KÖZÉRDEKŰ BOLONDSÁGOK

(Egy állampolgár vallomásai)

1886

Adóügy

Önök, uraim alkalmasint nem lesznek kíváncsiak, hogy én, egyszerű újságíró mennyi adót fizetek.

És én azt nem is veszem önöknek rossz néven, mert voltaképpen magam sem vagyok kíváncsi az adómra, miután úgysem tudják rajtam megvenni. Hogy pedig kisebb-e aztán az az évi összeg vagy nagyobb, amit be nem hajthatnak tőlem, az nekem tökéletesen mindegy.

Hanem ezen összegnek a kivetésében annyi komikum és változatosság van, hogy halálos vétek volna nem közölni a legközelebbi évekről egy kis táblázatos kimutatást az évi adómról, amely mindég változott, tekintet nélkül arra, hogy anyagi viszonyaim egy cseppet sem változtak.

1883-ban ki volt rám vetve         28 ft

1884-ben                                   60 ft

1885-ben                                   31 ft

1886-ban                                   58 ft

1887-ben                                   12 ft

Aki ezen számokat meg akarja tekinteni, szívesen kimutatom a szerkesztõségben az összegyûjtött adóintõ céduláimon, s aki ebbõl kitalálja, hogy miféle kulcs szerint dolgozik velem szemben a fõvárosi adókivetõ bizottság, annak becsületszavamra megígérem, hogy az összes hátralékos adómat kifizetem.

Bizony nem adom ezer forintért, hogy nem vagyok gazdag ember. Mert képzelem, milyen roppant nyomasztólag hathat egy adózó jómódú állampolgárra az a fönséges bizonytalanság, mellyel a nemes adókivetõ bizottság aktusa lebeg évenkint fölötte.

Én azt hiszem, hogy ezek az urak csak úgy belenyúlnak az elméjükkel a végtelenségbe és kihúznak a számok beláthatatlan tengerébõl egyet találomra. Az aztán lehet 3 forint, de lehet 663 987 ft 26 kr is. Ennyi fizetendõ, punktum.

Dohányjövedékügy

A minap egy kis szûzdohánykát kaptam Szabolcs megyébõl, Kisvárdáról. Egy jó cimborám küldte onnan több csomagban, de volt benne annyi óvatosság, hogy a szállítólevélre azt írta: küldi Szondy György. Nini, nini, a becsületes Szondy Gyurka, akirõl én annyi verset írtam fiatal koromban, mikor még õ sem volt dohányültetõ, hanem a törököket verte Drégelen.

Azaz tudtam én, kicsoda, hogy õ az én Kopácsy Laci barátom, de tettem magam, mintha nem tudnám, mert már az elsõ csomagot is úgy kaptam, hogy csak a szállítólevelet hagyta ott a levélhordó, megmondván a feleségemnek, miszerint magát a csomagot tessék a raktárból kihozatni.

A könnyem csordult ki bánatomban, mikor hazaérve megértettem a levélhordó üzenetét.

- Szegény, nemes gálócsi dohánykám! Te ugyan rossz helyre kerültél. Észrevettek, megszagoltak, elvettek. De kiveszlek, kiváltlak a szörnyû rabságból.

Elküldtem oda egy ügyes tapogatódzó embert a szállítólevéllel, melyen ruhanemûnek volt jelezve a küldött tárgy.

- Valami ruhacsomagunk van itt - mondá a meghatalmazott miniszterem, a szerkesztõségi szolga.

A finánc vigyorogva nézte végig.

- Ruha ám, de olyan, amelyik künn a mezõn termett.

- Hát persze, amikor még kender volt.

- Nem volt az kender, barátom, soha.

- Hát akkor mi?

- Dohány az, kedves barátom. Dohány bizony. Amott van ni. Pompás dohányka.

- Jézus Mária! - kiáltá a szerkesztõségi szolga. - Lehetetlen az!

- De bizony dohány. Hát már most mi lesz?

- Nem tudom én, kérem alássan. Most talán már haza se adják azt a pakkot?

- Képzelheti, hogy nem. Hanem ha behoz este öt forintot, akkor hazaviheti.

Megjött a szolga azzal az üzenettel, hogy a dohányt ideadják, ha öt forintot beküldök.

Nosza küldtem nyomban az öt forintot, de bizony akkorra a finánc már mást gondolt. Ki nem adta a dohányt - az igaz, hogy az öt forintot meg elvette.

Egyszóval szépen lefõztek. Hanem iszen még ezzel nem volt vége. Mert a többi csomagok is már útban voltak, úgy fogván föl a dolgot az én barátom, Kopácsy Laci, hogyha több úton, több csomagot elindít, valamelyik keresztül verheti magát az ellenség falanxain, és eljuthat hozzám.

Mindjárt másnap jött megint egy csomag Nyíregyházáról. Az is két kiló súlyú volt. Küldi: Árokháti Lõrinc.

Árokháti Lõrinc szintén híres törökverõ volt. De hát úgy látszik, könnyebb volt a törököt legyõzni, mint a fináncot.

Az se lehetetlen, hogy a fináncoknak feltûnt a sûrû korrespondencia, amibe a két középkori dalia kezd belebonyolódni, egyszóval rájöttek az Árokháti Lõrinc-féle csomagokra is.

Hanem én is rájöttem a raktárban mûködõ fináncok házi politikájára, hogy becsalogatják a szegény »címzettet«, hogy a csomag elfogadása iránt nyilatkozzék, s akkor megbírságolják kegyetlenül, és a dohányt sem adják ki.

Hát én is bevonultam most már a sáncaim mögé, s napok jöttek-mentek, de csak nem küldtem senkit az Árokháti Lõrinc küldte menüjéért, pedig invitáltak is, hogy dohány érkezett a számomra.

Arra se mozdultam.

Végre azután vagy két hét múltán beállított egy finánc az igazgatóságtól. Éppen az íróasztalomnál talált nagy csibukozás közt.

- Mi tetszik? - kérdém.

- Eljöttem jegyzõkönyvet felvenni ama küldemények tárgyában, hogy aztán ennek alapján vettessék ki a bírság.

- Igaz - mondám közömbösen -, hát mit kell tennem?

- Tessék beírni a vallomását.

Megfogtam a kalamust, s a következõ nehány sor védelmet firkantottam be:

»Olvasóim közül sokan lepnek meg tudtomon kívül borokkal, csemegékkel és dohánnyal is. Valószínûleg ilyen lesz ezen Árokháti Lõrinc úr is, akit én, becsületszavamra mondom, nem ösmertem soha, a nevét sem hallottam, csak a történelembõl. Nem az én bûnöm, tisztelt igazgatóság, hogy engem az olvasók olyan nagyon szeretnek, valamint az önök bûne se, hogy önöket meg olyan nagyon nem szeretik. Egyébiránt pedig (ezt azért írtam be, mert az „egyébiránt” nélkül képzelni sem tudok egy magyarországi hivatalos jegyzõkönyvet) egyébiránt pedig kijelentem, hogy köztudomásúlag nem is vagyok dohányos ember. Kelt stb.«

S ezzel, amint illik, aláírtam és a csibukom hamvával beporoztam a még nedves betûket.

S átadtam a fináncnak.

Új két hét múlva megjött a végzés, hogy a jegyzõkönyvben felhozott indokoknál fogva a bírság alól fölmentenek.

Nem olyan nagyon rossz emberek ám ezek a szegény fináncok!

Rászedik az embert, az igaz, ha tehetik, de õk magok is engedik magukat rászedetni.

Szeretem az olyan államot, amelynek közegeiben ennyi a kedélyesség.

Posta-ügy

Egy államtitkár beszélte a múlt este nehány képviselõnek.

»A múlt héten a miniszteriumnak nagy szüksége volt egy iratra, amelynek elküldése iránt sürgõsen megkerestem Budapest fõvárosát. Várom az iratot harmad, negyed napra, nem jön, bevárom az ötödik napot, mégse jön. Fogom magam, még egy sürgetõ rendeletet küldök a városra, melyben már ott van a szigorú „mert különben” is… Erre a városligetben találkozom Ráth Károllyal, és szidni kezdem.

- Jézus Mária, hiszen már elküldtük postán.

- Lehetetlen az!

Este megint találkozom Ráth Károllyal a Kioszkban, önérzetesen mutatja a postai vényt. Úgy van, öt nap elõtt lett a fõpostán feladva az irat, és még most se kaptuk meg. Ez mégis rettenetes.

Ma, amint künnsétálnék a Hatvani utcában, elém rohan Ráth Károly:

- Megkapták-e már méltóságtok az iratot?

- Még ma sem.

- De hát akkor, az isten szerelmeért, milyen eljárást kövessünk? - kérdé és bajusza idegesen mozgott. Mint a szélmalom két szárnya.

- Milyen eljárást, kedves fõpolgármester úr? Hiszen persze, persze, ezt kellene kitalálni. Hanem ez a nehéz. Hm, megálljunk csak. Hát tudja, mit? A közönséges közigazgatási ügyeket legjobb lesz, küldjék ezentúl is a postán…

- Igenis. Hát a sürgõseket?

- Ami a sürgõseket illeti, hm… ezeket legjobb lesz a posta helyett a polgármester urak közül valamelyik a zsebébe teszi, s ha alkalmilag találkozik valamelyikünkkel, átadja. Mert hiába… mert hiába, tenni kell valamit a gyorsabb adminisztráció érdekében.«