KOÓS ISTVÁN REMEKELT CSIZMADIA

1886

Váltig kapom a szemrehányó leveleket az olvasóktól, hogy csupa miniszterekrõl és politikusokról írok egy idõ óta, pedig jó volna ám - így írják - visszamenni megint a csendes falvakba, lerázni hajnalonkint a harmatcsöppeket az ákácfákról, meglegeltetni a pegazust a taposatlan fûben, kihallgatni a zsuppfedeles méhesekben a köpûk lakóinak szelíd döngését. Azoktól lehet ám tanulni szépeket, nem abban a »tisztelt Házban«, ahol annyira megragadtam. (Dehogy ragadtam, dehogy - azaz éppen abban járok, de nincs elegendõ enyvem hozzá.)

Azt is írja az egyik »jóakaróm«, hogy hol van a derék becsületes Filcsik, akirõl egykor annyit írtam, az volt nekem a legjobb emberem, aki tolt fölfelé. De úgy látszik, kifogytam a Filcsikekbõl? stb.

Mit? Hogy kifogytam? Hiszen nekem Filcsik tulajdonképp se ingem, se gallérom. Nem varrt nekem soha. Õróla irkáltam, az igaz, mert nekem úgy tetszett, de semmi közöm az öreghez. Az apám se szerette. Az egész famíliám nemzetes Koós Istvány uramnál dolgoztatott, késõbb Imrik Jánosnál a felsõsoron, még késõbb Tutaji Gábor uramnál. Valamennyit ösmertem. Micsoda? Hisz, ha megharagszom, egész életemben csupa merõ csizmadiákról írok, annyira nem fogytam ki belõlük.

Szerettem is õket mindég. Mikor a csizmáimat varrta Koós István, reggeltõl estig ott ültem a háta mögött a kerek széken. Hatalmas perszóna volt, nagy parancsoló szemekkel, szigorú ráncos homlokkal, öklelõre kifent bajusszal és deres szakállal melyet csak az álla alatt hagyott meg, s onnan vezette fölfelé a füléig. Úgy vette ki magát a méltóságos ábrázata mintha egy szakáll-rámából kukucskálna ki.

Roppant nagy embernek néztem az öreget, de csak addig, míg az én csizmámat varrta, feszült érdeklõdéssel lestem minden öltését, minden mozdulatát, amint hol a furda, hol a lapos tûhöz nyúlt, amint vagy a bicskiát, vagy a hovájt, vagy a csirizt, vagy a sodrót, vagy a kármentõt, vagy a cifrázó kérget, vagy a kaptát, vagy az árt, vagy a csutakot, vagy a szöget, vagy a kalapácsot vette elõ. Istenem mekkora lángész kell ahhoz, hogy annyi szerszám közt eligazodjék.

Éppen akkoriban (az én gyermek koromban) jelent meg a Jókai regénye, az »Elátkozott család«, ahol egy csizmadia van leírva, gondolom nemes Bajcsi András Komáromból, akit dacból alispánnak választottak meg a komáromiak, s akibõl olyan alispánt csinált Jókai, hogy azóta se termett párja.

Mikor elolvastam, vittem a regényt Koós uramnak, hadd örüljön ennek a történetnek õ is, hogy mivé lehet egy csizmadia a gondviselés különös vezérletébõl.

Elolvasta egy vasárnap délután.

- No, hát mit szól hozzá, Koós bácsi? - kérdeztem másnap.

- Nem volt valami nagyon derék ember.

- Micsoda, hogy Bajcsi nem volt derék ember?

- Nem szerette a mesterségét. Bolond volt, punktum. Hát nem szebb dolog szabni, vágni, tûvel öltögetni a gyönyörûséges, szebbnél szebb kordován és karmazsin bõröket, mint a pennával festegetni azokat a bolhányi betûket. A sok megfirkált papír-paksamétákban molyok devernálnak, a szép karmazsin csizmákban fehér lábú menyecskék lépegetnek begyesen. Hát szeretném tudni, melyik a különb mesterség?

- Igen, de egy vicispán mégiscsak szörnyû nagy ember.

- Nagy ember, hát miért nagy ember - pattant fel. - Azért mégse tudok én olyan viceispánt, aki a csizmát meg tudná fejelni, de sok olyan csizmadiát tudok, aki jó ítéletet tudna hozni.

Nagy, hatalmas perszónának látszott elõttem ilyenkor Koós uram, aki fumigatíve nyilatkozott a tudósokról és a nagy emberekrõl. Semmi tekintélyt el nem ösmert. Még a királyt is csak annyiba vette, mint egy kuncsaftot - aki azonban másutt dolgoztat. Mert hát fogalma sincs róla, mi az igazi csizma, amit igazi régi módi, céhben növekedett, remekelt mester készít, és nem holmi dibdáb fuser, aki a remeket le se tévén, avatatlan kézzel nyúl hozzá a nemes szerszámokhoz. De még jó, hogy az a szerencsétlen kapta rá nem kiált egynémelyikre: »takarodsz innen, te szamár«.

Történt, hogy a vármegye kézre kerített egy Kusza Pista nevû, rablógyilkossággal gyanúsított egyént, aki állítólag megölte a pörmetei zsidó kocsmárost, s elszedvén a pénzét, bejött hajnalban a városba, ahol is a Koós uram csizmás boltjában megvett egy bornyúbõr csizmát hat pengõ forinton és egy százassal fizetett.

A gyanúokok összegyûlvén mindenfelõl, elfogták Kusza Pistát, de a dacos legény vakmerõen tagadott mindent, s olyan ügyesen tagadott, hogy immár lehetetlen volt elítélni, noha a vizsgálóbíró kétségtelenül látta bûnösségét.

Természetesen Koós uramat is kihallgatták a csizmavásárlás körülményeire nézve, eleibe hozván a csizmákat.

- Valóban, ezek a csizmák tõlem valók - szólt Koós István.

- És egy százassal fizetett értök?

- Valóban egy százassal.

- Tagadja a gazember.

- Az lehetetlen - mondá Koós István rendületlen hittel. - Azt szeretném én látni.

- Hiszen elõttem is mindent megtagad.

- A tekintetes úr elõtt? Azt elhiszem. De én elõttem, Koós István remekelt csizmadia mester elõtt? Azt nem hiszem. Ohohó! Hogy gondolja azt a tekintetes úr? Hát kinek néz engem a tekintetes úr?

A vizsgálóbírót, a hiú Bubly Jánost bántotta a kevély csizmadia hencegése.

- No hát jól van, Koós uram, mindjárt megmutatom az állapotot.

S intett a hajdúnak, hogy vezettesse elõ a rabot.

Szép szálas legény volt Kusza István, egyenes, mint a gyertya, és vad mint egy medve.

- Nézd meg ezt az urat, Pista - kezdé a szolgabíró -, nem ösmered?

Kusza Pista rápislantott úgy féloldalt Koós uramra, aki élesen merõn tekintett a betyár szeme közé.

- Sohasem láttam - felelte a vádlott nyugodtan.

Koós uram megcsóválta a fejét, mire diadalmas tekintettel folytatja a szolgabíró:

- Pedig azt állítja, hogy nála vetted a gyilkosság után való hajnalon azt a borjúbõr csizmát.

- Valóban azt állítom - vágott közbe Koós István. - Hát nem eljöttél a boltomba és nem ezt a párt választottad ki a nagy ládából, miután széthánytál vagy száz párt? Hát nem igaz?

- Nem igaz - ismétlé a betyár jámbor arcával.

Koós uram még jobban csóválta a fejét, de azért még nem mondott le a reményrõl:

- Nézz meg csak jól, hékás! És tudd meg, kivel beszélsz, hékás! Mert Koós Istvány remekelt csizmadia mester vagyon elõtted, hékás, és nem valami bolond ember. Hát úgy felelj, hékás, hogy valami cáfolat ne légyen, mert különben hiába lészen, hékás. Mondjad csak még egyszer a szemembe, hogy nem igazba járó a mondásom.

- Mondtam már, hogy sohasem láttam az urat, se a csizmáját.

- No, úgy is jól van, hékás.

Egyet köhintett Koós uram, aztán nagy lelki nyugalommal megtörülgette gyöngyözõ homlokát a keszkenõjével.

- Már most hát nem beszélek ezzel a tacskóval tovább, tekintetes uram. Most már a tekintetes úrhoz szólok. Hozassa csak elõ azt a csizmát még egyszer.

- Mire való ez, Koós uram?

- Mintsem az én becsületemen essék csorba, tekintetes uram, azt gondolom, mégiscsak inkább essék csorba a csizma becsületén.

- Nem értem.

- Ha már szégyennek kell történni, hát a csizmán essék a szégyen, ne rajtam, pedig szeretem a kezem munkáját. Érti-e már a tekintetes úr?

- Dehogy értem, dehogy.

- Hát tessék azt a csizmát megvizsgáltatni, szakértõ remekelt mesterek által kifejtetni.

- Minek?

Koós uram zavartan küszködött egy darabig, kereste a szavakat, amikkel a nagy titkot elárulja.

- Vagyon pedig azon balról a sarkától kezdõdve, a második öltésnél egy vak vágás. Punktum.

S mint aki egy nagy lelki tehertõl menekedett meg, megkönnyebbülten fordult a gyilkos felé, hogy igazolja elõtte az eljárást.

- Azért volt az a csizma hat forint, hékás. Mert különben hét forint lett volna és ötven krajcár.

A csizmát csakugyan felfejtették szakértõk elõtt és megtalálták a vak vágást a második öltésnél, ahol Koós uram mondta, aki valamennyi csizmájának, amit õ varrt, minden ráncára emlékezett még évek múlva is.

Most már nem mondhatta Kusza Pista, hogy nem tõle való a csizma.

De nem is mondta többé, bevallott mindent a Koós uram nagy dicsõségére, akihez fogható csizmadia nem létezik már manapság.

Olyanok ugyanis vannak még, akik vak vágásokat tesznek a csizmákon, de olyanokat mondok, hogy nincsenek, akik az árszabásnál emlékeznének a vak vágásokra.