EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

1890

KÜLÖNÖS VEVŐ

1890

I. Bevezetés

Jó szívvel ajánlhatnám e kis históriát Flammarion Kamillnak, az Urania szerzőjének is, ha egészen a magamé lenne, de hát ez különös bolond dolog.

Sokféle elbeszélést olvashattak már. Olyat, amelynek két vége van, olyat is, amelynek egy vége sincs.

Megesett már az is, hogy két elbeszélésből írt meg valaki egyet, de hogy egy elbeszélést csak ketten írhassanak meg, az eddig elő nem fordult.

Erckmann és Chatrian együtt dolgoznak, az igaz, egyik talán a mesét gondolja ki, a másik az előadás művészetével járul hozzá, de a mi elbeszélésünk utalva van arra, hogy ketten mondják el; ahhoz egy író nem elég, még ha Shakespeare volna sem.

Én tehát mindenekelőtt két írót kerestem ez elbeszéléshez. Lészen pedig az egyik Bocsoki József uram, pomázi illetőségű zsellérember; a másik író pedig, szorultságból, hadd legyek én.

II. Bocsoki József előadása

Még azt mondja a főtisztelendő úr, hogy nincsenek kísértetek! Hát mi lett volna akkor a Milutin Jócó esete, aki látta éjfélkor megnyílni a, sírokat, amint azokból nagy fehér kutyák keltek ki, éktelen csaholással csörtetve a falu felé? Az se közönséges dolog, mikor a Hupiné asszonyom utolsó óráján csak elkezdett ott fent a padláson eszeveszetten táncolni a hamus hordó kalamajkát, s amint a pitvarban valának beteglátogató népek, egyszer csak közéjök csapódék, borzalmas zörejjel, egy óriási rög… gurult, gurult a földön, semmire mállva a fal mentében, mintha pusztán álomlátás lenne… De hatan vagy heten látták, hallották és Hupiné asszonyom e percben adta ki lelkét az Úrnak.

Hát arról vajon tud-e a tisztelendő úr, hogy tavaly éppen a pünkösdi szentbeszéde alatt lövést hallott a siket Mihók Bence s ijedten szaladt ki a templomból: »Hol lőttek?« Sehol. Ki hallotta? Senki. Kinevették. S íme, harmadnapra megjött a bús hír Olmütz városából, hogy a Matyi fia agyonlőtte magát tegnapelőtt déltájban.

De itt vagyok élő példának én magam… Érdemes, hogy meghallgassák kigyelmetek, mert ahány kukoricaszem ezen a csöven, annyiszor teszem le a hitet, hogy szó szerint igaz, amit mondok.

Az egész falu tudja, miből pénzeltem, éldegéltem azelőtt. Egy kis szűzdohánykával jártam-keltem erre-arra… Ahol egy ezüstkupakos tajtékpipa megakadt a környéken, az mind az én szántóföldem volt. De most már abba kellett hagynom…

Egy hang (közbeszól): Meghiszem kendnek, mert szigorúbb ám most a törvény, Jóska bácsi.

Törvény ide, törvény oda, fiam!… A törvény olyan, mint a papiros-sárkány, akinek a madzagját a nagy urak fogják, ott csapkod, kóvályog papírszárnyaival a levegőben, de miatta a szegény apró madarak is bízvást röpködhetnek, ha nem félénkek, - vagy fölötte, vagy alatta.

Nem a törvény, de a magasabb hatalmak végett hagytam én abba végképp a dohánycsempészetet. Aminthogy éppen azt beszélem most kigyelmeteknek.

Néha egész Budáig elvetődtem. Biztos vevőim voltak ott a hivatalnok urak közt.

Egyszer is Buda felé megyek, mendegélek a fehérvári úton, vagy tíz font dohánnyal a hónom alatt.

Verőfényes nyári nap volt. A budai házfedelek arany színben úszva csillogtak, nevettek, mikor beértem. A természetben fenséges nyugalom volt, valami félelmetes álomszerű csönd. Éppen egy kis kert mellett vitt el az utam. A fák levelei mozdulatlanul fityegtek a gallyakon, mintha nem is igazi fák volnának, hanem csak festve. A kertet egy patak szeli körösztül… Úgy terpeszkedik el a fák között, mint egy óriási giliszta. Talán az is volt, csak én néztem pataknak, káprázó szemmel.

Egy nagy fekete kecske-bak állt a kerítés mögött s rám nézett mereven, kísértetiesen. Mekegett is valamit, utólagosan úgy rémlik, mintha ezt lehetett volna kiérteni: Ki, ki, ki! Bocsoki!

Mert beléptem a kertbe, minthogy egy pajta volt a kert innenső szélén, s a pajta előtt egy papképű úr fel s alá járkált, valami igéket mormogva egy könyvből; észrevett messziről s emberi hangon szólított meg:

- Mit árul, bácsi?

- Izét - feleltem tartózkodva - egy kis izét. - A szokott titokteljes kacsintással magyaráztam meg bővebben.

- Ha jó az izé, veszek. Jöjjön kend!

Mondom, a kertbe léptem. Egy kis szélfuvallat rázta meg e percben a gallyakat fázékonyan. Összeborzadtam, mintha elkárhozott lelkek bús sóhaja suhogna a fák és füvek között. Hiszen legalább ne felejtettem volna keresztet vetni magamra. De édes istenem, ki gondolt volna olyasmire, fényes nappal.

A pajta gádorjában egy kandúr macska meresztette rám izzó, vörös szemeit. Huh, de borzasztó volt! Még most is remeg minden porcikám, ha rá gondolok.

De akkor észre se vettem. A borotvált képû úr sürgetve tuszkolt elõre:

- Erre, erre, utánam, ott bent nézzük meg a portékát.

Megkerültük az épületet, hátulról mentünk be a pajtába, melynek arról az oldalról nem volt se kapuja, se fala. Ugyan bolond kõmûves építhette.

- No, lássuk most, bátyókám, azt a plántát!

Gyanakodva vonogattam a vállamat, mivel még két másik úr is ott settenkedett.

- Menjetek a pokolba! - szólt az én vevõm, s a két úr rögtön eltûnt valami furcsa kerítések mögött.

Most aztán kibontottam a dohánykát.

Tetszett neki a színe. - Csak nem muskotály? - kérdé.

- De bizony van közte az is.

Még egypár kérdést tett: nem-e valami nagyon erõs? Hát csak nem üti a földhöz az embert. Nem-e lesz nagyon nyirkos? Eszébe sincs a makrancosság, úgy ég az, mint a parancsolat. Kifogásolta, hogy nagyon vastagok a csutkái. Nem tehetnek arról a dohánylevelek, de meg ez a csutka omlós, mint a rakéta a pipában. Félek - mondja -, hogy nagyon pattog. Pattog - mondom -, de nem lõ.

Így beszélgettünk magunk közt, nyájasan. Egy kicsit drágállotta.

- Mennyit akar venni?

- Csak nehány csomót; a legjavát.

Kezébe vette az egész nyalábot, hogy kiválassza.

Ekkor (sohasem fogom elfelejteni, ami most történt) kénszag ütötte meg az orromat.

A vörösszemû macska elõjött valahonnan és nagy robajjal felugrott egy asztalkára. Hihihihi! mintha nevetne.

Úgy tetszett, valami reccsen alul a lábainál.

Rémülve láttam, hogy a föld mozdul egy helyen.

A vevõ felkiáltott:

- Jaj, jaj, én már megyek.

- Hova megy, ténsuram? - hebegtem, de az utolsó szót már belém fojtotta a rémület, mert a föld csakugyan megnyílt s egy szempillantás alatt (akár hiszik kendtek, akár nem) elnyelte a vevõmet. Még láttam kezében a dohányt, amint a hóna alá szorította, még láttam vállait, fejét, amint fogyott, ment, szállt alá a poklokra…

Megdermedtem, lábaim megrogytak, reszketve mormoltam a miatyánkot (jó szerencse, hogy eszembe jutott e szörnyû percben), aztán mihelyt összeszedhettem magamat, futottam az átkozott helyrõl, ahogy csak lehetett.

Künn vihar rázta a fákat, forgószél hömpölygette a pelyheket és papírdarabokat, egy denevér, kip-kop, az arcomba ütõdött (hess, pokol fajzatja!), a fekete kecskebak gúnyosan mekegte: Ki, ki, ki! Bocsoki!

A templom tornyában delet kongatott a harangozó. Remegve, roskadozva tántorogtam hazafelé a fehérvári úton. A harang utánam zúgta:

Bim, bum! Bim, bum! A te vevõd a sátán volt.

Az volt (isten engem úgy segéljen), õ volt és máig is adósom még a tíz font árával.

III. Az én előadásom - és egyszersmind az elbeszélés vége

Mindazon kísérteties történetek között, melyeket életemben összeolvastam, hitelesen vallom és bizonyítom, hogy a Bocsoki József uramé a legigazabb, mert az tényeken alapszik.

Bocsoki uram csakugyan dohányt vitt a hóna alatt Buda utcáin. Ment, mendegélt a fehérvári úton, míg végre egy kerthez jutott (a Horváth-kerthez).

A kertben van a budai aréna. Az aréna elõtt egy kópé színész magolta a szerepét.

Kieszelvén, hogy Jóska bácsi dohányt árul, becsalta a színpadra, ahol is jelen volt még két gézengúz, akik felösmervén a szituációt, a kellõ pillanatban elnyelették a süllyesztõn álló társukat az anyafölddel - már persze a dohánykával együtt.

…Valami az, hogy milyen ravasz, pihent eszük van ezeknek az imposztor komédiásoknak!