A SIPSIRICA

1902

Első rész

A »Fehér Páva« és alakjai

Budát és a budai polgárokat egy darab idõ óta valóságos divat kigúnyolni. Pedig hát ez nagy léhaság, mert igaz, hogy a pesti rész a gazdag, a pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövõje van, Budának múltja. S minthogy a jövõ is mindenesetre múlt lesz egy napon, a dolog hát egyre megy. Budán éppen annyi látnivaló van, mint Pesten, sõt Pesten is Buda a legszebb látnivaló. Olyan budai öregembert magam is ösmertem, aki még sohasem volt Pesten, de olyan pesti öregembert sohase ösmertem, aki még nem volt Budán. Általában lehetetlen Budára át nem menni, kivált nyári estéken, mikor fák alatt szeret az ember vacsorálni. Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes korcsmái. S minthogy az országban több korhely van, mint üzletember, Buda jobban megfelel a nemzeti közszükségletnek. Ami pedig a lakosságot illeti, respektíve a fajt, a legénykedési virtusokat, a budaiak már egyszer (az Anjou-korban) letették Lajos pap vezérlete alatt a római pápát is, holott a pestiek sohase tettek még le egyebet, mint alapköveket, rábízván aztán a többit a tótokra, hogy építsenek föléjük palotákat.

De maradjunk a budai korcsmák mellett, melyek páratlanok a maguk nemében - de csak addig, míg a pestiek föl nem fedezték. Ha a pesti közönség ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiáker áll a kapu elõtt. Fuss el onnan. Az már csak »volt«.

A »Diófa« a »Márvány-menyasszony«, a »Politischer greizler« vagy a »Libanon« (azért hívták így is, mert mindig volt libapecsenye az étlapon), mind el voltak már koptatva, mikor a »Fehér Páva« bukkant elõ.

A megboldogult Balázs Sándor talált rá, kit második Dickensnek neveztek a maga idejében, de inkább nevezhették volna »Második Budá«-nak, mert majdnem úgy ismerte Budát, mintha õ építette volna.

Egy napon így szólt hozzánk:

- Esküdjetek meg, hogy senkinek se szóltok. Még az édesapátoknak se. Egy új korcsmát találtam. Micsoda rostélyosok, barátom! Megfoghatatlan az, miért jobbak a rostélyosok a Duna másik partján? Ki fejti azt nekem meg?

(Mindig az ilyen epikuri problémákon törte a fejét.)

- Az onnan van - feleltem -, mert a túlsó parton öreg teheneket ölnek a mészárosok, s a rostélyos csak az öreg tehenek húsából jó.

Balázs vezetett át bennünket nehányunkat a »Pává«-ba. Alacsony, hosszú házikó volt a Rácváros egyik kis utcájában, az udvaron egypár öreg fa tartott árnyékot, a fák alatt pirosra terített asztalok mosolyogtak a bejövõre.

Kívülrõl semmi se mutatta a korcsmát, csak egy piszkos pléhtábla a házikó homlokán, ahol a fehér páva pompázott rettenetes nagy farkával, alatta ez a felirat: »Oltsó ételek, ittalok és pettyegtetett² kiszolgálat.«

A házikó bizonyos Jahodovska nevû lengyel asszonyé volt, ki azt férjétõl, Jahodovsky József vasúti tisztviselõtõl örökölte, s a csekély nyugdíj mellé korcsmát nyitott. Egészen jól értette az üzletet, maga is korcsmáros lánya lévén Krakkóból. Nyájas, elõzékeny volt a törzsvendégekhez és egész familiáris lábra helyezkedett velök. Budán megkívánják az ilyesmit. Bár már a délutánban járt szépségével (felül lehetett a negyvenen), még mindig fürge volt, mint a karika, és éppen nem kellett az embernek félre nézni, ha magas, testes alakja megjelent. Volt benne valami különös, valami kívánatos, szinte azt lehetne mondani, hogy a szem rajta tapadt, mint a darázs a csöpögõ mézen.

De hát ez mind nem ért semmit, mert Jahodovska igen tisztességes asszony volt és csak üzletével törõdött, meg a lányával.

Õ maga szolgálta fel a vendégeit, bent a konyhában két magyar parasztasszonyt tartott, akik fõztek és mosogattak. Egy kicsit nehéz is volt már a Hebe szerepéhez (nyomhatott vagy kilencven kilót), de azért pompásan ment a dolog (és legalább soványító kúra is volt), futkosott ide-oda az asztalokhoz, most étellel, most késért, most villáért, nekimelegedve nagy pihegéssel, mint egy hízott lúd. Hatalmas karjain rengett a hús, a fehér kötényéhez kapcsolt kulcscsomag zörgött-csörömpölt, összecsapódó, kikeményített szoknyái zizegtek-sustorogtak.

Okos asszony volt. Nagyon okosnak kellett lennie, mert eltalálta a nagy üzleti titkot. Numerus clausussal dolgozott, de nem úgy, mint a fiskálisok szeretnék. Éppen megfordítva. Nem akart több vendéget, mint amennyi van. Azért dédelgette csak a stammgastot. A betévedõ idegen iránt hideg volt, hogy ott ne ragadjon. Kiszámította, hogy ennyi napi kiadással, ennyi szolgálattal, ennyi asztallal, bestekkel és ennyi fáradsággal hány vendéget bír ellátni s ehhez tartotta magát. Nem akart tovább terjeszkedni. A terjeszkedés befektetéseket igényel. A befektetések kockázatok, melyek meghozzák a bizonytalanságot. Jahodovska beérte az õ törzsvendégeivel, számon tartotta õket, mint a jó pásztor a juhait, és csak ha elhullt valamelyik, akkor édesgetett be helyette egy másikat a »póttartalékból«, az idegenek közül.

Azért aztán igen nehéz volt valódi törzsvendégekké válnunk, dacára, hogy már hónapokig jártunk oda.

Egy alkalommal panaszkodtunk Jahodovskának, hogy nincs rendes asztalunk, hol ide, hol oda kell ülnünk, néha pedig éppenséggel nincs semmi hely.

- Hja, a törzsvendégek az elsõk - mondá vállat vonva.

- Ej, hisz mi is azok vagyunk, mindennap itt lát bennünket.

- A többiek már évek óta ide járnak.

- Tehát nem kapunk rendes asztalt?

- Várjanak az urak, míg üresedik - szólt közömbösen.

- Hiszen mióta várunk már. De a vendégei sehogy se akarnak kimaradni.

Jahodovska kevélyen emelte fel fejét s fennhéjázó mosoly jelent meg ajkán.

- Az én vendégeim nem szoktak kimaradni. Õk csak meghalnak. És mondhatom (de ezt sajátságos gõggel tette hozzá) többnyire gutaütésben.

Nem tudom, mi lehetett ez. Pöffeszkedés-e a koszt jóságával és zsírosságával, vagy pedig egyszerû elriasztási szándék?

Hanem hiszen bottal se bírt volna minket elverni. Hovatovább jobban megszoktuk a »Pává«-t s lassankint megismertük összes személyeit, a törzsvendégeket és a »sipsiricát« is.

Hej a sipsirica! De kedves gyerek volt a sipsirica.

Már ti. leánygyerek. Mert a sipsirica süldõ leányt, bakfist jelent lengyelül. A krakkói rokonok, akikbõl egyik-másik gyakran fordult meg az özvegynél, sipsiricának szólították a kis Johankát, míg végre mi is így neveztük.

A sipsirica nem tartozott szorosan a »Páva« világához. Õ bent üldögélt az utcára nézõ lakószobában, kötögetett, leckéjét tanulta vagy a klavirt verte. Ez volt a »Fehér Páva« egyetlen kellemetlensége. A »Szeretnék szántani«. Százszor egymás után ez a nóta. Úgy tetszik, a mama szándékosan tartotta õt a szobában, óvta a vendégektõl.

- Sok olyan bolondságot beszélnek - mondotta Jahodovska -, amit jobb nem hallani a sipsiricának.

- Pedig határozottan ékesítené a helyiséget - vélte fõtisztelendõ Vidovics János úr, aki éneklõ kanonok volt Vácott, de minden héten két napot töltött Budán özvegy unokanõvérénél. (Merthogy ne lett volna unokanõvére az illetõ, azt csak a rossz emberek találták ki.)

- A gyermek csupa ártatlanság - jegyzé meg Jahodovska -, oly fehér lelkû, mint a galamb. Nem akarom, hogy tudjon még a világról. A vendégek nem mind egyformák. Elrontják az ilyen bárányokat.

Hanem, mint általában az asszonyok, nem volt állhatatos a maga elveiben, s ha sok vendég jött estefelé, hogy nagyon elfáradt a kiszolgálásukban, egyszerre vége lett a principiumnak s bekiáltott a szobába a nyitott muskátlis ablakon:

- Gyere ki, sipsirica! Segíts a mamának, szívecském.

Mintha madarat bocsátanak ki a kalitkából, vígan szökdelve ugrott ki a sipsirica. Nyúlánk, magas fiatal leány, akin már nem is festett jól a kurta szoknya és a kislányosan leeresztett szöszke haj, melyet piros pántlika szorított össze.

Fitos orra volt, kék szemei szelíden világították meg girbe-gurba arcocskáját. Megfoghatatlan, mi volt rajta, ami az embert megbûvölte, de volt valami. A homloka szûk volt, az ajka egy kicsit vastag, és a fejét kissé féloldalt tartotta, mintha az egyik válla lejjebb lenne. Mindezek egy-egy hiba különvéve, együtt ellenben igen kedves és harmonikus. Isten különös módon komponálja össze a nõi arcokat, odalehel valamit és ez a rálehelés teszi meg.

Mint ahogy a kiskacsa mindjárt tud úszni, a sipsirica is mindjárt pompásan tudta kiszolgálni a vendégeket. Megszedte magát poharakkal, tányérokkal végig a karján, föl a válláig és semmit se ejtett el útközben.

Valami üde szellõcske jött vele az õ perkálszoknyáiban, ami jólesett a forró nyári estéken. Szinte felvillanyozta jelenléte a törzsvendégeket. »Ni, hogy megnõtt a mi leányunk, a sipsirica, s hogy megszépült megint.« Bolondság, bolondság, de azt tartja Druzsba, hogy az ivási kedvet is emelte.

És csakugyan sûrûn hangzottak a felkiáltások:

- Nekem is egy fröccsöt, sipsirica! Hej, kis sipsirica, ide is!

Az öregebb vendégek, akik még kicsiny korától ösmerték, becézgették, mint egy hercegkisasszonyt, egy-egy cukorkát hoztak neki, kiexaminálták, ingerkedtek vele.

- Hányadik osztályba jár, sipsirica?

- Az utolsó évben vagyok.

- Hát mikor kap már hosszú ruhát?

- Azt mondta a mama, hogy jövõ karácsonykor.

- Teringette faszekere! Hisz ahhoz aztán udvarló is kell, ugye? Mi?

A sipsirica buta pofácskát vágott s a leánydeákok bizonytalanságával keresgélte a választ.

- Hohó ni, úgy tesz a kis selyma, mintha nem is tudná, mi az az udvarló.

- Még eddig nem tanultuk - felelte a sipsirica, röstelkedve, hogy nem tudja.

- Micsoda? - álmélkodott a törzsvendég és hirtelen a szeme közé nézett. - Hát csakugyan nem tudná? Kolosszális!

Nagyot kacag elõbb, aztán átkiáltja a többi asztalokhoz, a többi törzsvendégeknek:

- Bizisten nem rossz. Ki hinné a XIX.-ik században? Ebben a Szodoma-Gomorrában. Kérdezem tõle: tudja-e, mi az udvarló? S õ azt feleli, hogy még eddig nem tanulták. Hehehe! Hát ki hallott már ilyet? Éppen úgy válaszolt, mintha azt kérdeztem volna, mi a kétpúpú teve? Bravó, kis sipsirica! Hallja, Jahodovska, hány éves most a sipsirica?

- Johanka pünkösdkor múlt tizenöt éves - felelte Jahodovska.

Felpattant erre a szomszéd asztalnál Druzsba tanár, a megboldogult Jahodovsky barátja és komája.

- Maga nem jól neveli a leánykát, Jahodovska komámasszony, szándékosan a véka alatt tartja õt. Májusban cseresznyét kell enni, augusztusban szilvát, októberben szõlõt. Át kell élvezni az örömöket, melyeket az évadok nyújtanak. Ez volna a célszerû életfelosztás. De mit akar maga a sipsiricával? Lássuk csak! Maga azt akarja, hogy júliusban jusson a cseresznyéhez. Mikor már rothadt vagy férges. Ti. a cseresznye és nem a sipsirica. Maga elvonja õt az élvezetektõl. Igaz-e vagy nem? Lássuk csak. Jer ide, keresztlányom, hadd kérdezzelek ki.

Johanka odament a keresztapjához és meghajtotta magát elõtte.

- Itt vagyok, keresztapuska.

Jahodovska mosolyogva állt meg a háttérben s az anya kevélysége csillogott a szemeiben.

- Mondd meg nekem - szólt a tanügyi bácsi, a szokásos professzori redõkbe szedve pattanásos homlokát -, vannak-e örömeid, élvezeteid és mulatságaid?

- Igenis vannak.

- Helyes, és mik azok?

- Különfélék - felelte sipsirica.

- Éspedig? Sorold fel õket!

Sipsirica lesütötte a fejét és nem felelt.

- Hát mért nem szólsz?

- Szégyenlem magam, keresztapuska.

- Ejnye no, canis mater! Hát legalább egyet mondj. Pars pro toto. Mit tartasz ez idõ szerint a legnagyobb élvezetnek?

- Hogy mi a legnagyobb élvezet? - kérdé a sipsirica önmagától, hangosan, egy kicsit selypítve, ami felette jól állt neki, azután elgondolkozott egy kicsit, fölnézve az eperfára. - A legnagyobb élvezet - felelte lassan, gyermekes nevetéssel -, ha a hátam viszket és a mama megvakarja.

Hát erre megint kitört a hahota a törzsvendégek közt, s még a frivol fiskális, Tibuly Gáspár is mennyre-földre esküdözött, hogy ehhez fogható kis buta nincs a világon; akármelyik oltárra oda lehetne tenni angyalkának - csak le kellene elõbb vetkõztetni.

Fesztelen, családias hang honolt a »Pává«-ban. A törzsvendégek mintegy hozzátartoztak a családhoz és beleszóltak a házi ügyekbe is. Szinte érezték, hogy a sipsiricát férjhez kell adni egy napon. Bizony nagy gondunk lesz, gyerekek!

Különben nem valami nagy volt a gárda. Mindössze húsz-huszonkét személybõl állt rajtunk kívül. Az egyik asztalnál Druzsba ült, Kovik István doktor, a Vízivárosból, unalmas fráter, aki mindennap felpanaszolta, hogy boldogtalan, mivel nem ehet rostélyost. Mert a rostélyoshoz fokhagyma kell, a fokhagymához ellenben teljes függetlenség kell. Õ pedig nem független, mert minden percben valami grófné hívathatja, aki elájul a fokhagymaszagtól. Ebben neki mindenki igazat adott, dacára annak, hogy negyven év óta, mióta az orvosi praxist ûzi, egyetlen olyan perc se volt, hogy valami grófné hívatta volna. A harmadik perszóna az asztalnál Mliniczky Pál volt, a társaság generálisa, a »tongeber«, egy tót földesúr, aki vitalitiumba adván Turóc megyei birtokát, Budán éldegélt s azért járt effajta kis helyekre, hogy itt a nábobot és az oligarchát játszhassa. Egy kicsit tótosan beszélt és nagyon imponált mindenkinek.

A másik eperfa alatt a nevezett Tibuly Gáspár üldögélt az éneklõ kanonokkal. Tömzsi, gutaütésre hajló ember volt az éneklõ kanonok, és az volt a különös, hogyha a többiek, jó kedvük szottyanván, egyszer-másszor énekeltek is, õ sohasem. No, köszönöm az ilyen éneklõ kanonokot.

A harmadik asztalnál környékbeli háziurak tanyáztak, fölemlegetve a régi jó idõket, mikor ezekbõl az alacsony viskókból jobban lehetett pénzelni, mint a nagy házakból beljebb. Ez persze még 48 elõtt volt, a régi becsületes rablók és gyilkosok idejében. Az a statutum volt ugyanis, hogy az elfogott rablót vagy gyilkost szabadlábon hagyták, ha két budai háziúr jótállt érte. A háziurak kétszáz, háromszáz forintért jótálltak akárkiért, néha tíz-tizenöt személyért is egy-egy háziúr, mert nagy volt a kereslet. Ha aztán a vádlott megszökött, elkótyavetyélték a házat a jótállás fejében, s a licitáción újra megvette a volt tulajdonos potom áron és folytatta tovább a jótállásokat.

A negyedik asztalt kisebb miniszteri tisztviselõk tartották megszállva. Már kora délután beültek és preferáncot játszottak a vacsoráig, egyugyanazon kártyával egész nyáron. Az osztás közötti intermezzókban szenvedélyesen politizáltak s többnyire a minisztereket szidták, türelmetlenül áhítozva bukásukra. Az ember azt hihette volna, hogy disputáló képviselõk, - ha nem csinálják megfordítva. Mert a képviselõk inkább tûrik a rossz minisztereket, de gyakrabban változtatják a kártyát.

De ki az ördög gyõzné elszámlálni az összes törzsvendégeket. Részint nem is ismertem, részint nem is érdekesek. Egy darabig csöndesen éldegéltünk így együtt anélkül, hogy valami egyéb történt volna, minthogy a szeletek néha jobbak, néha rosszabbak voltak. Hanem a nyár másik felében két különös alak kezdett odajárni. Egy piperkõc öregúr, aki a haját festette, kockás, finom ruhában járt, vasalt nadrágokban, s ruhái olyan rezedaillatot terjesztettek, hogy egészen tönkretette vele a konyhából kipárolgó pecsenyeszagokat. Megfigyeltük, csak egyszer jött egy héten, csütörtök estefelé s mindig egy fiáker várta odakünn. Nagy havannaszivart szítt, gyûrûset, ami a »Pává«-ban feltûnõ dolog s meglehetõsen feltüzelte a fantáziákat.

- Nagy úr lehet - mondogatták a törzsvendégek. - Az ördögbe is, míg itt a messzely borát iszogatja, addig két forint árát áll a kocsi odakünn; azért a Nemzeti Kaszinóban is meguzsonnálhatna.

Eleinte Jahodovska se ismerte, tõlünk kérdezgette, ki lehet, pedig az öreg ficsúr gyakran beszélgetett vele.

Egyszer meg is kérdezte tõle, miért jár mindig fiákeren.

- Nem vagyok elég gazdag - felelte -, hogy gyalog járhassak.

- Hogy értsem azt? - kérdezte pajkosan Jahodovska, mert dacára a nagy testének, tudott kedves lenni.

- Ha gyalog jönnék idáig, megpumpolnának az emberek útközben. Takarékosságból járok kocsin.

- Jótékony ember lehet - gondolták a törzsvendégek.

Csak Mliniczky Pál kifogásolta a dolgot, nyilván, mert elhomályosítani kezdte úri voltát az idegen.

- Nem gavallér az olyan ember, aki így kijátssza a szegényeket. Hát úr az ilyen? Szökik a szegények elõl. Engemet látnának, mikor az utcán megyek. Elõlem a szegények szöknek, mert már elnáspángoltam a botommal néhány efféle csavargókat.

Az ismeretlen olyan pontosan jelent meg minden csütörtökön, mint az óra, és egy külön asztalhoz ült mindig egyedül. Késõbb, úgy látszik, megtudta Jahodovska, hogy kicsoda, mert szembetûnõ tisztelettel kezdett vele bánni, de elõttünk csodálatos módon titkolódzott, ötölt-hatolt, láthatólag zavart lett, ha kérdeztük.

Átláthatatlan rejtély alakjában gomolygott köztünk ennek az elõkelõ úrnak a csütörtöki megjelenése. Mit akar? Miért jön ide? Talán a borocska ízlik neki? Ej, bolondság, hiszen vitethetne belõle haza is.

Ehhez a rejtélyhez (mert az események mindég csõstõl jönnek) hozzájárult még egy érdekes alaknak elõnyomulása a »Pává«-ban. Ez egy daliás, hegyesre kifent bajuszú, Wesselényi-mellkasú, közepes korú férfi volt, ki megjelent egy napon és azontúl ott maradt sülve-fõve, egyre nagyobb és tekintélyesebb helyet szorítva ki magának a hét eperfa világában.

Jómódú ember lehetett, mert ujjai tele voltak gyûrûkkel, azonfelül jó vendég, mert Jahodovska alig gyõzte neki hordani a fröccsöket, végre pedig ügyes ember is volt és Jahodovska szívesen vitte neki a fröccsöket, mert mindig mondott neki egy-egy bókot. Más tekintetben is kedvében járt Jahodovskának, néha rózsát hozott, néha szegfût, amit az özvegy rendesen a keblére tûzött, a sipsiricának is hozott ajándékba egy papagájt. Örült neki a leány és mi is örültünk, mert most már többször volt alkalma kijönni az udvarra, hogy a papagájával játszhassék.

Így aztán hamar lett a törzsvendégek lajstromába beiktatva a Herkules. Már ti. a háziak részérõl. Mert a törzsvendégeket (a törzsvendég mind arisztokrata érzésû) némileg nyugtalanítá a parvenü dédelgetése.

Minthogy pedig az elõkelõ öregúr csak egyszer jött egy héten, míg a »Herkules« (ahogy elneveztük) mindennap ott volt a szemünk elõtt, a figyelem elfordult a rejtélyes öregrõl s mindenki csak a gyûrûs kezûrõl beszélt.

Mliniczky úr, aki mint a legnagyobb igényû »stamm«, féltékeny szemmel nézte az új alakulásokat, nem volt éppen ellensége:

- Végre is, úgy látszik, udvarias, figyelmes ember. Jól teszi, ha egy kicsit hízeleg Jahodovskának és a sipsiricának. A jó szó nem kerül pénzbe, a rózsa, szegfû se kerül pénzbe, a papagáj… hm, a papagáj, az már szamárság, az pénzbe kerül. De mindegy, Jahodovska megérdemli, hogy ne közönséges korcsmárosnénak nézzék. Jahodovska több annál!

Egyszer arra figyelmeztette Druzsba tanár, hogy Jahodovska nagyon is szívesen és sokat beszélget a Herkulessel, de Mliniczky ebben se talált semmi kivetni valót.

- Jahodovska hálás a papagájért, hálás a rózsákért, mert Jahodovska finom lélek.

Föl sem vette Mliniczky, míg ilyen téren mozgott az ismeretség, de amint késõbb észrevette, hogy Jahodovska a legszebb húsokat a Herkulesnek süti meg, egyszerre morogni kezdett:

- Ez már nem járja. Disznóság! Jahodovska ostoba asszony! Mit akarja azzal az emberrel? Szemlátomást nagyobb porciókat visz neki, mint nekünk. Az a Góliát mindent föleszik elõlünk, mert amivel többet ad neki, azt a mi szeleteinkbõl gazdálkodja ki.

Egyre szaporodtak a gravamenek. A »Herkules« mindennap tiszta asztalkendõt kapott az ételekhez, a többi törzsvendégek nem, este a nagy, fényesen világító petróleumlámpát megint Herkules kapta az asztalára, nekünk csak kerti lámpák jutottak. A Herkules fröccsét rendesen úgy hozta az özvegy, hogy egy darabka jég úszkált a tetején, csillogott-ragyogott, mint a lady Dudley nagy gyémántja.

No, ez már botrány! Hogy nem szégyenli magát a Jahodovska?

De ezt még csak mind eltûrte volna Mliniczky úr (bár az epe már forrt benne), ha elõ nem adja magát az a szerencsétlen eset, hogy egy fél rántott csirkét rendelvén, abban két fejet talált vala, míg ellenben látja sasszemekkel, hogy a szomszédos asztalnál hasonlóan egy fél csirkét majszol a Herkules s már a második mellsarkantyút töri szét a kis sipsiricával, hogy: ki él tovább?

Hát ez már égbekiáltó, ezt már nem hagyhatta annyiba; ingerülten csendítette meg késével a poharat.

Minden szem odanézett. Jahodovska kiszaladt a konyhából s meglátván a Mliniczky vésztjósló arcát, a szokásos »üzleti« ijedelemmel és sietséggel perdült a Mliniczkyék asztalához, azzal a rettenetes elõérzettel, hogy Mliniczky úr vagy legyet, vagy hajszálat talált az ételben.

- Jaj, tekintetes úr, tekintetes úr! Mért olyan nyugtalan, lelkem tekintetes úr!

Csak magát Mliniczkyt hívták tekintetesnek, a többi a neve szerint volt Druzsba úr, Kovik úr, Tibuly úr.

Mliniczkynek szikráztak a szemei, a homloka kivörösödött, mint a tégla és a szalvétájával haragosan csapkodta az asztalt.

- Hát azért, mert haragszok (ha dühbe jött, még kevésbé vigyázott a magyar grammatikára). Haragszok egy kicsit a kétfejû sasra is, de aztat mégis hiszek, hogy két feje van, hanem hogy egy csirkének négy feje volna, aztat nem hiszek. És ha volt, hát mért nem küldte õtet múzeumba az én barátocskámnak, a Pulszkynak, hanem adja nekem megenni? Ez impertinencia, hallja!

Jahodovska elpirult, kibeszélte magát a szakácsnéra, hogy az követte el a hibát, aztán hirtelenében beszaladt a konyhába és kihozott békítõül egy tányéron két pompásra pirult kirántott csirkecombot azon melegében, még szinte sistergett rajtok a zsír.

Mliniczky dühösen lökte félre a tányért.

- Nem kell, egye meg. Én rendet akarok és tisztességet enyim pénzemért, nem kedvezményt. Az nem kell nekem. Száz fácányt rendelek, ha nekem tetszik.…

Olyan hõsies gesztussal tette ezt, mint egy római triumphator, mikor egy koronát utasít vissza. Az effajta dolgok emelték õt a »Pává«-ban mindannyiok fölé.

- Ugyan ne haragudjék, édes tekintetes úr.

- Haragszok, borzasztóan haragszok - rikácsolta.

Erre aztán a sipsiricát küldte rá Jahodovska. A sipsirica rámosolygott és addig-addig kérlelgette, hogy végre õ is visszamosolygott és sipsirica kedvéért megette a két combot.

Hanem most már a gyanú fel volt költve, és általános gyûlölet tört ki a Herkules ellen.

Ki lehet ez az ember? És mit akar vele Jahodovska? Ez is egy valóságos rejtély. Most már két rejtély volt a »Pává«-ban. Két aktuális téma a borocska mellé.

Nemsokára némi világot hozott Kovik úr. Megtudta valahol, hogy a Herkules senki más, mint egy Manusek Vince nevû nyugalmazott burgzsandár.

- Csak? - jegyzé meg Druzsba úr. - No, ez nem sok.

- Ej, no - dörmögte Mliniczky -, mire nézi a király a civillistáját, hogy ilyen erõs, javakorú embert nyugalomba küld?

- Hogy azt mondják, nõül akarja venni Jahodovskát - újságolta tovább a doktor.

Druzsba úr felfortyant:

- Ez szemtelenség! Ki kellene innen lökni. Hogy mer ilyet gondolni!

- No, csak az kellene még - vélte Mliniczky úr -, hogy egy burgzsandár regnáljon fölöttünk, igaz magyarok fölött.

- Nem, nem, ez képtelenség - tûnõdött rajta Druzsba.

- Ki tudja? - veté ellen a doktor. - Minden asszony egyforma és csak a derekáig okos.

Druzsba szemlátomást nyugtalan lett, bántotta a dolog, izgatottan dobolt ujjaival az asztalon. Hm, csakugyan. Az ördög nem alszik. Pedig hej, az õ tervei közt is ilyen valami kóválygott, a feje legtitkosabb fiókjában. Megvárni, míg a leány férjhez megy és míg az asszony egy kis pénzecskét gyûjt az üzletbõl, s aztán azt mondani neki egy szép napon: »Kedves komámasszony, maga is öreg már, én is öreg vagyok, de az ördög bennünk még fiatal. Csukja be korcsmáját, és ami még hátravan az õszi verõfénybõl, élvezzük ki, kart karba fonva; az én Jahodovsky komám örömmel fogja nézni az égbõl.« De addig is, míg Jahodovsky az égbõl nézné a dolgot, Druzsba tanár úr mindennap azzal a gondolattal nézegette a vérbélû, hatalmas idomú, kívánatos asszonyt, hogy az egyszer majd az övé lesz, és íme most… Nem, ez nem lehet, százszor is nem. Ennek a végére kell járni.

Minthogy a Herkules nem volt még ott, Druzsba úr odaintette Jahodovskát s igyekezett közömbös hangon kérdezõsködni, de bizonyos reszketegségtõl mégsem tudta azt mentesíteni.

- Tudja-e, Jahodovska, kedves komámasszony, mit beszélnek a városban?

- Ugyan mit? - kérdé Jahodovska kíváncsian, mert nagyon szeretett híreket hallani.

- Hogy ez a burgzsandár miért jár ide…

Merõn szeme közé nézett az özvegynek, aki könnyedén elpirult s hirtelen egy kakast vett észre az eperfán, amely az érettebb eprek közt dúskálódott.

- Hess onnan, te cudar! - kiálta rá s a kezében levõ asztalkendõt lobogtatva, próbálta lekergetni. - Nézze meg az ember, hova veszi be magát?

- Hagyja csak a kakast, Jahodovska, hagyja - szólt közbe Druzsba úr komolyan, némi árnyalatával a tréfának és a szemrehányásnak. - Az egyik kakas csínyjeit nem lehet a másik kakas csínyjeivel eltakarni. Maradjunk csak az elsõ kakasnál, a burgzsandárnál, azaz beszéljünk a tyúkról, Jahodovska lelkecském.

- Miféle tyúkról? - kérdé az asszony váratlanul erõs és vidám tekintettel.

Kissé a világosság felé fordult. Látni lehetett arcán a finom pelyhet, mely bársonyossá teszi, olyanná, mint az érett barack. Druzsba úr szeretett volna beleharapni.

- Ott hagytuk el, hogy miért jár ide a burgzsandár? - folytatá Druzsba úr.

- No, hát miért jár? - kérdé Jahodovska hányiveti hangon, hullámos barna haját megigazítva.

- Azért, hogy magát nõül akarja venni - bökte ki végre a professzor úr.

Jahodovska felkacagott, egész lénye nevetni látszott, a kékes szemei szinte ugráltak a nevetéstõl.

- Ostobaság, bolondság! - kiálta fel. - És ezt beszélnék a városban?

- Ezt - szörnyülködék Druzsba úr.

- Csak hadd beszéljék, be nem foghatom a szájukat. Aztán lehet is, hogy nõül akar venni. Én még nem láttam belülrõl.

- Kit? Mit?

- A burgzsandárt. Csak azt tudom, hogy idejár, megfizeti, amit eszik, iszik, és olyan vendégem, mint a többi.

- Hát nem akar hozzá menni? Hát nem igaz? - kérdé a tanár megkönnyebbülve.

Jahodovska tiltakozón emelte fel karjait.

- No persze, csak azt lesse! Az igaz, hogy meg se kért, de ha megkért volna is, ha csillag lenne a homlokán! Hogy gondolja azt, Druzsba úr? Az isten szerelméért, mit képzel? Hiszen nekem nagy lányom van s én csak õérte élek. Õt nevelem. A helyet is megfújom, ahova leül. Én anya vagyok, Druzsba úr, semmi egyéb, és anya akarok lenni végleheletemig. Én nem létezem, csak a gyermek. Érte dolgozom reggeltõl estig a kimerülésig, hogy olyan vagyok, mikor este lefekszem, mint egy darab fa. Hát minek volna nekem a férj? Mikor és mire használnám, mondja csak, édes Druzsba komámuram, mondja csak?…

Édesdeden, de hamiskásan nevetett, miközben kivillogtak fehér fogai, melyek között némi aranycsillámok szúrták meg a szemet.

Druzsba szinte a könnyekig elérzékenyült ezekre a kijelentésekre s meghatott hangon felelte:

- Kegyed nemesen gondolkozik, Jahodovska. Kegyed példátlan anya és bocsánatot kérek, ha valamiben megsértettem. Igen, a gyermek az elsõ, s ha õt boldoggá tesszük, vagyis boldoggá teszi, aki teszi, akkor jöhet a többi… Úgy van, a többi… Azazhogy - süttessen kérem egy rostélyost és húzzon rajta végig egy kis fokhagymát… de csak leheletszerûen, Jahodovska!

A szállongó pletyka hát mindjárt csírájában megfojtatott, a törzsvendégek közt szájról szájra kelt, amit Jahodovska mondott, nem gyõzték mondogatni egymásnak: Nagyszerû anya. Remek anya. Ilyennek kell lenni egy anyának.

És most már beállott a szélcsend egész õszig. Minden maradt úgy, mint azelõtt, a Herkules mindennap eljött s egész otthonosan viselte magát, nemegyszer maga ment be a konyhába, hogy a palacsintát sütõ Jahodovska mellett legyeskedjék, s maga hozta ki magának az ételt vagy a fröccsöt, némelykor labdát játszott a sipsiricával az udvaron. Az elõkelõ öregúr is rendesen beállított minden csütörtökön s mialatt borocskáját lassan szürcsölgette, felváltva mulattatták az özvegy és a sipsirica. Egy nagy csomag Kugler-cukorkát hozott ilyenkor, de az mindig a kocsin maradt, és csak akkor hozta be az özvegy a köténye alatt, mikor elmenõben kocsijához kísérte az öreget.

Egyetlen figyelemre méltó mozzanat adta elõ magát. Pusztán egy morzsa; de a »Páva« verebeinek az is elég volt. Egyszer az öregúr ott felejtette az asztalon zsebkendõjét, mellyel a cvikkerjét törülgette volt; Kovik doktor odament és konstatálta rajta a kilencágú koronát, aztán utánakiáltott a kifelé tipegõ öregúrnak:

- Méltóságos uram, itt tetszett felejteni a zsebkendõjét.

Az összerezzent, megtapogatta zsebeit és megfordult. Fanyar mosolyt erõltetett és a fele útra visszatért a kendõért.

- Ösmer ön engem? - kérdé a doktortól halkan, hosszúkás, ráncos arcán feltûnõ kedvetlenséggel.

- Nincs szerencsém. Én egyébiránt Kovik doktor vagyok. (Meghajtotta magát.)

- Kuvik? - kérdé az minden gúny nélkül, csupán azzal a nagyúrias nyegleséggel, mely a közönséges halandók neveinek elferdítésében nyilatkozik.

- Nem. Kovik.

- Úgy? Nem tesz semmit. Örvendek, uram, és köszönöm a figyelmeztetést. Ön tehát nem ösmer engem? Mindjárt gondoltam, mert én nem vagyok méltóságos.

Ezzel biccentett fejével és eltipegett kocsijához.

E jelentéktelen epizódon kívül minden a régiben maradt, csak a levelek kezdtek lehullni az eperfákról és a beállott csípõs idõk miatt az asztalok vándoroltak be az úgynevezett étkezõbe, mely nyáron üres volt. Ilyenkor a törzsvendégek is felére fogynak, mert az eperfák vonzereje megszûnik.

Druzsba tanár úr egy októberi vasárnapon elvetõdött a templomba s éppen javában szundikál vala, magát félig-meddig a »Pává«-ban álmodván, amikor a szószékrõl, mint egy égi szózat, egyszerre hátba üti a Jahodovska, szül. Globa Franciska neve.

- Mi volt ez? - kérdé, ijedten felriadva, a szomszédjától, egy krisztinavárosi szatócstól.

- Ej, hát házastársul veszi valaki.

- Lehetetlen - dadogta a professzor elhalványulva. - És kicsoda?

- Bizony én nem vigyáztam meg.

- Misztifikáció! - szólt a professzor hangosan és felugrott, de észrevévén, hogy templomban van, visszaült megint, bevárta az istentisztelet végét és megszólítá a plébánost odakünn.

- Engedje meg a fõtisztelendõ úr, hogy kérdést intézzek a házassági hirdetés iránt; nem jól hallottam.

- Manusek Vince veszi el Globa Franciskát, - olvasta le a pap a kezében levõ céduláról.

- Lehetséges az? - kérdé Druzsba úr elképedve.

- A legtisztább valóság, uram.

- Ki mondta a fõtisztelendõ úrnak?

- Õk ketten.

- Globa Franciska is?

- Igen, szerdán délelõtt voltak nálam.

Druzsba urat a szédülés környékezte.

- Milyen volt az asszony? - dadogta.

- Egy magas nõ, mint egy gránátos, személyesen ösmerem, a »Fehér Páva« tulajdonosnõje.

- Megfoghatatlan!

- Van talán valami kánoni akadály?

- Van, van… azaz nem mondhatnám, de mégis furcsa.

Elrohant, nem is köszönt; a pap csodálkozva bámult utána. A Horváth-kert elõtt megállott, gondolkozott, aztán fölnézett az égre, hol éppen akkor barna felhõk száguldoztak: »Jahodovsky, megboldogult kedves barátom és komám - sóhajtott fel -, mit szólsz te most mindezekhez?«

Jahodovsky természetesen nem szólt semmit, hanem annál inkább szólt Druzsba úr azoknak, akikkel a törzsvendégek közül találkozott.

- Tudja-e, mi az újság? Most hirdették ki Jahodovskát a zsandárral. Ki hitte volna? Micsoda álnok asszony! Megvetem. Sohase megyek többé a »Pává«-ba. Így meggyalázni a vendégeit. És hogy szabadkozott elõttem. No, megállj! Egy zsandárnak adja a kezét. Egy zsandárnak! Azt a kezet, amellyel a túrós csuszákat gyúrta nekünk!

A törzsvendégek, akikkel találkozott, nem fogták föl ilyen tragikusan.

- Hát kihez akarta volna, hogy férjhez menjen? - kérdé Tibuly ügyvéd. - Hiszen nem vehette el az éneklõ kanonok.

Egyik törzsvendég a másiknak adta át a hírt, úgyhogy estefelé már a pestiek is tudták. Szokatlan számmal gyülekeztünk össze vacsorára, dacára a pocsék idõnek. Ott volt az egész had. Csak Druzsba úr hiányzott. Kati, a kis szolgáló (mert egypár hét óta ilyen is volt) mondta, hogy Druzsba úr elment arra délután kétszer is és mind a kétszer kiköpött a ház elõtt.

Természetesen minden szem a menyasszonyt kereste, figyelte ma este. Az vidám, eleven volt, mint egy fürj, és szeretetre méltó a vendégekhez. Mintegy dacolni akart a gúnyolódó tekintetekkel, melyek szurkálták-csiklandozták.

Bejárta sorba az asztalokat és maga hozta elõ a kényes tárgyat, mintegy röstelkedve, szégyenlõsen.

- Hát igenis, beleugrottam. Isten látja lelkemet, hogy csak gyermekemért teszem, a sipsiricáért. Nekem ugyan nem kell a házasság, se lelkemnek, se testemnek. De hogy legyen ez a gyámoltalan gyermek támasz nélkül? Maholnap vinni kell ide-oda, ha azt nem akarom, hogy elhervadjon gonoszul. De hát én nem mozdulhatok az üzletbõl, hacsak nincsen valakim, akit magam helyett hagyjak. Istenem, hiszen anya vagyok. Meg kellett hoznom ezt az áldozatot a Johankáért. Egy leány, akinek atyja nincsen, olyan mint a gazdátlan mezei virág, mindenki megtapodhatja, atyát kell neki szerezni, aki gyámolítója legyen, aki helyt álljon, ha kell. Hadd legyek én az áldozat. Hiszen én csak õérte élek. Én úgyse számítok semmit. Manusek, végre is szereti, végtelenül szereti õt, a kezén fogja hordozni, és a jó Isten beszámítja nekem a másvilágon, hogy láncokat vettem magamra a gyermekemért.

A »Páva« vendégei valóságosan elérzékenyültek.

- Milyen anya! - lelkendezett Mliniczky. - Milyen fölséges anya! (S titkon elhatározta magában, hogy egy nagy ezüsttálcát vesz neki a lakodalomra. Hogy fog ez majd imponálni a »Pává«-ban).

A lakodalmat megülték október végén, szüret után, abban az évben, amikor utoljára termett a budai Sas-hegyen bor (mely még most is tart).

Eleinte némi hidegség volt érezhetõ a »Páva« új gazdája iránt, néhányan ki is maradtak; de a szerencsés Manusek csakhamar visszahódítá a szíveket, mikor híre ment, hogy a fináncok gálócsi dohányt találtak nála és kegyetlenül megbírságolták. »Ohó, hiszen ez nem annyira zsandár, mint inkább szenvedõ hazafi.« Jó hatást tett az az újítás is, hogy a »pettyegtetett szolgálat«-ot kivakartatta a firmáról s »pontos magyaros szolgálatot« tétetett helyébe. A fehér pávát is bemeszeltette, minthogy fehér páva nincs a világon és egy rendes közönséges pávával cserélte fel: »Ohó, hiszen a Manusek reális ember.«

Apránként visszaszállingóztak a hívek, úgyhogy a következõ nyár együtt találta az egész tavalyi frekvenciát az eperfák alatt, kivévén Druzsba tanárt. Hiszen csak éppen olyan jó világ volt ott, mint azelõtt! Sõt a kiszolgálat még jobb lett, mert Manusek a mézes hónapok után egészen a vendégeknek szentelte magát. Mindig volt valami különlegessége; százesztendõs szilvóriuma Szerémbõl, remek folyékony túrója Liptóból, fölséges illatú dalmát taplója, amivel »gratis« kedveskedett nekik. Némelykor »bólét« csinált szamócából és vörösborból és sorba öntögette kancsóból az érdemesek poharába. De iszen illedelmes, szeretetre méltó ember volt Manusek. Látszik, hogy az udvarnál volt. Budai szokás szerint egyszer napjában körülhordozta a burnótszelencéjét is, melyet a király arcképe ékesített, megkínálta a vendégeket, s egy alkalommal tréfásan megjegyezte:

- Jobb, ha mi tubákolunk, mintha a király tubákol. Ámbár ha a király tubákol, mindig mi, alattvalók prüszkölünk.

Ez a mondása szárnyra kelt és egyszerre megejtette, megmelegítette a hidegeket. Manusek forradalmi lélek, a mi vérünkbõl való vér. Aznap este némelyek pertu lettek vele.

Mint pajtás meg éppen páratlan volt, gavallér és pazar, mint egy Esterházy, valamint szolgálatkész, mint egy Mungo. Ma én fizetek, barátaim, engedjétek meg. Azazhogy ma senki se fizet. Sipsirica, szívecském, hozz fel egynehányat azokból a homokba ásott palackokból!

Kétszer-háromszor is elõfordult hetenként, hogy begurult egy kis parázs dínomdánomba s egyszer még a cigányt is odahozatta az »Arany Szarvas«-ból a kis szolgáló, Kati által, aki ezért az útjáért egy ezüsthatost kapott Manusektõl és egy pofont az asszonytól, a »Manusovká«-tól.

- Húzz egy betyárnótát, móré! Azt, hogy »Korcsmárosné, citronyos bort adjék kend!« De igazán is bort ide, Franciska, bort ide a barátaimnak!

- Ne okoskodj, Vince, ne okoskodj - csillapította az asszony -, eleget ittál, nem adok többet. Aludni akarok az éjjel, Vince!

- Míg tele a pince, fénylik a Vince - kurjantá Manusek, megfordítván a gazdák szokásos példabeszédét. - Adj bort, Franciska, megfizetem, úgy, mint más - s kivágott az asztalra egy szép zöldhasú forintost. Hahaha! Kár, hogy te nem iszol, Franciska. Becsületemre mondom, nagy kár. Pedig szeretlek, mert kénytelen is vagyok vele. De mi hasznom is lenne belõle, ha nem szeretnélek? Ennélfogva szeretlek, Franciska, és felette sajnálom, hogy a természetünk nem egyezik. Hogy nem iszol. Mert akkor mi is úgy tennénk, mint az egyszeri korcsmárosék. Ha én innám, én fizetném meg neked a bor árát, ha te innál, te fizetnéd meg nekem a bor árát és így mindig nyugodt lenne a lelkiismeretünk, hogy csak az üzletet támogatjuk.

Szóval, jó, víg »spéci« volt, aki díszt és népszerûséget hozott a »Pává«-nak. A »Páva« most élte aranykorát. Mert másrészrõl a sipsirica szórt rá fényt, aki megtelt vállban egy kicsit, de amellett nyúlánk és harmatos maradt. Lássa meg az ember, mi lesz a kis gubóból! Egy-két vonáson ide-oda igazított valamit az utolsó hat-nyolc hónap - nagy piktor az idõ -, s a kecses, takaros leánykából rendkívüli szépség lett. Nem mehetett el anélkül az emberek közt, hogy minden szem meg ne akadjon rajta. »Mintha egy szarvas menne végig a Mályva utcán« - mondták a szomszédasszonyok, akik pedig talán sohasem láttak a Mályva utcán eleven szarvast végigmenni.

De nemcsak a vénasszonyoknak tûnt fel a sipsirica, sápadt kamasz diákok kezdtek a »Pává«-nál mutatkozni. Nem volt elég pénzük, keveset fogyasztottak és éppenséggel meg nem híztak, hanem inkább a szemeiket hizlalták, azért a néhány krajcárért, amibe a fröccs került.

Druzsba professzor úr ezekben az idõkben csodálatos járványt fedezett fel a nebulók közt éppen a nyolcadik osztályban. Az egész klasszison kiütött a versírási düh, minden betegség közt a legrettenetesebb. A szív, mint a megdagadt folyam, kiárad és elönti a fejet rímekkel. A fej annyira tele lesz velök, hogy semmi egyéb földi portéka, se latin nyelv, se görög nyelv, se történelem, se számtan bele nem gyömöszölhetõ.

Druzsba tanár úr több ilyen verset elkonfiskált; egytõl egyig szerelmes versek voltak: »Ideálomhoz«, »Õhozzá«, »J. J.« és több effajta címek alatt. No, hát semmi az, mosolygott a tanár úr szomorúan. Az vessen követ rájok, aki nem ludas. Hiszen õ is vágyott a »tepedt szõlõ« után. (Hm, a darázs is azt szereti.) Szíve fájdalmasan dobbant meg, amint a visszaemlékezés édes mézében megmártogatta. Rá se akart többé gondolni. Hanem ezek az átkozott versek! Olvasta, olvasta s egyszerre fejéhez kapott. Hm, hm, ez mégis furcsa. Majd minden versben egyforma rím fordult elõ: »sóhajtana-Johanna«, »tana-Johanna«, »rohanna- Johanna«.

- Az ördögbe is! - kiáltott fel Druzsba úr, a nagy feltalálók pátoszával. - Ez a sipsirica lesz, a keresztlányom. Hej, pedellus, pedellus! (A pedellus belépett.) Mondja csak, Kutorai, nem tapasztalt ön az utóbbi idõben valami különös dolgot?

- Különös dolgot? - tûnõdött Kutorai, egy hiúzszemû, sovány, mintegy harmincéves emberke, nagy ádámcsutkával a gégéjén.

- Valami olyan különös dolgot, ami önt megbotránkoztatja.

- De igenis, tanár úr.

- És mi az, édes Kutorai? - kérdé megfeszült érdeklõdéssel.

- Nem tudom, megmondjam-e? - habozott a pedellus.

- Kötelessége, édes barátom, kötelessége.

- Egy cvikkert találtam a minap otthon a lakásomon az éjjeliszekrényen. Kérdezem a feleségemtõl, kié a cvikker? Azt mondja, hogy nem tudja.

Druzsba tanár úr a fejét rázta.

- Nem ez, nem ez, de azért csak folytassa, kedves Kutorai. Meghallgatom önt.

- Másnap feljövök a gimnáziumba, és hallom Lermer tanár urat panaszkodni, hogy elhagyta valahol a cvikkerjét. Hazamegyek délre és kérdezem a feleségemtõl, nem járt-e nálunk Lermer tanár úr? A feleségem rám támad: hogy mit keresne nálunk Lermer tanár úr? A következõ reggel aztán magamhoz veszem a cvikkert és megmutatom Lermer tanár úrnak, mire Lermer tanár úr felkiált: »Nini, az én cvikkerem!« Hát nem tudom azóta, mit gondoljak. Megfoghatatlan dolog!

- Majd kombinálok és meditálok fölötte - nyugtatá meg Druzsba úr jószívûen -, de most egyelõre a tanulókról van szó. Nem járnak ezek a paniperdák valami korcsmába, teszem azt a »Pává«-hoz?

- De bizony éppen csak oda járnak - felelte a pedellus. - Láttam egyiket-másikat kijönni és bemenni.

- No, és miért nem jelentette fel?

- Mert azt gondoltam, hogy a tanár urat keresik, vagy az engedelmébõl mennek oda, tudva azt, hogy oda tetszik járni étkezni.

- Ah, Kutorai, Kutorai - kiáltott fel Druzsba úr bánatos fuvolahangon. - Mily tévedésben van ön! Én nem járok a »Pává«-ba többé.

- Én azt nem tudhattam - mentegetõzik a kis pedellus.

- Persze, persze, ön nem tehet magának szemrehányást. De én ad personam élénk lelkiismereti furdalást érzek. Mert ha én odajárnék, akkor a tanulók nem mernének odajárni. S ha õk nem mernének odajárni, akkor nem írnának verseket, de tanulnának. A kötelesség hív, és én nem fogok kitérni a kötelesség elõl. A kötelesség hív, és én megyek. Félrelököm a kevélységet és megteszem, õértük, a tanítványokért. Itt vagyok, Druzsba vagyok. S egy Druzsba nem tehet másként… Elmehet, kedves Kutorai!

Druzsba úr ereiben fölpezsdült a vér, nem adta egy vak lóért, hogy ürügyet talált a »Pává«-ba mehetni s hogy ennek a szívbeli gyengeségnek a neve férfias kötelesség. Megborotválkozott, kipödörte bajuszát, megkefélkezett mindjárt ebéd után és magához vévén a versezeteket, megindult a Mályva utca felé.

Útközben betért a »Wrabe et Comp.« ékszerkereskedésbe, hol egy arannyal befuttatott ezüstmalacot vásárolt, részint kiengesztelésül, részint, hogy a mamának is vigyen valamit. Re bene gesta poroszkált a selyempapírba takargatott zsuzsuval, midõn Mliniczkyvel találkozott, aki csibukját lóbázva, a sarkon levõ »Félhold« kávéházba igyekezett Tibuly fiskálissal, a rendes délutáni feketére.

Mliniczky úr megállította. - Hollá, Druzsba! Hova megy erre, Druzsba, ahol a madár se járja?

- Találják ki! - szólt Druzsba rejtélyesen, de miután látta, hogy nem találgatják, maga vallotta be, hogy a »Pává«-ba megy.

- Ilyenkor? - csodálkozott a fiskális.

- Szándékosan megyek ilyenkor, mikor még a »Pává«-ban senki sincs. Mint professzor és mint keresztapa megyek oda, kettõs minõségben.

S elmesélte a történteket, hogy a diákok odajárnak s verseket írnak a sipsiricához.

- Jó téma vershez - bólingatott Mliniczky, - szubtilis, mint egy liliom.

- Ha selyemviganót viselne, király lányának is beillenék - licitált a fiskális. - Sokszor bosszankodom az anyja fösvénységén, hogy nem öltözteti szebben.

- Mit? Nem öltözteti? - pattant fel Mliniczky. - Egy ilyen anyához ne tessék nyúlni. Hogy nem öltözteti? Isten se szebben a plántáit, a tulipánokat és violákat. Hiszen olyan selyemruhában volt egypárszor, hogy Worth se nem tudja varrni különbet.

- No, én még sohase láttam rajta perkálszoknyánál egyebet, pedig ott dangubálok sülve-fõve egész héten, a csütörtököt kivéve, amikor napibiztos vagyok a takarékpénztárnál.

- Bah, ha jól emlékszem, éppen csütörtökön volt selyemben. Mi van ma? Szombat. Igen, igen, csütörtökön. És a múlt héten is… lássuk csak? Szombaton nem volt otthon, pénteken esõ esett. Úgy van, úgy, a múlt héten is csütörtökön volt rajta egy májszínû selyemruha. Úgy látszik, spektabilis, hogy csak maga elõl bujkálják azok a selyemszoknyák. Hogy mindig csak csütörtökön. De mi az ördög jut eszembe? (Mliniczky a homlokára ütött.) Hm, hm. Tu je volacso. (Itt van valami.)

Kritikus pillanatban mindig tótul gondolkozott és morgott Mliniczky úr.

Nagy fejcsóválások között oldalgott el a »Félhold« felé, még kezet is elfelejtett nyújtani Druzsbának, aki elbúcsúzván az ügyvédtõl, egyenest befordult a kacskaringós Mályva utcába.

A »Három angyalhoz« címzett patikánál, ahol az utca megtörik, meglassítá lépteit, hogy kigondolja útközben, miként fogja eljövetelét elõadni, nehogy megalázkodást lásson benne az asszony, nehogy a szerelem által összetört lélek puhaságát tegye a »Pává«-ban közszemlére. »Méltóság, Druzsba - így szólott önmagához -, ne feledd el, hogy ki vagy«, s ezzel gondolatokba merülve, lehorgasztott fejjel lépegetett a nevezetes helyszín felé. Mikoron pedig felütötte a fejét, meghökkenve látta messzirõl, hogy a »Páva« elõtt nagy népcsõdület van; asszonyok, férfiak és suhancok verõdtek össze, nevetgélnek, zsibongnak és kíváncsian nézegetnek be a kapurácson.

Meggyorsítá lépteit, sõt ha nem lett volna Druzsba, még talán futott volna is. A népek egy része széledni kezdett már, egypár asszony jött vele szemben, akik kacagva tárgyalták az esetet. Talán mégsem szerencsétlenség - gondolta és nagy kõ esett le szívérõl. Az asszonyok között az egyik köszönt is.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus, tanár úr!

- Mindörökké, Kutorainé asszony. Mi történik ott?

Csinos, gömbölyû arcú, bogárszemû asszonyka vált ki a sorból, megnyálazta ujjait és megigazgatta, lesimítá velök koromfekete haját elõbb, csak azután felelt:

- Ott bizony nagy parádé történik. A Páváné kihajigálja az urát az utcára.

Druzsba úr megdermedt a csodálatos hír hallatára.

- Lehetséges ez? - mondá, tágra nyílott szemeit Kutorainéra szegezve. - Ismételje, kérem még egyszer.

- Elkergeti az urát. Hát mi van abban? Az övé a ház, meg az üzlet. Asszony az a talpán.

A tudós férfiúnak úgy tetszett, mintha rózsavízzel locsolgatnák, de azért meg volt lepetve.

- És hát mi az oka, nem tudja?

- Hogy mi az oka? - kérdé Kutorainé csintalanul, kackiásan ringatva magát a csípõin, melyek rugókra látszottak járni és eszébe juttatták Druzsba úrnak a Lermer tanár cvikkerjét, mely szintén ilyen hajlékony szerkezeten mozog. - Hát lelkem, tekintetes tanár úr, mi szokott az ilyennek oka lenni? Õk ugyan mindenfélét kiabálnak egymásra, de az igazi oka csak az lehet, hogy vagy az úr unta meg az asszonyt, vagy az asszony unta meg az urát.

- Köszönöm, asszonyság, a felvilágosításokat, melyek bizonyára közel érintik a valódi tényálladék határait… bizonyára.

Biccentett a fejével, egy-két lépést tett elõre és megállt, habozva afölött, illõ-e ott ilyenkor megjelenni. Nem. Semmi esetre sem. A családi élet szentélyébe nem szabad behatolni. Ezt még a riporterek is hangoztatják, bár megcselekszik. Egy Druzsba azonban nem tehet ilyet. Tehát nem megy be a »Pává«-ba. Mármost aztán vagy visszafordul, vagy beáll a bámészkodók közé. Kétségtelen, hogy egy igazi gentleman elõtt a visszavonulás eszméje a rokonszenvesebb, és így rokonszenvesebb Druzsba úr elõtt is, a csõcselékhez való csatlakozás ellenben undorító. Druzsba úr visszafordult nagy léleknyugalommal, de a Mályva utca errõl a részérõl is kellemetlen, sõt elijesztõ látvány tárult eléje. Hajcsárok ökörcsordát tereltek errefelé. Csattogtak az ostorokkal, az állatok bõgtek és rendetlenül jöttek, nagy fejeiket megszegve, melyeken rettentõ villaszarvak ágaskodtak.

A rémület fogta el. Meglehet, belsõ furdalást érzett gyöngéd lelke a szegény oktalan állatokkal szemben, kiket annyiszor lealacsonyított, midõn tanítványait ökröknek nevezte, vagy csak egyszerû gyávaság volt, elég az hozzá, megváltoztatta útja irányát, megfordult újra és az utca túlsó oldalára lépegetett át, hogy ha elmegy a »Páva« elõtt, a szájtátó tömeget, mely a botrányon mulatott, lehetõleg elkerülje, füleit azonban nem dughatta be gyapottal (mert nem is volt nála gyapot), úgyhogy mégis hallott a csoportosulóktól némely értelmetlen és különös megjegyzéseket.

- Milyen patália! Azért a kis békáért, a kis szolgálóért.

- Pénzen vett szerelemnek ecet az alja.

- Kutya egy asszony!

- És mafla egy zsandár!

- Hát mi történt?

- Az Isten tudja. Nyilván a kis szolgáló okozta, mert ott bõg a baromfiólnál. Azaz a zsandár okozta.

- Azazhogy az asszony okozta, aki észrevett valamit.

- Hah, nini, csirkék és kacsák! Uccu, gyerekek, fogjatok belõlük.

Dulakodás közben nyilván fölfordult odabent az udvaron a borítókosár, s a hizlalásban levõ baromfiak, átbújván a kerítés lécei közt, elindultak világot próbálni.

A zsandár úr foga is csirkére vásott.

- Csinos a fruska.

- Maradt volna a párja mellett. Úgy kell neki. Tudta õ azt nagyon jól, hogy vén csontokból szokás jó levest fõzni.

- Látták, hogy vágta képéhez a jegygyûrût?

Füleit be nem dughatta Druzsba úr, de a szemére se tehetett ellenzõket, pedig azok okosan vannak kigondolva a lovak kantárjaira. Önkénytelenül áttévedt tekintete a sorompós kerítésen a »Páva« udvarára és éppen eleget látott, hogy soha többé el ne feledje a sajnálatos spektákulumot.

Mária szent szûzecske… az asztalok, székek mind egy rakásra voltak hordva az udvaron, mögöttük a Herkules, ki barikádokat épített belõlük, s azok mögül, mint valami bevehetetlen erõsségbõl, hadonászott, lármázott és alkudozott. A két szakácsné, az egyik piszkafával, a másik egy meszelõrúddal igyekezett hozzáférni. Eközben meg-megmutatkozott az ajtóban a Páváné alakja, kosztros hajjal, felgyûrt ujjakkal, fúriaszerûen, amint egy nadrágot hajított ki az udvarra, majd egy inget, majd egy csizmát, majd néhány pipaszárat.

- Nesze a cafatod, te cudar! - rikácsolá. - Mars ki a házamból, mars ki az udvaromból! Üssétek a kutyát, ahol éritek! Márta, Zsuzska!

Biztatta a két harcias szakácsnét, kik oda-odaugrottak, de a Herkules egy széket forgatott maga körül, mintha legyezõ volna, és emiatt sérthetetlen volt. Eközben azonban diplomáciai alkudozásokat folytatott az asszonyával.

- Adj haladékot, Franciska, ne okoskodj. Ígérem, hogy elmegyek, de nem most szégyenszemre, az összeszaladt népek elõtt. Elmegyek az est sötétjében, Franciska, szépszerivel. Belátom, hogy nem élhetünk együtt, de várd meg az estét, Franciska!

- Egy percig se, egy percig se - lihegte az asszony és újra beszaladt, meg elõre rohant.

A künn lévõ szájtátók röhögtek.

- A zsandár tudja a csíziót. Estig kér halasztást. Persze. Este minden asszony békülékeny. A kígyó is megszûnik mozogni naplemente után.

Druzsba úr lábai a földbe gyökereztek, szeretett volna továbbmenni, de nem lehetett, mintha bénulás érte volna. Minden táncolt és forgott vele, nemcsak az egész udvar, a künn álló népség, de még a szomszéd házak is, melyeknek egyikén ácsok csinálták a zsindelytetõt. De azért mindent látott, mindent hallott, mintha egyszerre meghatványozódtak volna halló és látó érzékei. Látta sipsiricát is, ki a muskátlis udvari ablakon kihajolva nézte a nagy és mulatságos »jelenetet«.

A zsandár is észrevette sipsiricát.

- Látod, hogy bánik velem az anyád - szólt hozzá panaszkodva. - Nincs szíve neki, nincs szíve. Tégedet is el fog adni. Hidd meg, hogy el fog adni, én tudom azt.

Sipsirica behúzta fejét és haragosan csapta be az ablakot s azután elkezdett zongorázni: »Szeretnék szántani.« (No, még csak ez kellett ehhez a nagy káoszhoz.)

- Hogy affektál a kisasszony - szóltak odakünn gúnyosan.

Eközben újra kirohant a korcsmárosné, még egy mellényt talált valahol, azt hajította ki a küszöbrõl, úgy röpült a levegõben, mint valami denevér.

- Hát mégis itt vagy? - kiáltja. - Hát mégse viszed el a cókmókodat? No, megállj! Szaladj be csak, Zsuzsa és hozz ki egy fazék forró lúgot!

De már ennek fele se tréfa. Az ács a szomszédház fedelérõl leszólt barátságosan:

- Most légy okos, Domokos!

Zsuzsa beszaladt a lúgért, Manusek Vince tekintete pedig végre mégis a kapuajtót kezdte keresni.

- Pukkadj meg, sárkány - hörgé -, elmegyek, de megkeserülöd.

Kár, hogy éppen ebben a pillanatban ért a »Pává«-hoz az ökörcsorda, és a publikum, anélkül, hogy a végjelenetet látta volna, szétrebbent; gyerekek, asszonyok sikítva menekültek elõle (nincs teljes élvezet a világon) - maga Druzsba úr is elinalt, mégpedig ugyancsak szaporán szedve a lábait, míg csak a Boróka utcába be nem hajlott. Onnan aztán a Szeleczky-féle park kerítése mellett egyenesen haza pályázott, hol is levetkõzött, lefeküdt, üvegeket melegíttetett a lábára, a hasára pedig egy forró pléhfödõt rakott. Arról panaszkodott a gazdasszonyának, hogy beteg, és azzal az üzenettel küldte el a direktorhoz, hogy holnap nem tart elõadást.

Mindez azonban egy csöppet se változtatott se a világ forgásán, sem pedig a város képén. Csak minden úgy volt ezentúl is, mint máskor. A nap sütött és a Mályva utca akácfái csak úgy illatoztak, mint tegnap, a verebek csiripeltek az ágak közt, a »Páva« asztalai rendben állottak a helyükön, a konyhából pompás pecsenyeszag párolgott ki, s a pajkos szél ingerkedve vitte fel a zsindelyezõ ácsok orrához.

A szokott idõben beszállingóztak a törzsvendégek, Páváné vidáman sürgött-forgott körülöttük ropogós szoknyáiban, a szokott mosolyával ajkai körül. A sipsirica a zongora billentyûit nyaggatta odabent, és semmi jel se mutatta a kora délutáni háborút. Csak a papagáj kalitkája állt üresen. Ha hadi bulletinek jelennének meg az ilyen háborúkról, akkor a mostani így szólna: »Egy sebesült és egy halott.« A sebesült Druzsba Tivadar úr volt, a halott a papagáj. Manusekné a csata ádáz hevében megfogta a papagájt, kicsavarta a nyakát és utána dobta az akkor már menekülõ Manuseknek az utcára. Az utcai gyerekek megtalálták a házassági viszálykodás áldozatát, megkopasztották szép zöld és piros tollait, fölékesítvén velök a kalapjaikat.

A vendégek nagyrészt már tudták a történteket s bizalmas suttogással sajnálkoztak a Manusek sorsán. Egyik-másik maliciózusabb meg is kérdezte:

- Vince barátunk nincs itthon?

Manusekné talán éppen ezt várta; nem akart a dologból titkot csinálni.

- Nincs, nincs - pergett a nyelve -, elpályázott.

Közelebb lépett egy-egy asztalhoz, meghalkítván hangját, csípõjére rakta kezeit és folytatá a bizalmas közléseket:

- Kiadtam neki az obsitot. Fel is út, alá is út. Nem hozzánk való ember. Hadd menjen, amerre a két szeme lát.

A »törzsek« mohón nyelték szavait. Egy-egy sajnálkozó hang ki is csúszott imitt-amott.

- Ejnye, ejnye, szegény Vince!

- Hát igen, szegény ember - vette föl a szót az asszony. - Hiszen én is sajnálom. Hiszen nem volt rossz ember, és magamnak is fáj, tessék elhinni. De én anya vagyok. Mindenekfölött csak anya, aki leányának él. Szívemnek minden lüktetése az övé, a sipsiricáé. Engem boldoggá tett Manusek, mit tagadnám? De a leányom jövõje veszélyeztetve van. Mindent elhordott, elpusztított és egy szalmaszálat nem tett keresztbe. Az a csöpp hozomány, amit a leányomnak összekuporgattam, fogyott, olvadt, mint a vaj a királyi lakájok tenyerén. Egy ingyenélõ a háznál, egy pusztító moly. Nem, ez nem mehet tovább így. A feleség elnézte volna, mert én szerettem Manuseket (gyöngén elpirult és lesütötte szelíd tüzû szemeit), de az anya föllázadt. És semmi kétség, hogy az anyának kellett gyõznie. Eltávolítottam õt, mert nincs jogom boldognak lenni, ha az a leányom jövõjébe kerülne. Megerõsítettem lelkemet és útnak bocsátottam Manuseket. Az emberek mondhatnak, ami nekik tetszik, de Isten javamra fogja följegyezni.

Keresztbe tette mellén a kezeit, s egypár könnycsepp csordult ki könnytömlõibõl és végigfolyt arcán.

A törzsvendégek látható részvéttel foglalkoztak saját gondolatukkal, de Mliniczky érzelmei kitörtek a napvilágra.

- Ah, milyen anya, milyen anya! Soha nem ilyesmit láttam. Már elevenen érdemelne gloriolát övé feje körül.

S pengetni kezdte a tervet, hogy egy ilyen gloriolával szeretné a saját költségén lefestetni s a nevenapjára ajándékba neki adni. Hé, nincs itt valahol egy kalendáriom, hogy megnéznénk, mikor van Franciska-nap?

Minthogy nem volt kalendáriom kéznél, nem nézték meg, és a szép ajándékozási terv megint elesett, mint Mliniczky egyéb ajándékozási tervei, melyek azonban a maguk helyén így elméletben is elegendõ hatást csináltak.

Druzsba tanár úr nemsokára visszatért a »Pává«-ba, de nem a tavalyi szemével. Jahodovska most is csinos volt és takaros, de a poétikus zománc lehámlott róla. Szepegve gondolt arra, ha õ lett volna Manusek Vince bõrében azon a végzetes délutánon.

Egy filozóf magaslatáról nézte ezentúl az eseményeket. De vannak is ilyen helyen események? Csekélységek, ostobaságok. Kovik odadob egy-egy közérdekû témát talány alakjában:

Hogy lehet olyan mesterség, amelyet elfelejt valaki, ha tanulja? Mindenki tudja, ha nem tanulja, és senki sem tudja, ha tanulja. A hentesekrõl van szó, akik nem tudnak jó hurkát és kolbászt csinálni, holott más mindenki tud. Ugyanez áll a fõzésre. Minden parasztasszony pompásan fõz, ha akar, de a szakácsok közül csak minden ezredik tud jól fõzni.

Errõl folyt a disputa napokig; az éneklõ kanonok az asztalra csap:

- Micsoda rettenetes rejtély! Milyen logika ellenes dolog és mégis színvalóság! Meg lehet ebbe bolondulni.

Egy másik alkalommal Mliniczky úr tálalt fel különös megfigyelést.

- Furcsa, hogy a sipsirica mindig akkor öltözik fel comtesse-nek, mikor az elegáns öregúr megjelenik, egyéb napokon csinos budai fruska, de csütörtökön mindig vakító grófkisasszony.

- Hm, hm. Lehetséges-e, hogy összefüggés legyen a dolgok között?

A Péter-Pál napját követõ pénteken Tibuly Gáspár nagy hírt hozott a takarékpénztárból és csak súgva mondta el a bizalmas embereinek, de azért mégis elterjedt.

- Utcunqe a Páva. Finom madár a páva. Aranyat tojik. Jahodovska tízezer forintot tett be tegnapelõtt a mi takarékpénztárunknál könyvecskére.

Tízezer forintot! Egyszerre! Hogy lehet az? Hol vett volna annyi pénzt? S miért tartotta volna otthon, míg annyira gyûlt? Nem, az lehetetlen, hogy az üzleten szerezte volna. Vagy örökölt valahol, de kitõl? Vagy eladott valamit, de mit?

Druzsba úr is meghallotta és motoszkált is a fejében egy-két nap a könyvecske. Lopva meg-megnézegette Jahodovskát és azt találta, hogy csodálatos szép és nemes homloka van. Egyébként megutálta, kárhoztatta, de a homloka… teringette a homloka…

Azelõtt fel se tûnt neki ez a pont, a haja, a dióbarna szeme tetszett, a pihés hervatag arcbõre, de ez már mind a burgzsandáré volt. Hanem a homlokot, azt nem vette észre a burgzsandár, hogy miért ne vette volna észre, arra nem volt semmi kézzel fogható bizonyítéka Druzsba úrnak, önkényes föltevésen alapult, de õ megelégedett vele és úgy tekintette a homlokot, mint a saját fölfedezését; mikor a rózsához tapadt bogár lecsúszik a sziromról és egy másik szirmon akad fel, azt hiszi a bolond, hogy ez egy másik rózsa.

Druzsba úr majdnem azt kezdte hinni, hogy egy másik Jahodovskát talált, de azért tartózkodó maradt, tele kétellyel, habozással és sohase kezdett Jahodovskával beszélgetést, úgy mint annak elõtte.

Egy napon azonban, mikor már körülbelül négy-öt nap óta nem látták a sipsiricát és Jahodovska személyesen hozta el neki a rántott harcsát, akaratlanul hangosan fejezte ki gondolatát.

- Ejnye no, hol van a kis Johanka, hogy nem látjuk? Talán beteg?

Erõs szemöldökeit összehúzta Jahodovska, s szemeit, melyeknek élénk fénye lágy tompaságba ment át, fürkészõn mélyeszté a Druzsba úr szelíd, szinte szomorú arcába, aztán hanyagul, lustán mutatott a kiterjesztett karjával magasan a kormos fedelû házak fölé, északra.

- Ott van már Johanka - s lassú mosolygás látszott átverõdni megrezgõ ajkain. - Elvitte a nénije Krakkóba… Az én Ludmilla testvérnéném. Gyermektelen asszony és jómódú, - tette hozzá magyarázólag és elpirult. (Restellte talán, hogy kapzsiságot árult el szavaival.) - És hadd mulasson a gyermek - folytatá -, hadd mulasson és lásson egy kis világot, mert ön is mondta, Druzsba komámuram, hogy tavasszal kell a cseresznyét megízlelni, mikor még nincsen benne pondró…

- Mikor még nem látja benne a pondrót - ismétlé és egyszersmind kiigazítá Druzsba úr, miközben behunyta a szürke szemeit és csak úgy találomra szállítá villájával a harcsa kockákra vágott részeit a szája felé. (Ezt az utat ismeri az ember legjobban.)

Druzsba úr mellett egy üres szék volt, Jahodovska leült egy pillanatra s karját hanyagul úgy fektette végig az asztalon, hogy a Druzsba úr bal karja alatta maradt s nem lett volna illendõ dolog kihúznia.

Bár ruhán keresztül volt, mégis melegítette a Jahodovska karja, mintha izzó kályhacsövet vezetnének el keze fölött, és ez annyira nem volt kellemetlen, sõt inkább kéjes, hogy a professzor úr belebágyadt, feje lankadtan esett le vörnyeges szakállára, letette a villát a jobb kezébõl és ujjaival szórakozottan játszott az óraláncán függõ zsuzsuval, az egykor Jahodovskának vett szerencsemalaccal.…

- Mert lássa, Druzsba úr, kedves komámuram - folytatta bizalmasan, meleg hangon, de kissé zûrzavarosan -, ilyenkor kell a leányt piacra vinni, mikor a legfrissebb, legértékesebb, hadd menjen, itthon úgysem csinálhat szerencsét. Ki látja itt? Minek van itt? Hogy nekem virítson? És hogy elvirítson? Hiszen nem azért mondom. Nem mintha le akarnám rázni a nyakamról, ezért vagy amazért. Isten ments. Hiszen tudják, mennyire szeretem, hogy érte élek és minden szívdobbanásom az övé. Oh, istenem! dehogy is akarom lerázni. Nem úgy van az, mint ahol öt-hat leány van. Mert némelykor nehéz a fának a saját gyümölcse is, ha sok van. Sokszor le is törik alatta. De mikor csak egy van! Oh, istenem! csak egyetlenegy! És attól is el kell válni. Természet rendje. Lehull egy napon, valakinek az ölébe. Igazán rettenetes! De az anya belátja, hogy így van és megelõzi a végzetet, elõbb tépi le keblérõl gyermekét, mert õ jobban tudja megválasztani számára a kellõ pillanatot, mint a sors. (Jahodovska szemei könnybe lábadtak.) A fán a gyümölcs ott marad, míg valaki le nem szakítja, vagy míg a csutkája elfonnyad és magától esik le, a fa semmivel se járul ehhez, mert nincsen esze, de egy anyának van esze…

- Maga kitûnõ anya, Jahodovska, aki mindenre gondol - jegyzé meg Druzsba úr, kikapcsolva az ezüstmalacot az óraláncról (gyere csak ki az ólból, kis malackám!) és táncoltatva azt az abroszon. - Ebben az egyben csakugyan csodálatos. És én, ami engem illet, Jahodovska… én, én Jahodovska, megteszem azt… igenis, megteszem azt… Hiszen ért engem? Mondtam valamit, Jahodovska?

- Semmit se mondott, lelkem Druzsba úr.

- Hát igenis, igenis haboztam eddig, de megteszem, beadom a derekamat, azaz én magam gyûjtök arra a képre, melyet Mliniczky emlegetett, hogy mint egy szent anyát gloriolával festetjük le, mi törzsvendégei, a nevenapjára… gloriolával, Jahodovska, ahogy Szent Veronika van, meg Borbála s több afféle jó asszonyok.

Jahodovska elkacagta magát, mint aki érti a tréfát, s aztán, hogy a selymaságot egy kis csintalansággal látszassék visszatorolni, ráütött a Druzsba úr kezére.

- Ej, menjen! Mit akarna még velem?

De azért a legselymesebb tekintetével simogatta meg a Druzsba úr arcát, kinek szíve hangosan kezdett dobogni.

- Hagyjanak engem, nem érdemlem meg - folytatá Jahodovska és megszorítá a Druzsba úr megütött kezét. - Nem, nem érdemlem meg, bár mindig jó szívvel voltam maga iránt, Druzsba úr. Oh, ha belém látna Druzsba úr (és most már szemérmesen lesütötte a szemeit), ha belém látna…

Druzsba úr elérzékenyült, jóságos szürke szemei fölött rezegni kezdtek a pillák, minden vér a fejébe tódult, valami megdicsõülésszerû édes érzés lankasztotta el, szólni is akart, de sajátságos görcsös köhögési roham jött rá, mire akaratlan kapkodással belefogódzott az abroszba és lerántotta az abrosszal együtt a tányért is, mely csörömpölve tört össze a kavicsokon.

- Kuc, kuc - nevetett Jahodovska. - No, maga szeles, összetörte a tányéromat!

- Ah! Jahodovska - nyöszörögte Druzsba halkan, szaggatottan, amint magához jött. - Önnek maradtak még tányérjai. Nemde, igenis? De ön összetört valamit… valamit Jahodovska. Egyszer, de nem mondom meg, mikor, nem mondom meg, miképp, de összetört valamit… És az csak egy példányban volt, Jahodovska. Csak egy példányban…

Az ördög hozta Mliniczkyt éppen most. Kezet fogott a szalmaözveggyel és Druzsbával, aztán sört kért, mire fölkelt az asszony és a dolgai után látott. Druzsba úr visszakapcsolta a malacot a láncra, szóval az egész jelenet ott hevert most már cserepekben, éppen mint a tányér és mint az a bizonyos összetört valami, ami Druzsba szerint csak egy példányban volt meg. Eh, semmi az! A gondviselés leleményes. Az összetört tányérokra kigondolta a drótostótokat, az összetört szívekre az újonnan fölfedezett homlokokat.

Valami mindenesetre készült a sors titkos mûhelyének kicsiny zugában, valamit okvetlenül szõttek-fontak a Párkák, mert Druzsba úr e naptól kezdve lázas buzgalommal vette kezébe a glóriás arckép-tervet, ami felette hízelgett az eszme elsõ megpendítõjének, Mliniczky úrnak, ki is tíz forinttal kezdte meg az aláírásokat a hevenyészett gyûjtõíven, mely fejedelmi bõkezûség, mint a futótûz terjedt el a vendégek közt.

- Sapristi - mondá Balázs Sándor -, mit ád akkor a finom illatú öregúr?

Nem ment a dolog könnyen, lassan gyûlt az összeg, de mégis gyûlt, Druzsba úr kihúzta az embernek az utolsó garasát (el is nevezték Vizikátor úrnak emiatt), valóságosan vadászott a törzsvendégekre s kileste a kellõ pillanatot, mikor megérezte, hogy az illetõnek pénze van (rettenetes szimatja volt).

Lelkiismeretes és energikus volt, aki ha egyszer valamit kezébe vett, annak sikerülni kellett. Vizikátor úrnak tehát ez is sikerült, végre biztosítva volt egy olyan összeg, hogy a piktorral, valami Topánfalvy Gyõzõ nevûvel megalkudhatott és neki elõleget adhatott. Topánfalvy hozzá is fogott Jahodovska megörökítéséhez - amibõl látszik, hogy Topánfalvy rendkívüli szellem lehetett, minthogy a negyedrendû festõknél a megalkuvás és elõleg fölvétele után rendesen nem a kép következik, hanem a megrendelõ bosszúszomjas dühe, mellyel az odábbállott piktort kutatja.

Csak egy nem sikerült Druzsbának: a rejtélyes öregurat megcsípni, aki csütörtökönkint járt a »Pává«-ba s akinek a zsebkendõjén Kovik kilencágú koronát látott. Pedig õ volt preliminálva a legnagyobb összeggel és tõle függött a ráma szépsége. Druzsba úr átjárogatott Pestre és gusztálta a különbözõ rámákat a Dorottya utcában, nem tudta még, milyet rendelhet, minden a finom illatú aggastyántól függött, de csütörtök múlt csütörtök után s õ nem mutatkozott a »Pává«-ban. Kovik doktor már csúfolni kezdte Druzsba urat.

- No, te hólyaghúzó izgonc, hát mégse csípted meg az öreget?

- Talán megneszelte - mondogatta Druzsba úr, a vadász bosszúságával, aki a medvére les.

- Az a furcsa - jegyzé meg a doktor -, hogy azóta maradt el, mióta sipsirica Krakkóban van.

- Oh, te bolond fantaszta - förmedt rá Druzsba úr, de azért láthatólag gondolatokba mélyedt.

Jahodovska nem messze állt tõlük, beszélgetésbe merülve Tibuly ügyvéddel, aki a válópörét vitte; mintha hallott volna valamit ebbõl, bosszúsan fordítá a fejét errefelé.

A doktor odakiáltott neki (a doktor különben is igen kellemetlen fráter):

- Arról beszélgetünk, Jahodovska, hogy miért nem jár most ide az öregúr, akinek a fiákerje künn ácsorgott csütörtöki napokon?

Jahodovska vállat vont s közömbösen felelte:

- Az ördög tudja. A vendégek, a hajtûk és a zsebkendõk, édes doktor úr, rendesen úgy vesznek el, hogy az ember nem tudja, mikor, hova és mi okból tûntek el.

Második rész

Druzsba úr jelentésébõl kivett hiteles adatok nyomán tovább viszi történetét a szerzõ

Éppen a vizsgák ideje járt és a vakációnak kellett kezdõdnie, mikor a gimnázium azt az értesítést vette a Zólyom megyei törvényszéktõl, hogy egy Kopál Domokos nevû zólyomi ügyvéd, a gimnázium volt tanítványa, elhalálozván, Zsám faluban fekvõ ingatlanait a gimnáziumra hagyta, - mégpedig olyan módon, hogy azok jövedelme évenként a tanárok között osztassék fel.

Lett öröm a tanári karban. Ej, no, derék dolog. Van hát mégis hála a világon. Legott egy nagy konferenciát tartottak, s addig is, míg a hivatalos formalitások lefolynának, elhatározták, hogy leküldik Druzsba urat közköltségen, miszerint megtekintvén a hagyatékot, arról a tanári karnak kimerítõ jelentést tegyen.

Kérdés: Miért küldték ki éppen Druzsba urat?

Felelet: Mivelhogy õ volt a földrajz tanára. És a tanári testület minden ténye magán viseli a logika alapismérveit. A gimnázium földeket örökölt, tehát a földrajz és természetrajz tanára van hivatva azokról véleményt mondani.

Nemes kötelességtudással vállalta a megtisztelõ kiküldetést, s ellátván magát lepkefogó hálókkal, pléhszelencékkel a botanizáláshoz, egy júliusi napon maga mellé vévén Kutorait, elindult istennek nevében a nagy útra, elbúcsúzván a »Páva« embereitõl illõ módon, és meghagyván a piktornak, hogy mialatt oda lesz, addig is szorgalmasan festegesse Jahodovskát és vigyázzon a homlokra… különösen a homlokra.

Nem utazhatván egész végig vasúton, nyikorgó tót szekereken folytatták útjokat csinos, vadregényes vidéken, ami pompás dolog volt, mert Druzsba úr itt-ott kiszállhatott botanizálni.

Tótpelsõcön megháltak a »New York városához« címzett vendéglõben, a hajdani »Arany bogár«-ban, s ott a vendéglõst faggatta kérdéseivel:

- Tudja-e hol van Zsám?

- Hogyne tudnám? Túl van az apamályi aklon.

- Ösmeri a határát?

- Nem, de hogy az apamályi aklon túl van, annyit határozottan mondhatok.

No, az a semminél is kevesebb, gondolta magában és nem kérdezõsködött tovább a birtokról, különben is elvonta figyelmét egy érdekes hír. Amint az útközben szedett növényeit rendezgette az ivószoba egyik asztalán, a korcsmáros figyelmeztette, hogy a Radvánszkyak útbaesõ egyik kastélyában olyan virág nyílik most, melynek száz év alatt csak egyszer szottyan kedve ehhez a mulatsághoz, az egész környék jár a nézésére.

- Talán agávé, vagy aloé?

- Nem - mondta a korcsmáros -, másképp hívják. Az asszony tudja. Engem nem érdekel.

- Ön tehát nem szereti a növényeket?

- Ezt az egyet - szólt a korcsmáros, megnyomkodva a dohányt pipájában. - A király is ezt szereti. Õ abból él, én annak élek.

Nemsokára bejött a korcsmárosné és megmondta, hogy a különös virágot irupé-nek nevezik.

- Victoria regia - kiáltott fel Druzsba úr élénken. - Hallja, Kutorai? Ez aztán a szerencse! Megnézzük, Kutorai. Lesz mit emlegetnie egész életében.

Reggel arra menet csakugyan megálltak a Radvánszky-kastély elõtt s engedelmet kértek megtekinteni a csodavirágot, de a kertész bosszúsan mondá, hogy volt, nincs, hétfõn virradóra ellopták a zsámi bányamunkások, akik itt háltak meg az urasági pajta alatt; valamelyik gazember belopózott az üvegházba, ahol éppen az utolsó liliom volt kinyílva, letépte és elvitte.

- Kerékbe kellene törni az istentelent! - dühöngött Druzsba úr. - Nem került még hurokra?

- Nem is üldöztük, hiszen a növény magától is elvirágzott volna már éppen ma.

- De legalább láttuk volna.

- Lehet is azt látni? - szólt a kertész. - Ma sárgás fehér, másnap rózsaszínû, kinyílik, becsukódik, nincs abba semmi komolyság.

A földesúr is elõjött eközben s megértvén, mirõl van szó, sajnálta, hogy hiába fáradtak, aztán hozzátette:

- Egyébiránt lélekemelõ az, uraim, hogy a munkások immár virágot lopnak Magyarországon. Érdemes volna megírni. A jólét jele ez, uraim. Tisza kormányzásának az apotheosise. Azelõtt oldalszalonnákat loptak a munkások és füstölt sonkákat a kéményekbõl.

Druzsba leverten távozott, hogy nem láthatta a ritka irupét, de legalább megtudta, hogy bánya van Zsámban.

Délben valami Klinec nevû faluban etettek a korcsmában, ahol rántottát kértek utasaink. Éppen ott dõzsölt a falusi elöljáróság is, élén a bíróval, ki azzal dicsekedett, hogy a kalapja húsz fontot nyom. Kutorai bámulta, emelgette. Minél ócskább lett a kalap, annál több zsír és piszok vette bele magát és annál nehezebb lett. Druzsba úr bölcsen elmélkedék errõl:

- Lássa, Kutorai, a közéletet példázza ennek a tótnak a kalapja. Ösmerek nevezetes politikusokat, akik szintén a piszoktól lesznek egyre súlyosabbak és végül egész raritásokká válnak, mint a klineci bíró kalapja.

Késõbb szóba állt a bíróval, tudakolta Zsám falut.

- Nem jártam arra - felelte a bíró -, de túl van az apamályi aklon - tette hozzá fitymáló mozdulattal.

- Egye meg a felvilágosítását! - fortyant fel Druzsba úr bosszúsan magyarul, Kutoraihoz intézve a szót. - Hát már éppen semmit sem tudhatok meg errõl a birtokról. Pedig égek a kíváncsiságtól. Az ördögbe is, micsoda beszédek ezek! (Bosszúsan fordult a bíróhoz.) Hát mit jelent az, édes fivérke (bracsek slatky), hogy túl van az apamályi aklon? Mert talán jelent valamit.

- No, hogyne - felelte a klineci bíró, hosszú hajában megerõsítve hátul a fésût. - Azt tartja a közmondás, hogy az apamályi aklon túl nem él meg többé a csuka és a mágnás.

- Hát az meg mit jelent, fivérke?

- Azt, hogy az már hegyes világ, uram, ahol pisztráng van, és a föld nem terem úgy, hogy a mágnás ott meg tudjon maradni.

- No, köszönöm szépen. Ejnye, ejnye, Kutorai, nem ösmerte maga azt az elhalt diákot, Kopál Domokost? Miféle volt?

- Ösmertem, tanár úr, magnus asinus fuit.

- Úgy látszik, most is valami szamárságot csinált.

Etetés után befogott a fuvaros, mentek, mendegéltek egész délután gyönyörû erdõk közt, csörgõ patakok mentén, melyeket buja páfrányok szegélyeztek, szederinda fonta be a magyal- és kökénybokrokat. Gyík leskelõdött ki a tövises iglic alul. Druzsba mind ösmerte, a latin neveiket is tudta, sõt úgy rémlett, mintha a füvek, fák õt is ösmernék és integetnének egymásnak: »Ni, itt megy Druzsba Tivadar, a mi barátunk, ismerõsünk, a növénytan tanára, köszöntsük, gyerekek« és a bokrok köszöntötték, az öreg fák is hajladoztak. Néhol behasadt a hegy s egy-egy völgy ékelõdött be, a fák félre látszottak szaladni, s mint egy zöld selyemszövet terült el a buja rét, ezer színes lepke keringõzött rajta. Messze a fák között, az erdõ szélén megjelent egy-egy szarvas vagy õz, hogy a pataknál szomját oltsa, hanem a lovacskák dobogása, a kocsikerekek robaja visszaijesztette.

Este szürkületkor egy magános házikó mellett kocogtak el. A fuvaros hátraszólt:

- Ez volt az apamályi akol.

- Kend is tudja hát a közmondást?

- Igenis. Hogy a csuka és mágnás túl az aklon nem él meg.

Kietlen, kopár vidék következett most. Itt a jó útnak is mindjárt vége lett, s a kocsi csakhamar nagyot reccsent; bedûlt egy szakadékba.

Csak nagy nehezen kászmálódtak ki utasaink, isten csodája, hogy nem lett embernek, lónak baja, a kocsi azonban összetört.

- Úgy látszik - mondá Kutorai -, hogy az apamályi akol innensõ része nemcsak a csukának kellemetlen.

Druzsba úr nem volt ilyen tréfás hangulatban, a helyzet rosszul festett, a kocsi tönkrement, annak kovács kell, továbbmenni nem lehet; éj küszöbén, itt, isten háta mögött, mit tevõk legyenek? Minden gyerekkori mese eszébe jutott: a detvai rablókról, a híres Jánosik hajmeresztõ cselekedeteirõl. Körös-körül a messzeségben apró tüzek gyúltak ki. Megborzongott a háta. Zsiványok fõzik ott vacsorájukat.

De a sors nem sokáig kínozta õket, közelgõ kocsizörej hangzott az úton.

Éppen egy üres bricska volt. No, ezt egyenesen az Isten hajította le az égbõl.

- Hollá, kocsis, álljon meg! Hová megy?

- Zsámba.

(Kutorai barátom, ha ez nem isten ujja, akkor én nem vagyok Druzsba Tivadar.)

- Nem vinne el bennünket? Szerencsétlenül jártunk az úton.

- Szívesen.

A kocsis nemcsak elvitte õket, hanem még segített is a tót fuvarosnak kivontatni a szekérroncsokat és összekötözni valahogy.

Druzsba úr kifizette a kárvallottat, aztán felült a pedelussal a pompás bõrülésre s a nagy ijedelem után olyan víg és beszédes lett, mint soha azelõtt.

- Kinek a kocsisa, barátom? - kérdezte menet közben.

- A báró Wildungen Pálé - felelte ez.

- És hol lakik a báró úr?

- Zsámban.

- Ohó! - nevetett fel Druzsba úr kedélyesen. - Miféle emberek maguk? Hát maguknál már a közmondás se igaz, hogy az apamályi aklon túl nem él meg a mágnás?

- Hát nem is él meg - felelte a kocsis hátrafordulva.

- Hogyhogy? Nem azt mondta, hogy a gazdája báró?

- Hiszen bárónak báró, de nem folytatja.

- Hát mit csinál?

- A kõszénbánya igazgatója.

A kocsis dicsekedett, hogy az asszonyát vitte a vasúthoz, aki Pozsonyba ment a menyecske lányához (az ám a szép asszony, ha látnák); otthon is van kettõ, de azok még csak palánták, azonfelül egy szép legény fia van az úrnak. Érdemes megnézni, hanem iszen nézik is azt a lányok, hogy csak úgy kopog a szívük, mint a telegráfmasina a vasútnál.

Vagy egy kurta óráig mentek a kísérteties esthomályban. Egy kis szellõ fújt, a fák, melyek csodaszörnyeknek látszottak, remegve vonaglottak az út szélén. Az égen sötét felhõk vágtattak és egyetlen csillag se volt, míg lent a földön, a kopasz mezõkön az alkonyat világosszürkeségének végmaradványa lebegett. A föld tehát világosabb volt, mint az ég, ami mindig kísérteties hatást tesz.

- Hej, barátom, ösmeri a Kopál-féle birtokot?

- Hogyne!

- Jó birtok?

- Jó a fene - szólt és megigazgatta a strucctollat a kalapján.

- Mégis, mit érhet?

- Nem ér az fenét se.

No, szépen vagyunk, gondolta Druzsba úr, de látván, hogy ilyen adatokkal nem boldogul, inkább a felhõkre fordítá a szót:

- Nem ázunk meg?

A kocsis megnézte alaposan az ég minden oldalát, aztán vállat vont:

- Tudja a fene.

- Van-e a faluban vendéglõ?

A kocsis fejét rázta, hogy nincs.

- Hát hol hálunk meg?

- Az én uramnál, vagy mi a fene - felelte kevélyen.

A bányaigazgató szerette a vendéget, egyrészt, mert szenvedélyes politizáló és disputáló volt, aki mindig friss embereket akart a viaskodáshoz, másrészt, mert a vendégeket a részvénytársaságnak számította fel, fejenként jóval drágábban, mint amennyibe neki kerültek. A vendég mindenütt gyönyörûség Magyarországon, Wildungenéknél még haszon is volt.

A direktornál tehát mindig voltak vendégek, mára is megfogta a helybeli lutheránus papot, Salitius Sámuelt, és a bányatársulat pénztárnokát, Võneki János nevû kun embert, aki arról volt nevezetes, hogy egyetlen története volt a piócáról, de azt sohasem mondhatta el teljesen, mert elbeszélés közben mindig megneheztelt a társaságra és abbahagyta a históriát, mely ennélfogva a maga teljes egészében elveszett az emberiségre és a tudományra. A pénztárnok úr ugyanis foghártya-gyulladásban szenvedvén fiatalabb korában, az orvos (otthon Dorozsmán) piócát rendelt az ínyhúsra. Võneki elalélt a nagy fájdalomban és egy hirtelen támadt köhögési roham folytán elnyelte valahogy a piócát, aki azóta benne lakik s néha csodálatos dolgokat mível belülrõl, ha a bolondéria rájön… Mikor odáig ér s mondani kezdené a nyughatatlan állat viselt dolgait, valaki rendesen közbeszól, hogy az lehetetlen, mert annyi év óta vagy a pióca pusztult volna el, vagy a pénztárnok, Võneki úr dühbe jön s az asztalra üt: Én nem szoktam hazudni, kikérem magamnak; mi mind a ketten élünk, ha mondom - és egy világért sem folytatja tovább.

Éppen vacsorához akartak ülni, mikor utasaink behajtattak a nagy, kényelmes udvarba, mely egy egész telepnek a legcsinosabb épületéhez vezetett. A direktor vidám zajjal fogadta a jövevényeket. Egy csöppet se látszott rátartónak vagy kevélynek, sovány, púposhátú emberke volt, (valószínûleg azért nem folytatta a báróságot), de szép, vékony arcáról intelligencia sugárzott.

Druzsba úr bemutatta magát és kísérõjét, Wildungen úr viszont bemutatta két vendégét és délceg fiát, Wildungen György bányamérnököt (ilyen fiatal és már végzett - csodálkozék Druzsba úr fennhangon), megnevezte két kis lánykáját, melyek közül tizenhárom éves volt a nagyobbik és tizenegy éves a kisebbik. Aztán egyszerre kikiáltott az ajtón:

- Nosza hamar, Katalin, még két terítéket!

A két teríték ott termett, Kutorai azonban szabódott a leülésre nézve.

- Én csak pedellus vagyok, kérem alássan.

- Mi meg csak föld alatti vakondokok vagyunk - mondá a báró kedvesen -, kivévén a tiszteletes urat, aki ellenkezõleg égi vakondok.

A vacsora remek volt, a »Pává«-nál sem lehet ilyet enni, a hangulat kedélyes, a pap vidám anekdotákat beszélt berlini tanulókorából, a fiatal Wildungen mulatságosan tudta produkálni a zürichi németeket (általában pompás fiú volt a kis Wildungen), Võneki pedig nagyokat hörpintgetett (micsoda kellemes pocsolyát csinál az most a piócájának) és egyre biztatgatta a többit is. Hát iszen koccintgattak is eleget, sõt idõsb Wildungen úr egy tósztot is mondott Zsám új birtokosára, a budai gimnáziumra és annak egyik jelenlevõ képviselõjére, kifejtvén beszédében, hogy a magyar nem boldog és hogy Tisza Kálmán nem igaz hazafi és nem igazi liberális ember.

- Sohase ejtette el a liberálizmus zászlóját! - pattant fel Salitius.

- De sokszor használta arra, hogy letörülje vele az antiliberálisok könnyeit! - mennydörögte idõsb Wildungen.

Druzsba úr, meghatva a tószt által, könnyekre fakadt, amit látván Kutorai - ki mindenben alkalmazkodni akart feljebbvalójához -, elkezdett hangosan sírni. A csöppecske kisasszonyokat, kik az asztal végén bújtak össze, éppen csak ez a mozzanat kezdte érdekelni s váltig kérdezgették: »Ki bántotta a bácsit?« Druzsba megbotránkozott és oldalba lökte haragosan: »Kutorai, ez nem illik, ne bõgjön.« Kutorai hebegett valamit, mentegetõzött, hogy a hazát siratja, de Druzsba úr megint ráförmedt: »Hallgasson, maga csak akkor sírhat, ha a tanári kar megengedi!«

Aztán felállt és viszonzásul a ház urára köszöntvén poharát, ékes szavakban ecsetelte azokat a sebeket, melyekbõl a haza teste vérzik, a nemzetiségi mozgalmakat, a szoldateszka túlkapásait, a zsidók izmosodását. Mikor Türr Pista a lakodalmát tartotta Párizsban egy Bonaparte leánnyal, a lakomán jelen volt egy elõkelõ zsidó bankár is s az asztalnál arról beszéltek, hogy el kellene bánni a zsidókkal, mire megszólalt a bankár, aki igen szellemes ember vala: »Siessenek, uraim, ha minket fel akarnak akasztani, mert ha sokáig halogatják, nem marad kötélre való pénzük.« Egyszóval, sietni kellene, de a kormány velök tart. Hisz újabban már a szent koronát is úgy ábrázolják, hogy pájeszek lógnak le róla. Valami láncféle kétoldalt… Majd végigment Druzsba úr az összes kormányzati hibákon s eljutván az államadósságok milliárdjaihoz, egy mély elmére valló fordulattal ebbõl meríti a reményt jövendõ fennmaradásunkra nézve, mivel - úgymond - a hitelezõk nem hagyják megsemmisülni az országot, nehogy a pénzük odavesszen.

Võneki fölrezzent bóbiskolásából s keserû hangon morgott közbe (csak ez az egyetlen politikai közbeszólása volt):

- Nem kellett volna megölni Kuthen királyt.

A jó öreg kun még ott tartott a gravamenekben, hogy a magyarok gonoszul bántak el a kun királlyal.

Alighogy kicseréltettek a haza sorsára vonatkozó eszmék, Druzsba úr átvitte a beszélgetést hivatalos kötelességére s a hagyaték iránt sietett beszerezni az információkat.

- A birtok mintegy ötszáz hold, juhlegelõnek alkalmas - szólt idõsb Wildungen -, egy kis zab, egy kis pohánka és krumpli megterem benne. A földek egyre-másra megérnek holdankint harminc-negyven forintot.

- Kevés - sóhajtott fel Druzsba úr csalódottan - szörnyen kevés.

- Úgy, de van a hagyatékhoz egy szép kastély is.

- Ah, igazán?

- Egy valóságos kis vár - tette hozzá a tiszteletes -, egy mesebeli vár, csak éppen hogy nem forog kacsalábon.

- Talán kísértetek is vannak benne? - mosolygott Druzsba úr.

- Egy mindenesetre van - bizonyítá a báró -, de éppen nem ijesztõ, ugye, szent atyus?

S hamiskásan hunyorított Salitiusra.

Pedig inkább a fiát figyelte volna, aki fülig pirult ennél a témánál.

- Én már nem vagyok se ijedõs, se kísértetlátó - mentegetõzött a pap -, én már csak vén vagyok.

- Ej, a vén kos is emlékszik a sóra, kivált ha maga is sós (Salitius).

A csibukok füstje kék felhõkbe burkolta a társaságot, e kékségbõl szárnya nõtt a jókedvnek, s e szárnyakból hulltak ki apró színes tollak, ötletkék, incselkedések.

- Messze van innen a kastély? - kérdé Druzsba úr feszült érdeklõdéssel.

- Egy fenyõerdõcske közepén vagy négy kilométernyire innen, közel a mi bányánkhoz.

- Lakik benne valaki?

- Titokzatos dolog - felelte az öreg Wildungen, szemöldjeit felhúzva. - Egy gyermekasszony vagy egy leány lakik benne, szép, mint a tündér.

- Tehát be is van a kastély bútorozva?

- Fényesen, mint egy királyi rezidencia.

Druzsba úr csodálkozott, letette a csibukot.

- És milyen címen lakik ott?

- Hisz éppen ez a titokzatos - folytatá a bányadirektor -, a kastélyt egy öregúr bérelte ki a megboldogult Kopáltól. Hogy ki lehet, nem tudjuk, de egyszer vigyázatlanságból excellenciás úrnak szólította a vele jött férfi, nyilván komornyikja. A haszonbéri szerzõdés évekre szól s mindössze egypár száz forint évente, szóval csekélység, mert a kastély el volt hanyagolva, baglyok lakták. A bérlõ renováltatta nagy pompával, fél évig dolgoztak a kõmûvesek, díszítõk, kárpitosok. Azt hiszem, belejött vagy százezer forintba. Az embernek a szíve szorul el ilyen pazarlás láttára.

Druzsba úr megelégedetten simogatta rõt szakállát.

- Mikor elkészült a kastély, hetekig hordták társzekerek Bécsbõl a bútorokat, szõnyegeket, drágaságokat és csecsebecsét, mindenféle jármûveket, hintót, ernyõs kocsit, bársonybélésû talyigát. A holt tárgyak után jött az eleven felszerelés. Orosz trapperek, póni lovak, egy fehér bárány, három papagáj, mindenik más színû, egy mókus ezüst kalitkában, egy dog, két véreb, két angóramacska, egy uhubagoly. Most végre szállingózni kezdett az udvar, hat kis udvarhölgy, egy guvernant, egy vén komornyik, két huszár, két szakácsnõ, egy kertész, egy kürtös, egy fésülõ frájla, egy kocsis, egy szerecsen groom és egy major domus, aki csak németül tud.

Druzsba úr szemkarikái kitágultak, s úgy hallgatta lecsukódó szempillákkal, édesdeden, mint egy ezeregyéjszakai mesét.

- Ahogy minden együtt volt, egy éjszaka megérkezett üveg batárban az excellenciás úr is, elhozta a kastély kis úrnõjét, szép, vézna, harmatgyenge teremtést, egy liliomot…

- Érdekes - lihegte Druzsba és a verejték csurgott homlokáról.

- Gyönyörû fehércselédke, kár, hogy õ maga nincs benne a hagyatékban. Jó volna a gimnáziumnak, - tréfálkozott Wildungen -, a diákok verseket írnának hozzá.

- Van nekünk olyan otthon - nevetett Druzsba úr.

- Nos tehát, az excellenciás úr ott maradt néhány napig s nagy hódolattal bánt a kicsikével, mint valami felsõbb lénnyel. Ennyi szivárgott ki. Aztán elutazott és csak néha, igen ritkán jön megnézni. Gondolom, kétszer volt itt azóta. Mikor jön, egy sípot fúj meg a kapu elõtt, mire a kastély tornyáról kürtszó felel, s akkor megnyílik dübörögve a kapu. Más halandó elõtt csukva marad.

- Hogyan? - kiáltott fel Druzsba úr ijedten. - Hiszen akkor én se nézhetném meg?

- Semmi kétség, hogy önt se eresztik be. Képzelheti, hogy akadtak már vállalkozó szellemek, mert semmi se vonz úgy, mint a tilalmas és titokzatos, kik mindenféle csellel próbáltak beállítani vendégnek, de nem lehet; a kastély néma marad, minden kopogásra, kérésre, dörömbölésre, mint a sír.

Druzsba úr elszomorodott.

- Az én utasításom pedig arra szól, hogy részletes, kimerítõ jelentést tegyek a hagyatékról, különösen a lakóházról, tekintettel arra is, mennyiben volna alkalmas elaggott tanárok menedékházául. Beláthatja báró úr, hogy minden áron be kell jutnom.

- Hiszen én belátom, de ha nem lehet, hát nem lehet. Nincs rá mód. Csak ostrommal lehetne, de katonasága, úgy látom, nincs.

- Különös egy eset! - szólt a tanár gondolataiba merülve. - Egy ilyen romantika a XIX. század végén! És mit gondol, báró úr, mi az a személy és miért tartják ott?

- Én azt hiszem, és általában az egész környék, hogy politika van a dologban. Nem is lehet más. A kicsike valami trónkövetelõ hercegnõ, talán egy Orleans vagy egy Bourbon kisasszony, vagy isten tudja… de valami ilyenféle. Ide dugják, a világ egy elhagyatott zugába, hogy azután alkalmas órában elõvegyék. Valami nagy európai cselszövény készül és a machinációban benne van a bécsi udvar keze is. Egyébiránt ezeket ne tessék valahogy a jelentésbe fölvenni, mert ebbõl nagy komplikáció lehetne, s még a fejéért sem állnék jót…

- Az én fejemért? - szeppent meg Druzsba úr s borzadva gondolta el, mennyi növény latin elnevezése pusztulna el, ha az õ fejét levágnák.

- Én bizony nem bánnám, ha valami nagy világfelfordulás történnék - szõtte odébb gondolatait az idõsebbik Wildungen -, mert rosszabb már úgyse lehet. Azonfelül mi magunktól semmit se tudunk csinálni, ha mások ki nem kaparják nekünk a jobb idõket, mert élhetetlen a magyar. Locsog a szabadságról, de azt se tudja, mi fán terem. Azt hiszi, a szabadság azt jelenti, hogy nem kell dolgozni. Innen is van, hogy mikor pihenni akar, szabadságot kér. A pihenést nevezi szabadságnak. A kocsisom szabadságot kér, vagyis inni megy a kocsmába, az írnokom szabadságot kér, vagyis hazamegy az anyjához és két hétig alszik a méhesben. Ez nekik a szabadság. És ez így megy föl egész a miniszterig, az is szabadságot vesz, elmegy fürödni Ostendébe. Ilyen szabadsággal elpusztul aztán a nemzet, és sehol egy vezetõ szellem, aki ebbõl felrázza.

- Hát Szilágyi? - szólt közbe ifjabb Wildungen.

- Sok téglája van, de nem tud házat építeni - vágja le idõsb Wildungen.

Võneki félálomban morogja:

- Nem kellett volna megölni Kuthen királyt.

- Ej, menjen a pokolba! Azóta már úgyis meghalt volna magától.

- De a famíliája most is élne.

- Persze, Dorozsmán.

Így telt el az este, körömig égtek a gyertyák, a bakter éjfélt kiáltott, ideje volt lefeküdni, kivált Druzsba úr volt nagyon elfáradva s úgy aludt reggelig, mint a bunda.

Már a szûzies hegyvidéki napfény javában besütött a zsalunyílásokon, mikor fölébredt. Sietve kezdett öltözködni, hogy még délelõtt megtekinthesse a hagyatékot s délután hazaindulhasson. Ablaka alatt az ambituson a két Wildungen leányka reggelizett. Druzsba úr a következõ párbeszédet hallotta.

- Láttad az idegen bácsi óraláncán a disznót, Micike?

- Láttam. Nagyon szép: farka is van.

- Fölfelé kunkorodik, és azt hiszem, aranyból van.

- Szeretném - selypíté a kisebbik leány.

- Én is szeretném - mondta a nagyobbik -, és ha nekem adná, megmondanám neki, miképpen juthat a kastélyba.

- Ha tudnád! - szólt a kicsike gúnyosan.

Druzsba úr figyelmes lett. A gyermekek néha igazat mondanak. Abbahagyta a mosakodást, hogy a víz pocsogása ne fogja el a hangokat.

- Én tudom, Micike. Mikor tegnapelõtt a bányához mentem Gyurival, egy bányamunkás egy olyan nagy-nagy liliomot hozott, hogy olyan volt, mint a te fejed, sohase láttál te olyat, Micike. Csak az óriások országában teremhet olyan.

(Az ellopott Victoria regia, gondolta Druzsba úr.)

- A liliomot odaadta Gyurinak. »Magának hoztam, mérnök úr.« Gyuri pedig elvitte a bányába. Azt gondoltam, hogy nekem adja és én viszem a mamának. De ha nekem akarta adni, akkor miért vitte a bányába, ahol belepi a kõszénpor? Talán elfelejtette, hogy itt vagyok. Vártam rá, míg kijön, lepkéket fogdostam a környéken, el is aludtam egy fa alatt, újra elmentem a bányához, megkérdeztem, bent van-e még a bátyám. Mondták, hogy még ki nem jött. Sok-sok idõ telt el, mire végre haza indultam a virág nélkül s amint az útra érek, mit látok, képzeld el Micike, no, képzeld el…

- Nem tudom - felelte Micike.

- Hát a kastélybeli kisasszony jött ki a kastélyból a pónikocsiján, a szerecsen hajtotta a picike lovakat, a kisasszony bent ült a selyem baldachin alatt, és amint elrobogott mellettem a kis kocsi, õ rám nevetett és hát mit tartott a kezében, képzeld el, no, képzeld el…

- Nem tudom, Rózsika, nem tudom…

- Hát a roppant nagy liliomot tartotta, amit Gyuri bevitt a bányába.

- És aztán, aztán? - sürgette Micike.

- Aztán az, hogy »nagy csacsi a Micike, az õ esze picike«. Mert lássa, Mici kisasszony, ebbõl azt okoskodja ki a maga testvérkéje, Róza kisasszony, hogy Gyuri úr azon idõ alatt a kastélyban volt és minthogy a bányából azon idõ alatt ki nem jött, tehát a bányán keresztül volt a kastélyban egy olyan titkos úton, aminõrõl az apa mesélt a törökök idejébõl.

- De hátha az más ilyen virág volt? - ellenveté Mici, egy kis szünet után.

- Csakhogy nem volt ám, mert Gyuri nem hozta ki a bányából a magáét, s mikor megkérdeztem, azt mondta, hogy meggyûrõdött, összetört, elcsapta.

Druzsba úr megborzongott.

Most már két veszedelmes titkot tud. Az egyiket Kutorai is tudja és alkalmasint ki fogja fecsegni; már ezért is leüthetik a fejét. Most meg itt van a másik, amelyikért szintén leüthetik… De minthogy csak egy feje van, hát mindegy; gyorsan végzé öltözködését, aztán megreggelizett az ebédlõben, ahol a fiatal mérnök várt rá és Kutorai.

- Atyám a bányába ment, de rám bízta, hogy önnek megmutogassam a Kopál-féle fekvõséget - szólt a fiatal Wildungen udvariasan.

- Köszönöm, báró úr, menjünk.

Elhagyták a telepet és a kis falut, mely alig állt egypár szalmafödeles házból, s eléjük tárult egy fekete világ. A kõszénpor belepte a földeket, a növények és fák leveleit, s olyan szomorú volt az egész környék, mint egy partécédula, csak messze, egy fenyõerdõfolt közepén csillogott ki kedvesen a ragyogó napfényben a kastély veres fedele, meg a tornyocska pléh orma.

- Ott a kastélyuk, uram!

Druzsba úr fölfalni látszott a szemeivel.

- Oda is el kell mennem - jegyzé meg szomorúan.

- Az lehetetlen.

- El fogok menni - mondá eltökélten, s ajka zord és keserû volt.

A falu szélén egy malom kelepelt, keskeny patak hajtotta a kövét, és annak a vize is olyan fekete volt, mint a tinta.

Kiértek a mezõre. Wildungen megmutatta a Kopál-tagját, árkos, szakadékos földek, itt-ott egy tábla satnya vetemény, bokáig érõ rozs, másutt már rég arattak, ez még zöld s kalászát keresztül lehetne húzni a pipaszáron; arra csakugyan jó volna. Ami nincs bevetve, azon a borzag nõ az õ fekete bogyóival, meg a boróka lepi el, az is a fekete bogyóival.

Jó nagy darab föld volt, patkó alakjában elterjedt egész a fenyõerdõig, ahol a kastély állt, magas, imponáló kõfallal körülvéve; valaha felvonó hídja is volt.

Végigmentek az egész tagon, Druzsba úr pedáns ember, fölásta a talajt és pontosan bejegyezte a noteszébe, hogy vörös agyag, lerajzolta a figuráját, megjelölte az árkokat és kikérdezte a mérnököt.

- Nincsen-e itt is kõszén a föld gyomrában?

- Fúrtam, kerestem, de nincs ott már semmi, csak még a pokol.

Eközben megkerülték a fenyõerdõt és egy nagy ívet járván be, a falu túlsó oldalára jutottak a bányához; Kutorai egy kissé hátramaradt, a professzor szalasztá el valami pirosló növényért, mely a hegyszakadék túlsó végérõl lóbázta a virágát.

- Báró úr - szólt Druzsba, midõn magukra maradtak - vezessen el engem most a kastélyba.

A fiatalember elmosolyodott.

- Hát azt hiszi, hogy nekem szárnyam van és a levegõben tudok szállni?

- Igenis, azt hiszem, hogy önnek szárnya van éspedig nem az angyaloké, a kék, hanem amolyan rózsaszínû, az Ámoré, és hogy tud vele szállni is, ha a levegõben nem, hát a föld alatt. Vezessen el engem a föld alatti úton.

A fiatal Wildungen elsápadt.

- Ön álmodik - mondá zavartan, de mégis csillogó és mélyreható tekintettel.

- Én mindent tudok - felelte Druzsba síri hangon.

Wildungen arcán a halványságot égõ pirosság váltotta fel.

- Én mindent tudok - ismétlé Druzsba úr csendesen -, és soha semmit se fogok elárulni. Isten engem úgy segéljen!

A fiatal mérnök meghajtotta magát, annak a jeléül, hogy kész engedelmeskedni ebben a kényszerhelyzetben.

- Meg fogom kísérelni, uram. Várjon rám a nyírfák alatt, egy óra múlva itt leszek a válasszal, úgy lehet.

- Nem vihetne magával?

- Lehetetlen. Hanem amit tehetek, megteszem.

A fiatal mérnök sietve ment le a bányába, Druzsba úr a fák árnyéka alá húzódott, a szénpajták háta mögé, leült a fák alá s rágyújtván egy kassai kubára, hallgatta a talicskák csikorgását; egy öreg munkás valami tót dalt dúdolgatott:

Mikor gyerek voltam, az asszonyok a kemencére híttak maguk mellé,
Mikor legény lettem, én híttam őket;
Most, hogy öreg vagyok, semmit se szólunk egymáshoz,
Csak a talicskámat biztatgatom:
Gurulj, gurulj, kis taligám,
Te vagy az én tápláló dajkám.

Addig-addig dudorászta, hogy Druzsba is megtanulta és csupa unalomból át akarta önteni magyar szövegbe, kínosan viaskodék a rímekkel és caesurákkal, s midőn odaért Kutorai, haragosan inté le.

- Pszt! Ne zavarjon szellemi foglalkozás közben!

De Kutorai meg nem állhatta, hogy elő ne villogtasson egy szarvasagancsot.

- Nini, tekintetes uram, mit találtam.

- Hol?

- A szakadékban.

- Hm - veté oda bosszúsan -, magának nagy szerencséje van a szarvakhoz, Kutorai.

Kutorai elszontyolodott e szavakra s oly mély töprengésbe merült a fához támaszkodva, mint akinek valami rébuszt adtak fel, Druzsba pedig tovább építé a bohókás dalocskát, miközben úgy eltelt az idõ, hogy egyszerre csak ott toppant a kis mérnök s rejtélyesen intett Druzsbának, hogy kövesse.

A mérnök bevezette a deszkabódéba, amit irodának neveznek; egy hivatalnok volt ott, aki számba vette a kiaknázott és az elszállított szénmennyiséget. Ifjabb Wildungen egyszerûen kiküldte a hivatalnokot.

- Magam akarok lenni ezzel az úrral, legyen oly jó, kedves Bihács úr.

Bihács úr eltávozott, a füle mellett lúdpennával, ifjabb Wildungen pedig körülnézett, hogy a deszkanyílásokon nem néz-e be valaki, aztán így szólt Druzsbához:

- Minden rendben van, uram, hanem mindenekelõtt üljön le ide a székre és egy szelet papirkára írja fel azt a néhány szót, amit diktálok, lehetõleg nyomtatáshoz hasonló betûkkel.

Druzsba leült s az ifjú báró ezt diktálta:

- »Egy úr érkezik ma a kastélyba, mutassák meg neki az épületet és a kertet.«

- Megvan.

Ekkor a báró zubbonya alá nyúlt, kivett onnan egy hófehér galambot, mely vidoran mereszté apró, serétszerû szemét Druzsba úrra. A báró rákötötte keskeny selyempántlikával az összehajtogatott levélkét és átnyújtotta Druzsbának, mondván:

- Rejtse a kabátja alá a galambot, aztán ha olyan helyre ér, ahol senki sem látja, eressze el.

- És aztán? - csodálkozék Druzsba úr.

- Nos, hát a galamb elszáll a kastélyba, ott a major domus megkapja a levelet és azt hiszi, hogy a parancs onnan jön, ahonnan kapni szokta. Délután aztán ön odamegy és õ minden megmutogat.

- Nem értem.

- Pedig egyszerû. A kastélyba se nem írnak, se nem kapnak soha postán levelet. Ezt a galambok teljesítik.

- De hisz ezzel az állam van megkárosítva.

- Persze, de ezt most ne feszegessük. Elég az, hogy így van.

Druzsba úr még mindig habozott.

- De hátha a galamb ahelyett, hogy a kastélyba röpülne, a levéllel egyenest ahhoz a titokzatos nagy úrhoz száll Bécsbe vagy Párizsba, mit tudom én…

- Dehogy. A galamb azokból való, amelyek idehozzák az üzeneteket, vagyis…

- A galambjának galambja - segítette ki Druzsba úr.

Azzal átvette a madarat, elrejtvén a tubákszínû kabátja alá, elsietett, s mint egy hõs, ki rendkívüli dolgok elkövetésére van elkészülve, eltökélt lépésekkel egyenest egy földszakadéknak tartott és leereszkedvén ott, ahol nem láthatta emberi szem, fölhajította a madarat a levegõbe.

A galamb kifeszíté szép hófehér szárnyát, megrázta magát, mire rögtön helyreigazodék fölborzolt, összegyûrt tollazata, s gyorsan emelkedett föl, föl a magasba, ott egy darabig keringett, himbálózott, mintha tájékoztatná magát, aztán mint a kilõtt nyíl, mint a szent lélek szállt, szállt a kastély felé…

Míg a fehér galamb elvégzi a dolgát, addig Druzsba úr is végezni akart. Komoran, gondterhelten tért vissza a faluba a direktorhoz, ahol még ebéd elõtt tollat és tintát kért:

- Vezesd el a bácsit az írószobába, Micike!

Útközben Druzsba úr lecsatolta óraláncáról a kis ezüstmalacot és odaajándékozta a leánykának, aki szépen meghajlott és egy pacsit adott érte a Druzsba úr nagy tenyerére.

- Nem tud röfögni? - kérdé a leányka s próbálta nyomogatni.

- Nem, aranyoskám, nem tud - mondta Druzsba úr jóságosan.

- Hát mit tud?

- Semmit se tud - felelte röstelkedve, mintha õ lenne annak az oka. - Hanem azt mondják, szerencsét hoz.

- Hogy hoz, ha nem tud járni? - faggatta a gyermek.

De már erre Druzsba úr se tudott megfelelni és nem is volt olyan hangulatban. Remegõ kézzel fogta meg a lúdtollat (itt még olyannal írtak) s a következõket vetette papírra:

»Ha meghaltam, a kötelesség és pontosság áldozata vagyok, imádkozzatok értem, isten veletek, kollégáim. Ami csekély ingóságaim vannak, azokból tanártársaim válasszanak egy-egy emléket, aranyórámat, pecsétnyomó ametisztgyûrûmet és megtakarított pénzemet, ezerhétszáz forintokat hagyom Jahodovsky Józsefné asszonynak, a „Páva« vendéglõsnõjének, azon föltétel alatt, hogy minden évben keresse fel egyszer síromat, ha az általában feltalálható lészen, s személyesen tegyen rá egy szegfûvirágot. Ez végakaratom. Amen.

Druzsba Tivadar

Ui. Növényeimet hagyom a Nemzeti Múzeumnak, ruháimat Kutorai pedellusnak, jegyzeteimet a Tudományos Akadémiának, hatágú penecilusomat a házmesterném kisfiának, ki azt sóvárgó szemmel nézegeti, valahányszor faragok vele.”

Egy könnycsepp esett le a papírra, mely elmosta és elpiszkítá az egyik szót, de Druzsba úr már meg sem nézte, melyiket, hirtelen behajtotta az iratot, spanyolviaszkot csöppentett rá és lenyomta az ametiszt pecsétgyûrûvel.

Ebédnél egy kis bátorságot ivott, de a feketekávát már nem várta be, intett Kutorainak és elindultak a kastélyba, hiába tartóztatta idõsb Wildungen gúnyolódva, hogy úgyis hiábavaló fáradság, csak az ördögnek tartozik egy úttal.

Közeledvén a kastélyhoz, a fenyves szélén egyszerre így szólt, nem minden érzékenység nélkül, ünnepélyes zordonsággal:

- Most pedig elválunk, Kutorai. Ön itt marad, én pedig tovább megyek végzetes utamon. Isten tudja, mi vár rám, Kutorai. Fegyvert nem viszek magammal, mert úgyse merném elsütni, megyek azzal a tiszta szándékkal, hogy amit elvállaltam, a hagyaték részletes megtekintését, azt életem árán is kész vagyok teljesíteni. Mert nem a kíváncsiság visz, Kutorai, de a kötelesség. Ön itten megvár egy-két óráig, ha visszajövök, jó, ha vissza nem jövök addig, akkor már baj van. Akkor üljön ön kocsira és hajtasson el Besztercebányára még az éjjel, ott jelentse az esetet a fõispánnak és a katonai parancsnokságnak és kérje megszabadításomat. Ha megszabadítanak, jó, ha pedig már késõn érkeznek (s most megint egy könnycsepp gurult le a Druzsba arcán) akkor, akkor… ebben az esetben isten önnel, Kutorai, viselje magát jól és legyen tisztelettel a tanári kar iránt és akkor… vigye el azt az írást, amit adok, a budai járásbíróságnak, ebben van a végrendeletem. Mondja el barátaimnak, hogy Druzsba Tivadar ember volt a talpán, elõre tudta a halált és mindent elrendezett. Nota bene! minden ruhámat magának hagytam, Kutorai.

- Köszönöm - mondta a pedellus a helyzethez illõ sóhajjal és elmélázott, mintha azt számítgatná, hány kabátja és mellénye van a tanár úrnak, aztán kisvártatva hozzátette:

- A bundát is?

- Azt is.

Ezzel kiszedte zsebébõl tárcáját, aranyóráját, a bepecsételt iratot, s átadta Kutorinak és megindult a kastély kapujához vezetõ, páfránnyal, cickóróval fölvert gyalogúton.

Kutorai visszatartotta.

- Tekintetes tanár úr - szól, merészen eleibe lépve -, tessék nekem megmondani, mert nincs azóta nyugtom tõle, és ha vissza nem térne, holtomig kínozna, mire értette délelõtt, hogy nagy szerencsém van a szarvakhoz?

Druzsba tanár úr zavartan, de mégis szigorúan nézett rá:

- Ne legyen szemtelen, Kutorai, hogy ebben a végzetes pillanatban ilyen lappáliákkal áll elõ. Mondtam, mert mondtam. Tudom is én, mért mondtam? És ha tudom is, mért akarja tõlem harapófogóval kihúzni? Mindenemet szétadtam, valamit én is csak magammal vihetek a másvilágra… No, nézze meg az ember.

Meg sem állt többé, csak a kapunál. Egy miatyánkot mormogott csöndesen, miközben meglátta Kutorait, hogy egy fa mögül les rá, közelebb intette s így szólt reszketõ, tompa hangon:

- Az órát minden reggel pont nyolckor kell felhúzni; ha késik, meg kell egypárszor rázogatni napközben, az a természete.

Kutorainak feltûnt, hogy nagyon sápadt volt és izgatott, úgy rémlett neki, mintha ama néhány perc óta sokkal havasabb lenne a feje.

Végre fölemelte esernyõje nyelét, mely egy réz kacsafejben végzõdött és megkopogtatta vele a kastély szögekkel kivert izmos tölgyfa kapuját, mire az legott csikorogni kezdett, mint valami élõlény, és megfordult sarkaiban.

- Tessék belépni! - szólt valaki belülrõl, németül.

Druzsba úr belépett, szíve hangosan vert.

A kapu bezáródott utána, s õ szemben találta magát egy medvével, aki fölágaskodott, fölemelte a két elsõ lábát, mintha parolázni nyújtaná az egyiket.

Druzsba úr rémülten tántorodott hátra.

- No, no, ne tessék félni - szólalt meg, de nem a medve, hanem egy oldalt álló, szürke ruhába öltözött katonás tartású öregúr, kit eddig Druzsba úr nem vett észre.

- Bligi jó állat, szelíd állat, ki nem bánt senkit. Mindössze három embert evett meg valamikor, de most már öreg, nincsenek meg a fogai, és istenhez tért, meg van szelídülve. Bligi, eredj be a odúba! (Bligi morogva távozott egy vasrostélyos házikóba, melynek lelapult fehér homlokzata orgonabokrok közül kandikált ki.) És mos térjünk a dologra, uram, megkaptam a parancsot és mindent készségesen megmutatok önnek. Tessék engem követni. Nem kíván elõbb valami frissítõt?

- Köszönöm - nyöszörögte Druzsba úr, még mindig zsibbadtan a kiállott izgalomtól.

Fölséges nyári délután volt, az egész természet nevetett, szikrázott a verõfényben. Egy csöpp szellõ se fújt, a fák levelei nem mozdultak, a virágoknak, melyekkel tele volt az udvar ültetve, az illata lent terjengett, a mozdulatlan levegõ föl nem verte, szét nem vitte, valami holt dolognak látszott az egész, mintha festve vagy elátkozva lenne.

Csak a méhek és a darazsak éltek, döngtek, keringtek, játszottak és szerelemtõl részegen fetrengtek a rózsák kelyheiben.

Druzsba urat végigvezette a kert egy részén, melyben ritka növények egész serege volt látható, egy lépcsõzethez, mely a verandára szolgált. Két nagy cövek volt a veranda két oldalához verve s a cövekhez egy-egy véreb láncolva. A vérebek egyszerre ugrottak fel, hogy magukat letépjék, s rettentõ morgással vicsorították fogaikat az idegenre.

- Láncon vannak - szólt az öregúr, nevetve a Druzsba úr megrökönyödésén -, csak éjjelre szoktuk szabadon ereszteni. Tessék, kérem, felsétálni. Ez a feljárat. Másutt két kõoroszlán szokta helyettesíteni ezeket a falánk fenevadakat, vagy két kaktusz. De õk szebbek, nem igaz? Nézze a kinyújtott piros nyelveiket, mintha két virág lenne. Két lihegõ virág, hahaha!

Druzsba úr, kikerülendõ az egyik kutyát, bal lábával belépett a buja növényzetbe, egyszerre valaki elköhögte magát a lába alatt, körülnézett, nem látott senkit.

- Mi volt ez? - hebegte összerázkódva - ki köhintett?

- A növény - felelte a major domus, akinek a kiejtésén meg lehetett ösmerni a lengyelt, hangján és kiégett tekintetén a korhelyt, tartásán a kiszolgált katonatisztet. - Köhécsel szegényke, köhécsel. Tetszik tudni, a klíma. Hahaha, a klíma. Köhögnek a növényeink.

Druzsba úr csodálkozva nézett a major domusra, mint egy túlvilági kísértetre, de olyan jóízû bonhomia ült annak a barázdás arcán, a tokáján, a szeme körül, hogy éppen nem lehetett ijesztõnek mondani, csak furcsának.

- Ah, igen! - kiáltott fel Druzsba úr és a homlokára ütött. - Olvastam errõl a növényrõl valamit. Ez a tussiens eutada, a köhögõ sás.

És haragudott magára, hogy úgy megijedt egy növénytõl. Õ, a nagy botanikus. Tehát mégis az oktalan állat van felül az emberben és a tudós alul.

A major domust (mert annak kellett lennie) lehetõleg meglepte, sõt bosszantotta, hogy a látogató még a latin nevét is tudja a növénynek, s fürkészõ tekintettel méregette, mialatt az óvatosan lépegetett fel a márványlépcsõkön a verandára.

- No, most nézzük meg a szobákat. Csinos kis fészek, ugyebár? És kedélyes. Teringette, nagyon kedélyes.

A verandáról egy nagy szalon nyílt XIV. Lajos korabeli selyembútorokkal, rozsdavörös, vastag brokát-függönyökkel. A mennyezeten gazdag színpompájú freskókép a magdeburgi asszonyokat ábrázolta, akik a hátukon viszik ki férjeiket.

A némileg magához tért Druzsba urat a kép kötötte le.

- Ki festette ezt? - kérdé.

- Ohó! - szólt a major domus. - Elfelejtettem megmondani, hogy semmi kérdés. Ez a szabály ellen van. Amit szükségesnek tartok, én mondom meg. Ön mindent megnézhet, de semmit se kérdezhet. Mert nagyon kellemetlen helyzetbe kerülhetnénk. Udvariatlannak kellene látszanom önnel szemben. S ez nekem nagyon fájna. De menjünk tovább. Most egy kedves kis boudoir következik.

S ezzel szeretetre méltó meghajlással elöl ereszté vendégét.

Druzsba úr rátette kezét az ajtókilincsre, mire egy fájdalmas szisszenéssel hátraugrott.

- Az ördögbe is, mi baja van? - csodálkozott a major domus, rettentõ komoly arcot erõltetve.

- Egy villamáram ütött meg - dadogta Druzsba.

- Bohóság, bohóság, képzelõdés.

S ezzel õ maga sietett az ajtót kinyitni s elõre indulván, keresztülmentek a kék selyemmel kárpitozott szobán, melynek ablakaira egy nagy bignonia húsos levelei és fehér virágfürtjei borultak, enyhe félhomállyá tompítva a nap szemvakító ragyogását.

Innen egy ebédlõterem nyílt szárnyas ajtókkal a délnek fekvõ oszlopos tornácra. Az ebédlõ ónémet divatban volt berendezve, nagy szekrények, gót stílû székek, a falak kemény fával burkolva s azokon evésre-ivásra vonatkozó elmés német versecskék voltak fölvésve. Druzsba megállapodott egy percig ezeket olvasni, midõn egyszerre csak megszólal, mintha a falból jönne, egy síri hang:

»Ne menj tovább, ha az életed kedves!«

Druzsba összerezzent, úgy rémlett neki, mintha régen elhalt apja hangját hallaná. Ráemelte szemeit a major domusra, tekintetében meggyötrött lelke vonaglott.

- Ön szólt? - kérdé bárgyún, kidülledt szemekkel.

- Én? Dehogy.

- Hogyan, ön nem hallotta?

- Természetesen nem, hisz nincs itt senki - felelte a major domus csodálkozva -, ön hallucinál, uram, nincs másképp.

Druzsba úr nem felelt, vakon, gépileg követte vezetõjét még egy csomó szobán keresztül. Lépteik kísértetiesen kopogtak, sehol se mutatkozott élõ lény, mint az elátkozott kastélyokban, csak egyetlen szobában ült a karszékben a tükör elõtt egy csimpánzmajom és borotválkozott.

A majom felriadt az idegen láttára és a villogó borotvával ide-oda hadonászva, a Druzsba úr hóna alatt, annak a karját érintve rút fejével, a nyitott ablakhoz rohant és azon ugrott ki.

Druzsba úr idegességéhez most az undor és szörnyülködés is hozzájárult, a major domust azonban mindez felette mulattatta.

- Ni, a Brok. Az akasztófára való Brok. Hol keríthette azt a borotvát? Nem bírom leszoktatni róla. Bécsben vettem a Brokot egy borbélytól, ahol annyira belejött a dolgokba, hogy tyúkszemeket operált. Igen ügyes egyéniség mondhatom. Nincsenek önnek tyúkszemei? De igaz, nekem se szabad kérdezõsködni. Ami szabály, szabály. Csinos kis terem ez is. Ez az empire-berendezés. Olyan kedélyes itt minden. Ugye, hogy nagyon kedélyes? Hát még a következõ benyíló, a toilette-szoba. Ezt tessék aztán megnézni.

Egy picinyke szoba tárult ki; kápráztató, tündéri látvány. A Pompadour asszony híres toilette-szobája, hû utánzatban, üvegfalak jégcsapszerû fogakkal, melyekre százféle színû illatszerekkel telt kristályos üveggolyók voltak rászúrva. A golyók kivájt alja teljesen beillett a fogakba. Ide csak a poéta lépjen be, aki a velencei tükörhöz és a rózsaszín selyemmel bevont pipereasztalhoz hozzá tudja képzelni azt is, aki itt fésülködik. A szoba egyik falán le voltak szedve a golyók, minélfogva olyan lett, mintha egy óriási sündisznónak üveggé változtatott bõrével volna behúzva.

Druzsba úr az elõbbi undorból a legnagyobb extázisba esett.

- Valami remek! - kiálta fel.

- No, ugye kecses kis zug, mi? Megenni való bolondság, mi? És az van benne, hogy az ezer meg ezer kristálygolyóban mindben más és más színû folyadék van. Itt egy grupp smaragdzöld, amott közbül a hét fehérnek egy sárga (gondolom, mandolaolaj), mintha a hét együtt egy margarétavirág volna. Az ember denique mégis okos lény, hogy ilyeneket kitalál. De ha meggondoljuk, hogy egy csinos nõi pofácska kedvéért erõlteti meg magát ennyire, hát mégsem okos lény. Nos, ez a tapétaajtó egy intim szobához vezet, de oda nem szabad belépni, reménylem, meg fogja ön érteni…

- Ah, igen, értem, a fenség hálószobája.

- Mi? Hogy? Kié? - kapkodta a fejét ide-oda a major domus, kivicsorítva a két árván maradt fekete szemfogát felsõ állkapcsán, miközben mélyen bent ülõ mogyorószínû szemeibõl mefisztói gúny villogott ki.

- A szobát dicsértem, hogy fenséges - javította ki magát Druzsba úr, megszeppenve észrevevén, hogy olyasmit mondott, amirõl nem szabad tudnia.

- Úgy? No, jó - fecsegett tovább a major domus -, hát menjünk át a folyosóra és fussunk át az épület másik szárnyán, ott is csak éppen ennyi szoba van, de legkevésbé se érdekesek, a komornák lakószobái, az én barlangom is arra van, meg a biliárdozószoba is.

A folyosóra jutván, ott mérges diskurzus folyt három papagáj közt. Mindenik külön bronzállványon gubbaszkodott, finom vékony láncon. Egy szürke jákópapagáj egyre azt kiabálta: »Egy korty whiskyt, egy korty whiskyt«, a zöld amazonpapagáj ráfelelte: »Te lump, te lump«, a harmadik, egy kékbe játszó arapapagáj idétlen hangon rikácsolta: »Kikiriki, kikiriki«. Ami azonfelül, hogy kellemetlenül érintette Druzsba úr idegeit, kivel immár túlságosan sok történt a mai napon, egyszersmind mélyebb bepillantást engedett a papagájok múltjába. A jákó nyilván angol hajón jött Európába s a matróz, aki gondozta, sokszor emlegethette a whiskyt, a zöld amazon valami áspis természetû asszonyé lehetett, aki férje ellen oktatta kedvencét, míg a kék szárnyú ara egy tyúkól közelében, annak jóvoltából nyerte magasabb kiképzését.

Hogy még nagyobb legyen a zaj és csatara, a majom is ott száguldozott nyitott borotvájával a folyosón, mint aki halálra keres valakit. A folyosó egyik kiugrójában állt egy négyszögû rácsos alkotmány, minõ az állatkertekben szokott lenni s abban egy körülbelül ötéves parasztfiú üldögélt, tökmagot ropogtatva. Csinos pitykés mellénykét viselt s tarka szoknyát, pufók arcán a legnagyobb elégedettség honolt, mert alkalmasint úgy áll a dolog, hogy incselkedett a majommal, mire az megkergette a borotvával, s õ a majom elõl nagy szorultságában éppen a majom házába menekült s magára reteszelvén a házikó ajtaját belülrõl, a teljes immunitást élvezte, ami borzasztón kihozta Brokot a sodrából, de méltán. Mert mégis szemtelenség, hogy az õ tulajdon házából hány neki fittyet a fiú.

Talán így volt, talán másképp volt, de bizonyos, hogy Druzsba úr a megkonfundált fejével, mely úgyis kóválygott, zúgott és lüktetett, mintha kalapáccsal ütnék, nem gondolt az elõzményekre, hanem egyszerûen csak észrevette a kalitkába zárt gyereket.

- Nini, egy gyermek - figyelmezteté a major domust. - Istenem, hogy jutott ide?

- Hízlaljuk - felelte kurtán a major domus.

- Mi végbõl? - kérdé Druzsba sajátszerû komorsággal.

- Hogy megegyük - szólt amaz természetes egyszerûséggel. - A kisasszony igen szereti a fehér gyerekhúst. De jó is. (És étvágygerjesztõen csettentett a szájával.)

- Ön tréfál - mondá Druzsba úr csendesen, de amellett gyanakvó és borzalmat kifejezõ pillantást vetett a major domusra, ki a neheztelés bizonyos árnyalatával felelt, mint az olyan megsértett ember, akinek szavában kételkednek:

- Higgye azt, ami önnek tetszik. Én azzal a nyíltsággal beszélek, ami kötelességem egy úrral szemben, kit urunk ideküld, a többi az ön dolga. Menjünk, uram!

A gyermek rájuk bámult és egyre hasogatta a tökmagokat, a fehér héjaikat kihajigálván a rácsozaton.

A major domus sietve ment elöl a folyosó keleti végébe, ahol egy ajtót nyitott ki:

- Íme, ez a biliárdterem. Parancsol talán egy karambolt?

Druzsba úr balsejtelmekkel, bizonytalan kínos benyomásokkal megterhelt és lehorgasztott fejét gépiesen emelte föl s egy önkénytelen szórakozott pillantást vetett be.

Rémülten tántorgott az ajtófélfának, arcát halott sápadtság borítá el.

Ez már sok volt idegzetének. A biliárdteremben, szemben az ajtóval, megpillantá a falon életnagyságban Jahodovskát.

Õ volt, Jahodovska volt. Szakasztott abban a fehérvirágos, cimetszínû batisztruhában, melyben múlt vasárnap látta, az a csipkés nyakkendõ a gránáttûvel leszorítva, a kackiás fõkötõ a fején, éppen ahogy vasárnap volt.

Lehetetlen és mégis úgy van. Látja és akármit csinál, látja. Pedig bizonyos, hogy nincs ott, hogy csak beteg agya varázsolja elé, világos tehát, hogy meg van tébolyodva. Szemei megüvegesedtek, halántéka lüktetett, s egyszerre csak kezdett a Jahodovska körüle forogni õrült sebességgel, úgyhogy húsz Jahodovskát látott egyszerre.

Behunyván káprázó szemeit, a major domus felé nyújtá reszketõ kezét, mohón, mint a vízbe fúló.

- Rosszul vagyok, szédülök. Kérem… vezessen ki a szabadba… levegõre.

A major domus úgyszólván vonszolta egy oldalajtón a parknak abba a részébe, hol a tó volt.

Két õs platán állt a kijáratnál egymás mellett, összeboruló lombokkal, hûs árnyékot vetettek az alattuk levõ fonott székre, melyen egy angóramacska ült.

- Üljön le ide - mondá a major domus és elkergette a macskát. - Én majd elszaladok egy pohár borért.

Druzsba úr lankadtan roskadt a székbe. Egyedül maradt. Azaz a macska se ment el, leguggolt egy verbénabokor mellé és nézte Druzsbát. Idegei már ezt se tûrték, lassan-lassan magához tért, de hogy a macska ránéz, tûrhetlenül nehezedett kedélyére.

Bár az okosabb alkalmasint a macska volt, ebben az esetben mégis Druzsba úr engedett, felkelt s odább támolygott, abban a hitben, hogy a közelben másik padot talál; vagy tíz lépést ment elõre s kitárult elõtte a tó, mint egy nagy ezüstkarika. Jobbról a versailles-i park mintájára szépen nyesett magas gyertyánfalak fedték el a kilátást, balról érdekes faóriások mintegy apró csoportokra oszolva szépíték a pázsitos területet.

A tó csendes volt, sima volt, mint egy politúrozott asztal, rá aranysávot hintett az izzó verõfény. Meneteles partjain tulipánok, liliomok, íriszek, nárciszok lógatták be harangjaikat, turbánjaikat, akinek mije van.

A tó egy hegyi patakból nyerte vizét, mely kacskaringós pályafutásra kényszeríttetett a parkban, csak azért, hogy sokáig ott csatangoljon. Pisztrángtenyésztés céljából kisebb tavakra alakították át, míg végre befolyt a ház melletti nagyobb tóba, melynek fölöslegét levezették a kastélyt kerítõ bástyafal alatti csatornán a szabadba. A kis pisztrángok a kisebb tavakban növekedtek fel s mint diákok klasszisból klasszisba, ezek is fokozatosan jutottak a kicsi vízbõl egyre tovább, míg végre a nagy tóban találták magukat (ámbár iszen az se volt nagy) és itt ért a pálya véget. Innen már csak egy stáció van: a rost vagy a pecsenyéstál.

A tó partján elég pad kínálkozott. Druzsba úr leült az egyikre, elbódult fejét tenyerébe hajtva, midõn megkondult a kastély tornyában a harang. Kongott-bongott a néma csöndben, mélyen, szûziesen, kísértetiesen, mintha a túlvilág szózata lenne.

E hangra közel és távol egyszerre elevenedni kezdett minden. Léptek hallatszottak, gallyak zörrentek, emberi beszéd nesze rezgett a levegõben. A kastély felõl egy öreg huszárféle alak jött elõ, egy fadeszkán húshulladékokat hozva. A gyertyánfalak mögül pedig, mint egy õzike, kilépett egy szép fiatal leány és egy pirosbársony vánkost hozott a hóna alatt.

Követte egy másik leány, ki zsámolyszéket lógatott a kezében.

Utána ismét két leány bukkant ki, egy zöld selyemmel bélelt óriási japánernyõt emelve, melynek két nyele volt.

Mind olyan volt ez, mintha valami tündérmesében olvasná Druzsba úr. Egyik szebb, mint a másik. Járásuk, tartásuk mintha zene volna. Valahol messze a fák közt harkály kalapácsol. Az ördög vinné, mit zavarja az embert - a nézésben.

Az egyik ernyõt vivõ leány megfordult és hátrakiáltott - alkalmasint a visszamaradottakhoz:

- Hölgyeim és képzelt uraim, siessenek! A pisztrángok szépen kérik, mert éhesek. Matykó már itt van az uzsonnájukkal.

Erre tánclépésben, szoknyáját féloldalt felfogva, szép karcsú derekát negédesen mórikálva elõkeringõzött a gyertyánfák mögül az ötödik leány, kinek a nyakában hosszan leeresztett, sáfrányszínû selyemszalagon egy legyezõ lógott. Amint ide ugrott, oda ugrott, a csintalan legyezõ a bokáit verdeste.

Az elsõ leány letért az útról s végiglépdelve a pázsiton, egyenesen a tónak tartott. Nem messze a padtól, ahol Druzsba úr ült, egy másik hasonló padhoz ment és bársony vánkosát rátette.

Azután a másik érkezett meg és a pad alá helyezte a zsámolyt.

Az ernyõt vivõ leányok leszúrták a pad mögé az ernyõ kétágú nyelét.

Az ötödik megnézte magát a tóban, megigazította ruháját és levette nyakáról a legyezõt.

- Én vagyok a szellõ - mondá nevetve.

- Mi vagyunk az árnyék - felelték az ernyõvivõk.

- Én vagyok a kényelem - szólt a zsámolyos és meghajtotta magát tréfásan.

- Hát én mi vagyok? - kiáltá most egy hatodik kis fruska, nyilván a felolvasónõ, fitos orrú, pikáns arcú, aki csak most toppant oda valamely más úton, egy félig felvágott könyvvel hadonászva nagy szelesen. - Én ülök a Minerva lábainál a könyvvel. Én a bagoly vagyok.

- Látjuk - bizonyítá a zsámolyhordozó csípõsen -, mert jön is már nyomodban a fekete éjszaka.

Nevettek mind a hatan. Ha hat leány nevet, mintha hat nap sütne az égrõl, minden nevet akkor s a hetedik nap talán nem is süt.

A fekete éjszaka jött is, azaz csak csoszogott egy deszkamellû, öreg, pápaszemes német gouvernante képében.

Druzsba úr nézte, nézte, de félig-meddig azt hitte, hogy ez is csak vízió. Tehetetlenül, tompa közönybe merülve várta, mi fog történni. Hisz csak az történik vele, ami más álomlátóval, hogy nem tud fölébredni.

De elméje mégis mûködött, habár arról számot adni nem tudna. Egy percig azt hitte, hogy a mitológia tündérei gyûlnek ide, vízi nimfák, najádok. Emellett az is megvillant eszében, hogy az öreg Wildungen hat kis komornát emlegetett, de abban a rendkívüli lelkiállapotban, melybe a különben is ideges professzor úr került, csodálatos káoszba folyt össze a valóság túlfeszített képzelõdése szörnyszülötteivel. A túlvilági hang, a hizlalásban levõ gyermek, a Jahodovska megjelent arcképe nem lehet mind igaz dolog, s ha csak egyik nem igaz, mert mindet egyformán látta, tapasztalta, akkor aztán mit tudja õ, hogy mi hát az igaz. Akkor minden problematikus, talán az se igaz, hogy õ Wildungennel beszélt, és az se, hogy õ Druzsba.

Elméjének feszereje mellett tesz azonban tanúságot az a körülmény, hogy Druzsba úr azonnal letett arról a gondolatról, mintha nimfákat látna, mihelyt az érkezõ »piszkafa« megszólalt hamisítatlan porosz németséggel:

- Mein Gott! Mily spektákulum! A dog elszabadult a kisasszony kezébõl s most utána szaladgál, fogdossa. Mért nem maguk vezetik a kutyát? Menjenek legalább, segítsenek elfogni.

Alighogy kimondta, már tárgytalan lett a parancsa.

Mintha hûs szellõ támadna, pedig csak szoknyasuhogás, mintha új illatot lehelnének a virágok, pedig csak egy leány közeleg, lihegve fut a doggal, mert nem akarja elereszteni a zsinórját, követi hát bokron, kaktuszon, violaágyon keresztül, hosszú szöszke haja leoldózott, az egyik fonatba beleakadt egy gesztenyegally, azt is hozza, a fehér pettyes batisztszoknyája kiszakadt ráncaiból, az orgonavirágos szalmakalapja pedig lecsúszott a szemére, le éppen az orrocskájára.

- Mein Gott, hogy néz ki a kisasszony! Szörnyûség! - nyafogott a piszkafa. - És milyen vörös, mint a rák. Hát érdemes ezért a dögért! No, Mathias - intett azután a huszárnak -, meg lehet kezdeni.

Az újonjött leány leül a vánkosra a padon, fölteszi lábacskáit a zsámolyra (de milyen csodálatos parányiak a topánkái). A rab dog lefekszik lábaihoz, a legyezõs leány kipirult arcára szellõt kezd hajtani s emiatt nem látható. (Pedig, ha már látta a hatot Druzsba úr, a hetediktõl se ijedne meg.) Mathias most egy-két maroknyi pépszerû húst hajít be a tóba. (A dog bosszankodva nézi a pazarlást és morog, hogy okosabb helyen is elférne a hús.) Ahova a habarcs beesett, a csendes víz élni kezd, ezüst, nyúlánk haltestek jelennek meg közel a felszínhez és egypár virgonc, kopoltyús fejecske künn is megvillan, de csakhamar eltûnik ismét.

A dog eközben azon gondolkozik, hogy kin töltse bosszúságát. Nini, ott ül nem is nagyon messze egy idegen ember. Nosza, feszíti a kötelet s ugatni kezd Druzsba úr felé.

- Az az úr ül amott - jegyzé meg az öreg piszkafa -, ki a kastélyt jött megnézni. Mein Gott, milyen szomorú ember! (És megtörülgette a pápaszemét.)

A dog célt ért. A leány, kinek lábainál ült, önkénytelenül az idegenre vetette tekintetét, aztán felugrott, eleresztette a dog zsinórját és egyenesen odaszaladt az ismeretlen úrhoz.

- Mit látok? - kiáltott fel vidáman. - Hiszen az maga, keresztapám!

Druzsba úr hirtelen felkapta fejét az ismerõs hangra, és a csodálkozástól tágra nyitott szemkarikákkal, némán nézte egy másodpercig, majd egyszerre zajosan tört ki belõle az ijedelemmel vegyes öröm.

- Sipsirica! Lehetséges-e? Te vagy?

- Én vagyok, ragyogok. De hol veszi itt magát, keresztapám, ahol a madár se jár? No, ez pompás, de milyen pompás! (És tapsolt kis kezeivel.) Csak nem a mama küldte?

- Nem, nem. De mit is akartam mondani? Olyan konfúzus vagyok. Megállj. Igaz, tudom. Érteni kezdem. Az anyádnak, ugye egy arcképe van a biliárdszobában?

- Persze; fotografiáról van festve.

- De hisz akkor én nem vagyok megbolondulva?

- Hát ki mondta, hogy meg van bolondulva?

- Magam gondoltam, fiacskám, mert olyanfélék történtek velem, hogy ki sem mondhatom. Anyád arcképét láttam a falon, túlvilági hangokat hallottam mögöttem.

Sipsirica elnevette magát.

- Persze, a bolondos Weszelny kapitány. Az ilyen tréfákban leli kedvét. Nagy kópé és ügyes hasbeszélõ a vén gyerkõc. Minket is így ijesztgetett. S milyen komolyan tudja adni! Csakhogy már nem hiszünk neki.

Druzsba úr fölélénkült, arcán a boldogabb napok derûje ömlött el.

- De el is felejtettem mondani, szívecském, milyen szép vagy! Istenem, de nagyon szép vagy! Fordulj meg csak egy kicsit, hadd lássalak jól minden oldalról.

Sipsirica nem rest, mint egy megperdített orsó, kétszer is megfordult, miközben a szoknyái alul harangalakra kitágulva repkedtek.

Édesen mosolygott, mire még szebb lett és leült Druzsba úr mellé.

- Hanem hát, hogy jutsz te ide Krakkóból? - folytatá Druzsba úr. - Micsoda új csoda ez megint?

- Krakkóból? Mit keresnék én Krakkóban?

- Édesanyád azt hiszi, hogy ott vagy.

- Eh, bohóság, dehogy hiszi. Hiszen õ maga vett rá, hogy ide jöjjek.

Druzsba úr arca kellemetlenül rángatózott s idegesen babrált ujjaival a gombjain.

- Mit beszélsz? Õ hát tudja? Nem értem. Nyilván azt restellte bevallani, hogy szolgálatba adott a hercegkisasszonyhoz.

- Miféle hercegkisasszonyhoz? - kérdezte Sipsirica, szép álmatag szemeit keresztapjára emelve.

- Hát ki máshoz, mint ehhez, akinek ezt a kastélyt berendezték? Mert tudod-e, Sipsirica, hogy ez a mi kastélyunk?

- Ehhez? - nevetett fel Sipsirica. - Ehhez a hercegnõhöz, tra-la? (Felugrott helyérõl és meghajtotta magát.) Az a hercegkisasszony én vagyok, tra-la-la-la.

Druzsba úr szemöldjei egész a homloka tetejére szaladtak fel.

- Ne beszélj, kérlek, a világba! Ne légy olyan szeles, »napsugárka«! Nem vagyok én gyerek, hogy te is bolonddá tégy.

- Ejnye, keresztapám - fakadt ki Sipsirica -, hát nem látta az imént, hogy én vagyok itt az úrnõ, hogy én ültem a baldachin alatt, hogy az én arcomat legyezik a komornáim?

Druzsba úr ijedten és mohón fordítá tekintetét a vidáman nevetgélõ leánycsoport felé s látta, hogy üres a díszhely az ernyõ alatt.

- Szent isten! ha nem vagy komorna vagy társalkodónõ, hát milyen címen uraskodol itt?

Sipsirica lesütötte szemeit, gondolkozott egy kicsinyt, elbámészkodni látszott a tavon túlra és olyan felhõféle suhant el arcán, mint mikor a rózsabimbóra valami keshedt, elszáradt falevél, melyet a szél visz, röptében ráveti az árnyékát.

- Másnak nem mondanám - szólt aztán halkan, töredezetten, tekintetével a földet keresve -, de maga a keresztapám, magának megmondom az igazat. Ösmerte azt az urat, aki hozzánk járt néha délután, kocsi várta mindig a kapu elõtt?

Druzsba úr a fejével intett, szepegve, hogy mit fog hallani.

- Az egy dúsgazdag, nagyhatalmú excellenciás úr, innen nem messze van egy uradalma, de ott a fia lakik; van aztán más uradalma is, más vármegyében, de ott meg a neje lakik. Ösmeri, tudom, a nevét is, de nem szabad megmondani. Eh, mit, mégis megsúgom, tartsa no, ide a fülét, keresztapa.

Sipsirica belesúgta a nevet s még hozzákiáltotta pajkosan: huhuhu! Szinte várta, hogy fog ezen elmosolyodni a keresztapa. Olyan természetes, gyerekes volt, olyan igézõ, hogy sírni lehetett volna a kedvességén.

De Druzsba úr se nem nevetett, se nem sírt, hanem ismét csak bólintott szomorúan a név hallatára.

- No, hát ennyi az egész - fejezte be a gyónást Sipsirica. - Ennek az öreg úrnak vagyok a barátnéja.

Druzsba úr fölszisszent és felugrott, mint akit mérges kígyó mart meg. Mindent megértett egy szempillanat alatt.

- Iszonyú! - hörgé dúlt arccal. - Az az asszony, az a gyalázatos asszony adott el neki… (Szemeibõl a gyûlölet zöldes lángja csapott ki.) Pedig micsoda szent anyát játszik!… Ugye, õ adott el?

Sipsirica hallgatott.

Druzsba úr megragadta a kezét.

- Gyere innen, itt hallgatnak ránk, van hozzád egy komoly szavam - szólt, elvonszolva õt a gyertyánfalak között, hol aztán kitört belõle a keserûség, mint a Vezúvból a láva:

- Mondhatom, szép mákvirág vagy, Sipsirica. Hát nem tudtál ellenszegülni? Hát ez az a finom nevelés, amit kaptál? Hát te is csak olyan álnok fajzat vagy, mint õ? Tettetés, hazugság volt tehát, mikor olyan ártatlan és tudatlan báránykának mutatkoztál? Felelj nekem!

Sipsirica hallgatott.

- Nem védekezel? Jó. Mindegy. Én azért mégse hiszem, hogy teljesen romlott volnál; még abból a korból ösmerlek, mikor a térdeimen üldögéltél, olyan õszinte, okos kisgyermek voltál, Sipsirica. Te bizonyosan jó vagy, csak szerencsétlen. És én fogadalmat tettem a keresztségnél, megígértem szegény apádnak a halálos ágyánál, hogy gyámolítani foglak, tehát neked ebbõl a fertõbõl ki kell jönnöd.

- Lehetetlen - szólt közbe a leány, kezeit mellén összetéve -, lehetetlen.

- Ne szólj közbe, semmi se lehetetlen. Tudok mindent. Anyádat megfizették, az Isten verje meg a hitvány pénzét õvele együtt. Tízezer forintot tett a takarékpénztárba. De az semmi. Ami megtörtént, megtörtént. Rab nem vagy azért. És én kiviszlek innen, ha az ördöggel kell is megviaskodnom, ha a poklot kell is letepernem.

A máskor gyáva ember arca kigyúlt, alakja kiegyenesedett, ökleit fölemelte, hangja a mennydörgéshez lett hasonlatos, s valami olyan hatalom és erõ sugárzott ki egész lényébõl, hogy a föld is nyögni látszott a talpa alatt, amint a leány mellett lépegetett.

Sipsirica bizonyos áhitatos félelemmel és tisztelettel nézett fel rá, aztán elfordította a fejét és halkan, tompán mondá:

- Csak hagyjon engem, keresztapa! Hasztalan volna az ilyesmi, nincs arra mód, hogy innen kieresszenek, vigyáznak rám, éjjel és nappal, az én cselédeim egyszersmind az én õreim. Beláthatja, hogy lehetetlen.

- Hát a föld alatti úton, a bányán keresztül? - súgta Druzsba.

Sipsirica elpirult.

- No, mit szólsz ehhez? Ugyebár, ravasz keresztapád van? - S fájdalmasan mosolygott.

A leány letépett egy gyertyánfalevelet és azt harapdálta fehér, rizskása fogaival zavartan.

- Bolondság az egész, kedves keresztapa, tessék elhinni. Hagyja csak úgy a dolgot, ahogy van. Megmondom az igazat, hiszen maga jót akar nekem: én még akkor se mennék innen el, ha mehetnék, mert én itt boldog vagyok, keresztapa.

- Persze a mérnökkel? - vágott közbe Druzsba úr indulatosan.

Hátravetette a fejét és a lábacskájával, a cipõje lakkos orrával a kavicsokat lökdöste szerte.

- Ne firtassa, hogy miért, de én maradok, punktum.

- Utolsó szavad ez, Sipsirica?

- Ne haragudjék keresztapuska, de a legeslegutolsó.

- Úgy? - szólt Druzsba úr jéghidegen és élesen. - Látom, hogy a kisasszony még szeretõnek se tisztességes.

S ezzel egy megvetõ pillantással otthagyta, szilárd léptekkel elsietvén a kastély felé.

Sipcirica utána kiáltott rekedten:

- Keresztapa, keresztapa, ne hagyjon el így!

De Druzsba úr úgy tett, mintha nem hallotta volna. Ment, mint a golyó, nem nézett se jobbra, se balra, míg végre szemben találta a major domust. Mellette a pitykés mellényû fiúcska poroszkált, egy pohár tokaji bort hozva egy kis ezüsttálcán és ropogtatva a tökmagokat.

- Mindenütt keressük a borral, - szólt nyájasan a major domus. - De teringette, mi történt önnel? Hisz ön egészen megfiatalodott. Tessék, uram, a borocska!

A düh, a szívén ejtett seb láza, az emberi hitványság kihívó fennhéjázása költötte fel benne a dacot, korbácsolta fel ereiben a vért, azért volt olyan ruganyos és fiatalos.

Méltóságteljes mozdulattal utasítá vissza a nyújtott italt, aztán majdnem parancsoló hangon mondá:

- Vezessen ki azonnal ebbõl a gyehennából!

És csakis addig tartott ez a fölajzott erõ, míg elhagyhatta a helyet, míg becsukódott utána a nehéz kapu s míg föl nem rezzenté a sivár valóra a bokrok mögül kilépõ Kutorai, ki némi kedvetlenséggel kiáltott fel:

- A tekintetes úr tehát él még?

Druzsba úr erõtlenül, bágyadtan roskadt a pedellus vállára.

- Oh, Kutorai, bár látna engem inkább halva.

Kutorai (késõbbi vallomása szerint) nagyon rossz karban látta viszont a tanár urat; arca dúlt és halovány volt, ajkai rángatóztak, szemgolyóiban téveteg fény szaladgált.

Epilóg,

melyben a szerzõ részint újságokból, részint a Ház naplójából
és egyéb összeszedett apróságokból kiegészíti és befejezi a történetet

A »Tyúkketrec«-ben, a fiatal festõóriások tanyáján, még ma is tartja magát a rege, hogy volt egyszer egy kép, mely lefõzte volna Európát, ha egy õrületes kéznek nem esik áldozatul. Valami Topánfalvy Gyõzõ mûve volt, aki kedvét vesztve, ezután soha többé nem festett semmit. Ilyen tönkrement remekmûvek gyakran elõfordulnak az olyan nemzeteknél, ahol az épségben megmaradt mûvek nem remekek.

A dolog pedig úgy történt, hogy Druzsba Tivadar tanár úron egy idõ óta búskomorság jelei mutatkoztak. Mióta felvidéki utazásából hazatért, emberkerülõ lett és minden szokását megváltoztatta. Nem ment sehová, régi barátjait az utcán elkerülte, napokon át bolyongott egyedül a Gellért-hegyen, vagy a budai erdõkben. Gyakran beszélgetett magában, de másokkal éppen nem beszélt, még a gazdasszonyával is többnyire jelekben nyilvánítá akaratát.

De hát ez fel se tûnt. »Valami nagy bánata lehet szegénynek - mondogatta a gazdasszony -, de hiszen azelõtt is mindig különös úr volt.«

Egy reggel, éppen mikor mosakodott, benyitott hozzá Topánfalvy Gyõzõ fiatal festõ, a szokásos hosszú hajjal, a meghagyott »légy«-gyel az ajka alatt, bársony zekében, s utána egy hordár hozta a Jahodovska arcképét, vászonnal letakarva.

- Kész a kép, uram - szólt a piktor a leplet lehúzva. - Reménylem, meg lesz ön elégedve.

Druzsba úr megfordult és amint megpillantá Jahodovskát, kinek homlokáról dicssugarak ragyogtak, arca elvörösödött és eltorzult, szemei vérbe borultak, odarohant a képhez, felrúgta azt s cipõje sarkával beszakítá, aztán ráugrott, taposta, gyúrta, tombolt rajta.

- Pusztulj hazugság, pusztulj, pusztulj! - kiáltozá. - Ördög õ, nem anya. Vesszen a papírra vetett árnyéka is.

A megrettent mûvész, ellenkezni próbált:

- Az isten szerelmeért, mit tesz ön? Tudja-e, hogy ez több mint gyilkosság? Ha száz embert megöl, nem árt annyit az emberiségnek.

Szerette volna tettleg megakadályozni a rombolást, de nem merte; a dühöngõ ember szemei oly félelemgerjesztõen forogtak üregeikben, hogy tanácsosabbnak vélte elrohanni és lármát csapni lefelé menet a grádicsokon:

- Megõrült a tanár, fogják meg; jaj, oda van nagy alkotásom!

De miután maga a mûvész látszott olyannak, mint aki megõrült, a garádicson és az udvaron járókelõk egyszerûen vállat vontak. A mûvész azonban futkosott a panaszával Pontiustól Pilátusig, úgyhogy a tanár urak is értesültek a festmény szomorú sorsáról és Druzsba úr abnormis viselkedésérõl. Különbözõk voltak a nézetek. - Megbolondult - szóltak ellenségei -, mindig is ideges volt szegény. - Ej, talán megharagudott a piktorra - állították a jó barátok. - Vagy talán az asszonyra, akit a festmény ábrázol. Lermer tanár úr votum separatumot adott, hogy azt mondta, nyilván szerelmes abba az asszonyba, mert csak a szerelmes gurulhat ilyen éktelen dühbe. Ez ellenében Krug tanár úr a paralysis progressiva tüneteit látta fennforogni a búskomorságban és az apathiában, melybe egy idõ óta süllyedt.

Augusztus vége lévén, minthogy a diligentia még nem kezdõdött meg, Lermer és Csetneki tanár urak bízattak meg, hogy látogassák meg Druzsba urat valamely gyengéd ürügy alatt, személyesen gyõzõdjenek meg hogylétérõl. Kik is eleget tévén e feladatnak, megnyugtató híreket hoztak:

- A kolléga feltûnõen mélabús ugyan, de aggodalomra nincsen ok. Csendesen dolgozik otthon a jelentésén, melyet a tanári karnak nyújt át a zsámi birtok állapotáról. Velünk igen szépen és értelmesen elbeszélgetett. A kényes témát a képrõl természetesen nem hoztuk elõ, minélfogva erre nézve nem is nyilatkozhatott.

Tényleg szorgalmasan dolgozott ez iraton, melynek terjedelme ívekre ment. Nem egyszerû gazdasági jelentés volt ez, hanem egy rettenetes vádirat a hatalmasok ellen, kik égbekiáltó istentelenségek elkövetõi. Beleöntötte egész háborgó lelkét, lefestette eleven színekkel a fölfedezett bûnt. Megnevezte a piperkõc nagyurat, ki a király és a nemzet tiszteletét bírja, de isten elõtt alább jön a koldusnál, ki tízezer forinton vásárolta meg özvegy Jahodovsky Józsefnétõl annak hajadon gyermekét s akit a kastélyban hermetice elzárva tart, még hat hasonló szépségû és korú ártatlan leányka társaságában, szóval, leírta a jelentésben elbeszélésünknek kis kivétellel majdnem egész második részét.

Mikor a rendkívüli tartalmú memorandumot szeptember 3-án délután, a vakáció utáni elsõ tanári konferencián (melyre Druzsba úr nem jelent meg) felolvasták, nagyon vegyesen nyilvánultak a vélemények.

- Most már csakugyan félek, hogy valami baja van - vélte az igazgató. - Per amorem dei, ez csak mégse lehet mind igaz.

- Én meg most már nem félek - ellenveté Lermer tanár úr, a cvikkerjével játszadozva -, mert megvan a kép megsemmisítésének a magyarázata. A kép ugyanazt a Jahodovskynét ábrázolta, ki a jelentés szerint leányát az öreg grófnak adta el. A legnemesebb rúgó, az erkölcsi felháborodás dolgozott a kollégában.

- De lehet-e ilyen tekintélyes, hófehér jellemû fõúrról olyasmit föltenni? - szörnyûködött Krug tanár.

- Lárifári - pattant fel az öreg Tóth Gedeon, a fizika tanára. - Sötétben minden tehén fekete és minden excellenciás úr fehér. Világosságnál azonban másképp is lehet.

Disputa támadt pro és contra és nem lett volna baj, ha inter muros marad, de a tanár urak a konferencia után szétszéledtek, ki-ki a maga kávéházába, ott elbeszélték a zsámi dolgot, s reggelre már két lap közölte, garmond ritkítva: »Egy felvidéki kastély rejtelmei« és »Hárem a hegyekben« címek alatt. Mint ahogy a méh éppen a mézanyagot szedi ki a virágból, a lapok is csak a pikáns részt szippantották ki, a kocsánt, a szárat és a gyököt otthagyva, gyönyörûen kiszínezték a zsámi kastély paradicsomát, közölve a fõúr nevének kezdõbetûit is, afféle diszkrét körülírásokkal, amiket a bolond olvasó spanyolfalaknak néz, de amelyek voltaképpen tükrök, hogy azokban az elfedett alak a maga legteljesebb meztelenségében látszassék. A közlemények nagy port vertek fel. Az egész városban errõl beszéltek. A kaszinóban, ahol az öreg excellenciást fiatalabb éveiben kaszinói zsargonban félig magyarul, félig németül »Zupajkos«-nak nevezték, megnõtt a renoméja, hanem, hm, mit szól majd az excellenciás asszony? És mit szólnak az udvarnál, ahol grata persona? Sapristi, ez nem olyan egyszerû eset!

Várták, hogy majd csak történik valami, cáfolat, párbaj, tovább való bepillantás a dolog meritumába, de hetek múltak el és semmi se történt, mindössze a miniszter bekérte a gimnáziumtól az ominózus jelentést.

S az erre következõ napon este nyolc órakor egy kétlovas bérkocsi állt meg a Puttony utca amaz egyemeletes háza elõtt, ahol Druzsba úr lakott.

Egy finom öltözékû úr ment fel a lépcsõkön s minthogy Druzsba tanár urat lakásán találta, illõen meghajolva bemutatta magát, hogy õ a miniszter nevében jön, aki olvasván az õ zsámi jelentését, érdeklõdik a további részletek iránt, minélfogva sürgõsen magához kéreti. A kocsi lent vár a kapu alatt.

Druzsba úr csodálkozott és valami balsejtelem mardosta, mindenféle kifogásokat hozott fel, hogy most este illetlen, hogy nincs a frakkja kivasalva, hogy nagyon gyengének és kábultnak érzi magát, de az erõszakos úriember mindenben sarokba szorította; izzadt a homloka, erei kidagadtak, egész arca kínlódást, gondolkozást fejezett ki. Izgatottan csavarta le a lámpát, mivelhogy füstölt, azután megint felcsavarta, mert nem eléggé világított, ötölt-hatolt, érthetetlen félszavakat morgott, végre nagy szorultságában megragadta az utolsó szalmaszálat:

- Tetszik-e tudni, hogy ma péntek van és nem volna tanácsos pénteken… Még valami szerencsétlenséget hozna õexcellenciájára, ha engem pénteken fogadna.

Az idegen mosolygott.

- Ön áldott jó ember, Druzsba úr, de ne féltse õexcellenciáját, mert régen elvitte volna az ördög, ha azok a felek mind szerencsétlenséget hoznának rá, akikkel õ pénteki napokon tárgyal, hehehe. És végre is, ami fõ, õexcellenciája kívánságának nem lehet ellenszegülni.

- Hát ez igaz, no, ez igaz - hagyta rá Druzsba úr gyámoltalanságba esve és minden ellenszegülést abbahagyva, akkor hát megyek is.

Lement s hagyta magát beültetni a kocsiba, mely legott megindult. Robogott, robogott, érezni lehetett, amint befordul utcáról utcára, vagy valamely másik fogatnak kitér. Odakünn piszkos, sárgásfehér õszi köd gomolygott, csak a gázlámpák fénye hatolt át rajta s az is csak olyannak tûnt fel a kocsi ablakain, mintha egy gyertyának a fénye tojáson át világítana. A kocsi ment-ment, Druzsba úr behúzódott a jobb szögletbe és egy szót se szólt, elhagyta magát, mintha nem is élne, s ahogy a kocsi kátyúba zökkent vagy félredõlt valamely kiálló kövön, az õ teste is aszerint dõlt, hajlott jobbra-balra. Innen is, onnan is sajátságos hosszú árnyak jöttek elõ, melyek hangtalanul osontak tova. Hovatovább rejtélyes zúgás keletkezett, aminõ az erdõkben van. S valóban, az ablakon kitekintve, különös alakú, százcsápú szörnyek látszottak úszni a ködben, mint bogarak a tejben.

Végre megállt a kocsi egy pillanatra, egy vaskapu megnyílt elõtte és begördült egy udvarra: a kapu ismét becsukódott.

- Itt vagyunk - mondá az idegen úr. - Ah, ön elaludt?

- Nem, csak elgondolkoztam - szólalt meg Druzsba úr, letargiájából fölrázatva.

Aztán õ is lekászmálódott és egy nagy kastély parkjában találta magát, éppen a bejáratnál.

- Ez nem a minisztérium - mondá sötéten.

- Õexcellenciája nyaraló villája - felelte az idegen.

A lépcsõzetnél nyájas öregúr mutatkozott bojtos házisapkában, körülötte néhány szolga lámpással.

Barátságosan kezet fogott a jöttel, aztán a karjára fûzte.

- A miniszter már várja önt. Cudar idõnk van, uram.

Druzsba úr nem felelt semmit, szelíden hajtotta le a fejét és hagyta magát vezettetni, ment, ment, egyik lábát a másik után emelgetve, lépcsõrõl lépcsõre fölfelé a nagy eleven sírba, melynek a neve tébolyda.

Néhány nap múlva kommüniké jelent meg a lapokban, hogy a zsámi kastélyról forgalomba hozott pikáns hírek, melyek közéletünk egy tisztes, kimagasló alakját is kellemetlenül érintették, egy megtébolyodott tanár, Druzsba Tivadar megbomlott agyában keletkeztek, vagyis ennek jelentésébõl szivárogtak ki, s természetesen minden alapot nélkülöznek. Az illetõ tanár jelenleg a lipótmezei tébolydában van gyógykezelés alatt.

Ezzel aztán végképp el is aludt volna a »zsámi ügy«, ha a vánkosokat ki nem rángatja alóla az ellenzék. Ezek az urak mindent megtudnak, mindent megéreznek, és olyan jó szakácsok, hogy még a csontot is kitûnõ mártással tudják körülönteni és delicia azt a közönségnek szopogatni.

A zsámi ügy emellett nem is volt puszta csont; sokan suttogták, hogy a szegény Druzsba tanár olyan jó eszû, mint akárki, de igazat mondott, tehát be kell törni a fejét. Mégpedig az övét belülrõl volt a legkényelmesebb betörni. A hosszú kezû fõurat csak nem is lehetett kiszolgáltatni a rossz nyelveknek. Hisz azért vette fel a kormány programjába a jogállam kiépítését, hogy még nincs kiépítve. Ha a fõurat elesni hagynák s Druzsbát szabadon járni a leleplezéseivel, akkor már megvolna a jogállam. A kormány tehát csak következetes. A képviselõházi folyosó tele volt ilyen diskurzussal; maguk a Zólyom megyei követek is titokzatosan húzogatták fel a szemöldjeiket:

- Hja, ha mi szólhatnánk, szólnánk. De ha szólnánk, bolondok volnánk.

Így kujtorgott és settenkedett a zsámi ügy hetekig, hónapokig, uzsonnaasztaloknál, korcsmákban, klubokban, folyosókon, míg végre egy nap kipattant a Ház plénumában, mint interpelláció.

Mély csöndben hallgatta a jobboldal, a szélsõbal nyugtalanul fészkelõdött, különösen annál a passzusnál, hogy a tébolydába hurcolt tanár a kormány ellen szavazott a múlt választásoknál. (Zajos közbeszólások: Mindjárt gondoltuk!)

A zsámi ügy tehát fel lett bolygatva, bár az interpelláció magában csak annyi, mint mikor az alvó medve a másik oldalára fordul aludni.

Így feküdt a zsámi ügy a másik oldalán sokáig, elfelejtkeztek róla. Közbejöttek más nagyobb dolgok, a húsvéti szünnapok is, úgyhogy a miniszter csak május egyik szerdáján válaszolt.

Nagy, zsúfolt karzat jött össze, öreg, elõkelõ dámák, strucctollas kalapokkal (csak úgy sustorgott a tömérdek selyem), kaszinótagok, fõrendek (csak úgy villogtak a monoklik), a »Páva« törzsvendégeibõl is kivillant néhány ismerõs fej. Nini, Mliniczky úr. Nini, Kovik úr. Amott meg az éneklõ kanonok úr.

Nem lehet feladatunk kiszínezni az ülést, egyszerûen közöljük a Ház naplójából a miniszter beszédének elbeszélésünkhöz szükséges részét:

…A t. képviselõ úr interpellációja két részbõl áll, t. Ház, egyik, mely a zsámi kastély rejtelmeire vonatkozik, a másik, mely a Druzsba Tivadar tanárral szemben tanúsított eljárást érinti. (Halljuk, halljuk!) Úgy a fõispántól, mint egyéb közegeimtõl beszerzett hivatalos adatok alapján a következõket hozhatom a t. Ház tudomására.

A zsámi kastélyt, az elõttem fekvõ eredeti szerzõdés szerint, néhai Kopál ügyvéd zólyomi lakostól bizonyos Catherina Maylingen nevû, poroszországi illetõségû koros úrhölgy bérelte ki több évre, ki is rendes személyzetével a múlt nyáron késõ õszig orvosai rendeletére ott tartózkodott. November elején azonban visszament hazájába s azóta a zsámi kastély üresen áll. (Egy hang balról: Ne errõl beszéljen, hanem a grófról!) Hiszen õróla is beszélek, mikor konstatálom, hogy nem õ bérelte a kastélyt, hogy neki ahhoz semmi köze, hacsak azt nem vesszük, hogy egyszer-kétszer, de tudomásom szerint csak egyszer, látogatást tett a tiszteletreméltó koros úrhölgynél, ki berlini attasé korából esmerõse. (Nyugtalanság balról.) De ez nem olyan eset, t. Ház, mely egy miniszterre bárminemû intézkedés és közbelépés szükségét hárítaná. (Derültség és helyeslés a jobboldalon.)

Ami mármost az interpelláció másik részét illeti, a Druzsba tanárra vonatkozó részt, az elsõ részre adott felelet egyszersmind indokolása az eljárásnak, mely irányában követtetett. Eltekintve az orvosi megfigyelésekrõl tett jelentésektõl, melyek elmekór fennforgását plauzibilissé teszik maga az a jelentés, amit a szerencsétlen tanár a zsámi kastélyban tett tapasztalatairól szerkesztett, nagyban és egészben nem lehet más, mint egy kóros elme túlfeszített mûködésének fantasztikus szüleménye. (Úgy van, úgy! a jobboldalon.) Annyival inkább tisztelt Ház, mert abból semmi sem bizonyult valónak, sem a hírbe került fõúrnak szereplése, aki nekem is igen tisztelt barátom, s akitõl távol áll minden ilyen inkorrektnek nevezhetõ üzelemnek még árnyéka is, sem pedig ama budai polgárleánynak - hogy is mondjam csak - kényes kalandja, ki azon idõ alatt krakkói rokonainál tartózkodott, most pedig csöndben és szeplõtlen hírnévben özvegy anyja házában él. Világos tehát, hogy mindez a légbõl, sõt nem is a légbõl, de egy lázas, megbomlott szerkezetû agyból kikerült vízió szükségessé tette, hogy a nevezett tanár, mint elmebeteg, a megfelelõ ápolásban ott, azon a helyen, ahol van, részesüljön.

Kérem válaszomat tudomásul venni. (Általános, zajos helyeslés.)

A Ház a választ felállással tudomásul vette.

Mikor az ülés végén, mint köpûbõl a méhek, kifelé tódultak a képviselõk, a korridoron, a karzatról levezetõ lépcsõn egy erõs, rekedtes hang verte ki magát a formátlan zsivajból:

- Meg mernék rá esküdni, hogy egy szóig igaz, amit Druzsba állít.

Többen fölnéztek a hang irányában. Egy kifent bajuszú, robusztus alak jött le, köpcös hölgyet vezetve karon. Senki se ösmerte, csak a »Páva« törzsvendégei. Manusek Vince volt, aki, úgy látszik, új özvegyasszonyra akadt azóta.

Nem tudni azonban, a miniszter szavaiban való kételkedésnek vegyük-e, vagy csak túlságos lelkiismeretességnek, a megszavazott dolgok fölötti meditálásnak, hogy egy csomó képviselõ, kivált a fiatalja, összebeszélt, hogy a »Pává«-ba megy vacsorálni és megtekinti az interpelláció egyik tárgyát.

Szép csöndes májusi este volt, hát el is mentek, és lett nagy sürgés-forgás a »Pává«-ban erre a megrohanásra. A sok elõkelõ úr a fényes cilinderekben valami ünnepies pompát kölcsönzött a »Pává«-nak.

Lótott-futott Jahodovska, majdhogy százfelé nem szakadt. A sipsirica is segített. Nagyon csinos volt, jaj, de megenni való volt a tarka perkálszoknyájában, rózsaszín almavirággallyal a hajában, csak az a kár, hogy olyan szomorúnak látszott, mint egy apáca.

A képviselõk próbáltak vele incselkedni, de nem is igen felelt, csak éppen mosolygott bágyadtan, betegesen.

- Nem csoda - magyarázta Mliniczky, aki átült egy kis triccs-traccsra a képviselõk asztalához. (Az efféle imponál a többi törzsvendégeknek.) - A leányka sokat szenvedte lelkileg, mióta került haza Krakkóból, emiatt a szerencsétlen pletyka miatt. Az ilyen fiatalka jobban érezi dolgokat. Hogyne, hogyne? Ma is kerülte ház pokrócára, akarok mondani szõnyegre. Fáj az neki. Szégyenli.

- Hát nem igaz, ugye, hogy az anyja eladta volna?

- No, persze, hogy nem igaz, - kiáltott fel Mliniczky megbotránkozva s hevesen hadonászva a kezével. - Oh, hogyisne! Csak õrült ilyet kitalálhatta. Az anyja? a Jahodovska? Hiszen imádja, hiszen reszket érte. Milyen anya! Remek egy anya! Több. Egy szent. És annak tartotta Druzsba is. Hanem hát elveszett az esze és nem is érdemes megkeresni többé, mert ha megtalálna õtet, jobban megbolondulna, amint megtudna vele, hogy milyen galyibát csinálta nélküle… Hej, sipsirica, lelkecském, hozza nekem is egy fröccset!