AZ ALKONYAT

1891

Ösmertem az öregurat, mikor még ragyogott. Mikor a dicsõség teljes verõfénnyel öntötte el alakját. Akkor is képviselõ volt, nagy szónoklatokat tartott, amikre »öt percnyi szünet« szokott következni. A kirakatokban látható volt az arcképe, a folyosókon orákulum gyanánt adták szájról szájra az elejtett mondásait. A lapok minduntalan belekeverték mindenféle kombinációkba s addig-addig jelölgették, hogy végre miniszter lett; excellenciás úr.

Ott ült egy darabig, két vagy három évig a piros székben. Sok okos dolgot csinált, de a tettek nem tetszenek annyira, mint a szavak. A népszerûség kezdte elhagyni az öreget; õ pedig még azokból a népszerûség édes emlõin nõtt régi emberekbõl való volt, akik nem tudnak megélni a ringató dajkájuk nélkül.

Megesett vele az a hallatlan eset, hogy beleunt a miniszterségbe, leköszönt és újra beállott nagy embernek.

Sehol sem olyan nehéz dolog az, mint éppen minálunk. Mert egyebütt az ellenzék padjaira ül a visszalépõ államférfi; az elvesztett népszerûségi tõkéjét azoknál szerzi vissza, akik apródonkint elszedegették.

De itt nem lehet; egész múltját meg kellene tagadnia, ha oda ülne: nincs más választása, mint gyalog tovább tolni a kollégák szekerét, amelyen õ is rajta ült elõbb. (Azért is ritka az olyan, aki a szekérrõl szívesen lelépne.)

Az öregúr azért még »nagy« volt. Hiszen megmaradt a »kegyelmes« címe és a nagy múltja. De a nagysága egyre halványult.

Beszédjei még olyan impozánsak, mint azelõtt, csak a hatás nem olyan impozáns többé.

Az elsõ döfést az elnök adja meg neki: a legközelebbi nagy beszédje után nem függeszti fel az ülést öt percre.

Az elsõ idõkben még tíz-húsz ember kíséri haza az ülésbõl. Boldog, akinek a karját nyújtja a nevezetes aggastyán, s végigmehet vele az utcákon, apró öreges járásával gyöngéden lépést tartva. Sógora, öccse, akik szintén képviselõk, alig juthatnak hozzá.

Az utcákon még visszanéznek utána a járókelõk és suttogják egymásnak:

- A volt miniszter!

Késõbb már csak a sógora és az öccse kísérgetik.

Egyszer azután ezek is kezdenek elmaradozni.

Pedig most már igazán rászorulna, hogy kísérjék; szemei meggyöngültek, nem lát jól; hallását elvesztette, nem hallja a kocsizörgést a háta mögött; hangja is elgyengült, elvesz a Ház-beli zajban, ha felszólal. De minek is beszél! mi az ördögöt akar még az öreg?

Ami elõbb a dicsõségben való sütkérezés volt, az most kellemetlen kötelességévé válik. Sógor és unokaöcs egymásra hagyogatják:

- Ma te kísérd kérlek haza az öregurat. Én nem érek rá.

Egy évig eltart még ez a felosztása a hazakísérgetésnek, de egy év múlva aztán egyik sem ér rá.

Még egy darabig akad jó ember, de azt már keresni kell.

- Kérjük meg Chorint vagy Bossányi Lacit, hogy kísérje haza az öreget.

Néha senki sem akad, s ilyenkor kedvetlenül morogják:

- De minek is jön már az öreg a Házba? Mit keres itt? Nem tud otthon ülni?

A legfiatalabb képviselõk, kiket a kegyelet még könnyebben melegít át; e naiv lelkek, kikrõl minden hímpor még nincs lereszelve, még néha-néha együtt kullognak az öregúrral, de a leggyakrabban egyes-egyedül ballag az utcákon, botjára támaszkodva, tévedezõ szemekkel bámulva lába elé, hogy valamibe el ne botoljék s szorosan meglapulva a házak falainál, hogy valami szekér agyon ne gázolja.

A lealkonyodott napnak ilyen szomorú az útja.