HAZAJÖN A KIRÁLY

1886

Túl a Dunán jártam az idén. Szép világ van ott nagyon. Búza terem bõven, vad és népmese. - A búzát megveszik a zsidók és elviszik, a vadat lelövöldözik a földesurak és megsütik. A népmese nem kell senkinek. Azt én hoztam el, és leírom a mese természetes együgyûségében úgy, ahogy én hallottam.

*

Budáról Bécsbe utazott a király, s a hosszú úton éhes lett. Gyõrön túl, Bruckon innen, így szólt a fõasztalnokához:

- Van-e valami harapnivaló, édes szolgám?

Rohan az asztalnok a masina leghátuljára (mert masinán utazott õfelsége) a konyhamesterhez.

- Hamar a királynak ennivalót!

A konyhamester még nem a szakács, de ha a szakács lett volna is, se tüze, se vize a fõzéshez, megállíttatta hát a masinát egy kis falunál, és beállított a csárdáshoz:

- Nosza, csináljanak hamar valami jót a királynak.

Csárdásné, szép özvegyasszony, nekiperdül, a patyolat ingét felgyûri, a szakácskáját felköti, s egy-két miatyánk alatt ott párologott a tányéron a fölséges paprikás pörkölt. Vitte is a konyhamester nagy diadallal a király elé.

A király megkóstolta, és így szólt az elsõ falatnál:

- Soha még én ilyen jóízût nem ettem.

A második falatnál hívatta az asztalnokot.

- Megérdemled az elismerést ezért a jó ételért te is, aki hoztad, az is, aki fõzte.

S kivett a zsebébõl egy diónyi nagyságú karbunkulust.

- Vidd ezt el az özvegy csárdásnénak, aztán te magad is válassz valamit.

A fõasztalnokmester nem gondolkozott soká, hanem a csárdásnét választotta, mert így az övé maradt a karbunkuluskõ is.

A király tovább falatozott a paprikás pörköltbõl, s mindig jobban és jobban ízlett neki. Hívatta is legott a miniszterelnököt.

- Kedves Tisza! - mondá. - Régen volt ilyen jó kedvem! Azt akarom, hogy minden magyar ember ilyen pompásan érezze magát. Kívánjon hát valamit a magyarok részére. Tudja, mennyi a kincsem, nem akarok fösvénykedni.

Egy darabig törte a fejét, nyomogatta a homlokát, igazgatta a pápaszemét a furfangos Tisza Kálmán, mígnem végre imígyen szólt:

- Felséges királyom, nem kívánok én a kincseibõl semmit, hanem csak azt kérem, hogy a Szent István jobb kezét akképpen becsülje, ahogy eddig senki. Királyasszony nõje öntözzön meg mindennap egy-egy rezedavirágot, s királyi felséged minden áldott nap szakítson le belõle egy szálat, s személyesen tegye elsõ királyunk dermedt kezébe.

- Szívesen. Miért ne? - ígérte a király. - Magam is tisztelem a dicsõ elõdöt. Mindenben meglészen a kívánsága, kár, hogy olyan csekély.

De alig eresztette el Tisza Kálmánt, berontott nagy hüledezve az osztrák miniszter, aki künn az ajtókilincsen hallgatódzék idáig:

- No hiszen szépen vagyunk. Minek ígérte meg felséged? Istenem, istenem, ezentúl már Buda lesz a birodalmi székváros.

- Hogyhogy? - csodálkozék a király. - Hiszen errõl egyetlen szó nem sok, de annyit sem ejtettünk.

- Görbén jár ám a Tisza esze, felséges úr. Tudta õ, mit akar. A Szent István dermedt kezébe mindennap személyesen tesz fölséged egy rezedaszálat, melyet a királyné mindennap személyesen öntöz meg.

- Hát van ebben valami rossz?

- Van ám, mert a Szent István jobb kezét nem szabad Budáról elvinni, csak egy nap, s ekkor is csak Pestre a processzióval. Ebbõl tehát az következik, hogy felségednek Budán kell laknia állandóan, hogy a rezedaszálat mindennap elvihesse a holt kéznek, s a királyné asszonyunk sem mozdulhat el onnan többé, mert öntöznie kell.

- Ördöngõs Tisza! - nevetett jóízûen a király. - Megint becsapott!… Hanem ha már így van, én nem sokat bánom, s ti is jól teszitek, vágjatok hozzá jó képet.

S ezzel megint vígan falatozni kezdett a paprikás pörköltbõl, szemei vidoran ragyogtak, arca szépen kigömbölyödött.

A masina prüszkölve rohant odább-odább. Piszkosbarna füstje fodrosan röpült a kövér szántók felett, keresztül a nevetõ réteken, a zúgó erdõk közé, hol a fák elkapkodták fátyolnak.

A király ki-kinézett az ablakon, s elbámészkodott a vidékre: »Istenem, de szép ez az én édes hazám!«

Hanem a következõ szempillantásban egyszerre elhalványodék, kifordult kezébõl kés és villa, megrázkódott, összeesett.

Villámként ment a hír és ijedtség. »Jaj, az istenért, valami baja lett a királynak!« Rohantak oda az udvariak, miniszterek, orvosok, szolgák. Mi történt? Mi történt? Mitõl lett a király olyan hirtelen rosszul?

Az üterét tapogatták, a szívverését hallgatták, morogtak, tanácskoztak az orvosok, de csak nem bírta egyik sem megösmerni a betegséget. (Doktorkönyvekben híre-nyoma sincsen.) Ha már a bajt sem ösmerték, a gyógyítást még úgy sem tudhatták. »Hátha az étel volt megmérgezve?« - suttogtak az udvari urak, de a beteg király nemesszívûen tiltakozott az ellen: »Hiszen a fõasztalnok kóstolta meg elõbb, hát akkor õ is rosszul volna.«

Hogy ím a doktorok bölcsessége kurta lett, kihirdették mindenfelé: aki a király betegségét eltalálja, az kap, amit a szeme, szíve megkíván.

Egy félóra múlva arra ment egy õsz ember, s kérdezte, miért ez a nagy ijedelem, és mi az oka, hogy a masina megállott?

Mikor megmagyarázták neki, vígan mondá:

- Én már kitaláltam a király betegségét, és meg is gyógyítom.

Megörültek, s tízen is siettek a király elé vinni.

Útközben össze is verekedtek rajta, hogy melyik viszi be és hogy melyik hallotta legelõbb az öregember biztató szavait.

- Nem szükséges a király szemei elé mennem - szólt az öregapó. - Amiatt ne essék emberhalál, hogy ki visz be.

- Micsoda, kend nem akarja a beteget megnézni? - csodálkoztak az orvosok és udvariak.

- Nem, csak azt mondják meg, mikor lett rosszul, milyen idõ tájon?

- Este szürkületkor.

- Meg tudnák a helyet mondani?

- Éppen egy hídon mentünk át.

- Ez az! - kiáltott fel az öregember. - Ez a híd a Lajta hídja volt. A dolog nagyon is világos.

- Majd meglássuk - hitetlenkedének emezek.

- A király, nemde, paprikás pörköltet evett?

- Hát aztán?

- Egy falatot betett a szájába a hídon innen, s ez még a magyar királynak egészségére vált volna, de a másik szempillanatban a hídon túl, mikor a paprikás falatot lenyelte, már ekkor õfelsége osztrák császár volt, s a paprikás hús nagy betegségbe ejtette.

Nagy szemeket meresztettek erre az udvariak, »persze hogy így van«, s indították rögtön a masinát a határra visszafelé. Magyar levegõben mindjárt nem lett a magyar királynak semmi baja.

Kár, hogy mikor aztán jobban lett, mégiscsak Bécsbe mentek vele. Udvari tanácsa összejött íziben, és azt határozta: »Ha a császárnak megárt az, amit a király tesz, a császárnak nem ajánlatos betartani azt, amit a király ígért.«

De a császár nem adott semmit a tanácsadókra, nyomban elrendelte, hogy a budai palotát építsék nagyobbra.

És most ennyiben van a dolog. Építik a várat nagy sürgés-forgással. Építik, építik, míg csak meg nem unják. Kilencvenhét pallér a téglákat rakja, ezerszáz napszámos váltig adogatja. Harminc ács fûrészel, húsz kovács kalapál, s ezalatt a kertben kilenc kertészlegény rezedákat ültet.