AKI MER, AZ NYER

(Kulissza-történet)

1886

Kulissza-történet igenis, de nevek nélkül.

Őnagyságának nem írjuk ki a nevét, azaz megkereszteljük más névre, mondjuk, hogy Borosnyói Pálnak hívják.

Valamikor képviselő volt, de a kerülete unt rá, akkor aztán kiküldték valahová tanfelügyelőnek, de ott meg a megye unt rá, visszaküldte képviselőnek.

Itt ráunt a miniszter és megtette jószágigazgatónak. Egyebet lehetetlenség volt belőle faragni. És ez is volt neki a legjobb: mert az állami jószág nem unhat rá. Azok roppant türelmes ingatlanok.

A jószágigazgató úr egész megelégedetten adta át magát az új pályának, vadászgatott, kártyázott, ebédeket adott, udvarolt a környékbeli szép asszonyoknak és hogy semmit se felejtsek el a tevékenységéből, csibukozott és kocsikázott, növesztve a potrohát és a tokáját.

Hogy azonban az ügyek mégis menjenek valahogy, ott volt a titkára Koczó István (ennek se ez az igazi neve) az intézkedett helyette, vezette a könyveket és vitte a korrespondenciát. Borosnyói úr csak a nevét írogatta alá. Hanem iszen elég unalmas dolog az is, hogy mikor az ember ferblizik, minduntalan elszólítsák valamit aláírni.

A jószágigazgató úr nőtlen ember, de csak annyiban, mert özvegy. A felesége még előbb unt rá, mint a kerülete, elhagyta, meghalt, hanem egy szép leányka maradt utána, a kis Nina. Ez ennek a történetnek a hősnője. Ez a mozgatórugó. Szép, barna és kevély. Ezek az alapvonásai.

Természetesen, a titkár úr udvarol neki, de Nina kineveti. Hogy merészkedik ez az ember őhozzá emelni fel a szemeit? Pedig Koczó barátunk érzi, hogy tetszik a leánynak és csak a rangkórság tartja hidegen a szívét. A nagyságos papa is észrevette a titkár úr gerjedelmét s egy idő óta feltűnő hidegen kezd bánni a saját »jobb kezével«.

Koczó úr el van keseredve. Képzeljék, uraim, hiszen önök is voltak már abban a helyzetben, nem hogy jószágigazgatói titkárok lettek volna, hanem hogy beleszerettek valakibe és gátakat találtak. Természetesen el voltak keseredve a gátak iránt.

Történt ezen elkeseredés tartama alatt, hogy a miniszter rövidebbre kezdé fogni a kantárszárat: leírt a jószágigazgatónak, nincs megelégedve a jószág jövedelmével, különösen az erdõk kezelését kifogásolván, utasította, terjesszen fel memorandumot, miként lehetne okszerûbb kezelés mellett jövedelmezõbbé tenni a nevezett birtokot.

Borosnyói úr a szekretáriusát hívatta.

- Amice Koczó, meg van-e jól pihenve az esze?

- Meg, kérem.

- Hát olvassa el ezt a rendeletet és tákolja össze azt a memorandumot.

Koczó úr (aki igazán zseniális gyerek) harmadnap már elõállott a tervvel. Pompás ideái voltak. Mikor kifejtette a principálisa elõtt, az odavolt örömében és kevélyen simogatta meg a hasát.

- Hát tessék - dörmögé. - Én igazán megérdemlem, hogy megbecsüljön ez a kormány. Nagyon jól van, Pista öcsém. Maga egy aranyos gyerek. Amit itt kifejtett, tegye írásba, hadd küldjük fel. Tudom, megörül neki a miniszter. És ha magának is van valami kívánsága, amice, szóljon, protezsálni fogom. Mert ön is megérdemli.

A titkár szomorúan sóhajtott:

- Nekem a miniszter nem adhat semmit.

- Ne beszéljen ilyen fumigatíve õexcellenciájáról, amice. A miniszter mindent adhat. Hát mi kellene magának?

- Egy lány - hörgé a szekretárius tompa hangon.

- Lány? Hiszen lányt minden bokorban találhat.

- De nekem csak az az egy lány kell.

- Melyik?

- A Nina kisasszony.

A jószágigazgató úr felkacagott.

- Ne bolondozzon, amice. Hogy gondolhat maga olyat? Hát azt hiszi, hogy én a szemeten szedtem fel a lányomat vagy hogy a kormánytól kaptam, és most állami dologban odaadom ösztöndíjnak a titkárom számára?

Koczó úr még jobban elkeseredett, de magába fojtá mélységes bánatát, s nehány nap múlva elõterjeszté a nagyszabású memorandumot, egész vastag csomag volt, tán kilenc vagy tíz ív, szépen kalligrafice leírva.

Izgatott volt, szemei lázban égtek, a jószágigazgató úr megsajnálta, és így szólt nyájasan:

- Tíz forinttal fölemelem a fizetését, Pista öcsém. Ez derék munka volt.

- Köszönöm - szólt a fiatalember reszketõ hangon -, méltóztassék átnézni a memorandumot. Azt hiszem, tökéletes.

- Majd átolvasom az este.

Másnap reggel halványan jött be a fiatalember az irodába.

- Át méltóztatott olvasni? - kérdé.

- Már be is csomagoltam, el is küldtem.

Amice Koczó szabadabban lélegzett fel. A memorandum el volt küldve.

Három vagy négy hét múlt el azóta, a jószágigazgató mindenütt nagyra volt a memorandumával és az új kezeléssel: és már türelmetlenül várta a felsõbb dicséretet, midõn végre megjött a hivatalos levél a miniszteriumtól. Feltöri, elolvassa és belesápad:

Ez áll benne szórul szóra:

»Bizalmas fölterjesztését mindenben helyeslem és annak alapján ezennel fölmentem a szolgálattól, egyszersmind köszönettel veszem az ön ajánlatát leendõ utódjára, Koczó Istvánra nézve, felkérve önt, hogy addig is, míg e tekintetben véglegesen határoznék, az ügyeket ön vezesse.«

Borosnyói Pál úr azt hitte, az ördögök incselkednek vele, tízszer, százszor átolvasta a levelet. Ej, ej, miféle misztifikáció lehet ez!

De minden bolondossága mellett mégis olyan komolyan nézett ki a dolog, hogy rögtön felült a vasútra, rohant Pestre és egyenesen a miniszteriumba; nem árulom el, melyikbe, a pénzügyibe-e vagy vallásügyibe?

Ott már akkor minden díjnok és számtiszt gúnyosan mosolygott a szeme közé. Érezte, hogy õt nevetik.

Szívdobogva nyitott be az osztályfõnökhöz, annak is nevetésre ferdült a szája, mihelyt megpillantotta.

- De hát mi történhetett? - kiáltá önkéntelen. - Mit röhögtök?

- Hát még most sem tudod? - vigyorgott az osztálytanácsos.

- Semmit sem tudok - dörmögte Borosnyói kétségbeesve.

Az osztálytanácsos úr kikereste neki az akták közül a saját memorandumát.

- Itt van ni. Olvasd el a kék ceruzával aláhúzott helyeket.

Borosnyói átfutotta az egyes passzusokat s kékült, zöldült mérgében, mert ilyesféléket olvasott fel.

»Jelentem excellenciádnak, hogy én egészen tehetetlen vagyok és képtelen minden munkára, az összes dolgaimat Koczó István csinálja, ezen memorandum is az õ mûve, én csak aláírni szoktam a számlákat, levelezéseket, okmányokat és jelentéseket, de azokat is a nélkül, hogy átolvasnám…

…Odáig terjed alázatos kérésem, méltóztassék engemet e nem nekem való állástól fölmenteni s ha ezen mûvecske megnyeri magas megelégedését, helyettem Koczó István titkáromat, aki eddig is vezette az ügyeket, kinevezni.«

Borosnyói úr fölordított dühében, és belemarkolt a hajába.

- Ármány, gyalázat! Megyek a miniszterhez!

- Oda már hiába mégy. Õexcellenciája éppen most táviratoztatott Koczónak, hogy jöjjön fel. Tudod-e, hogy ez a memorandum nagyszabású munka. Koczó kinevezése bevégzett tény. Csak nevetne rajtad a miniszter, ha hozzá mennél.

- Az a gazember megcsalt, megölt - jajveszékelt Borosnyói úr -, tönkretett. S mindezt csak azért, mert a lányomat akarta…

- Hát mért nem adtad oda neki, te bolond?

- Hiszen ha tudtam volna, hogy mi forr az alattomos eszében. De megyek, fölfedem gazságát a miniszternek.

- Inkább siess haza, és add oda neki hirtelen a leányodat.

- Hm, mondasz valamit, bizony Isten, mondasz valamit.

S nagy dörmögve ott hagyta a bürót és lihegve, magával beszélgetve csoszogott le a miniszteri palota lépcsõin vissza a vasúthoz.