A TÁRSADALOM

(Egy előkelő család botránya)

1886

Önök minduntalan előhozzák ezt a nagy urat, a Társadalmat, aki immár annyira vitte, hogy miniszterek is őrá apellálnak, aki sujt, jutalmaz, s még a bíró is megreszket előtte a bírói székében, aki a törvénnyel majdnem egyenrangúvá tette magát, roppant terjeszkedik, nyüzsg, mindenbe beleszól és belenéz s olyan szuverén hatalom, mint maga az uralkodó.

Nézzük már meg egyszer mélyebben, hogy miféle úr hát ez a társadalom.

Egy szép fiatal leányt ösmertem, nevezzük Marinak, akinek az apja sok pénzt gyűjtött. Gazdag ember volt és elhatározta, hogy a leányát nem adja férjhez máshoz, csak egy báróhoz vagy grófhoz.

S valóban addig cipelték a kis Marit ide-oda, míg végre akadt egy báró, aki szemet vetett rá, úgy félig-meddig. Hiszen, én istenem, annyi szegény báró van már a világon.

A leányt valami ügynök által (mert már Amor úr is zsidó ügynökökkel dolgozik) ügyesen megkínálták, mire a báró gondolkozóba esett, de mégis így szólt:

- A leány nem éppen rút… hm, nem volna ellene valami nagy kifogásom, csak a termete nem kielégítő. Kicsike, alig ér a vállamig. Komikus egy ilyen alacsony asszonykával karonfogva sétálni.

Megértvén ezt a kicsinylő választ a hiú apa, azt üzente vissza a bárónak:

- Majd elég nagy lesz az, ha a pénzes ládámra ültetem.

- Persze - mondá a báró, s még azon a héten megtörtént az eljegyzés, s rá három hétre az esküvő.

A báróból gazdag ember lett, Marikából báróné lett. Mindenki megkapta, amit óhajtott. Csak a Marika apja kapott olyat is a lakodalomkor, amit nem óhajtott. Ti. tífuszt kapott és belehalt, természetesen mindenét a báróéknak hagyva.

Vígan élt a báró, de nem sokáig. A tömérdek pénz egy-pár év alatt elfogyott. S mihelyt odalett a pénzes láda, mindjárt alacsony lett neki az asszony. Fogta hát magát, otthagyta egy szép napon, elment Amerikába. Csak egy levelet hagyott hátra Marinak: hogy hiába keresné - ne keresse.

Sírt-rítt az asszonyka elõször a férjeért, de késõbb egyébért is, mert kisült, hogy sok adósság maradt utána, mindenünnen összecsapódni készültek feje fölött a hullámok, rájött, hogy nemsokára még az utolsó párnát is ellicitálják a feje alól. Olyan jó rendben hagyta hátra a szép báró az õ kis bárónõjét.

A báróné ügyvédtõl ügyvédhez, uzsorástól uzsoráshoz járt, hogy kölcsönt vehessen. Sehol sem kapott.

Azt mondták, az õ nevére nem adnak.

Egy gondolata támadt kétségbeesésében. Egy természetes gondolat. Keresett elõbb olyan nevet, amelyre adnak.

Egy elõkelõ ismerõse nevét írta fel egy váltóra, s mindjárt volt pénze. Nem sokból áll az egész.

Hanem ezzel a pénzzel már nem lehet otthon maradni, rögtön csomagolt a kis szalmaözvegy és meg sem állott Florencig.

Ott élt egy darabig álnév alatt, míg a pénz tartott, vígan s mikor a pénz elfogyott, még vígabban. Virágárus leány lett az asszonykából. Természetesen, mit is lehetne Florencben kezdeni egyebet, mint hogy az ember beáll leánynak és virágot árul.

A virágáruláshoz két dolog szükséges, virág és mama. Mindennap friss virág és néha-néha friss mama is. Mert ügyes mama nélkül nem megy az ember semmire.

Mari is szert tett mamára, s olyan lett õ is, mint a többi. Ott járt-kelt kurta viganóban a téreken, a kávéházakban, rózsákkal a kosárkájában és az arcán.

- Tessék rózsákat venni!

A járókelõk vettek is, hol az egyikbõl, hol a másikból. Hogyne! Hiszen olyan bájosan, kislányosan tudta elselypíteni: »tessék, tessék virágot venni«.

Csak egyetlen egyszer halt el ajkán e megszokott kiáltás s mintha varázslat volna, egy pillanat alatt oda volt minden virágja. A kis kosár kifordult kezébõl, a rózsák kiborultak belõle, arcáról pedig eltûnt minden rózsa, holt halavány lett.

A férfi, akit megkínált, ránézett. És õ is összerezzent.

A báró volt. A férje.

- Hogy kerülsz ide? - hebegte.

(A bárónak a karján egy hölgy volt.)

Mari szemrehányólag tekintett rá, de bizonyos öröm rezgett a hangján.

- Istenem, az egy hosszú történet. Hát te… hol jártál te?

- Majd mindent elbeszélek - hadarta a báró zavarral-, majd mindent kimagyarázok. Most nem lehet. Légy este a Pavia kávéházban.

S ezzel közömbösen tovább ment a hölgyével.

Este találkoztak a »Pavia« kávéházban.

- Ki az az asszony? - kérdé mohón Mari. Ez volt az elsõ kérdése.

- Egy ismerõsöm… egyszerû vasúti ismeretség. Találkoztunk s elkísértem a hotelig.

- Meg fogom tudni - szólt Mari gyanakodva, s alkalmasint ez a gyanakodó szó dönté el sorsát.

- Hogy jutottál ide, idáig? - sürgeté a férj.

Mari mindent elbeszélt.

- Elhagytál. Nem tudtam hova lenni. Isten, ember elhagyott. Váltót hamisítottam, s ide szöktem. Hát te miért hagytál el?

- Láttam, hogy végem van otthon. Csak a golyó és az elmenetel közt lehetett választanom. Inkább elmentem, hogy majd dolgozom Amerikában s vagyont szerezve, egykor érted jöhessek. Mert én szeretlek, Mari, esküszöm s nem akarok nálad nélkül élni.

- Majd meglátom - szólt Mari félig könnyezve, félig boldogan.

- Egypár nap alatt lebonyolítom az ügyeimet s aztán elviszlek egy olyan országba, olyan helyre, ahol nyugodtan élhetünk elrejtve. De addig is meglátogatlak mindennap, mondd meg a lakásodat.

A hiszékeny Mari megnyugodott ebben s boldogan várta a kitûzött napot.

Valóban már másnap korán reggel kopogás hallatszott kis padlásszobája ajtaján.

- A férjem - gondolta Mari s hirtelen kiugrott az ágyából, hogy ajtót nyisson.

De nem a férje volt, hanem egy rendõr:

- Ön foglyom.

Mari fölsikoltott.

- Én? Az lehetetlen.

- Igenis ön. Egy férfi járt tegnap a rendõrségnél, aki önt följelentette, hogy váltót hamisított, mi kérdést intéztünk a hazájába, s letartóztatása el van rendelve.

- Mondja meg nekem, hogy nézett ki az a férfi.

- Barna, magas, sebforradással a homlokán.

- Ah, a férjem volt! - kiáltá Mari és aléltan összerogyott.

Igen, a szép báró így szabadult meg a feleségétõl másodszor, hogy egyéb viszonyaiban ne legyen neki valamiképp terhére. Mert a báró elõrelátó ember.

*

Biz az aztán úgy történt, a kis Marit elítélték otthon ötévi fegyházra. E nyár augusztusán szabadult ki Márianosztráról.

A kis Mari természetesen mindenütt megvetett személy, régi ismerõsei elfordítják a fejüket, amikor látják.

De a báró, aki azóta hazakerült, még ma is kedvence a jó köröknek s olyan gentleman, mint annak a rendje.

Ilyen az a társadalom.