TIZENNÉGY ÉVES SZENÁTOR

1886

Kassa városában történt ezelõtt majdnem kétszáz esztendõvel, egy jámbor fecskemadárnak az a passziója támadt, hogy bizony õ nem építi a fészkét kívül a falra, hanem belül a szobában valahol.

És kieszelt magának a városban egy örökké nyitott ablakot, amelyen át berepülve megcsinálta az õ mûvészi csõrével a leendõ picinyek félkosárka alakú hajlékát a kemence tetejére.

Az a szoba éppen a tanácsház volt. Egy-két ablaka nyitva volt örökké, szellõztetés okáért. Domine Kajta, a »major domus«, észrevette ugyan, hogy a madár hova építkezik, de minthogy buzgó katolikus ember és babonás volt, meghagyta a kiszemelt fundust a »Szûz Mária madarának«: hadd legyen az õ kedve szerint. A kályhának úgysem árt.

Maga a polgármester is akképpen vélekedék, hogy nem kell a madarat bántani, nyitva kell neki hagyni az ablakot. Az csak szerencsét jelenthet a városnak.

A szerencsére pedig nagy szüksége volt, mert éppen ostromolták nemes Kassa városát. Ott künn a falaknál erõs labanc hadak állottak fenyegetõen. Itt benn a kétségbeesés végerõfeszítésével tartották magukat a derék kuruc érzelmû polgárok, tetõtõl talpig fegyverben. Fogytán volt már az eleség és puskapor is. A lakosság éhezett napok óta. És semmi remény, hogy egyhamar jóllakhassék, mert éppen tegnap határozta el a magisztrátus, hogy a kiosztandó adagokat még jobban le kell szállítani.

Kutya állapot ez, atyafiak! Ha még e héten nem jön valami közbe, vagy éhen kell halnunk, vagy megadjuk magunkat. A »tizenkettedik« óra felé járunk.

A tizenkettedik órában azonban a fõbírónak egy mentõ ötlete támadt. Merész gondolat volt, mely új fordulatot adhat a város sorsának, sõt talán az egész hadjáratnak.

Összehítta a város embereibõl a legelsõket, de oly titkos természetû a tanácskozás alatt lévõ ügy, hogy álarcban jöjjenek a meghívottak, és álarcban távozzanak ismét. Az álarcot csak a tanácsteremben kell levetni.

Ezt az óvatos eljárást gyakran követték a középkorban, hogy a közönség ne tudhassa, ki volt jelen, s ki nem volt valamely határozatnál. Sok fej menekült meg ezzel a pallos alól, amelyik nemegyszer úgy veszett volna oda.

Ma is egy ilyen álarcos tanácskozásra gyülekezének azok, akiket titokban meghíttak.

A városban, mely most idegesebb volt, mint bármikor, csakhamar híre terjedt a dolognak, s mindenki kíváncsi volt, hogy ugyan mirõl fognak ma tanácskozni, és nagy kíváncsi tömegek gyülekezének a városháza körül.

Történt valamivel elõbb (csak néhány perccel elõbb), hogy egy Schmidt Miklós nevû tizennégy éves fiúcska elment a városháza elõtt, és eszébe jutott, hogy ott benn madárfészek van.

A fiúcska éhes volt (sehogy se kvadráltak gyomrához az ostromállapotos adagok.) Hm, hátha már benne vannak a tojások a fészekben? Azokat jó lenne meginni. (Nagy csemege volt az akkor Kassán.)

Nosza fogta magát, felmászott a nyitott ablakon át, de amint éppen fölmenne a kemence tetejére a fészekhez, a kulcs nyikorgását hallja az ajtóban.

Leugrik hirtelen, és ijedtében bebúvik a kemencébe.

Csakugyan nem csalódott. A kulcs nyikorgott ott künn. S nemsokára benyitott Kajta uram, nyomában két álarcos fõember, akik helyet foglaltak a padokban. Utánok lassankint összegyülekeztek a többiek is.

A fõbíró ekkor ünnepélyes arcot vágott, és így szólt:

- Esküdjenek meg kegyelmetek, hogy arról senkinek sem szólnak, amit ma határozunk.

- Esküszünk! - kiálták a város vénei.

- Mert elõadom a tervemet, amely szerint megmenthetõ még ez a város. De ha az idõ elõtt elárultatnék, a város örökre elveszett, s vele mi is valamennyien.

A fõbíró ekkor elõadta a tervét.

Nem kevesebbõl állt az, mint színleg megnyitni a kaput a labanc seregeknek, de mikor azután beözönlik, az alagút aknáiban összehalmozott puskapor segélyével légbe röpíteni õket, s a maradékot három oldalról kereszttûzbe venni.

Csak a kétségbeesés sugallhat ilyen borzasztó elhatározást.

Gondterhelt fõvel, összeráncolt homlokkal méregették, latolgatták az esélyeket pro és kontra a város atyái, de oly hosszasan, hogy a kályhában levõ gyerek nem bírta tovább kiállani. Egy alkalmas pillanatban kiugrott onnan kormosan, mint egy macska, s uccu neki az ablaknak, azon az úton, amelyen jött, kiugrott szerencsésen az utcán levõ tömeg közé, anélkül, hogy föltartóztathatták volna.

- Mi volt az? - kiálták elrémülve a szenátorok.

- Egy fiú - dadogták hüledezve azok, akik látták a fiút kiugrani.

- Végünk van. Elvesztünk!

- De hol lehetett?

- Itt volt a kályhában. Kém volt. Vége mindennek.

A fõkapitány dühösen csapott kardjával az asztalra.

- Utána, Kajta uram, üldöztesse, fogattassa el; le kell nyomban fejeztetni. Mi pedig urak, folytassuk tovább a tanácskozást!

Kajta uram kiszaladt megadni a rendeletet a kívül álló drabantoknak, de a fõbíró, Koós Gergely uram visszatartotta:

- Hagyja el kegyelmed, azóta már elmondta, ha akarta, tíz embernek is.

Folytatták a tanácskozást, de kedvetlenül, nyomott hangulatban. Pedig még sok fontos tárgy volt a mai napra. Csak úgy ímmel-ámmal hallgatták is, nem is, mindnek az orra vére folyt. Már régen elhangzott a déli harangszó is, de senkinek se volt étvágya.

Csak a fecske repült be az ablakon víg csicsergéssel, de látván ott a sok kopasz fejet, ijedt szárnyrebbenéssel keringett ki újra.

Pedig ugyancsak csicsereghetett volna nekik, mert ha Kassa városát meg se mentik, az õ kis fészkét már megmentették.

Alighogy kirepült a fecske, szokatlan zaj és zsibongás hömpölygött az utcán egyre közelebb-közelebb a városháza felé.

- Ugyan Kajta uram, menjen már ki, ne kímélje a lábát! Veresse szét azt a csõcseléket odakünn!

Kajta uram lihegve futott vissza egy perc múlva.

- Jaj, nemes tanács! Nagy dolog az, amit én odakünn látok.

- Ugyan mit lát kegyelmed? - fortyant fel az ideges fõbíró.

- Egy tábort asszonyokból. Jönnek roppant nagy lármával. Némelyiknek piszkafa, seprõ a kezében. A kegyelmed híres felesége is köztük van, fõbíró uram.

No, már ez félig se tréfa dolog. Egyszerre összecsaptak aktát, protokollumot, s rohantak az ablakhoz.

Valóban az egész város asszonyai jöttek a tanácsház felé, s milyen lármával s bõsz haraggal! De hát seregeknek ura, mi történhetett, mi lesz ebbõl?

- Menjen csak ki, Kajta uram, kérdezze meg, mit akarnak.

Kajta uram kiment és bejött.

- Egy deputációt választottak maguk közül, amelyik a tanács elé akar járulni.

- Nem fogadjuk el - szólt Bornemissza Gábor uram.

- Azzal fenyegetõznek, hogy felgyújtják a tanácsházát.

- Hadd jöjjenek - rendelé a fõbíró. - Kegyelmetek pedig tegyék fel álarcaikat.

Nemsokára megjelent a nõi deputáció, hét tagból. A fõbíróné volt a vezetõ.

- Mit kívánnak? - kérdé a fõbíró hivatalos hangon.

- Azt kívánjuk, nemes tanács, amihez jogunk van, hogy ezentúl minden asszony két férjet választhasson.

- Borbála! - kiáltá megfeledkezve önméltóságáról a fõbíró. - Hát megbolondultál?

- Semmi Borbála! Ha kegyelmetek úgy, mi is úgy.

A tanácsurak kacagni kezdtek az álarc alatt.

- Mert tudjuk ám - folytatá a fõbíróné -, hogy mirõl tanácskoznak kigyelmetek.

- Tudják? - hebegte a fõbíró, s az álarcok alatt összevacogtak a fogaik.

- Megmondta a Schmidtné asszonyom fia, aki a kályhából kihallgatta a tanácskozást, mert idebent lepték, mikor a fecskefészket ki akarta szedni.

- Átkozott fecskefészek! - sziszegett Kajta uram.

- Beszéljünk nyugodtan, asszonyaim. Hát mit mondott az a fiú?

- A kigyelmetek arcátlanságát - vágta oda vakmerõen az asszony.

- Úgy van - bizonyítá a többi hat asszony.

Ott künn vékony éneklõ hangokból támadt süvítés rázta meg az ablakokat:

- Le a férfiakkal! Követeljük az asszonyi jogokat. Követeljük! Követeljük!

A fõbíróné csípõjére tette kezét, látszott, hogy egy hosszabb szónoklatba kezd.

- Mi csak az igazságot követeljük. Kigyelmetek, tekintettel arra, hogy a férfinem nagyon elfogyott a csatározások alatt, és emiatt túlságosan elszaporodott az asszonyi nem, úgyhogy egy része fölöslegessé vált, azt a határozatot hozták, hogy a fölösleges asszonyoknak akképp veszik hasznát, ha mindenki kettõt választ ezentúl, de mi ezt nem tûrhetjük, ez nemcsak ellene van a világi és az egyházi törvényeknek, de az emberi nem természetének is, mert ha megfordítva vesszük…

A tanácsbeliek nagy hahotával ugráltak fel. A fõbíró közbevágott:

- De hiszen mi nem határoztunk semmi ilyet.

- Hallgassanak! Megfaggattuk, megkínoztuk a Schmidtné fiát, hát kivallotta.

- Ezt vallotta ki?

- Ezt!

- No, akkor derék gyerek! - kiálták a szenátorok.

Lett nagy örvendezés efölött. S mihelyt sikerült az asszonyokat lecsillapítaniok (igaz, hogy nehezen sikerült), rögtön elküldték a város hajdúját a kis Schmidt Miklósért, akit ott a tanács elõtt megdicsért hallgatásáért a fõbíró, a tanács pedig az asszony lázadás emlékére végzést hozott, mely ekképpen van bejegyezve a protokollumba:

»Végeztetett pediglen, hogy Schmidt Miklós nevû tizennégy éves fiúcska, aki a város titkát férfiasan megõrizte, noha ezt tõle követelni nem lehetett, ezentúl a városi szenátus minden ülésén jelen lehessen és szavazhasson.«

Ha aztán tovább lapozunk a kassai krónikában vagy tizenöt évvel, még sokszor találkozunk a Schmidt Miklós nevével, ki a város fõbírói székébe emelkedett, s élte fogytáig nagy szerepet vitt otthon. A király nemességre emelte; egy fecske röpköd a címerpajzsán kék mezõben.