A KIRÁLYOK IS CSAK EMBEREK

1892

I. MENNYIT ÉR EGY KIRÁLY SZERETETE?

I. Ferenc császár és király sok viszontagságon ment keresztül, úgyhogy nagyon megélesedett az esze. A szerencsétlenség a legjobb köszörűkő.

De ha a pesszimisták szerint minden jónak van valami rossz oldala, bizonyára kell, hogy egyszersmind jó oldala legyen minden rossznak, s így lőn, hogy mikor a szövetséges hadak leverték a féktelen titánt, I. Napóleont, roppant hadisarcot vetettek ki a franciákra, amiből csinos, kerek summa jutott az I. Ferenc országaira is. E hadisarc ugyanis, mint a Napóleon által elkövetett dúlások enyhítésére szánt összeg lett Európa előtt indokolva.

I. Ferenc így okoskodék magában: »Ez a pénz voltaképpen engem illet.« Pedig neki csak az arcát dúlták fel a napóleoni hadjáratok.

Tíz évvel nézett ki idősebbnek, mikor a háború után megjelent Pozsonyban, ahol nagy számításokban törte fejét a városi magisztrátus; még éjjelenkint is gyertya égett a városházán. Kárfelvételeket eszközöltek, addáltak, kombináltak, sokszoroztak, extraháltak, egy szenátor (Kozsehuba István uram) bele is bolondult - míg végre kisütötték napnál világosabban, hogy a hadisarcból a károk arányában éppen kétmillió illeti meg Pozsony városát. Ennélfogva hármat kell kérni a császártól, akkor talán kapnak másfél milliót.

Gyönyörű latin orációval járult tehát a legfelsőbb úr színe elé a tanács, Schranek Mihály polgármester uram vezetése alatt, előadván a tűrhetetlen nyomort, melyet a háború okozott a koronázó ősvárosban, mély alázattal esedezve, kegyeskedjék ő királyi felsége odahatni, hogy a rájok eső hárommillió sürgősen kifizettessék.

A király csodálkozó szemeket meresztett a tanácsbeliekre s némi zavarral kérdé:

- Valóban annyi volna a szenvedett kár?

- Igen, fölség.

- Szomorú, nagyon szomorú atyai szívemnek - mondá fájdalmas, tompa hangon. - Ami a pénzt illeti…

Megakadt, más szavakat keresve - de hasztalan; abba kellett hagynia a mondatot.

- Természetesen - folytatá - vannak sebek, kétségtelenül ejtettek sebek, és ezen sebek különfélék…

(Pedig csak kétféléknek tartotta; olyanoknak, melyek maguktól gyógyulnak és olyanoknak, amik gyógyíthatlanok: tehát egyikre sem kell tapasz.)

- Igen, amint mondottam, dilectissimi, vannak sebek, s nekem szinte jobban fájnak, mint kedvelt népeimnek, de a pénznek… igenis, azon úgynevezett hadisarcnak már van helye…

(S valóban volt már helye, mégpedig elég tág és alkalmas helye - az angol bankban.)

Szenátor uraimnak arcát halotti sápadtság borította el e kijelentésre. Végső próbául térdre vetették magukat az uralkodó lábainál, s reszketeg hangon rebegé Kolárik Mátyás uram:

- Felséges császár és király! Inkább vágassa ki tövestül a nyelvünket fölséged, mintsem hogy el kellene vele beszélnünk e lesújtó választ odakünn, tönkrement polgártársaink előtt.

A király megütődék kissé e különös szavakon és föllépésen, s jóságosan lágyra fordítá hangját:

- No, no dilectissimi, nem úgy kell azt fölvenni. Az állam követelményei sokfélék. E követelmények parancsolnak. A pénznek sok helye van. De isten kegyelmébõl egyéb eszközök is állnak még rendelkezésünkre, s szeretett Pozsony városunkat bizonyára nem engedjük rövidséget szenvedni.

Halk, tiszteletteljes »vivat« szakadt fel az éledezõ polgárok ajkairól.

- Pozsony városa nyugodt lehet - fûzé odább szavait nyájasan. - Különös súly lesz fektetve, hogy más módon kárpótoltassék azon összeghez megfelelõen. Sõt, örömmel állíthatjuk, hogy a Pozsonynak szánt adomány értékesebb, becsesebb és kedvesebb lesz nektek, mint ama pénz, melyet kértetek. Egyébiránt adjátok át királyi üdvözletünket küldõiteknek.

Sugárzó arccal távozott a küldöttség, széthordva a hírt villámgyorsan mindenfelé, hogy a király nem adja meg ugyan a milliókat, hanem ad helyettük egyebet, valami többet érõt. Lett ujjongás, öröm, éljenzõ tömegek a nádori palota elõtt, ahol a király szállt, este fáklyászene, kivilágítás, transzparentek »a legjobb király«, »Pozsony atyja« stb. feliratokkal.

S azután is hetekig, hónapokig lázban volt a város. A szíveket a várakozás feszítette, a kíváncsiság pedig csiklandozta. A jámbor polgárok nem beszéltek egyébrõl se otthon, se a kocsmákban, csak a király adományáról. Hányták, vetették, találgatták: »Ugyan mi lesz hát? Mindenesetre nagy dolog lesz!«

»Ej, mi lehetne? Minden polgárt nemessé tesz a király, s minden nemest báróvá.«

(Hát ez se lenne éppen rossz! )

Özvegy Cziperer Gáspárné, aki azelõtt apró malacokat nevelt az óljaiban, erre a rovásra kutyakölykeket kezdett tenyészteni, mondván, hogy tudja õ, mit csinál; mi lesz a kelendõ portéka a bõrök dolgában - a tömeges diplomák idején.

Némelyek azonban kevesellték a megnemesítést, s másfelé nyomozták a király ködbe burkolt ígéretét.

»Meglássátok, valami különös privilégium lesz. Olyasfélét rendel majd el Ferenc, hogy a bécsi hídakon Pozsony városa szedhessen vámot.«

(Hm, bolond az ötlet. De a királynak minden szabad. S ami fõ, sokat hajtana a városnak.)

A vérmesebbek még többet reménylettek, kinevetvén a fentebbi kombinációkat.

»Ostobaság - mondák -, nemessé a király nem tehet egész várost, mert ha mind úr lenne, ki szolgálna fel bennünket? Még lehetetlenebb, hogy Pozsony szedje Bécsben a vámot. Hol láttátok már valaha, hogy kis hal egye a nagyot? Hanem az lesz a vége, hogy a király megengedi Pozsonynak a bankócsinálást. Higgyétek, ilyesmi lesz. A város annyi pénzt nyomathat, amennyi neki tetszik - persze a Schranek Mihály aláírásával. Az aztán a város dolga, hogy forgalomba tudja-e hozni. Hát mi is volna ebben lehetetlen? Papirosunk van, hála istennek, csak az engedély kell hozzá, meg a prés. S ha van érvényes pozsonyi mérõ, miért ne lehetne érvényes pozsonyi bankó is az országban?«

Képzelhetni tehát, mennyire fel volt csigázva a közvélemény, midõn fél év múlva leérkezett Bécsbõl a palatinus õfenségéhez egy nagy politúros láda két hatalmas zárral, csinos acélpántokkal, a város részére.

Hat hófehér ökröt fogtak be egy szekérbe, az ökrök szarvaira hatalmas bokrétákat kötve; úgy vitték a ládát a nádori palotától a városházáig. Nyolc panyókás huszár lépkedett a szekér mellett kétoldalt, meztelen kardokkal. Király ajándékát illõen megtisztelték.

Nagy néptömegek álltak sort az úton, ujjongva, kalapot, kendõt lengetve; bent a városházán pedig együtt ült a tanács díszben, izgatottan a várakozástól. A láda két kulcsa, melyet már elõbb elküldött volt a nádor, ott csillámlott a tanácskozási asztal posztópázsitján.

Mikor aztán felhozták a ládát a lépcsõkön, minden szív gyorsabban vert, hogy mi lehet benne: az a bizonyos ötezer kutyabõr-e, vagy pedig smaragdok, rubintok?

Remegõ kézzel nyitotta fel a zárakat Schranek Mihály uram, s bezzeg elhûlt, mikor végre kibontakozott a sok gyapot és papírtakarók közül I. Ferencnek a márványszobra, azzal a kegyes aláírással:

AMOREM MEUM POPULI MEO

A tanácstagok megmeredve tekintettek egymásra, ahelyett, hogy a szobrot nézték volna, mely elvégre is elég sikerülten adta vissza õfelsége arcvonásait. A császári ajkak körül nyájas mosoly látszott lebegni. Hát nem ér ez meg hárommilliót?

Körös-körül minden arc savanyú lett, csak a kõarc mosolygott.

És mosolyog még mai napig is, mert ma is híven õrzi a lojális Pozsony a becses szobrot - de véletlenül ha vevõ találkoznék rá, én azt gondolom, engedne valamit a hárommillióból.

II. MENNYIT ÉR EGY KIRÁLY MEMÓRIÁJA?

V. Ferdinánd királyunk, akit népe már életében a jóságos melléknévvel tisztelt meg, átadva trónját, csendesen éldegélt az »aranyos« Prágában, elgyengülve, megöregedve, de megelégedésben; nem kellett többé sopánkodnia, hogy kormányozni könnyű, csak aláírni nehéz. Nemigen kínozták többé aláírásokkal.

De még így is elég ügye-baja maradt. Elég nagy potentát még egy volt császár arra, hogy sokan alkalmatlankodjanak neki. Az audienciás napokon mindig tele voltak az előszobák. Azonfelül egy olyan ház körül, mint a Hradzsin, folytonosan akad eligazítani való galiba.

Hogy példának okáért egyet mondjak, az történt a vár szomszédságában lakó özvegy takácsnéval, hogy a libái bementek valahogy a Hradzsin kertjébe egy kis udvari füvet enni. Meglehet, hogy az jobb ízű. De ha nem lettek volna libák, talán eszükbe jut, hogy az ilyen magasabb atmoszféra veszedelmes.

A kertfelügyelőségi »adjunkt« (a százezer Mayerek egyike) fogta a seréttel töltött puskáját, rádurrantott a libákra, úgyhogy tizenegy maradt közülök elterülve. De legalább szép haláluk volt, vérük, ahelyett, hogy zsírban megsülve ennék meg a takácsné falánk kölykei, a királyi kert dísznövényeire frecsegett szét, s megitatta a gyökereiket.

A takácsné (nagynyelvű, kardos asszony), amint az előre látható volt, nem ilyen költői véget szánt a libáinak, de sokkal polgáriabbat, s szitkot-átkot szórva, de két marékkal, a gyilkos felügyelőségi gyakornokra, még aznap felment kihallgatásra a császárhoz, kiöntve keserves panaszában könnyekbe vegyített epéjét.

A puhaszívű császár elérzékenyült, izgatottan fészkelődött székén, majd részvéttel kiáltott fel:

- Tizenegy libát! Ez borzasztó! Értem önt, szegény asszony. Szívem vérzik. Oh, én ismerem a nyomort, s azonnal intézkedem a kárpótlás iránt. Menjen nyugodtan haza, szegény asszony.

A takácsné eltávozott, de a császár felháborodása meg nem szűnt. Az utóbbi időkben igen érzékeny volt már a kedélye.

- Fellázító így bánni a népeimmel! Tizenegy libát lelőni! Egy ilyen szegény lelket megfosztani a vagyonkájától. Igazán rettenetes!

S annyira belebiztatta magát a haragba, hogy a lábával toppantott, és ami ritkaság nála, kemény hangon adta ki a rendeletet:

- Holnap vezessétek elébem azt a fickót! Majd megtanítom én, hogyan kell jobbágyaimat megbecsülni. Hogyan kell vért ontani az én házamban. Ezer ördög, ezt nem viszi el szárazon!

A boldogtalan gyakornok megidéztetett, és azt is megsúgta neki az udvari zsandár, hogy őfelsége felette ingerült hangulatban hívatta, ami meglehetősen sötét gondolatokat ébresztett a százezer Mayerek ezen holnapra megidézett példányában. Nyugtalan éjszakája volt szegénynek. Felriadt álmából, s ha elaludt, borzalmas víziói voltak. Jött a tizenegy holt liba (gänsemarsch-ban) egyenkint, egymás után, fehér lepedőben volt az egyik, csak a sárga csőre látszott, a másik a lábával fenyegette meg a gyilkost, gágogva rohant rá a harmadik, a vér szivárgott a negyedikből, s a vér lepotyogó cseppjeiből e hét betű rajzolódott le a szoba közepére: »Meghalsz.«

A szerencsétlen gyakornok ilyen borzalmas éjszaka után kimerülve, reszketve a félelemtől, holthalványan állított be reggel a császár előszobájába a többi várakozók közt.

Nemsokára rákerült a sor. Kinyílt előtte a császár elfogadó szobája, mint egy sárkánytorok, amely elnyeli; szíve elszorult, lélegzete elállt: »Istenem, istenem, mi fog velem történni?«

Őfelsége bizonytalanul, révedezve tekintett a belépőre, amit azonnal észrevett gróf Trauttmansdorff, a helyettes hadsegéd, s hirtelen ott termett, hogy emlékezetét kisegítse.

- A gyakornok, fölség - súgta -, az a bizonyos lövés… A tizenegy liba…

- Igen, igen - kapott bele felvillanó emlékezettel a császár, most már biztos léptekkel közeledve a se élő, se holt adjunktushoz, aki csak azt vette észre, hogy a királyi kéz a vállára nehezedik s elkezdi azokat veregetni.

- Jó lövés - mondá V. Ferdinánd nyájas, biztató hangon. - Tizenegyet egyszerre, igen jó lövés… Istenemre, kitűnő lövés! Vegyen fel a császári pénztárból öt forintot!

S kegyes kézintéssel elbocsátotta a százezer Mayerek legboldogabbikát.

Nos, de hát mi ebbõl a tanulság? Az-e, hogy egy császár szeretete hárommilliót ér, vagy az, hogy egy másik császárnak a memóriája nem ér meg öt forintot? Sem ez, sem az. Egyszerûen az a tanulság, amit már elfecsegett a cím, hogy a királyok is csak emberek.

Kitalálták ezt már énelõttem is elegen, meg is mondták sokszor; de amilyen könnyen kitalálják, éppen olyan könnyen elfelejtik.