EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

1889

KIS HÍJA, HOGY KRITIKUS NEM LETTEM

1889

A jó isten tudja, hogy mire van nekem tehetségem. Annyi bizonyos, hogy ez a cím furcsának látszik az olvasó előtt: »Kis híja, hogy kritikus nem lettem.« Mintha a zerge mondaná magáról: »Majdnem jáger lett belőlem.«

De olyan az élet, ezer furcsaság szövi át. S kivált az újságíró, mint háborús időben a katona, egy egész évre való élményen esik keresztül mindennap.

Vagy kilenc éve lehet, hogy a »Pesti Hirlap«-ban dolgozom. Ah, hogy tovaröppent az a nap, mikor elõször ültem a mostani asztalomhoz, s a szerkesztõ rám nézett hidegen, közömbösen: »Hát önre mit bízzak? Próbálkozzék meg a hírrovattal!« Nem volt bennem valami nagy bizalma. Akkor még fiatalok voltunk én is, a lap is. Pláne a lap, egészen a gyermekéveit élte, éppen akkor ment át a fogzáson, a csikófogai elhulltak s újak nõttek helyette.

Kilenc év sok idõ egy ember életében, de hát még egy lapéban! Több mint száz kötet barnállik a polcokon, amiket mind mi írtunk össze! Istenem, mennyi tenger betû! S e tengerben mennyi esemény eltemetve…

Ha úgy délutánonként néha unalomból lapozgatok bennök, hogy elétárul a múlt, aranyos porral behintve. Csak kilenc esztendõrõl van szó, s mégis mintha már a múlt század elavult pergamentjei között turkálnék. Minden lapról emlékezetembe villan valami - apró diadalok, apró örömök, apró keserûségek. Aprók, de igaziak.

Most bent ülök a parlamentben (mert az ócska nagy íróasztal, amely mellé kilenc év elõtt telepedtem, oda is elvitt engem), de az országot rázkódtató politikai viharokra vissza nem tudok gondolni oly borzongva, mint a mi bárányfelhõinkre.

Ah, milyen rettenetes nap volt az, mikor a Ghyczy Kálmán halálát hoztuk szép kövér betûkkel, meleg hangú nekrológgal. Kitett magáért a reporter, kivált stiláris szempontból; az egész közleménynek csak az az egy baja volt, hogy az öreg Ghyczy maga is elolvasta jó egészségben. Leverten, szemlesütve jártunk az utcákon. Maga a »gyilkos« reporter hetekig nem mert mutatkozni.

De bezzeg megdobban a szívem a kevélységtõl, ha egy-egy olyan közleményre fordítok, ahol »mi« hoztuk az elsõ értesítést. Sok van olyan. Tarkán mosolyog le az elsárgult papírról… Ni, ni, ez meg itt egy cikk még a szegény Kakujay Gyula tollából.

Õ vezette a közgazdasági rovatot. Jószívû, becsületes fiú volt, de én mindig azzal bosszantottam, hogy rossz nemzetgazda. Errõl folyt az örökös disputa.

Gyenge testalkatába belekötött valami nyavalya és elvitte. Derék jó öregünk (mert »jó öreg«-nek híttuk) szépen elaludott örökre, egy tavaszi hónapnak éppen az utolsó napján.

Persze hogy én ezt is felhasználtam argumentumnak:

- Hát nem mondtam mindég, hogy nem spekulatív szellem. Ha még huszonnégy óráig húzza a betegségét, fölvehette volna a jövõ havi fizetését is.

Víg atmoszféra van a redakcióban. Ott még a halált is kifigurázzák. Nem is jár az oda gyakorta. Hogy a lánglelkû költõért: Reviczky Gyuláért mégis bekopogtatott az idén, talán az az oka, mert õ maga váltig hívogatta a verseiben. Nem jó a halálnak udvarolni.

Az õskorban t. i. a legrégibb évfolyamokban furcsa dolgokat látna a mai olvasó. Képeket.

Képeket a hatalmas lapban, mely ma az egész országot elözönli s a legkiválóbb intelligencia szükségleteit elégíti ki. Hja, fiatal korában Deák Ferenc is verebeket fogdosott…

Úgy van, képekkel jelentünk meg, minden héten kettõ jött s ezeknek az én barátom, Pulszky Károly volt a mesterük. Õ válogatta ki s írta hozzájuk a szöveget.

Egyszer a Hogarth választási képei jelentek meg. Egy egész ciklus; eleven mozgalmas, csoportok, tömérdek alakkal. Pulszky Károlynak egy délután el kellett sürgõsen mennie a redakcióból, rám bízta a Hogarth-képet.

- Írd meg, kérlek, helyettem.

- Nem értek én, fiam, a képekhez, amikben te olyan nagy szakértõ vagy.

- Ej, írj, amit akarsz. Néhány sort. Valami se hideget, se meleget. A szövegnek meg kell lennie.

Szétcsaptam a begömbölyített kartont a fél kezemmel s amit laikus szemekkel egy pillanatra láthattam a képen, leírtam ilyenformán: „Választók jönnek a falvakból, akiket az úton elfognak a kortesek s viszik a kocsmákba, ahol különbözõ pártok tanyái vannak. Az »Oroszlány« kocsma kapujánál a szobaleány áll s olvassa a napi vagy talán inkább az éjjeli bevételeit. A háttérben az elmaradhatatlan katonaudvarló kacsingat rá s nyújtja feléje a kezét stb.”

Reggelre így jelent meg a képszöveg. Bezzeg nagy haraggal csörtetett fel Pulszky Károly.

- Hol jártál iskolába? - kérdé zordonan, szemrehányón.

- Rimaszombatban, Selmecbányán. De mért kérdezed?

- Nem a Brockhaus Lexikon számára, ne félj. Csak azt akartam megtudni, hogy hol nevelik olyan rosszul a fiatalságot.

- Mi bajod? Nem értelek.

- Kompromittáltál, szerencsétlen! Bolondokat írtál a képrõl.

- Hiszen mondtam, kérlek, hogy nem értek hozzá.

- De ki hitte volna a tudáshiány ilyen rettenetes mértékét! Botrány! A közönség nekem fogja tulajdonítani az egész sületlenséget, mert névtelenül jelent meg s a többieket én írtam.

- Bele nem halsz te abba!

Mind nagyobb-nagyobb dühbe jött az én tisztelt barátom, csapkodott a kéziratokkal és hadonászott a kezeivel.

- Nem szobalány az, te balek, hanem Anglia alakja, ki a pénzt olvassa, amibe a választások kerülnek. De neked persze fogalmad sincs az allegóriákról. Nem baka az (Oh, mindjárt megpukkadok mérgemben), nem katona az, hanem a római pápa a tiarával fején, aki Anglia felé nyújtja kezét.

Nemsokára feljött az öreg Pulszky Ferenc is, akinek elpanaszolták a nagy lapszust. Az öregúr közömbösen mondá:

- Tanulatlan mester kész hóhér. Minek bíztátok rá a dolgot, úgy kell nektek.

Ezalatt apródonként az én vérem is felforrt, s inkább kötekedési szándékból odakiáltottam:

- De hátha úgy van a dolog, ahogy én leírtam.

Gúnyos nevetés támadt erre, Károly azonban még mérgesebb lett s nyomban szalasztá a szolgát a múzeumba angol és német Hogarth-magyarázatokért.

Egy óra múlva jött meg Samu egy nagy nyaláb könyvvel.

- Hollá! Ide velök, ide velök!

Felütik az egyiket, mely még Hogarth életében jelent meg, elkezdik olvasni hangosan. Hát egyszer csak elfúl a Károly hangja. Mi ez itt? Meg van ez bolondulva?

Hát bizony az egykorú magyarázó is szobalánynak látta Anglia alakját és angol gránátosnak a római pápa õszentségét.

Nosza, hol a másik könyv? De a másik, harmadik és mindenik szakmunka csak azt erõsítette meg, amit én leírtam.

Hallgatagon néztek egymásra a Pulszkyak.

Arcomat elöntötte a »diadal« derûje s kevélyen lépkedtem a Pulszkyak felé, gonosz malíciával érintve Károly vállát és dölyfös önérzettel vetve oda:

- Okos familia vagytok ti, Karcsikám, - de a képekhez csak én értek.

Károlyban volt annyi szellem és taktika, hogy õ is elnevette magát és sohasem haragudott többé e »felülkerekedésért«, amely végre is nem erõsít meg egyebet, mint azt, hogy a vak tyúk is talál néha búzaszemet. Sõt egypárszor azóta megtette velem azt a tréfát, hogy mint képtárigazgató tanácsot kért tõlem képek dolgában.

Kedves, bohókás idõk voltak ezek. A redakció a gyõztes részére állt s erõnek erejével engem akartak küldözni a képtárlatokra mûkritikusnak.

A szerkesztõ így szólott jóakaratú hangon:

- Végre megtaláltuk benne, hogy mire van talentuma. Az igaz, hogy sokáig kerestük.

Végre már magam is bele kezdtem nyugodni, hogy mint »piktor-ölõ« futom meg újságírói pályámat, midõn megbetegedett az én tisztelt barátom, Törs Kálmán, aki kedves, élénk, leírásokat hozott naponkint az »Országházból«. Ez volt lapunkban a sáfrány.

Egy napon csak nekem esik Légrády Károly.

- Tudod, mit gondoltam? Bemehetnél ma a Házba s megírnád Törs helyett a karcolatot.

- Furcsa ötleteid vannak. Értek is én ahhoz!

- Próbáld meg!

Addig nógatott, ösztökélt, hogy megtettem az õ kedveért, mígnem aztán apródonkint ott rekedtem, hozzászoktam a karzathoz, hová most a földszintrõl is szeretettel nézek fel mindennap. Mert hiába, aki egyszer megkóstolta az újságírói kenyeret, édes az annak örökké.

Ami a huszárnak a szeretõje, lova és mundérja együttvéve, az nekünk a lap. A fészek, hol csipogni kezdtünk, ahol a szárnyunk megnõtt. Meleg az és puha is, bár kietlennek gondolná a közömbös szemlélõ. Ma sem érzem én magam otthon sehol a világon, csak ennél a füstös, ócska asztalnál, a Pesti Hirlapnál. Áldja meg az Isten ezt az öreg asztalt!

Íme, ez annak hû históriája, hogy mûkritikák helyett a karcolatírásba bonyolódtam. Pedig egy hajszál híja volt már, hogy nem lettem tudóssá a Hogarth-képek révén.

No, de nem panaszkodom; így is elég jól ütött ki. A t. Házról írt tudósítások gyorsan tették ismertté a nevemet.

Ha ugyan azok tették; mert furcsa a közönség. Engedjék meg, hogy elpanaszoljam…

Nemrég vidéken bemutatnak egy tanárnak.

- Igen, igen - mondja tûnõdve -, emlékszem, olvastam már a nevét… olvastam, igen, igen… Hol is csak? Hol is csak?…

Türelmetlenül mohón keresgélt emlékei közt, egypárszor megütögetve tenyerével a homlokát, mintha mondaná: »Édes eszem, ne kötekedj.«

Végre vidáman kurjantott.

- Aha, emlékszem már, hol olvastam a nevét.

- Ugyan hol?

- A »Függetlenség«-ben volt, hogy egy forintot tetszett adni a Göczl kardjára.

Én bizony nem emlékszem már rá. De az sohase megy ki többé az eszembõl, hogy voltaképpen mennyit ér nekünk az a titulus: »ismert nevû írónk«.

VERÉB PÁL TRAKTÁBAN

1889

Mindig irigyeltem azokat a világfiakat, akik a szerelmi kalandjaikat mesélik. Kedves csemege a teához, hallgatni is mulatság, de elbeszélni élvezet. Átélik még egyszer.

Hanem iszen, ha dicsekedni akarnék… én se voltam jobb bordában szõve a többinél. Nekem is van ám eltitkolni valóm a feleségem elõtt, abból az idõbõl, mikor még a »Zuglóban« laktam fiatalkoromban, egypár esztendõ elõtt.

Nyári lakást béreltem volt ki a Zuglóban egy földszintes csinos villában, melynek ablaka a búzaföldekre nyílt, ami fõvárosi embernek nagy gyönyörûség; véges-végig a nyitott határ, ameddig a szem ér, s ha hûs szellõ lebben, látni a búzát, ahogy az a kalászát dajkálja… Mintha millió pesztonka állna, hajladozna ott sûrû sorban. Hátulról a kerti fák lombjai zúgnak s a házfedélre felkúszott rózsák körül ezer meg ezer méh zümmög a kalászoknak altató dalt.

A »Zugló« (hogy ne törje fejét rajta a geográfiában járatlan olvasó) a városerdõ elhagyottabb része, túl a »Fuit« sírkövön és a Hermina-kápolnán. Jóval olcsóbb és kellemesebb hely a Hermina-úti villasornál, hol reggeltõl estig szól a körhinták kintornája, bomlik a komédiásbódék dobja, cintányérja, s ideget öl a »Vitéz László« rikácsolása. E pokoli zsinat kiegészítõ alkatrészei a cirkuszok, Paprika Jánosok és a lövöldék, melyeknek figurái rémítõ zajjal csörömpölnek, ha eltalálja õket a céllövés. Közbe Afrika erdeinek unatkozó exkirálya is bõdül néha az állatkertbõl.

A néphumor a »siketek villái« nevet adta az ideépült nyári kastélyoknak, föltételezve, hogy csak siket ember meríthet magának bátorságot itt keresni nyári pihenést. Olcsóbbaknak mondtam a zuglói villákat, de voltaképpen csak a nyárspolgároknak olcsóbbak, akik dolgaikat elvégezve, napszálltakor hazaballagnak a városból s otthon családjaikkal töltik az estét, tele tüdõvel szíva a zöldbeli levegõt, melyet ez urak még akkor is élvezni tudnak, ha már egyszer megfizették, midõn Kõbánya felõl fúj a szél.

De a magamszõrû embernek, aki nappal és este ott él, ott mozog két puskalövésnyire a Redoute körül, aki éjfél után gondol a hazamenetelre, a Zugló villái drágábbak az ostendei nyaralásnál is. Gyalog ilyenkor nem lehet hazamenni, nem is bátorságos az erdõn keresztül, még a bérkocsisok is ugyancsak kéretik magukat (a borsos fizetésen felül), míg nekiindulnak az éji útnak.

Általában sohase nyaralnék többé életemben a Zuglóban. Persze, önök ebben nem hisznek. Mert a nyaralás az elégedetlenség költészete.

A nyaralók váltig morognak-zúgnak. Ha olyan helyre jutnak, ahol hûvös van, elnevezik az állapotokat »pénzen vett tél«-nek, ha meleg van, az akkor »eben guba«.

Itthon közönségesen Árpádot szidják:

- Rossz helyen tett le bennünket. Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van. A tél nyolc hónapig tart. Tavasz nincs. A nyár kiállhatatlan, tele van zivatarokkal… Nem tudtak volna az eleink egy kicsit odább menni!… (De persze türelmetlenek voltak már, hogy az áldomást megihassák.)

Egy bizonyos, hogy a mennyei hatalmak arzenálisa itt felettünk van valahol; az égi háborúhoz szükséges szerek, a dörgésre való pléhek- és villámokkal felszerelve, mert itt néha nyáron négyszer is kitör naponkint a vihar, zeng az ég, kavarog a felhõ s hasadoznak ki a mennyboltból az izzó vörös pántlikák…

Ilyenkor van aztán messze a Zugló.

Azon a bizonyos éjszakán is (amelyrõl szó lesz), cudar fergeteg támadt éjfélkor. Megnyíltak az ég csatornái s a szél üvöltve nyargalt végig az utcákon, rázta a cégtáblákat, csapdosta a nyitva felejtett ablakokat, néha ideghasító csattanás jelezte, hogy az égiek egy-egy követ hajítottak el.

- Hé kocsis, mennyiért visz ki a Zuglóba?

- Istenkísértés lenne, uram. Nem vállalkozom rá.

Sorba jártam a bérkocsisokat, kik a Redoute kapujába húzódtak nagy csuklyás köpönyegeikben. Csak nagynehezen szánta rá magát az egyik.

- Isten neki! Tessék felülni!

- Mit kíván odáig?

- Maga az úr fogja meglátni, mennyit érdemlek - dörmögte az ázott köpönyeg.

Beültem, a bárka megindult ugyan, de a két gebe minduntalan megbicsaklott, kivált, mert csillámló jégdarabkák kezdtek cupogni.

- Jól megoldták ott fent a mogyorós tarisznyát - vélte a kocsis kedvetlenül.

A két ló meghorkant az Andrássy út elején, sehogy sem akartak indítani.

- Talán mégse menjünk ki, uram.

- No, az volna szép. Mindenáron haza kell mennem. Hajtson!

A kocsis jó ember volt, engedett. A lovak, valószínû, rossz embernek deklarálták maguk közt, éppen amiatt, hogy engedett és õket is rábeszélte ostorával.

Csak lassan lépést haladtunk; bosszúsan vettem észre, hogy nincs szivarom, pedig a csintalan út unalmát jó volna agyonfüstölni. Ej, no, hol lehetne most szivart kapni! Egy országot egy szivarért! Az Andrássy út azonban ki volt halva. Sehol egy nyitott kávéház, sehol egy járókelõ lélek. A víz patakként zuhogott a sima faburkolaton. Szuroksötétség honolt. A lámpákat, melyek körül még tegnap éjfélkor pajkos muslincák adtak bált táncoló rajokban, összetörte a jég s kioltogatta a szél. Az üzleteket is nyilván az üvegesek iránti ellenszenvbõl csukták be oly hamar.

Hop, hó! Ahol ni, egy kivilágított dohánylevél!

- Kocsis, hajtson jobbra a nyitva levõ trafik elé, az Erzsébet körúton.

A bolt, melybe beléptem, csak félig dohánytõzs, a másik részében likõröket, sonkát, szalámit is tartanak. Csinos, barna nõcske ült bent egyedül, mélyen elmerülve valami olvasmányba. Szép pisze orra volt s eleven bogárszemei, melyeket szinte bosszankodva emelt fel rám, hogy megzavartam.

- Mi tetszik?

- Regalitászt kérek.

- Barnát vagy világosat?

- Maradjunk a barnánál.

Míg a szivardobozért felnyúlt a felsõ polcra, észrevettem, hogy szép nyúlánk termete van s hogy a könyvecske, amit olvas: a »Frivol akta«. Bocsánatot kérek t. írótársaimtól, hogy már a beszély-alakjaimmal is a saját könyveimet olvastatom. (De hadd legyen egy kis öröme kiadómnak.)

Frivol akta, hm… Érdekes leány, hm… (Persze, az írónak mindjárt érdekes.) Ezzel most beszélgetést kellene kezdeni, hm…

- Cudar idõnk van, kisasszony.

- Hány darab?

- Öt. Ilyen idõre rég nem emlékszem.

- Az ám! - szólt vontatottan. - Esik még?

- De még hogy!… Persze, maga észre se veszi a nagy olvasásban? Mit olvas?

- A Frivol aktát.

- Jó?

- Nagy imposztor lehet, aki írta.

- Szereti a regényeket?

- Nagyon.

- Hát akkor tegye be a könyvet és csináljunk ketten egyet. Két személy éppen elég hozzá.

Szép fehér fogsora megvillant a bíbor közt, nevetésre szétnyílt szájában; kövér kis kezeivel afféle pajkos mozdulatot tett, mely beillett fenyegetésnek.

Mindez felette biztatónak látszott. Az ördögbe is, ebbõl csakugyan nõhetne valami kaland. A csiklandozó legendáknak egész raja van az írói világban, hogy a toll imitt-amott mézes nyíllá vált a kollégák kezében, szíveket megsebzett. Bizony, egy kis efféle szerencse rám férne. Ki tudja, hátha éppen elõtte állok… Csak az az átkozott drága kocsi ne várna rám ott künn a fergetegben.

Ni, itt is jön már értem a türelmetlen kocsis.

Benyitott s megrázta köpönyegét, egész pocsolya támadt alatta.

- Adj’ isten jó reggelt!

- Mit? Már reggelt mond?

- Az idõ nem ül veszteg, ténsuram.

- No, no, megyek már, de mit is akartam mondani… Nem iszik egy kis pálinkát?

- Mért ne innám? - szólt nyájasan.

A bolt tündére felugrott, töltött neki egy kupicával, mialatt idõt nyertem vele fecsegni.

- Mindig ilyen sokáig van nyitva a trafik?

- Néha tovább is.

- Persze, sok az éji vevõ.

- Az Andrássy úton nagy a forgalom éjjel is, s a kivilágított dohánylevél egész reggelig hoz vevõket.

- A dohánylevél és a rózsa a dohánylevelek közt.

- A rózsa nem eladó. A rózsa nem hisz a férfiakban.

- Nem hisz a férfihûségben? Lehetetlen!

- Ön talán hisz?

- Hogyne! Be is bizonyítom. De igyék még, öreg, egy kupicával. Iszik még?

- Kétszer kaszálják a rétet - szólt mosolyogva a kérdett, ami azt jelentette, hogy iszik még.

- Hogy hívják?

- Veréb Pálnak.

Levette gyûrött kalapját s ráncos, rézvörös homlokáról hátrasimította õszbevegyülõ üstökét. »Az vagyok én, Veréb Pál« - ismétlé nagy alázatosan.

- Nem tesz az semmit. Gyújtson rá. Vegyen ki a skatulyából szivart. Úgy ni! Aztán, hátha még elférne egy kupicával.

- Háromszor iszik a magyar! - felelte Veréb és felhajtott még egy pohárnyit a szeszbõl.

- Hát igen… Hol is hagytuk el? Én hiszek az örök hûségben, kisasszony, hiszek az örök szerelemben. Magam is élõ példája vagyok.

- Ne mondja!

- Hallgassa meg elõbb az esetemet… de üljön, kérem, közelebb. Hol volt, hol nem volt, Eperjesen volt, diákkoromban, hogy beleszerettem valami Izsépy Eszterkébe, nagy kék szeme volt, afféle nedvben úszó szem. Arca, ha nevetett, meghorpadozott igézõn. Nem volt azon más hiba, csak hogy az orra egy kicsit meg volt görbülve fölfelé, úgyhogy ilyen idõben, mint a mostani, becsurgott volna rajta az esõ… Veréb, ha éhes kend, lásson hozzá a harapnivalókhoz, és tán iszik még egy gyûszûvel.

- Négy fertályt szokott az óra ütni - szólt kenetteljesen az öreg, kibõl, úgy látszik, minden numerus kipécézett egy jeles mondást.

Mennyei megelégedéssel fogott a falatozáshoz. Emiatt ugyan maradhatok még. Veréb már az ördögé, csak ez a kis ördög lenne már az enyém.

A bolt hátterében két leeresztett almazöld függöny jelezte, hogy ott egy fülke van. Kedves kis fészek lehet. Bizonyosan ott áll a hófehér ágyacska, duzzadó puha vánkosok… hanyagul rájuk dobva a csipkés hálórékli.

- I. E. Ezt a két betût faragtam az iskolapadokba, az élõfákba az erdõben. Izsépy Eszter volt elsõ szerelmem, s mikor aztán Selmecre mentem, nagyon el voltam keseredve, azt hittem, a szívem hasad meg az én Eszterkém után (aki errõl persze semmit sem tudott). Hetekig, hónapokig rá sem néztem nõi lényre, kivévén a háziasszonyomat, Katkai Pálnét; sovány, mélyen üregeikben ülõ szemû asszony volt, roppant elõre álló állcsonttal; váltig csodálkoztam a kosztos gazdámon: hogy volt lelke elvenni ezt a rút jószágot… De hát jöjjön még közelebb!

- Csak nem ülhetek az ölébe. Innen is meghallom, mi történt azután?

- Az történt, hogy egyszer csinos fiatal leányt pillantok meg a templomban, kinek nem volt sem piros kerek arca, mint Eszterkének, sem gödröcskéje, hanem éppen úgy kunkorodott az orra, mint azé, fölfelé. Annyi, mint a fodorminta, beleszerettem az orra miatt.

- Csapodár! És még maga mer beszélni?

- Majd a végén ítéljen, menjünk tovább. Ráérünk. Azaz, hogy… tyûh, három óra! Mindjárt virrad. No, mindegy, igyék még, Veréb bácsi! Öntsön magának, amennyit akar!

- Olvasatlanok a csillagok! - jegyzé meg az öreg, a kezeit vígan dörzsölve.

- Margitnak hítták az új ideált. Hosszúkás, halovány arcú leány egy lencsével a balszeme alatt, ami sokat levont.

- Ugyan! Hisz a lencse még szépít.

- Hagyja el, fõzeléknek sem szeretem.

- Hja, persze magának az kellett volna, hogy lencse helyett legalábbis valami szamóca legyen a balszeme alatt.

- Sok verset írtam akkoriban Margithoz, megénekeltem haját, fülét, az orrát pláne hexameterben is, de a lencsérõl egy betût se szóltam, s mégis mikor aztán ott kellett hagynom Selmeccel együtt Margitot is, Pesten jogász koromban, az elsõ lencse, melyet asszonyarcon láttam, rögtön rabbá tett… Maga gúnyosan mosolyog. Pedig lássa, ez voltaképpen még mindig Izsépy Eszter.

- No persze, persze…

- De ebben az alakjában már Szabó Katicának nevezik. Kedves kis zsuzsu. Fürge, élénk, merész tekintetû, finoman erezett homlokkal, kurta, szöszke kosztros hajjal, olyan szúróssal, mint a kalász toklásza.

- Természetesen ennek is volt valami hibája.

- Eltalálta. Volt egy szépségbaja neki is, az, hogy nagyon elõre állt az állcsontja, de mindegy, beleszerettem en bloc, úgy amint volt.

- Vártam már ezt a meglepõ fordulatot.

- Az most jön. Egypár év múlva ismét visszaszármaztam selmeci lakosnak, s képzelje csak, kiért rajongtam ott most?

- Margitért.

- Oh, dehogy! Margit már közömbös volt rám nézve. A rút Katkai Pálné gyújtotta meg szívemet, mert neki is olyan kiszögellõ állacskája volt, mint Katicának. Õ emlékeztetett reá a legjobban. A logikai sorrend megvan az örök szerelemben.

- Gyönyörû egy logika!

- Lássa, ez az átszármazási teória, melyet én fedeztem fel.

- A csélcsapok számára.

- Amelynek segítségével örökké hû maradhat az ember. Igaz, vagy nem?

- Nagy habókosság!

- Meglehet, de én hiszek benne, érzem, hogy amint kegyedet nézem most elragadtatva, még mindég elsõ kedvencemnek, Izsépy Eszternek hódolok, mert hiszen a szép Katkainénak éppen ilyen pisze orra, éppen ilyen darázsdereka volt, mint a magáé.

S ezzel vakmerõen átfogtam a vállainál, hogy magamhoz szorítsam.

- No, mi az? - szisszent fel haragosan s kitépvén magát a kezembõl, berohant a fülkébe.

Utána szaladtam, feldöntve széket és edényeket az útban.

- Vissza! - kiáltá ingerülten, kipirulva. - Vissza, csúf ember! - S becsapta az ajtót orrom elõtt. (Nem is vettem volt elõbb észre, hogy elcsukható ajtó vezet a fülkébe.)

Kõvé meredve álltam meg, tehetetlenül, röstelkedve, míg az öreg Veréb egykedvûen szörpölgetett, dúskált.

- Csinos fehérnép - motyogta. - Becses kis kutya. Vállas, gömbölyû, nem afféle szattyán-portéka. Hiszen majd kijön az.

Magam is reméltem. Mert nem is olyan nagyon szigorúan hangzott az a »csúf ember« szó. A szerelmesek szótárában az édes szavak közé van bejegyezve. Az ember nem tudhatja róla, hogy mit akar. Olyan nagyon bolond két szó az.

Nosza, rimánkodásra fogtam az ajtónál, gyöngéden kopogtatva.

- Megharagudott? Jöjjön ki, béküljünk ki. Egy ujjal se nyúlok magához többé. Szánom-bánom a vakmerõségemet. Csak egy percre lássam még szép arcát. No, jöjjön ki, kérem!

Semmi felelet. Némi elfojtott nesz hallatszék belülrõl, mintha susogna, mintha magában beszélgetne. Vagy az is lehetséges, zokog odabent. Meg van sértve szegényke!

Még lágyabb, hízelgõbb szavakat kerestem össze, de arra se felelt. Most már elvesztettem türelmemet, nagyot ütve öklömmel az ajtóra.

- Fizetek!

Az öreg Veréb a fejét csóválta a fordulatnak.

- Még esik ám odakint, téns uram.

E föllépésre kis vártatva csakugyan megzörrent bent gyengén a kilincs, s megnyílt az ajtó. Szívem megdobbant. Üde fuvallatot éreztem besurranni a belépõvel.

Ah, a kis madárka hát mégis kijött a kalitkából!

De egy tekintet rá - s ijedten tántorodtam hátra. A kis madárkának bozontos szakálla volt, hosszú bibircsókos orra s a meztelen lábain két gyékény-papucs.

- Hát mi volt? - kérdé durva, álmos hangon. - Szép, hogy az embert nem hagyják aludni.

- Az ördög költötte fel - vágtam közbe ingerülten. - Annak van magára szüksége.

Ásított egyet elõbb, csak azután felelte:

- Persze, a feleségem körül mulatságosabb legyeskedni.

Nagy bütykös ujját betette egyik felsõ foga alá s gúnyolódva reszelgette meg vele, ami népies nyelven azt jelenti: »Hiába koptatod a csizmádat!«

Felszámítottuk az elfogyasztott holmit, s kisült, hogy Veréb uram nagyon egészséges gyomrú ember, hála istennek. Hatalmasan dúlt és pusztított. De már mindegy. Ami történt, történt. Kár nemcsak pénzben, de idõben is. Hiszen már reggel van. A tejesszekerek végigrobognak az utcán, itt-ott hallik a boltok leereszkedõ vasfüggönyeinek zörgése. Csak a vihar és esõ nem állt még el. A kudarc feszegette idegeimet, talpam alatt égett a föld.

- Menjünk, Veréb, menjünk!

- Hová? - kérdé az öreg csodálkozva.

- Hát a Zuglóba.

- A Zuglóba? Minek?

- Meg van maga bolondulva?

- Én? Miért?

- Hát nem fogadtam én meg?

- Engem? Nem tudok róla semmit. Itt a boltban láttam a tisztes úri személyét elõször.

- No, ez szép história. Hát nem maga az én kocsisom, aki idáig hozott a Redoute-tól?

- Én ugyan nem, de a szegény megboldogult édesapám, isten nyugosztalja, az volt valamikor kocsis is Nagyváradon.

- És ki maga voltaképpen?

- Mondtam már, hogy Veréb Pál… a bolti õr itt a környékrõl.

Ez az egyetlen komolyabb kaland, mely egyhangú életembõl kitarkállik. S errõl az egy kalandomról is elmondhatom, hogy sem általánosságban, sem részleteiben nem sikerült.