A HOLT KORTES

1892

Az 1884-iki általános választások idején egy felsõvidéki választókerületbe küldött a végrehajtó bizottság, megmutatván azt nekem a mappán:

- Erre van! Jó hely. A földesurak elpusztultak, kihaltak. Bajt nem csinálhatnak. Tedd magadat érintkezésbe az illetékes faktorokkal!

Úgy! De kik ott azok az illetékes faktorok?

Mindenki a Wrbovszkyakat mondta.

- Igen, a Wrbovszkyak! Írj a Wrbovszkyaknak! Gentlemanek. Hû pártemberek. Azok útbaigazítanak, hasznodra lesznek. Azoknak a kezében nyugton lehetsz, mintha a Szûz Mária kötényében volnál.

Írtam tehát a Wrbovszkyaknak. Wrbovszky senior (Wrbovszky Albert) felelt, hogy a párt szava az isten szava (szerette a nagy mondásokat), ha a párt kívánja, meglesz. S ha õ egyszer felköti a kolompot, akkor le se köti addig, míg a gyõzelem harsonája el nem némítja a kolompolást. Azért hát tegyem magamat érintkezésbe az illetékes faktorokkal és jöjjek föl, õ majd a vasúti állomásnál vár, hogy a kastélyába vigyen, mely a fõhadiszállás lesz, minthogy éppen a kerület kellõ közepén fekszik.

Jó, jó, de miféle illetékes faktorokat emleget még? Kikkel tegyem magam érintkezésbe?

Ezt a delphibeli üzenetet is legott megértették az írástudók és farizeusok:

- Ejh, hát ezek az illetékes faktorok azok a szép zöldhasú forintosok. Milyen naiv vagy. Végy a tárcádba vagy húszezer darabot belõlük s megvan minden.

Egy szép májusi napon elindultam, s a vasútállomásnál csakugyan vártak rám a Wrbovszkyak. Három barátságos, vidám kinézésû tót nemes. Az egyik hórihorgas, hosszú szakállal, nagy lábakkal. Ez a gazda. A másik tagbaszakadt, borotváltképû legény. Ezt úgy nevezték egymásközt: »a hadvezir«. (Quietált hadnagy volt a Mamula-ezredbõl.) A harmadik volt Szaniszló, szõke, cingár, pápaszemmel. Ez a tudós. Ez egy tót könyvet adott ki Turócszentmártonban a »Matica« betûivel, amelyben összeszedte a Vág-menti várak regéit.

Noha még sose láttak, a Wrbovszkyak barátságosan rázták meg sorba a kezemet.

- No, az Isten meghozta tégedet. Csakhogy itt vagy, bruder. Hadd nizelek a szemed köze, mert te fogod viselni a mienk képünket ezentúl. Hat sak ülj fel, pajtás, a családi hintóba. Ide csücsülj mellém!

Nagy, veszekedett özönvízi bárka volt a családi hintó. Ami vas volt rajta, azt megette a rozsda, a bõrrészeket befogta a penész, a címerek lekoptak, lepattogtak.

- Ez egy ereklye - mondá Wrbovszky Szaniszló. - Ebben ültek hajdan a híres Illésházyak. A szépséges Illésházy szlecsinkák! Úgy nézd meg ezt a hintót, barátocskám! Az Illésházyaktól kapták Czoborok, Czoboroktól kapták Vilóczyak. Csupa nagyhírû, nevezetes famíliák. Ezektõl a Vilóczyaktól kaptuk mi. Tõlük való a jószágunk is. Most a Wrbovszkyakat hordja a hintó. Így megy a világ, barátocskám.

- Valakit kifeledtél, tudós. Istenemre, kifeledted a legfõbbet - szólt bele a »hadvezir«, Wrbovszky Kázmér.

- Kit? Mit? - dadogta zavartan a tudós. - A tyúkokat? Nos aztán? Hát azok is laktak benne.

- Szamár vagy, Staniszlausz. A Mária Teréziát felejtetted ki, akit ezen a hintón vitt a Czobor (közel atyafi nekünk) kirándulásra a lietavai várba.

- Az már igaz! - rikkantott közbe Szaniszló vidáman. - A felséges asszony rajta ült, istenemre. S most a követünket visszük, hip-hopp hurrá!

- Vivát! - kiáltá a hórihorgas Albert s kivette zsebébõl a szilvóriumos butykost. - Igyál, barátom. Mert nagyon jó.

Aztán egy kis vászon-zacskót vett ki a másik oldalzsebébõl, mely tele volt mindenféle apró gyökerekkel:

- Szopogass hozzá ezekbõl!

- Hát ez mi?

- Hogy mi? Ez a repka, barátom, a híres repka. A tót manna. Egy igazi tót nagy úrnak még a holta után is tesznek a szájába ilyet, hogy a másik világon szopogassa. Az Illésházyak, Vilóczyak is mind repkával vannak eltemetve. Becsületemre mondom neked. Ej haj, hogy te a repkát nem tudtad. Biz isten, már ezért is érdemes volt idejönni.

A lovak (négy igás lovacska volt, bizony rosszul néztek ki szegények) könnyen, vígan kocogtak a regényes völgyben, hol a Vág csorog barna sziklák, regényes várromok között.

A tudós rágyújtott egy szelíd, melankólikus tót nótára, mely úgy cseng-bong a csalódásig, mintha franciául volna.

Kacska na Doliné
Kacser vodu pijé!

(A kacsa a völgyben ül,
A kácsér mellette vizet iszik.)

Estefelé érkeztünk a dúcos, bádogtornyos kastélyba, mely nem forgott ugyan kacsalábon, mint a mesebeli kastélyok, de a szél ki s be járt a fedélen, néhol a falak repedésein is besüvített. Az érckakas, mely a torony tetején lehetett valamikor, most egy Bachus markába volt nyomva, aki a csirkéket volt hivatva elijeszteni az udvaron elültetett palántáktól.

Bent a teremben vacsorával várt bennünket a gazdasszony, jó kecsketokány párolgott a tálban és burgonyametélt.

Kedélyes, vidám hangulat uralkodott:

- Csak egyél, barátocskám. Aztán majd kipihened magadat. Reggel korán felkelünk és szétnézünk a kerületben valami alkalmas ellenjelölt után. Mert az az első!

- Mit beszélsz? Ellenjelöltet keressünk? Hiszen nem bolondultam meg.

- Jól van, jó, amicenkó, de a kerület se bolondult meg. Ha én most elveszem előled ezt a palack veres bort és csak ezt a fehér palackot hagyom meg - hát hogy választhatsz te akkor a borok közül? Egyből nem lehet választani. Igaz-e testvér?

A hórihorgas Albertnek ezt az okoskodását teljes lehetetlenség volt megcáfolni.

Korán lefeküdtünk. Az ódon kastély balszögletébe vezetett a »hadvezir«, egy kétágú szarvasagancsból készült gyertyatartót hozva előttem.

- Ez lesz itt a te szobád! - szólt, egy korhadt tölgyfaajtót felnyitva előttem. - Ez a legjobb szoba a kastélyban. Ez volt valamikor az Illésházy Anna hálószobája. Talán éppen ez volt az ágya! Valami bolondot ne álmodj!

Ezzel elől eresztve, letette a gyertyát az éji asztalkára s magamra hagyott.

El voltam fáradva, csakhamar levetkőztem, lefeküdtem és eloltottam a gyertyát, jól bezárva előbb a szobaajtót, mert sok pénz volt nálam.

Alig szenderedhettem egy rövid órát, midőn egy árny suhanását éreztem. Mintha nesztelen léptekkel járna, lebbenne valaki.

A hideg futott végig a hátgerincemen, s fölnyitottam a szemeimet:

- Hej hó! Ki az?

Az alak ott állott a szoba közepén, a holdvilágnál kivehettem, mert a holdvilág besütött az ablakon a leeresztett zsalun keresztül, állott mereven, rám szegezve a kísérteties üveges szemeit, éreztem hideg, fagyos tekintetét, de csak egy sóhaj volt a felelet.

Felugrottam az ágyban, ijedten kapva az éji asztalkán álló gyufatartóhoz: volt még bennem annyi lélekjelenlét, hogy meggyújtottam a gyertyát.

A borzadály futott át. Jéghideg izzadságcsöppek verték föl a homlokomat.

Egy magyar ruhás vitéz állt a szoba közepén. Zöld atilla aranyzsinórral, hosszú szőke rizsporozott haj, mely copfban végződött a hátán. Vörös magyar nadrág, sárga szattyáncsizmák. Valóságos középkori dalia.

Keresztet vetve magamra, fogvacogva dadogtam:

- Dicsértessék a Jézus Krisztus!

De az alak nem felelt semmit. Csak ott állt mereven, mozdulatlanul, a tekintetét rám szegezve.

Kilelt a hideg, reszketni kezdett minden porcikám, a paplan alá bújtam, lelkemet az Istennek ajánlva. Egy darab idő múlva kitekintettem a paplan alól, s íme, ott áll még. Borzasztó szemei rajtam függnek.

De már ez félig se tréfa. Kiugrottam az ágyból s egy rántással felszakítván az ajtót, a folyosóra rohantam.

- Jaj, jaj! - kiáltám torkomszakadtából.

A kiáltásra előjött Wrbovszky Albert hálósapkában, hosszú vérvörös hálóköntösben.

- Mi bajod, pajti? - kérdé kedélyesen. - Mi bajod?

- Kísértet van a szobában.

- Ugyan ne bolondozz! Lehetetlen az.

- No gyere, nézd meg.

Benyitott a szobámba s elkacagta magát:

- Nincs itt, fiam, egy lélek sem!

Csakugyan nem volt ott senki. A gyertya égett, a szoba üres volt.

- Nem alszom itt a szentnek se.

- Ahogy tetszik. Adhatok neked más szobát.

Wrbovszky nem ellenkezett, legott adott szobát az épület innensõ szárnyában, s én egész nyugodtan alhattam reggelig.

Korán reggel már ott volt a szobámban mind a három Wrbovszky, a szilvóriummal és a repkával.

- Halljuk, hogy rosszul aludtál, barátocskám?

- Meghiszem azt. Nem állnám ki százezer forintért azt az éjszakát még egyszer. Élõszememmel láttam azt a túlvilági urat.

- Képzelõdöl!

- Meg mernék esküdni a feszületre.

- De hát hogy nézett ki?

Leírtam tetõtül talpig, mire megszólalt Staniszlausz, a tudós:

- Lelkemre mondom, az a Vilóczy Gáspár.

- Ne beszélj!

- Matykó! Matykó! - kiáltá Wrbovszky Staniszlausz, kinyitva az ajtót, mire becsoszogott az úgynevezett kulcsár, egy hajdani érsekújvári nyereggyártó.

- Tessék parancsolni!

- Menj föl a padlásra, Matykó, és hozd el a családi képek közül a Vilóczy Gáspárét, Dominus Gasparus de Vilóczot!

A kulcsár mûértõ képpel távozott s egy negyedóra múlva elõcipelte a képet.

Csoda volt ez! Még egyszer megdermesztett. Szakasztott az én éjjeli látogatóm volt. Zöld dolmányban ugyanazokkal a meredt szemekkel, azzal a copffal, azzal a hajjal.

- Ez csodálatos! - mondám s minden hajamszála az égnek állt.

- Hm! - szólt a hadvezir. - Ez Vilóczy Gáspár, a leghíresebb kortes a múlt századból. Ez csinálta itt azelõtt a viceispánokat és a követeket. Omnipotens volt! Egész legendák vannak a dolgairól.

- Jó, jó, de mi közöm nekem hozzá?

- Hallgass, bolond. Ez igen jó jel. Az öreg minden követválasztáskor elõjön és megmutatja magát azoknak, akik meglesznek. Elõjön a járandóságáért.

- Miféle járandóságért?

- Mert õ is leszavaztatja a holt lelkeket.

- Miféle holt lelkeket?

Wrbovszky Albert fölnevetett.

- Csirke vagy, fiacskám. Hiszen én csak jobban tudom. Én vagyok a választási elnököd. A kormánypárti jelöltre mindig leszavaznak nálunk a holtak is. Ezek teszik ki a többséget.

- Az ördögbe, az mégis furcsa! Hogy egy holt kortest is foglalkoztassunk.

- Pedig annak meg kell lenni. Ha innen akarsz mandátumot, tartsd magadat az itteni hagyományokhoz!

Másnap éjjel megint elõjött a kísértet (pedig már más szobában aludtam), ugyanazon ruhába volt öltözve s újra rám mereszté a szemeit.

Kivettem a tárcámat és kitettem az éji asztalkára három ropogós ezrest, aztán a paplan alá bújtam fogvacogva.

A kísértet közelebb lépkedett hozzám (jaj, most mindjárt végem van), begöngyöltem magam a dunyhák közé; mire megint kitekintettem már nem volt ott se a zöld dolmányos levente, se a háromezer forint.

Becsületes, szerény kísértet volt. Nem jött el azontúl többet.

A választásnál meglettem nagy szavazattöbbséggel s kíváncsian kérdém Alberttõl, az elnökömtõl a tiszteletemre rendezett diadalmi banketten:

- Valld meg, öreg, igazán szavaztak rám holtak is?

- Becsületemre mondom. Mintegy háromszázan.

- Nem is sok! A holt kortes elég olcsón liferálja a voksokat!

Staniszlausz rám nézett szemrehányón.

- Mit gondolsz - Vilóczy Gáspár gentleman volt és az marad holta után is.

Itthon Pesten azonban kinevettek a kísérteties esetemmel.

- Bolond vagy, hékás! A Wrbovszkyak nagy kozákok, lefõztek. Ott minden szobában csapóajtó van. Valamelyik felöltözött a zöld dolmányos õs kosztümjébe s kivette a dézsmát a pénzedbõl. Mert így szépen megmeszelhetik az embert és mégis megmaradnak gentlemanek és pártoszlopok.