A GALAMBÓC

1886

Galambóc omladékai büszkén nézik, amint lábaikat a Duna nyaldossa. És már régen nézik. Galambóc még a római idõkbõl való erõsség s »Columbaria« nevet viselt.

Õseink, mikor bejöttek, teljes fényében találták a kilenc tornyú várat, s Keve vezér tette rá a kezét.

Nagyfontosságú leginkább a törökvilágban lett. A beözönlõ törököknek nagyon a lába alatt volt, kivált aztán, ahogy a Duna balpartjára a magyarok Galambóccal szemben felépítették Lászlóvárát is.

Galambócot nem valami bolond mesteremberek csinálták, úgy találomra, hanem igazi hadi célzatokkal épült. A kilenc torony hármas csoportra oszlott, az egyik csoport a szikla tetején, a másik a közepén, harmadik a szikla alján állt, s mindenik csoport erõs kõfallal összekötve. Egyszóval úgy volt az kieszelve, hogy a törökök közt az a rege járta, kilenc eleven ördög építette a magyaroknak remekbe.

1391-ben, mikor a törökök elõször jöttek ide háztûznézni, Bajazid szultánnak elsõ dolga volt elfoglalni Galambócot, de nemigen melegedhetett benne sokáig a pogány, mert Perényi Péter rá nemsokára visszafoglalta.

A vár nagyobb szereplése Zsigmond korára esik. Ekkor ismét török kézben volt a vár, s Rozgonyi István pozsonyi gróf indult azt visszavenni 1428-ban.

Vele ment csatába s kormányzott egy-egy gályát neje, Szentgyörgyi Cecília is, a magyar történelem egyik kiváló alakja. »Röpke szellõ itt lebegtette tengerzöld ruháját«, mint Arany János mondja, ki egy szép költeményében örökíté meg Rozgonyi Cecília vitézségét. Gályájáról több török hajót fölégetett a hõsies asszony, de siker nem koronázta nehéz viaskodásaikat, a vár továbbra is török kézen maradt.

Hanem ötvenhárom esztendõ múlva ütött a megváltás órája.

Persze, mert ekkor már a Mátyás gyõzelmes hollója röpködött a magyar lobogókon…

Jaksics támadta meg a várban székelõ török basát ezer lovassal, embereit levágta, nagyobbrészt pedig fogollyá tette.

Kinizsy Pálhoz jutottak a foglyok, ki mind megölette azokat, egyetlenegyet kivéve. Azt hazaeresztette és úti költséggel ellátta, hogy legyen, aki otthon híradással legyen Galambóc elestérõl és a többiek haláláról.

Galambócról és a vele szemben fekvõ Lászlóvárról az a rege él az Al-Duna mellékén, hogy a magyar vitézek oly jól tudtak nyíllal lövöldözni, hogy mikor a várfokon ebédelgettek a katonák, pajkosságból egymás kezébõl lövöldözték ki a kanalakat.

A török urak végre is elunták a galambóci »hozott isten«-eket s más kényelmesebb utat választottak maguknak a késõbbi királyok alatt. Többnyire Erdély felõl jártak be.

Ezzel Galambóc hadászati jelentõsége egyre csökkent, míg a törökök végleges kihurcolkodása után végképp megszûnt.

Ma csak arra jó már az õsrégi fészek csonkán meredezõ nehány fala, hogy eggyel megszaporítsa az al-dunai tájék számtalan látnivalóját.

De a jámbor babonás pásztorok éjjelenkint még most is látnak a hegyen, szép fehér lovon nyargalni egy aranyba-ezüstbe öltöztetett délceg amazont.

Sisakján egy ökölnyi gyémánt világít, száguldó lova lábán pedig »villámlik a, csillámlik a fényes acél patkó«.