AZ ÁLMODOZÓK FOLYÓJA

1886

Egy este nehéz gyomorral feküdtem le s még ráadásul elolvastam egy csomó hírlapi cikket a Kongó államról, Stanleyrõl, M’tesáról, a híres szerecsen királyról, akinek hétezer felesége van, Livingstone-ról, aki a Nílus forrásait kereste, a fõrendiház tárgyalásáról, a demokráciáról és oligarchiaról.

Ennek az lett a következése, hogy mihelyt behunytam a szemeimet, mindjárt ott voltam valahol Afrikában. Kaotikus összevisszaságban folytatódtak az események, amelyeknek szálainál elszenderedtem.

Egy erdõben jártunk, sûrû fák között sívó homokban a M’tesa feleségeivel. Odescalchy Gyula herceg udvarolt az egyiknek, a másikkal Bánffy Béla ment karonfogva. Maga M’tesa fejedelem is velünk volt, de az oda se hederített az asszonyoknak, Baksiccsel diskuráltak a demokráciáról. Horváth Gyula arra kapacitálta Bungala törzsfõnököt, hogy festessék le Tisza Kálmánt - istennek. Az szerencsét hoz a tartományra. Grünwald Béla szintén ott tipegett velünk, s minden bennszülöttõl megkérdezte: »Vannak-e Afrikában tótok?«

Ahogy így mentünk, mendegéltünk, M’tesa király nagyon meg talált szomjazni.

- Ki tud itt közelben forrást? - kérdé az apródjaitól.

Senki sem tudott. Eközben a nép is megszomjazott és hangosan üvöltött víz után. A hétezer asszony a szerecsen törzsfõnökök és a mi embereink mind eloszlottak forrást keresni, de csüggedten szállingóztak vissza egyenkint: »Nincs erre víz sehol, sehol.«

Egy új csoport közelgett most s azok közt megismertem Festetics Taszilót, Andrássy Gyulát (denique Andrássynak jó a szerecsen király is) és a Czirákyakat. (Bizonyosan tigrist vadászni jöttek ide.)

Csak azzal a kérdéssel ostromolták õket is:

- Nem tudnak-e valahol vizet?

- Találtunk itt a közelben egy patakot, de nem ajánljuk.

Oda tartottunk, hát csakugyan volt ott egy patak, de milyen gyalázatosan nézett ki. Békák brekegtek benne, s állati hullák úszkáltak a tetején. A giz-gaz és rekettye zöldes barnára festette az undorító folyadékot, mely messzirõl terjeszté a kellemetlen szagot.

- Ebbõl nem is iszom - mondá megvetõleg M’tesa -, s népemnek sem engedek inni belõle, mert ez a víz a ragályos halál.

- Jól teszed király, ha nem iszol, sõt gátat kell emelned ellene, hogy országodon végig ne folyjon - tanácsolták a magyar urak-, s ne tegye bûzhödtté a levegõt.

A király helyeslõleg bólintott fejével, és az egész kíséret anélkül, hogy ivott volna a vízbõl, az ellenkezõ oldalra fordult patakot keresni.

De már eközben olyan nagy lett a szomjúság a tikkasztó hõségben, hogy számosan kidõltek.

Órákig mentek folyton ellenkezõ irányban, s még mindig semmi remény a szomjúzóknak.

- Mindnyájan elpusztulunk! - tördelték elgyöngült kezeiket kétségbeesetten.

Már olyanok is akadtak, kik megsajnálták, hogy nem ittak a pocsolyából.

A végszükség ez utolsó pillanatában valami roskadozó kunyhó mellõl elõlépett egy fehér ember õsz hajjal, õsz szakállal: úgy nézett ki körülbelül, mint Horvát Boldizsár.

- Én tudok egy forrást - mondá -, amelybõl király és nép mindig üdülést nyerhet.

- Hol van, merre van? - kiabálták türelmetlenül a szomjasak.

- Innen a hetedik banánfától jobbra.

Mindnyájan odacsörtettek, a fejedelem s a nép csodálva szemléltek egy ezüstszínû csevegõ patakot. Lehasaltak a dús növényzetre és ittak belõle.

- Soha még életemben ily tiszta, jó vizet nem ittam - mondá a király.

A nép is megerõsödött tõle, mihelyt kóstolta.

- Hogy hívják ezt a patakot? - kérdé a király. - Uganda legjobb vize. Én e forrást saját palotámig vezettetem.

Erre kiderült az õsz férfiú arca és örömmel felelt:

- Ez a patak a demokrácia, óh király, s bölcsen teszed, ha megöntözöd vele kertedet.

Ezt hallván Beksics, ruhástul, mindenestül belefeküdt a patakba, s elkezdett benne hömpölyögni. Hanem szerencsére ott volt Vizsoly Gusztáv és Bánffy Béla, akik kihúzták és megszárították a parton az afrikai napfénynél.

- Ez tehát a demokrácia? - mormogá a király.

- Az lehetetlen, felség! - feleltek a Festeticsek. - Ne higgy ez ámító szavaknak. Uganda népe! Esküszünk neked, hogy amazt a patakot hívják demokráciának, amit mi mutattunk neked ott messze, a túlsó oldalon.

- Nono - szólt a bölcs király -, valamelyitek nem mond igazat, de az mindegy. Ezennel rendelem, hogy e tisztavizû folyócskát a kertembe vezessék, amazt, a bûzhödt patakot ellenben földdel behányják, hogy nyoma se maradjon.

Az õsz ember tiltakozó kézmozdulattal kiáltott fel:

- Azt nem tehetitek, Uganda népei. Az urak igazat mondtak. Csakhogy én is igazat mondtam. Mert a két patak csak egy patak, mely erre kanyargott el. Ahol az urak mutatták, ott a forrásnál valóban olyan a demokrácia vize: ellenben, ahol én mutatom megtisztulva, itt ilyen. Ha ott behányva eltorlaszoljátok, nem tudom, mibõl isztok aztán a nagy szomjúság idején.

M’tesa rám nézett apró szúrós szemeivel, s így szólt kegyesen:

- No, ez bolond egy história. Írja meg ön az utókor emlékezetére, és ezért jutalmul válasszon egyet…

- A patakok közül, felség?

- Nem, a feleségeim közül.

Mind a hétezer asszony rám nézett - s e tizennégyezer tekintettõl okvetlenül fel kellett ébrednem.