A FIAMURAM LOVAI

1891

I. A rudas

A kis fiaimnak, mikor kimennek falura a nagyanyjukhoz és ott lovasdit játszanak, két kis lovacskájuk van. Az egyik mind a két szemére vak szegényke, úgy híjják, hogy Párniczky Pali.

Kocsisnak nem jó, mert ha a lovak ragadnak, vályún, fatuskón átugrálva, õmaga fölbotlik a szerszámokban; de annál jobb lónak, mert figyel a gyeplõrángatásokra, a »tülled«-re és a »hozzád«-ra, egyszóval hagyja magát kormányoztatni, amit az én fickóim különösen szeretnek benne s állandóan lónak használják, egy kis csengettyût kötve a nyakára, mely egész a hasáig fityeg kócmadzagon.

A rudas lovacska (mert Párniczky Pali a rudas) nem született vakon, látta már a világot, de alig emlékszik rá, hároméves korában esett himlõbe és teljesen megvakult. Isten világáról igen keveset tud. A pajtásait sem látta sohasem, de azért megösmeri õket a tipegésükrõl, a csoszogásukról: »Ez a Laci, az a Berci!«

Kevés szavú fiucska, alig szól valamit, elmélyedõ, gondolkozó, komor egykedvûségét csak akkor veti le, ha rajta van már a gyeplõ, vígan ficánkol és nyerítez:

- Nyihihi! Nyihihi!

- Gyû, cocó, gyû!

Prüszkölnek, csörtetnek, rohannak, szinte dobog a föld. Rezseg tõlük az egész udvar, hápogva riadoznak a kacsák, csipogva gurulnak szét a gyámoltalan apró libácskák (némelyik azonban halálfia lészen a talpaik alatt), csak a komondor nézi nagy flegmával.

A ház öreg filozófját ki nem venné a sodrából semmi, csak ezek a szemtelen legyek ne volnának!

Hanem ezen se lehet változtatni, gondolja magában. »Hiszen azért adta a gondviselés ezt a légycsapót!« S jobbra-balra csapkod bozontos farkával szüntelenül.

Meg sem állnának a lovacskák és gazdáik talán a világ végeig se, ha közben nagymama nem hozná az abrakot, puha foszlós kalácsot és piros cseresznyét.

- Hó, hahó!

Itt a stáció. Álljunk meg, etessünk!

Nem mondja már a lovacska, hogy »nyihaha«, hanem azt mondja, hogy »ham«. Nyisd ki, Palkó, a szájadat!

A kis gazdák versengve tömik az abrakot a Palkóba, aki csak ott bent a szájában találja ki már, hogy mit eszik. - Ez a kalács, az a cseresznye. - Jaj de jó!

De hátha még azt látná, milyen szép a cseresznye! A szárával fülbevalónak alkalmas (tegyünk a lovacskák füleire is!), a magvából pedig golyó lesz, mely az összeszorított ujjak közül messze pattan, s ha a létrán gubbaszkodó cicát találja, az ijedten rohan el, mintha igazi lövés érte volna…

A cseresznyemagok vadászokat hevenyésznek a kocsisokból; pihenhet a lovacska. A nyerges ló, Marci maga is beállt vadásznak, de a rudas, a Pali félrevonul s hanyatt dõlve a nagy akácfa alatt, epekedve kérdezgeti az arra menõ öregektõl:

- Borul-e, bátyika?

Feltûnt nekem, hogy a szegény fiucska mindennap kérdezi ezt.

- Borul, fiacskám - feleltem neki egy ízben -, de miért kérdezed? Talán félsz a mennydörgéstõl?

- Inkább szeretem - felelte ábrándos hévvel. - Oh, de mennyire várom. Mindig várom.

- Aztán mért örülsz úgy a mennydörgésnek?

- Mert akkor villámlik is. Oh, szép a világ, bátyika. Szeretem látni, ha csak egy kicsit is. Oh, be szép a világ!

- És a villámlásnál látsz!

- Látok egy csepkét.

- Igazán látsz?

- Olyan az, bátyika, mint mikor kicsike koromban gyufát gyújtottak a sötétben. Egy szempillantásig megcsillannak a fák, a házak és az emberek. Nagy gyönyörûség az!

- S egyébkor semmit se látsz?

- Semmit, semmit. Örökös éjszaka van. Olyan fekete, mint a szurok.

Tehát van még szeme, látna - de a világosságban van a baj. A ragyogó naptányér, amely sugár-kévéjével csak a földgolyóbis felét önti el, az õ két szeméig nem ér el; tûz-láng, mely egy egész falut elboríthat s éjjel is bevilágítja a mennyboltot, a Palikának nem mécses.

Micsoda hitvány fény lehet ez mindkettõ a villámé mellett!

S mikor mindenki búvik, bevonul nagy vihar, égiháború idején a födél alá, még az oktalan állatok is remegve húzódván a félszerekbe, az ólakba, akkor a kis Palika elõjön, leül a ház elé a padkára s vágyó, mosolygó arcát a haragos ég felé fordítva, várja, nagy szívdobogva várja, míg egy-egy gyufaszálat gyújt meg az istenke, keresztül-kasul húzgálva azt a firmamentumon.

Palika megilletõdik a látványtól. Két fekete szeme, a két kiégett, holt planéta, él egy percig.

- Oh, be szép a világ! - susogja önfeledten.

De már ismét nem lát belõle semmit, semmit.

II. A nyerges

A nyerges ló, a béres kis fia, a Marci; lába, szeme hibátlan. A Marci erős, okos, jól lát, jól tud szaladni, de neki meg az a baja van, hogy a nyereg ott a hátán; púpos a szegény kis Marci. Úgy nõtt fel az istenadta, éppen mint a Toldi Miklós lova. Igazán érdemes elmondani. Hadd lássák azok az országigazító urak, hogyan terem a parasztember.

Mikor a Marci született, abban a pillanatban halt meg az édesanyja.

Az apja, Kópja Mihály, ahelyett, hogy sírt volna az egyik szemével az asszonyért és nevetett volna a másikkal a fiúnak, se nem sírt, se nem nevetett, hanem csak a fejét vakarta és káromkodott:

- Mármost mi az istennyílát csináljak ezzel a poronttyal? Vagy az anyja is élne, vagy ez se született volna.

Még az Istennel is pörölt, az öklével fenyegetve:

- No, ha csak úgy tudod dirigálni ezt a világot, abba is hagyhatnád, én öreg Istenem! Mi legyen ez tõled, hogy ide dobod ezt a kölyköt? Hát az öklömmel szoptassam?

A gyereket csakugyan alkalmatlan helyre hozta a gólya. Kópja Mihálynak mint béresnek hajnaltól estig dolga volt künn a mezõben, pesztonkára, dajkára pedig nem telt.

De hát a picinyke, ökölnyi Marcikát mégsem ölhette meg (mert becsuknák, felakasztanák érte), hanem az Istentõl várta, hogy vegye vissza szegénykét, sorozza be az õ angyalai közé, hátha még valami hasznát is veheti ott fent; itt egészen fölösleges.

Abban meg aztán éppen semmit sem látott Kópja Mihály, ha egy kicsit segít is az Istennek.

A csecsemõt kitette hajnalonkint az eszterhaj alá egy teknõbe. Csak késõn este tért haza, mindennap azzal a hittel, hogy meghalt a gyerek, hogy éhen halt meg. Mert jól jár, ha meghal. Pedig milyen szépen tud mosolyogni.

De a Marcika is ragaszkodott az élethez. Sírt-rítt, ordított a teknõben. A szép kényes parasztmenyecskéket, akik arra jöttek-mentek kosárral a hátukon villogó sarlóval a kezükben vagy filigrán gereblyével a vállukon, megállította a gyermeksírás; nekik is van otthon kicsikéjük - talán az is sír most; hamar átértették a helyzetet, megesett a szívük s bizony nem sajnálták kikapcsolni azt a pruszlikot…

- Gyere no, kis féreg, szopjál egy kevéskét.

És Marci szopott. Végig kóstolgatta a falu összes tejeit… Még a királyfinak sincs olyan változatos kosztja ebben a korban!

Olyan dologtalan gyerkõc vagy aggastyán is elég akadt, aki unalomból odaült néha a teknõhöz és lóbázta jobbra-balra, még tán dúdolt is hozzá valami altató dalt. Egyszóval nõtt a Marci.

A béres nem gyõzte a fejét vakarni csodálkozásában:

- Ez a gyerek csak nem tud elpusztulni!

Hogy vigyáz a gazdag a porontyára, és mégis meghal; elviszi a tejláz vagy az a nagy kõmûves, aki azokat az apró dombokat építgeti a temetõkben: a difteritisz. Marcinak pedig kezdtek rendre kibújni a fogai. Ugyan mire valók? Mit fog velök enni?

Hát azt, amit a jó emberek adnak. Falun még vannak jó emberek. Marci megtanult járni, szaladgálni, anélkül lett pólyás gyerekbõl karonülõvé, hogy valaha pólyákban lett volna s karonülõbõl gyorsan cseperedett föl pendelesnek, mert hisz úgysem volt kar, amin üljön.

A pendeles gyerek pedig már ember. Marci fölment egyszer a padlásra verébfészket kiszedni és leesett a létráról. A feje összezúzódott, a hátgerinc-csontja eltört. Élettelenül, véresen feküdt az udvaron.

A béres nem hívatott hozzá orvost:

- Hisz úgyis meghal. Lehetetlen, hogy meg ne haljon.

Egy zsuppot terített ki a fa alá, arra fektette a Marcikát és beüzent az ostorostól az alsó végre Gunyánéhoz, aki mosott rá:

- Mondd meg, fiam, a Gunyánénak, hogy tiszteltetem, mossa ki és vasalja ki íziben a másik kis inget, mert kell, hogy tiszta legyen az ing, amiben eltemetjük.

Eképpen intézkedvén, elment szántani. Gunyáné mosta az inget, a Marcika pedig nyöszörgött, jajgatott.

Jajgatott napokig, nyöszörgött hetekig, míg egyszer csak föltápászkodott, de már görbén, púposan, s csakhamar annyira összeszedte magát, hogy megint olyan fürge, tûzrõlpattant volt, mint a karika.

A béres nem gyõzte a fejét csóválni:

- Ez a gyerek csak nem tud elpusztulni.

Hanem az idén, mikor a kis fiaimat a nagyanyjukhoz vittem, csak nem láttuk sehol a Marcit, pedig mint hûséges lóhoz illik, ki szokott jönni jó messzire a gazdái elé.

A béres künn volt az udvaron és éppen egy faszöget alkotgatott a bicskájával, a járomlyukba valót.

- Hát a kis Marci hol van? - kérdem tõle.

A gyerekeknek is az volt az elsõ szavuk: »Hol van a nyerges lovacskánk?«

- A Marci? - szólt egykedvûen a béres. - Odabent az istállóban haldoklik szegény pára. A szénatartóba fektettem le, a friss fûre. Alkalmasint már meg is halt. Az imént, mikor néztem, meg volt már egészen feketedve.

- Szent isten, mi baja lett?

Kópja Mihály vállat vont:

- Az Isten tudja - szólt könnyedén, nagy gonddal igazítva be helyére a járomszöget.

A kis fiaim sírva fakadtak, hogy most már angyal lesz a Marciból lovacska helyett; nagyanyjuk nem gyõzte õket vigasztalni:

- Ej, hát ne sírjatok, kedveskéim. Hiszen van még elég gyerek a faluban. Hozok nektek akár tízet is.

- Nekünk a Marci kell - mond makacsul a László. - Azon már nyereg is van!

- Úgy! Neked a Marci kell, szívecském? Ej, az a csúnya Marci! Nem szép tõle! Pedig még itt szaladgált délben, névnapot jött köszönteni hozzám s még evett is, de mennyit! Szabadjára hagytam a sok étel között.

A gyerekek mindenáron látni akarták még a haldokló Marcit. Bementünk az istállóba.

Csakugyan ott feküdt a szénatartóban felfordított, meghólyagosodott szemekkel, elkékülve.

Megtapogattam a homlokát; nedves volt. Ez már a halálverejték.

- Marcikám fiam, mi bajod?

Zavaros tekintetét reám vetette.

- Meghalok - suttogta tompán.

- Itt vannak a kis gazdák, Marcika. Itt van a Laci meg a Berci. Nem jössz velök játszani?

- Nem! - szólt elhalón és behunyta a szemeit.

De amint közelebbrõl megtapogatnám, megvizsgálnám, látni való volt, hogy a hasa fel van puffadva, mint egy tömlõ, azaz mint két tömlõ, mert a gatyamadzag (a pendeles gyerekbõl már azóta gatyás gyerek lett) mélyen bevágódván, kétfelé osztja a felfújt hast; hátha ez zavarja a vérkeringést. Ej no, hol a bicskám!

Nosza, elõkerestem hirtelen és elvágtam vele a madzagot.

A fiú gyors lélegzetet kezdett szedni; nini, a kékesség múlik az arcáról…

Egy fél óra múlva már künn szaladgált az udvaron vígan, pajkosan, nyerítezve:

- Nyihahaha! Nyihihihi!

A béres nem gyõzte a fejét csóválni.

- Ez a gyerek csak nem tud elpusztulni.

A nagymama pedig az uzsonnánál tanulságos mondásokat faragott az esetbõl az unokáinak:

- Így járnak a torkosok! Marci sokat evett. Hét évig koplal és egészséges, egyszer lakik jól és meg akar halni. Úgy, úgy, akit koplalásra teremtettek az istenek, sohasem szabad jóllaknia.

De a gyerekek nem hallgattak a nagymamára, talpaik alatt égett a föld, mert egyre édesebben hangzott az udvarról a »nyihihi«.

- Gyerünk, gyerünk! Hol van az ostor, hol van a gyeplõ!

… Tüsszög már, kapál már odakünn a púpos lovacska, meg a vak lovacska.