GALAMB A KALITKÁBAN

1891

Bevezetés a két elbeszéléshez

Valamikor (tíz év elõtt) úgy írtam az elbeszéléseket, hogy két-három témából tákoltam össze egyet; az egyik szüzsémet, mert rövid volt, hozzáragasztottam egy másikhoz s a kettõbõl mégiscsak kitelt egy jókora történet.

Mire megvénül az ember, kifogy a leleményességbõl. Most már csak egy témám van s két elbeszélést akarok belõle írni.

És a múzsa segítségével meg is lesz. Sõt anélkül is. Mert a múzsa kivénült dáma már; aki a világot uralta egykor, most mindössze egy apró pipere-üzletet tart; hajdan költõket inspirált, ma, a csinált virágok korszakában, legfölebb a toalettet teheti hangulatossá. A háztartása is más volt azelõtt; szép szobalányát, a Fantáziát, elbocsátotta szolgálatából s ahelyett egy szurtos, mogorva mindenest tart: a Megfigyelést.

Az elsõ elbeszélésnél még hasznát veszem, de a másiknál csak lábatlankodnék. Ebbõl is láthatják a tisztelt olvasók, hogy igen furcsa dologba fogtam bele, mely hasonlítani fog azokhoz a ravasz képekhez, aminõk sok helyütt láthatók a magyar házakban. Ha szembe nézik õket, akkor Garibaldit ábrázolják, ha oldalt, akkor Pius pápát. Két kép van egy képen. Mindkettõ komoly egyenként, de összevéve a kettõ komikus hatást gyakorol.

Mindezeknél fogva én is odabiggyeszthetném címnek: Galamb a kalitkában - humorisztikus elbeszélés - pedig a lehetõ legkomolyabb két történetet fogják tõlem hallani.

Az elsõ elbeszélés

Valamikor (vagy négyszáz év elõtt) élt Veronában egy becsületes, jószívû ember, névszerint Balduin Gervasius, aki rendkívül szerette a virágokat. Ez az egy szenvedélye volt; hozatta a nevezetes tulipán-hagymákat Hollandiából, a rózsákat Törökországból, s boldog volt abban a hitben, hogy neki van a világon a legszebb kertje.

De az õ boldogságát is megzavarta a szomszédja, az öreg Richárd, akinek egyszer megmutogatta virágpadjait, palántáit.

- Szebb-e ennél a paradicsom, mit gondolsz? - kérdezé Balduin.

- A paradicsomot nem tudom, mert azt még nem láttam. Még eddig, hála istennek, nem küldtél oda. (Balduin ugyanis orvos volt a mesterségénél fogva.)

- Hiába küldenélek - felelte Balduin nevetve -, mert oda a mesterségednél fogva be nem eresztenének. (Richard ugyanis a leghíresebb prókátor volt Veronában.)

- Az meglehet, de ami a rózsákat illeti, már láttam szebbeket is.

Balduin felpattant.

- Ugyan hol?

- Nápolyban egy ismerõsöm kertjében.

- Hogy hívják az illetõt?

- Albertus Marosininak.

- Albertusnál? Hisz az nekem jó barátom.

- Valóban ösmernéd?

- Nem, sohase láttuk egymást. Hanem õ is írt egy könyvet a virágokról, én is írtam, s azóta levelezésben állunk egymással, testi-lelki jó barátok vagyunk.

Négyszáz év elõtt még voltak ilyen barátságok. Balduin elhatározta, hogy mindenáron oltóágakat szerez ama földicsért rózsákból s nemsokára útra kelt Nápolyba Albertus látogatására.

Albertus nyájas barátsággal fogadta az õ ismeretlen cimboráját (legalább a krónika bõbeszédû a szíveslátás leírásában). Illatos, ámbrás fürdõk vártak ott rá, pompás ételektõl görnyedezõ asztalok. Megmutogatta hajóit, mert tizenkét hajója járt a tengeren, megmutogatta csodaszép kertjének ékességeit s midõn Balduin elõadta, hogy voltaképpen azért jött, mert rózsaágakat akar elvinni, jószívûen mondá:

- Mit, ágakat? A legszebb rózsámat neked adom tövestõl. A rózsát ritkasága teszi szebbé. Ha nekem is megvan, a becse kisebbedik tenálad. Ám, ha elhagyod a házamat (ami, adja isten, minél késõbb következzék be), azt a rózsatõt vidd el az unikumok közül, amelyik néked tetszik.

Balduinnak eszeágában sem volt Albertus pompás házát korán elhagyni; hatalmas tanya volt az, ragyogó fénnyel berendezve. A pincékben pedig hordókban állt a finom ciprusi bor, istenek ínyét csiklandozó nektár.

- Te jómódú ember vagy, Albertus; nem is képzeltem.

- Gazdag vagyok, barátom, tehát bátran szólhatsz, ha valami kívánságod van.

A fölséges kert virágainak illatától s a ciprusi nedû mámorától édes elszédülésben élt a két fiatal jó barát, mert alig voltak túl a harminc éven. Albertus alacsony, zömök fiú, szelíd jó arccal, nevetõ kék szemekkel. Balduin magas atléta férfi, olyan fejjel, mint egy bikáé. Hanem mind a kettõ olyan jó ember volt, hogy kenyérre lehetett volna õket kenni, mint a puha vajat.

Albertus semmi titkot se tartott Balduin elõtt, mindenüvé elvezette, szobáit, pajtáit, ládáit, írásait megmutogatta, csak egy kis lakba nem vezette be, mely a tündérkert legvégében állott narancsfák között eltakarva, kúszó folyókával befutva, melynek a faláról ezer színes folyókaharang csilingelte, ha a szél megrázta a kis harangokat: hát itt mi van, ugyan mi van?

Egyszer egy sétánál Balduin is megkérdezte:

- Hát ebben a kalitkában mit tartasz? (Mert éppen úgy nézett ki a kerti filagória, mint egy kalitka.)

Albertus elkacagta magát.

- Hja, az titok. Oda én magam sem lépek be. Abban a kalitkában, barátom, egy galamb van. De ne beszéljünk róla többet.

Balduin hát nem beszélt róla többet, de azt már meg nem parancsolhatta magának, hogy ne is gondolkozzék róla, s ha reggelenként néha korábban kelt barátjánál, rendesen a filagória felé vette útját. Ott a sûrûségekben több madár dalolt, s a nárciszbokrok közt több bogár zümmögött.

Egyszer ott találta õgyelegni az õsz öreg kertészt, Gvidót.

- Éppen az urat várom - szólt a kertész.

- Mit akarsz, jó ember?

- A kis unokámnak kificamodott a lába - mondá Gvidó -, s minthogy az úr orvos, talán segíthetne rajta.

Az orvos bement a kertészlakba, mely a kalitkaszerû házikó mögött volt: egy kilencéves fiú jajgatott, ordítozott az ágyon fekve. Körülötte egy csomó öregasszony. Az egyik éppen kezelte is már a gyermek kificamodott lábát, ama kor szokása szerint ráolvasással, ezeket mormogva:

- Krisztus urunk elméne kõhídjára, kínhelyére, megcsuszamodik szamarának a lába a kõsziklába, arra méne Szent Péter, szent kezével tapogatja (s itt megnyomkodta az öregasszony a fájós helyet).

- Jaj, jaj, jaj! - ordított a gyerek, rúgva, kapálva a másik egészséges lábával.

De az öregasszony oda se ügyelt, folytatta a mesterségét nyugodtan:

- Szent szájával huhogtatja (itt rálehelt a fájós helyre) és ezeket mondogatja: Csont a csonthoz, hús a húshoz, vér a vérhez, szent Názáretbeli Jézus, tedd helyre a gyerek lábát!

Balduin elkergette a javasasszonyokat haragosan:

- A Názáretbeli Jézus nem ér rá az effélékre, hanem majd én végzem el helyette!

Helyreigazítván a fiúcska lábát, megkente, bekötözte, mire az öreg Gvidó hálálkodni kezdett, hogy mivel szolgálhatná meg a jóságát?

- Egyetlen szóval, öreg barátom. Mondd meg, mit tartogat urad abban a kis házikóban?

- Egy rózsát - felelte a kertész -, ámbár azt se lett volna szabad elárulnom.

Egy rózsát! Tehát nem galambot, hanem rózsát! Valami nagy értékû unikumot, Rhodope egy csodanövényét. Ej, ej, Albertus, te selyma!

E fölfedezés lehûtötte. Barátjának szívessége, szeretete egyszerre értéktelen lett. »Válassz rózsáim közül« - mondá, de a legbecsesebb rózsát elrejtette elõle.

E ravaszság fölháborítá (négyszáz év elõtt még igen apprehenzivusak voltak az emberek), bement a szobájába és csomagolni kezdett.

- Miféle készületek ezek? - támadt rá az odaérkezett háziúr.

- Hazautazom - felelte ez hidegen.

- Az lehetetlen! - riadt föl Marosini. - Ily váratlanul nem hagyhatsz itt! Annyira megszerettelek, Balduin, hogy el nem viselhetem távozásodat oly rögtön, meg kell elõbb szoknom a gondolatot.

- Még ebben az órában kell elindulnom.

- De legalább mondd meg, miért? - esengett Marosini. - Nem jól érzed itt magadat?

- Miért, miért? - felelé Balduin kelletlenül. - Te jól ismered a mitológiát. Juppiter megjelent Numa elõtt és egy embernek a fejét és lelkét kérte. Numa ekkor fej helyett egy hagymát, lélek helyett egy halat adott, és a jó Juppiter mosolyogva kinyilvánította, hogy ezzel is meg van elégedve.

- Hát aztán? Nem értem.

- Én rosszabb vagyok a Juppiternél.

- Szavaidban szemrehányás rejlik, Balduin. Fáj nekem, de nem tehetek róla, hidd meg; ha már menned kell, maradj reggelig legalább. Nini, hiszen még a rózsát sem választottad ki magadnak.

- Ej, hagyj békét! Te hozod elõ nekem a rózsáidat. Ám jól van tehát. Válasszak, mondád, rózsáid közül. - Nos, én a galambházban lévõ rózsádat választom.

A nápolyi kereskedõ hátratántorodék ijedtében. Kezdte már érteni a mitológiát.

- Titkolóztunk, ugye - pirított rá Balduin gúnyosan.

- Igen, el akartam elõtted rejteni - felelte a nápolyi sóhajtva -, mert tudtam, hogy megszereted. Önzõ voltam, tagadhatatlan, mert én is szeretem, de ám legyen a tied, vidd magaddal!

A veronai ifjúnak ajkán lebegett már a szó (mert a veronai is nagylelkû fickó volt): »Te ideadod, hát én lemondok róla«, de annyira erõt vett rajta a kíváncsiság, milyen lehet az eltitkolt rózsa, hogy türtõztetvén elérzékenyülését, hagyta a jelenet végére. Hadd legyen csattanósabb.

Most tehát ott maradt még Balduin reggelig. Albertus egész nap szomorú volt, egész nap alig lehetett szavát venni. Egyszer-egyszer némán borult Balduin nyakába, majd elfordult, bezárkózott mellékkamrájába, s sûrûen hullatta könnyeit. Mégiscsak sok bánat egy rózsáért!

Az estét, a szép nápolyi estét, vérvörös egével, bûbájos méla csendjével, midõn a falombok mozdulatlanok, csak az anyaföld piheg édesen, lágyan, s a Pán sípjának andalító hangja zsong a sötétkék ûrben, együtt töltötték a verandán. (Igen, uraim, az olasz esték akkor is szépek, ha két ifjú ül egymás mellett; a lányka nem okvetlenül szükséges.) A virágokról beszélgettek; a mirtuszokról, a georginákról, az azaléákról, idegen világrészek csodálatos növényeirõl; amiknek a híre nagy utazók révén elszivárgott, persze megcifrázva. A két szenvedélyes kertész elmerült a gyönyörûségbe. Balduin elmondta az eszméit, hogyan lehetne a tulipánoknak tetszés szerinti színt adni. Albertus pedig egy titkát közölte vele, amely szerint a levendula illata annyira fokozható, hogy a fölötte röpülõ madarak elkábulva potyognak a levendula-bokrokra. Szegény kis madarak!…

Csak a kérdéses rózsát nem említette egyik se. Balduin gyöngédségbõl nem szólt róla, Marosini pedig nyilván azért, mert fájt a szíve érte.

Éjfélre járt már az idõ, amikor lefeküdtek, tovább álmodni a növényekrõl, az anyaföld csodálatos hajzatáról.

Ah, milyen sületlenség az írótól! - fogjátok mondani, nyájas olvasók - két kamaszt beszéltet a növényekrõl szép nápolyi estén, amibe belelocsog a tenger messzirõl. Hát igaz lehet ez? Hát nem a politikáról beszélgettek? Nem azon törték volna fejüket, hogy a velencei doge most mit csinál? Két mûvelt ifjú; az egyik pláne nagy vagyonnal, hát nem akarnak ezek semmik lenni? Hát volt idõ, mikor nem voltak a világon stréberek, »akarnok«-ok? Bolondság, fantázia! A növényekrõl beszélgettek, hahaha. Ha már legalább föl lett volna találva Gálocs és Verpelét híres növénye, amivel kiadta magából az anyaföld legbecsesebb gondolatát. A tulipánjait akár meg is tarthatja magának, ha akarja.

Az író leteszi pennáját egy percre ilyenkor, s õ maga is kétkedve kérdi: »Igaz lehet-e ez?«

Ej, ha a krónika így regéli!… Hess, együgyû skrupulusok, a realizmus apró incselkedõ manói, takarodjatok ki a tintatartómból. Hadd menjek tovább a színes fonalon…

Reggel Marosini kelté föl Balduint.

- Ébredj, barátom és öltözz föl. A hajó indul, nemsokára útra kell immár kelned. Az öszvér ott künn vár, mely a hajóig visz.

Balduin megdörzsölte a szemét s valóban hallotta kívülrõl az öszvér csengõjét. Hamar fölrángatta ruháit, megölelte barátját és kisietett.

A tornác-ajtó elõtt két fölszerszámozott öszvér várt; az egyik üres nyereggel, a másikon egy szép leány ült, de milyen szép; délceg, hajlékony termetének gyönyörû hattyúváll a folytatása, arcának a színe a legszebb rózsáé, hajának a színe a legfeketébb éjszakáé. Hát még a két szeme, ha nem volna lesütve, ha a két szempilla be nem árnyékolná.

Balduin újra megdörzsölte a szemét s elragadtatva, mintegy önfeledten kérdé:

- Nem álmodom-e?

- Nem, Balduin; legyen a tied, minthogy kívántad - szólalt meg Albertus reszketeg hangon.

- Én? Õt? Mit beszélsz? - dadogta a veronai ifjú zavartan. - Hát ki õ?

Marosini egy szót se tudott kiejteni, szemeit elborították a könnyek. A vén kertész, ki a Balduin öszvérét tartotta, felelt helyette:

- Õ a kis házikó rózsája.

- És te õt nekem adod! - kiáltott föl Balduin lelkendezve. - Ezt a tündért! A paradicsomkertnek ezt az ékességét. Oh, bocsáss meg, Albertus! Vétkeztem ellened, hogy csak egy percig is kételkedtem barátságodban. De nem, nem! El nem fogadhatom tõled.

Az igézõ leányzó lesütött szemei megnyíltak most, ránézett Balduinra és rámosolygott. Ah, milyen mosoly volt az! A virágok nem tudnak így nevetni.

- Hogyan, te nem akarnád õt? - kapott e szavakon mohón Albertus.

- Nem veszem el tõled, ha a szívednek kedves. Nem követeltem volna tõled, ha tudom, hogy a kalitkában galamb van és nem rózsa. Én egy igazi rózsát hittem, Albertus. Sem én nem láttam õt soha, se õ engem - arra esküszöm.

- Ne esküdj - szólalt meg az öszvér hátáról a leány, s hangja édesen csengett-bongott -, mert én akárhányszor láttalak az ablakhasadékokon át.

És újra rámosolygott. (Oh a nõk! azok nem változtak meg, azok négyszáz év elõtt éppen olyanok voltak, aminõk ma.)

- Balduin! - szólt a nápolyi jóbarát feddõ szigorral. - Te föl akarod áldozni boldogságodat miattam. Látom a szemedbõl, hogy szereted Esrét, de irántam való kíméletbõl megtagadod lelkedet. Én már átestem a lemondáson. Rettenetes huszonnégy óra volt ez, de már készen vagyok. Szívem megkeményedett, mint a kõ. Csak bátran vidd magaddal.

Balduin félrevonta barátját a tornác oszlopai mögé:

- És ki õ voltaképpen?

- Esre egy génuai kereskedõnek a lánya, apja rám bízta õt még kiskorában, halálos ágyán engem nevezve ki gyámjául. Itt rügyezett, növekedett a szemem elõtt, mint egy rózsabimbó. Óvtam a napfénytõl, a széltõl, óvtam még magamtól is. Nemsokára betölti tizenhatodik évét, s akkor én terveztem õt leszakítani, de az isten másképp akarta. Hanem most már induljatok is, mert a hajóról elkéstek.

- Nem, istenemre! nem fosztlak meg tõle. Nem viselném el a bánatot, hogy a szíved megszakadjon. Inkább én legyek tönkretéve, mert nem tagadom, hogy elsõ pillantása is már nyilat vert a szívembe.

- Az csak természetes - felelte Albertus. - S én még kevésbé tûrhetném sorsomat, szerencsétlennek tudva téged és a leányt.

- Igaz! Megállj! Erre nem is gondoltunk - kiáltott föl élénken Balduin. - Pedig azon kellett volna kezdeni, hogy a leány döntsön vitánkban.

- Esre már döntött - mondá Albertus szomorúan. - Beszéltem vele tegnap.

- És?

- Õ el akar menni.

- Mily boldogság! - tört ki a veronai ifjú, s arcát az öröm fénye önté el. - Tehát menjünk!

- Ne, még egy percig - szólt Albertus, s egy kis sípot fújt meg, mire megnyílt a mellékudvar kapuja, s tizenkét szamarat vezettek elõ, málhákkal megrakva. - Ez, barátom, az Esre hozománya, ezt át kell adnom: e málhákban pénz, drágaságok, arany-, ezüstnemûek vannak és értékes szövetek. Esre gazdag leány, a leggazdagabb egész Nápolyban.

- Oh Albertus, a te jóságod mindeneket fölülmúl. Errõl valaha regényt fognak írni a költõk. (Ez a fickó már akkor énrám gondolt.) Szégyenlem magamat, hogy mindezt elfogadom most.

Marosini elhárító mozdulatot tett a kezével.

- Te jobban megérdemled õt nálamnál, mert én tudtam, hogy gazdag, szerelmem tehát nem volt talán olyan tiszta, mint a tied, kinek sejtelme sem lehetett kincseirõl. De isten veled, Balduin, isten veled, Esre! Legyetek boldogok egymással!

Utolsó szavait alig bírta kiejteni a zokogástól s magát erõszakosan elszakítva a fájdalmas búcsútól, befutott szobáiba.

Balduin ezután hazautazott szép zsákmányával. A tizenkét szamár vitte utána a kincses zsákokat, a tizenharmadik szamár pedig hangosan sírt fényes termeiben.

A bánatot azelõtt is olyformán gyógyították, mint most. Akinek bánata volt, bort ivott, akinek sok bánata volt, sok bort ivott és meggyógyult. Albertus is a borban kereste a feledést. De a bor veszedelmes nedû is. Mikor Noé az elsõ szõlõtõkét elültette, hiteles forrásokból halljuk, megkeverte a földjét egy oroszlán, egy birka és egy disznó vérével.

Azóta minden részeg emberen megérzik ez állatok valamelyike. A mi hõsünkön csak a birka látszott. Szelíd lett és ostoba. Kereskedését elhanyagolta, hajói nagy veszteségeket szenvedtek a tengeren. Helyzete összezavarodott csakhamar, s hogy valahogy kibonyolódjék belõle, eladta készpénzért mindenét, s vándorútra kelve, idegen emberek közé, új égalj alá ment - felejteni.

A készpénz még gyorsabban fogy. S a mi hõsünk könnyelmû, bohó fiú volt; ha találkozott valakivel, akinek pénze nem volt, kölcsönnel kínálta meg; amiben egyébiránt nem vagyok bizonyos, mert az akkori írókból sehol sem látom, hogy az akkori emberek valaha pénzre is megszorultak volna; ezek a régi jó lelkek hadakoztak, kalandoztak, lantot pengetének a vár-ablakok alatt, hölgyeik színét viselték a karjaikon, s folytonosan jót tettek az ügyefogyottakkal, szórták az aranyakat - de hogy honnan vették, arról nincs tudomásom.

Ami Albertust illeti, pénze nagy részét, melyet egy kis kék selyemzsákban hordott magával, állítólag egy félszemû briganti rabolta el útközben - noha szerintem ennyi rosszakaratot még a brigantikban sem szabad feltételezni azon idõkben.

Hanem hiszen akárhogy volt, egy bizonyos, hogy a nápolyi ifjú csavargásai közben mindenét elköltötte öt-hat év alatt, még a ruha is megrongyollott rajta, úgyhogy szorultságában éhezve, fázva, elhatározta fölkeresni veronai barátját, aki õt bizonyosan szívesen látja a házánál.

Ment, mendegélt hetekig; még rongyosabb lett ruhája, saruja, midõn végre egy délután Veronába ért. Csillogtak-villogtak a veronai tornyok a napfényben, de nem hívogatón; az Albertus szíve elszorult: vajon rám ösmer-e Balduin? Hát Esre? Nem fognak-e kikergetni, mint tolakodó koldust? Szégyellni fogják ismeretségemet. De hogy is volna szemem ilyen ruhában állítani be hozzájok?

Nem, nem! Ezt nem tehetem fényes nappal. Bevárom az estét valahol, és a homály köpenyege alatt keresem föl a Balduin házát. Esre ne tudjon róla. Megölne a szégyen Esre elõtt. Kihívatom Balduint titokban. - Ezer meg ezer tervet fõzött ki, mind elhajította. Mindenik olyan volt, hogy az arca pírban égett tõle. Hanem azt az egyet elfogadta, hogy úgy cafatosan, piszkosan, bozontosan nem mehet végig a városon s fõleg nem a Balduinék szeme elé, tehát meghúzódik valahol, bevárja az estét.

A város szélénél volt, éppen a temetõ mellett. (Hiszen a temetõnek minden áron elõ kell fordulnia egy négyszáz év elõtti történetben.) A sírhalmok és kõkeresztek erdeje közt egy bádogfedelû kupola állt - a cinterem. A sírvermek elõszobája.

Albertusnak sajátszerû vágya támadt, hogy a cinterembe menjen, s ott az árnyékban ledõljön egy kicsit, fáradt testét megpihentetni. A lábai is önkéntelenül oda vitték, csak a gyomra volt ellentétes véleményen. A gyomra arra nógatta: »Menjünk csak Balduinhoz.«

De hát a lábak az urak, ha a menésrõl van szó, s Albertus benyitott a cinterembe, az ajtó nem volt kulccsal csukva, csak betéve; bent a teremben négy-öt ravatal állt üresen. Ebben az õrült forróságban senkinek sincs kedve meghalni. Jó hûs volt odabent, a két szemközti ablak nyitva, a levegõ szabadon járt ki s be. Egész jó hely ez. A kimerült ember föltápászkodott egy ravatalra, s végignyújtózott rajta, majd a feje alá tette ócska kalapját, és csakhamar elnyomta az igazak álma.

Ki tudja, meddig aludt. Egy nagy zörejre, egy dobbanásra riadt föl. Már akkor sötét volt. Fölugrott s fölkiáltott, egész testében összeborzadva:

- Ki az?

Egy alak fölemelkedett a földrõl és durva káromkodással mormogta:

- Mi közöd hozzá? Ha meghaltál, hallgass. Nézze meg az ember, ezek a halottak milyen szemtelenek.

De azért ijedten vitte tovább az irháját. Abban a pillanatban kiugrott az ablakon.

Albertus összeszedte magát s félelme némileg eloszlott, fogvacogása megszûnt. Mi lehetett ez? Ej, valaki nyilván beugrott az ablakon, s a beugrás robajára ébredt õ föl; bizonyosan valami szegény hajléktalan ördög, aki itt akarta tölteni az éjt, de a halotti szózattól megrémülve, azon módon kiugrott a másik ablakon.

Nem sokáig kellett találgatnia. Közeledõ hangok verték föl a csendet. E pillanatban nyílt meg az ajtó, s mind a két ablakon egy-egy férfi ugrott be nagy zajjal, csörömpöléssel.

- Add meg magad, gonosz lélek! - kiálták. - Add meg magad!

Annak, aki az ajtón jött, egy kis kézi lámpa volt a kezében, mely megvilágítá a cintermet és a három férfit. Rendõrök voltak kardokkal és lándzsákkal.

- No, szép madár, hát mégis hurokra kerültél!

Ezzel rávetették magukat Albertusra, legyûrték, megkötözték s vitték. Az váltig szabódott:

- De hát mi bajotok velem, jó emberek? Én nem bántottam senkit. Én csak pihenni tértem be e szomorú helyre.

- Tudjuk, jó madár. Hát akkor az öregapám szúrta le az imént a temetõ szélén azt az embert?

- Miféle embert? Én ártatlan vagyok.

A rendõrök kacagtak a mentségein és elszállították a börtönbe.

- Hát hagyjatok legalább ennem - mond a rab -, és higgyetek rólam, amit akartok.³

Másnap a bíró elé vezették. Az õsz Celini Marius volt akkoriban Verona fõbírája; nagy tekintélyû ember, velencei nobili; neve ott ragyog a velencei aranykönyvben. Bíborpalástján hermelint visel ennek jeléül.

Két poroszló vezette be a vádlottat.

- Gyilkoltál - mondá a bíró. - Add elõ mentségedet, miért gyilkoltál. Az isten azokat figyelembe veszi. Sõt némileg én is. (Ilyen kevélyen diskuráltak akkor a bírák.)

- Én nem gyilkoltam, uram, ártatlan vagyok.

- Ne hazudj. Itt vannak rá a tanúk. Lépjetek elõ!

A három sbire elõadta, hogy tegnap éjjel két embert láttak dulakodásban a temetõ szélén. Sötét volt, a birkózó alakok arcát ki nem vehették pontosan; odarohantak hirtelen, de már akkor az egyik több tõrdöféstõl találva vérében feküdt, hörögve, haldokolva, a másik pedig átugorva a temetõ-kerítésen, egy macska gyorsaságával elillant, s egyenesen a cinteremnek tartva, a nyitott ablakon át oda menekült. Az utánok iramodott rendõrök jól látták a fölbukkanó holdvilágnál, s csakhamar körülfogván a cinterem nyílásait, szerencsésen elcsípték a gonosztevõt.

- Nos? - kérdé a bíró, a vádlott felé fordulva. - Mit mondasz még ezek után?

- Látom, el vagyok veszve - felelte Marosini, - noha, mint mondám, ártatlan vagyok. Nevem Marosini Albertus, évek elõtt jómódú ember voltam Nápolyban, de tönkremenve, egy barátomat akartam fölkeresni Veronában; így értem a város széléhez, fáradtan, éhesen tegnap délután; restellve barátom eleibe lépni rongyos ruhámban fényes nappal, benyitottam a temetõi cinterembe, hogy ott bevárjam az éj leszálltát. S ez volt szerencsétlenségem. Az álom elnyomott; csak arra ébredtem, hogy valami nehéz test zuhan. Egy férfi ugrott be a cinterem ablakán. Fölkiáltok: »mi az, ki az«, mire a férfi fölrettenve, azon hitben, hogy valamely kinyújtóztatott halott szólalt meg, egy kétségbeesett iramodással a másik ablakon kiugrott.

- Csinos mese! - szólott a fõbíró gúnyosan, a félkörben ülõ városi tanácsnokok felé fordulva. - Boccaccio sem komponálná meg ügyesebben. Természetesen ezen férfi volt a gyilkos?

- Bizonyosan - mond Marosini.

- Úgy? - vette föl a szót ismét a bíró. - Ám, ha eszed elég nyúlékony is, barátocskám, a mesemondásokra, mégis túlságosan kurta egyebekben. Ha a neved Marosini Albertus, s mégsem állasz összefüggésben a bûnnel, akkor a kék pénzes zacskóra, melyet a holttest mellett találtak, miképp jutott éppen a te neved?

Egy kék, selyemcérnákból horgolt zacskót mutatott föl a bíró, melyre ez a név volt ráhímezve: »Marosini Albertus«.

A vádlott mohón kiáltott közbe:

- Istenemre, ez az én zacskóm! Ezt egy briganti rabolta el tõlem nemrégen Génua környékén.

- Megint egy mese. Elég volt - szakítá meg a bíró ridegen.

Albertus fölsóhajtott magában: »Ezt még a szegény Esre hímezte! Akkor még boldog voltam. Oh, milyen ádáz végzet, mely ilyen hínárokba sodort. S most végül mint gonosztevõnek kell meghalnom. De mindegy, legalább megmenekszem a céltalan, gyûlölt élettõl!«

Megadta magát sorsának. Hiszen ez még a legjobb megoldás, legalább nem lesz föld terhe, másoknak a nyakán kolonc. A körülmények teljesen ellene bizonyítanak, csodálatosan, különösen. De mi szövi a körülményeket? Isten keze! Ha az Úr így akarta, hát legyen így.

Nyugalommal fogadta az ítéletet, pedig az ítélet halálra szólt. Hóhér csapja le a nyakát pallossal.

Veronában nagyon szerették a kivégzéseket. Különösen az asszonyok. Egy leguruló fej igazi nyalánkság az idegeknek. Az egész város künn volt a vesztõhelyen. Mert az különös látványosság lesz, nemcsak közönséges fejvétel, hanem kerékbetörés is. Egy Orizi nevû óriás volt kerékbetörésre ítélve. Híres tengeri kalóz és gyújtogató. »Maestro della luce.«

Együtt halnak meg Albertusszal, azaz hogy elõbb Orizit törik kerékbe (úgy szól a program), ezt még Albertus is végignézheti, ha kíváncsi rá. Legalább nem hal meg anélkül, hogy kerékbetörést ne lásson, pedig az már ritka dolog.

A siralomházban is együtt ültek. Albertus imádkozott, Orizi káromkodott. A »fény mesterének« (a gyújtogató neve tolvaj virágnyelven) egy csepp kedve se volt meghalni.

Mikor Baccarini tanácsnok (akit a két ítélet végrehajtásával bízott meg a fõbíró) benyitott a siralomházba, hogy a szokásos kérdéseket fölvegye, mit kívánnak a kivégzendõk (s ezt a törvények szerint e három nap alatt teljesíteni kell), Albertus pompás ételeket, kitûnõ borokat kért, Orizi pedig azt adta elõ nagy eltökéltséggel:

- Franciául akarok megtanulni.

Signor Baccarini gondolkozóba esett e ravasz kívánságra és kapacitálni kezdte Orizit.

- Valami okosabbat kérj, ami élvezetet szerez, aminek hasznát veheted.

- Nekem ez az egyetlen kívánságom. A francia nyelv tudása nagy élvezetet nyújtana.

- Eredj, te bolond, hiszen három nap alatt teljes lehetetlen megtanulni franciául.

Orizi vállat vont:

- Hja, arról én nem tehetek.

Az óriás ragaszkodott az eszméjéhez, ami annyira zavarba hozta signor Baccarinit, a jogtudóst, mi légyen a teendõ ily esetben, hogy el kellett mennie a fõbíróhoz, s maga a hatalmas aggastyán is megütközött a gyilkos ötletén.

- Porco di Madonna! Ez a gazember még legalább tíz évre meg akarná tartani az életét, föltéve, hogy mi meg akarnók tartani a törvényt.

- Hát mit csináljak vele?

- Egy nyelvmestert kell neki legott beküldeni a siralomházba, azzal az okoskodással, hogy annyit a francia nyelvbõl három nap alatt is megtanulhat, amennyire õneki szüksége van.

A tengeri kalóz különös kívánságának híre kiszivárgott a városba, s nem csekély ijedelmet okozott, hogy emiatt tán el is marad a kerékbetörés; de az érdeklõdést mindenesetre fokozta az Orizi személye iránt, azért gyûlt össze a kijelölt napon olyan sokadalom a vesztõhelyre.

Elöl jött a hóhér, éles pallosát méltóságteljesen fölemelve, de a pallos még nem meztelen, hüvelyben van. Ez Pizo, »a betegségek öccse«. Így nevezik egész Olaszországban. Mert oly gráciával végzi ki az elítéltet, hogy nem is fáj az illetõnek, még tán kellemes is. De Pizo csak a pallossal tud bánni, ez az õ külön reszortja, a kerékbetörésre Bolognából hozatták el a hírhedt Bubulo Truxot.

A hóhérok után, kik skarlátpiros ruhát viseltek, két pribék fekete zászlót vitt az elítéltek elõtt. A zászlók fekete mezõjén hét-hét piros holló röpköd. A kivégzendõk emblémái. Hét holló! Hét jó pajtás, akikkel még közük lesz. A két zászló mögött, hat-hat poroszlótól kísérve mindenik, a két elítélt lépked. Megtörve, némán, lecsüggesztett fejjel Marosini, míg ellenben Orizi fenyegetõn rázza rettentõ ökleit s szitkokat szór, persze érthetetleneket az álarc miatt, mert a szomorú utasok álarc alatt indulnak a másvilági útra, melyet közvetlen csak az ítélet olvasása elõtt vesznek le róluk. A poroszlók után a sbirek kapitánya lovagol fekete paripán, harsányan kiabálva, kivont kardját mindenfelé villogtatva: »Helyet a város atyáinak! Helyet! Helyet!« Mert a menetet a fõbíróval élükön méltóságteljesen lépdelõ szenátorok zárják be, kiknek számára almazöld posztóval bevont tribün van emelve a vesztõhelyen.

A városatyák mind elhelyezkedtek. Baccarinit kivéve, ki közel a vérpadnál állt meg parancsait osztogatni.

Orizi álarcát levették. Nagy nyüzsgés és hullámzás a tömegben.

Baccarini fölolvasta összes bûneit (könyvünk szûk tere nem engedi, hogy közöljük; lenne vagy öt oldal), azután a szentenciát: az Atyaisten, Fiúisten és Szentlélekisten nevében kerékbetörés.

Azután intett a hóhérnak, Bubulo Truxnak:

- Ím, tedd azt, amit Verona rendelt és parancsolt!

A hóhér Orizihez lépett, és megfogta, míg pribékje a köteleket tartá készen, de az erõs kalóz olyat ütött szörnyû öklével villámgyorsan a hóhér mellére, hogy az bukfencet vetve esett össze, s gurult el másfél ölnyire.

- Huh, hu! Oh, oh! - hangzott a nép közt. - Milyen erõ! Milyen karok!

A poroszlók Orizi felé rohantak, de az nagy erejével letépett a sorompóról egy korlátfát, s elkezdte maga körül forgatni, hogy szinte zúgott a levegõben a gerendaszerû súlyos fadarab.

- Halál fia, aki közel lép! - hörgé az óriás vadul.

A poroszlók meghátráltak. Bubulo Trux föltápászkodott a földrõl és sántikálva bicegett a fõbírói tribün elé:

- Ez egy fenevad, majd behorpasztotta a mellemet. Én ugyan nem nyúlok hozzá többé.

Az õsz Celini elsápadt dühében.

- Miféle szégyen ez! Hej poroszlók, hóhérok, fogjátok meg, vagy, istenemre, meglakoltok!

De a hóhérok és poroszlók meg se moccantak.

- Tíz arany azoknak fejenkint - kiáltá Celini újból -, akik Orizit megfékezik.

Hanem bizony ennek sem lett foganatja. Orizi ura volt a helyzetnek. Nagy, kidülledt szürke szeme vérben forgott, melle hörgött, mint a bikáé, de a keze el nem fáradt.

Baccarini kapacitálásra fogta a dolgot. Nevezetes volt arról, hogy nagy rábeszélõ tehetség.

- Megállj, Orizi. Hallgass meg egy kicsit. Ne hadonázz azzal a bolond fával, mert elõbb-utóbb kifáradsz. Hadd beszéljek veled okosan. Látod, fiam, mire való az? Minek csinálod ezeket a sületlenségeket? Én úgy ösmerlek, mint okos embert; teljes életedben az voltál, mi az ördögnek teszed magad most ostobának? Meg kell halnod, hát punktum. Még az a tréfa jó volt tõled, hogy meg akartál tanulni franciául. Magamnak is tetszett. De hogy most úgy viseled magad, mint egy éretlen, ostoba fickó, azzal csak énrám hozol szégyent, aki a fõbíró úrnak nem régen is azt mondtam rólad, hogy ha becsületes ember volnál, püspök lehetett volna belõled.

A kalózt érdekelni kezdte a diskurzus, szétnézett s látván, hogy senki sincs a közelében támadó, leeresztette a korlátfát egy percre, az egyik karját rátámasztva.

Baccarini szenátor kedélyessége még növekedett erre a sikerre.

- Aztán látod, fiam, nemcsak szégyent hozol rám, de kellemetlenséget is csinálsz. Az anyósomat is behozattam faluról, egyenesen avégbõl, hogy itt ma kerékbetörés lesz; ott van ni, a Corsetti-ház erkélyén, ha nem hiszed, nézz oda! Nem vagy te tökfilkó, hogy ne tudnád, mi az. Magadnak is bizonyosan volt anyósod. Már most képzeld el, kérlek, a helyzetemet, ha ez a kerékbetörés nem találna meglenni.

Orizi kezébõl kiesett a husáng. Az érvek gyõzték-e le, vagy a kimerülés? Rekedt, hörgõ hangon mondta:

- Hát csináljatok velem, amit akartok!

A hóhérok feléje közeledtek; de ebben a percben fölemelkedett Celini Marius, Verona fõbírája, a helyén, s fehércsontú botjával intett a hóhéroknak.

- Megálljatok!

Mélységes, kriptaszerû csönd lett.

- Ebben az emberben van becsület - mond a fõbíró reszketeg hangján -, az ítéletet kegyetlennek találom. Legyen a büntetése holtig tartó börtön.

A szenátorok helyeslõleg bólintgattak a fejeikkel. Orizi szaggatott szavakban mondott köszönetet.

- No, most csakugyan megtanulhatsz franciául - jegyzé meg Baccarini.

Majd fölolvasta a másik elítélt bûncselekményét és az ítéletet.

Marosiniról levették az álarcot. Pizo, »a betegségek öccse« (a szelídebbik testvér - aki kisebb fájdalmak mellett dolgozik a halálnak), lehúzta a vádlott ujjasát, s már éppen a fehér kendõt kötözgette a szemére, midõn lihegve tör magának utat a közönségbõl egy alak, s egyenesen a bírák állványa elé rohan.

- Ez az ember ártatlan a kikiáltott bûntényben! Én vagyok a gyilkos.

A csodálkozás moraja zúgott föl mindenfelõl. Szájról-szájra ment a neve:

- Balduin orvos.

Balduin orvos volna a gyilkos? Ez a becsületes ember? Különös dolgok történnek a világon.

A fõbíró intett a hóhérnak, hogy eressze el az elítéltet.

- Balduin! - kiáltá ez. - Kedves barátom! Te volnál a gyilkos? Az lehetetlen!

Balduin fölemelte a fejét, s így szólt:

- Igen, Verona bírái. A gyilkos én vagyok. Én öltem meg az illetõ embert a temetõ szélén s most látván, hogy ártatlant végeznek ki helyettem, erõt vett rajtam a lelkiismeret-mardosás, s ide hoztam önként a fejemet.

Marosini odafutott kétségbeesve Balduinhoz, s halkan, szemrehányón mondá:

- Oh barátom, miért nem hagytad a dolgot annyiban? Mi szükség volt erre? Az én életem úgysem ér semmit, s ha már bûnbe estél is, földi büntetésed szívesen vállaltam volna el. Vond vissza a szavadat, még nem késõ.

Balduin haragosan tolta el magától:

- Ne alkalmatlankodj üres fecsegésekkel! Az életnek elõttem még kevesebb becse van.

- Ugyan, ugyan! Hát Esre? Neked élned kellene Esre miatt.

- Esre… Esre… - motyogta Balduin álmatag hangon. - Majd mindent megtudsz. Keresd fel õt!

Celini Marius, ki ezalatt a szenátorokkal váltott véleményt, kikiáltá a határozatot a népnek:

- Minthogy az elkövetett gyilkosság tetteséül Balduin Gervasius vallja magát, törvényeink szerint a megtorló ítélet ellene fordul; az õ feje vétetik le hóhérpallos által.

Baccarini Pizóhoz fordult:

- Ím, vedd át Pizo és tedd azt, amit Verona rendelt és parancsolt.

De még oda se ért Pizo, ki kedvetlenül méregette a Balduin vastag nyakát, már megint új izgalom keletkezett.

Egy Silos nevû varga, ki egy fa tetejérõl nézte a jelenetet, élénken süvíté a sokaság fölött:

- Jön az új gyilkos! Hahaha!

S valóban, egy marcona, sötét tekintetû férfi vert magának öklével utat a tömeg közt, folyton kiabálva: »Eresszetek be, eresszetek be, mert a Madonnára mondom nektek, hogy engem fognak itt nyakazni.«

A tömeg röhögött, de ereszté; az ismeretlen bejött az Orizi által föltépett korlát résén, s a Balduinhoz sietõ Pizót kedélyesen vállon csapta:

- Várjon egy kicsit, atyus! Nekem is van a dologhoz szavam még.

Ezzel a bíróság felé járult, s sötét, rongyos köpönyegét hátravetvén, így szólt:

- Verona bírái! Nagytekintetû, kegyelmes urak! A kikiáltott gyilkosságnak tettese sem ez az ember, sem az az ember, hanem én vagyok.

- És ki vagy te? - kérdé Celini Marius.

- Én Ruffo briganti vagyok. Az, akit megöltem a temetõ szélén, társam volt, a félszemû Cartus, az »öreg bolha«, ahogy a mi világunkban nevezték; közös zsákmányra dolgoztunk. Az osztozkodásnál meg akart csalni egy guineával s ezért vesztünk össze; dulakodás lett belõle, s én tõrömet szívébe mártottam dühömben, mert fölbosszantott az igazságtalansága. Rendõrök futottak a helyszínére. Menekültem a temetõ kerítésén át a cinterembe; ott a ravatalról rám szólt valaki. Azt hittem, egy halott, de valószínûleg ez a szegény fiú lehetett (Albertusra mutatott), s borsózó háttal ugrottam ki ismét a nyitott ablakon, elbújva a sírok közé.

Verona fõbírája jóváhagyólag integetett õsz fejével.

- Sajátságos eset. Ilyesmi még nem történt bíróságom alatt. Valóban így kellett lennie, te vagy a gyilkos, semmi kétség. A szegény Marosini ártatlanul került a kelepcébe, de téged nem értelek, Balduin; magyarázd meg elõttünk, miért csináltad e komédiát?

- Mert legjobb barátomat láttam a vérpadon - szólt Balduin -, ki néhány évvel elõbb életénél is drágább kincsét nekem adta. Tartozásban voltam vele szemben, tehát fizetni akartam; ennyi az egész.

Balduin szögrül-végrõl elbeszélte nápolyi tartózkodását, Marosini baráti viselkedését, ami a bírák szívét is megindította.

- Igazad volt, Balduin. Most lettél valóban méltó barátodhoz - szólt a fõbíró ünnepélyesen. - Menjetek haza isten hírével, s örüljetek egymásnak!

Azután Ruffónak intett parancsoló szemöldökével:

- S tégedet, gyilkos, mi indított, látván bûnödet jól eltakarva, hogy följelentsd magadat?

- El nem tûrhette tovább a lelkem. Szemtanúja voltam mindennek. Láttam, hogy egy ártatlan fog elpusztulni helyettem, szívem elszorult, lelkem háborgott, de ami aztán jött, az még inkább meghatott. Látnom kellett, hogy egy ártatlan helyett egy másik ártatlan vállalja el a bûnt. Ez már sok. Ezt már nem tûrhettem. Utat törtem magamnak, bírák, hozzátok!

Celini fölemelkedett székében, hogy ítéletet hirdessen. A többi szenátorok is fölemelkedtek ilyenkor:

- Atya-, Fiú-, Szentlélekisten nevében! Verona polgárai! (S itt még jobban fölemelte a hangját.) Mivel e bûnös ember jobban szerette az igazságot életénél, megérdemli, hogy az életét el ne vegyük. Én e földön kegyelmet adok neki!

Tomboló helyeslésben tört ki a tömeg, zsibongva, ujjongva lobogtatta kendõit, s hömpölygött a nap hõsei felé. Még tán a Baccarini anyósa is megbékült a meglepõ fejleményekkel a Corsetti-ház erkélyén, csak Pizo, a betegségek öccse, dünnyögte bosszankodva: »Mit bolondítják ide az embert?«

Balduin karon fogta Albertust, s otthagyta a vesztõhelyet.

- Jer, elvezetlek haza, Esréhez.

- De ebben a ruhában? - ellenkezék.

- Ne törõdj a ruhával. Ostobaság. Verona leggazdagabb embere úgy öltözik, ahogy neki tetszik.

- Nem értem tréfáidat, Balduin.

- Majd minden kisül sorjában, jó barátom. Te csak lépkedj utánam. Ni, itthon is vagyunk már, ez az én házam. De menjünk a kerten keresztül, mert Esre ott szokott üldögélni ilyenkor a lugasban.

Oh, hogy dobogott az Albertus szíve. A vérpadon nem volt ilyen izgatott.

- Nem, nem, Balduin; én nem megyek. Okom van rá; hagyj engem elbújdosni a világba.

- Ha nem jössz, viszlek. - S erõszakosan megfogta a kezét.

Szép kert volt ez: nagy fák, hatalmas lombkoronákkal, imitt vadon, egy tisztás, pirosló szamócákkal, hangyatúrással, szederinda kúszik a földön, füvek, bogáncsok fonódnak össze kosztrosan, amott egy darabon ismét a kertészet remekei vakító színpompában, ragyogó virágpadok, amik közt részegen döngnek a méhek.

Albertus egyszerre összerezzent:

- Mi ez? Álmodom-e?

A sûrû lombozatot elhagyva, egy házikó bukkant elõ, szakasztott olyan, mint az övé volt Nápolyban, vagy hogy talán éppen az.

- Ez a kalitka ijesztett meg úgy? - mosolygott Balduin. - Nos, mi csodálkozni való van azon? Éppen olyan, mint a tied. Éppen olyan galambot is tartok benne…

Ebben is galamb van! Ez is be van futtatva egész a födeléig folyókával, a virágharangok itt is úgy mozognak, himbálóznak és susognak, mintha csengenének. Csak meg kell tudni hallani. A szegény Marosini szíve úgy elszorult. Õ talán hallotta, hogy mit csilingelnek.

A házikó mögött lugas volt. Ezer meg ezer rózsa csüngött róla, s apró legyek és bogarak légiója rajzotta körül. Minden rózsaszálnak külön udvarlói.

- Mi lelt? Mit rángatod a kezemet?

- Ott ül - hebegte Marosini egy gyermek félénkségével.

Csakugyan ott ült. Esre ült a lugasban, háttal feléjük. Nyúlánk dereka meg volt hajolva kígyóhullámosan, varrt valamit vagy hímzett, az egyik pici lábát pongyola kényelemszeretettel föltette egy elálló gallyra, aminek az a veszedelmes következése lett, hogy a meghajolt térdétõl fölszedõdött egy kicsit a gránátszín szoknyája, s látni engedte a gyönyörû bokáját. Oh, be szemvakító!

Albertus kõvé meredt, Balduin ellenben lábujjhegyen odalopózott és átfogta a szemeit hátulról.

- Balduin! - mondá Esre. - Rád ösmerek a tenyeredrõl.

- A hangja is ugyanaz még - sóhajtá Marosini.

- Eltaláltad - felelte Balduin - most már csak azt találd el, kit hoztam.

- Richárd apót a szomszédból. Eressz el!

- Nem addig, míg el nem találod.

- Ne okoskodj, Balduin. Hát ki is van csak itt? Mileni úr Bolognából.

- No, az ugyan nincs itt. Hanem itt van valaki, akit te a legjobban szeretsz a világon.

- Tudom is én - felelte durcásan és a lábával toppantott. - Megharapom a kezedet!

- Ej, hát azt se tudod, kit szeretsz a világon a legjobban? Semmit se súg az a te szívecskéd. Süket is, néma is… A leendõ férjed van itt, Esre!

- Albertus! - sikoltott föl Esre, kitépve magát Balduin kezébõl, s a következõ szempillanatban már ott volt a Marosini karjaiban.

Az megdicsõült arccal ölelte át. Mindent látott, hallott, de semmit sem értett.

- A tied õ - mondta Balduin mélabúsan -, mindig is a tied volt. Mikor õt Nápolyban nekem adtad, még gyermek volt. Unta ott kalitkai magányát, hát velem jött. Valami újat akart. Egyszóval nõ, tehát szeszélyes. Velem jött, de már az elsõ nap a tengeren észrevettem, hogy szomorú, hogy hiányzol neki. Másnap már a honvágy bántotta… Mire Veronába értünk, beteg lett, s megvallotta, hogy téged szeret. Legott visszautaztam érted Nápolyba, hogy elhozzalak, de már akkor te ungon-berken túl voltál.

- Lehetséges-e mindez? Boldog isten! - rebegte Marosini.

Esre ránézett azokkal a nagy fekete szemeivel szelíden, mint egy igazi galamb, és azzal a szép fejével édesdeden bólintgatott, hogy úgy volt, minden úgy volt.

- Mindenütt kerestettelek, Albertus, de mindenütt - folytatá Balduin -, míg végre ma föltaláltalak a vesztõhelyen. De jer csak, hadd beszéljek el mindent. Hiszen Esrével ráértek nyalakodni. Az élet elég hosszú…

Karon fogta Albertust, s elmesélte, amit tudnia kellett. Hogy építette Esrének a kis házikót, éppen olyat, mint a nápolyi volt. Esre olyat akart.

Hogy a kalitka küszöbét át nem lépte: »Hej Albertus, Albertus, veszedelmes rózsát adtál te nekem, akinek az illatát éreznem kell mindennap s letépnem nem szabad.« Az Esre vagyonáról is számot adott:

- Lelkiismeretesen kezeltem a számotokra és sok szerencsével. Mondhatom neked, Albertus, hogy aligha van hozzád fogható gazdag ember Veronában.

*

S ezzel most már az egyik elbeszélésnek vége van. Esre és Albertus visszakerültek, s természetesen ma is boldogan élnének, ha azóta meg nem haltak volna.

De az olvasó talán így szól:

- Nem haltak azok meg, mert nem is élhettek sohasem. Túlságosan jók ahhoz. Túltengésben van nálok a becsületesség. Az egyik odaadja a mátkáját a másiknak, pedig szereti, a másik pedig érintetlenül visszaadja, pedig az is szereti. A pénzét ellenben megszaporítja. A pénzt nem szereti senki sem. Az egyik meg akar halni a másikért. Nevetséges! Annyira jók, hogy még a gyilkos is ritka becsületes ember köztük.

Az író azonban közbevág:

- Nincsen ezeknek az embereknek a világon egyéb bajuk, uraim, csak az, hogy négyszáz évesek.

S ezen kijelentés után lecsapja ódon lúdkalamusát, s csillogó pengéjû acéltollat szúr be a tollnyélbe, leteszi szemeirõl a pápaszemet, melyen át elõdei, öreg írók, nézték a világot, s szabad szemmel kezdi írni a következõket:

A második elbeszélés

Ugorjunk át négyszáz esztendõt. Hipp-hopp, itt legyünk Budapesten. Hiszen úgyis csak némileg van összefüggés a két elbeszélés közt. De tán rossz helyre ugrottunk, mert Budapest nem nagyon alkalmas hely, hogy csodálatos dolgok történjenek benne, írók tollára méltók. Regények Budapesten is történnek, de azokat a város összes vénasszonyai tudják; paprikadrámák, szerelmi öngyilkosságok valamely szálloda külön szobájában, eltûnt fiúk, elszöktetett leányok, efféle elcsépelt sablonok.

Budapest átlátszó város; nem oly nagy, hogy a háztömkelegek végtelen homályából az írók fantáziája meghizlalja magát, de arra már elég nagy, hogy a gnómok, erdei manók, limfák, nimfák kiköltözködjenek belõle. Még a kísértetekre is bajos ráfogni, hogy ekkor és ekkor, pont éjfélkor a Váci utcán jártak volna, míg ellenben Szentmihályfalván vagy Bágyonban bátran tehetik, hogy elõlépkednek a temetõbõl. Itt a miszticizmus is számûzve van, mert a lóvonatú vasutak már nem közlekednek éjfélkor a Kerepesi úton, s a kísértetek nem jönnek el olyan messzire. A poézis kellékes kosarából nagyon sok hiányzik: nincs virágillat, nincs harmat, nincs madárdal. Harmat helyett por van, virágillat helyett szappan- és petróleumszag, madárdal helyett verkli.

És te, kedélyes, pajzán, jószívû Kock, ki személyeidet, hõseidet egyre pompás lakomákkal tartod Párizs legkülönfélébb éttermeiben, azt hiszed, itt is megbeszéltethetnéd alakjaidat s a regénymese is gurulna tovább? Vesd ki eszedbõl, jámbor embere a pennának, az ilyeneket, mert egy regénymese, amelyik a Szikszay-vendéglõben folyik, mosolyt csal az olvasók ajkára.

Ostobaság! Ami a Szikszayban történik, azt a törzsvendégek jobban tudják, mint az író, s ha valami nevezetes történt volna, azt a törzsvendégtõl már régen meghallotta volna mindenki.

Hol kezdjed mesédnek szálait? Kezedben lehet az osztováta, a fürge kis vetélõ, de nincsenek meg a nyüstek, amelyekhez hozzászõhetnéd a színes fonalat. Az »Angol királynõ« drámáiban ki hisz? Hiszen az összes odajárókat ösmerjük. Fönt az emeleten a széles asztalt, hol Deák Ferenc üldögélt, s hol ma is néhány öreg képviselõ vacsorálgat, kiknek Deákból csak éppen ez az asztal jutott. Lent a földszinti nagy teremben a fõváros pénzes, de nem elõkelõ része mulat esténként cigánynótákon. Roastbeeföt esznek és az esti lapok börze- vagy politikai hírein rágódnak, egy nap úgy, mint másnap. Így lesz minden este, míg csak ki nem maradnak.

Mert kimaradnak. A budapesti vendéglõknek vándornépük van. Mert itt minden a címer után húzódik. A gazdagok azért járnak az »Angol királynõ«-be, mert az elõkelõek jártak oda az imént. Az »Angol királynõ«-ben vacsorálni »chic«.

De az elõkelõk bújósdit játszanak a gazdagokkal. Az elõkelõek eltûnnek onnan, ahol rájuk bukkantak és újra elbújnak. A gazdagok ismét megtalálják õket, s ez így megy örökkön-örökké, míg végre eltûnhetnek egészen a polgári szemek elõl, a nemzeti kaszinó márványkandallós lépcsõházában. Az üvegajtó bezáródik mögöttük - s vége van a játéknak.

A gazdagokat keresik a jómódúak, akik már akkor érnek az »Angol királynõ«-be, mikor a gazdagok fölkeltek asztalaiktól, mert rájöttek, hogy rossz helyen keresik az elõkelõket. A jómódúakat keresik a rangkóros szegények, akik viszont elkéstek, mert azok már indulóban vannak a gazdagok után. S ez az örökös vándorlás foly, foly odább szakadatlanul.

E majmolásban, ez õrült kapaszkodásban sok ember elesik. Egy pisztoly eldurran, vagy egy kulcs megnyikordul a börtönajtózárban. Ezek a mi drámáink.

Szép asszonyok szeretnek, csókolóznak, van itt is tavasz, nyár és tél. Bimbóhasadás és virághullás, de afféle elkényszeredett alakban. Ámor fölhúzza tegzét, de incselkedés nélkül, száll-száll a nyila, de egyenesen a levegõben, nem ír le kacskaringós vonalakat. Szeretnek az emberek, de lehetõleg sok teketória nélkül. Pedig éppen a teketória az a mézanyag, amibe nádját az író mártaná.

Társadalmi élet sincs. A kisvárosi élethez már nagy a város, a világvárosi élethez még nem elég nagy.

Olyan vagy, szép fiatal fõvárosunk, mint egy bakfis. Egy bizonytalan lény! Már nem vagy elég naiv, hogy kedves légy, s még nem vagy elég kifejlett, hogy ingerlõ lehess. Hol fölveszed a hosszú ruhát, hol a köznapi kurta szoknyácskádat.

Azért nem vesznek még sokba az írók. Egyetlen helyed van, a »Rémi-kioszk«, ahol egy regény tisztességesen megkezdõdhetik a törpe akácok alatt, a gyöngyvirág-bokrétát lövellõ ugrókút locsogásánál. Hercegnõkön, grófnékon s közönséges szatócsasszonyokon legelhet a szem ezen az egyholdnyi területen. Egy hold kihasítva a paradicsomból és idelökve. Kalandorok, szerencsevadászok, országnagyok ülnek összevissza tarkán a nádfonatú székekben.

A pincérek futkosnak, a kávéskanalak csengnek-pengnek, a homokkavicsok vígan ropognak a járókelõk talpai alatt. Vidám kacaj, selyemsuhogás…

Bolond volnék, ha nem itt kezdeném a beszélyemet.

Két fiatal ember ült egymás mellett. Bizalmas beszélgetésbe voltak merülve.

- Hát elvállalod?

- Természetesen.

- Holnap bemutatlak nála.

- Hány órakor?

- Délben indulunk az országházból. Eljössz a Házba?

- Van szavazás?

- Azt hiszem.

- Szép-e a menyasszonyod?

- Megjárja.

- És gazdag-e?

- Úgy körülbelül százezer forintra becsülöm.

- Teringettét!

- S ami fõ, árva leány; a pénzt rögtön kikapom.

- Az már derék! És hogy jutottál hozzá?

- A gyámja által. Õ volt a gondviselés. A gondviselés véletlenül ügyvédem és a választáskor jót állt értem nyolcezer forintig, amit most már félteni kezdett, ennélfogva a gondviselés inkább a maga gondját viselte, hogy Esztert nekem juttatá.

- És ki ez a becsületes ügyvéd?

- Az öreg Szabó Dániel képviselõtársunk.

- Úgy? A vén róka! Hát aztán a leány szeret-e?

- Szeret-e? - pattant föl a kérdezett. - Hát honnan tudjam én azt? Azt hiszem, szeret, mint ahogy hiszem, hogy választóim szeretnek, mert hiszen megválasztottak.

A fiatal urak fizettek és eltávoztak. A szomszéd asztalnál az üveges gloriette alatt egy öreg úr ült fiatal asszonyok közt, akik kíváncsian kérdezték:

- Kik voltak ezek?

- A barna fiatalember Altorjay István, aki Willner Eszterrel jár jegyben; a csinosabbik, a szõke pedig Korláthy Péter.

- Képviselõk? - kérdék a hölgyek.

- Képviselõk és akarnokok - felelte kedélyesen az öreg úr.

De mivelhogy az »akarnokok« szót meg nem magyarázta (mert a hölgyek figyelmét egy leányával belépõ grófné csipkéi és ékszerei villámhirtelen elfordították), nekem kell azt az olvasónál lanszírozni.

Akarnok! Nos, miért ne csinálhatna egy jó magyar szót akárki, tehát az említett öreg úr is? Erre joga van minden embernek, aki a maga kapucínerjét szürcsölgeti. Ilyenkor úgyis legélesebb az elme. S nem is szokatlan szó. Sõt igen csinosan hangzik. Ha lehet a nyelvünkön asztalnok (truxes), miért ne lehetne akarnok (a stréber)? Mert akármilyen truxes sincs annyira begyakorolva az asztal körüli funkciókban, mint egy újkori stréber az akarás mûvészetében.

Az akarnok akar, mindig akar, mindent akar. Akar valamit, ha alszik (mert fél szeme nyitva van), akar valamit, ha nem alszik (mert az egyik szemét akkor is behunyva tartja), akar, ha azt mondja, hogy akar, és akar, ha azt mondja, hogy nem akar.

Az akarnok arra való, hogy akarjon és hogy akarják. Már úgy született az akarásra. A filoxéra csak a szõlõtõkén terem meg, a hernyó csak a faleveleken, de az akarnok megterem mindenütt. A filoxéra és hernyó szolidabb lények, mert azok tudják, mit akarnak, tudják, hogy nekik meg kell enni egyiknek a szõlõt, a másiknak a falevelet, de az akarnok soha sem tudja, mit kell megennie.

A filoxéra és a hernyó bizonyos logikai oknál fogva vannak. Elõször terem meg a falevél, azután a hernyó.

De emitt megváltozik a rend: elõbb az akarnok terem meg és csak azután a falevél. S a lét szubtilis nüanszaiba mélyedve, ha a filoxérának kellene megennie a faleveleket és a hernyónak a szõlõtõkét, egyik sem vállalná a másikat; de az akarnok nem olyan makacs, az akarnoknak minden mindegy, az akarnok mindent akar, csak egyetlen egyet nem akar: akaratoskodni.

De ha mindenütt megterem is az akarnok, azért neki is megvan a maga kedvenc elementuma: a parlament. Az akarnok akkor fejlik ki a gubóságból, ha képviselõ lesz.

Képviselõ és akarnok! Milyen sokat ígérõ állapot! Elõbb azért volt tán akarnok, mert még nem volt képviselõ, s most már azért akarnok, mert képviselõ. Az akarnokság olyan, mint a gyûrû, se nem kezdõdik, se nem végzõdik sehol.

Óh, boldog hernyók, akik születtetek a falevelek megevésére a falevelek tartamára, s mindjárt az elsõ föleszmélésnél ott találtátok magatokat az óhajtott mezõn… A szegény akarnokok felé csak integetnek csábítón, incselkedõen a falevelek…

De álljunk meg! Azaz, hogy menjünk tovább! Az »akarnokot« magyarázva, szinte elfelejtem, hogy az olvasó voltaképpen a beszély folytatását akarja.

Nos, egy már világos a sok beszédbõl, hogy Altorjay házasodik s hogy Korláthy elvállalta a võfélységet.

S minthogy a jelen korban minden indokolandó az író által, Altorjay azért házasodik, mert véletlenül éppen egy jó hal akadt a horgán, s Korláthy azért vállalta el a võfélységet, mert éppen tavaly csináltatott szép meggyszín magyar ruhát, ami igen jól fog festeni ezen a napon. Különben testi-lelki barátok ketten. Nem áradozó szavakban és tettekben nyilvánul ez (mint a fentebbi sületlen elbeszélésben), mert a szavak elrepülnek, a tettek elfelejtõdnek, de scripta manent - sok-sok helyütt van egymás mellé írva nevük a váltókon, hol az egyiké felül, hol a másiké.

Elhagyva a kioszkot, elváltak a Nagy-Kristófnál (az egyetlen alakunk, kit minden pártárnyalat elismer nagynak).

- Tehát holnap! Viszontlátásra!

Péter kocsiba ült és a Városligetbe hajtatott, Altorjay pedig megfordult és elsietett a klubba. De a klubban unalmas délután volt. A miniszterekbõl senki sem volt bent. Van az így néha. Ilyenkor borús a hangulat, homály vonja be a tágas termeket. A nap nem süt, az arcok nem ragyognak.

- Ma nincs miniszter! - mondják a mamelukok, dörzsölik a kezeiket, ásítanak és az ajtóra néznek.

Minisztert keresett Altorjay is, akinek elfecsegje a legfrissebb pletykákat, a legújabb bon mot-kat, politikai hírleléseket: a »zöld asztal« sajátos, csípõs ízû csemegéit.

- Valahol nagy ebéd lehetett - találgatják a klubtagok.

- Ma tán már be sem jönnek! - hangzik föl itt is ott is szomorú, méla hangon.

És széledezni kezd a vásár. Mit is ér egy vásár, vevõk nélkül?

Ah, milyen kor ez! Az ifjú nem arról álmodik, hogy holdvilágos estén, csobogó tó partján együtt sétál a szõke fürtös leánykával a harmatos pázsiton, a hold ábrándosan világít keresztül a susogó falombokon… Az ifjú arról álmodik, hogy õexcellenciája karon fogja, bevonja egy sarokba. »Ülj ide mellém« - suttogja õexcellenciája, dobogásba hozva szívét - »errõl vagy arról szeretnék veled értekezni.« A szögletekbõl, a terem minden zugából irigyen néz rá száz mameluk szeme. Ah de szép fényük van ezeknek.

Altorjay, minthogy parti sem akadt (pedig a miniszterek után mindjárt a skiz következik hódolati objektumnak), vette a kalapját, elment a menyasszonyához. Valamivel csak agyon kell ütni a délutánt.

Esztike otthon volt. Csinos portéka, szöszke, virgonc, tele kedéllyel, pajkossággal. Ha egy kicsit magasabb volna, jó lenne, de így is szép, egy valóságos cukrosbaba, akit azon módon oda lehetne tenni egy nagy tortára, ami pedig a pisze orrocskáját illeti, az a legimádandóbb orr volt az egész világon.

- Hát maga hogyan pottyant most ide?

- A klubból. Tán haragszik is az én szeretetreméltó kis Esztikém, hogy háborgattam?

- Sõt jó, hogy itt van. Ki akarok menni valahová a zöldbe. Egy lovagra van szükségem.

- Szolgálatára állok. De egy föltétel alatt.

- Halljuk, uram.

- Hogy a társalkodónét ne hozzuk.

Eszti behasított picike ujjával a foga közé, s aztán csettentve lökte ki az ujját kötekedõn, pajkosan.

- Ez ni! Kellene, ugye?

Altorjay nevetett.

- No hát csak üljön le, míg fölveszem a kalapomat, meg a köpenykémet és amíg a madame fölkészül.

- Jaj, az egy örökkévalóság!

- Öt perc lesz, ha mondom.

Öt percet ha mondott, hát persze tizenöt perc lett, mire madame és Esztike beállítottak készen a kis szalonba.

A kis fehér szalmakalap, körülkúszva orgonavirágokkal, csodálatosan illett az arcához.

- No, de már most hova menjünk? A szigetre?

- Ugyan hagyja el! Az az unalmas hajóút. Ki menne a szigetre?

- Talán a Zugligetet óhajtja?

- Eszembe sincs - mormogott Esztike.

- Hát akkor menjünk a Városligetbe.

- Eh menjen! Maga semmit se tud kitalálni. Magában nincs semmi invenció.

- De édes istenem! Hisz én csak nem találhatok fel magának egy külön erdõt. Nem vagyunk a Kongó-államokban, ott az is lehetséges volna. Itt már minden fel van fedezve.

- Igen, még az is kitudódott, hogy maga egy gúnyolódó rossz ember.

A vége az lett, hogy mégiscsak a Városligetbe mentek. A tónál, amint a hattyúkat nézegették, szembe jött Korláthy Péter.

Egy tekintetet vetett az igézõ kis menyasszonyra s vakmerõen lépett eléjök. Teljes lehetetlenség volt be nem mutatni.

- Korláthy Péter képviselõ és…

- És võfély - tette hozzá Korláthy mosolyogva, mély meghajlással. Eszter kezet nyújtott neki.

- Éppen emlegettük a holnapi látogatását.

- Milyen ritkaság, hogy amit a holnap ígér, azt már a ma adja ide.

Eszter könnyedén jegyzé meg:

- De azért holnap is szívesen látjuk.

- A mi kenyerünk az engedelmesség - felelte Korláthy fõhajtással. - Némelykor sótlan kenyér, némelykor kalács.

Korláthy szép, szikár fiatalember volt, elõkelõ megjelenéssel. Rokonszenves, tojásdad arcú, vékony kunkorodó bajusszal, s azonfölül tele volt ötlettel, sziporkával.

- Tarts velünk, ha ráérsz - mondá Altorjay. - A klubban úgy sincs senki.

Körülsétálták a tavat. Kellemes nyári alkony volt. A zene hangjai lágyan szûrõdtek át a levegõn a Drót-szigetrõl. Ebbe vegyült a Paprika Jancsi birodalmának zenebonája távolról, a tavon csendesen siklottak a csónakok.

Eszter azt mondta, õ is csónakázni szeretne.

- Késõ van - szólt madame…

- Nem kapunk aztán bérkocsit - segített a társalkodónénak Altorjay.

- Egy kocsi bizonyosan lesz - kedélyeskedék Péter. - A Göncöl-szekere. Majd hazamegyünk azon. Pista azért beszél, mert nem tud evezni. Válassza ki a csónakot, kisasszony, egyszer végigmegyünk a tavon. Leszek én a vízifuvarosa.

Egy kis finom bordájú lélekvesztõre esett az Eszter választása. Abba ültek bele, Péter és Eszter.

Péter eleinte ügyetlenül kezelé az evezõt, ide-oda ingott a sajka.

- Jaj, félek, - sikongott Eszter.

- Ugyan mitõl félne?

- Hisz itt be is lehetne fúlni.

- Azt már nem. Mert engem az immunitás véd, magát pedig én védem.

- Ne prézsmitáljon, de vigyázzon inkább. Óh, be fölséges a levegõ!

- Hát még beljebb a vízen.

- Nos, menjünk még beljebb. Elég nagy a tó.

- Bár csak nagyobb lenne, bár a Fekete-tengerig tartana.

- Mire volna az jó magának?

- Mert most odáig eveznék. Magát ki nem tenném.

Addig-addig fecsegett, míg egy részeg mesterlegény, aki a Dulcineáját csónakáztatta, nekiment a szubtilis alkotmánynak a csónakja orrával.

- Jézus Mária! - sikoltott föl Eszti.

Az elõbbeni beszélyben fölfordult volna a csónak. Esre - …akarom mondani Eszti, beleesett volna a vízbe, Péter kihúzta volna az elaléltat, a tó partján lett volna egy nádfödeles kunyhó, áldott képû öreg anyókával, ott megszárították volna a ruháját, kigombolták volna a mellénykéjét (fehér keblének hullámzása leíratott volna általam egy egész lapon), egyszóval, eszméletre tért volna egy föllebbenõ sóhajjal: »És õ, életmegmentõm hol van?«

De ezúttal csak félrebillent a csónak, egy kis víz beleloccsant s Eszti megijedt, ijedtében megkapta a Péter nyakát, aki szinte megijedt s ijedtében elereszté a lapátot.

- Maga ügyetlen csacsi! - pattant föl Eszter hangosan, mikor a csónak helyrelóbálózott - vigyen ki tüstént! Tüstént, tüstént, parancsolom.

Péter megneheztelte nem annyira a szavakat, mint a hangot, s egyetlen szót sem mondott mentségére.

- Egészen tönkretette ruhámat - dörmögött-mormogott Esztike.

Valóban, a beloccsant víz átnedvesíté a lilavirágos könnyû barèche szoknyácskáját, úgyhogy az odatapadt a térdeihez s látni lehetett az ingerlõ idomait.

A madame és Altorjay, akik csak azt látták a tópartról, hogy Eszter karjaival a Péter nyakát fogja, el nem képzelhették, mi történt.

Altorjay madame-ra nézett, a madame pedig, valahányszor zavarban volt, mindig franciára fordította a beszédet.

- El nem tudom képzelni a dolgot, monsieur Pista. De az mindent megmagyarázhat némileg, hogy a kisasszony katonaleány. Egy vén huszár ringatta bölcsõjét. Azután is az babusgatta, az játszott vele. Az öreg János, ki most is nálunk van. A megboldogult ezredes penziót hagyott a Jánosnak, hogy holta napjáig a leányánál maradjon. Az öreg huszártól sok olyat tanult el, ami nem chic. Kedves és jó a gyermek, de tömérdek kaprisz van benne. Az öreg János minduntalan kiüt rajta. Ez is valami efféle lesz. Oh, hisz ha az én kezem alatt lett volna elejétõl fogva…

- Persze, persze - mondá Altorjay szórakozottan.

A csónak kikötött ezalatt; a kis Esztike bájosan nézett ki úgy vizesen, mint egy igazi vízi tündér.

- Az isten szerelméért, megfázik. Már didereg is. Hamar a sált, madame Lucy. Ne meressze a szemeit, hanem segítsen. Mi történt, az ördögbe, hiszen csupa víz?

Esztike vasvillás szemeket vetett Korláthyra, de már ebbe a haragba egy kis tréfás íz is vegyült.

- Ott az ok ni!

- No, no, nem baj. Csak egy bérkocsi kellene minél elõbb, mert így nem mehet. Péter kérlek, légy olyan kegyes, keríts egyet, mi addig kiérünk az útig.

Esztike elbeszélte a szerencsétlenséget, amiben forogtak, hogy a csónak majdnem fölborult, s õk menthetetlenül a vízbe pottyantak volna, azt se titkolta el, hogy belekapaszkodott a Korláthy nyakába.

- Ej, semmi az - vigasztalta Pista úr -, túl vagyunk a bajon, és legalább magának is van most már valami fogalma a hajótörésekrõl. Csak azt az egyet sajnálom, hogy a másvilágra, az angyalok közé, a Péter nyakán akart megérkezni.

Esztike maga is fölkacagott ezen az ötleten:

- Hiszen ha nem volt hirtelenében más alkalmatosság.

A kocsi ezalatt megjött, de Péter nélkül.

- Hát az az úr hová lett, aki küldte? - kérdé Altorjay.

- Egy másik kocsira ült és elhajtatott a város felé.

- El se búcsúzott! Furcsa.

- Megneheztelt - vélte Esztike. - Bizonyosan megneheztelt rám.

- Mit csinált vele?

- Elneveztem mérgemben ügyetlen csacsinak.

- Csakugyan nagy csacsi, ha ezt megorrolta. De mégis restellném a dolgot. Meg kell a kis öreget valahogy békíteni.

- De hogyan?…

- Kitalálja azt a maga leleményes fejecskéje. Hívja meg mindenekelõtt holnapra Dani bácsi ebédre.

Úgy is lett. Dani bácsi (t. i. Szabó Dániel képviselõ és hites ügyvéd, az Esztike gyámja) elfogta másnap Korláthyt a folyosón.

- Hallom, hogy megharagudtál a gyámleányomra. Ki akar veled békülni. Rám bízta, hogy elhozzalak ma ebédre. Notabene õ maga fõzi.

- De már azt, hogy milyen gazdasszony lesz, megkóstolom.

A véletlen úgy hozta magával, hogy Altorjay nem jöhetett az ebédre. A legszentebb akadály tartotta vissza. Itt voltak a választói.

- Én ma hordár vagyok, Dani bácsi. Ments ki, kérlek, Eszter elõtt elmaradásomért.

Pedig igazán rosszkor jöttek azok a választók. Eszti kitett magáért, ízletes, pompás ebéd volt: csigaleves, egy pár benne úszkáló gombaszilánkkal, tehénhús kukrejttel, röstölt lével, csuka tormával, malac-pecsenye és kapros metélt. Ilyen lakomát csaphattak hajdanában az istenek az Olympuson. Természetesen nektár is volt, jó egri és visontai. Töltögette szorgalmasan az öreg János.

Ebéd után elhozta Esztike a cigarettadobozt, s megkínálván elõbb Korláthyt, annak a tüzénél õ maga is kacéran rágyújtott.

- Szívjuk ki hát a békepipát.

A nyelvecskéjére minduntalan rászállt egy-egy dohánymorzsa, a fölszálló füst az orrát fúrta, prüsszentett, a legcsodálatosabb grimászokat csinálta. Igazán megenni való volt.

- Ugyan tegye le!

- De bizony kiszívom a maga kedvéért.

Dani bácsi szitakötõ formájú szemei egyre kisebbedtek, ásított, panaszkodott, hogy az ülésen elálmosították a szónokok, miközben nagy feje lehanyatlott az asztalra, s Péter egyesegyedül maradt Eszterrel, mert a harcias madame a künn hallatszó nagy tányércsörömpölésre, mint egy fölingerelt sárkány, kirohant pörölni a konyhába.

Megindult a trics-tracs. Azokról a mindenféle semmiségekrõl, melyek legjobban töltik meg a leányok fejét: mit adnak a színházban, ki mennyit vesztett a kaszinóban, ki fizeti X. színésznõnek a számláját, mit forral most Bismarck… akarom mondani Monaszterli?

Péter egyre közelebb húzta a székét Eszterhez. Egy út az asztal körül! Nem megvetendõ dolog. A legkellemesebb úti emlékekhez vezethet.

Elõbb egy picike kenyérgolyóbist gyúrt. Ez volt az elsõ löveg. Ámor, az antik Ámor, nyilakkal dolgozott a maga idejében, a modern Ámor kenyérgolyóbisokkal tesz kísérleteket.

Esztike behunyta szép szemeit, amint rádobta a galacsint és elmosolyodott:

- Látom már, hogy nem haragszik.

- Nem is haragudtam magára, higgye meg.

- De hát akkor miért eresztette le az orrát?

- Mert önmagamra haragudtam.

- Vajon?

- Mert teljes igaza volt, hogy ügyetlen csacsi vagyok.

- Ne legyen olyan kegyetlenül õszinte!

- Mert ha nem lettem volna olyan ügyetlen csacsi, mikor a nyakamat átfogta, meg kellett volna csókolnom.

- Ugyan, ugyan, hogy jut ilyen bolondság az eszébe?

- Egész életemben keserûséggel fogok e mulasztásra visszagondolni.

- Szegény boldogtalan ember - kötekedett vele dévajkodva Eszter. - Ne tegyek még egy kis cukrot a kávéjába?

- Kérem…

Eszter kivett egy cukorkockát az ezüst tartóból s bizonyos gúnyolódó pajkossággal pottyantotta be a csészéjébe.

Pillanat mûve volt, amint megcsillant gömbölyû szép karja, amint arra vitte a Péter válla fölött, szeme fénykarikát vetett a kívánatos habportékára, elbódítá az illat, a nõi test ingerlõ szaga, s beleharapott az elbûvölõ karba.

Meg akarta csókolni, de beleharapott, mint egy állat. Eszter fölszisszent. A Péter foga benne kéjelgett az édes húsban.

- Mit csinál? Megõrült?

- Meg - lihegte lángba borult arccal. - Imádom.

Eszter ijedten kapta föl a csengettyût az asztalról és megrázta.

Dani bácsi fölriadt s a szemét dörzsölve mormogta:

- Szavazzunk!

Azt képzelte, hogy a képviselõházban van, s az elnök csengetett.

Az öreg János huszár berohant:

- Mit parancsol?

A leány ajka vonaglott a fölindulástól, Péter lesütötte a szemeit, mint egy bûnös, s várta amint Eszter azt fogja mondani fölháborodva: »János, vezesse le a lépcsõkön ezt az urat!«

Eszter habozott, kapkodott egy percig, aztán így szólt, lecsillapodva:

- Szedje föl a gyufát, János bácsi, kérem.

Szinte jó szerencse, hogy amint a karját visszarántotta, a gyufatartó lecsúszott az abroszról s összetört a padlón.

Dani bácsi nem azért volt furfangos fiskális, hogy amint fölocsúdva figyelmesebben szétnézett, legott észre ne vegye a gyanús »környülállásokat«. Eszter szeme szikrát hány, arca akár a rózsa, kigyúlva, Péter zavart, az abrosz le van csúszva, a gyufatartó összetörve. Hátha még az Eszter hirtelen hátradugott karját látta volna a fogak helyeivel!

- Mi az, mi? - förmedt fel tréfásan. - Canis mater! Mit csináltok, gyerekek?

Azután magában motyogva kezdé megállapítani a valódi tényálladékot: »Hm, ez a Péter! Nagy kópé!… Megkóstolta a gazdasszony fõztjét, most alkalmasint magát a gazdasszonyt akarná megkóstolni«.

Ebbeli föltevését megerõsítette az is, hogy Eszter kifutott a szobából, egy belindekmérges pillantást vetve az ajtóból Péterre, s mikor ez távozáskor el akart tõle is búcsúzni, madame Lucy nyafka orrhangon adta tudtára, hogy a kisasszonynak a feje fáj, nem jöhet ki.

Feje fáj, tehát haragszik. Haragszik, de el nem árulta, tehát van remény.

Másnap már Péter kereste föl a házban Dani bácsit, hogy megszuttyongassa:

- Hallod-e, bátyám! Egy ebédet már adtál az Eszter kedveért, hogy énvelem kibékülhessen. Most már adjál még egy ebédet az én kedvemért, hogy én békülhessek ki õvele.

- Hehehe - nevetett a vén róka. - Miért ne adnék, amikor adok. Csakhogy nem oda Buda, fiacskám. Még belém találod oltani a gyanút, hogy tõrt vetettél ki arra a galambra. Hanem a kalitka, amiben van, az enyim, hehehe. Aztán a galamb a Pistáé. Hm. Semmi sem lehetetlen, hm. Hát micsoda províziót adsz, fráter, hehehe?

- Szabad csalás a számadásokban - csipkelõdék vele Korláthy mosolyogva, amit az öreg úr olyan kapitális ötletnek tartott, hogy a hasa is rengett a nagy nevetéstõl.

A provokált ebéd nemsokára megvolt, s Péter gyakori vendég kezdett lenni a háznál. Még Altorjaynak is föltûnt.

- Te Dani bácsi. Ennek a Péternek a dolga sehogy se tetszik nekem. Még utoljára bele talál szeretni a menyasszonyomba. Mindig ott találom, ha hozzátok megyek. Hát mit csinál az ott?

Az öreg úr kedélyes vállvonogatással nevetett.

- Juventus ventus. Békülnek, öcsém, békülnek. Ne törõdj vele! Sohase láttál te olyan bohókás nagy gyerekeket: örökké haragban vannak egymással, váltig nekem kell közbelépni.

*

Görögországnak hét bölcse volt s azoknak egy szék jutott, hogy abba üljön bele a legbölcsebb. A hét bölcs közül mindenik a másikhoz küldötte a széket. Elég nagy galyiba volt ez is.

Magyarországon nyolc szék van - de csak egy bölcs (néha egy sincs). Ez aztán a nagy galyiba. A székekbe bele kell ültetni nem bölcseket is.

S ezek a nem bölcsek éppen nem olyan szerények, mint a görög bölcsek voltak, ezekbõl senki sem küldi el a széket sorba a másikhoz, de mind a nyolcba õ maga kapaszkodnék, ha lehetne.

Éppen olyan idõszak volt, mikor minisztereket keresnek. A kabinet rekonstruálja magát. Nagy dolog ez a klubban. Lázasan nyüzsög a mameluk-tábor. Tarka-barka kombinációk keringenek a levegõben.

Altorjay is akart valamit. Mit? Hát tudja is õ! Csak akart. Ki tudja, hogy fordul, mi minden eshetik ilyenkor. Mikor a körtefa virágai hullnak, a távolabbi helyekre is el-elvihet a szél egy-egy szirmot. Az akarnokok egymásba vannak kapaszkodva, nagy akarnokokhoz kis akarnokok, mint az elsõ osztályú vagonokhoz a málhás kocsik. Király viszi a vargát, varga viszi a rókát, róka viszi a csukát…

Ott lebzselt a klubban, pedig már az esküvõ is ki volt tûzve nyolcadnapra, a menyasszonyához alig ért rá egy pár percre felfutni napközben. Sivár, szánandó ember, eltékozolja a legszebb kincseket. Hiszen a házasság összes költészete éppen az a néhány nap - a házasság elõtt! A mézeshetek a tudás fája, a házasság elõtti hetek a sejtés fája. Ezen teremnek a legédesebb gyümölcsök.

A sejtés hetei tovaröppentek Altorjayra nézve. Nem sejtett õ semmit.

Az esküvõ elõtti délután meglátogatta a menyasszonyát, az estét a klubban töltötte, éjjel nyugodtan aludt, reggel fölkelt, megreggelizett, elolvasta a napilapokat, már megint új kombinációk. (Ezek az újságok úgy hazudnak, mint egy obsitos katona.) Aztán elkezdett öltözködni: fölhúzta a sarkantyús szattyán csizmáját, a gránátgombos, kék bársony mentéjét, felkötötte türkizekkel rakott kardját s beleült a kocsiba.

Az órája még csak félkilencet mutat. Még korán van. Esztikét még csak most öltöztetik, aranyos szõke hajára a koszorút illegetik. Ott õ csak láb alatt lenne most! Dani bácsi a krokodiluskönnyeket hullatja. A vén János dörmög, mint a medve, a nyoszolyóleányok, a barátnék csicseregnek, mint a fecskék.

Hadd könnyítsenek a lelkükön, kiki a saját ízlése szerint.

Azalatt neki éppen ideje jut elhajtani a Nagystáció utcába és fölszedni a võfélyuramat, Korláthyt.

A kocsi sebesen gurult a kövezeten, csillámló apró szikrákat csiholtak ki a lovak patkói. A kerekek robaját szinte érthetõ szavakká gyúrta össze a képzelet: »Boldog ember, boldog ember«, morogták egyre a kerekek.

Hopp, itt vagyunk.

Ruganyosan haladt fel a lépcsõkön, a kardja vígan, hetykén csörömpölt, mintha azt mondaná minden lépésnél: »Itt megy a nagyságos Altorjay képviselõ úr«. A Péter ajtaján megnyomta a csengettyû gombot. Az is vígan sikongatott: »Jó reggelt, jó reggelt.«

Egy fiatal inas-gyerek, afféle tigris, nyitott ajtót.

- A nagyságos úr nincs itthon. Elutazott.

- Elutazott az eszed, te tacskó. Hát nem tudod, ki vagyok én?

- De igenis, kérem alássan, ösmerem, hogy Altorjay nagysága, de azért az uram mégis elutazott.

- Az lehetetlen! Hiszen még tegnap együtt voltunk.

- Az éjjel utazott el.

- S nem hagyott volna nekem semmi üzenetet?

- Nem.

- No, ez furcsa egy eset. Megfoghatatlan!

S nagy fejcsóválások között távozott, a kapu elõtt bevetette magát a kocsijába és a menyasszonyához hajtatott. Éppen meg is lesz, mire odaér, a kilenc óra.

A nappaliban találta Dani bácsit és a madame-ot. Izgatottan jártak föl s alá.

- Baj van - mondá belépve, bosszankodó arcot vágva.

Egyszerre ránéztek mind a ketten:

- Hát már tudod?

- Hogyne. Hát nektek mégis üzent. Mi baja történt?

- Dehogy üzent, dehogy - mondá Dani bácsi szomorúan. - Nem üzent az egy szót se. Itt süllyedjek el, ha csak sejtettem is. Mégis rettenetes!

- Föl se kell venni, Dani bácsi. Gyorsan helyettesíteni kell. Van valaki kéznél?

Az öreg úr csodálkozó szemeket meresztett Altorjayra, s aztán kesernyés humorral mutatott madame Lucyre: - Úgy? Hát itt van a madame kéznél. Jó lesz?

- A madame? Võfélynek? Hát megbolondultál, Dani bátyám?

- Kezdelek nem érteni, Pista. Nem vagy eszeden. De nem is csoda. Ki hitte volna. Ördög forgós adta, ez a fehérnép mind ilyen.

- Miféle fehérnéprõl beszélsz?

- Hát az Eszterrõl.

- Igaz! Föl van már öltözve?

- Kicsoda?

- Hát az Eszter.

Dani bátyánk jelentõségteljesen nézett össze madame Lucyvel, aztán vállat vont és a kezeit dörzsölte, mintha mosná.

A társalkodónõ kezdett valamit sejteni. Végre is az efféle ember nem húszéves diák, akinek egyszerre elszaladjon az esze. Itt valami félreértésnek kell lenni.

- Ön eszerint nem tudja még - kezdé madame Lucy, - hogy eltûnt.

- A patvarban, mondtam már, hogy tudom - felelte Altorjay nyugodtan.

Ez a nyugodtság megint szeget ütött a gouvernant fejébe.

- Talán azt is tudja, hogy hova tûnt el?

- Nem! azt már nem tudom, de nem is törõdöm vele. Lehet már õ miattam akárhol, annyi bizonyos, hogy komisz ember.

- Kicsoda?

- Ki más, mint Korláthy.

- Ön érthetetlen. Hát mit csinált Korláthy?

- Teringettét, hát nem arról beszéltünk eddig? Elutazott az éjjel valahova, s engem gyönyörûen felültetett.

A madame fejében most már igazi fény gyulladt ki:

- Én már tudom, hová utazott.

- Nos?

- Hiszen világos - kiáltá élénken -, együtt mentek el Eszterrel.

Altorjay elhalványodék, szemei kidülledtek.

- Eszterrel? - hebegte. - Az isten szerelmeért, mi történt Eszterrel?

Künn csengetés hangzott. Nyilván a nyoszolyólányok jönnek vagy a másik võfély. Dani bácsi kiszaladt eleibök. Lucy pedig fölvilágosítá a võlegényt.

- Hiszen egy negyedórája beszélünk róla, monsieur. De az ön esze folyton Korláthyn kalandozott. Eszter eltûnt az éjjel, ez a száraz tény. Reggel gyûretlenül találtuk ágyát, s képzelje, a vén János is vele ment. Mindig mondtam errõl az emberrõl, hogy egy kötni való imposztor.

Altorjay egy székbe roskadt, kezét halántékára tapasztva.

- Szomorú eset - törte meg a komor csendet a madame érzékeny hangon.

- Az - mondá Altorjay tompán.

- Hogyne volna kérem, öreg napjaimra állás nélkül maradtam.

Altorjay nem is hallotta; feje zúgott, homlokán lüktetni látszottak az erek, tekintete fagyasztó, borzalmas lett, ajkai önkénytelenül mozogtak. Fönnhangon gondolkozott.

- Milyen szégyen, milyen szégyen. (Nem azt mondta, hogy »mekkora fájdalom!«)

- És a szép habos selyem menyasszonyi ruháját is magával vitte - hajtotta a madame. - Oh, oh!

- Mit fog mondani a világ? - szõtte tovább leverõ gondolatait Altorjay. (Hogy az õ szíve mit mond, az nem jött számba.)

Csak a szégyennel, a világgal törõdött. Mit fog mondani a klub, mit fognak mondani a miniszterek?

Hát bizonyosan nevetni fognak.

És mit fognak mondani a hitelezõk?

Hát bizonyosan nem fognak nevetni.

Dani bácsi eligazítván a dolgot a most már alkalmatlan nászvendégekkel, mérgesen rárontott Altorjayra.

- Nos, úrfi, mi lesz most? Ami megtörtént, azon nem lehet változtatni. Te voltál az ügyetlen csacsi, nem az a másik. Szalad már az én nyolcezer forintom is! Ha olyan nagy politikus vagy, most eszeld ki már, hékás, mit csináljunk?

- Én tudom, hogy mit csinálok - hörgé. - Megölöm azt a gazembert. Megtalálom én õt a föld alatt is!

*

Nem is igen kellett keresni. Megesküdtek Eszterrel Pozsonyban, egy pár mézesnapot töltöttek Bécsben, aztán gyönyörûen hazajöttek a Nagystáció utcai lakásba.

Egy nap csak elbámult Altorjay, mert amint végigment a klub termein, ott látta az egyik asztalnál tarokkozni Korláthy Pétert. Éppen pagát ultimót mondott, nagy figyelemmel játszott. Az öreg Gravinczy fõispán (az egyik partner) merõ tarokkpolitikából nagy figyelemmel szürcsölgeté szivarpipája szutykos csutoráját, elõbb a szárat tisztogatta, aztán a szipkájából fújta ki, hórihorgas nyakát fölfelé nyújtogatva, a beleragadt portorikócsutkát a szobamennyezet felé, amely tisztogatási intermezzó csupán ürügyül szolgált arra, hogy a nyakmûveletekbõl kifolyólag héjaszeme betekintést nyerjen a játékos kártyájába, a hívás dolgában lévén szertelen megakadva, míg a másik partner lihegve olvasta a point-okat.

Altorjay egyenesen a játékasztal felé tartott. Korláthy észrevette, megrezzent, zavartan tekintett kártyáiba, míg elhatározta, mit tegyen. Történjék bármi, de mosolygó arccal fogadja. Hiszen természetesen, legjobb tréfára fordítani az ilyet. Nem is volt az egyéb, ha jól felfogjuk.

Cinikus kacajjal nyújtá feléje a kezét:

- Szervusz, Pista! Quo modo vales?

Altorjay ránézett lesújtó, rideg tekintettel, s kezét izgatottan ereszté le a Gravinczy fõispán vállára.

- Hogy ülhettek le ezzel a hitvány gazemberrel kártyázni? - szólt, Korláthyra mutatva a másik kezével.

S ezzel csendesen odább ment a másik szobába.

Korláthy elvörösödött és felugrott, a kártyákat az asztal közepére csapva.

- Ez már sok. Ez vért kíván!

S bõszülten rohant segédeket keresni.

A partnerek összenéztek.

- Kétségtelenül annyi - mondták -, mintha elfogtuk volna az ultimó pagátját.

(A pajtásokat nem érdekelte, hogy mi lesz vele, az volt a fontosabb kérdés, hogy mi lesz az ultimóval.)

- Sõt a kettest is elvesztette - vélte a másik partner.

- Természetesen - jegyzé meg a fõispán. - Föl kell írni. Ámbátor…

Torkán akadt a szó, tanácsosabbnak tartotta elhallgatni a véleményét.

- Mit akartál mondani, méltóságos uram?

- Hogy magunk közt legyen mondva, mindent megnyert volna, ha a kártyát le nem csapja.

Párbajsegéd gyorsan akad a klubban. Az akarnokok annyira mindent akarnak, hogy idõk emlékezete óta nem akadt egy, aki ne akarjon párbajsegéd lenni. Az is hivatal, legalább egy fél napra. Amilyen, olyan, de mégis szereplés. A név terjed vele. A »Nyilatkozatok« tömkelege néha napokig fölszínen tartja a lapokban. A választókerületben olvassák a jámbor Haluska Jánosok, s kevélyen mondogatják: »A mi képviselõnk most vérben dolgozik«, vagy pedig ilyképpen szólnak a malmok alatt: »A mi képviselõnk megint becsületet reparál.«

S hányszor van ez; újra meg újra olvashatják. Ahány nap, annyi eset. Képzelhetõ, az is eszükbe juthatna e jó falusi embereknek odahaza: hogy vajon cserépbõl van-e a nagy urak becsülete, hogy olyan gyakran törik el, s hogy olyan könnyen össze lehet drótozni?

Igen, a nyilatkozatok tömkelege jön most. Egy uncia vér s két liter tinta. Ez a magyar párbajok eredménye. Az egy uncia vér nem bizonyos, a tinta ellenben bizonyos.

A párbaj véghezment másnap a rákospalotai erdõben, ahol összevissza vannak lövöldözve a fák. Mikor a favágó évek múlva valami fát fûrészel, egyszer csak kigurul a közepébõl egy-egy golyó. Mindenik golyó egy el nem talált ember. Gombát szedõ parasztgyerekek szintén találnak golyókat a füvek között. Mindenik egy helyrehozott emberi becsület. S mellénykéjük zsebébe rakván e becsületeket, gomboznak velök otthon a házereszek alatt…

Altorjay lõtt elõször és nem talált, Korláthy lõtt és talált. Altorjaynak csak a vállperecét zúzta össze a golyó. Az orvosok bekötözték és azt mondták, hogy nem veszedelmes. Az meglehet, hogy a jobb karját sokáig nem fogja tudni mozdítani. De ez nem alterálja a kenyérkeresetét. Végre is nem a jobb karjával szavaz az ember.

Most következtek aztán a nyilatkozatok. Nyilatkoztak a segédek, hogy az ügy lovagias úton intéztetett el. Nyilatkoztak a doktorok azon hírlapi kacsa ellenében, hogy az Altorjay sebe életveszélyes volna. Nyilatkoztak a felek azon hír rektifikálására, hogy a felek nem fogtak kezet a párbaj után. Hiszen teljes lehetetlenség volt, mert az Altorjay kezét összekötözték a doktorok. Nyilatkozott a klub gazdája a »Hallatlan botrány a klubban« címû újdonságra. Nyilatkoztak a szemtanúk, miként folyt le az összeveszési jelenet. Gravinczy fõispán is nyilatkozott a szemtanúk közt, s ebbõl ágazott ki egy mellékügy. A Gravinczy megyéjében a Nagyvarjasi Kard címû ellenzéki lap megírta olvasóinak, hogy a fõispán heteken át Budapesten kártyázik ahelyett, hogy itthon az árvaszék makhinációit ellenõrizné. Állami közigazgatás, jöjjön el a te országod! Erre aztán nyilatkozott az alispán, hogy a fõispán úr õméltósága megyei teendõkben utazott el Budapestre, a helybeli takarékpénztárral kapcsolatban, mire nyilatkozott a takarékpénztár a »részvényesek megnyugtatása céljából«, hogy ezen ügy pusztán adminisztratív természetû s éppen nem érinti a takarékpénztár anyagi viszonyait. S így kavarogván az Altorjay-Korláthy-ügy minden elõzményeivel együtt a sajtóban, a gonosz fekete betûk erdeje közül ördöngösen vicsorgatta a fogát egy-egy maliciózus célzás, úgyhogy Szabó Dániel orsz. képviselõ és gyám úr is »indíttatva« érezte magát nyilatkozni, hogy neki egyáltalában semminemû tudomása nem volt Korláthy terveirõl - amit az bizonyít leginkább, hogy a gyámleányának nászajándékul szánt ezüstnemûre az utolsó napokban rendelte meg az Altorjay-címer bevésését. Egy gólyamadár karddal a csõrében. Ez a gólya tanúság rá, hogy õ ártatlan.

Természetes, hogy az illetõ vésnök is nyilatkozott. Mert hiszen a nyilatkozatok földje ez. Az egész társadalom csodálatosan össze van kuszálva nyilatkozatokkal. Itt mindent nyilatkozatokkal gyógyítanak. Nyilatkozatok bizonyítják, hogy valamely asszony erényes, hogy valamely férfi tiszta jellem. Nyilatkozatokkal reparáltatik a törvény is. Ha a kormány valami hibát tesz, nyilatkozik. Még maga a király is nyilatkozik, ha rossz hangulatból jót akar csinálni. Nyilatkozik itt mindenki. A nyilatkozatok az ország aprópénze. Ezzel fizetnek, ezzel élelmeznek. Ha valaki a lábát ficamítja ki az utcán, az utcaseprõ nyilatkozik, hogy õ nem hagyott elszórt dinnyehajat a kövezeten. Ha a beteg meggyógyul, nyilatkozik, hogy életét az orvosnak köszöni, ha meghal, akkor az orvos nyilatkozik, hogy õ nem volt oka a halálának. A patikáros is nyilatkozik. Csak éppen maga a halott nem nyilatkozik. S ez is valami.

De mint a világon minden, megszûnnek a nyilatkozatok is. Más nyilatkozatok szorítják ki õket. Az ügy »elposványosodik«, ahogy mondani szokták, s rendes folyást vesz.

Korláthyékat elfeledik s a nagy embertömegben eltûnhetnek. Egy-egy ruganyosabb agyvelõ még visszaemlékezik, s mikor a szép szöszke menyecske megjelenik valahol, suttogják a háta mögött:

- Ez az a híres võlegény-cserélõ! Óh be takaros asszonyka!

Aztán elfelejtik ezt a címet is: »võlegénycserélõ« - mert egy másik cím szorítja ki: »boldogtalan asszony«.

Az ura léha, sivár ember, nem szereti. Színésznõk, táncosnõk után szaladgál, azokat pezsgõzteti éjjelenkint a »Kék macskában«. Kutya falánk állat ez a »Kék Macska«! Hej be sok embert evett már meg! Embereket meg dominiumokat.

Korláthy pláne nem is került valami nagy megerõltetésbe. Vagy két évig tartott a dolog.

Az Eszter hozománya nagyon megolvadt volt a Szabó Dániel számadatai közt. Eszter nevelése sokba került, roppant sokba. Az ember szinte azt hinné, hogy idehozatta neki az egész heidelbergi egyetemet.

Péter pört indított Dani bácsi ellen, de míg a pört vitte, a hozomány megkapott része elfogyott. Kezdett már az ajtón kopogtatni a szükség is. Ez a szomorú idõpont, mikor az ékszerek és ezüstnemûek elindulnak vándorolni.

Péter elég eszes ember volt, s látta az elkerülhetetlen végzetet. Elhatározta, hogy elfut elõle, vagy a másvilágra, vagy az új világba.

Egy este a klubból hazamenet barátságosan fûzte karját az Altorjayéba, mert a párbaj után újra jó pajtások lettek. Így kívánja ezt a társadalmi illem.

- Te Pista, felelj nekem egy bizalmas kérdésre.

- Parancsolj, kérlek!

- Mondd meg õszintén, hogy szeretted-e te valaha Esztert?

- Furcsa kérdés! Hisz el akartam venni.

- És milyennek találod most?

- Az ördögbe is, csinosnak, kellemesnek… Nem vagyok vak.

Korláthy közelebb hajolt hozzá, s bizalmasan, halkan mondá:

- Hát vedd el!

Altorjay meglepetve kapta el fejét.

- Mi jut eszedbe, Péter, a feleségedet másnak kínálni! Szégyelld magadat! Hát ezért hívogatsz te a házadhoz egy idõ óta?

- Ne ítélj el, pajtás. Bennem a becsület dolgozik. Nekem új életet, új pályát kell kezdenem, vagy fõbe lövöm magamat. Új életet csak nélküle kezdhetek, és ha fõbe lövöm magamat, akkor özvegy lesz. Mindenféleképp gondoskodni szeretnék róla.

- Ennyire vagy már? - kérdé némi árnyalatával a részvétnek Altorjay.

- Igen, a pénz elfogyott, adósságaim mindennap szûkebb hurokká feszülnek nyakam körül. Az a vén gazember Szabó ítéletnapig elhúzza a pört. Látom, hogy radikális eszközökre van szükség. Kell az asszony, vagy nem kell? felelj!

- Hát bolond vagyok én - pattant föl Altorjay -, hogy miután a hozományt te költötted el, én most a puszta asszonyt a nyakamba hagyjam varratni?

- Úgy? Hát neked is csak a hozomány kellett? - vágott vissza Korláthy metszõ gúnnyal…

Igen, metszõ gúnnyal, mert az erkölcs-bírák és az erkölcsi vádlottak úgy összevissza vannak cserélve, hogy mindenik azt a szerepet veszi föl minden pillanatban, amelyik neki tetszik.

Egy pár nap múlva, e beszélgetés után, eltûnt Korláthy a fõvárosból, fiatal nejét elhagyva gonoszul.

Vissza sem jött többé. Eleinte csak lassan-lassan terjedt a hír. Késõbb egy lap is közölte.

- Elment Amerikába! - mondák a könnyûvérûek… - Jól tette, mert itt már lõttek neki.

Némelyek elõtt úgy nyilatkozott, hogy nem élhet tovább ebben a reakcionárius levegõben, hogy nincs megelégedve a politikával, az eszmeáramlatokkal - egy szabadabb hazába megy.

- Az egyetlen igazi demokrata! - szóltak azok, akik mindenben politikai háttért keresnek.

- A hitelezõi elõl szökött meg - suttogták az okosabbak.

- Itt hagyott, elhagyott - rebegte a szegény asszonyka és sírt, sírt éjjel-nappal keservesen.

Szomorú napok vártak rá. Még a fekete színnél is feketébb a szalmaszín; az özvegyi fátyolnál keservesebb a szalmaözvegység.

Még az is valami, ha megkeresheti azt, akit szeret, ha meg tudja találni. Egy púp van a földön, fejfa a púp mellett. Az is egy könnyebbség, hogyha azt a fejfát meg-megszólítgatja, kikérdezgetheti… Az is nagy könnyebbség.

De ha sehol sincsen az, akit szeret. A föld nem tud róla, mert még be nem vette. Felhõtõl kérdezné. Hátha nem onnan jön! Felhõtõl üzenne. Hátha nem oda megy! Ki tudja, merre van? Az emberek gúnyos, kárörvendõ vagy szánakozó tekintetében van meg csak. Gúny, káröröm, szánakozás, három sír! Három sírban van az ura eltemetve.

Valóságos enyhülés volt a szívének, mikor egy hónap múlva levelet kapott tõle »Hamburg« postabélyeggel.

Nem volt örvendetes, de mégis csókolta, nappal a keblében viselte, éjjel a vánkosa alá tette.

»Ne keress, elmentem - ez állt a levélben. - Bocsáss meg, hogy elhagytalak, de kénytelen voltam vele. Nem tudok szegény lenni ott, ahol úr voltam. Semmim sincs, el kellett mennem. Légy boldog és menj férjhez, ha szerencséd akad. Én soha többé vissza nem térek.«

Ne keress! De bizony fölkeresi csak azért is, fölkeresi, ha belehal is, ha gyalog kellene is bejárnia a világot. Megtalálja, hogyne találná meg. Hiszen egy ember nem gombostû, hogy elvesszen a világban, ugye János bácsi?

A vén huszár, aki különben is gyenge elméjû, jó fickó volt, vigasztalta, biztatta.

- Persze, hogy persze. Olyan derék, csinos ember, mint a mi urunk, mindenütt elöl van, ahova megy; gyerekjáték lesz ráakadni. Ne féljen, ne sírjon, lelkem, galambocskám…

Hanem, amint aztán el kellett volna indulni, beállott a nagy akadály.

- Hol veszek pénzt, János, az útra?

- Az ám! Igaz biz a! Eladjuk a bútorokat.

- De azok le vannak foglalva házbérben és mindenféle más adósságban.

- Az isten verje meg azokat a piócákat.

Végre is sok tanakodás után kisütötték, hogy Eszter megalázza magát, elmegy Szabó Dánielhez; az bizonyosan ad neki pénzt. - Hiszen még tartozik is, ha jól fölvesszük.

Szabó Dánielnél azt felelték Eszternek a cselédek, hogy a nagyságos úr elutazott.

- Mikor jön meg?

- Az bizonytalan.

Még egy párszor odalátogatott folyton halaványodó reménnyel, de a nagyságos úr örökkön-örökké utazott. Levelet írt neki; a levélre nem jött válasz. Eszter helyzete egyre kétségbeejtõbbé alakult. Már a környékbeli szatócsok se hiteleztek neki.

Egy ízben meglátogatta Altorjay. Már akkor a szegénység nézett le a bútorokról, mindenbõl, az egykor szép lakásban, s ez szemtelenné tette a képviselõ urat. Pikáns, frivol hangon társalgott, s az Esztike arcát meg is csipkedte.

- Eszti, szeret-e? - kérdé fölingerült érzékkel.

Eszter makrancosan vont vállat:

- Mit érnék vele, ha szeretném?

A szegénység lassan-lassan lekoptatta róla azt a bájos hímport, mely a szilvát hamvassá teszi, a virágot üdévé, a nõt finommá.

Mikor Altorjay elbúcsúzott azzal a kijelentéssel, hogy nemsokára ismét eljön, az öreg huszár tréfálkozni kezdett.

- Hátha visszatérnénk a régire, kisasszonykám. (Még mindig úgy hívta, mint a regimentnél.) Kezdek sejteni valamit… S aztán hátha keresztül lehetne vinni az elválást.

Eszter a fejét csóválta.

- Nem kellek én neki, mert nincs pénzem!

De Altorjay csakugyan ott volt sülve-fõlve azontúl mindennap, nyomában járt Eszternek, csapta neki a szépet, s esküdözött, hogy imádja.

Az öreg huszár kedvetlenül morogta:

- Félek, kisasszonykám.

Eszter elbiggyesztette ajkait.

- Kell is nekem, hiszen nincs pénze!

A szegénység olyan sárkány, akinek a hátán szinte észrevétlenül utazik az ember az egyik planétából a másikba.

Ah, az a szegénység! Bizony, már fogytán volt a türelem.

Az ajtónál a szegénység áll, az ablakoknál incselkedõ ördögök. A szegénység után húzódnak ezek. S aki fél a szegénységtõl, behívja az ördögöket, hogy kergessék ki. S azok igen vállalkozó legények.

- Pénz kell, hogy elmehessek innen! - türelmetlenkedett Eszter. - Minden áron pénz kell. Pénzt, pénzt vagy megõrülök.

Az öreg János addig-addig törte a fejét, míg végre kieszelt egy módot.

- Pénz, pénz, kisasszonykám; jutott eszembe valami, ha el tudnánk rajta igazodni. A nagyságos Szabó Dániel úrnál nem egyszer, de százszor láttam én azt, hogy az urak miképpen csinálják a pénzt. Hátha mi is megpróbálnánk.

- Mondja csak, édes jó János bácsi.

- Hát nem áll az sokból: hozattak velem egy vad bankót a trafikos boltból egy forintért, aztán a nagyságos úr ráírta a bankóra, hogy az »ezer forint« és annyi lett.

- Hát aztán?

- A nagyságos úr aztán elküldött vele a bankba, de elfelejtettem mondani, hogy a nevét is aláírta.

- És?

- És a bankban bolondjában kifizették. Itt süllyedjek el, ha nem igaz.

- De hogyne volna igaz, János bácsikám - szólt élénken Eszter, - hisz az én Péterem is úgy csinálta… Váltónak nevezik azt.

- Hát ezt már most meg kellene csinálni - vélte nagy bölcsen János. - Próba-szerencse! Nem vesztünk vele semmit, ha be nem üt. A kisasszonykának olyan szép írása van, éppen mint a megboldogult uramnak, a méltóságos óbesternek volt.

- És a Szabó Dániel nevet úgy tudom aláírni, hogy maga Dani bácsi se ösmeri meg - dicsekedett Eszti. - Õ maga tanított meg rá. Úgyhogy néha, mikor sok ügye volt, énvelem íratta alá a nevét az aktákon.

Szóból tett lett, megcsinálták a váltót és sikerült; másnap nagy diadalmasan hozta János a pénzt a bankból, s Eszter még az este útra kelt Hamburgba. Kereshette másnap az üres fészekben Altorjay. A galamb elröpült. Csak az bosszantotta a képviselõ urat, hogy megtépetlen tollakkal.

*

Szegény kis hõsnõnk, te gyámoltalan lény, kit éppúgy mondhatok eszesnek, mint naiv libácskának, ki éppúgy lehettél volna jó, mint rossz, ki úgy lehetnél boldog, mint szerencsétlen, kit, mint a fölkapott pelyhet, a szél dobhatott volna zöld pázsitra, nevetõ virágok közé, ahelyett, hogy meghömpölyögtethet a mocsarakban, hol fogsz megállni, szegény kis hõsnõnk?

A te picike lábad lépeget-e, vagy vasszeges talpú csizmájában a kérlelhetetlen végzeté?

De mindegy az, hiszen ki kéri számon, hogy mi történt veled?

Ott vagy Hamburgban, keresed a férjedet, keresed a nyomait, nézed a távozó és érkezõ hajókat. A magaddal hozott pénz gyorsan fogy. Mi lesz majd holnap? kérded kétségbeesve, szorongó szívvel, s az óriási emberbolyban, az érzéketlen, közömbös idegen arcokról nem olvashatsz ki feleletet.

Vagy igen. Néha az utcán egy-egy dévaj fiatal uracs vagy vén kéjenc rád mosolyog, rád kacsint, s nézi, hogy viszonzod-e? Ez a felelet »holnapra«. Ez a jövõ!

Már megsajnáltad ugye, hogy eljöttél?

Jobb lett volna otthon lenni, otthon várni a sorsot.

Így meg nem találod Pétert, s még õ sem találhat rád, ha akarná sem. Ki tudja, nem fordult-e szíve vissza hozzád? Ki tudja, nem vár-e otthon egy levél rád?

Eszter nemsokára azon volt, hogy hazamehessen Budapestre. Nem volt már semmi bizalma Hamburghoz. S elfogta a honvágy.

Érzékeny levelet írt Dani bácsinak, lefestvén rettenetes helyzetét, arra kéri, hogy küldjön neki pénzt, bocsássa meg a hibáját, vegye vissza házitûzhelyéhez, örökös szolgálója lesz, emlékezzék arra a barátságra, mely egykor atyjához kapcsolta.

Éppen ezt a levelet vitte a postára, lassan ment végig a komor, ódon postaépület helyiségeiben, s szeme önkéntelenül vetõdött arra az ablakra, hol a »kézbesíthetetlen levelek« szoktak kitéve lenni. Itt mindig álldogálnak csoportok, s olvassák nevetgélve a különös, együgyû levélcímeket. Nagyvárosokban mindenféle csemegének van publikuma.

Hát amint odanézett, egyszerre csak szeme elé villan egy levélen magyarul:

Madame Madame
Kisasszonyka Esztike
A mi regimentönkbõl
Tekintetes Nemes Hamburg városában.

- Teremtõ istenem! Ezt a János írja. Ez az én levelem.

Pihegõ szívvel ment be érte, a hivatalnok kiadta neki szó nélkül; izgatottan törte föl s olvasta:

»Kedves galambom, kisasszonykám!

Én, hála istennek, egészséges vagyok, csak a lábamat bántja egy kicsit a podagra. Kenyérben is vagyok, mert ahogy a kisasszonyka elment, jelentkeztem a nagyságos Laványi József úrnál, aki az édes papácska regementjében kadét volt, maga is ismerhetné lelkecském, ha már akkor élt volna, mert kevés ideig katonáskodott, most pedig isten fölvitte a sorsát, mivelhogy õ az egész törvényszéknek az elnöke, bevett engem szolgának, hát abban. (Hogy t. i. abban a kenyérben van.) Gúnyát is kaptam zsinórosat, de mi az az én régi, ragyogó bõrömhöz képest? Bárcsak megvolna, hogy abban temetnének el, ha egyszer be találom adni a derekamat. Mert tessék elhinni, énvelem is megtörténhetik. Hanem hát nagy baj van abban a mi dolgunkban a váltóval. Nem jó volt a név aláírva, mert a Szabó Dániel úr ráösmert, hogy nem õ írta. Pedig olyan gyenge látású már, hogy a pápaszeme fölé is még egy pápaszemet tesz föl. Mégis ráösmert. És most már ott van a dolog, hogy a kisasszonykát el akarják fogni. Keresik, köröztetik, engemet is kihallgattak, hogy mondjam meg merre van - de azt ugyan nem teszem, hanem igenis értesítem, hogy ne tessék hazajönni, hanem minél messzebbre elbujdosni, mert abból itt nagy baj lenne, és én se tudnám kiszabadítani.

De azért ne féljen, kedves galambom, az isten, ahogy én ismerem, mindent jóra fordíthat. De ha rosszra fordítaná is (mert õ azt is megteheti) és ha megfognák is, akkor kenjen rám mindent, mert úgyis én vagyok a fõkalefaktor.

Írtam csütörtökön, ebben az esztendõben.

Az öreg János huszár

Notabene: Itt nincs semmi különös újság, csak a nagy forróságok, esõ nem esik, minden élés kiaszott, pedig a százesztendõs kalendárium nedves esztendõt mond, aki pedig nem szokott hazudni. Azt majd elfelejtettem megírni, hogy az Altorjay urat azóta kinevezték fõispánnak egy tót megyébe; sokszor tudakozódott a kisasszonyka után azelõtt, de neki se mondtam, hova ment.«

Korláthyné kezében reszketett a levél, halotti sápadtság borítá el arcát, azt a szép kis arcot, melyen odahaza piros rózsák nyíltak, kis kezeivel belekapaszkodott az ablakrácsba, hogy le ne roskadjon.

Üldöznek, elfognak… Elszakadt az utolsó reményszál is. Gépiesen tépdelte szét a Szabó Dánielnek szóló levelet.

Mindennek vége van!

Már most hova legyen, mihez fogjon? Hogy tartsa fönn életét? Mihez tud õ a világ mesterségeibõl? Kihez forduljon tanácsért?

Ejh, hát az üveg-kirakatokhoz, amelyek visszatükrözik a mását. Ezek a nagy üvegek megmondják a kétségbeesett egzisztenciáknak, mitévõk legyenek. Küldik az ereje-hanyatló, fáradt proletárt: Eredj, bolond, hisz ott a víz, a tenger bont neked puha ágyat; ezek mondják meg az éhségtõl kínzott, izmos csavargónak: »Ha nincsen pénzed, hát nem elég erõs vagy, te mamlasz, hogy elvedd azoktól, akiknek van?« S hogy ím az Eszter kecses alakját visszaadják a kirakatok, lágy patyolat arcát, szemeinek édes-bús nézését, megsúgják neki is: Szép vagy, gyönyörû vagy, mit akarsz még többet? Hova fordulj, mihez nyúlj? Hát nyúlj a szépségedhez!

Úgy, de miképpen? Azt se lehet csak úgy egyszerre. Lefelé is lépcsõk visznek.

Az angol parlament hatalmát szokták festeni azzal a mondattal, hogy mindent csinálhat, csak fiúból és asszonyból leányt nem. A nyomor hatalmasabb nála; az még az asszonyból is csinálhat leányt. Korláthynénak megsúgta az üvegablak, hogy példának okáért igen takaros virágárus-leány válnék belõle.

És a lefelé vezetõ útnak ez az elsõ garádicsa még nem ijesztõ, inkább még tiszta, kedves is. Virágot árulni, mi rossz van ebben? Sõt, ha jól meggondoljuk, igazi költõi foglalkozás, legillendõbb egy szép nõi teremtéshez.

Igaz, hogy mosolyogni kell hozzá. De hiszen minden kereskedõ mosolyog a vevõire. A fürge Merkur ingyen osztogatta ki hívei közt a mosolygás portékáját: »a rõf kurtább lehet, a mérõserpenyõ aljára ragaszthattok egy kis nehezítõ tapaszt viaszból vagy szurokból, de a mosollyal ne fösvénykedjetek.« A mosolygás ugyancsak ártatlan dolog, és illik a virágokhoz. A mosolygás az ajkak és szemek virága, éppúgy, mint ahogy a virág az anyaföld mosolygása.

Eszter tehát virágárus-leány lett. Ott sürgött-forgott csinos kosárkájával a nyilvános helyeken, a tengerparton, a sétányokon, ahol a legnagyobb néptömeg nyüzsög, eltanulva a többi virágárus-leányoktól az õ kecses allürjeiket, a kedves, bohókás grimaszokat, a naiv pajkosságot, az ingerlõ virgonc mozdulatokat, egyszóval, ami a mesterséghez tartozik. Mert nem megy az másképp, a leány a virágokat kínálja, de úgy, hogy a virágok meg õt kínálják…

A múltat bekaparta egészen, kurta szoknyát vett föl, a haját leeresztette kislányosan, nem is nézett ki többnek tizenhat évesnél, még nevet is újat vett föl: Wild Marinak mondta magát.

Tetszetõs, kívánatos volt, fiatal emberek szeme megakadt rajta, s az õ arca is egy kis gyakorlat után csakhamar olyan érzékeny lett, hogy íziben észrevette, honnan tûz rá pörkölõ szemsugár. És sem azok, se õ bizony nem kérdezgették a falevelektõl, vagy a virág szirmait tépegetve: Szeret-e? Szívbõl? Egy kicsit? Vagy egy kicsit sem?

Csak éjjelente járt már hozzá a múlt kísértgetni, nappal elûzte, mint az alkalmatlan legyet, »hess te dongó a fullánkoddal«, minden kezdett már elmosódni, midõn egy estefelé a tengerparton, amint bágyadt tekintete elrévedezett a tenger árbocerdején, hirtelen megszólítja egy nõi hang angolul:

- Szép virágai vannak, kisasszony.

Fölrezzent, s a hölgy felé fordult, ki egy férfi karján állt mellette, s a kosarában babrált vajszín kesztyûs ujjaival.

- Parancsoljon, madame - szólt franciául, félénk hangon. E leányok mindig elfogódottak, ha nemükbeli szólítja meg õket. Lesütötte fejét s föl sem mert pillantani a kosaráról.

Az úrnõ néhány tearózsát választott és egy violacsokrot.

- Fizesse ki, barátom! - mondá kísérõjének.

Eszter csak most vette észre az urat, s amint ráemelte a szemeit, elhalványodva sikoltá:

- Péter! Szent isten, te vagy!

Az megreszketett minden tagjában, s karja, melybe a gránátos termetû úrnõ kapaszkodott, önkénytelenül lehanyatlott.

- Eszter! Igazán! Te volnál?

De csakhamar erõt vett meglepetésén, s hangjára mintegy rákényszeríté a természetességet:

- Pszt! Csak szcénát ne! Ne csinálj skandalumot, az isten szerelméért!

- Mi ez, uram? - kérdé az angol nõ megütõdve.

- Miféle teremtés ez a karodon? - pattant fel Eszter, s most már bátran, kihívó gúnnyal nézte végig a csipkébe göngyölt csontvázat.

Korláthy végtelen zavarban volt, kétfelé csitítani két asszonyt, felelgetni a kérdéseikre két nyelven. Ez angolul nem tudott, az magyarul. Pedig most az õ szájukról mind a két nyelv hasonlított a - kígyósziszegéshez.

- Egy földim, kedves Emmy. Egy pár szót váltok vele - felelte hölgyének.

- Mindent megmagyarázok, angyalom - biztatta Esztert. - Hol találkozunk, egy óra múlva? E hölgyet a fogadójába kell vezetnem.

- Menjünk, uram, menjünk - sürgeté méltóságteljes arccal a miss vagy mistress.

- Egy tapodtat se eresztelek, ha rád akadtam, - erõsködött Eszter, s harciasan a csípõjére tette az egyik kezét.

- Megyünk, asszonyom, azonnal megyünk - hadarta Korláthy. - Falumból való a leányzó s érdekes híreket mond a rokonaimról. Ne legyen nevetséges, Emmy. Ugyan mire való e nyugtalanság?

Majd átcsapott legott a magyar nyelvre.

- Esztikém lelkem, ne okoskodj! Hiszen téged kereslek mindenütt, s most, hogy rád találtam, elveszítesz oktalan magaviseleteddel. Esküszöm neked, hogy csak egy különös közös érdek készt most e nõt elkísérni. Kövess messzirõl a vendéglõig, s várj meg ott a kapunál, míg lejövök.

Korláthyné engedett, oly izgatott volt, oly váratlanul történt mindez, hogy a bohó szíve tanácstalanul ugrált. Egyet ugrált a bánattól, egyet az örömtõl. Melyik érte voltaképpen?

Lassan, messzirõl követte férjét, ki nagy speecheket tartott útközben a missnek, mire viszont hosszadalmas és ingerült replika zúdult vissza a miss részérõl, míg végre elnyelte õket a szálloda aranyrácsos kapuja.

Eszter majdnem egy óráig várt Péterre, türelmetlenül, lázasan, kétszer is azon a ponton, hogy utána tör.

- Most már a tied vagyok - szavalta Péter nagy pátosszal, amint végre lejött.

- Örökre! - tette hozzá Eszter.

- Holnaptól kezdve igenis. De most menjünk, szívem, valamerre, ahol cseveghetünk egy kissé.

- De hova?

- Menjünk például a szállásodra.

- De az csak egy kis padlásszoba.

- Mégis a te fészked.

(Oh jaj, milyen fészek! Hogy borult lángba az arca.)

Péter karonfogta. Éppen már leszállt az est a zsibongó, rajzó városra. Útközben a szûkebb sikátorokban át is ölelgette, ki is vallatgatta:

- Mondd el csak, kicsikém, hogy kerültél ide? Hogy virítasz itt ki, magad is virág a többi virágokkal?

Eszter aztán el is mondott õszintén mindent. Hogy pusztult ki lassan mindenébõl, mint szerzett költséget a hamburgi útra, melynek a Péter fölkeresése volt a célja. Sírt is, nevetett is, amikor beszélte. Hát még mikor az öreg János levelére került a sor. No, már az igazán kacagtató egy levél. Hát még az ortográfiája! (Biz isten sajnálom, hogy el nem tettem a számodra.)

Péter is szinte jó kedvre hangolódott:

- No, képzelem a János úr írását. De ami téged illet, kis csacsi, hisz e szerint köröztetnek odahaza.

- Hát persze, de mit bánom én azt? Most már megvagy nekem, megoltalmazol te. Aztán látod, magamtól is volt annyi eszem, hogy letettem a nevemet; most én Wild Mari vagyok itt.

- Adj hát egy csókot, Mariskám!

- Egy felet se addig, míg haza nem érünk, míg ott a szobámban a bûneidet be nem vallod. - Aztán enyelgõ hangon hozzátette: - Ameddig Korláthy úr meg nem gyónja, miféle asszony az, akivel barangol, és miért barangol vele, s míg én meg nem adom a teljes bûnbocsánatot.

Péter fölkacagott:

- Oh, te képzelõdõ! A dolog nagyon egyszerû. Én innen átmentem Amerikába, s mert, mint tudod, valaha orvosnövendék voltam, ezt a tudományomat vettem elõ. Amerikában mindenki úgy él, ahogy tud. Nagy reklámokat csaptam s csakhamar akadtak betegeim. Miss Tompson, egy milliomos hölgy, rám bízta magát, hogy tengeri fürdõkbe kísérjem, mint orvosa. Miss Tompson egyszerû páciensem.

- Hahaha, Miss Tompsont tehát gyógyítod?

- Nos igen - mondá komoran Péter.

- És vajon minõ sikerrel? - kérdé csípõsen Eszter. - Hogy szolgál drága egészsége?

- Baja meglehetõsen enyhült.

- No, már azt kötve hiszem, mert abból a bajból ritka nõ szokott kigyógyulni.

- Miféle bajból? - hebegte Péter zavartan, szemben az Eszter véghetetlenül gúnyos hangjával.

- A vénségbõl.

- Ugyan eredj, ne tréfálj. Holnap reggel hazaeresztem egészségesen, csak az orvosi honoráriumot veszem be rajta szépszerivel. Az éppen elég lesz, Esztikém, hogy valamihez kezdhessünk.

- Nem csalsz meg, Péter?

Péter fölemelte két ujját az ég felé.

- Ne esküdj. Nem az ujjad kell, edd meg! Nekem a szíved kell. De ni, hazaértünk.

Ott fönt aztán a kis padlás-zugban valóságos pásztorórát töltöttek. Nem volt ott, csak egy szék, no de nem is kellett. Ülj ide az ölembe, Esztikém! Egy kis gyertyavéget talált Eszter, de gyújtó se volt hozzá. - Ugyan ne keresgéld, minek az, asszonykám!

- De hiszen nem is látsz engem.

- Elég nekem az ajkad, nyújtsd ide; hadd kóstoljam meg a régi mézem rajta… A méz a sötétben is édes… Hallod-e, te asszony, nem dézsmálták ezt meg azóta?

(Ahá! Örül most valaki, hogy nincs az a gyertya meggyújtva.) Tervezgetés, enyelgés, csipkedõ szóra édes szó, közbe egy csók csattan, s piros foltocskák támadnak utána az arcokon, valóságos apró kerekek… Ezeken a kerekeken tud ám sebesen gurulni az idõ.

Péternek csakhamar mennie kellett.

- Hát mikor jössz holnap? - sóhajtá Eszter.

- Délben vagy még hamarább - susogta Korláthy szerelemittasan.

- Ne is várakoztass, mert az kínos lenne, inkább úgy mondd az idõt, hogy bizton itt lehess.

- Pont délben itt leszek.

Eszter elkísérte a lépcsõkön egy darabig, aztán fölszaladt a szobájába, kinyitotta az ablakokat, s várt, amíg Péter leér az utcára. Akkor fogta a kosarát, és ráöntötte a magasból az összes virágait. Ezzel búcsúzott el a mesterségétõl.

Be hamar a szívébe nyilallott: hátha még korán volt!

Éjszaka nem tudott elaludni ettõl a gondolattól. A kis pléh-kályhából mindenféle csodaállatok tódultak ki az ajtón, fekete bivalyok három szarvval, irtózatos nagyságú kígyók denevérszárnyakkal, nevetõ ördögök, szánakozó törpék, s mintha valamennyi azt kiáltaná rá: korán volt még, korán volt még!

Hajnalban öltözött fel legszebb ruhájába, lassan, roppant lassan teltek a percek, minden negyedóra ütését hallotta. Tik-tak! tik-tak! fecsegte az óra nyelve. Eljön - nem jön! Eljön - nem jön!

Minél inkább közelgett a dél, annál nagyobb lett nyugtalansága, kétsége, és úgy mozgott már az õ szegény szíve is, mint az óra-inga: Nem jön - eljön!

Végre a tizenkettõt verte odakünn a toronyban. Fölzúgtak szerteszét a hamburgi harangok.

Pszt, csúnya harangok! Mintha lépteket hallana a lépcsõkön a padlás-szoba felé. Semmi kétség immár. Ezek férfiléptek. Õ jön, õ jön!

Arca, szeme kigyúlt az örömtõl, fürgén szökött kis tükréhez, hogy még egy megelégedett pillantást vethessen magára, s aztán nevetve, dudorászva futott ajtót nyitni.

De az már szembe nyílt, s belépett rajta egy rendõr.

- Ön Korláthy Eszter Budapestrõl?

Eszter elnémulva mereszté rá elhomályosult szemeit.

- Ön a törvény nevében foglyom. Kövessen, asszonyom.

*

Egy év múlva veszem fel ismét a fonalat, hogy ne legyen híja a végsõ akkordnak sem.

Altorjay fõispán úr õméltósága Budapestre vetõdék egy napon az õ tót vármegyéjébõl, s partija nem akadván, a nemzeti kaszinóban fecsegéssel tölté az idõt, a régi ismerõsökrõl kérdezõsködve: hova lett ez, mit csinál amaz?

- Ejh, hát a szép Korláthynéból mi lett? Ki hallott valamit a kis töltött galambról?

- A galamb most a kalitkában van - jegyzé meg Gravinczy fõispán.

- Hogy-hogy?

- Elfogták Hamburgban azért a bizonyos váltóhamisításért.

- No, az ugyan nagy kegyetlenség volt - sóhajtott Altorjay.

- Az ördög se kereste már, de nyilván föladta valami gazember.

- Hát Korláthyról mi hír van? Él-e még?

- Él bizony és uralkodik. Itt van most valami angol perszónával, s két kézzel szórja a pénzt.

- Ejnye, de szeretnék vele találkozni.

- Semmi se könnyebb annál, mert éppen itt van a kaszinóban, valamelyik belsõ szobában.

Altorjay felugrott, régi cimboráját nyomban fölkeresni.

- Ne bántsd, míg elõjön, megzavarnád, - figyelmezteté Gravinczy. - Valami becsületbíróság tanácskozik odabent, és éppen õ az elnöke.

Altorjay rábámult Gravinczyra, de biz annak arcán nem volt semmi gúny. Természetesnek találta, hogy Korláthy legyen valami becsületbíróságnak az elnöke. Szétnézett az egész teremben, de a többiek se csodálkoztak.

Csak a falon lógó Széchenyi István homloka mutatott szigorú, sötét ráncokat. De azért õ sem mogorvább, mint tegnap volt, vagy tegnapelõtt.

Ej, de hátha mégis ki talál egyszer lépni a rámájából, megrázkódik s mennydörgõ hangon rájuk kiált:

- Ide hamar a poharamat, hadd morzsoljam össze, hogy ne ihassatok belõle ezentúl!

*

És ezzel véget ért ez a történet. A galamb ott ül a kalitkában, az ölyv ott ül a kaszinóban, mint becsületbírósági elnök.

Szinte ízetlenség volna tovább folytatva mindent kitálalni. Elég, ha sejtjük és nem tudjuk a többit. Ki jelentette fel Esztert? Mi lett aztán belõle? Ki volt Miss Tompson, s mije volt Korláthynak? Kigyógyult-e? (Valószínûleg kigyógyult a millióiból.) De mindez mellékes kérdés már.

Csak egyet kell még elárulnom, mert minden jóravaló író tartogat valami meglepetést az elbeszélése végére. Én különben az elején se titkoltam.

Az olvasó ugyanis azt hiszi, hogy két elbeszélést olvasott tõlem. Hát ebben van a meglepetés. Csak egyet méltóztatott olvasni, de kétszer egymás után.

Ugyanazon egy mese négyszáz év elõtti emberekkel és a mostaniakkal. Azok egymásnak ajándékozzák a menyasszonyaikat, ezek elcsábítják az egymáséit, azok visszaadják hozományostul, érintetlenül, ezek elverik a hozományt és az asszonyt illõ sorrendben, t. i. elõbb a hozományt.

Mire való is volt ez tõlem? Nem tudom. Szinte bánom már. Ki akartam figurázni a régi írókat, a régi olvasókat s a régi könyveket, kiemelve ezzel a magunkéit. Kedvem telt eldefilíroztatni önök elõtt a régi és mostani embereket ugyanazon szituációban, hogy ítéljenek felettük, kikben van több vér.

Nagy hivalkodás volt, beismerem, s szinte hallani vélem most büntetésül az önök csípõs megjegyzéseit:

- Mit, vér? Az is csak tinta volt, ez is csak tinta. És a tintában egy csöpp vér sincs.

Mások talán így szólnak:

- Ostobaság! Az alkotó természet több vért eresztett egy bolhába, mint az összes írók az összes hõseikbe.

És ez igaz is.

A laikusok felülnek, meglehet, azt jegyezve meg:

- Úgy-úgy, a mesék nem változnak, csak az emberek.

De a bölcselkedõk megrázzák a fejeiket:

- Dehogy, dehogy, éppen az emberek nem változnak, csak a mesék.

Amire idegesen mozdulnak meg a kritikusok:

- Oh, oh, nem igaz, sem a mesék, sem az emberek nem változnak, csak az irodalmi divatok.

És ez elképzelt megjegyzések tömkelegében, most már a célnál teljesen elvesztem bátorságomat, hogy önök elé lépve, kérjem a szembeállított kettõs történetbõl a konzekvencia levonását.

Nem, nem, inkább én vonok vissza mindent, mintsem hogy az utolsó szavammal is megtapossam a tiszteletreméltó csinált-virágokat, melyek egykor a nagyanyáink kalapjait ékesíték, habár egy csöppet sem hasonlítottak az igazi virágokhoz.

FÜGGELÉK

A GALAMB A KALITKÁBAN
ELSŐ ELBESZÉLÉSÉNEK VÁZLATA

A ROMANTICIZMUS
(SZERKESZTŐI ÜZENET V. L. ÚRNAK)

1887

I. Bonyodalom

Ön gyűlöli Zolát és szereti a romantikusokat. Írja, hogy az én irályom is rokonszenves önnek, de kifogásolja a meséimet, nem eléggé frappánsak - úgymond -, kevés a meglepő, alig van valami rendkívüli bennök. Egészen közönséges, mindennapi dolgok, amik nem rázzák meg az ember lelkét.

De hát, uram, mondtam én azt valaha, hogy én az önök lelkét akarom rázogatni?

Ezt csak az ön iskolája teheti igen könnyen, mert mindazt használja a meséiben, amit a tízparancsolat eltilt. Ebbõl áll az egész romantikus mesterség.

Én pedig mindjárt azon kezdem, hogy megtartom az ötödik parancsolatot: »ne ölj!« és sohasem ölök meg a hõseim közül senkit. Az mind élve marad, ameddig neki tetszik.

Csodálkozom a szemrehányásain, melyeket hozzám intéz, és szeretném önt meggyõzni, hogy okos ember létére ne legyen ebben annyira naiv. De miként kapacitáljam? Az elméleti részét nem fejtegetem, mert abba magam is megbotlanék, hanem a gyakorlatban próbálom önt kigyógyítani. Üljön le ide mellém és gyújtson rá, kérem, egy cigarettre; elmondok önnek egy szájaízére való történetet az ön iskolájából. Önnek az tetszeni fog, de mégis meggyõzõdik róla, hogy az szamárság.

Lássuk csak, hogyan kezdem.

Hát természetesen úgy, hogy komor éj van, a temetõ sírhantjai közt méla zefir fújdogál (ne nevessen, kérem, ez az obligácionális kezdet - vagy a temetõbõl indul ki a cselekvény, vagy a nyirkos börtönbõl). Igen, a temetõben minden mogorva, minden fekete, csak a legszélén fehérlik egy ház, a cinterem, ahová a gazdátlan halottakat szokás kitenni. A temetõ melletti úton két alak lépeget. (Itt a ruháik és arcuk leírása következik a jó öreg Jósika Miklósnál.) A két alak kedélyesen pipázgatva, teljesen gyanútlan ballag a poros országúton (eszük ágában sincs, hogy belekerülnek a Pesti Hirlapba), midõn kétségbeesett sikoltást, majd tompa hörgést hallanak mintegy negyven lépésnyire egy kukoricás földnél.

Huh, mi ez? kiáltanak fel és rohannak a sikoly irányában.

A holdvilág természetesen kibukkan ebben a percben, mert a holdvilággal olyan könnyedén bánnak a romantikus írók, mintha a saját petróleumlámpájok lenne.

A szolgálatkész holdvilág, amint mondom, kibukkan (kénytelen vele szegény) s rettentõ látvány tárul az utasok elé. Egy embert öl ott egy másik ember, gyilkát szívébe szúrta, s vére magasra szökken.

- Gyilkos! gyilkos! - ordítják utasaink, felé rohanva, hogy rávessék magukat, de a gyilkos se rest, ott hagyja hamar vérében fetrengõ áldozatát s uccu, vesd el magad, keresztülugrik a temetõkerítésen.

- Hajrá utána, fogjuk el!

Az utasok csakugyan utána ugranak a meglehetõsen alacsony kerítésen. A gyilkos hol elvész a sírok és fák közt, hol újra elõtûnik, de üldözõi mindenütt nyomában. Végre elér a halottaskamrához, hátranéz, ha nem látják-e, gondolja talán, hogy nem látják és beugrik a kamra nyitott ablakán.

Persze, most már az volna a természetes fejlemény, hogy az ipse a halottas kamrában talál fekve egy tetszhalottat, aki éppen abban a pillanatban éledne fel - s helyette az eleven gyilkos állna be halottnak, és tudja isten, miféle bonyodalmat szõne-fonna itt az öreg Dumas, vagy más valaki a »nagy fantázia« tulajdonosai közül.

De csak az történt, hogy az üldözõk, akik mindenütt nyomában lévén a gyilkosnak, beugrottak az ablakon is utána, egyetlen halottat találtak a sorba rakott ravatalok egyikén végigterülve, de az is hortyogott rémítõen.

- Ejnye, be hirtelen aludt el a gazember!

- Bolond kend, sógor, - mondja a másik üldözõ - hiszen csak szimulálja az alvást, hogy nyugodt lelkiismeretûnek látszassék.

- Mindegy, okosan teszi, hogy alszik, így legalább könnyebben foghatjuk el. Jó volna, ha csak akkor ébredne fel, ha már megkötöztük.

Gyorsan rávetették magukat. Az hirtelen fölriadt, mint egy valóságos alvó s önkénytelenül kiáltá:

- Segítség! Kik vagytok? Mit akartok?

- Kezünkben vagy, gyalázatos gyilkos! Adja csak ide, sógor, azt a kötelet!

- Gyilkos! Én? Ne tréfáljatok. Ti vagytok a gyilkosok.

- Hallgass, cudar, láttuk. Azt hiszed, nem láttuk, hogy ölted meg az imént ott künn [azt] az embert s hogy ugrottál be ide.

- De hisz az lehetetlen, én este óta alszom itt.

- Beszélhetsz, jómadár. Így, hátra kell kötni a kezét. Majd bevallod a bíró elõtt. Minket nem viszel tévútra a hortyogásoddal.

A gyilkos ásított.

- Ha éppen akarjátok, jó emberek, nem bánom, hát én vagyok a gyilkos.

- Persze, hogy te vagy, hiába is tagadnád, - mondák utasaink s jól megkötözve és megdögönyözve vitték a rendõrségre.

Éppen hajnalodott, mire a rendõrségre értek. Sovány, kiaszott ember volt a gyilkos a nappali világításban. Egy igazi csavargó. Ruhái cafatban, rongyban csüggtek le róla, a csizmája talpa madzaggal volt hozzákötözve a fejbõrhöz.

Bizony nem is csoda, ha ilyen szegény ördög a társadalmi rend ellen fordul és öl. Mit kockáztat az ilyen?

Az életét. De kinek ér az valamit? Senkinek; még neki sem.

Tettenkapatás esete forogván fenn, miután maga is mindent bevallott, a bíró halálra ítélte, s nemsokára felállították a vérpadot, amelyen Dragumir Péter (így nevezték) elveszi méltó büntetését pallos általi halállal.

Sok nép gyûlt össze a kivégzéshez. A város apraja-nagyja verekedve, taszigálózva egy talpalatnyi helyért.

A kíváncsiság ült minden arcon. A kíváncsiság a legpiszkosabb, legvisszataszítóbb ruhájában.

De volt is elég látni való.

A hóhér skarlátveres ruhában, kifent pallosával, azután jött az elítélt a pappal a kocsiban, a nép nagy riadalma közt. Az öreg asszonyok átkozódtak, a fiatalok sikoltoztak, ahogy már ez lenni szokott az efféle mulatságoknál.

Az elítélt végre lelépett a kocsiról, a bíró felolvasta csengõ hangon az ítéletet, a hóhér lehúzta az elítélt köntösét.

De ebben a pillanatban egyszerre odarohant a tribünhez egy úri ember és kétségbeesetten kiáltá:

- Megálljatok! Ez az ember ártatlan. Én vagyok a gyilkos. Engem végezzetek ki!

A meglepetés moraja hangzott fel a tömeg közt.

Az, aki így kiáltott fel, Lécz Márton uram volt, a város egyik legtiszteltebb szenátora.

- Esküszöm, én vagyok a gyilkos! - kiáltá ismét. - Eszemnél vagyok. Józan fõvel állítom. Ez az ember ártatlan!

A bíró intett a hóhérnak, hogy hagyja abba a végrehajtást, s parancsolá az õröknek, hogy tartóztassák le Lécz Márton uramat is; most már utána kell járnia, hogy mi van ebben a dologban. Addig felfüggeszti a törvényes aktust.

Összecsapta nagy mérgesen a protokollumot, a hóhér kedvetlenül becsomagolni kezdte a szerszámát, a közönség bosszankodva dugdosta be a látcsöveket tokjaikba - midõn egy drabális, kuszált hajú, ragyás ember rohan ismét a bíró elé:

- Uram! Ne vezettesd magad tévútra! Ez a két ember ártatlan!

- Ki vagy te?

- Én Bolkás Gergely vagyok, a híres betörõ. Én gyilkoltam meg azt az embert a temetõ mellett! Ereszd szabadon a két ártatlant!

- Ohó - szólt a bíró végtelen dühre lobbanva. - Az bizonyos, hogy valamelyitek bolonddá tesz. Azaz, hogy ketten hazudtok szemtelenül és csak egyiteknek lehet igaza. Most már bekísértetlek mind a hármatokat, majd kisül a vallatásnál.

A három embert bekísérték, s a bíró rögtön hozzáfogott a vallatáshoz, elõszólítván az írnokát, a kancsal Kakuszi Mihályt, hogy az a jegyzõkönyvbe írja, amit vallanak.

II. Dragumir Péter vallomása

- Hány éves ön?

- Negyvenöt.

- Mi az állása?

- Valaha gazdag kereskedõ voltam Gyulafehérvárott, most semmi sem vagyok. (Írja be, amice, hogy magánzó.)

- Nõs?

- Nõtlen.

- Volt már büntetve?

- Nem.

- Beszélje el a szóbanforgó gyilkosságról és a mai kivégzésnél történt eseményekrõl mindazt, amit tud.

- Hát uram, ha már meg kell vallani, nem én vagyok a gyilkos.

- És hát miért vállalta magára?

- Szomorú történet az, bíró úr. Valaha gazdag voltam, százezrekkel rendelkeztem, én voltam a leggazdagabb örmény Erdélyben. És amellett nem hiányzott a boldogság sem. Egy árva rokonomat fogadtam magamhoz, piciny leány korában, fölneveltem, beleszerettem és el akartam nõül venni. A katonaságnál fiatal koromban volt egy igen jó pajtásom, Lécz Márton, roppant szerettük egymást. Azután is folyton leveleztünk. Egyszer azt írja, meglátogat. Nagy örömmel vettem ezt a hírt. Valóságos ünnep volt a házamnál, amíg nálam idõzött. Õ is pompásan mulatott, jól érezte magát, de egy napon nagy bizalmasan félrehítt és bevallotta, hogy hiába marasztom többé, õ hazautazik, mert észrevette, hogy halálosan beleszeretett a menyasszonyomba.

Én is imádtam a kedves Marit, tudtam, hogy nem élhetek nélküle, de mégis így szóltam:

»Ha valóban úgy szereted a leányt, hát neked adom, vedd el, legyen a tied.«

Mari egy darabig húzódozott, de én, bár vérzõ szívvel, rábeszéltem, menjen nõül Mártonhoz, ha engem szeret; boldogítsa a barátomat, akit én jobban szeretek magamnál.

(No, hallja - szólt közbe a bíró -, én még ilyen marhával nem találkoztam a világon, mint ön.)

Marci csakugyan elvette Marit, összekeltek, boldogok lettek, de én boldogtalan maradtam, bíró úr, örökre. El nem bírtam viselni ennek a nemes lemondásnak a terheit. Kereskedésemet elhanyagoltam; hogy felejtsek, az ivásnak, kártyázásnak adtam magamat, míg végre koldus lettem s nem maradt semmim, még jó ruhám sem.

Nyomoromban az utolsó napokban arra gondoltam, hogy fölkeresem azt a várost, ahol Marci lakik s ha csak lopva is, még egyszer meglássam Marit, s aztán mit tudom én, mi történik.

A gyilkosság végzetes estéjén érkeztem kifáradva, kiéhezve a városig; itt megpillantva a temetõben levõ halottas házikót, az az ötletem támadt, benne töltöm az éjt, s reggel megyek be a városba, barátom házába, ki nyilván ki is kerget, ha ilyen rongyosnak lát. A cinterem ablaka ki volt nyitva, bementem rajta, lefeküdtem egy ravatalra és hirtelen elaludva, csak arra riadtam fel, mikor két ember erõsen fogta a kezemet és a lábamat, fülembe mennydörögve a »gyilkos«-t.

Egy darabig szabódtam, de végre is így okoskodék: »Ne bolondozz, Péter, add meg magad a végzetnek, legalább megszabadulsz a legnagyobb terhedtõl, az élettõl.«

Mindent beismertem. Ez az, amit mondhatok, bíró úr.

- Csináljon erre a jegyzõkönyvre egy keresztet, amice, - mondá a bíró az írnoknak - és ha majd a per bevégzõdik, küldje el Beöthy Zsoltnak Budapestre, hogy mondjon errõl az emberrõl kritikát.

III. A Lécz Márton vallomása

- Hány éves ön?

- Negyvenhét.

- Polgári állása?

- Városi tanácsos.

- Volt már büntetve?

- Soha.

- Adja elõ, ami a fennforgó ügyre vonatkozik.

- Az igen kevés, bíró úr. Amit Péter barátom elmondott, szóról szóra igaz. Marit én vettem feleségül és azóta boldogan élünk egymással, áldva és szeretettel emlegetve barátunk nevét. Nekem fogalmam sem volt róla, hogy õ nyomorra jutott, mert rögtön felajánlottam volna neki összes vagyonomat. Hírét sem hallottam évek óta, képzelhetõ hát megdöbbenésem, mikor a kivégzésnél az elítéltben egyszerre ráösmerek a legkedvesebb barátomra, legnagyobb jótevõmre. Tehettem-e mást, mint hogy életét azonnal megváltsam a magamén. Odarohantam a vesztõhely elé s magamra vállaltam a gyilkosságot.

IV. A Bolkás Gergely vallomása

- Hány éves ön stb. (Lapozzunk át ebbõl vagy négy garmond betûjû oldalt.)

- Beszélje el, vádlott, miféle összefüggésben áll ezzel az üggyel?

- Hát kérem, csakugyan én vagyok a gyilkos. Az úton két ember ment a gyilkosság éjjelén, hallották áldozatom kiáltásait, üldözõbe vettek, átugrottam a temetõ rácsán, õk is utánam, akkor, nagy szorultságban, beugrottam a cinterem ablakán, de észrevevén, hogy ott egy hortyogó ember fekszik a ravatalon, a másik nyitott ablakon legott kiugrottam, s most már végképpen nyomot vesztettek. Szabad voltam.

Képzelhetni csodálkozásomat, mikor azt olvasom a lapokból, hogy az áldozatom gyilkosa megkerült.

No, ez lehetetlenség! Harmadnap azt olvasom, hogy tettét már be is vallotta. No, ez meg éppen merõ abszurdum. Azután azt olvasom, hogy ekkor és ekkor fogják nyakazni. No, ez már lehetséges.

Meg is jelentem a kivégzésnél, s mondhatom, közönnyel néztem egy darabig, hogy egy más ember mint bitorolja az én szerepemet. Hanem mikor a tekintetes szenátor úr elõlépett, hogy õ a gyilkos, akkor egyszerre megdobbant a szívem: »Istenem, hát két ártatlan ember lakoljon az én bûnömért? Nem, ezt nem engedhetem, inkább én halok meg.« Így történt, uram, hogy feladtam magamat és most itt állok, várva bûnhõdésemet.

- Ön nagy karakter - szólt a bíró és melegen megszorongatta a gyilkos kezét.

V. Az ítélet

A tanúkihallgatások után visszavonult a bíró a mellékszobába, de néhány perc múlva újra kijött és felolvasta az ítéletet:

»Õfelsége a király nevében!

Bolkás Gergely gyilkossággal vádolt egyén, noha az általa elkövetett gyilkosság kétségtelenül bebizonyult, de a kivégzésnél tapasztalt magaviselete folytán kitûnvén, miszerint az igazságot az életénél is jobban szereti, ezennel fölmentetik.«

Így ítélt a bíró. Kétségkívül igen szépen. De mit szól majd hozzá Fabiny Teofil, az a kérdés.

Íme, uram, ez az egész történet, amit önnek el akartam mondani. Egy csomó hülyeség összerakva. Egy szatíra akar ez lenni a szobalányok kedvenc olvasmányairól. Egy önök által szépnek tartott mese ez, de szétbontva és az igazság nagyító tükre elé helyezve.