HÁROM KIRÁLYOK

Alkalmi dzsentri tárca

1886

A tarokk csak tranzit. A skíz elvégre is még kedves kölyök, aki megérdemli, hogy sok családapa éppen olyan nagyon szeresse, mint a saját gyermekeit. A pagát se kutya, kivált akkor, ha a tarokknyáj legvégén szalad, éppen mint a kutya.

Egyszóval, a tarokk jó játék, szolid embereknek való.

Én még gyermekkoromban megtanultam, s ki tudja, milyen irányzatot vesz életpályám, ha nem kellett volna abbahagynom. Azóta már sokra vihettem volna. Mert a tarokk nagy kvalifikáció Magyarországon.

Ugyanis az édesapám azért tanított meg egy télen át a tarokkra, hogy a másik télen már én is játszhassam az öregapámmal, aki rendkívüli szenvedéllyel űzte a tarokkot.

De fájdalom, csak egyetlenegyszer játszhattam a nagyapával.

A nagyapa ugyanis nyolc tarokkra licitált, s egy rossz kettest vett, amiért erősen bosszankodék.

Nekem kilenc tarokk volt a kezemben, hát természetesen hirtelen elkiáltom magam:

- Kontra!

A nagyapa dühösen ugrott fel:

- Ejnye, akasztófára való kölyke, hát az öregapádat mered megkontrázni?

S ezzel megfogott, elõkereste valahonnan a nádpálcát, és úgy elagyabugyált azon melegiben, hogy örök idõkre lemondtam a kártyajátékról. Nem is lett énbelõlem azután soha semmi. A társaságokba bele nem olvadhattam. Az emberek azt mondták rólam: »hasznavehetetlen fickó«. Még ma is bírósági végrehajtó vagyok.

Az életben, nem tagadom, sokszor lett volna némi szerencsém és az mind a kártyán múlott. Egyszer községi jegyzõnek akartak megválasztani Bárányházán, de a plébános, mikor már teljesen meg volt nyerve, egyszer azt találta kérdezni:

- Richtig! Tudja ön a kalabriászt?

- Semmiféle játékot sem játszom - mondám önérzetesen.

- Hm, az baj, az baj - szólt hirtelen savanyúra vált ábrázattal. - A tél hosszú, amice, és az élet rövid… Hm, az élet rövid, a tél hosszú. Itt pedig csak hárman volnánk partnerek; ha ön tudná a kalabriászt.

Láttam az arcáról, hogy végem van, megbuktat.

Máskor útitársnak akart elvinni egy gróf külföldi útra, de a pikét tudását követelte tõlem. Itthon csöppentem. Valóságos aranymadarat szalasztottam el. Azután egy doktorhoz kerültem titkárnak, ki olyan szenvedélyes játékos volt, hogy a betegek érverését így olvasta: egy… kettõ… három… négy… öt… hat… hét… nyolc… kilenc… tíz… alsó… felsõ stb. Egyszer, ki tudja, kihez vitték ki falura kocsin, a kocsi feldõlt útközben, és a doktor kitörte a lábát. Az ágyban kellett feküdnie sokáig.

- Tud ön tartlizni? - kérdé.

- Nem.

- Sajnálom, de akkor elbocsátom, mert nekem most már olyan titkárra van szükségem, aki néhány hónapig tartlizzék velem az ágyban.

Mondom, amiért nem csináltam az életben egy kis szerencsét, azt a kártyában való járatlanságomnak tulajdoníthatom, és mégis, ha átgondolom az életet, vigasztalásul szolgál, hogy végre is tulajdonképpen a kártyából élek, mert mint bírósági végrehajtónak félannyi egzekúcióm, licitációm se lenne, ha az emberek nem kártyáznának. Logikai egymásután az. A keverés után jön az osztás, az osztás után a kiadás, aztán a pénzcsengés, aztán a dobpergés…

Sok nemesi kúriát elkevertek, elosztottak már így.

Hanem egy helyütt sem volt olyan érdekes esetünk, mint a Miliczey-kúriában, ahol Brüll Jakab javára foglaltuk le egy év elõtt az özvegy Miliczeyné ingóságait.

Készséggel engedték a holmit felírni az asszony is, a kisasszonyok is. Felnyitogatták a szobákat, szekrényeket, magok is feldiktáltak egyet-mást, ha mi elfeledkeztünk róla az ügyvéddel, csak éppen egy ajtónál vettem észre némi aggodalmat az arcukon.

Ezt az ügyvéd is észrevette. Majd az ne venné észre. - Hová, nyílik, kérem, ez az ajtó?

- Ez egy egészen üres szoba - mondá az özvegy némi zavarral.

- Szabad megnézni? - kérdé az ügyvéd némi szemtelenséggel.

- Nem is tudom, hol van a kulcsa. De biztosíthatom az urakat, hogy nincs a szobában semmi bútor, csak egyetlen rossz asztal.

Az ügyvéd nem tágított. Neki, úgymond, kötelessége mindent megnézni. S még mosolygott is ehhez a mondásához a hóhér!

Végre is ki kellett nyitni a szobát. Egy kis fülke volt egyetlen zsalus ablakkal a kertre. Olyan kamaraféle. A közepén egy asztalka állt fehér lepedõvel leterítve.

Az ügyvéd rögtön fölemelte a lepedõt.

- Hm. Azt hittem, valami emailírozott mahagóni - szólt csalódva, mert csak egyszerû fényezett asztalka volt -, de nini, nini, mi ez rajta? - kiálta fel élénken.

Az asztal hátához nyolc rózsaszín felületû kártya volt lepecsételve. Mindeniken négy-négy pecsét, címerrel. Szárnyas sárkány röpködött az egyik címerben, egy menyét volt látható a másikon.

- Ne írják fel, kérem, ezt az asztalt - kezdé az özvegy -, hisz úgyis értéktelen, inkább készpénzben fizetem ki az árát.

- Mit jelentenek a kártyák?

- Ezeknek nagyon szomorú története van - szólt az úrnõ egy mély sóhajjal.

- Miért nem veszik le?

- Ezek a mi bizonyítékaink. Egyebünk sincs most már, csak ez a négy kártya.

- Különös dolog!

- Lehetetlen, hogy önök ne tudnák az esetet.

Kértük az özvegyet, beszélje el, mert semmit sem hallottunk.

- Nem tudom én azt elmondani, hanem majd az ebédnél elbeszéli a nagyobbik fiam.

Az ebédnél aztán el is mondta a fiatal Miliczey. Úgy látszik a szakszerû elõadásáról, õ maga is ért már hozzá.

»Néhány hét elõtt történt. Egy idevaló komposszesszornak egy gazdag hírben álló vendége volt, Kerekesy József Biharból. Egy délután ferblizni kezdtek a komposszesszornál. Atyám is játszott, mégpedig nagyban. Sok pénz volt nála. Azelõtt két nappal adta el a birtokát, hogy újat vegyen, egy kisebbet, és az eddigi terheket kifizesse. Szenvedélyes játékos volt szegény. Atyánk folyton vesztett, s mindig jobban-jobban melegedett bele. Egyszer a nábobnak négy felsõje jött, apánk elõtt pedig két király volt kicsapva.

A nábob nagy összeget hítt, apám megadta, és belenyúlván a tárcájába, minden pénzét kivette, amije volt.

- Még nyolcezer forint - mondá.

Kerekesy kivágta a nyolcezer forintot, aztán kivette a nagy bõrbugyellárisát, s leolvasott tizenhat darab ezrest.

- No, hát még tizenhatezer forint!

Atyám a zsebéhez nyúlt.

- Megadom - szólt mohón -, hogyne adnám.

- Tessék kitenni.

- Nincs pénzem, de megadom.

- Nem lehet, kérem, tessék kitenni. Az a szabály!

- De ha mondom, hogy nincs nálam. Hozom. Egész vagyonommal jót állok.

- De hisz ön a vagyonát már eladta. Tessék más biztosítékot jelölni ki. Különben behúzom a zsinórt.

A játékosok sápadtan nézték az impozáns jelenetet, a rettenetes halom bankót, egy nagy vagyont; a két küszködõ halálos verejtéket izzadott.

- Jól van - hörgé apánk -, pecsételjük le a kártyákat. Én meghozom a pénzt vagy a biztosítékot.

Ebben bele kellett nyugodni, lepecsételték a kártyákat, az apám és a Kerekesy pecsétjével, és egy órára fölfüggesztették a játszmát.

Atyám rohant a takarékpénztárba, hogy ott kölcsönözzenek a kártyájára tizenhatezret, de a takarékpénztár már be volt zárva, akkor egy gazdag jó barátjához futott, hogy az adjon neki vagy váltót - de a jó barát megtagadta a kérését.

Erre mintegy félõrülten visszarohant.

- Hoztál-e pénzt? - kérdik mohón.

Atyám kivette feleletül a revolverét, eldördült a lövés, és halva rogyott össze, mintha mondaná: nem hoztam.

A játékosok felugráltak, Kerekesy elsápadt, s ezekkel a szavakkal rohant el:

- Szegény ember! Ha tudtam volna, inkább elcsapom a négy felsõmet.

A roppant összeg pénzt is ott hagyta.

Az egyik partner, a járásbíró, magához vette az összeget, de eszükbe sem jutott konstatálni a rettenetes megdöbbenésben és zavarban, ki volt »erõsebb«.

Az asztalt azonban a lepecsételt nyolc kártyával elhozattuk, nem is a mienk az, azért hát ne tessék felírni.

Most a levegõben függ a dolog. Írtunk már Kerekesynek, hogy jöjjön a kártyák felbontásához. Mert az õ jelenlétében kell annak történnie.

Tehát csak az a kérdés, hárman vannak-e a királyok vagy négyen?

Mert ha hárman vannak, nem fogadjuk el a pénzt, de ha négyen vannak, még pörrel is készek vagyunk azt elvenni.«

(Igen ám - de ha négyen vannak, hogy lesz akkor ebbõl az esetbõl alkalmi tárca a Három királyok napjára?)

- Hm - szólt a foglaltató ügyvéd - kár, kár… hogy azokat a lepecsételt királyokat nem lehet lefoglalni… Mit gondol, végrehajtó úr, nem lehetne? - súgta azután, engem egy ablakmélyedésbe vonva.

- A királyok fölötte állanak a törvénynek - mondám, s ez volt az elsõ és utolsó szellemesség tõlem életemben.

Mert jól tudom, hogy egy bírósági végrehajtónak nem illik szellemesnek lennie.