A KIS PRÍMÁS

REGÉNY

1891

Nagy eltökélés tõlem, ha én most Ferrara városába vezetem olvasóimat, aki ott sohasem jártam.

A nemes város leírásába tehát bele se fogok, pedig megtehetném, mert hogy miképp nézett ki 1486-ban, azt én éppen úgy tudhatom, mint a mostani bennszülöttek. Hanem a kert, a ferrarai herceg kertje (az egész Ferrarából csak erre a kertre van szükségünk) meglehetõsen szegényes kinézésû volt. Maga a herceg sem úszott tejben-vajban; adósságai voltak és pénze nem. Gyakorta szokta mondani:

- Minden reményem és minden bajom a rokonaim.

Amit úgy kelletik értelmezni, hogy egy csomó szegény rokon élõsködött a nyakán s hogy egy pár gazdag nagy állású rokon viszont a lelket tartotta benne.

Így élt õmagassága »közbül« a rokonainak. Patriarkális, egyszerû udvart vitt, melynek igénytelenségérõl egész adomák keringtek a Hradsinban, ahol Podjebrád székelt és Aachenben, ahol a római császár udvaroncai faragták az élceket.

De ne induljunk el a csípõs nyelvek után, maradjunk az elhanyagolt nagy kertnél, melybe a rozzant kerítésen át a városka összes gyerekei ki- s be másztak pajkoskodni a herceg gyerekeivel. Volt ott aztán hancúra, játék, lovasdi, búvósdi. Lepkét ûztek, fûzfasípot faragtak, rontották a fákat, a virágpadokat, úgyhogy az idegen származású kertész, Poven apó, sokszor bottal páholta el õket, és ilyenkor a kis hercegek is kaptak egyet-kettõt az ütlegekbõl.

Azon a délutánon, mikor ez a történet kezdõdik, maga a hercegné asszony zavarta meg a visító, nagy csatarát ütõ gyerek-zajt, hangosan kiáltozva a fák közt:

- Hippolyt! Kis Hippolyt! Kedves fiacskám, hol vagy? Gyere elõ!

A kis Hippolyt nemigen jelentkezett. Nyilván beljebb ment a sûrû fák közé, hogy rá ne akadhassanak. Mert a kis Hippolyt éppen az »a-bé-ab«-ot tanulgatta most, az pedig igen rossz mulatság a verekedésekhez képest. Bizonyára az ábécés táblához szólítják.

Ezt a hercegasszony is így gondolta, következésképp jónak látta hozzáragasztani a hívó szózathoz:

- Gyere elõ, fiacskám! Kapsz valamit.

A Hippolyt gyerek azonban még erre sem jelentkezett, mert tudta a múltak tapasztalataiból, hogy ez a valami esetleg egy »barack« is lehet, amit a fejére kap.

Végre is az történt, ami máskor, hogy Poven apó iramodott a kis dezentor után, elcsípte valahol a filagória mögött és a fülénél fogva vezette elõ.

- Poven, Poven! - mondá a hercegné boldog mosollyal. - Hogy tartja azt a fiút? Ön jó keresztény, Poven. Félek, hogy ön nagy bûnbe esett.

Az öreg kertész bámész szemeket vetett úrnõjére:

- Nem tudom miért, asszonyom?

- Majd megtudja, jó Poven. De hogy nézesz ki, szerencsétlen?!

A kis Hippolyt valóban furcsán reprezentálta magát, a nadrágja ki volt szakadva vagy két helyen, csinos gömbölyû arca csupa piszok, csupa maszat, csak a fekete szemei szépek és tiszták. A feje hátul be volt törve, s a haján megaludt vér piroslott.

- Ej, ej, édes kis szépségem, de csúnya vagy! Gyere hamar, mosakodj meg, mielõtt apádhoz vezetnélek.

- Hát mit kapok? - kérdé a fiú kedvetlenül. - Azt kiabáltad, hogy kapok valamit.

- Hát hallottad, rossz kópé? No, megállj. Bizony mondom, kapsz valamit, aminek nagyon megörülsz.

- Cseresznyét? - kérdé Hippolyt megvillanó szemekkel.

- Sokkal többet, sokkal, de sokkal nagyobb dolgot.

Hippolyt elgondolkozott, mi lehetne a cseresznyénél nagyobb dolog a világon.

- Tán egy eleven lovat?

- Még annál is különbet, csak gyere. De mi ez a nyakadban?

Hippolyt nyakán egy pitypangból csinált lánc lógott. Az anya mosolyogva mondá, mintegy magában: »Milyen elõérzet ez!« S örömizgatottságában lehajlott a fiához, fölvette ölébe és százszor, meg százszor csókolta meg:

- Jaj, te bolond gyerek, hiszen mind lenyaltam képedrõl a piszkot!

- Talán meg se kellene mosakodnom.

- Óh, hogyisne… Okvetlenül kicsinosítlak elõbb egy kissé.

A mama valóban mindent elkövetett, hogy Hippolytot jó karba tegye, megmosdatta, megfésülte, tiszta inget adott rá és a legújabb bársony öltözetét, amit csak ünnepnapokon volt szabad fölvenni.

A fickó megijedt:

- Mamám, mamám, mi lesz ez? Csak nem kell misét hallgatni mennem?

- Nem, nem! de már készen vagyunk. Csak még ez a fodor. No, gyere most!

A nappali szobákon keresztül bevezette a terembe, melynek kék bolthajtása volt csillagokkal, s hol csak ünnepélyes alkalmakkor szokott a család összegyûlni.

Együtt voltak most is; körben ültek a nagy asztalnál; fönt az asztalfõn maga a vékonyarcú, rideg, sovány kinézésû öreg herceg, komoly, ünnepélyes arccal.

- Hippolyt fiam - szólt -, lépjen elõ!

- Minek? - kérdé az ajtónál bámészkodva álló Hippolyt makrancosan, mert sehogy se látszott elõtte barátságosnak a dolog. Az anyjának kellett elõre tuszkolni a gyanakvót.

- Jer, jer, fiam - szólott a herceg nyájasabb hangon, s egy nagy aranyláncot vett föl az asztalról, melynek közepén gyémántos kereszt csüngött.

Hippolyt félénken sandított a lánc felé, el nem bírta képzelni, mit akarhatnak vele. Hátha azzal a lánccal odakötik a lábánál fogva az asztalhoz!

Az apa felállott most s a gyermek elé lépvén, a láncot annak nyakába akasztá. A fiú csak nézte-nézte, s úgy látszott neki, mintha valami nehéz, mázsányi tárgyat tennének rá, ami megzsibbasztja, lenyomja. A gyémántkereszt leért a padlóra s ott csillogott szemkápráztatóan.

- Légy üdvözölve, Magyarország prímása!

A fiú csak bámult, egyre bámult a nagy, kerekre nyitott szemeivel és nem szólt semmit. Nem értett õ ebbõl egy szót sem.

Az apa azután lehajolt hozzá és homlokon csókolta, majd a hercegné ölelte meg, mire eleibe járultak sorba a rokonok, az Este-család mindenféle retyerutyái, és kezet csókoltak Hippolytnak.

- Az isten éltesse fõmagasságodat sokáig!

Most megnyílt a szomszéd terem ajtaja, és két magyar lovag lépett be, fényes, aranytól csillogó öltözetben.

- Ezek a földieid, Hippolyt!

Majd a magyar urakhoz fordult a herceg, fiára mutatva:

- Íme, az esztergomi érsek!

A lovagok meglepetve hökkentek vissza. Az esztergomi érsek? Ez a kicsike, vézna fiúcska? De csak mégis összeszedte magát Keõvágó Simon, a szószóló, s mélyen meghajolván a prímás elõtt, így szólott:

- Szent atyám! Mátyás király üdvözletét küldi nagyságodnak és arra kéret általunk, hogy minél elõbb siess országodba, esztergomi palotádba, nagy uradalmaidba, mert millió és millió fõnyi nyáj várja immáron pásztori vezetésedet.

A latin szónoklatból semmit sem értett a prímás, az apja magyarázta meg neki olaszul. A kis érsek mindössze azt felelte rá:

- Elmehetek már?

- Hova akarsz elmenni?

- Hát játszani, a kertbe.

Az apa szigorú ráncokba vonta homlokát és azt felelte a magyar uraknak:

- Az esztergomi érsek mély alázattal mond köszönetet a felséges magyar királynak és felséges hitvesének, mélyen szeretett nagynénjének, legmagasabb kegyelmökért, s nemsokára felkészülvén az útra, örömmel költözik hazájába. De addig is király õfelségének arcképét küldi és jobbágyi hódolatát.

A ceremónia ezzel véget ért. Most már mehetett Hippolyt játszani.

- Magammal vihetem a láncot is, apám?

- Amit fölséges nagynénéd küldött? Hogyisne? Hát mire való volna az?

- Gyeplõnek! - kiálta a kis Hippolyt és ugrándozva rohant ki a pajtásokhoz.

*

Ejh, hát igazán megtörtént ez a bolondság? Vagy tán csak az író gondolta ki?

Dehogy. Egy írónak nincs ekkora fantáziája. Ezt csak egy asszony gondolhatta ki.

Az egésznek abban van a nyitja, hogy Hunyadi Mátyás túlságosan szerette a feleségét, Beatrix királynét, s mikor már mindent legyûrt széles Európában, akkor ez az asszony ült a nyakába, s lenyûgözte az akaratát.

Egykorú képek pufók arcú, vaskos, termetes asszonyságnak ábrázolják, hogy mi tetszhetett rajta õfelségének, azt nem tudja sem Horváth Mihály, sem Fraknói, következésképp én se tudom. A fölséges asszony egész kinézésébõl csak azt látom, hogy meglehetõs jó koszt lehetett a Mátyás udvarában.

De a király szerette nejét, annyi bizonyos; a legendák Mátyásához, tudom, nem hasonlít ez a vonás, a boroszlói szerelmi kaland révén százat komponált ki a népfantázia. Ha mind igaz volna, a sok csókolózás miatt bizony rá nem ért volna az õ vitézi dolgaira. Mint a csóka, a nép minden fényeset összeszed és egy helyre hordja. Amennyi asszonyt Mátyás elcsábított a poéták csácsogásai szerint, éppen kettõ jutott volna neki minden napra, (mert rövid ideig élt), s honnan maradt volna ideje még azonfölül a cinkotai kántorral iszogatni, meg az urakat kapáltatni Gömörben?

Hát csak költemény lesz alkalmasint az is, hogy itt járt, hogy ott járt, diáknak öltözve vagy kereskedõnek, hogy ott ült a fejérvári vásáron a lacikonyhán, a csizmadiák közt, furmányos tót gúnyájában gurítgatta a kereket Bécs ostroma alatt, hogy õzekre vadászott Véglesen és édes regényt szõtt az erdõmester leányával, hogy a Venetur lencséjébõl lakmározzék Háromszéken és a többi meg a többi.

Ennyi elpocsékolt idõ az õ nagyravágyó lázas terveinek közepette! Ennyi idõt elszedni Mátyástól az õ akarata nélkül! Ahhoz olyan nagy hatalom kellett, mint a mese. Mert a mese nagyobb úr a történelemnél is, aki pedig ítélõbírája a királyoknak. - De a mese a történelmet se respektálja, azt gyúr a királyokból, ami neki tetszik.

A nagy intrikák, a merész tervek, melyekkel egész Európát behálózta, még aludni sem hagyták, nem hogy unalmában országot ment volna próbálni gyalogszerrel, különféleképpen átöltözve.

Szerette a saját népeit, dicsõséget szerzett nekik sokat, de a pénzüket leleményesen elszedegette a háborúzásokra. A népek szeretik a dicsõséget, de a népek a pénzt is szeretik.

S azért Mátyás király nemigen volt népszerû, amíg élt. Annál szerencsésebb az utódok elõtt, akik nem érezték már az õ hatalmas tenyerét a zsebük körül, de a megmaradt dicsõségben jólesett sütkérezniök.

Különös azonban, hogy bár bõven rászolgált a »nagy« vagy az »igazságos« címre is, az igazságos mellékneve éppen egy igazságtalanságból ragadt rá; Szilágyi Mihály elfogatása csinálta meg a nagy effektust a köznemességnél:

- De iszen, derék ember Mátyás, még a saját bátyját is megbünteti.

S milyen szerencse, hogy úgy él emberöltõk emlékében, mint aki kunyhóról kunyhóra járt a nép baját tanulmányozni és orvosolni. Éppen õ! Õ, akinek sastekintete olyan messze kalandozott, hogy a közelségre nem látszott ügyet vetni.

Két kedvenc terve volt, melyet nem tévesztett soha szem elõl: hogy õ maga valamikor megkapja a császári trónt, és hogy fiának, Corvin Jánosnak biztosítsa az öröklést.

Beatrix királyné csak az egyiket akarta ezekbõl: a német császári koronát. Nem is volt éppen rossz ízlése. De hogy Mátyás után ki örökölje a jogarát, arra neki más jelöltje volt; s nem is titkolta valami nagyon, hogy az éppen õ maga.

- Lehetetlen az, fiam, - mondogatta az okos király -, téged nem szeretnek a magyarok; de ha szeretnének, sem volna a te kis kezedben erõ, azt a gyeplõt fogni, ami halálommal az én kezembõl kiesik. Trónod összedõlne.

De ami a magyarok szeretetébõl hiányzott, azt mind kárpótolta az õ szeretete saját maga irányában. Hiába volt neki minden okos tanács. Örökké szõtte ebben az ármányait a király háta mögött is. S bizony nagy szerencse, hogy a király olyan bolondul a papucsa alá került, s ahelyett, hogy kolostorba küldte volna, vagy haza pokolba, Olaszországba, becézgette, kényeztette, s ajándékokkal, apró kedveskedésekkel igyekezett mintegy elaltatni a terveit.

Egy ilyen »apró kedveskedésrõl« szól ez a történet is.

Önök persze most azt gondolják, hogy valami gyémánt nyakláncot hozott õfelsége a nejének, drága csipkéket vagy aranyos keleti szöveteket, de nem, õfelsége így szólt a reggeli után a királynéhoz:

- Amire tegnap kértél, Beatrix, megteszem.

- Tehát én tölthetem be a széket tetszésem szerint?

- Természetesen.

- És a pápa?

- Az eszembe se jutott. De reménylem, nem fog ellenkezni.

- Én nem vagyok benne bizonyos, mert akit akarok…

- Igaz, a személy, errõl még nem is szóltál, Beatrix.

A király egy aranyozott székbe ült, melynek négy lába oroszlánlábakat ábrázolt, s azt közelebb húzta Beatrixhez.

Az õszi nap bágyadt fénye, mely a bécsi vár ablakain át beszûrõdött, megaranyozta a Beatrix kibontott nagy haját, melynek a király - Galeotti szerint - nem tudott ellentállni. Most is e haj egyik tekercsét megfogta és áthajította a maga nyakára. Valószínû, hogy ez kellemesen csiklandozta a király nyakát.

- Igen - folytatta Beatrix -, tegnap csak azt kértem, hogy az érseki szék betöltését reám bízd, de most már a személyt is megnevezhetem. Az unokaöcsém. Estei Hippolyt.

A király fölnevetett.

- A kis Hippolyt! Tréfálsz, Beatrix. Hiszen ha jól tudom, az még gyerek. Hány éves?

- Már hét.

- Ezt te »már«-nak mondod? Hét éves esztergomi prímás! Ugyan, ugyan Beatrix! Nevetni fog az egész ország.

A királyné tréfával akarta elütni az ellenmondást.

- Eleget megríkatjátok országaitokat, ti királyok, illõ, nevettessétek is meg néha-néha.

De a király komoran, kedvetlenül nézett maga elé, felállt és lerázta magáról a királyné haját.

- Ez meggondolatlanság lenne - mormogta.

A királyné ingerülten emelkedett föl a rokkája mellõl, melyen font (bár mindig csak a rokkán font volna!).

- Egyébiránt, ha fölséged jónak találja visszavenni szavát - szólt sértõdve -, én megadom magamat.

Mátyás szeretett volna átcsapni az enyelgõ hangba:

- Az én királynémnak megárt a mérgelõdés, rendeljük tehát Isten által reánk ruházott hatalmunknál fogva, hogy tovább is mosolyogjon, mert az jobban is illik neki.

- Igazad van - felelte a királyné eléggé jól palástolt ingerültséggel. - Tévedtem, barátom. Tudnom kellett volna, hogy olyasmit kérek szegény Mátyásomtól, amire az nem elég erõs.

- Beatrix!

- Amiért voltaképpen õszentségéhez kellett volna fordulnom.

A király bosszúsan dobolt ujjaival az asztalon. Meg volt fogva. (Azok a hajdankori asszonyok is tudtak ám zongorázni - a férjeik idegein.)

- Egy szót se többet! Meglesz a kívánságod!

Az asszony arcát az öröm fénye önté el:

- Megírhatom neki?

- Természetesen.

Így ment el a levél a nagy aranylánccal s a király üzenetével Ferrarába; vitte a két levente, Keõvágó Simon és Vizsolyi István.

Azok hozták vissza a kis Hippolyt arcképét is, hozzájuk csatlakozván Valentini Caesar, a ferrarai herceg ügynöke.

Már akkor a királyi udvar Budán volt, s éppen ebédnél ültek õfelségeik, mikor a követek audienciára jelentkezének.

A király élénken kiáltott föl:

- Jöjjenek be azonnal! Mit üzen vajon a mi kis magyarunk?

A királyi táblánál jelenlevõ urak gúnyosan néztek össze, mert nagy ingerültség volt elharapózva az országban, Hippolyt kinevezése miatt. A püspökök duzzogtak, morogtak. Ujlakyék, Czoborék pedig izgattak is a terv ellen mindenfelé:

- Pelenkás gyereket ültet be a király az esztergomi érseki székbe, melyhez az õsz haj is tapasztalatokért szokott fordulni.

A követek átadták a prímás arcképét. A király élénk kíváncsisággal nyúlt utána.

- Csinos és kedves - szólt megelégedetten, s aztán legmagasabb ajkaival érinteni méltóztatott a képet. - Nézzék meg kegyelmetek is!

Átnyújtotta Szapolyainak, aki hasonlóképpen megcsókolá. Szapolyai átadta Czobornak - s mit tegyen, bár forrt benne a méreg, õkegyelme is egy csókot cuppantott rá, s így tovább a hosszú táblán sorba vándorolt a kép, le egészen Drágffy Pálig, átnedvesedve a sok csóktól és bepiszkolva a különféle kunkorodó és lelógó szittya bajuszoktól.

Meg kell adni, hogy már az akkori õseink is értettek valamennyire a mameluksághoz.

Majd a bizalmasabb jellegû megbízásaikat adták át a követek ebéd után az uralkodó párnak.

- A hercegné, a felséges asszony nõvére, arra kéri felségedet, titkon adta ezt az üzenetet, hogy annak idején követeket küldjön a prímásért.

A király mosolyogva nézett Beatrixra.

- Természetesen - szólt Beatrix. - Miért ne mehetne el, teszem azt, Kanizsay János és Dersffy Gábor.

A király keze intésével elbocsátá a követeket.

- Nem úgy lesz az, Beatrix. Nem úgy értette azt nõvéred. Két követ nem elég. Én kétezret szándékozom küldeni.

- Kétezer követet?

- De mind körmöci születésût.

Bár a király komolyan vette is a dolgot, még azért Hippolyt át nem ment a gázlón. Rómába követekül küldé Szirmai Jánost és Veronai Gábort, az egri bíbornok-püspököt, hogy dolgozzanak Hippolyt javára. Képzelhetni, milyen kelletlenül tették. De nem is volt sikere.

VIII. Incze egy kérdéssel válaszolt a király elõterjesztésére:

»Mivel igazolhatná fölséged Isten elõtt az egyház kormányzásának egy csecsemõre való bízását?«

Mire a király is visszavágott egy kérdéssel. Kérdésre kérdés: »Szentséged-e Magyarország királya vagy pedig én?«

Hónapokig folyt a feleselgetés. A pápa is fenyegetõzött, a király is.

A pápa megírta kurtán: »Nem fogom megerõsíteni, mást nevezek ki.«

Mátyás is visszafelelt kurtán: »Azt nevezhet ki szentséged, akit akar, de a prímási székben csak az fog ülni, akit én akarok, és a prímási jövedelmeket is az kapja. Ma küldtem ebbõl kétezer aranyat Hippolytnak.«

De már erre megadta magát a pápa. A Mátyás argumentumai csakugyan erõsebbek. Ha a kétezer arany útnak indult már, akkor Mátyással nem lehet többé tréfálni. Az okosabb enged. Az okosabb az erõsebbnek.

A pápa végre beleegyezett, s a kétezer darab körmöci arany, melyeket Mátyás Ferrarába indított, éppen jó volt útiköltségnek.

A kis Hippolytot felkészítették, útra kelt nagy pompával, fénnyel. Hat társzekér vitte a holmit, de még az öszvéreken is volt málha.

Két nemes lovag kísérte, Angelo Colonna, a ferrarai herceg legjobb vitéze, hadban oroszlán, bárány amúgy, és Fulvio Nelluno, a legszebb tartású, finom beszélgetésû dalia egész Itáliában. Ezektõl csak jót tanulhat. Hátha még hozzáadjuk a páter Moretti nagy tudományát és politikai érzékét, ki mint mentor, nevelõ és udvarmester adaték az érsek mellé.

Egész tábor volt az, mikor elindultak. Elöl egy kürtös lóháton, utána két lámpásvivõ (az éjjeli utazásokra) aztán az érsek jármûve jött, oldalánál ült dadája, a vén Anetta. Mellette a két nemes vitéz lovagolt, utána a kis póni-lovát vezette egy csatlós. Éppen tegnap hozták Milánóból, hogy megédesítse némileg az elválást. Csak úgy csillog-villog rajta az ezüst szerszám.

Aztán a páter jön hatalmas izmos öszvéren; utána tizenkét katona lándzsákkal. Az egyik társzekéren ül a szakács és két kuktája; a többi szekerek tetején egy mosóné, aki az érsek fehérnemûjét kitakarítsa útközben (mert csak három inget vitt magával õmagassága), egy fráj, aki bevarrja, ami elszakad. De nincs ennek vége hossza, három futár könnyû méneken, akiket elõre-hátra üzenettel lehet küldeni. Egy mindenes, két íjász, egy pecsenye-forgató - ah, gyõzné õket az ördög elsorolni.

A prímás örült a törpe lovacskának, örült még tegnap, mikor hozták, majd kiugrott a bõrébõl. Kedvére voltak az új érseki ruhák is, melyek Velencében készültek, - de ma, mikor búcsúzni kellett, egyszerre elszorult a kis szíve, s neki ágaskodott a makacs akarata, a földre vetette magát, hogy õ bizony nem megy sehova; erõszakkal emelte be a kocsiba az erõs páter Moretti, rúgott, kapart, de csak mégis el kellett mennie, itt hagynia édesapját, anyját, a testvért, a játszó pajtásokat, mindent, mindent és örökre. Szegény kis prímásnak majd meghasadt a szíve a keserûségtõl.

Hiába biztatták, hogy így lesz, hogy úgy lesz. Magyarország Tündérország. Palotája lesz Esztergomban, lovai, ökrei, tehenei, még katonái is, igaziak, elevenek. Mit ér az, mit ér az? Az érsek csak egyre sírt, sírt az egész úton, hiába kerültek eléje új hegyek, új völgyek, új fák, új városok, a szegény kis érsek csak arra a kis ágyacskára gondolt, hol az édesanyja reggelenkint csókjaival ébresztette, hol az édesanyja estelenkint csókjaival elaltatta. Mit ér minden kincse, mit ér a sok látnivaló, ha nincs ott mellette a kis bátyácskája, akinek mondaná: »Nézd csak, nézd, Ferdinánd!«

Hát a palota is mit ér Esztergomban, ha végig nem szaladgálhatják a szobáit, folyosóit Ferdinánddal, hiába röpködnek aranyszárnyú lepkék a palotakertben, ha nem dörmög ott ásójával a kavicsos utakon a vén Poven apó.

Nem kellettek neki az új vidékek, csak a napot nézte folytonosan. Azt a nagy aranytányért az égen. Az édes ismerõst. Azt most a mama is látja és õ is látja; folytonosan vele megy - és mégis ottmarad a mamáéknál is, besüt a mama szobájának ablakán, ráveti sugarait a Poven apó kopasz fejbúbjára, s verejtékcsöppeket sajtol ki a homlokából… De furcsa is ez, istenem.

Ám egyszer aztán a nap is elhagyta, lecsúszott az égrõl, egy hegy mögé. - Most már egészen árván volt, egyedül. Leszállt az este, és sátort vertek egy erdõ közepén.

A dada lerakta a társzekerekrõl a hercegprímás dunyháit és ágyat vetett neki a sátorban.

- Hát a játékszereket ne szedjem le? Nem akar magasságod játszani?

- Ne bántsd, Anetta, nem játszom - mondá szomorúan. - Nincsenek játszótársaim.

- Ne meséljek valamit?

- Ahogy neked tetszik, Anetta.

Az öreg dada a prímás lábaihoz ült, s elmondta neki a sárkányos õsmesék egyikét.

Künn a sátor elõtt a tûznél a két lovag elegyedett beszédbe Moretti atyával. A csatlósok, cselédek a szekereknél csináltak maguknak vackot, a három úr pedig meleg pecsenyére vágyván, bárányt süttetett nyárson és sûrûn hörpentgetett a kulacsból is, melyben jóféle szicíliai bor kotyogott.

- Szegény Hippolyt, nem irigylem - szólt Angelo. - Kenyérbe jutott, de nincs köszönet benne.

- S ki tudja, mi lesz a vége - felelte Fulvio - a magyarok nem hiszem, hogy örülnének e furcsaságnak. Szegény kis urunk megjárhatja. Olvastam valahol, kegyelmed, szent atyám, talán tudja is: hol, hogy a magyarok mint szoktak elbánni fõpapjaikkal. Az egyiket ledobták egy nagy hegyrõl a folyamba.

- Az Szent Gellért volt - mondá Moretti.

- De mi is indíthatta Mátyást, hogy ilyet tegyen?

- Hát nem tudjátok - szólt közbe a pap gúnyosan. - A halhatatlan szerelem. Igen, a »halhatatlan szerelem« neje iránt. Ezt írta a király urunknak és a pápának.

- S a pápa beadta a derekát?

- Meghiszem azt, Fulvio. Nem kicsi dolog az, ha a nagy király azt üzeni valahova: »Így akarom«, hát az akkor úgy is lesz.

A lovagok elábrándozva nézték a hamvadó tûznek a szürkeségen átpirosló zsarátnok-belsejét. Moretti a botjával megpiszkálta néha.

- Szeretném már azt a híres halálfejû seregét látni - sóhajtott föl Angelo.

- Én Visegrádra vagyok kíváncsi. Mondják, hogy a paradicsom se szebb.

- Hm - sóhajtott föl a pap -, ha három dolgot kívánhatnék az istentõl, mind a Mátyás király rovására esnék.

- Ugyan mit kérne, szent atyám?

- Kérném magamnak a Tokaj hegyet, a király fekete seregét és a könyveit.

Elhallgattak, csak a kulacs keringett sorba; Angelo nem gyõzött eléggé járni a társzekeren lévõ hordóhoz, ahol újra megtöltötte. Szép, csöndes nyári éjszaka volt. Az erdõ fái lassan susogtak; messze valahol egy malom kelepelt. De kutya nem ugatott sehol sem. Nem lehet falu a közelben.

Az urak némán gondolataikba merültek, talán mindnyájan Mátyásra gondolva; Fulvio mondá is egyszer mintegy önmagában:

- Vajon mit is csinálhat most a magyar király?

- Nyilván alszik, s talán még hortyog is - felelt a pap nevetve.

Az álomisten még a magyar királynál is erõsebb. Kiverte õt a fejükbõl. Elbágyadva dõltek le, gyorsan mély álomba merülve, csak a pap tartotta még magát egy kicsit, s elkezdett diskurálni a kulaccsal.

Hm! Igazán elhagyjalak már? Pedig még jóformán tele vagy. Ejh, nem iszom többet, már így is nehéz a fejem. Jó éjszakát, kulacska!

Moretti atyának úgy rémlett, mintha a kulacs, amint megkottyant, visszafelelné kedélyesen:

»Jó éjszakát, páterka!«

»Mit mondtál, kulacska?«

»Hogy kóstolj meg, páterka.«

»Isten neki, kulacska.«

»Hogy ízlettem, páterka?«

»Ne beszélj már annyit, mert Isten engem, egy kortyot sem hagyok benned. De kár is volna a csatlósok bendõjébe.«

Egy pár perc múlva elaludt a pap; minden csendes volt, benn a sátorban is megkapta a királyfi a lányt, akiért a sárkánnyal megküzdött, s Anetta beszédes szája, vén szeme is becsukódott, csak gondos, kérges keze tapogatta meg az éjszakán át néhányszor öntudatlanul, megszokásból a gyermeket és vánkosait. A gyermek aludni látszott, de a vánkosai nedvesek voltak. Az öreg dajka tudta ebbõl, hogy sokáig nem aludt és sírt.

Hajnali szürkületkor kinyitotta a szemeit Anetta. Egy futó tekintetet vetett a gyermekre.

A prímás jóízûen aludt kék selyemtakarója alatt. Megigazgatta a vánkosait s a reggeli imáját kezdte morogni. Aztán megint bóbiskált egy kicsit.

Mire újból fölébredt, a gyermek már fönn volt és mosolygott. Takarója lecsúszott, ingecskéje felgyûrõdék; kis teste olyan színû, mint a barackvirág, egészen csupasz volt.

Az öregasszony fölsikoltott:

- Szent Isten, szûz Mária és minden szentek, segítsetek! Az ördög incselkedik velem!

Fölugrott, kirohant a sátor elé és föllármázta, fölráncigálta a papot és a lovagokat.

A pap félálmosan folytatta a párbeszédet ott, ahol este elhagyta:

»Ne okoskodj, kulacska!«

S azzal megint behunyta a szemeit és elaludt.

De a lovagok talpon termettek.

- Teringette, anyó, mi baj van?

A szegény öreg Anetta alig bírta a nagy fogvacogtatásban kihebegni:

- A prímás átváltozott leánnyá.

A lovagok elkezdtek kacagni.

- Megbolondultál, anyó? Ezért ugyan kár volt bennünket felkelteni és megijeszteni. Ha máskor valami ilyent találsz álmodni, tartsd meg magadnak, jó asszony.

- Az élõ istenre mondom, hogy igaz.

Fulvio tréfásan mondá:

- No hát gyere, nézzük meg, Angelo, ezt az új csodatételt.

De a lovagok is elsápadva hökkentek vissza a sátorban.

A finom patyolatos dunyhák közt egy leánygyermek ült, hosszú, derékig érõ barna hajjal, nagy kökény szemekkel, piros, élettõl duzzadó orcákkal.

- Ez csodálatos! - hebegte Fulvio minden idegében megremegve.

- Hogy történhetett ez? - tördelte a kezeit Angelo.

Sírni és nevetni lehetne ezen.

- Ördög és pokol, mit csináljunk? Hogyan vigyük ezt most már Esztergomba, hogy: »itt van a prímás, elhoztuk, nesztek«.

- Költsd föl, anyó, a papot, hadd adjon tanácsot.

- Fogadni mernék, hogy ez Ascanio bíbornok csínyje. E gonosz Sforza maga akarja az érsekséget. S a pápa is ludas benne. Így akarják Mátyást kijátszani.

- De hogy történhetett meg a merénylet? Lássuk csak, mondd meg, gyermekem - kérdé Fulvio -, ki vagy te voltaképpen?

- Én Mária vagyok.

- Hogy jutottál ide, kicsikém?

- Egy fiú vezetett ide, bátyikám. Egy fiú - selypített a leányka.

- És honnan vezetett ide az a fiú? - kérdé Fulvio nagy figyelemmel.

- Az öcsémmel elmentünk tegnap délután az erdõbe virágot, gombát, csigát szedni és eltévedtünk. Az éj leszállt s mi kétségbeesve kóborogtunk az erdõben, hangosan sírva és kiabálva. Akkor elénkbe toppant egy fiú és így szólt: »Ne sírjatok, én elvezetlek benneteket jó helyre«: engem idehozott a sátorba és lefektetett az ágyába, az öcsémet pedig, aki nagyon éhes volt, elvitte a szekérhez, mert ott, mint mondá, nagyon sok jóféle ennivaló van. Adhatnál belõle, bátyikám, nekem is!

- Úgy? - kiáltott föl a lovag éledõ reménnyel. - Szaladj, Angelo, nézz szét a szekerek körül.

Angelo csakhamar visszatért nagy kacagással:

- Minden rendben van - kiáltá -, õ magassága nem veszett el: ott kinn birkózik az új pajtásával. Egész éjjel játszottak a csatlósok közt. Föl kellett neki nyergelni a pónit. Víg, mint a mókus, mintha csakugyan ki volna cserélve.

Most sült ki aztán apródonkint az egész: hogy a prímás nem tudott aludni az éjjel; éjféltájban gyermeksírást hallott; fölkelt, fölöltözött és lábujjhegyen kiosont. Ráakadt a fáradt, éhes gyermekekre és a leánykát a saját ágyába vitte lefektetni. Anetta és a lovagok mélyen aludtak. Senki sem ébredt föl. Morfeus csinálta ezt a csínyt, nem Ascanio bíbornok.

Bosszankodott is a páter, mikor fölébredvén, csak utólag értesült Ascanio bíbornok furfangos merényletérõl.

Ez az egy boldog félórája lett volna, kedvére kikáromkodhatta volna magát a bíbornok ellen, akit teljes szívbõl gyûlölt, s ezt a félórát is átaludta!

- De, per amorem dei - szörnyülközött a páter, öntudatra jutván tanítói és szertartásmesteri voltának -, hogy tehetett olyat a prímásérsek; éjnek éjszakáján kimenni az erdõbe. Hol van, hadd figyelmeztessem erre az illetlenségre.

Õmagassága éppen akkor robogott elõ nyargalvást, egy kötõfékbe befogva s a kis Gregorio, az új pajtás fogta a gyeplõt.

- Jó reggelt, herceg, jó reggelt - üdvözlé Moretti messzirõl, pohos termetét hajlongásra erõszakolva.

- Én nem vagyok herceg. Hallja-e?

- Hát mi?

- Ló. Nem látja?

A szent férfiú összecsapta a kezeit erre a pajkosságra, s égre emelvén szemeit, mintegy tanúbizonyságra hítta föl a mennyeieket, mintha mondaná nekik:

»Itt van ni! Hát hogy faragjak én ebbõl érseket addig, míg a határra érünk? Hogy mondhassam én a csemete vesszõnek az erdõn: légy fa, nagy törzsû, ereszd föl a koronádat!«

Míg üstökben fõzték a reggelit, addig a kis Mária is felöltözködött. Kurta vörös szoknyácskája volt és igen csinos hófehér felöltõje. Igazán helyes egy gyermek. Mikor az öreg Anetta, akivel madarat lehetett most fogatni örömében a nagy ijedség után, megigazgatta a fodrát, meg a gesztenyeszín tömött haját, meg nem állhatta, hogy meg ne ölelgesse: - De szép vagy, kis lelkem, de szép vagy. Ne is haragudj rám, hogy úgy megijedtem tõled. De látod, aranyom, mi prímást viszünk a magyaroknak, s ha az ember egy kakast visz valahová a házhoz, ahová a kakas kell, hát nagyon megijed, mikor egy kis fióklibát lát helyette kosarában. No, de tudom, éhes vagy, báránykám.

Kimentek a katlanokhoz, ahol a reggeli fõtt, jó berbécshús rizzsel. Egy füles bögrében tejet forralnak a hercegnek.

- Ugye, te is azt iszol? No, majd ha jóllaktál, lelkem, megmutatom neked a herceg játékait - ha még nem indulunk.

A katlanokhoz odajött az érsek is, bizalmasan ütve hátba a lánykát, mint gyermeket gyermek.

- Kialudtad magad, te baba?

- Nagyobb vagyok náladnál - felelte a leányka merészen. - Mit locsogsz?

Anetta anyó figyelmeztette pártfogoltját:

- Ne beszélj így, fiacskám, a herceggel. Mert bár õ piciny még, mindnyájunknak atyja.

A lányka nagy szemeket meresztett Anettára.

- Ez volna a ti apátok? - s megrázta szép fejecskéjét kételkedõn.

- Tudsz-e fõzni? - faggatta tovább a kis prímás.

- Istenemre, ez nem rossz - kacagott Moretti atya Angelóhoz fordulva. - Kezd belejönni a papi mesterségbe: máris szakácsnét keres.

Erre az élcre a két lovag is nevetett, minden oly vidáman kezdõdött e nap reggelén, mint amilyen szomorú volt a tegnapi nap. Az arany tányér üde fényben bukkant föl újra az égbolton, a fák balzsamos illatot leheltek. A málhás öszvérek pajkosan rázták a fejüket, s a nyakukon nyájasan szóltak a csengõk. A párolgó reggeli pompásan ízlett. Moretti atya megelégedetten dörzsölgette a kezeit:

- Jó, jó, nagyon jó, de hát még majd a magyar konyha! Csodákat beszélnek arról.

A prímás leszedte a szekérrõl játékait, a falovait, fakatonáit, íját, kis kardját, kereplõjét, sípját, s megmutogatta a két pajtásának. Azoknak elállt a szemük-szájuk. Azt hitték, hogy az erdõ közepén csakugyan ráakadtak Tündérországra. Különösen a Gregorio szeme fénylett.

- És ez mind a tied? - kérdé sóhajtva.

- Mind az enyim, de ti is játszhattok velük.

- De már nem sokáig - szólt Fulvio lovag, az úti-marsall - mert mindjárt indulunk. Hej csatlósok, kocsisok, készüljetek!

- Igen - felelte az érsek -, de õk is velünk jönnek. Ha már megtaláltam õket, elviszem magammal.

A lovag közbeszólt:

- Hova gondol, hercegem? Hiszen õnekik a szüleikhez kell visszamenniök.

- Igaz ez? - szólt elkomorodva a prímás. - Nem jössz velem, Mária, s te, kis Gregorio?

- Én veled megyek - válaszolt Gregorio határozottan. - Ha nekem adod az egyik lovat.

- Hát jól van, neked adom. És te, baba, mit akarsz?

- Gregorio elmegy a te kedvedért, én pedig elmegyek a Gregorio kedvéért.

- De kedves hercegem, az lehetetlen, amit tervel. A gyermekeket elvinni annyi volna, mint elrabolni õket szüleiktõl. Abba bele nem egyezem.

Fulvio ellenkezéséhez csatlakozott Angelo is, Moretti atya is. - Ugyan, ugyan, herceg, hogy lehet olyat kigondolni?

A herceg lábával toppantott.

- Én vagyok-e az esztergomi érsek vagy nem?

- Mindenesetre az…

- Hát akkor én parancsolok.

- Igen, igen, de az bûn lenne.

- Feloldozom magamat a bûntõl.

(»Ez kemény gyerek lesz valamikor«, - dohogta magában Angelo.)

A páter közbeszólt, félig mosolyogva, félig szigorú arccal:

- Az nem lehet, kegyelmes uram. Önmagát nem oldozhatja fel a bûntõl.

- Én édes istenkém - szólt bele Anetta anyó, az õ édeskés, siránkozó hangján -, miért ne engednék meg a mi jó urunknak, hogy ezt a két bogárkát magával vihesse játszani? Hiszen kit hagynak itt? Kikérdeztem Mariettát. Egy mostoha anyjuk van, aki rosszul bánik velök; apjuk tengeri hajós, évekig barangol a tengeren és igen keveset törõdik a porontyaival, meg vagyok róla gyõzõdve. Üljetek föl, kis árvák, a kocsira, azt mondom. Egy, kettõ, három, aló föl, azokra a zsákokra! Tudom én, mit mondok; elöli a búbánat, búskomorság, összeeped a honvágytól, ha nem szórakoztatják, ki nem verik a fejébõl a játszótársak. Hiszen így is milyen soványka. Csak egy lehelet kell ennek, egy rossz szélfuvalom. De bizony az Isten hajította ide ezt a két gyereket, a kiszemelt szolgája kedveért. Üljetek föl, ha mondom.

A dada ékesszólása többet ért az esztergomi érsek hatalmánál, mert mintegy legyõzve, nem ellenkeztek többé a rendelkezõ faktorok. Lesz, ami lesz.

A gyerekek fölültek és a karaván megindult zsivajjal, nyüzsgéssel, hatalmas ostorpattogtatással, a hosszú, hetekig tartó útra, világhírû Budánál csak egy kicsit idébb, - a soktornyú Esztergom felé.

*

A királyoknak minden sikerül. Igazán regeszerû az…

Egyszer egy királynak mi jutott eszébe? Talán nem volt pénze és nem kapott kölcsön sehonnan; kérdé a miniszterétõl:

»Hát már most honnan vegyek pénzt?«

»Próbálja meg felséged az álmok országát.«

És onnan hozott pénzt. Ez volt a lutri.

Másszor egy királynak mi jutott eszébe? Annak sem volt pénze és már talán nem volt mit eladnia, kérdé a miniszterétõl:

»Bajban vagyunk; mibõl pénzeljünk ezután?«

»Keressen felséged a bajára gyógyfüvet.«

És a király megtalálta a dohányt.

Mátyás még rá nem talált ezekre, de már kereste az efféléket és közel járt. A jobbágyok álmához nem nyúlt, hanem csak a saját álmát fizettette velök. Hja, az primitív korszak volt még!

A saját nagy álma, a német császárság sok pénzt elnyelt. Mindég azon dolgozott, de különféle eszközzel. S minden eszköz pénzbe került. Költött a világon mindenre, könyvkötõkre, szobrászokra, építészekre, kóbor lovagokra, a fejedelmektõl megvette a népeiket, a népektõl megvette a fejedelmeiket, szubvencionálta az apró választófejedelmeket, a cseh fõurakat folytonos ajándékokkal tartotta melegen maga iránt.

Tudott nagy jövedelmet csinálni, sokszor a semmibõl (Drugeth egyszer a hólyaghúzó bogárhoz hasonlította s emiatt ki is maradt az udvartól), de el is tudta költeni sokszor a semmire.

Most is kétezer aranyat utalványozott a kincstárnoknál egy kis hangulatcsinálásra. (Ohó, hát ez a mi fiatalnak látszó ismerõsünk már akkor is mutatkozott?)

Igenis, hangulatcsinálást rendelt el a király: legyen a Hippolyt fogadtatása kápráztató. Hadd lássa a pápa, hogy fogadják a magyarok a gyermek prímást. Akit õ nem akart. Hadd lássák az idegen népek, hogy ki az úr a világnak ebben a sarkában!

Szirmai Jánost és Rozgonyi Rajnáldot bízta meg a fogadtatás elõkészületeivel. Az ország határán a fekete sereg egy dandára várja a prímást s kísérje hazáig. Ezekhez fognak csatlakozni a közbeesõ városok és megyék bandériumai. Gyõrben átül a prímás öt fehér lóval vont kicsi díszhintóba, melyet a királyné ajándékoz unokaöccsének. Maga a király és királyné nem lesznek jelen az ünnepélyeknél: szebb az, ha minden nélkülük történik; a prímás késõbb jöjjön fel Budára látogatóba.

Augusztus havában Szent-Domonkos napja utáni szombaton ért Hippolyt Esztergom alá. Jött Páduán keresztül a szép Udinébe, onnan a »Strada hungarorum« úton menve folyton-folyvást a stájer fenyvesek közt, Sopronban szállt magyar földre. Itt már a Mátyás hollója repked a zászlókon. Mint a fergeteg, feketén közelgett a csapat, melyet kíséretül küldött Mátyás Székely vezérlete alatt. Azontúl egyre dagadt a kíséret. Egyes fõurak és bandériumok csatlakoztak a prímáshoz. Gyõrben a király titkára, Bakócz Tamás várakozott az érsekre, hogy tanácsokkal lássa el a fogadtatásoknál.

Keserû napja volt ez Hippolytnak. Bakócz Tamás kijelentette kereken:

- Most már közeledünk Esztergomhoz. Mindenekelõtt papot kell csinálnunk nagyságodból.

- Hát az hogy megy?

- Körülnyírjuk a fejét koszorúba, ahogy az enyim van, azután a közepén a fejbúbon megborotváljuk.

A prímás ellenkezett, sírt, szégyenelte a kis Gregoriótól, fenyegetõzött, hogy õ visszatér, hogy õ lemond, de biz azt mégiscsak szépen lefogta Moretti és Angelo és a gyönyörû göndör haja lehullt a sziszegõ ollóágak között.

Azután fölöltöztették, amint illik Magyarország elsõ papjához: sötétkék selyem-reverendácskát adtak rá, föléje téglaszín muzettát; pompásan vette ki magát üde arcához a brokát szövetbõl készült arany áttöretû infula, hátul a két aranyrojtos leffentyûvel. Odalent már várt rá a Beatrix királyné ajándéka, ezüstös veretû hintó, öt prüszkölõ fehér lóval (hat csak a királynak, királynénak jár), két udvari apróddal a fölhágónál, kik olasz divat szerint öltöztek, testhez álló smaragd-színû, kurtaujjú kabátba, mely egy kidudorodó mellövben folytatódik, fehér atlasz karikák a mellövön, a lábakhoz tapadó sárga nadrág, mely piros szattyán hegyes cipõkben végzõdik. Az apródok fejét pici strucctollas sapka fedi.

Gyõr alá a dunántúli urak nagy számmal jövének, úgyhogy mikor elindult az érsek, egy hosszú tábornak látszott a menet. Sötét porfelhõ kelt a nyomában. Nem volt annak se vége, se hossza. Mintha egy ellenséget verõ sereg volna; csak éppen, hogy páncél nem csillogott a leventéken, és hogy nehéz hadias sisakok nem fénylettek. (No iszen, csak az kellene még ebben a nagy melegben.) De a ragyogó köntösökbõl, gyémántos, gyöngyös könnyed mentékbõl, melyek százféle színben úsznak a szemkápráztató óriás képben, tíz király-lakodalom kitellett volna. Az aranylencsés kantárok vígan csörögnek a lovakon, a piros-fehér-zöld selyemzászlók, ez ott a hollóval, az ott a Szûz Máriával, méltóságteljesen kígyóznak, röpködnek a levegõben, lovagok süvegén a sastollak kevélyen integetnek a rengõ kócsagtollaknak.

…De nini, itt van már Esztergom. Egyre jobban domborodik ki az érseki kastély tündöklõ gót tornyaival, tündéri függõkertjeivel. Amott látszik már a fürdõház aranyozott búbos fedele is. (Istenem, istenem, de sok pénzt is vert bele ebbe az épületbe a megboldogult Vitéz János.)

A menet a város kapujához ért. Megkondultak a harangok a szent Adalbert bazilikájának tornyában.

A prímás hintaja megállott a diadalívnél, melyen ibolyavirágokból voltak kirakva az üdvözlõ felirat összes betûi: »Salve, stirpe celsissimus, corpore exilis, unus cum regno crescendus« (Légy üdvözölve, eredetre fényes, testre kicsiny, ki az országgal együtt fogsz megnõni).

A gyermek meg volt illetõdve a kifejlõdõ pompás látványtól. Arca elsápadt, szemei zavartan jártak szerte.

Bakócz Tamás, aki mellette ült a hintóban, leugrott és lesegítette az érsek-herceget a díszes szõnyegre, mellyel a föld be volt borítva.

Ég-reszketõ »vivát« hangzott fel… A harangok egyre zúgtak-búgtak.

A szem nem tudott betelni a látnivalóval, nem tudta, mit nézzen. A zászlóerdõt-e, vagy a drágakövektõl tündöklõ nagyurakat, kik a diadalkapunál várták a prímást a nádorispánnal, Szapolyai Imrével élükön? Vagy az összesereglett fõpapokat (nini, még Thuz Osvát uram, a zágrábi érsek is, bár betegen, eljött) festõi redõzetû tabursumaikban, brokát arany fövegeikkel? A száz fehér ruhába öltözött leányka koszorúkkal… Mintha a menny vándorolt volna le, száz angyal belõle…

De mit a bimbók! Ejh, hiszen a rózsák is mind itt vannak. Az ország fõrangú hölgyei, keleti tündérregék megelevenedett hercegkisasszonyai és hercegnõi, arannyal átszõtt szoknyáikban, mentével a vállukon, csipkés fõkötõikkel, melyeken drágakövek égnek és szikráznak. Hát még a szemükben mi szikrázik, mi ég?

A palatinus, e dölyfös úr levette a fejérõl fekete kócsagos csalmáját, a fiúcska elé lépett és így szólott (Bonfin szerint nagyon szerette a floskulusokat):

- Hatalmas herceg, fõtisztelendõ atyánk, nagyságos uram! Üdvözlöm kegyelmedet az ország nevében. Isten hozta és isten tartsa itt közöttünk, aki az õ beláthatatlan bölcsességével azt rendelé kegyelmedrõl, hogy egyszerre legyen atya is, fiú is és szentlélek is. Mert a mai naptól kezdve édes fiává fogadja ez az ország, melyet kegyelmed állásánál fogva mégis atyai szeretetébe veszen, és szent lelkének sugallatával fogja fõpásztori botjával vezérelni. Fakadjanak e bot nyomában a béke és az áldás liliomai.

S ezzel átvette a háta mögött álló apródjától a drágakövekkel kirakott, csigaház módjára kunkorodó, zománcos pásztorbotot, melyet a szebeni ötvösök csináltak a kincstár költségére és átnyújtá a prímásnak.

A gyermek sápadtan dadogta, mint egy szajkó, a Bakócz Tamástól betanult magyar szavakat:

- Köszönöm, kedves bátyámuram!

S sovány két kezét gépiesen nyújtotta oda a nádor hatalmas markába. A nádor láthatólag jól hangolva a nyájas, hízelgõ megszólítás által, atyafiságosan rázta meg, hogy szinte belészisszent a kis teremtés.

Most aztán átvették szegényt a fõpapok, akikkel sorba összecsókolódzott. (Jaj urak, de savanyú arcot vágott a kalocsai érsek ennél a csókolódzásnál.)

Veronai Gábor a fõurakhoz vezette, akiket bemutatott. Mint valami álom, úgy tûnt fel neki mindez! Föl fog ébredni és szétfoszlik mindenestõl… Egy-egy név elröppent, és egy-egy fej õsz, ráncos, vagy piros, kevély bajuszú, meghajolt.

»Ez itt Bánffy Miklós… az ott Geréb Péter. Palóczy László uram, az érsek kegyelmed felé nyújtá a kezét. Jöjjön közelebb Frangepán uram, hadd prezentáljam õnagyságának.«

Volt zavar, nyüzsgés, tolongás és egy pár »tapintatlanság« is. (Hja, a tapintatlanságok olyan régi keletûek, mint a királyok.)

Pongrácz János uram magyarul kérdé az érsektõl:

- Hát a fenséges mamája nem jött el?

Amire persze nem tudott felelni.

A két Perényi és Bánffy Miklós pedig erõnek erejével fel akarták vállaikra emelni, hogy a sikoltozó, zajongó néptódulat láthassa, de szerencsére ott termett a finom érzékû Szentgyörgyi gróf és megakadályozta.

- Hova gondolnak kegyelmetek? Nem megyei comes az, hogy a bordáit összetörjék. Úgy kell azzal bánni, mint az iratos tojással.

Még nagyobb ügyetlenség az Upor Lászlóé, aki olaszul beszélt a prímással (az ostoba embernek az is csak bajára van, ha tud valamit), és azt kérdé együgyûen, hogy elég volt-e az útra a kétezer arany, amit a király küldött?… De így megpirítani azt a szegény gyereket!

Ám ahogy volt, úgy volt, azon már nem lehet segíteni, csak már legalább a többi sikerüljön.

Míg a társalgás tartott a diadalívnél, azalatt Szirmai János elrendezte a menetet, a bevonulást a palotába.

Prímási huszárok lóháton kardlappal vájtak utat a gomolygó tömeg közt:

- Helyet, helyet az érsek-hercegnek!

Valami csodalátvány volt, szem nem látott olyat, fül nem hallott olyat. A fák, a házfedelek is tele voltak bámulókkal. Korniss Ferencné asszonyom még a szoptatós gyerekét is fölvitte magával az eperfa tetejére, aminthogy le is törött alatta. A tûzre kellene tenni az ilyen anyát.

De pszt… Megszólaltak a harsonák, s mozsarak dördültek meg a várban.

A menet megindult.

Elöl hat apród ment nemes lovakon; utánok Szirmai János püspök nagy, tizenhat markos ménen, magasra tartva a keresztet.

A püspök után kisebb mokány lovon hófehér ruhába öltözött szûzleány ült, ezüst serpenyõt tartva kezében, melybõl kékes naftaláng csapkodott fel. (Ez a liliomtisztaságú anyaszentegyházat jelentette; a láng a felvilágosodást, melyet terjeszt.) A leány paripáját két sárga csizmás, skarlátpiros dolmányos, nemes ifjú vezette.

Most két drága öltözetû apród jött sötét ruhában, fekete lovon. Egyik az ország címerét vive pajzsán, másik balfelõl az Estei-házét.

Egy nemes vitéz deres lovon hozta a diadalkapunál átadott fõpásztori botot.

Közvetlenül mögötte lépkedett Frangepán Kristóf »Bóra« nevû híres fakó lován, a király meztelen kardjával. Egyszerû csorba szablya volt, melyet Mátyás az ütközetekben viselt. S különös megbízásként kellett vinnie a menetben Frangepánnak; legyen tudtára mindeneknek, hogy ez a kard megvédelmezi a prímást mindenek ellen.

Egy gyalog menõ apród a város kulcsait vivé almazöld selyempárnán.

De az üdvrivalgás mégis csak most tört ki.

Vörös bársony baldachin alatt, melynek selyem kék mennyezete az égboltot ábrázolá csillagaival, a prímás-érsek következett; a baldachin egyik oldalán a holló volt kihímezve feketén, aranygyûrûvel a csõrében, a másik oldalon az egyház madara, a pelikán. A baldachin hat lábát hat pap emelte lila talárban.

- Éljen Mátyás király! - hömpölygött végig a beláthatatlan sokaságon ajkról-ajkra a kiáltás, mint a láva.

Tetszett a népnek a csinos gyerek, akivel megajándékozá õket a király. S ezalatt Hippolyt is magához jött: elmúlt a lámpaláza, szinte beleélte magát az új helyzetbe. Mosoly ült az arcán és önérzet.

Jobboldalról Fulvio és Angelo mentek mellette gyalog; néha átszólt hozzájuk:

- Miért kiabálnak? Mit kiabálnak?

- Ez azt jelenti, hogy tetszik nekik nagyságod.

- Hát Gregorio és Maritta merre van?

- Valahol leghátul jönnek.

- Látják-e mindezt?

- Látják, uram.

- A kis lovam is látja?

- Az is látja, csakhogy az lelketlen állat, uram.

Mind közelebb-közelebb értek a székesegyházhoz; már az orgona búgását is ki lehet hallani. A felzászlózott házak ablakaiból virágokat szórnak a prímásnak.

Közvetlenül a fõpapok követik, majd a nádor a fõurakkal. Hosszú sorban a címeres ezüst-arany cifrázatú hintók, amikben a hölgyek ülnek s a kocsiajtók mellett lépkedõ apródok az illetõ családok színeibe öltözve.

A megyék bandériuma robog most; Baranya a szõlõgerezdes zászlóval, Nógrád lobogóján pajzsot tartó vitéz; úszik a napfényben Bars három temploma, Gyõr három folyója, skarlátszín mezõben. Hetykén ágaskodik az aranyos szarvas, aranyos keréken, Pozsony címerében. Ezüst vár tetején gyûrût tart szájában Vasmegye madara. Biztatón fénylik a Bihar dús kévéje. Vígan evickélnek a Zemplén halai. Fel van húzva tegze az öreg Szabolcsnak Szabolcs címerében, ha gazdátlanul bár; maga az õs vezér tán általment vala Komárom pajzsára, hogy ott villogtassa rettenetes kardját; ha nem az, hát olyan. Kígyózik a szélben az Ugocsa rákja, Krassó méhköpûjét medve nyalogatja. Suhognak a finom selyem kelmén Máramaros fenyõi; Mosony csak egy megye, oroszlánja kettõ, s a két oroszlánja égszínkék mezõben négy farkával csapkod. Virágbokrétát tart karmaiban Turóc udvarias medvéje, vickándozik a kígyó Heves gólyájának pirosló csõrében. Mintha lágy fuvalom támadna íziben Zólyom hat halmáról. Három ezüst pólyán Sáros szárnyas hölgye csak derékig látszik; rebben a szárnyával Torna vadgalambja… s még mennyi van hátra, hányféle küldöttség, városok és céhek; még százannyi zászló.

Mindenki ujjong, kurjongat. Csak messze túl a csapatokon, a lassan döcögõ málhás szekerek egyikén ül egy anyóka és mintegy megijedve ennyi pompától, ragyogástól, keserves sírásban tör ki.

- Édes Hippolytkám. Drága Hippolytkám. Mivé tettek, mi lett belõled? Azt a szép hajadat, hogy lenyírták! Azt az aranyos kedvedet békóba hogy rakták. Tõlem hogy eltéptek, tán vissza sem adnak.

A fakó szekér végigdöcögött a rossz esztergomi köveken s az öreg Anetta csak egyre sírt s nedves tarka kendõjével egyre törülgette a szemeit.

De akik a zászlókat nézhették, a sok ezernyi tekintetbõl tán egy sem esett erre a bizonytalan színû kendõre, pedig ez is látható volt, pedig ez is egyik porszeme volt a tarka színek millió változatának, s talán a legszebb, legigazabb dísz az összes lobogó, suhogó zászló között.

Ámbár iszen ékes volt minden és gyönyörû. Hát még a templomi ceremónia? Hát még a nagy ebéd?

Ezt a fogadtatást, ezt a hangulatot, meg kell adni, jól megcsinálták Szirmai János és Rozgonyi Rajnáld uraimék. A király pénzének van látszatja.

De mindez csak buborék, fényes buborék az igaz, de legott szétpattan.

Az Esztergomból hazaszállingózó urak mihelyt megették a prímás ebédjét, még ki sem böfögte egyik-másik, máris elkezdték a prímást fitymálni; öcsémuramat szidták, de a bátyámuramnak szólott. A kis prímásra szórt szótövisek hegye a királyt akarta szurkálni.

Maga Bakócz Tamás, a király titkára is alattomban azt a hírt terjesztette az érsekrõl:

- A gyerek szeles, félkegyelmû; sohase lesz belõle komoly ember.

Amit már Budán az udvari körökben úgy toldtak meg, persze suttogva, hogy nyavalyatörõs is.

A bosszankodó fõpapok mindenféle módon szították az elégületlenséget. És nõtt is az ingerültség folyvást. Ujlaky uramnál értekezlet volt szent Mihály napján, hogy az országgyûlésen törvényt kell hozni arra nézve, hogy fõpapoknak ne lehessen kinevezni gyermekeket és idegeneket.

Drágffy Bertalan kitört az értekezleten:

- Sok, ami sok. Egyszer csak leküldi fõispánnak a királyné uszkár-kutyáját. És mi levesszük szépen a fövegeinket elõtte!

Különösen Beatrix ellen indultak meg a csipkelõdések. Czobor íródiákja, Tóth Simon egy gúnyos versezetet komponált össze nehézkes klapanciákban, amely carment késõbbi korban valami jámbor krónikás áttette a hazai nyelvbe; fönnmaradt mai napig, pedig de sok jó rigmus veszett el azóta örökre istentõl ihletett poétáktól, s ez még most is itt nyomja a papirost:

Olaszországban van Beatrixnak sok atyafia:
Magyarországon van sok püspökség és parókia.
Számoljuk össze, több-e az atyafia,
Mint ahány a parókia.
S ha kevesebb a rokon férfiágon,
Tegyünk törvényt, hogy a lány is beváljon.
Csanádi püspök legyen Estei Anna;
A pécsi legyen Aragoni Johanna.

S ebből az alapeszméből kiindulva, folytatja az ő sajátos kombinációit, előszámítván a nagymagasságú nemes és vitézlő Aragoniai háznak minden ijátfiját, minden legkisebb pereputtyát elannyira, hogy ahol a lajstrom megszakad, az utolsó családtag (egy féléves leánycsecsemő) már csak éneklőkanonok Vácon.

A pasquillusoknak segítségére jött a babona.

Kinizsi Pál uram, midõn Gyõr felé húzódnék hadaival õsz táján, meglátogatta volt útközben a prímást, s amint keresztülment volna a szobákon, benyitván a legutolsóba - két kis esztergomi érseket lát vala ülni az asztal mellett, egyforma reverendákban, egyforma muzettákban és egyforma infulákban.

Mire a babonás fõúr, kit a csaták ádáz viharja sohasem félemlített meg, holtra halványodva halálos rémületben rohant ki nyakra-fõre a palotából, s azóta mindenütt terjeszti:

»Az ördög incselkedett velem. Az a gyerek nem az istentõl származó teremtmény.«

Dóczy azt állítja ugyan, hogy a másik prímás a kis Gregorio volt, a herceg játszópajtása, aki a viseltes reverendáit elhordja, de Dóczy udvari tányérnyaló, beszélhet akármit, Kinizsi Pál pedig szavahihetõ ember, ha õ két Hippolytot látott, akkor annyi is volt, és a pokolbeli sátán annyi példányban mutogatja, amennyiben neki tetszik… De iszen, derék ember a pápa, hogy nem akarta kinevezni.

Az ostobaság gyorsan fiadzik; egybõl száz születik. Beszélték, hogy a palota északkeleti oldalán, ahol a prímás hálószobája van, minden éjjel bemászik hozzá a nyitva hagyott ablakon egy fekete macska.

Hogy miért mászik be ez a fekete macska, azt senki sem tudta megmondani. Nincs ott egér, amit megfogjon. Hej, különös dolog ez, már azért is, mert az ablak körül egy fehér galamb röpköd (Vitéz Jánosnak a lelke), s a macska mindig elhessegeti, elriasztja onnan.

Egyre csodálatosabb hírek szivárogtak ki a nép közé, hogy a kis prímásnak egyik lábán kecskekörmök vannak, hogy amióta installálták, a székesegyház egyik harangjának elállott a szava (különös, égi ujjmutatás ez!) és hogy az egyszer nála ebédelõ budai prépostnak, Geréb Lászlónak, ebéd után felugrott a vállára és így szólt:

- Lovagolni akarok rajtad.

És ha a tisztelendõ prépost fel nem találja magát, s nem vet hirtelen keresztet, menten lónak változott volna.

Az okosabb emberek persze csak nevették az effajta nyegleségeket, s fõképp akik Geréb Lászlót jól ismerik, még egy kis tréfás megjegyzést sem sajnáltak tõle:

- Bizony kár volt pedig azt a keresztet vetni, lévén õkegyelme akkora nagy szamár, hogy csak örülhetett volna, ha paripává lesz.

A prímás még október elején tette elsõ látogatását Budán; de a király értesülvén (valami kevés fülébe jutott a mendemondákból), hogy még nemigen mutogatni való, csupán szûk családi körben fogadta; s bár Mátyás is szerette Hippolytot, kiben a pápán kivívott erkölcsi gyõzedelmét látta megtestesülve, mégis inkább Beatrix nyalta-falta. Mátyás voltaképpen félt e látogatástól, minél inkább közelgett s célzatosan, különbözõ ürügyek alatt távolítá el a fõurakat Budáról.

- Kiégne a szemem - említé a királyné elõtt -, ha kis Hippolytunk valami tapintatlanságot csinálna, vagy nevetséges színben tûnnék fel az ország rendei elõtt.

Ideges félelemmel õrködött a királyi tekintély és nimbusz felett.

Oly nehezen szerezte, annyi küzdelemmel, hogy éppen nem csoda, ha óvta még a rossz széltõl is.

De különben is hovatovább, mindinkább rájött, hogy ebben a Hippolyt kinevezésében, ha van is »virtus«, de az utóíze nem kellemes; be is vallotta egyetlen bizalmas barátjának, Szapolyainak:

- Rossz fát tettem a tûzre, s most mindennap szemembe megy a füstje.

A papok közt teljesen meglazult a fegyelem. Az erkölcstelenség egyre mélyebben harapózott, mint a tûz. Rózsaszín reverendákban rikító szalagokkal fölcifrázott piperkõc-papok hítták ki a közvélemény megbotránkozását. A püspökök egymásra agyarkodtak. Nem volt, aki az egyházat féken tartsa.

S még más is történt. Bekopogtatott a király ajtaján az a hatalmas nagy úr, az öregség, aki így szokott szólani:

»Itt vagyok; veszel-e észre? De ha nem veszel is, itt vagyok. Eljöttem, hogy ismét kicseréljelek.«

Mert az emberi korok is szeszélyesek, egyhez korábban, máshoz késõbb jönnek. Mátyáshoz elõbb jött valamennyi; mint gyermek rab volt, mint ifjú férfi volt, mint férfi aggastyán lett.

S ki is cserélte a kor egészen. Kezdett nem törõdni többé Fridrikkel, kezdte nem szeretni többé Beatrixet; egy másik, édesebb arc tolakodott eléje: a Corvin Jánosé. Jánosnak biztosítani a koronát, ez volt egyetlen törekvése.

S a köszvény a lábában minden nyilallásnál azt kiáltotta: »Siess!«

A király átgondolta az eszközöket. »Hatalmas, hû nádorra van szükségem, aki halálom után ne hagyja elejteni; s már most életemben kellene megkoronáztatni.«

De ki tegye föl fejére a koronát?

Hát a prímás.

A király majdnem a hajába markolt bosszúságában e gondolatnál.

A prímás. A kis Hippolyt. Ez a vakarcs! Nevetséges.

Ha nagy, hatalmas prímás ülne Esztergomban, az sokat érne most; ha Vitéz élne, és az tenné föl János fejére a koronát! S ilyenkor fölsóhajtott: »Szegény fiam, szegény Jánosom«!

A királynak rossz elõérzete volt. A csillagászok is rosszat jósoltak, de hát még azok a borzasztó képek, amik ott függtek az esztergomi prímási kastélyban; az a három kép, amit Pethõ Gergely együgyû krónikája szerint egy õrült barát festett Vitéz János érseknek; három király arcképét, három leendõ királyét. Ezek jönnek Mátyás után.

Az egyik egy alvó alak, koronával a fején. Oh, de bosszankodott Beatrix, oh be nézegette, mikor ott járt, hogy van-e rajta szoknya?…

A másik képen nincs egyetlen alak se; ezt nem volt nehéz megfesteni a fráternek; piros festékkel odamázolt láng. Minden láng, csupa láng.

A harmadikon két ember marakodik a koronán. (Csoda, hogy a közbülsõ képen már az is el nem olvadt a nagy tûzben.)

Ez mint szent jóslat szállt akkor szájról-szájra, s a király szíve mindig elszorult, valahányszor rágondolt a jóslatra. Talán érezte, hogy bekövetkezik.

De azért küzdött a jóslat ellen minden erejével.

Elhatározta, hogy a kis prímásból is embert farag. Megrendelte, hogy magyar nevelõ adassék mellé, s míg a gyermekességtõl teljesen meg nem menekül (oh, mintha menekülni kellene a paradicsomból!), addig palotájában tartózkodjék, vendégségeket ne adjon s nyilvános ceremóniákban ne vegyen részt.

A prímás nevelõjéül a vágújhelyi prépostot, Kelemen Bencét ajánlotta a nádor, aki szigorú, katonás természetû pap s jártas lévén az olasz nyelvben is, mindenképpen alkalmas ember olyan fontos országos föladatra.

- Jó. Föl kell az udvarhoz hívatni. Mert elõbb én akarok vele beszélni.

Kelemen Bence egy nap megjelent a király színe elõtt. Nagy marciális alak volt, barátságtalan, vad tekintetû.

- Kend akarja tanítani a hercegprímást?

- Én, fölség.

- Mit tud kend? - kérdé a király.

- Kettõt tudok, fölség: parancsolni és engedelmeskedni.

- Akkor sokat tud kend. Ebbõl egy is elég tudnivaló egy prépostnak. Nagyváradi kanonokká teszem kendet.

A volt prépost meghajolt:

- Köszönöm fölséged gráciáját.

- Várjon még. Minden feleleteitõl függ. Mondja meg nekem, mikor érik a dinnye?

A kanonok gondolkozott egy kicsit, azután bátran felelte:

- Vágújhelyen nyár közepén, Budán a fölséged üvegházában tavasz közepén.

- Kend megértett engem - szólt a király. - A dinnye ideje elõtt is megérlelhetõ. Nagyon jól van. Csak még egyet mondjon meg: mi kell ahhoz, hogy valaki prímás legyen?

- Egy király, egy palást és egy infula - vélte a vágújhelyi pap.

- Egyet, valamit még kifelejtett - riadt rá a király, ajkszegleteit kedvetlenül rángatva.

Bence úr meg volt akadva; nagy verejtékcsöppek gyöngyöztek homlokán, félt, hogy elhibázza valahogy. Már-már megmozdult a szája, már-már odabökte, amint hirtelen eszébe jutott »és egy pápa« - de csak mégis elharapta a kitörõ szót és gondolkozott, sokáig gondolkozott, aztán csendesen, nyugodtan mondá:

- És egy bot.

- Egy pásztorbot - egészíté ki a király mosolyogva. - Kend nyerte el az állomást. Azonnal Esztergomba megy, s átveszi szeretett sógorunk és öcsénk nevelését, engem idõnként értesítve elõmenetelérõl és a szükséges teendõkrõl.

- Mindent elkövetek, felséges uram.

- Egy nyesegetõ késsel kettõt farag kend; prímást a prímásból, saját magából püspököt.

Kelemen Bence meghajtotta magát és átvette a nevelõi tisztet a prímásnál.

Bezzeg vége lett a víg életnek. A szegény kis prímásra rossz napok vártak. Eddig mindig játék, mulatozás; a prímási belsõ udvar tele volt a gazdatisztek gyerekeivel, s folytak a régi kor játékai, a »mitymáty«, a »bakfütty« s a leleményes »ülüjáték«, némelykor a »kutyakalangya« is (a földön egymásra feküdtek a gyerekek míg csak össze nem dõlt nagy kacagás közt az embergomoly), vagy a »cserkabala«, melynél egy deréknyi vasszöget ástak be a földbe, kifúrtak a közepén egy gerendát, föltették a szegre, két fiú felült a gerenda végére (legtöbbször maga a prímás és Gregorio), a többiek pedig alulról forgatták sebesen, míg el nem szédültek a játszók s le nem estek róla.

Esõs napokon bent a nagy teremben az akkori labdajátékok: a »kukkütés«, a »büdübe állás« vagy a »kótyázás« járta; ha csak ketten maradtak Gregorióval, elég jó volt a »pickézés« is.

De ennek mindnek vége szakadt most; Kelemen Bence nagy felfordulásokat csinált.

Legelõször elcsapta Moretti atyát. Moretti atya a királynénak írt, hogy a herceg esze nem kaszapenge, hogy akár mindennap más kaszafenõ kõvel élesítsék. De az irkafirka hasztalan volt, a király nem engedett semmit a Beatrix közbenjárásának.

Amit a nevelõ rendel, annak meg kell lenni. Egy évig tanítja a gyereket, és ezalatt õ az úr. Egy év múlva egy tökéletes esztergomi érseket szeretne bemutatni az udvarnak és az országnak.

A páter Moretti abeundija nem volt azonban kétségbeejtõ, megnyerte a konyhamesteri hivatalt.

- Úgy is jó, - biztatta magát kedélyesen - a lelkét hadd hizlalja a magyar pap, én a testét veszem át.

Még talán örült a cserének, de azért el volt telve keserûséggel, bosszúsággal Kelemen iránt, aki nemsokára megint elõterjesztést tett a királynak: hogy a két olasz gyerek eltávolítása volna még szükséges, t. i. a Talján Gergelyé és Talján Máriáé. Ezek társasága teszi a prímást gyerekessé; ha csupa komoly embereket látna környezetében, õ maga is komoly lenne.

A király átolvasta a levelet s mondá a királyasszonynak:

- Elfér még minálunk ez a két cselédke. Én a fiút vállalom apródnak.

- Én pedig a lánykát zsámoly-hordozónak.

Így kerültek föl az olasz gyerekek Budára az udvarhoz, így lett a szegény kis prímás rab a saját palotájában, s azonfelül árva. Nem volt a fényes termekben egyetlen lélek se, aki õt szeresse, csak a jó öreg Anetta ragaszkodott hozzá, de az is csak hébe-hóba, lopva juthatott a színe elé. Kelemen Bence csupa tudós professzorokat gyûjtött össze, s ezek reggeltõl estig kézrõl-kézre adták egymásnak a szegény nyolcéves fiúcskát, akit a király kegye a legboldogtalanabb gyerekké tett széles e világon.

A prímás tanult a négy fal közt, és semmi hír sem szivárgott ki a palotából. Megszûntek a mendemondák is apródonkint, kiment a divatból õrajta élesíteni a nyelveket. Az udvar körül akad elég más köszörûkõ.

Ha rátévedt is imitt-amott a szó a prímásra, egykedvûen mondogatták:

- A prímást nevelik. Szegény kis prímásunk!

…Jó a magyar szíve, soha el nem veszhet; az, aki bajban van, mindig megtalálhatja magánál.

Az ingerültség meglohadt iránta végképpen, sõt még a király ellen fordult, - õmiatta.

- Mégis rettenetes, így kínozni azt a szegény fiút. Tanítják, gyötrik. Meglehet, rosszul bánnak vele. A királytól kitelik. Hisz egyszer a megboldogult János érseket arcul is ütötte. Bezzeg szeretné most föltámasztani sírjából.

…Rossz a magyar nyelve, sohasem pihenhet, mindig a fényeset piszkolja.

Hír a prímási udvarból csak a királyhoz járt.

Tél elején azt írta Kelemen Bence: »Már a Virgiliust olvassuk!«

Tél közepén azt írta a ceremóniásmester, Medgyesaljai Mihály uram: »Egy királyfinak sincs finomabb tartása.«

Tél végén ismét híradással volt Kelemen: »Mire fölséged idejön, õhercegségével magyarul beszélhet.«

A király örült a haladásnak s szinte szeretett volna már elmenni, de csak elhalasztá egészen a nyár közepéig.

Nyár közepén Véglesen vadászott a király s minthogy országos tanácskozás is volt, nagy számmal voltak jelen a fõurak, Czoborék, Lendvayék, Ujlakiak, Perényiek, Frangepánok, Kanizsayak - és mert ott volt õfelsége a királyné is palotahölgyeivel egyetemben, fényes ünnepségek estek közbe.

A király nem volt szenvedélyes vadász, inkább szerette a zergét, mintsem pusztította. Vétek azt megölni. A kis bamba gidát, aki olyan szeretetteljes édelgéssel viszonozza anyja gondosságát. Milyen okos, milyen eleven! Reggel ellik és már délután az anyja után szalad, vastag, ügyetlen lábacskáival.

Gyakran leült egy-egy sziklamélyedésbe és onnan elnézte nagy gyönyörködve, hogyan tanítja az öreg zerge ugrálásra a gidáját, és hogy az milyen okos, tanulékony.

Elõször maga szökdécsel szikláról-sziklára, bámészan nézi a kicsike. Akkor az anya a felsõ sziklán megáll s professzori arccal várja, ha utána tudja-e csinálni a csemete. Biz az kudarcot vall, próbálja, nem tudja. Mekeg valamit az öreg, talán azt mondja, hogy »Csak próbáld, fiacskám, menni kell a dolognak«. A gida próbálja és végre sikerül neki, fent van már a felsõ sziklán az anyja mellett, aki kedveskedve nyalogatja paradicsommártás színû szõrét, valami megelégedés-félét mekeg, mintha mondaná: »Derék gyerek vagy, látom, hanem ez még csak az egyik fele a mesterségünknek, most már tanuld meg a leugrást is; az a nehezebb; én majd megmutatom.«

Leugrik az öreg és most már lent várja. A kis gida remegve néz le a mélységbe, okos szép szemében mintha valami nedv reszketne…

Sokáig, nagyon sokáig habozik, végre hopp, lent van egy ugrással - s bevégezte a gimnaziális tanulmányait…

A király a kis Hippolytra gondolt. Annak is úgy kellett szegénynek hamar megtanulni mindent.

Hármas kürtszó, vidám zsivaj riasztotta fel gondolataiból a királyt.

Sietett a zaj felé. Nem történt semmi különös, Ujlaky egy öreg zergét ejtett el, onnan a vidám kurjongatás! Az elesett vad két gidája ottmaradt, fájdalmasan bégetve anyja holtteste mellett, mind a kettõt elevenen fogta meg a király pici apródja Talján Gergely.

- Szegény ki jószágok - sajnálkozék a király -, ott maradtak, pedig mennyire irtóznak a vértõl.

S a király elfordult a szívet facsaró látványtól; majd Czobornak mondá:

- Milyen szeretet, milyen kötelességérzet! Annyira irtózik a vértõl a gida, hogy ha az anyja csak megsebesül, elszalad tõle, nehogy a vére folyását lássa, de ha elesik, ott marad a testénél. Százszor láttam én ezt…

- Mi történjék a két árvával? - kérdé Bánffy István.

- Csak egyik az árva - felelte a király -, a zergének csak egy kicsinye van. A másik az örökbe fogadott gidája. Valamely, e napokban elejtett zergének a fia és ez is gyászolja a fogadott anyját.

Az urak szintén elérzékenyültek. Dóczy a zsebkendõjét kereste; mert mibõl áll az igazi politika? Belehelyezkedni a király hangulatába.

- Hogy mi lesz a két gidával, felséges uram? Szabadon eresszük?

- Azé a madár, aki megfogta - szólt õfelsége mosolyogva -, kérdezzétek meg a kis Talján Gergelyt. Az övé a két gida. Hej Gergely, jer ide, mi célod van az állatokkal?

Gergely merészen felelte:

- Szeretném õket elvinni ajándékba a hajdani kis uramnak, a prímásnak.

A király vidáman fordult az urakhoz:

- Istenemre, a fiú mond valamit. Tudjátok mit, urak, csináljunk magunknak egy kis farsangot. Menjünk át holnap vagy holnapután így mindenestõl, ahogy vagyunk, Esztergomba a prímáshoz egy kicsit mulatni. A királyné is eljön a palotahölgyeivel. Messze van, az igaz, de egy kis mozgás nem árt. Nos, mit szóltok hozzá?

Hát mit szóltak volna? Pompásnak tartották az ötletet. És legott még onnan futárt menesztett a király a kis Hippolythoz, hogy szombaton reggel oda érkezik vendégül.

- Mondd meg az érseknek, fiam Turi Mihály, leszünk vagy kétszázan.

Megcsinálták az útitervet.

- Csütörtökön déltájt indulunk lassú lépésben, vadászva, a palotahölgyek elhozhatják a sólymaikat is; Kékkõ várban hálunk öreg Balassánál. (Oda is menjen egy futár!) s onnan Hontba csapba, átmegyünk pénteken hálásra a Palásthyné kastélyába. Legyenek kegyelmetek híradással a szép özvegyhez! Valami csinos fiatal levente üljön lóra. Eredj te, Dersffy Pál! Mert nem kacsalábon forog ám a kastély, mint ahogy a mesebeliek, hanem galambkézen… No, csak eredj, nyergelj! Palásthyné várához csak egy óra már Esztergom; szombaton reggel átlovagolunk csendesen…

Jó volt a terv, mert király gondolta ki, minden sikerült benne, mert király foganatosította; fölségesen mulattak az urak és asszonyok útközben, Balassánál, Palásthynénál, mert a király homlokán szakadatlanul vidámság ült.

Valami ideges türelmetlenség vegyült a vidámság közé, váltig mondogatta:

»Csak már ott lennénk a prímásnál«, s tízszer is elismételte útközben:

- Majd meglássák, micsoda komoly szent apót találunk ott. Meg lesznek lepve kegyelmetek.

Aztán mintegy dicsekedve folytatá:

- Az akarat sokat tesz. Csalódnak azok, akik azt hiszik, hogy csak egy fekete seregem van. A másik a saját vasakaratom, s ez nekem több gyõzelmet hozott, mint a másik sereg.

- S azonfelül - mond csípõsen Ujlaki (mert Ujlaki mindig sokat mert) -, a másik sereg nem fogyaszt annyi muníciót.

- De a legnehezebb diadalokat aratja - bókolt a finom, eleven Dóczy -, mert a természet törvényein is képes gyõzni.

- Ebben az esetben reménylem…

E remény sajátszerûen csiklandozta.

Szombaton kora reggel, egyszerre a nappal kelt föl, s apródját türelmetlenül küldözte az urak nyakára, hogy keljenek.

Az urak föl is keltek, de mit ér, ha a királyné lakosztályában minden csendes.

A kis Talján Gergelynek szabad bejárata volt a királyné szobáiba. Az okos, élénk fiúcska gyorsan lett általános kedvenc, a király már szinte el se tudott lenni nélküle. Volt benne valami vonzó, megigézõ.

- Eredj fiam, Gergely, nézz be, mit csinál a királyné!

Visszajött kis Gergely:

- Éppen most fésülik.

… Azt a gyönyörû hosszú haját fésülik.

Kisvártatva megint elküldötte Gergelyt.

Visszajött kis Gergely:

- Éppen most húzza föl gyöngyös cipellõjét.

Harmadszor is elment és jelenté Gergely:

- Éppen most adják föl gránátszín palástját.

- Hát akkor induljunk. Menjünk, urak, menjünk! Fújd meg azt a kürtöt, Bessenyei János!

Megharsant a kürt s nyomban élet kelt az udvaron. Mintha a kövek is elevenednének, a sötét folyosók ontani kezdték a sarkantyús, fényes lovagokat, ragyogó hölgyeket; csatlós lovát hozza, solymár sólymát hozza, lovász a nyerget kapcsolja, apród az ura fegyverét keresi; a királyné szolgái emelik a zöld selyem palankint.

- Menjünk, urak, menjünk!

Király a nyergébe pattan, lovagok a hölgyek pici lábát beleigazítják a kengyelbe (mert a hölgyek is lovon utaznak, csak ha megunják, ülnek át az aranyozott gyaloghintókba), s megindul a tündöklõ csapat. Kevélyen ficánkolnak a paripák, csillámlanak fényes patkóik a porban… s aztán ez a por felszáll takarónak mögéjök… Hiába lenget már kendõt a szép Palásthyné. Hiába néz már vissza Dersffy Pál… de nem akarok pletykázni, pedig rám férne a szószaporítás, mert az ötszáz esztendõs guzsalyról, ami keveske aranyos kendert rajta leltem, már mindjárt lefonom.

A párkányi határban kiöntött a Garam, egy nagy kerek folt fehérlett, fénylett messzirõl, mintha ezüst tallér lenne. De persze akkora nagy tallér, hogy mindjárt meg lehetne vele indítani a török háborút.

A rekettyés szélek felõl egy vadgalamb rebbent fel.

Nosza, lekapja arra hirtelen Ujlakiné sólymáról a sapkát. A sólyom száll, száll a galamb után… De ímhol elõbukkan a réti sas is, komor, sötétlõ szárnyaival, »de bizony nem adom oda a pecsenyémet« s vijjogva csap rá a sólyomra.

- Jaj, a madaram, a madaram! - sikoltá Ujlakiné. - Jaj, a négyszázaranyos, idomított sólymom oda van.

A szép barna asszony kétségbeesve tördeli a kezeit: - Urak, lovagok! Jaj, a madaramat!

- Nehéz dolog az, húgomasszony - véli Czobor Miklós -, mert már össze vannak gomolyodva, s az ember éppen úgy találhatja a sólymot, mint a sast…

De nyíl sivít a levegõben; száz szem nézi útját. »Jaj, mi lesz most?«

Íme, egy pillanat, s a sas véresen bukdácsol alá. A sólyom megmenekült s a galamb után szállt. - Éljen! Hej, ki lõtte? Kié volt az a nyíl?

- Biz az a kis Talján Gergely íjából pattant fel.

- Nini a kis prücsök, mi mindenhez nem ért?

- Ember vagy, Gergelykém - kiáltja Ujlaki s leugrik a lováról, hogy kezet fogjon az apróddal. Nagy dolog ez a gõgös Ujlakitól.

Maga Ujlakiné szintén odaszalad, s szép kis kezeivel végigcirógatja a Gergely kipirult arcát.

- Mit adjak most ezért, aranyos cselédem?

- Bízza rám kegyelmed - szólalt meg hirtelen az odalovagló király, aki szerette magát kellemeztetni Ujlakiné elõtt -, majd megjutalmazom én kegyelmed helyett.

Azután Gergely felé fordult pompás hangulatban:

- Nos, ördöngös fickóm, hát már most mit iszol, vizet-e vagy bort, szólj? Jó lesz-e, ha magyar nemessé teszlek?

Gergely boldogan mosolygott és nagy pillájú szemeit csendesen behunyta.

- Hát azzá teszlek, és neked adom ezt az egész területet, ami itt víz alatt van, le egész a malomig. Íródiák tegye pergamenre!

- Éljen a király! - zúgtak élénken a felvidult urak és asszonyok.

A király kedélye szinte bugyborékolt.

- Azért kapod ezeket a vizeket, mert te még elég fiatal vagy bevárni, míg a víz lefolyik a birtokodról. S ha már a vizeket kaptad, legyen a predikátumod: Talján de Vizek.

Ilyen a véletlen, ilyen szerencse érte a kis Gergelyt, s amíg Esztergomba bevergõdtek, mindenki csak róla beszélt, õt becézte, magasztalta.

Valami ez! Biz isten valami! Mesét lehet írni belõle valamikor. Egy nyolc-kilenc éves fiúcska maga szerzi a nemességét! És megérdemli, annyi bizonyos. Milyen jövõ vár aztán az ilyenre! Igazi férfilélek lakik ebben a tökmagban. Nézze meg az ember. Fogadni mernék, hogy nagy vitéz lesz belõle valamikor. De okos is, amellett, hogy bátor, olyan feleletei vannak, mint egy nagy embernek. S milyen hamar megtanult magyarul! Aztán hogy meg bírta magát kedveltetni mindenki elõtt. Persze, mert életrevaló is, nem afféle fonnyadt csemete-fácska, amelyen egy-két szem savanyú körte veti föl magát; vezér a többi közt, pajkos ott, ahol kell. No, már meg kell adni, hogy helyes egy fickó!…

…De ni, mi volt ez?

Ahá, eldördült az elsõ tarack a fellegvárban, hogy ím a röpülõ hídon átkelt a királyi vendégsereg.

De iszen a prímás kitett magáért: föl egész a várig csupa zászló, csupa diadalív, csupa virág az út. Ezer kacagányos huszár száguld a király elé, meghajtják a Szûz Máriás zászlókat elõtte, s aztán visszafordulnak, hogy elöl vezessenek.

A kapuban ott állnak a prímás papjai, tisztjei, professzorai, élükön Kelemen Bencével, ki hajadonfõvel várja õfelségét. Izgatott, lót-fut, parancsokat oszt: ide azt a zászlót, oda azt a csöbrös virágot!… Terítsenek hamar ide a följáróhoz még egy szõnyeget!

Ah! de itt a király! Itt az egész udvar. Teremtõ istenem, mekkora fény, mekkora pompa! Minden szem azt nézi, csak Kelemen Bence nem; õ rá nem ér, míg az a ménkõ nagy latin giliszta ki nem tekerõdzik a fejébõl.

Ékes a beszéd, gyönyörûen kanyarodnak a periódusok, oh be kár, be kár, hogy a király nem hallgatja elég figyelemmel, nyugtalanul nézeget ide-oda s egyszer csak megszakítja:

- Jól van jól, kanonok uram, de hol van a házigazda, az érsek-herceg õnagysága?

A szónok ijedten kapkod a fejével, kizavartatván a textusából.

- Hát itt áll felséged elõtt - motyogja zavartan, félig öntudatlan.

- Csak tán nem kend az?

A Kelemen szeme ijedten, mohón futkároz ide-oda.

- Azaz, hogy még az imént itt volt. Ez különös, nagyon különös…

- Egy kissé - jegyzi meg a király kedvetlenül. - De bizonyára ott benn vár reánk - könnyedén haladt fel az urakkal és a hölgyekkel a termekbe.

- De hol van a prímás?

A prímás ott se volt. Mindenki ajkán az a kérdés lebegett: hol a prímás? Gúnyos mosolyok játszadoztak az ajkakon.

Kelemen kanonok kikelt arccal, megdagadt szemekkel rohant a folyosókon, a garádicsokon fel s le, mint egy õrült, bõgve, mint egy vadbika:

- Hol a prímás? Hisz ott állt a kapunál, még két perccel a megérkezés elõtt. Hiszen láttátok! Hát hova lett? A föld nyelte el? Keressétek, gazemberek, mert holtra veretlek benneteket.

Õ maga a kert felé futott. Nyilván ott lesz, mindig oda szökik, ha lehet.

A kertajtónál a Psyche szobra melletti padon üldögélt Moretti atya, s a latin szakácskönyvbõl a mai ételsorozat tálalása rendjét komponálta elégedettségtõl gömbölyödõ arccal.

- Hej, páter - kiáltott rá a kanonok. - Nem látta a prímást a kertbe menni?

- A prímás nincs a kertben.

- Becsületére mondja?

- Papi hitemre esküszöm - erõsíti Moretti. S ravasz mosoly villant meg ajkai körül.

Kelemen tehát visszafordult; ha ott nincs, hát egyebütt van. Keresni kell. Kutassatok fel mindent! Száz szolga nyargalt össze-vissza, s bambán kérdik egymástól: hova lett a prímás? Prelátusok, címzetes püspökök, éneklõ-kanonokok, tisztek, ajtónállók futkároztak hajadonfõvel, kétségbeesve, benézve pincébe, kályhalyukba, éléskamrába, minden zigbe-zugba; de a prímás csak nem volt elõ.

A király nem bírt haragjával, ajkszegletei reszkettek, s tekintete vészjósló volt.

Érezte, hogy ki fog törni. Kezével a homlokát dörzsölte. Aztán lesietett a kertbe. A friss levegõ kiszívja fejébõl a mérget. A fõurak nagy része is utána húzódott, egymásnak integetvén a szemöldökjeikkel, a tekinteteikkel: »No, ez ugyan szépen kezdõdik«. A királyt a velõkig szúrták e gúnyos tekintetek.

S íme, ahogy mennek, a kavicsos úton lefelé, egyszer csak megpillant a király a füvön egy pár ezüstcsatos cipõt.

Hûvös, nyirkos reggel volt, a füveken harmatcsöppek himbálóztak (a napsugárnak nem volt elég ereje, hogy gyorsan fölszürcsölje õket), a méhek óvatosan jártak a virágokon, bele nem menve a nedves harangjaikba, pedig úgysem kapnának náthát; minden üde volt és friss, balzsamos illatban fürdött a röpködõ narancs-pille, vígan fütyörészett a rigó. Csak a király érezte magát rosszul.

Most egyszerre élénken felkiáltott:

- Ni, ott a fa alatt egy pár kis cipõ!

Õfelsége ügyet se vetett a kacskaringós gyalogútnak, a virágágyakon keresztül gázolt egyenesen a fa felé, melynek koronáját hatalmas tölgyek és szálas fenyõk takarták el a szem elõl.

- Jöjjenek kegyelmetek utánam; sohase törõdjenek a virágokkal. Kié azok? Ahogy én nézem a dolgot, itt úgyis vacantia van.

- Ah! Oh!

A meglepetés felszisszenései hallatszottak. A fa tetején girbe-gurba ágak közt ott gurnyaszkodott a hercegprímás összetépett reverendában, melybõl foszlányok csüngtek alá, az aranyos infula félrecsapva a fején, a lába pedig mezítelen. Felgyûrt karjával egy fészek felé ágaskodik, melyet egy elálló gallyra rakott meg az óvatos anyamadár.

A fõurak és hölgyek hangos kacajra fakadtak. Hiszen végre is nincsenek kõbõl.

Mátyás az ajkait harapdálta mérgében.

- Jó reggelt, szeretett öcsénk és rokonunk - szólt fel kesernyés gúnnyal -, és jó munkát! Miben hivataloskodik fõtisztelendõséged?

- Dicsértessék a Jézus Krisztus - szól le a gyerek gépiesen, elfogulatlanul, egy pillantást vetve a királyra és kíséretére. - Fölmásztam, hogy ezt a fészket leszedjem, de nagyon rossz helyen van. Nemigen tudom elérni. Följebb kellene hágnom, azt hiszem, de félek, hogy a gally letörik.

- Mi is tartunk attól - mondá a király tompa hangon -, hogy nagyot talál esni hercegséged.

- Nem, nem; mindjárt lejövök! Már mindjárt a kezemben lesz. Lám, itt is van! Oh istenem, milyen gyönyörû tojások!… Egy, kettõ, négy, hat.

A fiú fürgén kúszott le a madártojásokkal és boldogan mosolygott, kedveskedve mondván a királynak:

- Ugye szépek? Odaadom szívesen. Rögtön rántottát csináltatok belõlök fölségednek.

Hát hogy lehessen egy ilyen kis mamlaszra haragudni? Mikor odaadja a királynak, ami neki legkedvesebb.

Még a fejedelmi arc szigorán, még a szemek villámán át is keresztültörte magát egy kicsikart mosoly, de metszõ szavaiból a gúnyt nem számûzte:

- Nagy kitüntetés reám nézve. Hanem most már húzza föl nagyságod a cipõjét és menjen, szedje rendbe öltözékét.

Ujlaki sorba lökdöste az urakat, tettetett bárgyúsággal kérdezve:

- Ne csókoljunk kezet õnagyságának, mit gondolnak kegyelmetek?

Amely ötlet általános derültséget keltett a magas rangú uraknál.

A gyermek fölhúzta cipõit s kötény módjára fölszedett selyem reverendájába rakva a tojásokat, virgoncan futott föl velök a palotába, egyenesen a konyhába, hol nyolc szakács, húsz kukta fõzte a villásreggelit a vendégeknek, nagy sürgés-forgással.

A király halántékai lüktettek, arca vörös volt, mint a rák, s indulatos hangon mondá olaszul az egyik fasornál elõbukkanó királynõnek, aki nagyszámú hölgyeivel virágokat szedett:

- Hippolyt szégyent hozott ránk. Visszaküldöm a szüleihez.

Beatrix elhalványodott, s esdõleg emelte sötét szemeit férjére.

- Hasztalan minden. Még ma visszamegy Ferrarába.

S ezzel szót se várva, sarkon fordult, gyors, elhatározott léptekkel a palotába sietett, hogy õ maga ossza ki a rendeleteket; de már nem ért rá, a nagy prímási teremben meg voltak terítve a patkós asztalok aranyfonállal varrott abroszokkal; a harangok hívogatólag kongtak-bongtak.

Az éhes úri nép gyorsan gyûlt. Elõjött a királyné, a vendégek asztalhoz ülhettek, mely dúsan volt megrakva ezüst tányérokkal, aranykupákkal és billikomokkal.

Mindenki helyén volt, csak egyetlen szék állt üresen a kis prímás mellett, a Kelemen kanonoké, mert a király Medgyesaljaival, a prímási ceremóniásmesterrel közlé kívánságát:

- Intézkedjék kegyelmed, hogy a kanonok ne kerüljön többé a színem elé.

(Hm, morogta Medgyesaljai, a püspöki süveg hát odavan, s legott közlé Kelemennel õfelsége parancsát: »Bizony a püspöki süveg odavan, de vigasztalódjék kegyelmed, hogy ott maradt a madárfészek a fán, most már azt teheti fel a fejére helyette - a madárnak már úgy sincs rá szüksége«.)

Az étkezés nagy ceremóniával ment hajdanta ilyen fényes alkalomkor.

Az étekfogók selyem varrottas kendõbe takartan hozták a tálakat a prímási udvaron keresztül, a konyhától az ebédlõig, az étekfogók elõtt a konyhamester, Moretti atya ment méltóságteljesen, de gyalog, a konyhamester elõtt a prímási asztalnok, Motesiczky János uram lépegetett fölszerszámozott paripán, kozákos nyest kucsmában. Megtévén a néhány lépést a paripán, az ebédlõ grádicsánál leszállt a nyeregbõl, s visszaeresztvén a konyhamestert, az étekfogókat az ebédlõterembe vezeti, hol is térdet hajtva királynak, királynénak, az egyik tálat elveszi az étekfogótól, õfelségeik elé téve.

S aztán ott állván udvarlásukra, amíg esznek, az utolsó falatnál ismét térdet hajtva királynak, királynénak, új fogásért megyen szolgahadával a konyhába, melyet ugyancsak hasonló szertartással hoz föl az etyepetye oltárára.

Most is minden úgy volt, csakhogy az elsõ ételt aranytálban hozta; a királynénak is térdet hajtott, de a piciny tálat a király elé helyezte.

- Õ magassága a herceg-érsek megbízásából - mondá Motesiczky uram éneklõ hangon. - Egy kis rántotta fölségednek.

Õfelségét újból úgy megszúrta ez ízetlen ötlet, mintha kígyó fullánkja lenne, de csak mégse szabad azt észrevétetni; ha megtörtént, megvan, el kell inkább palástolni a bosszankodást. Van hozzá lelki ereje.

- Igen - szólt szelíden -, a madártojásokból.

S azután megízlelte és megette. (Csodálkozhatik az utókor, hogy nem ettõl a rántottától lett halálos beteggé, hanem két-három évvel késõbb néhány fügétõl.)

Az urak halkan beszélgettek az asztalnál. Czobor a darázsderekú Frangepánné vállán át váltott szót Ujlakival:

- Non datur saltus in naturam. (A természetben nincs ugrás.)

- Difficile est satiram non scribere. (Nehéz szatírát nem írni.)

Kisvártatva visszafelé súgva Ujlaki:

- Én már ki is komponáltam. Egy föliratot kell bevésetni ide a falba: »Hic fuit Mathias rex, Comedit ova sex«.

- Ugyan ne prézsmitáljanak itt deákul - duzzogott Frangepánné.

Mire Czobor a másik oldalra hajolt és a bal szomszéd révén adta odább Ujlaki azóta híressé lett pasquillusát; s hogy gyorsan utazott a kis asztali csemege, mutatta, hogy a vigyorgás, nevetgélés már a túlsó oldalon gyúl ki az ajkakon és szemekben.

E pillanatban azonban óriási zaj hallatszott kívülrõl; kusza lárma, vad kiáltások verték föl azt az úgynevezett félcsendet, melyet a király jelenlétében fönntart az elõkelõ társaság. Egy-egy tompa zuhanás, rekedtes hörgés tarkította az egyre növekedõ csatarát.

A király intett Keczer György nevû apródjának.

- Eredj fiam, nézd meg, mi történik ott künn?

Az apród megrémülve rohant be:

- Gyilkolnak odakünn. Egy pap a másikat meg akarja ölni.

A király felkelt az asztaltól és az ablakhoz lépett. Mivelhogy a király fölkelt, mindnyájan fölemelkedének.

Künn az udvaron épületes látvány tárult ki. Kelemen kanonok verekedett páter Morettivel, mind a kettõ a földön feküdt összefogózva egy gombolyagba, de az atléta-termetû Kelemen volt felül s javában fojtogatta az olasz papot.

- A lelket szorítom ki belõled - hörögte tajtékzó szájjal -, mindennek te vagy az oka!

A szakácsok, kukták, ki piszkafával, ki fõzõkanállal, ott álltak körbe és igyekeztek õket csillapítani.

- Aki hozzám közel ér, halál fia! - ordítá Kelemen.

És senki sem mert közeledni. A szegény konyhamester hiába ordított segítségért szeretett alattvalóihoz, mindössze egyetlen jámbor kuktát, Borsodi Palit vitte a bátorság annyira, hogy a fölvert tojáshabot ráönté Kelemen kanonokra, amitõl az csak bõszebb lett és harciasabb, szórva az éktelen szitkokat, mint Vezúv a lávát.

- Tönkretettél engem is, a prímást is, megszégyenítéd magát a királyt is, meg kell halnod!

A király leüzent a sárga dolmányú darabontoknak, akik egykedvûen nézték a csata kimenetelét, a bástyáról, hogy rögtön válasszák szét a dulakodókat és vezessék eleibe, õ maga akarja hallani a viszály okát.

Egy-két szempillantás, ott állott a két pap zihálva, téglaszínû nyakkal, lilaszínbe játszó arccal a legfõbb úr elõtt.

- Nem szégyenlik, mint értelmes emberek és isten szolgái, ilyen istentelen, botrányos cselekedetre vetemedni?

- Fölséges úr! - kezdék egyszerre.

- Hallgassatok - mond zordonan. - Majd késõbb rátok kerül a sor. Elõbb a fát akarom kitépni, aztán tördelem le a gallyakat. Szép állapotokat találtam a prímási udvarnál, mondhatom. A serleg betelt és most kicsordul. Amit a király elhibázott, azt ki is javítja.

Hangja remegett a fölindulástól, éles tekintete a két olasz lovagot kereste, Angelo Colonnát és Fulvio Nellunót, kiket az asztal túlsó sarkán látott ülni az imént a reggelinél.

Egy intésre ott termettek.

- Mindenekelõtt veletek végzek, urak, kegyelmesen elbocsátván benneteket a mulató társaságból, mert belátom, hogy sok munka vár rátok, csomagolás, elõkészület a nagy útra.

A lovagok megütõdve hallgatták, hogy mi fog következni.

- Ah igen, nem mondtam még. A herceget haza fogjátok kísérni a szüleihez. Adjátok át üdvözletünket fenséges rokonainknak.

Mélységes, zsibbasztó csönd lett, a szívek dobogását meg lehetett volna hallani.

Fulvio szólni akart, a királyné sietve odalépett, de Mátyás közbevágott:

- Elintézett ügy! Egy szót se róla többé!

Király haragja, mint a felhõ, komor színbe vont mindent, a lovagok nem enyelegnek tovább a hölgyekkel, a nõi ajkak nem mosolyognak, minden elhomályosul, megdermed, megfagy. A terem boltíveirõl köd ereszkedik alá, a szögletekbõl árnyékok suhannak, libbennek elõ - mert a király haragszik.

Csak egyetlen arc mosolyog, a gyermeké, aki fölött most mondják ki az ítéletet. S csak egyetlen ember mer szólani, Kóla Pali, az udvari bolond:

- Ej, ej, fölséges komám, ez mégse járja, miután már a rántottát megetted.

De ki hallgatna most az udvari bolondra, ki nevetne rajta? Most a papokra került a sor.

- Beszélj, te hórihorgas - parancsolá a király, ki ritkán és csak megvetésbõl tegezte a papokat -, miért akartad megfojtani társadat?

- Mert érdemetlenné tette magát papi állására, hamisan esküdött és engem megcsalt.

- Mivel csalt meg?

- Mikor a fõtisztelendõ prímást kerestem egy órával ezelõtt.

- Nos, mikor a herceget kerested…

- Lótottam, futottam, hogy hová lett; egyenesen a kertbe akartam menni, gondoltam, ott van. S ha megtalálom, sok minden nem történik, ami történt. A kertajtónál ott ült ez az ember; kérdeztem tõle: »Nincs bent a kertben a prímás?« - »Nincs!« mondá. - »Igazán nincs?« »Papi hitemre esküszöm, nincsen bent«, felelte s ezzel engemet tévútra vitt. Ítélje meg fölséged helyzetemet, hogy bûnös vagyok-e, ha a rossz indulatok, így felkorbácsolva, erõt vettek rajtam?

Igazságos Mátyás Morettihoz fordult:

- Igaz ez így?

- Igaz, fölséges úr, igaz.

- De akkor te hamisan esküdtél, s ez reverendádba fog kerülni, gonosz pap.

- Nem esküdtem hamisan, a prímás nem volt a kertben.

- Konok, hazug vagy. Én magam vagyok rá tanú. Ott találtuk a herceget. (A király szándékosan kerülte a prímás szót.) Mit felelsz erre?

- Amit mondtam, mondtam. A prímás nem volt a kertben.

- Ez mégis hallatlan! - kiáltott föl a király. - Hurcoljátok el a börtönbe!

- Oda vettethet fölséged, de ezért nekem mégis igazam van, mert az a fiú (és most az ablakmélyedésben álló prímásra mutatott) nem az esztergomi érsek.

- Meg van õrülve - dohogta a király.

De e pillanatban Beatrix tört magának utat a királyhoz.

- Okvetlenül beszélnem kell fölségeddel, négyszemközt, rögtön - szólt lihegve, izgatottan.

Késõ volt: mire a királyné odaért, már a két lovag térdre volt borulva a király elõtt.

- És ti mit akartok?

- Be akarunk mindent vallani.

- Mit? - kérdé csodálkozva.

- A bûneinket, hogy csupa jóakaratból tévedésbe ejtettük fölségedet.

- Engem? Mivel, jó urak?

- Mi kísértük volt a prímást Budára, múlt év õszén, midõn felséged látogatását kívánta. De akkortájban volt az Ujlakiak értekezlete és híre járt, hogy a prímás vesztére törnek, értesüléseket vettünk, amelyek majdnem bizonyossá tették, hogy a prímást útközben megtámadják, elrabolják vagy meg is ölik. Cselre csel, okosak akartunk lenni, s a páter Moretti fejében az a terv szülemlett meg, hogy ne a prímást vigyük Budára, hanem a játszótársát, Gregoriót, aki korra, alakra hasonlít hozzá. Hadd fogjanak vele csizmadiát Ujlakiék.

- És? - kérdé a király izgatottan.

- És Gregoriót öltöztettük fel, õt vittük el. A fiú kész volt uráért mindenre. A szándék az volt, ha elfogják, akkor elõállunk az igazi prímással (s ez lesz a nagy tromf), ha pedig odaér Budára sértetlenül, fölfedjük fölségednek, hogy milyen fölösleges elõvigyázattal valánk.

- Mily vakmerõség! Nekem semmit sem szóltatok!

- A felséges királynéval közöltük, ki, minthogy Gregorio prímásságában senki sem gyanakodott (Bakócz, aki már látta egyszer, nem lévén az udvarnál), azzal nyugtatott meg bennünket, hogy alkalmas idõben hozza tudomására fölségednek. Egyidejûleg hírek keltek, hogy fölséged vas-szigorral lép fel a kis érsek ellen, s igazi remegés fogta el úgy a prímást, mint környezetét, midõn Kelemen kanonok teljhatalommal idejött Esztergomba. A játék készen volt, csak folytatni kellett. - Kelemen kanonok megint a kis Gregoriót találta az érseki reverendában.

- Mire nem ébred az ember - morogta a király félhangosan.

- Az volt a tervünk, hogy elõbb kipróbáljuk a kanonokot, s ha derék ember, az igazi prímást adjuk kezére; de kegyetlen volt; néhányszor meg is verte a gyermeket; azt mondta, fölségedtõl meghatalmazása van rá.

- Megmaradtatok tehát a játék mellett?

- Igen, fölség; mindnyájan ebben állapodtunk meg, s maga a hercegérsek legszívesebben.

- Persze, mert nem kellett tanulnia.

- Gregorio tanult helyette, de felhõtlen égbõl jött a villámcsapás - folytatá Fulvio -, midõn leérkezett a királyi rendelet, hogy a prímás játszótársa Budára küldessék nõvérével.

- Nos és mi történt?

- Nem volt más mód, uram király. Az igazi prímást kellett elküldeni.

A király élénken kiáltott fel:

- Eszerint a kis Talján Gergely…

- Senki más, mint Estei Hippolyt herceg!

- Hisz ez derék dolog! - tört ki õfelsége nagy vidáman. - Bár vétkeztetek, megbocsátok. Mert a megoldás igen kellemes. Keljetek fel, vitézek, és üljetek az asztalhoz. Ti ugyan hamar visszaérkeztetek Olaszországból!

Aztán az urakhoz fordult, kiket egészen elkábított a meglepõ fordulat:

- De hol van a mi Gergelyünk? - kérdé nyájasan.

- Az imént láttam az udvaron - felelte Ujlaki, s maga szaladt ki érte, hogy beszólítsa.

Zajos, viharos éljenzés tört ki, mikor a népszerû apród betoppant:

- Éljen az érsek! Éljen az esztergomi érsek!

A kis Gergely elhalványodott. »Mindent tudnak!« rebegé. De félelme csak egy percig tartott. A király eléje lépett, szeretet- és kevélységtõl sugárzó arccal hajolt hozzá és megcsókolta.

- Ej, ej, rossz kópé, hát illik az, a királyt bolonddá tenni?

Majd a királynéra nézett fél haraggal, fél pajkosan:

- És a királyné-asszonyka is! … No, de most már hozhatja kegyelmed, Motesiczky uram, azt a második fogást! Üljünk vissza, urak, az asztalhoz!

Majd a két egymással farkasszemet nézõ papot pillantotta meg.

- Kendtek pedig menjenek isten hírével, béküljenek ki, aztán mosakodjanak meg.

Azóta sem volt olyan lakoma Esztergomban, mint ez a reggeli.

A harmadik fogásnál felállott a király, teli billikommal:

- Vitéz urak! Igyuk ki poharunkat nemes házigazdánk és szeretett öcsénk, Esztergom hercegérsekének egészségére, ki, mint a mesékben a királyfiak, alacsony sorsban szerezte meg magának a tiszteletet.

A király után Ujlaki mondott lelkes felköszöntõt ugyancsak a prímásra, fölemlítve, hogy az a merénylet csakugyan tervben volt ma egy éve, amirõl a nemes ferrarai lovag szólott - de ma õ volna az elsõ, aki vérét ontaná a prímásért.

Legmulatságosabb volt azonban a Czobor uram mondókája; szólt pedig a kis Gregorióról, aki prímási nevelésben részesült s egy gyermek lelkületét meghaladó odaadással állta ki a Kelemen kanonok szekatúráit ura helyett. »Az ember - úgymond a fõúr humorosan - még magának se tanul szívesen, hát még ha valaki másnak tanul.«

- No, de nincs benne kára - szólt a király nevetve -, mert míg õ Hippolyt számára ismereteket szerzett Kelementõl, azalatt Hippolyt az õ számára birtokot és nemességet szerzett éntõlem.

Valami volt azt nézni. A fényes nevû, hatalmas urak mind oda járultak a kis Gregorióval koccintani. S ez már mind igazi volt, kiérdemelt dolog, nem bohókás szerep, mint a prímásság.

Arca sugárzott az örömtõl.

- Ez még mind semmi - súgta neki a prímás, a háta mögé kerülve -, hanem ha majd átadom reggeli után a két kis zergét, amit neked hoztam.

…Azóta se volt olyan lakoma Esztergomban. Poharat emeltek még Kanizsay Péter (a királynéra), Lendvay János, Perényi Pál igen csinosan (az anyaszentegyházra), Dersffy, Madách stb.