A NÉGY LÓ LEGENDÁJA

1891

Szép asszony-királyunk, Mária Terézia alatt még csak nagyon embrióban voltak a lóversenyek. Az epsomi és a longchamp-i gyep még akkor igazán csak gyep volt; üde zöld fû termett rajta, nem csengõ-bongó arany. Széna a lovaknak és nem borostyán.

Minálunk pedig, azt hiszem, legföljebb az elõzködés lehetett meg a mai versenyekbõl. Az elõzködés az õsapa. Már talán Árpád is elõzködött útközben a vezérekkel. A magyar népben eszerint mindig benne volt a lóversenyek bacillusa. Mikor a vásárról hazafelé jönnek a parasztjaink szekereiken, mérföldnyi területen folynak a lóversenyek. Gyû, Tündér! Gyû, Pajkos! A gazda közibe vág a két griffnek: »Hadd lássuk, hol termett több zab!« De az ellenfelet is biztatják a kocsiban ülõk. »Ne sajnáld a lovat, mert nem püspök!« Az országút fölvert porfelhõjében az egész vonalon fakó fogatok rohannak, riasztó kurjongatások közt. Ezer meg ezer verseny dõl el minden percben.

A királyné fülébe eljutott az új élvezet híre messze földrõl, és meg is csiklandozta. Mert az asszony asszony, még ha korona van is a fején. Elhatározta, hogy Bécsben is divatba hozza. Természetesen sikerült. Mert a korona korona, még ha asszony fején van is.

Beszélték az angol lordokról, hogy egyenesen avégbõl nevelnek lovakat, hogy elõzködjenek, arabs vért eresztve beléjök. Hogy a westminsteri herceg mesterségesen soványítja magát és a lovászait a ló kedvéért, hogy könnyebbek legyenek a hátán. Pedig hát mi élvezet van abban, ha az egyik ló hamarabb ér be a csóvához, mint a másik? Hiszen szükségképpen elsõnek kell lenni valamelyiknek.

Laxenburgban volt az elsõ efféle verseny. Gróf Nádasdy uram, a vitéz generális rendezte és báró Feldeck, aki Londonban járt õfelsége megbízásából, hogy szögrõl-végrõl kieszelje a futtatások mivoltját. Pünkösd másodnapjára tûzték ki az ünnepélyt, mely zárt körben folyt le. Csak a legmagasabb uraságok vehettek benne részt.

A felséges asszony lázas érdeklõdésben égett; minden követ, fát megmozdított a siker érdekében, még fiát, József fõherceget is megbiztatta, hogy jelenjen meg ott akkorra a lovaival.

- De ha nincsenek lovaim - felelte mosolyogva a fõherceg, ki jobban szerette a könyveket.

- Meg kell tenni - mond a királyné szigorral.

Nem volt menekülés.

A királyfinak szót kellett fogadni; s lett belõle kínos udvari jelenet, emberöltõk emlékezetében soha el nem mosódó.

Jött a kitûzött nap, pünkösd másodnapjának délutánja. A királyné sátort veretett a laxenburgi pázsiton, a tavaszi napfény a sátor aranyos kopjáin tört meg és a vitézek csillogó ruházatán. A királyasszony palotahölgyeivel a sátorból nézte az érkezõket, hogy arcát a napfény meg ne süsse. Mert még mindig õrizte az arcát, melyrõl azt énekelték volt a poéták, hogy barackvirággal festik be reggelenkint a tündérek. (Hanem bizony a tündérek festéke már réges-régen kifogyott a tégelybõl.)

Rendre érkeztek a lovagok, a Lobkowitzok, Kolowratok a három agyarú Kinskyek, a Kaunitzok hímzett sörényes oroszlánnal, a paripa gránátszín takaróján. Jött Starhemberg János hókafejû lován. De még a lovásza is vezetett hármat. Mind tüzes arabs faj, a vér szinte lüktetni látszik a bõrük alatt.

Az urak félkört foglaltak a sátornál, míg a jelt a császárné megadja, s akkor lóra kapnak, a második jelnél egy sorba verõdnek. Mikor harmadszor is összeveri a piciny tenyerét, akkor megindulnak.

De még várni kell a királyfira. A királyfi elkésett. Ni, amott jön! Most bontakozik ki a kanyargó útról a kíséretével. A csatlósok négy lovat vezetnek utána.

Suttogó moraj kél. Csodálkozó szisszenés, hullámzás. Imitt-amott titkon illetlen nevetgélés.

Az emberek egymásra néznek, majd a lovakra.

- Ah, ah! Ezek a lovak!

Csakugyan furcsák voltak. Az egyik sovány elcsigázott gebe, csak úgy zörögnek rajta a csontok, a hátulsó ballábára sántított, de az egészséges lábait is alig bírta emelni. A másik ellenben szilaj mén, mely rúgott, kapált és senkit sem hagyott fölülni a hátára.

Mintha csak ellentéte volna ennek a harmadik paripa, egy kihízott lusta állat, mely mozdulni se bírt a renyheségtõl. Nemes alakú, formás lovacska volt a negyedik, de mind a két szemére vak.

A királyné idegesen vonta kérdõre a herceget: íves szemöldjei ráncokba vonódtak.

- Mi akar ez lenni, József? Miféle állatok ezek?

- A vásárban válogattam õket össze.

- Mondhatom, értesz a lovakhoz - jegyzé meg haragosan. - Ezekkel akarsz te elõzködni az urak pompás paripáival?

- Éppen nem - felelte József -, hanem a politikai helyzetet akarom velök fölséged elõtt feltárni.

- Halljuk! - mond a királyné félig gúnyosan, félig kíváncsian. - Halljuk, mi okosat gondolt ki megint a mi szeretett fiunk?

- Az elcsigázott sovány gebe a nép; a féktelen szilaj paripa a papság…

- Hallgass, hallgass!

De a királyfi arcát elöntötte a melegség, kékes hamuszín szemeiben megcsillant a bátorság; nem tudott hallgatni többé, vakmerõen folytatta:

- Az elhízott renyhe ló a nemesség…

- Ah - szólt a királyné csípõsen. - Nagyon elmés vagy, József. Nos, mit kell még hallanom a negyedik lovadról, a vakról?

- Bocsánat fölség, a szavamért. Az te magad vagy, aki nem látod, ami körülötted történik.

…Eddig a hagyomány a »kínos jelenetrõl«. Így volt, igaz vagy nem, ki tudná megmondani, de bármiként történt, a királyfi (kibõl II. József lett) jól összeválogatta a maga négyes fogatát, mert egy bizonyosan igaz, hogy ez a négy ló sebesen vitte õt kunyhótól kunyhóig a népek szívébe.

Még ma is mesélgetik okoskodó parasztok falusi lakadalmakon, vagy a szüreti tüzeknél csigért iszogatva a nagy császárnak szatíráját, mely akkor egészen igaz volt, s mely még ma sem bír átváltozni egészen nem igazzá.