EGY MAGYAR NEMES ÉS HÁZATÁJA

1891

Bevezetés

Egypár év előtt, meghítt a nagybátyám, keőmezei és sóvárnoki Soós János úr az ő »vendégszerető úri házához« (Ipsissima verba) falura.

Megírtam neki, hogy elmegyek, de Vácra küldjön elébem kocsit, ekkor és ekkor stb.

A kitűzött nap elindulván, váltig töprenkedtem a hajón, mint akadok rá a János bácsi fogatára; sem én nem ösmerem a kocsist, se ő engem. De az se tudhatja, hajón jövök-e vagy vasúton?

S íme, ahogy a parton kiszállok és szétnézek, a sok száz kocsi közt (éppen országos vásár volt), egyszer csak elém ugrik egy zömök fürge legényke s leemeli illendően a kalapját:

- Én viszem a tekintetes urat.

- Hát ki maga?

- A tekintetes Soós uraság kocsisa. Név szerint Faragó János, megkövetem alássan.

- És hogy ösmert rám? - kérdém kíváncsian. - Hogy tudja, hogy engem visz?

A legényke egy összegyûrt papirost suhogtatott meg a markában.

- Mappa van nálam az ábrázatáról.

- Mappa! Énrólam! Meg vagy bolondulva?

Pedig csakugyan igazat mondott. A »Vasárnapi Ujság« azon száma volt nála, mely az arcképemet közli.

- A tekintetes asszony adta ide, hogy azt mondja, errõl ösmerek rá a tekintetes úrra.

Okos emberek ezek a régiek! gondoltam magamban és fölültem a csézára.

Az urambátyám lovai

Estefelé értünk Sóvárnokra; jól vitt a két pejkó. Három óra alatt tettük meg a különben négy órányi utat.

Legelsõ dolgom volt, amint átestem az atyafiságos összecsókolózásokon, leróni hálámat a lovak iránt. Örömet okoz a magyar embernek, ha a fogatját megdicsérik.

- Pompás lovai vannak, János bácsi.

Az öreg kedvtelenül morgott valamit.

- Igazi táltosok - fontam odább -, tüzesek, talán zsarátnokkal eteti õket?

Az öregúr fájdalmasan sóhajtott.

- Nem az enyimek, édes öcsém.

- Hogyan? Nem a bátyámé?

- Az ármádiából valók! - folytatá mélabúsan. - Afféle honvéd-lovak.

Leült az asztalhoz, nagy fejét lehajtotta s szórakozottan dobolt ujjaival a tölgyfaasztal cirádás lapján, csak néha szakadt ki belõle egy-egy félmondat:

- Honvéd-lovak… Milyen gondolat, hogy a császár lovait én tartsam kosztban. S ezek a kosztot megdolgozzák! Hm! A kormánynak vannak eszméi. De mirõl is beszéltünk? Igen-igen, hogy a kormánynak vannak eszméi.

A Mari húgocskám

Máli néni ezalatt fölhozta az uzsonnát. Egy kis kávét, jó bivalytejet és tepertõs pogácsát.

- Egyél, öcsém, míg a vacsorát elkészítem. Mert biz az lassabban megy, mióta lányom nincsen, aki segítene.

- Az igaz, nini: Hol van az én Mari húgom?

- Hát nem hallottad, rossz ember? Hiszen már egy éve férjnél van a szegény lélek.

- Mit, férjnél? A kis Mancika! Aki az én térdemen üldögélt még a minap.

Máli néni az õ édes meleg hangján tett szemrehányást:

- Szép »a minap«. Tizenkét év elõtt! Nem szégyelled magad, gonosz csont. Ránk se gondoltál volna. Hej, tizenkét év elõtt, akkor még más világ volt.

- És kihez ment férjhez a Marika?

- Kihez? - mordult fel az öregúr. - Hát azt is a császár ármádiájából vettem neki kölcsön, mint a lovakat.

- János, János! - kérlelé a férjét asszonynéném.

- Hallgass, Málcsi. Ami úgy van, az úgy van. Katonatiszt, punktum. Én tettem le érte a kauciót, punktum. A királynak is vannak eszméi, punktum.

S ezalatt mérgesen suhogtatta a pipaszárát a levegõben, mintha láthatatlan alakokat ütögetne.

A palánták és a körorvos

Vacsora elõtt még körülvezettek egy kicsit a kertben. »Míg a szolgáló megterít« - mondá Máli néni. - János úrnak azonban nem volt ínyére, jelszava lévén: »Minél kevesebb mozgás.« Lomhán tipegett utánunk a bozóttal, labodával fölvert utakon. Virág sehol se volt a kertben, csak egypár szamóca piroslott a cserjék közt. Távol egy nagy tábla kukorica suhogott rejtelmesen. (Suhoghatott is, mert nagy titkot tudott).

- Hát a nagy fák innen hova lettek, amiken egykor fészket szedegettem? A vastag tölgy meg a jegenyék?

- A fa az erdõbe való, fráter - szólt János úr kordialiter, majd hozzátette kelletlenül -, vagy a tûzre.

- Barbár nézetek!

- Ahhoz te nem értesz. Miután az erdõbe át nem vihettem õket, elõször, mert nincsen erdõm, már eladtam, másodszor, mert ha erdõm volna se fogamzanának meg, kivágattam õket a tûzre.

- Az ugyan nagy kár volt!

- Ej, bolondság! A gazdálkodásban mindent ki kell aknázni. Eleget tartottak már hûvösséget nyaranként, illõ volt, hogy melegítsenek is télen át. A fa is elunja, fiacskám, az egyforma szolgálattételt. Aztán én csak a plántákat szeretem. Nekem is van egy kedvenc plántám, az anyjuknak is van egy. Untig elég az.

- No, már azokra a plántákra kíváncsi vagyok.

- Az enyimet meg nem mutatom - mondá az öreg hamiskásan hunyorítva a szemével -, az ott van eldugva a kukorica közt. Pszt! Nem látsz valahol fináncot a kerítés mögött? Mert mindjárt rátenné a kezét a király. Hanem a nénéd plántája ehol van.

S botjával odadöfött egy növénybokorra, mely a lésza mellett díszlett szétlapulva, mint egy sündisznó, csakhogy zöld sertékkel, melyek hosszabbra és vastagabbra nõve szeszélyes alakban fonódnak össze.

- Miféle növény ez?

- Ez a bûvös baziliszkusz-fû, öcsém, amely mindenre jó a világon. Ezt egy lesti tóttól vette a nénéd ezelõtt tíz évvel, nyolc köböl tiszta búzán. Úgy nézd meg azt a bokrot, hékás, hogy ez a fél vármegye patikája. Mert ha állat, ember rosszul lesz, megbetegszik és már semmi se gyógyítja meg, ezt dugjuk a fülébe az állatnak, s az embernek herbateát fõzünk belõle, annyi mint szentírás, hogy kigyógyul. Nagy kincs ez a növény. Egy ember hál mellette puskával éjszakánként. Ha olyan bolond nem volnék, milliomos lehetnék belõle.

- De hát akkor itt doktor sincsen a környéken?

- Van egy körorvos; de olyan szegény, mint a templom egere. A parasztokat a feleségem gyógyítja, a doktor csak az urakhoz jár, akik nem hisznek a baziliszkusz-fû erejében. Csakhogy az urak után meg nem él a doktor.

- Hogy-hogy? Hiszen éppen megfordítva hinné az ember.

- Ej, dehogy! A parasztok szidják a doktort, de fizetik, az urak pedig nem fizetik, de honorárium fejében »per tu« lesznek vele.

- Tessék vacsorálni jönni! - hangzott a szolgáló harsány hangja.

Az urambátyám lapja

Vacsora után áttért a beszélgetés a sajtóra.

- Milyen lapot járat urambátyám?

- Ez idõ szerint semmilyet! De tudván érkezésedet, valami négy nap elõtt elõfizettem a »Hon«-ra. Ma tán el is hozza már a postás.

- Hisz a »Hon« már nincs is meg.

- Úgy? Akkor az »Ellenõr«-re.

- Csakhogy az sincs!

- Lehetetlen! - szólt János bácsi jámbor képpel. - Akkor hát nem is tudom. Átadtam a pénzt a postamesternek, hogy egy kormánypárti lapot rendeljen meg; az ördög tudja jobban, mifélét.

Még idõnk se volt másra fordítani a beszélgetést rúdját, mikor jött a postás egy köteggel az »Egyetértés«-bõl.

- No, hát itt a lap! - kiáltott föl az öregúr élénken. S fölrakván pápaszemét, egész találomra kihúzott egy számot s elkezdte olvasni a vezércikktõl kezdve lefelé egész addig a sorig: »felelõs szerkesztõ: Csávolszky Lajos.« Élvezett. Izzadság csurgott az arcán, míg a harisnyát kötögetõ Máli néni apróra vette velem a vidék összes eseményeit. Váltig vártam, mikor fog fölszisszenni az öregúr: »Ejnye, ezer ördög! Ez a postamester engem bolonddá tett«. De nem. Szép csendesen letette a kiolvasott lapot és a pipáját kezdte tömögetni.

Én törtem meg a csendet:

- Nos, mit mond az újság, János bácsi?

- Kotyog. Ügyesen kotyog.

- Hát erre prenumerált?

- Erre - felelte nyugodtan.

És ezt felelte volna, bármelyiket kapja is. Azt felelte volna a »Magyar Állam« láttára; azt a »Nemzet«-re, azt a »Hirlapok«-ra. Erre prenumeráltam, erre hát.

S míg ti, jámbor újságírók, töritek a fejeteket bent a szerkesztõi irodákban, hogy megadjátok lapotoknak a helyes irányt, a tetszetõs beosztást, beleöntitek az egyéniségteket, belelehelitek az üde hangot: addig az öregúr kiveszi a lapcsomagból az öt nap elõtti számot és azt mormogja a végén, hogy »elég ügyesen kotyogtok«.

A terhek törlesztése

Lefekvés elõtt bejött a szobámba az öregúr a gyertyával (amit a néni otthon önt faggyúból üvegcsövekbe) s elpanaszolta, hogy nagyon sok a kiadás, a katonatiszt sokat költ.

- Behozza azt a jó sóvárnoki föld.

- Behozná, öcsém; nem panaszkodom ellene. Bár õ se tenné. Nem is teszi; ámbár tehetné - mert nagy terheket tettem rá. Sok van rá betáblázva. S ezentúl már csak minden öt évben törleszthetek.

- Úgy! Minden öt évben?

- Akkorra szoktam adni a terminusokat. De nem elég… Nem elég! - sóhajtott fel szomorúan. - Végem lesz, öcsém, végem lesz, ha csak a szerencse különösen be nem ütne.

- Persze, egypár jó termés.

- Ej, dehogy. Az nem segít. Hanem három-négy követhalál még kiránthatna.

- Miféle halál?

- Hát a követek halála hehehe (és jóízûen nevetett). A királynak is vannak eszméi. A kormánynak is vannak eszméi. Nekem is vannak eszméim. Azonfelül van népszerûségem is. S ha követválasztáskor odaállok valahova, ahova akarok, érted, és aki mellett akarok, érted, akkor azé a mandátum, hékás.

- Igenis, értem már.

- A követválasztás azelõtt, mikor még én is szamár voltam, és föllépegettem, mindig egy csomó terhet hozott a birtokra, most mindig levesz egy csomó terhet. Hát nem igazságos ez így? Mert velem kell a jelöltnek beszélni, hm. Csakhogy ritkán van… öreg, beteges hazafiakat szeretnék kapni, akik gyorsan halnának egymás után…. De már álmos is vagy, amint látom, aprók a szemeid. Eloltsam a gyertyádat? Itt a víz, ha inni akarsz, ott a csengettyû, ha valamire szükséged van. Vagy beszélgessünk még?

- Nem, nem elég lesz. Mert hisz nekem is megvan már a mappám a János bácsi ábrázatáról.