A GAVALLÉROK

1897

Nemes Sáros-vármegyében ismerõs vagyok. Gyakran megfordulok ott, rokonaim is vannak, barátaim is, kis urak, nagy urak, összevissza, ami egyébiránt nem jelent különbséget, mert Sárosban a kis urak is nagy urak és megfordítva a nagy urak is kis urak. Sáros a jó tónus és az illúziók vármegyéje. Sokszor voltam ott bálon vagy banketten és mindig azt kellett hinnem, hogy száz Esterházy közt ülök, pedig voltaképpen tudtam, hogy ezek megyei írnokok és apró tisztviselõk, kik nélkülöznek, esetleg éheznek titokban, de ha idegen szem függ rajtuk, hercegi grandezzával tudnak megválni az utolsó ötforintosuktól.

Éppen megfordítva van ez az Alföldön, hol egy csomó rüpõkkel köthetni ismeretséget, kik egy hatosért hajbakapnak, és csak másnap hallja az ember felõlük, hogy a legszegényebbnek is ezer lánc földje van. Hiszen talán hasznosabb, életrevalóbb nép ez az utóbbi, de mennyivel szebb az élet odafönn e szeretetreméltó urak között, kik elõkelõen mozognak és beszélnek! A »flanc« második természetükké vált, attól nem tágítanak rogyásig, a csillogás, pompaszeretet életszükségük, mely lelkeiket betölti és szellemüket frissen tartja.

Az, hogy õk szegények, végre is csak egy rossz álom, melybõl föl-fölrázzák magukat a francia pezsgõ szürcsölése közben, mint ahogy az alföldi gazdagok jó módja és urasága csak egy száraz, élettelen tény, mely a telekkönyv lapjain terpeszkedik el, egymás mellé rakott számokban és betûkben.

De jaj, hova jutok ebben a bolondos összehasonlításban! Mi köze ahhoz egy násznagynak, aki végre is nem etnográfus, hanem csak násznagy? Minek szóljon le egy vidéket, mikor a leszólott vidéken is lehet még valamikor násznagy? Legjobb, ha a tényálláshoz tartom magamat, hogy t. i. Csapiczky Endre hírlapíró-társam, aki Arator név alatt igen csinos cikkeket és tárcákat ír, násznagynak hítt meg a múlt napokban.

- Tehát ön is a becsületes emberek sorába lép? - kiáltám meglepetve. - Nincs még korán?

Csapiczky fess fiú, de még zöld és egy kicsit nagyon is bohém.

Fejét rázta, hogy nincsen korán.

- Egy szép leánnyal ösmerkedtem meg Bártfán a múlt nyáron, bizonyos Bajnóczy Katalinnal.

- Hová való?

- Õ is sárosmegyei.

- Szõke, barna?

- A legszebb szõke a világon.

- No, az derék. A fekete lány még szép, de a fekete asszonyban van valami démoni. Hát mindenesetre elfogadom a násznagyságot, de hol lesz az esküvõ?

- Lazsányban, a Katica szülõinél.

- Mik a Katica szülei?

- A Katicának anyja van, aki egy nyugalmazott õrnagyhoz, Lazsányi Istvánhoz ment másodszor nõül. Annak a házánál lesz az esküvõ.

- És hogy lehet oda jutni?

- Eperjesig vasúton, onnan kocsin.

- Hát van-e aztán egy kis pénzmag?

Úgy gondoltam, erre van inkább szüksége Csapiczkynak és nem asszonyra.

Boldogan mosolygott, ahogy csak egy bolond poéta mosolyog.

- Ez az, amit a Csapiczkyak sohasem kérdeztek a menyasszonyaiktól - felelte büszkén.

- Persze - mondom -, mert már az ipamtól, napamtól elõbb megtudták.

Kevélyen emelte föl a fejét.

- A Csapiczkyak sohasem…

Azt akarta mondani, hogy sohasem voltak pénzszorultságban, - de ennek az ellenkezõjére oly fényes bizonyítékaim vannak (legalább Csapiczky Endrére vonatkozólag), hogy jónak látta így vezetni a mondatot: »sohasem nõsültek pénzszorultságból!«

Hm. A Csapiczkyak! Mintha csak azt mondaná: a Wittelsbachok sohasem nõsültek pénzszorultságból. Van valami Don Quichote-szerû ezekben a sárosiakban! Általában igen érdekes már az is, hogy ezúttal sárosi ifjú sárosi lányt vesz el, mert a sárosiak tudvalevõleg más megyébe mennek férjhez, ha leányok és más megyébe mennek háztûznézni, ha legények. Egymást a kannibálok se eszik. A haldokló paraszt azt mondja a fiának: »Van elég törött ablak és fazék az országban, azt mind rátok hagyom.« A haldokló úr se fösvényebb: van elég jó parti a világon, azt mind a gyerekeire hagyja. A sárosiak csak éppen születni szoktak Sárosban, az életet leélik egyebütt és igen bajos lesz õket ítéletnapkor összekeresgélni.

Csapiczky régebben egy újságnál dolgozott velem s már akkor se hasonlított a régi formájú újságírókhoz, kik kitaposott nadrágban, kigörbített sarkú cipõkben járnak, vagy kopottas kabátban, mint báró Kemény Zsigmond, akirõl fönnmaradt a kortesnóta: »Ha poros is a kabátja, Deák Ferenc a barátja:« Csapiczky elegáns volt; egy Isten, egy kabát, de az az egy kabát mindig úgy nézett ki, mintha most hozta volna haza a szabó. Elõkelõ modora miatt õ volt a báli tudósítónk, az interjúvolónk, s finom alakjával, úrias hanghordozásával még a nagyuraknak is imponált, és mint riporter be tudott jutni mindenüvé, a nõi boudoiroktól kezdve a király papírkosaráig.

A kivasalt cilinder és a lakkos topán elviszi az embert a maga egyszerû atmoszférájából más világba, magasra vagy mélyre. Hej, sokat ér az a becsületes kigörbített sarkú topán; biztosan jár benne az ember, mert ami a sarokból hiányzik, kiegészíti a göröngy, amire lép. A mi Csapiczkynk a léha dzsentribeli uracsokkal tartott, az úgynevezett »pakfon arisztokráciával«, és tele volt nyegleségekkel és adóssággal.

Bizony ráférne egy jó parti.

A sárosi svihákság mellett - volt benne sok bohém vonás. Pompásan tudta eltakarni a szegénységet (ez a sárosi svihák dolga), de pompásan tudta elõ is tárni (ez pedig a bohém dolga). Mikor egy ízben sztrájkoltunk a kiadó ellen s egy téli hónapnak a huszonötödikén egyszerre mindnyájan el akartuk hagyni a szerkesztõséget, Csapiczky fölszólalt:

- Ostobaság volna 25-én távozni és példátlan a történelemben. Várjunk még, uraim, egy hetet.

- Miért? - ellenkezének a lázadók. - Egy hét múlva is csak ilyen rossz lesz a helyzetünk!

- Igen, de közbe jön az elseje. Miért csinálta volna III. Napóleon az államcsínyt éppen december 2-án? Mit gondolnak az urak? Azért, hogy elsején még fölvehesse az elnöki fizetését.

Ez a kis esetke azért jutott eszembe, mert október 3-ára volt az esküvõ kitûzve a múlt õszön. Másodikán tehát megindultunk s minden viszontagság nélkül jutottunk el Eperjesre. A természet régen volt olyan konfúzus, mint tavaly; az õszt augusztusban tartotta, a nyarat októberben. Fölséges utunk volt Eperjesig, izzó verõfényesen sütött a nap, nevetõ mosolyával beragyogva a szelíd hegyeket, melyek csak úgy szoktatóba ugranak elénk, mint elõlálló apródjai a messzirõl kéklõ óriásoknak.

Délután érkeztünk Eperjesre, s úgy volt, hogy meghálunk a vendéglõben s reggel kocsin indulunk Lazsányba az esküvõre. Csapiczky egész délután el volt foglalva, járt-kelt a városban, hogy csak úgy csurgott róla az izzadság.

Nem is láttam, csak a vacsoránál és igen csodálkoztam, hogy álmos volt és dicsekedett: »Milyen nagyot alszom én ma.« - Alszik? Az esküvõje elõtti éjszakán? Sohase hallottam ilyet.

- Sõt inkább - felelte nyugodtan -, mert az esküvõ utáni éjszakán úgyse igen lehet aludni.

Reggel korán felköltött, hogy induljunk, hörpentsem ki hamar a reggelimet, mert az út nem éppen jó Lazsányig, tegnapelõtt nagy záporesõ volt arra és a vicinális út tele van kátyúval.

Az órájára tekintett.

- Teringette, legalább is úton kellene lennünk Lazsány felé; fogadni mernék, hogy e pillanatban már öltöztetni kezdik a menyasszonyt.

- Akkor hát menjünk. Van már kocsink?

- Itt áll a vendéglõ elõtt. Útközben majd hozzánk csatlakoznak a többi vendégek. Gortván pedig édesapám és a kis húgom.

Hirtelen kiugrottam tehát az ágyból.

- Itt öltözzem föl, vagy ott is lesz hely? - kérdém.

- Oh, hogyne! Ötven és néhány szoba van a menyasszonyom öregeinél.

Ötven és néhány szoba! Az ördögbe. Hisz ennek akkor fele se tréfa.

Még jobban ejtett bámulatba a szép fogat a vendéglõ elõtt. Négy nyugtalan paripa kapálta a földet a szíjak és cafrangok szövevényei közt türelmetlenül és hányta-vetette a pántlikás sörényû nyakát negédesen.

- Ejha! Kié ez a szép fogat?

- Most a miénk.

- Az öné?

- Nem éppen - hárítá el kesernyés mosolygással a kellemetes gyanúsítást -, de egyre megy és végre is egy Csapiczky nem viheti két lovon a menyasszonyát. A Csapiczkyak négylovas familia.

A vendéglõi szolga fölrakta bõröndjeinket, a nyalka kis magyar kocsi tele lett, azonfölül megálltunk még néhány bolt elõtt, ahonnan csomagokat hoztak, a virágkereskedésnél egy dobozt, a takarékpénztárnál pedig maga Csapiczky ment föl és kis vártatva egy nagy fekete tokkal jött vissza.

- Most már mehetünk, csak még a keszkenõket kell megvenni a lovak kantárjaira és a kis bokrétákat az ostorokra.

Sóvár felé vitt utunk, jobb felõl mutatta Csapiczky az erdei lakot, Eperjes legnagyobb nevezetességét, melyrõl három költõ írt versenypoémát. Itt is, ott is van valami látnivaló. Általában szép megye, valóságos kert, park park után, kastély kastély után, az ember csak azt nem érti, hogy hol vannak a dominiumok, a kastélyok és angolkertek tartozékai?

Jobbról is, balról is, a völgyekben, a fehéren kígyózó dûlõutakon, melyek mint az erek kapcsolódnak be az országútba, közelebb, távolabb úri fogatok barnállottak. Némelyik olyan távol, hogy szinte egy lassan mászó szarvasbogárnak látszott; a közelebbieken színes napernyõk mutatták, hogy úri hölgyek ülnek rajtok.

Csapiczky mindnyájáról tudta, kik legyenek.

- Ezek mind a lakodalomra jönnek - mondá.

Az ott a Nedeczkyné, a két kisasszonyával. Az egyik nyoszolyóleány. Ahol jön, ni, a csalitos alján a két szürkén Bogozy Miklós bácsi. Tréfás, jóízû öregúr. Lelke minden társaságnak.

- Talán szellemes ember?

- Nem biz az, hanem fölségesen tudja utánozni a távoli kutyaugatást s általában más állatokat is, és amikor a malacok szerelmét elõadja, minden ember oldalnyilallást kap a nevetéstõl.

Némely közellevõ fogatot bevártunk a keresztutaknál. Csapiczky leszállott és összeölelkezett az atyafiakkal, a lutheránus vallásúakkal pláne csókolódzott is, némelyik vidám úr átnyalábolta, megropogtatta a derekát: »Szervusz, te skribler, vitaj pán brat!« Mert a sárosmegyei nyelv ilyen zagyva. Régente is azt mondták: »Hajtsd ki azt a kravicskát arra a lúkára« (Hajtsd ki azt a tehénkét arra a rétre), de most újabban angol szavak is járultak hozzá, mióta egész Amerikáig járnak és visszajönnek.

E találkozásoknál engem is megösmertetett az egyes familiákkal.

- A Pruszkayak - mondá, két pirosképû urat mutatva be - de genere Tass. Be tudják bizonyítani - tette hozzá lelkesen.

- Azt már nem - jegyzé meg nevetve az egyik Pruszkay de genere Tass -, de ti se nem tudnátok zeugnisokkal bebizonyítani, hogy nem onnan származunk.

Egy nagy üveges batárban, melyet négy fekete vont, Szlimóczkyné ült a leányaival, temérdek skatulya közt, de micsoda gyönyörû három fruska volt, szép pisze orrokkal, pikáns girbegörbe és mégis édesen üde arcocskákkal.

- Özvegy Szlimóczkyné - magyarázta nekem a kollega -, nagy család, a Kund nemzetségbõl; címerük egy hétfelé osztott pajzs, a hét vezérségre való emlékeztetés.

A vezéri ivadékot tovább folytató mama whistet játszott bent az üveges hintóban a leányaival és lorgnetten át nézte koronkint a vidéket. Szóval, igen elõkelõ képet nyújtott az egész Szlimóczky család.

A negyedik falunál egész kígyózó menetté gyûltünk, nagy sora a phaetonoknak, landauknak, bricskáknak, tilburyknak. Elõzködtek, átkiabáltak egymásra, megállították egymást. Mindeniknél volt egy konyakos üveg, vagy egy szivartárca, ezüst címeres, havanna-szivarokkal megrakva.

- Hopp, hó! Álljatok meg! Koccintsunk egyet! A menyasszony egészségére!

Vidámak, gondtalanok és megennivaló kedvesek voltak ezek az urak. Mind, mind. Úgy meg tudtak melegíteni mindjárt az elsõ percben, mintha örökké köztük éltem volna.

- Ej no, Miklós (mert Miklós a nevem), de derék dolog, hogy eljöttél ebbe a mienk krajinába. Isten hozott közénk, bruder Danzinger, nem gyújtasz rá egy füstszivarra?

Egyforintos havannával kínált. És még azt mondta rá fitymálva, hogy füstszivar. Kutya teremtette! Ezek élnek még csak nagylábon!

Ha az elsõ kocsi megállt, mindnyájunknak meg kellett állapodni, ilyenkor aztán rendre leszálltunk s keringtek a konyakos palackok. Bogozynak rögtön ott produkálni kellett a kutyaugatást, eleinte szabódott, de mihelyt azt mondták, hogy én szeretném hallani, nem kérette magát, legott ugatni kezdett az öreg és oly élethíven, hogy a Nedeczkyné mopszlija, akit mindenütt magával hordott, felelgetett neki.

Minthogy az egyetlen idegen voltam, mindenki nekem kedvezett, még Szlimóczkyné is egy cukedlit küldött az egyik Pruszkay által, aki odaállt volt a hintajához egy kicsit trécselni.

- Menjünk, menjünk, uraim - kiabálta Csapiczky.

- Ohó, türelmetlen már a võlegény.

- Pedig messze van még az este.

- No, még egy kortyot.

Balról a tölgyek és fenyvesek között egy veresfedelû kastélynak az egyik szöglete fehérlett ki, az úton pedig elõtûnt egy lovas.

- Hurrá! - kiálták. - A Domoróczy Pista! Várjuk be Domoróczyt.

- Helyes, várjuk.

- Van-e még konyak?

- Majd hoz a Pista.

Tehát megvártuk Domoróczyt, akinek a neve csodálatos varázzsal bírt. Még a hölgyek is leszálltak a hintókból s valóságos cercle-t tartottak az úton, mintha csak egy nagy szalon lenne egész Sáros-vármegye.

A közeli nyírjesben egy csomó fácán röppent föl és tûnt el; az egyik Keviczky egy perc alatt elõszedte puskáját a kocsiról és nekem nyújtotta.

- Nem akarsz rájuk lõni, amicenko?

- Nem, köszönöm.

- Akkor én végzek velök.

Odaszaladt, fölverte és elejtett egyet, hozta aztán nagy triumfussal.

A Szlimóczky kisasszonyok eltakarták az arcukat, sírva fakadtak a vérzõ madár láttára, maga a mama is összeszidta Keviczkyt:

- Menjen maga, kegyetlen tigris! Ida, vond vissza a második négyest, amit Keviczkyvel táncoltál volna.

- Visszavonom - szólt Ida alázatosan.

Keviczky mélabúsan hajtotta meg magát, mint egy középkori lovag, akit egy királyné számûzött.

Éppen kapóra jött arra egy cigány, a két rajkójával.

- Nesze, fogjad - mondá a cigánynak, odanyújtván neki a fácánt.

A cigány vigyorgott, megszagolta és mert frissnek találta, csodálkozva nézett Keviczkyre.

- A tied. Vidd el!

Ezalatt az egyik Pruszkay és, gondolom, Vidaházy, mert nem emlékszem jól a nevekre, hogy az idõ ne vesszen kárba, pár-unpárt játszottak tízes bankókban. A szeries-szám utolsó számát kellett eltalálni. Mosolygós arccal vesztettek, nyertek, mintha két Rothschild játszana, nem is a pénz végett, hanem csak tréfából, kíváncsiságból, hogy melyiknek lesz több szerencséje. Bizony jó veszteni, mert a nagy pechet könnyen kipótolhatja ma a gondviselés az asszonyokban!

Végre megérkezett Domoróczy, csinos, daliás szõke fiú, csupa mosoly, csupa élet. Amint észrevette, hogy várják, megsarkantyúzta a tüzes pejt (anyja, azt mondják, Blackston volt, a Metternich herceg híres kancája) s ott termett csakhamar.

Nagy csatarával, zsibongással fogadták. Látszott, hogy kedvelik. A leányok is pertu szólították. Mindenkinek volt valami mondanivalója, majd szétszedték.

De õ is, mint mindnyájan e kedves sárosiak, engem, az idegent vett észre legelõbb és sietett magát bemutatni.

- Domoróczy István.

- Töhötöm vezér ivadéka - toldotta meg a mellettem álló Bogozy.

Én is elmorogtam a nevemet.

- Hagyd el - szólt nevetve -, téged már ismerlek az arcképed után és sokért nem adom, hogy most elevenen is láthatlak.

Végre megindulhattunk Gortva felé, ahol a Csapiczky apja lakott, útközben azonban nem bírtam magam visszatartóztatni némi csípõsségektõl.

- Ez már sok egy kicsit - jegyzém meg Csapiczkynak. - Úgy látszik, az Árpáddal bejött többi nemesek mind magtalanok maradtak és csak a vezérek nejei szültek fiakat.

- Úgy látszik - felelte Csapiczky bágyadtan, aztán elhallgatott, de késõbb, mintha az otthoni levegõben a gõgös nemesi észjárás lassan mégis elnyomná benne a lateinert, egyszerre felém fordult szemrehányón: - Ön jó ember, egy hangyát sajnál agyonütni, tudom, de ha egy szent hagyományt eltaposhat egy rossz ötlet kedveért, hát megteszi.

Gortván megint ki kellett szállnunk, a Csapiczky apjáért és húgáért. A helység oldalt feküdt az országúttól vagy másfél kilométernyire, sûrû fák között, csak a kastélyok tornyai látszottak ki. Némelyek nem akarták megtenni a kerülõt; de végre kitalálta Domoróczy, hogy a Polyovkában - ez a folyónak a neve - (mert Sárosban bizonyos nagyzással pataknak nevezik az eret, folyamnak a patakot) nincsen most víz, át lehet rajta kelni s akkor a hegyen át egy félórával hamarább ott vagyunk Lazsányban.

Nosza, fölkerekedett az egész raj, végighajtattunk a szép tiszta falun, melyet tót parasztok laknak, csinos leánykák állottak ki kíváncsian a kis parasztházak elõtti kertecskékben, karcsúk, magasak, lenhajúak, kékszemûek.

A kertekben már csak egy pár õszirózsa himbálózott és a napraforgók. Imitt-amott királyi kevélységgel látszott elnyújtózkodni egy-egy urasági porta, nagy jegenyefák vezettek oda, aztán jött egy fenyõkkel és tölgyekkel csinosan gruppírozott park, s mélyen bent, mintegy elrejtve parasztszemek elõl, állott a kastély. Efféle kastély volt vagy tíz a faluban, mindenütt a sztereotip odavezetõ jegenyefákkal, melyek úgy állottak két oldalt, mint a királyhoz vezetõ garádicsokon a gránátosok. A parkok sûrû lombozata közül, ha az ember figyelmesebben megnézte, két fénylõ szem villogott elõ - lehet, hogy csak képzelõdés, de én mindenütt látni véltem két szemet. Gubó legyek, ha ez nem az úgynevezett »sárosi õrszem«-nek a szeme, ki arra vigyáz a park szélén, hogy befordul-e a jegenyefák periferiájába vendég, amely esetben bekiáltja a kastély népének »Chlapci do liberiji!« (libériába, gyerekek) s egy szempillanat alatt finom kiborotvált komornyikká változik az öreg béres, ki még az imént trágyát hordott, s fehér szakácskában és sapkában habot ver az ambituson mint kukta a mindenes, aki elõbb még fát vágott.

Az öreg Csapiczky elénk szaladt hajadon fejjel, de nem volt az még öreg. Ruganyos fiatal ember, szegfûvel a kabátja gomblyukában, kifent bajusszal, fiatalos gesztusokkal, mintha testvére lenne a fiának.

- Isten hozta, uraim és hölgyeim! Nagy kitüntetés ez rám nézve. (Dörzsölte a kezeit és ragyogott az arca az örömtõl.) De hát csak le méltóztattok szállni és megtisztelni a szegény házamat? Istenem, ennyi fényes név! (Végigtekintett a hintók során s megtelt a szíve csordultig kevélységgel.) Mennyi név, mennyi név… Ezalatt mi is odaértünk Endrével; egy csöppet se érzelgett, mikor a fiát meglátta, éppen csak úgy fogott vele kezet, mint az idegenekkel, malacfarkszerû görbületben nyújtván azt oda a legújabb dzsentriszokás szerint.

- Jó napot magának - szólt kedélyesen -, mi újság in politicis?

- Semmit se tudok.

- Ah, ti mennydörgõs újságírók, sohase tudtok semmit, de azért mindennap hazudtok húsz hasábot. Nos, én azért mégis szeretlek benneteket - miközben engem is átölelt barátságosan és megropogtatta a derekamat (persze miután elõbb a fia bemutatott). - Mert ha nem szeretnélek, nem adtam volna oda a fiamat. Az egyetlen fiamat. Oh, ha az anyja élne. A gõgös anyja! Egy Motesiczky-leány. Aki tudja, mi az, egy Motesiczky-leány! (Szétnézett, hogy ki nem tudja.) Nem, nem, õ nem engedte volna, de én demokrata vagyok. Az elsõ demokrata a Csapiczkyakból. Becsületemre mondom, az elsõ. Én odaadtam a fiút, pedig minden lehetne, minden, minden. (Hangját meglassította.) Ilyen rokonság! Tessék ezt megnézni. Hát hogyne lehetne az ember egy ilyen rokonsággal minden. Teringette, még nádorispán is, ha nem volna a nádorispánság eltörülve. Hallom, most megint vissza akarják állítani. Mi van ebben?

- Semmi.

- Kár - felelte hanyagul. - De én végre is nem bánom már. Én magam semmi se akarok lenni, a fiút pedig már odaadtam. Szándékosan adtam, mert példát akarok statuálni… Amelyik ország kiadja a kereskedelmet és a sajtót a kezébõl idegeneknek, az elvész, mint Lengyelország. Abcug Dugovics Titusz! Most nem az a nemzeti teendõ többé: a zászlót kicsavarni a török kezébõl, hanem az írótollat kicsavarni a zsidógyerekek kezébõl. Hm. Tudom én, mit csinálok. No, de szálljatok le, urak… ne okoskodjatok, kérlek, falatozzunk valamit, aztán nem bánom, induljunk.

A hölgyek kocsijához szaladt, azokat sorba kiemelgette udvariasan, az öregebbeknek kezet csókolt, a bakfisektõl egy-egy csókot lopott az öregurak pajzánságával, azután karját nyújtotta Szlimóczkynénak és a tulipánfákkal beültetett udvaron keresztül vezette a lakásba.

Útközben még mindig folytatta a kedvenc témáját az újságírókról, jobbra-balra beszélve, néha hátrafordult, hogy a hátuljövõk is hallják. Úgy látszik, restellte, hogy a fia csak újságíró.

- Azt mondják róluk, hogy hazudnak. De ez nem igaz. Csak olvasni kell tudni. Én minden lapból kiveszem az igazat, mert le tudom számítani, amit az újságíró hozzátett a pártállása kedveért. Az öreg Deák azt mondta, hogy csak egy paragrafusból álljon a sajtótörvény: »hazudni nem szabad«. No iszen, megadta neki. Hát van valami a természetben, ami nem hazugság? Csal minden és mindenki. Csalnak a férfiak, csalnak az asszonyok…

Szlimóczkyné lesütötte a szemeit.

- Csapiczky, maga egy rossznyelvû rágalmazó!

De Csapiczky már jobban bele volt bõszülve a témájába, mintsem föl bírta volna venni a könnyebb társalgási hangot.

- De éppen abban van a vicc - folytatá -, hogy az ember le tudja számítani a fölösleget. Kivonás, sokszorozás és összeadás dolga minden. Ha azt, amit az emberek valakirõl tartanak, leszámítom abból, amit õ tart magáról, kijön az illetõnek az igazi értéke. Tessék ezt a krumplit megnézni (éppen a konyhakert mellett haladtak el), kicsírázott, kinõtt és most a késõi melegek által félrevezettetve kivirágzott.

Csakugyan volt ott egy pár burgonyabokor. A nyáron kiszedett fészkekben visszamaradt gumókból, a rózsaszínnel árnyalt fehér virágfürtök buján hajladoztak, csókolóztak egymással a vékony szárakon.

- Ah, de csinosak! - kiáltá tapsolva a középsõ Szlimóczky kisasszony, lehajolt, letépett egyet és a hajába tûzte.

S minthogy a középsõ Szlimóczky kisasszony, Erzsike, volt a legszebb a társaságban, a krumplivirág egyszerre a divat magaslatára emelkedett.

A gavallérok legott rárohantak a krumplibokrokra, egy perc alatt letépdelték, fölbokrétázták a gomblyukakat, úgyszintén a többi kisasszonyok - egy bolond százat csinál. A szegény Idának már nem is jutott, a Keviczkyét kellett elkérni - teljes bûnbocsánat fejében.

Csapiczky azonban rendületlenül folytatá a témáját. - Hát mit érnek nekem a lapok igazságai? Semmit. Éppen a hazugságaikba vagyok szerelmes. Becsületemre mondom. Vegyük például a mohácsi csatát, ahol, mellékesen legyen mondva, részt vett Csapiczky Pál is a három fiával. Milyen érdekes volna, ha már akkor is jár vala a Pesti Hirlap és beszéli a dolgokat napról-napra, ahogy a riporterek kiszagolták, meghallották. Egy nap ezt, másnap azt, Tomory vállalja a vezérséget, Tomory nem vállalja a vezérséget. A király haragszik. Tomory duzzog. Az Egyetértés ma meginterjúvolta Tomoryt. Az egész interjú, mint a Bud. Corr. jelenti, légbõl kapott koholmány. Az Egyetértés, úgy látszik, csak a Tomory egyik apródjával beszélt és a többi meg a többi. Istenem uram, hát nem éppen ezekben a hazugságokban volna most bent a világosság! Mennyit érnének most ezek a hazugságok! Micsoda öröm volna efféle újdonságokat olvasni! »Még mindig tartja magát a hír, hogy a pápai követ azt írta a Vatikánba, hogy „rex non habet calceas” (a királynak nincs csizmája). Zápolya uramat ez annyira felbõszítette, tudósítónk biztos értesülése szerint, hogy saját költségén két pár kordován-csizmát varratott õfelségének.«

- Bolond vagy te, apuskám - szólott közbe Endre, nagyot nevetve az öreg zavaros filozofálásán.

Az öreg is nevetett, kacagott, hogy a könnyei csurogtak, és az egyik könnycsepp, miután végigszaladt volna a szakállán, feketén csöppent le a hófehér mellényére. Az ördög tudja, hogy lehet az! A legkisebbik Szlimóczky kisasszony is csodálkozott és gyöngén meglökte legidõsebb nõvérét, Idát: »Nini, a bácsika tintát sír.«

Az udvaron egy garázda csikó futott most keresztül, éppen elõttünk, ugyancsak megriasztva a hölgyeket; akik sikoltozva ugrottak félre. Szép, vékony lábú, nyúlánk, nemes fejû állat volt, s a cifra csörgettyûs szíj a nyakán, melyet bizonyosan ma tettek rá elõször, szokatlan zörejével még csak ijesztgette, merészebb fickándozásra és ugrásokra ösztökélte - menekülni vágyván a szíjtól és csörömpöléstõl. ( Hej, kis csikó! Pedig ez még csak elõkóstolója, amit majd viselned kell, a - hámnak.)

- Ejnye, de gyönyörû jószág! - kiáltott föl elragadtatva Domoróczy. - Mennyi idõs?

- Bizony nem tudom, édes öcsém - felelte Csapiczky habozva. - Ha jól nézem, nem is az enyém, csak úgy ideszabadult valahogy. Hé, fickó - szólt oda dölyfösen egy a tornáchoz támaszkodó kamasznak -, ugye nem a mienk ez a kis gebe?

- De bizony a mienk - bizonykodott a cseléd tótul. - Hogyne volna a mienk?

- Hát mégis az enyém - hagyta rá a háziúr fáradtan, kissé röstelkedve, hogy rossz gazda hírébe talál keveredni.

Hanem engem éppen ezzel kápráztatott meg. Mekkora úr lehet, aki szerit-számát nem tudva, nem ösmeri a lovait! A tornác legfelsõ garádicsán a kis Mari kisasszony várta a vendégeket. Csinos feslõ bimbó, olyan fekete szemekkel, mint a gyíké; kurta rózsaszín szoknyában. Mellette állott a nevelõnõ, egy lépéssel hátrább, egészen szertartásosan, mint a fõhercegi kisasszonyok mögött a palotahölgy. A nevelõnõ egy jóképû öreg nénike, madame Wrana - de úgy kellett kiejteni a Csapiczky-házban (persze a flanc végett), madame Wraneau, igazság szerint azonban csak pani Wrana volt, egy elszegényedett szepességi tót-német rokon, aki, mióta Csapiczkyné (a Motesiczky-leány) meghalt, a háztartást vitte és nevelte a kisleányt.

A kis Mari kedves kis pukedlit csinált.

Az öreg Csapiczky szeretetteljesen mutatta be azoknak, akik még nem ismerték:

- Mari leányom, y -nal Mary… miss Mary.

Miss Mary kezet csókolt az idõsebb dámáknak, aztán irulva-pirulva kezet fogott az urakkal, míg ellenben a bátyjának arisztokratikusan odanyújtotta a két ujját.

- Bon jour mon frére.

Annyi »r« betût vegyített hangjába, amennyi csak kifért pici szamócapiros száján.

- Tessék, tessék urakok! - kedélyeskedett Csapiczky.

A vendégek betuszkoltattak a nagy ebédlõbe, hol L-re terített asztal várt rájok, hatalmas virágbokrétákkal díszítve.

- Méltóztassanak leülni, méltóztassanak. - Egy kis elõebédet, kutyafuttában… Csak egy-két falatot, mert az ebéd késõn lesz Lazsányban… Csak akárhova, kérem, mintha vendéglõben volnának… Mennyi név! Istenem, mennyi név!

S ismét és ismét kedvtelve nézett végig a letelepedõ vendégseregen.

Szolgák egész raja lépett be tálakkal, valamennyi livréeben. De milyen különbözõ ruháik voltak. Strimpflis komornyik volt az egyik, spenceres tigris a másik, Mária Terézia-korabeli huszárruhában a harmadik, régi pandúrjelmezt viselt a negyedik - persze valamennyijökön rosszul állt, mert nem rájuk volt szabva.

A gazda összevont szemöldökkel nézett a nevelõnõre, ki az asztal körül szorgoskodott.

- Madame Wraneau, miféle tarka papagájokkal hordatja ön föl az ételeket?

Madame Wraneau mentegetõzött.

- Ön szokta mondani, uram, hogy szereti a múltakat, hogy szeret emlékezni amaz órákra, amikor még az apja, nagyapja asztalánál szolgáltak föl a cselédek.

- Hát igen. Enfin, igaza van - szólt szemmel láthatólag lecsillapodva. - Valóban kedvteléssel merülök el a múltakba, s e különbözõ korbeli ruhák, úgy vélem, felette alkalmasok a nemesek asztalaihoz, hogy az õsök ízlését, szokásait mintegy összeköttetésbe hozzák a jelen nemzedékével.

- Ön mester ezekben, Csapiczky - dicsérte meg Szlimóczkyné, mialatt a lorgnettején nézegette a cselédeket. Véletlen volt-e, vagy hogy szokása szerint az orrát mozgatta gúnyosan Szlimóczkyné, a lorgnette lefordult róla és szerencsétlenül beesett a leveses tányérjába.

- Bah! Milyen ügyetlen vagyok!

- Semmi az. No bizony. He, Jean, egy tányért! Csi pocsujes ti szomár? (Hallod-e te szamár?) No, mit bámészkodol? - fakadt ki éktelen dühvel Csapiczky. - Hát nem mondtam már, hogy te vagy a Jean?

Szegény Janó majd a föld alá süllyedt, dacára a szép strimpflis uniformisának, zavarában, szégyenletében.

Az incidens szerencsésen elsimult, az ételek kitûnõek voltak, a borok pedig éppen fölségesek, s a házigazda annyit tudott mondani mindenikrõl, kinek a pincéjébõl való, melyik évbõl, hogy valóságos gusztust csinált; ez a király kedvenc vörös bora, a vágújhelyi préposttól kapta; - utána valami édes bort hoztak.

- No, ez konty alá való - kínálgatta a hölgyeket -, isteni ajkakra méltó nektár. Ennek a neve »szirupéka«, az egész világon csak egy hordó van még belõle s az is nálam van. Hol termett? Isten tudja. Csak az bizonyos, hogy mása nincs most. A története egyébiránt a következõ: 1827-ben a váci püspök borait licitálták, persze a halála után, a pincében találtak egy beomlott ágat, egy egész utcát hordókból. Ezek közt volt a szirupéka egy hordóban. Hogy mikor omlott be a pince - semmi annale nincsen róla. De hol is hagytam el? Hát igen, egy kocsmáros megvette potom áron a szirupékát, apám véletlenül rábukkant és megszerezte a családnak. De persze ebbõl csak akkor iszunk, ha valaki születik, megnõsül, vagy férjhez megy a Csapiczkyak közül.

A vendégek mind töltöttek a szirupékából és élénken koccintgattak:

- Hagyjatok meg valamit miss Mary lakodalmára is kacagott az öreg, de aközben egyre töltögette a szirupékát.

Miss Mary pedig haragosan szegezte le kis fejecskéjét és a kendõjét harapdálta zavarában.

- Ugyan, papa, papa!…

Az ételek ezalatt egyre váltakoztak: újak, meglepõk, mindenik egy-egy furfanggal kieszelt szakácsremek, pecsenyék, közbe szörpök, megint pecsenyék, torták, nyalánkságok. Lucullus asztala se lehetett különb.

Az asszonyok nem gyõztek csodálkozni.

- Ejnye, hát ez mi? Ki csinálta ezt? Ugye a cukrásztól való Eperjesrõl?

- Nem, nem - felelgette Csapiczky szerényen -, minden csak afféle »doma robiensis«. (Felvidéki nyelven azt jelenti, hogy »otthon csinált«.) Szegények vagyunk, így élünk közönségesen és végre is azt eszik az ember, amije van. Nem szeretem a flancot. Úgyis azt fogják ránk, szegény sárosiakra, hogy nagyzolunk. Az ember rá se mer már gyújtani egy jóravaló szivarra.

Eközben pedig még egyre váltogatták a tányérokat és hordták az ételeket. A vendégek már lázadozni kezdtek:

- Ez már sok! Még mindig hoznak valamit! Istenem, meddig fog ez tartani? Itt öregszünk meg, uraim.

Csapiczky végre is megszánta õket és így szólt a szolgákhoz fejedelmi prosopopeával mintha kegyelmet adna az összegyûlt sokaságnak:

- Nos, fickók, legyen hát vége! Senki se próbáljon többé semmi kotyvadékot behozni, mert lelövöm. Hagyjátok kinn a többit.

Erre a parancsszóra nesztelenül kotródtak ki a hajdúk, huszárok és lakájok; az én képzeletembe pedig úgy vésõdött be az egész dolog, hogy még talán egy nap, egy éjjel szakadatlanul hordták volna be a legpompásabb ételeket, ha a végtelen fonalat az elõzékeny Csapiczky el nem metszi.

Az üveges ajtóban, mely nyitva volt, hogy a szivarfüst kimenjen, csakhamar megjelent egy izmos nõszemély. Meg lehetett ismerni, hogy ez a szakácsné. Ohó, ez bizonyosan veszekedni jött a nyakán maradt ételekért.

Csapiczky bosszankodva ugrott föl, megijedve, hogy mit akar a szakácsné. S minthogy éppen az ajtónál ültem, jól hallottam, amint mondta, bár halkan beszélt:

- Mit adjak a kocsisoknak enni?

- Semmit - felelte Csapiczky mérgesen.

- De az nem lehet… azoknak innivaló is kell.

- Vajon? - dörmögte gúnyorosan:

- Mert higgye meg a nagyságos úr, ha négy gróf hal meg éhen, nincs akkora lárma, mintha egy kocsis jól nem lakik.

- Hm, ez igaz lehet - szólt elgondolkozva. - Adjon nekik, lelkem Makaláné, mindent, amit csak megkívánnak.

A jó borok megtették a hatást, az urak ott felejtették magukat; kivált az átkozott tósztok okozták: egyik is, másik is felköszöntötte a võlegényt, a menyasszonyt, az örömapát, hát erre aztán felelni kellett, szóbul szó lesz, némelyik szó beleágazik egy másik mezõbe és fölszólalásra provokál új szónokot. Szóval, csak a bacilusok kölykeznek olyan szaporán, mint a tósztok. Az ördög vigye azokat a tósztokat.

- Uraim, uraim, ne feledjük, hogy útközben vagyunk és: hogy nagy föladat küszöbén állunk.

- Ej, jó helyen vagyunk.

- Bolondság!

A föladat nem a mienk, csak az Endréé.

Beállott az úgynevezett amabilis konfuzió, mindenki beszélt egyszerre; a fiatalemberek odahúzták a székeiket a kisasszonyokhoz s ott egy csoportot képezve udvaroltak; különösen az egyik Nedeczky-leányt, a Vilmát, dongták most körül, mint a darazsak a virágot, mert az mester volt a társalgásban, csak úgy dõltek belõle a sziporkák. S milyen szabadon, fesztelenül diskurál: kutya jukkerasszony lesz belõle, ha fõkötõhöz jut.

A leányok is pompásan érezték hát magokat, sõt a mamák se unatkozának, mert a jónevelésû sárosi ifjak az elefántságra is ki vannak képezve.

- Halljuk Bogozy bácsit. Halljuk a malacok szerelmét, halljuk, halljuk!

- Ne okoskodjatok!

- Ej, mit! Lazsányban úgyse lehet, mert ott ünnepély lesz, de most itt magunkban vagyunk. Egy lumpoló társaság, melyet nem köt az etikett.

Endre kétségbeesve tekintgetett az órájára.

- De hisz ez borzasztó, elkésünk. Mit gondolnak felõlem Lazsányiék és Katica? Apuska, szólj, kérlek, vendégeidnek.

- Mit szóljak?

- Hogy menjünk.

Az öreg Csapiczky a fejét rázta és rámordult megbotránkozva:

- Az nem lehet. Mit gondolsz? Soha még Csapiczky nem mondta a vendégeinek, hogy menjenek. Inkább a nyelvemet vágatnám ki.

- No, hát akkor majd megmondom én.

S ezzel szólásra emelkedett, de a kompánia benne volt már a kötekedésben, tudták, mit akar mondani, hát csupa pajkosságból bedugták a füleiket mind, mind, még a kisasszonyok is.

Nevettek, kiabáltak, lezúgták.

- Abcug, abcug! Nem akarjuk hallani! Eláll!

Endre is nevetett, de hogy viszonozza a tréfát, miután meglátott egy krétát a pohárszéken, odaintette a Matykó inast és fölírta a kékposztó dolmánya hátára csinos gömbölyû betûvel: »Menjünk, uraim, mert kikapok«.

Aztán megparancsolta a Matykónak, hogy járja körül az asztalt, de úgy, hogy a háta legyen a vendégek felé fordítva, mert õ most plakát és nem inas.

Ezen a »szamár ötleten« megütközött Pruszkay Stefi és fölfortyant. (Nem csoda, mert a tizenötödik pohárnál tart.)

- Kikérem a sértést - rúgta ki maga alól a széket izgatottan -, nekem ne fordítson hátat egy inas. Az ilyen vicceket a zsurnaliszta úr otthon, Budapesten hagyhatta volna…

Fölugrott és kifelé rohant.

Tízen is elállták az útját.

- Fogatok - hörögte -, rögtön fogatok… Eresszetek!

- Stefi, legyen eszed - csillapítgatták. - Hát megbolondultál? Ej, ej, cimbus, cimborka (simogatták, cirógatták). Hiszen senki se sértett meg.

- Segédeket ide! Segédeket! - s ajkszegletei remegtek az indulattól. - Vért akarok inni, vért, vért!

Bogozy bácsi fölkapott az asztalról egy pohár vörösbort és ünnepélyes pátosszal mondta (õ tudta, hogy kell Pruszkaycal beszélni, ha egy kicsit kapatos):

- Tass vezér unokája, igyál inkább egy kis vörösbort!

A sok kéz közül, mely a dühöngõt tartotta vállánál, nyakánál, derekánál fogva, egyszerre ösztönszerûleg kinyúlt egy a pohár után és az éppen a Tass vezér unokájáé volt.

- Bandi, gyere, koccints vele!

Endre, ki restellte a jelenetet, odament, koccintott vele, aztán összeölelkeztek és vége volt a haragnak, elmúlt, mint a szappanbuborék. De azért a mulatság már megromlott. Pruszkay elkezdett érzékenykedni és vallomásokat tett, hogy õ milyen gonosz, hitvány ember, aki nem érdemli meg az életet, mikor a legkedvesebb barátját megbántja és kellemetlen perceket szerez neki a legboldogabb napján. Aminõt csak egyet adnak az istenek a közönséges halandónak. (Õneki egyébiránt kettõt adtak és a harmadikat keresi, mert éppen most válik a második feleségétõl.) Szóval, Pruszkay Stefi már el volt készülve, - õt immár csak mint tiszteletbeli málhát szállítják Lazsányba, lehet azonban, hogy a levegõ kifújja egy kicsit a mámort a fejébõl.

A kínos incidens tehát asztalt bontott; s most már a vendégek csakugyan fölkerekedtek, hogy meg se álljanak Lazsányig.

Az elsõ kocsin mi indultunk, Endrével; a võlegény érjen oda legelõbb; legutoljára maradt az öreg Csapiczky a kis Marival, s mikor átkelve a Polyovka-patakon, fölkapaszkodtunk a lazsányi dombra, melyet az én szelíd kedvenceim, a nyírfák, valóságos mesebeli ezüst erdõvé varázsoltak, gyönyörûség volt hátranézni a tömérdek négyesfogatra. A kocsisok, egy kicsit pityókosan, nem sajnálták az ostort; szinte röpülni látszottak alant a fogatok egy nagy arany felhõben, mert az út fölvert porát a verõfény a maga képére átfestette.

- Az öregem négyesét nem látom - mondta Endre bosszankodva.

- Hol lehet?

- Bizonyosan visszamaradt elrakosgatni egyet-mást.

- Hány órakor lesz az esküvõ?

- Fél egyre kell lennie. De az öreget végre is be kell várni, mert õ az örömapa, Mari hugom pedig az egyik koszorúlány.

- Lazsány még messze van?

- Egy jó negyedóra. Nini, már látszik is a templom bádogtornya.

Csakhamar ott voltunk Lazsányban. Egy veszekedett nagy kastély látszott, félig rom, a falu innensõ részén. Az ablakok némelyike kitörve; nemcsak üveg nincs benne, de ráma se. A nagy park egykori kõkerítése is hézagos, néhol összeomlott és a kövek szerteszét hevernek, csak imitt-amott ép még, és a mohhal benõtt zsindely is rajta van.

- Ez a Katicáék háza; egy kicsit elhanyagolt állapotban van. Végre is csak a földszint egy részét lakják. Az öreg méltóságos úr (a Katica mostohaapja) mint afféle katona, inkább a rombolást szereti, mint a javítást. Oh, ezek a javíthatatlan katonák!

- Miért »méltóságos« az ön apósa, ha szabad kérdenem? Õrnagyot nem illeti meg ez a cím.

- Persze! De õ császári és királyi kamarás is.

- Ah! az más.

Csak késõbb tudtam meg, hogy az õrnagyot Uhlariknak hítták valamikor és a Lazsányi nevet csak néhány év elõtt vette föl a birtok neve után, melyet az eperjesi püspöktõl bérelt.

Apja sótiszt volt az aerariumnál és nem volt nemesember. De hát akkor hogy lehetett a fia kamarás? Hát, azt mondják, rendkívüli módon. Uhlarik Pista eperjesi diák korában beállt katonának és oly tökélyre vitte pár év alatt a huszármesterséget, hogy a fõherceget, mostani királyunkat, õ tanította lovagolni, mint a legjobb lovasok egyike a legénység közt. A fõherceg hálás volt tanítója iránt és amikor császár lett, kinevezte hadnagynak. Uhlarik úr lett, elkerült Bécsbõl, tudja isten, milyen ezredhez, s lassan-lassan csúszott fölfelé a ranglétrán egész a kapitányságig. Sok tarkabarka évtized lefutott: öreg kapitány lett az egykori nyalka huszárgyerekbõl s a császárból lett öreg király; sohase találkoztak azután. A király tán el is felejtette mesterét, mikor egyszer csak egy erdélyi hadgyakorlatnál, amint ellovagol a hadtest elõtt, hirtelen szemébe ütõdik egy ismerõs arc a sorból, egy sokszor látott tekintet; megrántja a lova kantárját és megáll az ámuló-bámuló kapitány elõtt.

- Ön Uhlarik?

- Igen, fölség.

A király szeme nyájasan siklik el a kapitány alakján s lelkét lágyítja, rezegteti sok elõbuggyanó emlék.

- Kívánjon ön valamit.

Ritkaság. Egy vén tábornok beszélte nekem, hogy az uralkodó egész életében ezzel az esettel együtt is csak kétszer tanúsított ilyen kegyet. Kívánjon ön valamit! Ez azt jelenti, hogy mindent kérhet az illetõ, amit a szeme, szíve megkíván, még egy uradalmat is.

Uhlarik kapitány szédült a boldogságtól: esze egy szempillanatig végignyargalt mindazon dolgok között a nagy mindenségben, melyekre az emberek vágynak és törekszenek, melyeket a hiúság, kapzsiság, okosság kiturkálhat egy korona alól és mohón, de zavartan dadogta:

- Kamarás szeretnék lenni, fölség.

A király elmosolyodott, mintha mondaná: »Ön bohó egy fickó, Uhlarik« s egy szemintéssel búcsút véve, odább nyargalt.

Mondják, hogy a király, aki természetesen megadta neki a kamarásságot, elengedvén az õsöket, többször fejezte ki csodálkozását még azután is az eset fölött. Pedig olyan természetes. Sárosi születésû ember nem kérhetett mást.

Egyébiránt bocsánat e kitérésért a múltakba, annál is inkább, mert a jelen is elég leírni valót nyújt. Mikor a kapuhoz értünk, egy mozsár dördült el, aztán pukk! még egy másik, a »hangászok« pedig (mert Sárosban szeretik a jó régi magyar szavakat németekkel vagy latinokkal fölcserélni, de a rossz új szavakat fölkapni a sikkhez tartozik) - ráhúzták a Rákóczit. A nagy, széles udvar tele volt már kocsikkal és kocsisokkal, kik különbözõ livréekben, hatalmas strucctollakkal lebzseltek, nevetgéltek, az urakat szólták s pajzánul incselkedének a kerítésen bekandikáló helybeli vászonnéppel. A helység híres volt a szép asszonyairól. Mondják, hogy egy évig feküdtek itt egykor a Thököly Imre gránátosai.

Alig tudtunk a sok kocsi közt behajtani; az összegyûlt vendégek: Divékyék, a somhelyi Garzók, a bánújfalusi Nagyok, a báró Kramlyak, a koronkai Csathók, a Balánszkyak, a létai Létássyak, de tudná az ördög elszámlálni mind, kiszaladtak elénkbe a verandára és nagy éljenzéssel fogadtak.

Az õrnagy maga is elõsántikált fényes katonai egyenruhájában, kardosan, csákósan, és még mielõtt leszálltunk volna, mennydörgõs hangon rákiáltott Endrére:

- Visszafordulhatsz már, fráter, elkéstél. Odaadtuk már a leányt másnak.

Endre szinte beléhalványodott, még tréfának is rettenetes szavak; de az õrnagyot nyomban elfogta a kacagás, mert egy csöppet se félelmetes alak, piros borvirágos arcú, pocakos ember, nagy, agyagszínû bajusszal, melynek egy része a szakállból van kölcsönvéve.

- Hol a pokolba késtetek annyi ideig? No, de most már egy, kettõ, három, öltözködjetek hamar, hogy mehessünk.

- Katica hol van?

- Azzal már nem beszélsz többé, bruder, leánykorában. A komornyik majd megmutatja a szobátokat.

Aztán sorba jöttek a többi hintók, mindeniknél kitört a zsibongás, a fogadtatás meleg elevensége. Az öreg õrnagynak nem sok tekintélye volt (hiába, a származást sohase lehet egészen kiheverni), de azért szerették, s hallani lehetett a szobámból, ahol öltözködtem, amint sorba üdvözölték az érkezõk vidáman, barátságosan. »Jó napot, Königgrätz apó. Szervusz, öreg Königgrätz. Hogy van, édes Königgrätz apó?« (A méltóságos kamarás úrnak ez volt a haute créme-ben a neve, vonatkozással bizonyos hadi sikerekre.)

Egy jó negyedóra múlva kiöltözködve gyülekeztünk a nagy társalgószobában; nehányan magyar díszruhában, mentésen, kócsagos forgós kalpagokban. A kordován-csizmák vígan csikorogtak, a kardok kevélyen csörögtek, a nõkön a selyemruhák rejtélyesen suhogtak, ámbár a hölgyek nagy része inkább a menyasszony szobájában tartózkodott.

A társalgószobában egyszerûek, majdnem szegényesek voltak a bútorok. Königgrätz apó mondotta is egypárszor magyarázatul:

- Katona létemre szeretem az egyszerûséget. (Önmagával megelégedve dörzsölgette a kezeit.) Teringette, imádom az egyszerûséget… s úgy ragaszkodom e hitvány bútorokhoz, mintha a mannschaftom volna… Az asszony persze szeretné kihajigálni, de nem engedem. Teringette, nem engedem.

A hatalomnak ez a szertelen mértéke szinte megrészegítette egy percre Königgrätz apót s széles, tokás arca fölfúvódott az önérzettõl, mint egy spanyol nagyköveté.

A falakon híres generálisok arcképei lógtak. Azokról mind sokat tudott beszélni, egy-egy adomát közbeszõve, amelynek azonban a pointjét nem tudta soha kihozni, mert olyan asztmatikus köhögés fogta el a nevetéstõl ott, ahol a nevetni való rész következett, hogy abban kellett hagynia. Az egyik asztal tele volt partecédulákkal - ezek az udvartól küldött halotti jelentések; minden kamarásnak megküldi az udvarmester.

A házhoz járatosak már ösmerték az öregúr gyöngéjét, hogy szívesen flancol e partékkal, de az új vendégeket meglepte a sok fekete szegélyes nyomtatvány, egymás mellé kiterítve.

- Miféle halálesetek ezek?

- Az udvar - felelte Lazsányi közömbösen. (Sok ravasz griffet eltanult már a nemességtõl.)

- Ah, az udvar?

- Oh, igen -, folytatá elszomorodva -, igazán unheimlich mindennap egy ilyen cédulát kapni… Mintha egy síri árny lépne be mindennap a szobámba.

Szétnézett révedezõ szemekkel a tágas teremben, mintha itt az õ szalonjában libbennének láthatatlanul a fenséges és nagyméltóságú szellemek mindnyájan.

Aztán egy partecédulát vett föl az asztalról a jobb kezével, bár már rajta volt a fehér szarvasbõr-kesztyû.

- Ez a legfrissebb - mondá - a szegény Larisch-Moenich grófné. Istenem, istenem, hogy ez is meghalt - s hangja reszketeggé vált, szempillái rezegni kezdtek.

- Hány éves volt?

- Nem is tudom. Ah, itt van. Meghalt 79 éves korában. Szegény Larisch-Moenich!

- Ösmerte, Königgrätz apó? - kérdezte báró Kramly.

- Nem, fiam, nem ösmertem.

- Hát akkor mért sajnálkozik?

Königgrätz apó fölpattant, sárga szemei szikrát szórtak.

- Mért, mért? Teringette, mért! Hát mert érdeklõdöm az udvar iránt. Ki érdeklõdjék, ha mi, kamarások nem? Teringette, ki érdeklõdjék?

Kramly bárót, ki tizenöt év elõtt jött be Csehországból, egy kis birtokot vásárolva Bertányházán, a partecédulák eszmetársítás útján egy kevély megjegyzésbe csábították be (a sárosi levegõn lassankint õ is hasonló lett a bennszülöttekhez).

- Tavaszra én is egy családi kriptát szándékozom építtetni Bertányházán. A köveket már faragják hozzá a zsarnóci kõmûvesek.

A báró negyvenöt éves férfi volt és nõtlen, családtalan, a kripta tehát általános csodálkozást keltett.

- Sacrebleu! Mit teszel bele? - kérdé a gúnyoros Divéky Vince.

- Bah. Hát õsöket. Hozatom Csehországból.

Kramly báróról az volt a köztudat, hogy az apja mint katonai liferáns kapta a báróságot, késõbb aztán elveszté nagy tõkéjét, s a fiú ide menekült a maradékkal.

Finom, alig észrevehetõ gúnymosoly játszadozott az ajkakon.

- Úgy? - mondá nyájasan Divéky - és hogy veszed, kérlek, a csontok fontját?

Ezen aztán nagyot nevettek, maga Kramly is nevetett, az õrnagyot pedig majd megfullasztotta az asztma, nyakába esvén Divékynek: »Oh, te grobian, te grobian!«

Mind nagyobb lett a társaság, következésképp szûkebb a terem. Végre megjelent felöltözve a võlegény is, ugyancsak kicsípte magát. Nagy hurrá-kiáltásokkal fogadták. Azután megérkezett az öreg Csapiczky, leányával, Mari kisasszonnyal, úgyszintén Koltay Miska Szalkányból, lóháton; csupa tajték volt a paripa. Már odakünn kezdte a panaszkodást Miska, hogy ördög vigyen el minden szeles embert; otthon felejtette a pénzét a másik kabátjában, és csak a feleúton vette észre.

A bennszülöttek összenéztek, de senki se mosolygott, egyszerre tízen is nyújtották a tárcájokat, mintha vezényelnék õket.

- Parancsolsz, amicenko?

Koltay hanyagul, de mégis elutasítólag intett a kezével, mint egy rest angol lord.

- Ugyan hagyjátok, unom az effélét. Végre is a körülményektõl függ. Lesz egy kis parázs ferbli, Königgrätz? Beszélj, Königgrätz.

- Lesz, lesz - hagyta rá Königgrätz apó, ki a köszvényes lába dacára úgy irgett-forgott, mint a karika, majd itt volt, majd ott volt, tett, vett, igazított és parancsokat osztogatott.

- Ah, no. Most már mind együtt vagyunk. Csak még az asszonyok öltözködnek. Teringette, az a sok limlom, az a sok másli, toldalék… Oh, az a sok toldalék…

Az asszonyok valóban még sokáig piszmogtak a toilettejeikkel, de hisz azért asszonyok. A szobalány és a szolgálók õrülten futkostak fiókról-fiókra, majd egy hajtû kellett, majd egy cipõhúzó; és még isten tudja, mi. Végre azonban mégis elkészültek.

- Ah! - röppent el minden ajkon.

Kinyílt a mellékszoba ajtaja és belépett a menyasszony. Síri csönd támadt, melyet csak az a halk tengermormogás-féle zaj zavart, mely a meglepetést jelzi.

- Charmante!

- Meiner Seele! Gyönyörû.

De szép is volt. Magas növésû, sugár alak, szinte törékeny. Nagyban emelte az egyszerû fehér ruha. Szõke hajára fölségesen illik a koszorú, s nyakára a tündöklõ ékszer. Uramfia, mekkora smaragdok és zafírok! (Amilyen prózai lélek vagyok, mindjárt azon kezdtem tûnõdni, mennyit kap rá Endre a zálogházban.)

A menyasszony mögött a mama jött gránátszín selyemruhában.

Lazsányiné még elég csinos asszony, kissé hervadt már, az igaz, de a hervadásban is van költészet; zsebkendõjével kisírt szemeit törülgeti, de hasztalan, csak egyre elõveszi a fuldokló zokogás.

- Nem szeretnék anya lenni - mondja egy mellettem álló õszhajú aggastyán, névszerint valami Sipeky Márton, akinek annyira tetszik ez a mondás, hogy sorba járja a férfivendégeket megelégedett, vigyorgó arcával és mindenki elõtt ismétli: Nem szeretnék anya lenni. Hát te szeretnél anya lenni, hé?

A menyasszony szeme is ki van sírva (pedig szép kék szemei lehettek még tegnap), az arca is halovány, gyûrött, látszik, hogy nem aludt az éjjel; gyûrött, de így is szép arc, ovális, finom metszetû, melyet még csak jobban kiemel a csodálatos édes hajlású orrocska, hogy már azért is érdemes volna nõül venni.

De hol van Endre? Nini, hiszen éppen ott áll már elõtte, megfogja a kezét és megcsókolja; a kis kéz remegni látszik az övében.

- Fél, Katica?

- Nem, nem, csak szégyenlem magamat - suttogja s szinte szeretne valahogy elbújni Endre mögé, hogy kikerülje a sok kíváncsi tekintetet.

Kíváncsi tekintetek - enyhe szó. Valóságos szentségtörõ szemsugarak azok, melyek egy menyasszonyra lövellnek ilyenkor a csúf férfiszemkarikákból. Ah, istenem. Nem is hogy nézik, de hogy mit gondolnak hozzá… Pedig hogyan nézik a növését, formáit, idomait, mint a csikóét a vásáron. A látásukat megtoldják a sejtéssel. Azok a törékeny, finom, okos lények érzik e bántó szemeket, miként mászkálnak a ruhán keresztül szûzies testükön.

A vendégek mind odajárultak szerencsét kívánni a menyasszonynak, a mamának. Én is túlestem a szükséges bemutatáson, mire Königgrätz apó elkiáltotta magát élénken:

- De már most egy, kettõ, három, menjünk, hölgyeim és uraim. Jobbra át!

Nekem a markomba nyomták a bokrétás nászbotot és éppen meg akartunk indulni, mikor egy livrées szolga szembe nyitja a külsõ ajtót s nagy szuszogva cipel egy ferslágot, mely a postán jött.

- Milyen pech! - kiált föl kétségbeesve Lazsányiné. - Éppen most hozzák. (Aztán magyarázólag fordult a hölgyek felé.) A ruhák Párizsból, édeseim, az én ruhám és Katica menyasszonyi ruhája. Chatelottól, rue Boulogne 24. Onnan szoktam hozatni. És még sohase fõzött le ez az átkozott Chatelot; mindig pontos volt, csak most, éppen most. Képzelhetik, milyen bosszúság volt ez rám nézve. Azt hiszem, ha ebbe bele nem haltam, matuzsálemi kort fogok érni. Stefi, ne vigyorogj olyan gúnyosan, mert azt nem tûröm. Persze, te szeretnéd, hogy meghaljak. Tegnapelõtt kellett volna megjönnie a ruháknak, melyek mint gyorsáru lettek föladva, és nem jön semmi, semmi. Azt hittem, megõrülök. Végre is, mit tehettem egyebet, itthon ütöttünk össze egy ruhát a Katicának… egy akármilyet. Szent ég, ha rágondolok, hogy miként vagy öltözve, Katica szívem, most is azt hiszem, hogy menten megüt a guta.

- Nem szeretnék anya lenni - szól közbe kenetteljesen a váltig locsogó Sipeky.

A hölgyek és a férfiak mind tiltakoztak, mennyre-földre esküdözvén, hogy Katica fölségesen van öltözve, és hogy nincs az a szabó a világon, aki az õ szépségébõl elvenni vagy ahhoz hozzáadni tudna; de a méltóságos asszony makacsul rázta a fejét, mialatt fejdíszén jobbra-balra röpködtek a rozsdaveres strucctollak.

- Hiába beszéltek, hiába, hiába. Ami nem anständig, hát nem anständig. És kedvem volna fölbontani a kisztnit és… Was sagst du dazu, alter Stefi?

Königgrätz apó sietett tiltakozni.

- Ozaj dusa moja! (Ugyan, lelkem.) Hova gondolsz? Hiszen az anyakönyvvezetõ és a pap már egy órája várnak. Hiszen a párizsi ruha már itt van, és én szeretném is, ha rajtatok volna… ha már egyszer kifizettem. De végre is a családban vagyunk, ruha ruha. Um Gottes Willen, most csak nem kezdtek levetkõzni és újra felöltözni. Daj pokoj, Annuska! (Hagyj békét, Annuska.) Te pedig, Péter, vidd be azt a párizsi dobozt a méltóságos asszony szobájába, hogy ne legyen itt az útban.

A megszólított Péter fölkapta a székre helyezett deszkadobozt, hogy elvigye.

- Ah, a brüsszeli csipkéim - szólt egy lemondó sóhajjal Lazsányiné, a szolga vagyis inkább a doboz után nézve. De nekem meg a szolga tûnt fel, vagyis hogy a szolga háta. A dolmányán ugyanis félig letörülve, de azért még olvashatón ott állt fölírva krétával: »Menjünk, uraim, mert kikapok«.

Hopp hó! Miféle rejtély ez. Hiszen ez a gortvai dolmány fölirata. A szolga nem az, de a dolmány ugyanaz. Hát ez hogy lehet? No, az csak úgy lehet, hogy a dolmányt idehozták és elfelejtették róla lekefélni a föliratot. Lassankint még egynehányat ösmertem föl ezen a nyomon a gortvai egyenruhákból. Az ördögbe is, ezek a vándorló livréek különösek egy kicsit!

De már nem volt idõm elmélkedni. A lakodalmi marsall, Szlimóczkyné, a rendezkedéshez kezdett, eligazítván mindnyájunkat.

Én mentem elõl a bokrétás bottal.

Utánam a menyasszonyt vezette Domoróczy Pista.

Azután a võlegény következett Nedeczky Vilmával.

A deli Csathó Ferenc karján jött a kis Csapiczky Mari.

És így tovább, egész hosszú sorban, - de hogy milyen rendben, nem figyeltem meg, mert egyetlenegyszer néztem csak hátra, mikor az anyakönyvvezetõtõl jövet a templom felé tartottunk. (Egyébiránt mind a jegyzõi lak, mind a templom csak néhány lépésnyire volt az ódon, romladozó kastélytól.) Ugyanis a tegnapi esõtõl egy kis pocsolya képzõdött az útban, mely még teljesen föl nem szikkadt, nem nagyobb darabon, mint egy bivalybõr, de egyfelõl a plébános kertkerítése és az út másik oldalán veszteglõ fazekasszekér miatt éppenséggel nem lehetett kikerülni; biz abba bele kell lépnie fehér atlasztopánkáival a menyasszonynak is. Hiába jár a lelke a hetedik égben, a lábacskája mégiscsak itt tipeg-topog a szürke sárgolyón.

Én egyszerûen átugrottam a hosszú lábaimmal és eszembe se jutott a többiekért aggódni.

- Bravo, Domoróczy - hallatszott e percben a hátam mögött. Tízen is kiáltották: Bravo! Bravo!

Erre fordultam aztán hátra, hogy mi az. Hát Domoróczy lekapcsolta a meggyszín bársonymentéjét és végigterítette a sárfolton. A bájos menyasszony mosolyogva lépegetett rajta. Ez volt talán az elsõ mosolya a koszorú alatt.

Aztán, úgy tudom, ott hagyta a mentét mindaddig, míg mind át nem keltek a dámák. (Képzelem, hogy benyomta a nagy Szlimóczkyné és a száz kilóra becsült Csathó Lászlóné.) Végül egy szolga hazavitte megszárítani és megkefélni.

Mit mondjak a templomi ceremóniáról? Nem történt semmi különös. A sablonok, a közönséges kitaposott út az »egy kenyérhez és sóhoz«, - hogy a mézet ne is mondjam, mert az csak az elején van. Még kevésbé untatom az olvasót az ebéd apró-cseprõ részleteivel, hiszen mindenki volt már lakodalomban és még senki sem halt meg ott éhen. Mind, mind kihagyom az olyan dolgokat, amik csak a jelenlevõket érdekelték, zavaró incidenseket, a fölszolgáló inasok kezeibõl hogyan potyogtak ki a tányérok és csészék, mint öntötte le az egyik szósszal éppen a méltóságos háziasszony gránátszín ruháját, mire az fölkiáltott: »Szent Isten, milyen szerencse, hogy nem a párizsi ruha van rajtam!« (A gondviselés denique ilyen leleményesen változtatja át a legnagyobb szerencsétlenségeket szerencsékké.) Mellõzöm a tömérdek bon mot-t és aperçut, melyek egy ugyanazon pillanatban születnek és elmúlnak, mint általában a rövid életû szikrák, úgyszintén a tósztokat, melyek örökké élnek, mint a bolygó zsidó, és lakodalomról lakodalomra vándorolnak; még a saját násznagyi mondókámat is agyonhallgatom. (Ha hallani akarják, hívjanak meg násznagynak.)

Mondjam-e, hogy se a menyasszonynak, se a võlegénynek nem volt étvágya, de hisz ez természetes. Ámor okos kis isten, legyûri az étvágyat, ezt a gonosz, követelõ fickót, mert sokat árthatna, ha némelykor elkiáltaná magát, hogy a házassághoz speiz is kell.

Zavartan, elfogódva ültek egymás mellett, sokszor néztek egymásra, de ha az egyik nézett, a másik elkapta a szemét; mosolyogtak a hozzájuk intézett kérdésekre és igen szórakozottan feleltek. Látszott, hogy terhükre vagyunk. Endre néhányszor elõhúzta az óráját. Katica is többször kérdezte:

- Mennyi az idõ?

- Még csak öt óra.

- Hánykor indul a vonat?

- Tizenegykor.

- Bizonyosan tudja?

- Bizonyosan.

Amikor beszéltek, nem egymásra néztek; egyik a tányérjára, másik a gyûrûjére.

- És hánykor indulunk innen?

- Kilenc után.

- Nem lesz nagyon sötét?

- Attól függ, lesz-e holdvilág?

- Mama, nem tudod, lesz-e ma holdvilág?

- Ah, istenem, honnan vegyek én nektek holdvilágot?

Königgrätz apó rászólt a feleségére kedélyesen:

- Mit tudod te még, miért kérdik: hogy kell-e nekik vagy nem kell? Mert a holdvilág csak a szerelmeseknek becses. Hm. Az új házasok már nem szorulnak az égitestekre. Hm. Hát kell-e az a holdvilág, gyerekek, vagy nem kell?

Katica piros lett, mint a pipacs; Endre sietett felelni:

- Kell, kell.

- Hadd lám, melyitek fél a sötéttõl, hm - évelõdött a vén katona.

- Õ - felelte Endre.

- Õ? Miféle õ? Hát úgy kell azt mondani? Ejnye, mordizom adta, mondod mindjárt, hogy: a feleségem.

Katica ijedten tekintett Endrére.

- Ne, ne! - rebegi halkan, tiltakozón. - Ennyi ember elõtt! Jaj, ne!

Kitör a hahota s az egész társaság azon diplomatizál; hogy Katicából is kiszorítsa a »férjem« szót, de nem mondaná a világért. Lelke nevet belül, míg a fejét rázza.

Bohó kis dolgok, mi leírni való van rajtok? Engem hidegen hagynak. Egy orvos elõtt a nagy láz is csak egy szimptóma, a lassú érverés is. Egy násznagy elõtt a lakodalom csak egy pillanatnyi stádium a fejlõdõ életben. Egy tapasztalt násznagy nagy róka és hidegen érinti a mutatkozó poézis. Minden a fejlõdéstõl függ. A legrészegebb ember is kizárólag tejjel élt egy idõben (szopós gyerek korában). Láttam már szemérmes menyasszonyokat, gyönge, törékeny liliomokat a leszakítás elõtt - és mikor másodszor láttam õket, már akkor tányérokat vagdaltak a férjeik fejéhez.

Csak üljetek édesen, elandalodva egymás mellett, szegény gyerekek, megittasodva az elmúlt percek eseményeitõl, kíváncsian a jövõ percek eseményeire, és ne nézzetek sehova, csak egymásra; - mert ha egyebüvé néznétek, meg találnátok látni, hogy a próza már leskelõdik rátok valahol egy szögletben, vagy talán minden szögletben, mint a lecsapásra készülõ vércse.

És jön is már, de most még tetszetõs öltözetben. Kedves még, meleg még és nyájas. De majd meglássátok, hogy elhagyogatja apránkint szép ruháit és egyszer csak megáll elõttetek durván, meztelenül.

Most még csak az õrnagy kezdi elõtologatni, mert úgy illik, úgy kívánja a sikk.

- Csináljunk egy kis tréfát - kiáltott föl Königgrätz apó vidáman, mikor már emelkedni kezdett a közhangulat. - Adjatok egy ív papirost és egy ollót.

Papirost hamar találtak, de ollót sehol sem.

Az õrnagy maga ugrott föl keresni.

Egy úgynevezett »száz fiókú« szekrény állott a nagy ebédlõterem egyik sarkában, annak az egyik fiókját nyitotta ki, és onnan kotorászott elõ egy ollót és egy kulcsot. A fiók azonkívül tele volt emberi hajjal; jobban megnézve láttam, hogy különbözõ parókák, álszakállak és bajuszok.

- Szent Isten, mit tart ott az õrnagy? - kérdem a szomszédomhoz hajolva. A szomszédom volt Sipeky Márton, aki a fülembe súgta:

- A Dienerschaftot.

- Mit? Nem értem.

A mulatságos aggastyán hamiskásan kacsintott s mert a bor már bõbeszédûvé tette, piciny bepillantást engedett a sárosi misztériumokba.

- Az efféle szakállak és bajuszok segítségével tetszés szerint alakíthatja az ember a Dienerschaftját; csinálhat ugyanazon emberbõl torzonborz kapust, sima francia komornyikot és cotelettes angol lovászt:

- Ahá!

Az õrnagy visszatipegett az asztalhoz; az egy ív papírt fölnyirkálta kockákra, aztán egy ceruzát vett és sorba járta a vendégeket: »Mikor születtél, bruderkám? Ne hepciáskodj, brát moj slatki. Igazat mondj, nem törik be a fejed.« A dámákkal gyûlt meg a baja legjobban, azok erõsen vonakodtak. Micsoda új bolondság ez Königgrätz apótól? De az apó vidáman dörzsölte a kezeit. »Majd meglátják, meglátják« s kétszer is figyelmeztette, különösen az öregebbjét: »Igaz évszámot tessék mondani, mert megbánják«.

Mikor aztán minden papírra ráírta a nevet és az illetõ vendég születési évszámát, az öregúr eltûnt az asztaltól. Észre se vették; sõt mindjárt el is felejtették az egész összeírást. Hisz úgy röpködtek a változatos témák, mint színes pillangók a réteken. Tószt, disputa, incselkedések váltogatták egymást. S mindez bizonyos könnyedséggel, nagyvilági fölületességgel, úgyszólván csak a hangulat kedveért. Mert a sárosi fiatalember nem házasodik Sárosból, tehát nem is szeret bele sárosi leányba, legfölebb sárosi leányokon tanulja az udvarlást, s viszont a sárosi kisasszony sárosi fiatalembereken a kacérkodást. Mindez csak egy fõpróba, nem megy igazi vérbe, csak maszkírozza az igazi ostromokat. A színpadi csaták végre is kellemesebbek az igaziaknál. A nagy szenvedély és a nagy érdek elnyomja, ami finom, ami lezsér és ami pikáns az emberben. Ah istenem, semmi se lehet tökéletesebb a világon, mint az oly emberek, akiknek nincsen semmi vágyuk, csak szeretetreméltóknak és elõkelõknek látszani, és nincs egyéb törekvésük, csak hogy a szomszédjuk vagy a vis-à-vis-juk minél pompásabban érezze magát…

Talán egy félóra is elmúlt, lehet hogy több, mire újra visszatért Königgrätz apó diadaltól ragyogó arccal, maga elõtt eresztve egy kötényes szolgát, ki nagy kosarat cipelt.

- Nos, uraim - kezdé az apó és a szemei csillogtak és híztak a csodálkozó arcokon -, csináljuk meg magunknak azt a jó tréfát, hogy mindenki kóstolja meg Tokaj termését abból az esztendõbõl, amikor õ született. (Egyet csettintett a nyelvével.) Teringette, szegények vagyunk, de jól élünk.

S ezzel kezdte kirakni a kosárból a kis háromdecis üvegeket, telitöltve azzal az olvasztott arannyal, amit tokaji eszenciának nevezünk, mindenik elé oda téve a maga üvegjét a ráragasztott névvel és születési évszámmal.

- No, ez igazán fejedelmi gondolat! - kiáltottam föl, egészen belemelegedve e kápráztató földi jólétbe és az ötletnek kedvességébe.

- Csak az kár - jegyzé meg az öreg, fürgén szaladgálva az asztal körül -, hogy már lefelé nem sokáig tréfálhatok így. Egy-két év múlva már olyan vendégeim is lehetnek, akiknek nem tudok adni. Eredjetek, öcsém, a filoxérához! Fölfelé azonban jól állunk (ismét csettentett a nyelvével) és sokért nem adnám, ha száz éven felüli vendégeim lennének… Teringette, visszafiatalítanám õket… Ah, régebben kellett volna születnetek, amici.

Majd visszaült helyére, megtölté poharát az 1825-iki termésbõl (ebben az évben jött a világra Eperjesen) és így szólt a beállott mély csöndben ünnepélyesen:

- Ezt a poharat pedig ürítem az én kedves mostohaleányom, Bajnóczy Katalin egészségére, akit én úgy szeretek, mintha a leányom volna; kívánom, hogy a házassági kötelékben boldog legyen. És hiszem is, hogy az lesz, mivelhogy az elsõ föltétel, a szeretet édes kapcsa, megvan köztetek, édes gyermekeim. De ez még nem elég. A fiatalság nem soká tart - itt vagyunk mi a példa, én és anyátok.

- Stefi, ne szemtelenkedj - szólt közbe Lazsányiné.

- A férfi csak egyszer hal meg - folytatá Königgrätz apó zavartalanul -, az asszony ellenben kétszer. Amikor megöregszik és amikor tényleg kileheli a lelkét. Becsületemre mondom, hogy csak az elsõ halál nehéz neki, a másikat már jól kiállja. (Zajos derültség.) Azért tehát én azt mondom, hogy a fiatalságot pótolni kell.

- Mint a bajuszt a szakállból! - vágott közbe pajzánul Keviczky Ödön, nem minden alapos célzás nélkül.

A szónok maga is elnevette magát, a nevetéstõl eléfogta szokás szerint az asztmatikus köhögés, annak a végét be kellett várni.

- Úgy, úgy. Pravdu mas pan brat. (Igazad van, testvér.) Mint a bajuszt a szakállból, úgy kell a szépséget pótolni, de nem a patikából, hanem a szív jóságábúl. Ez a fundamentoma a jó házasságoknak. Édes leányom, Katalin! Egy-két óra csak és el fogod hagyni a szülei hajlékot, talán örökre, hogy új fészket építs magadnak; fogadd az útra, szívecském, ezt a tanácsomat.

Lazsányiné elérzékenyedett és sírva borult az asztalra.

- Nem szeretnék anya lenni - morogta a vén Sipeky.

Maga Königgrätz apó is ellágyult s valamit morzsolgatott a szemei közt, de azután folytatta:

- De még ez nem elég, érzem, hogy kötelességeim ezzel nem értek véget. Volt nekem egy derék ezredesem, bizonyos gróf Kozsebrovszky, szegény lengyel fõnemes, aki így szokott szólani, különösen a hónapok végén: »Ha még egyszer születnék, Stefi, körülnéznék a szobában, hogy van-e bent Wertheim-szekrény, és ha nem volna, hát (hogy is mondjam csak?) nem születnék meg«. Hát igen, a Wertheim-kassza. A pénz, a pénz, mely a háborúviselés fundamentoma, pénz nélkül nem lehet háború. De ezt már Montecuculi mondta. Hiába, minden okosat a katonák mondanak. Mert én azt mondom, hogy pénz nélkül nem lehet béke se, legalább családi béke. Azért tehát, ami tõlem telik… amennyi telik…

De már itt nem bírta folytatni, becsületes, vörös arcát elöntötték a könnyek, s balkezével (a jobbal a poharat tartotta) idegesen rángatott ki a waffenrokkja nyílásából egy iratot.

- Itt van egy kötelezvény - dadogta szaggatottan - …Ötvenezer forintról… édes fiam. . .

Odament Endréhez és átnyújtotta.

- Tedd el… majd legközelebb… legközelebb.

A társaság tagjai fölálltak és lelkesedve éljeneztek, tapsoltak. Sokan hozzá járultak és kezeit szorongatták. Maga Endre lehajolt, kezet csókolt neki, mire õ megölelte Endrét és sokáig tartotta a fejét szívéhez szorítva. …Endre vissza akarta adni a kötelezvényt.

- Nem, nem! - kiáltá egy elutasító mozdulattal. - Ne okozz nekem keserûséget… Fájna, ha üres kézzel eresztenélek el. Nem, nem! Tudom én, mi a kötelesség.

Ez aztán csakugyan méltó volt a tokaji eszenciához. A fölvillanyozott társaság koccintott és fölhajtotta az isteni nedvet.

Mindenki magasztalta az õrnagyot: De iszen, derék ember az! Ha nem származik is nagy õsöktõl, de igazi gavallér-szív dobog benne.

- Ha még a tulajdon lánya lenne - vélekedének mások -, de egy mostohaleány! Mégiscsak gyönyörû dolog.

- Kivált ebben a fin de siècle korban.

- Éljen Königgrätz apó! Éljen! Éljen!

Magamat is meghatott az érdekes incidens és még némi aggodalommal is eltöltött, hogy Endre barátunk talán nem marad meg pályáján, ahol immár szépen kezd a neve emelkedni s az ötvenezer forintos hozomány elvonja, legalább egy idõre, ahova úgyis taszítják a vele született hajlamok, a hegyes orrú cipõk perifériájába, a dzsentri-kaszinóba.

Odamentem hozzá és a fülébe súgtam:

- Gratulálok, nábob úr, de azért a tollat mégse kell ám lecsapni. Jó szerszám az.

Rám nézett és szelíden, de mégis bizonyos fölénnyel mosolygott, mintha mondaná: »Ugyan, kérem, ne legyen olyan naiv«.

Az öreg Csapiczky tûkön ült, kivörösödött a jelenet alatt; feszengett, izgatottan forgatta ujjaival nyakán a medve-rendet, mert õ is, mint általában néhány idõsebb úr, ezt viselte. (Az anhalti herceg, kinek Sárosban birtoka van, minden évben idõzik a megyében egypár hetet s ilyenkor mindig elpotyogtat medve-rendjébõl egypár példányt.) Egyszer föl is állt szólásra, de mintha meggondolná, egy kukkot se mondott, csak egy inasnak súgott valamit, aki elvezette a baloldali ajtón.

Észre se vettük, már visszajött, egy papírívet tartva kezében; fejét kevélyen vetette hátrafelé, szeme szokatlanul fénylett a cvikkeren keresztül, melyet az orrán felejtett. Egyenest a menyasszony felé tartott s megállt elõtte, nem mint egy szeretõ após, de mint Lancelot lovag.

- Kedves menyem! - szólt ünnepélyesen s oly hûvös volt minden szava, mint egy fejedelemé - a Csapiczkyak nem szeretnek bizonyos kérdéseket elõtérbe hozni, de bizonyos kérdések mégis elõjönnek, részint maguktól, részint hajuknál fogva elõrántva. De ez mindegy. (Végtelen keserûség ömlött el arcán.) A fõ az, hogy a fölvetett kérdéssel foglalkozni kell. Az ország összes csataterein hevernek a Csapiczkyak csontjai; nekünk nem volt szükségünk családi kriptára. Csak a nõk részére. (Gúnyosan pislogott az átellenben ülõ báró Kramlyra.) Igen, a mi csontjaink a csatatereken hevernek, kedvesem, és meg vagyok gyõzõdve, minden csont megmozdulna, ha egy Csapiczky nem azt tenné, ami kötelessége egy Csapiczkynak. Íme, leányom, vegye tõlem jó szívvel némi tûpénzül e hatvanezer forintról szóló kötvényt.

A szegény Katica azt se tudta, mit beszélnek, csak átvette az írást és ott tartotta, morzsolgatta kezében a keszkenõvel együtt.

A társaság pedig tombolt, ujjongott.

- Igazi gavallér - kiáltá Garzó Pál -, az is lesz, míg csak egy foszlány van belõle.

- Úr az úr pokolban is - jegyzé meg Pruszkay György de genere Tass.

Sokan fölugráltak és rohantak gratulálni a võlegénynek. Magam is megváltoztattam nézetemet a jövõjérõl.

- Most már én is azt mondom: le a tollal!

- Ön is azt mondja - mereszté rám a tekintetét bizonytalanul. Úgy rémlett nekem, hogy mondani akar valamit, de aztán mégis leküzdi és csak annyit kérd: - Miért mondja?

Mert ötvenezer forint még semmi, de száztízezer forint már valami. És végre is kényelmesebb újságot olvasni, mint írni.

Königgrätz apó majd a gyerekekhez rohant nagy lelkendezéssel: »Most már el vagytok látva derekasan, - saperlott, derekasan«, majd az öreg Csapiczkyt ölelte meg nagy szeretettel: »Lefõztél, kedves bruderkám, átkozottul lefõztél« és ismét hulldogáltak a könnyei. Csapiczky fitymálva vonogatta a vállát:

- Majd akkor látnád, Königgrätz, ha még megvolnának a Csapiczky-dominiumok. Úgy értem - tette hozzá óvatosan -, ha még mind megvolnának.

Olyanformán jött ki, mintha még vagy öt-hat dominium most is megvolna.

Ezalatt beesteledett. Egyszerre hozták be a gyertyákat nagy ezüst girandole-okban és a fekete kávét. Kezdõdött az asztalbontás. A menyasszony és võlegény elhagyta az asztalt, meg a tekintélyesebb hölgyek és urak, de a fiatalság, a jelesebb ivók, lármásan követelték, hogy õk itt ihassák kávéjukat, minthogy a post caffanumnak kell következni, amikor, elhullván a férgese, mint a kalitkából kieresztett madár, csapongva bontja ki szárnyait a jókedv.

Egy rész átalakul kártyakompániákká. Az öregebb hölgyek összeülnek egy-egy szögletbe a kanapéra, a zsöllyékbe és pikáns lében tárgyalják a mai nap élményeit. Hallani a suttogásokat:

- Csinos hozományt kapott.

Halk, elfojtott nevetgélés hasítja szét a szaggatott félszavakat. Aztán megint beszélnek, aztán megint nevetnek.

A háziasszony nincs bent, mert a menyasszonnyal még sok a baj. Az összes málhákat össze kell csomagolni és elõre kiküldeni igás kocsin a vasúti állomásra. A menyasszony fölkeresi még egyszer, talán utoljára, szûzi kamrácskáját, leveszi a koszorút fejérõl, a hófehér ruhát (melyrõl annyiszor lesz még szó egy hosszú élet alatt), lekapcsolja nyakáról a smaragdos ékszert, amit võlegénye hozott, beteszi gondosan a tokba, aztán kiszemeli toilette-jeibõl az úti ruhát, a mákszínût, a legasszonyosabbat: ne ösmerjék meg a vasúton, hogy mi járatban van. A kalapok közül szintén a legalkalmasabbat válogatja. »Add ide, mamám, azt a feketét a bogánccsal.« »Ugyan, ne okoskodj, olyan öreget mutat.« »Éppen azért, mamám.«

Míg a menyasszony és a võlegény átöltöznek, a szolgák kihordják az ebédlõ bútorzatát, azaz ki kellene hordaniok, de a post caffanum-párt nem engedi. Nekik nem parancsol a gazda; vigye el a házát, ha tudja, de õk itt maradnak és nem engedik a kényelmes helyüket a táncolóknak.

- Hát semmi; secko jedno - hagyta rá Königgrätz apó. - A korhelyeknek igazuk van, azoknak a Jézus is kitér. Hordjátok ki a társalgószoba bútorait; ott lesz a tánc.

Meg is kezdte aztán maga Königgratz apó, öregesen aprózva Szlimóczkynéval, én magam az idõközben útiruhában visszajött menyasszonyt forgattam meg a csárdásban; fáradt volt szegényke a nap izgalmaitól, pihegett. Azonkívül láttam, hogy Endre is elõkerült és keresi, hát odavittem hozzá:

- Itt a menyecske; a magáé, átadom.

Endre félrehúzott az ablak-mélyedésbe.

- Egy lepecsételt csomagot teszek le a szobájába. Nagy szívességet tesz nekem, ha beviszi Eperjesre és holnap átadja a takarékpénztári igazgatónak, Kubányi Sámuel úrnak, és visszakéri a nála lévõ térítvényemet. Megteszi?

- Természetesen.

- A dolog olyan természetû - jegyzé meg -, hogy csak biztos kezekbe adhatom.

- Nyugodt lehet.

Õrült sebesen rohant az idõ. Észre se vettük, mikor csak elõtoppant a legérzékenyebb szcéna ideje. A nagy kakukk-óra kilencet kakukkolt, a négylovas üveges hintó elõállott az udvaron. Ámbár iszen látni nem lehetett, csak hallani a lovak kapálózását, a hám csörgését; szuroksötétség uralgott künn, hold nem világított, csillagok nem pislákoltak, terhes barna felhõk jártak szanaszét, keresztül-kasul az égbolton, mint mikor barna festékek folynak össze.

A kártyaszobában, a korhelyek asztalánál mindenütt híre futott:

- Az új pár utazik.

Az egyik imposztor (persze a korhelyek közül) csettentett a nyelvével és elkezdte a torkát gargarizálni a következõ kezdetû opera-áriával: »Oh, éj, te megtudod…«

Vigyorogtak, nevettek, de azért abbahagyták az ivást, kártyázást, mind betódultak a társalgóba, hogy meglássák még egyszer és elbúcsúzzanak.

Königgrätz apó éppen akkor adta ki a parancsokat, hogy tekintve a nagy sötétséget, egy lovas ember lámpával a hintó elõtt lovagoljon, Krivday (eperjesi professzor, a fizika tanára), aki az imént húzott be egy nagy »zsinórt« és közlékeny lett, azt fejtegette, hogy a lámpánál, amit a lovas visz, csak a lovas lova fog látni, de a hintó kocsisa nem, pedig ezen gyakorlati cél elérése kontempláltatik; nézete szerint tehát a lovas lovának a farkára volna kötendõ a lámpa.

A körülállók nevettek, de Königgrätz apó türtõztette magát és gyöngéden mondá:

- Kivihetetlen lenne, Krivday úr, bizonyára kivihetetlen.

A tanügyi bácsi fölfortyant:

- Önöknek nincsen érzékük a tudomány iránt, uraim. Ki kellene számítaniok a fény erejét, hatását, s mindjárt láthatnák, hogy a ló farkán van a lámpásnak a helye.

- Ugyan, ugyan, Krivday úr! De hátha a ló elkezdi magát legyezgetni a farkával, mi lesz akkor a lámpással?

Krivday megvetõleg morgott valamit a tudományok mellõztetésérõl az úgynevezett középosztálynál, aztán õ is oda somfordált, ahol a legnagyobb volt a tolongás, ahol a menyasszony búcsúzott érzékenyen a mamájától, görcsösen átfogván a nyakát; csókolta, amerre érte: arcát, szemeit, ajakát. Ejnye no. Hol van a vén Sipeky? Most mondaná, hogy nem szeretne anya lenni.

Csak a platinát lehet még jobban nyújtani, mint egy lakodalom leírását. De miután az új házasok elutaztak, nem érdemes többé.

A mulatság még folyt, az ifjúság táncolt, a komolyabbik elem ferblizett, a szolgák folyton hordták a fekete kávékat, likõröket, quaterkákat, éjfél után pedig korhely-levest, pirítós-kenyeret, limonádét s mindenféle csillapító és stimuláló szereket. A háziasszony a fekete kávé mellé egy ibrik csokoládét is szervíroztatott, mindenkit rábeszélve, hogy egy kanálnyit tegyen a findzsájába a kávé közé.

- Majd meglássa, milyen kellemes ízt ad neki. Én eleinte nem akartam hinni a Stefinek, ki így itta az anhalti hercegnél. De valóban fölségessé teszi. Ah, a hercegek! Tudják ám ezek, mitõl döglik a légy.

Sohase láttam olyan elegáns, nagylelkû ferblit, mint itt. Úgy bántak a pénzzel, mintha mindegyiknek egy bankóprése volna otthon. Ha valaki behúzott egy nagy zsinórt, valóságos gyönyörûséggel szemlélték a játékos társai, mintha szívbõl örülnének a sikerének. »Hurrá! derék egy húzás volt, de nem bírtad eléggé kiaknázni a kártyádat, még vissza kellett volna vágnod«, csak aki nyert, söpörte be a bankóit mogorván, kedvetlenül, mintha restellné, hogy a szerencse olyan utálatosan segíti. Néha elfogyott valamelyiknek a pénze s beállt a »hozom, viszem«, de milyen elõkelõ volt e körben »Hozom« úr is. Egyebütt a játékosok réme, itt azonban »Hozom úr« grand-seigneur volt. Míg ott ültem mellettük, Bogozy bácsinak fogyott ki a pénze, harminc forinttal volt megterhelve a kasszában, melyet Keviczky húzott be, de genere Kund.

Bogozy bácsi kivette a tárcáját.

- Tudsz váltani, fráter, egy ezrest?

- Dehogy - felelte Keviczky kelletlenül. - Magunknak is kell az aprópénz.

Senki se tudott váltani egy ezrest, ami valóságos dühbe hozta Bogozyt.

- Koldus kutyák vagytok - morogta -, a szerencséhez kell fordulnom - s addig hozomozott, hogy mire újra visszatértem az asztalhoz, már egy garmada pénz hevert elõtte.

A többi asztaloknál tarokk folyt, sokkal kisebb pénzben, mint a ferbli. Itt hát szabad volt minden unform, diplomatizálás, ravaszkodás, mert itt nem a nyereségvágy játssza a szerepet, hanem a »virtus«. A gavallér érzi az ilyen finom distinkciókat. Kifecsegtek mindent, persze in Blumen. A »rövid«, aki kiadott, fejvakarva dohogta: »Melyik vízben fúljak meg?« (Ez annyit jelentett, hogy nincs szenglije.) »Vígan dudál a portugál«, azt teszi, hogy jó szín van híva. Ha a »hosszú« partner valamelyik szín kiadásánál azt jegyzi meg: »Csapatosan jár a varjú«, nyilvánvaló, hogy sokadmagával van a kiadott szín. Ha ellenben azt hajtogatja »Mein Herz, was willst du noch mehr?« a bolond is kitalálhatja, hogy herzet kell visszahívni. De minthogy ezt a tarokk-»tolvajnyelvet« maga a fölvevõ is csak olyan jól érti, mint az ellenséges partnerek, a fecsegés nem képez a kártya-kódexek szerint inkorrektséget, mert egyformán árt és használ mindenkinek. Érdekes megjegyezni való, pszichológiai szempontból, hogy kritikus helyzetekben egyszerre tótra fordítják át a diskurzust, ami megint nem »dolus«, csak a velük született ösztön, mert mind a négyen tudnak tótul.

Folyt hát a tánc, a játék, az ivás egész a kakasok megszólalásáig. Akkor kezdtünk aztán egyszerre haza kászmálódni; ámbár Königgrätz apó és a neje akkor is rimánkodott, hogy ne rontsuk a társaságot.

- De hiszen mindjárt virrad.

- Dehogy, dehogy.

Königgrätz apó minden órát megállíttatott, hogy ne konfundálják a vendégeit.

- De hiszen szólnak már a kakasok.

- Nem a reggelt kiáltják azok, bruderkám, de siránkoznak; sok elpusztult itt ma a nemzetségükbõl.

Mindegy; a tömeges és határozott föllépésnek sikere lett; hajnal elõtt végre megpuhult az õrnagy s nagy rimánkodásunkra megadta a placetet az ukázhoz, hogy a kocsisok fogjanak be. Nem szívesen tették, mert mind jól helyben volt hagyva.

Nagy lassan elõálltak sorba a pompás sallangos, cifrahámos négyesek. Gyönyörûség volt végignézni rajtok, amint szerszámozták az udvaron. Futkostak a homályban a lámpások, mint a bolygó tüzek. Egy-egy ló fölnyerített, egy-egy kocsis elkáromkodta magát; nem találta meg vagy a kantárt, vagy az ostort.

- Hát engem ki visz el Eperjesre? Mert az én gazdám már messze jár.

- Én, én, én.

Egyszerre hatan is ajánlkoztak. De minthogy a Bogozy fogata állt elõ elsõnek, annak a kocsijára vitettem a bõröndömet.

Csak mikor már felültünk, jutott eszembe.

- Ejnye, hiszen te nem mégy Eperjesig.

- De oda megyek.

- Hogy-hogy! Ha jól tudom, tegnap Sóváron túl csatlakoztál hozzánk, valamelyik közbenesõ faluból.

- Az igaz, de mégis Eperjesre megyek; bent kell lennem kilencre a hivatalban.

- Úgy? Te hivatalnok vagy?

- Sajnos - felelte Bogozy sötéten.

- És hol?

- A törvényszéknél - mondá kelletlenül.

- A törvényszéki elnök?

Fölkacagott kedélyesen és hátba ütött.

- Iktató vagyok a telekkönyvnél… ha éppen tudni akarod.

- Ne bolondozz! Engem föl nem ültetsz. A telekkönyvi iktatók nem járnak négy lovon.

Bogozyt a bor beszédessé tette és õszintévé.

- Adj egy kis tüzet - mondta és rágyújtott egy szivarra.

Csöndes volt az éj és koromsötét; egy csepp szellõ se fújt, a gyufa szépen égett, mint a szobában. Balról a lazsányi erdõ suhogott szelíden, rejtelmesen, hátunk mögött tíz-tizenkét négyes fogatnak a dübörgése verte föl a mélyen pihenõ természetet, hogy szinte vonaglani látszott a lovak dobajától a föld s a szerszámok csörgésétõl, a csöngettyûk csilingelésétõl ébredezett az erdõ.

- A négyes fogat! - tért vissza a témára Bogozy. - No persze, a négyes fogat. Festve van, bruder. Mondhatom neked, hogy csak festve van és csak a lámpáknál látszik. De te még »zöld« vagy, atyámfia. Becsületemre, zöld vagy, cimborám. Oh no, majd meglátod a virradatnál, hogy miképp olvadnak le a négyesek. Hehehe. Mondhatom neked, hogy kapitális gyerek vagy. Mindamellett adj még egy gyufát. Hallottál-e már valamit, amice, a Hatvani professzorról?

- Hogyne!

- Hát azt tudod-e, mikor egy nagy lakomáról hazaszállíttatta a vendégeit, mindeniket pompás csörgõs szánon, négylovason. Reggel aztán otthon találták magukat a küszöb elõtt és a nadrágjuk nagyon el volt kopva, mert úgy húzta õket az ördög a lábuknál fogva a kövezeten - már amennyiben van Debrecenben kövezet…

- Errõl csakugyan olvastam.

- No hát, látod, ilyen ördögünk van nekünk Sárosban, és majd nézz meg minket reggel, ha megvirrad. Én különben már a szomszéd faluban kezdek vedleni. Majd meglátod. Hé, János - rázta meg a bakon bóbiskoló inast -, messze van még Vándok?

- Egy jó félórányira.

- Bolond vagy, itt kell lennie.

- Jól ismerem a falumat, nagyságos uram, meg a vidéket. Vándok még messze van.

- Hát akkor micsoda falu van itt a közelben?

- Nincs itt semmi.

Hatalmas kutyaugatás hangzott föl erre vagy ezer lépés távolról. Nem is egy kutya ugatott, de öt-hat felelgetett egymásnak kisebb-nagyobb distanciákról, ki véknyabban, ki vastagabban.

János a szemeit dörzsölte.

- Gubó legyek, ha mégis nem itt van a falu - és csodálkozva meresztgette szemeit a szürkülõ éjszakába.

Bogozy vidáman lökött meg oldalba:

- Ezt ugyan bolonddá tettem az ugatással - súgta (mert hasból tudott ilyen nagy mûvészettel ugatni), aztán megint vakkantott egyet-kettõt, mindig közelebb-közelebb, de a falu csak mégse akart elõjönni, ami még nagyobb ámulatba ejté Jánost, aki most már egyenesen a kísértetekre fogta rá a szemfényvesztést, s vacogó fogakkal kapaszkodott a bakülés vassorompójába.

Nagysokára mégis megérkeztünk Vándokra; egy ötablakos cserepes ház elõtt megállott a kocsi. János inas leugrott a bakról, lekapcsolta az elsõ két lovat és nyugodalmas jó éjszakát kívánván, elvezette a csikorogva nyiladozó kapun.

- Tiszteltetem Weisz urat és köszönöm - kiáltá utána Bogozy, aztán engem figyelmeztetett: - Hát látod-e, miképp kezdõdik a vedlés? Az inas és a két ló már elolvadt.

- Ahá - hebegtem fölrezzenve és a lóléptek irányába tekintve -, de mi az a fehér mellettük?

- Hát az, barátocskám, a János ingben és gatyában, mert az inasi gúnyáját levetette, itt hagyta; nem az övé. Itt semmi se nem úgy van, amint látod.

- Úgy? A ruha a tied.

- Az se nem - dünnyögte -, az is kölcsön van kérve.

Ilyenkor, ha elhagyta magát és nem vigyázott, igen rosszul beszélt magyarul, de ha összeszedte az eszét, alig ejtett jelentékeny hibát. Feje lehanyatlott mellére, õ se volt vasból, egy-egy hortyantás jelezte, hogy egy boldogabb létben kóborog, nyála végigcsurgott a szakállán, haja kuszáltan csüngött le homlokára; csak a zökkenéseknél tért vissza az álmok országából Sárosba; fölpislantott, de ismét behunyta a szemeit. A két ló pedig vígan kocogott tovább a poros úton. Most már sûrûn jöttek a falvak, Gortván hallottam a búcsúkurjongatásokat, melyek nyilván az öreg Csapiczkynak szóltak, de eszemágában sem volt megállítani a kocsit. Hajnalodott. Mindjobban ki lehetett venni az utat, a mezõket, melyeken csak a kukoricaszárak és a mákok meredeztek hellyel-hellyel, mintha egy század panganétos katona állna ott haptákban. Az ég pirkadni kezdett keletrõl, s csípõs hajnali szél zörögtette az útszéli fák gallyait; szemlátomást fehéredett a természet, de ez a fehérség rosszabb volt a feketeségnél; köd volt, mely leöntötte a falusi házakat (mintha tejben legyek úszkálnának), beborította a Simonka hegygerincét és eltakarta az utánunk jövõket. Semmit se lehetett látni, csak a kocsist, a hortyogó telekkönyvi iktatót és a lovak hátulsó lapockáját.

A Sóvárra vezetõ keskeny úton valami bolondos útbahajló gally megcsapta a Bogozy arcát; fölserkent.

- Miféle szemtelenség ez! Ejnye!

Kitörülte szemébõl az álmot és szétnézett. Most már egészen világos volt, a köd is foszladozott, Eperjes tornyait látni lehetett.

- Mi az ördög! Hát már itt vagyunk? Bastrancia! Jól mennek ezek a lovacskák. Hanem itt jó lesz megállni, várjuk be a korcsmánál a többieket. Egy kis törkölypálinka valóságos balzsam lesz most. Hé, Pali, megállasz a korcsmánál!

A sóvári korcsma, melyet egy lefityegõ borókaág ékesített, még zárva volt.

- Ugorj le, Pali és rúgd be az ajtót.

Pali kocsis leugrott és elkezdett dörömbözni, mire nagynehezen kinyílott az ajtó és elõcsoszogott papucsban, pongyolában egy nagyszakállú zsidó. Megpillantván az úrias phaetont, levett sapkával közeledett és bemutatta magát:

- Én Kohn vagyok.

- Én nem vagyok - viszonozta Bogozy a bemutatást arisztokratikus gõggel. - Hozzon egy messzely törkölypálinkát.

Nemsokára csakugyan kibontakoztak az utánunk jövõk. De szent ég! Hova lettek a fényes, nyalka ekvipázsok?

Csak vagy négy kocsi jött, de mind kétlovas s azokon hatan-heten ültek, összegyömöszölve, mint az arató tótok. A hetyke, ragyogó nevû urak, a Keviczkyek, Pruszkayak, Nedeczkyek, Niczkyek, akik mind külön fogatokon mentek tegnap, s úgy indultak vissza ma. Hát csakugyan valami gonosz dzsin nyelte el a prüszkölõ, tüzes lovaikat, tarsolyos, cifra huszárjaikat útközben, mint ahogy Bogozy mesélte. A kocsik mellett Domoróczy Pista lovagolt, hanyagul eleresztve a Blackston kantárját. Maga a hírhedt Blackston se látszott nekem most a Metternich istállójából valónak (tegnap a fölcsigázott illúzió, ma a szétfoszló illúzió szemüvegén át nézegettem). A feje se szép, fûzött lábszára van, a bokája nem elég széles, a csüdje nagyon meredek: szóval, közönséges olcsó ló.

Az utolsó kocsiban ültek a legtöbben. Jézus Mária, kik lehetnek? Nini, a cigányok, az eperjesi banda, hátul a cimbalom odakötözve a saraglyához, elöl a brúgó, mint egy nagy kürtõ.

A korcsma elõtt szivélyes volt a találkozás.

- Jó reggelt, fiúk, jó reggelt! - A gavallérok leugráltak, üde mosollyal, kifogyhatatlan kedéllyel, csillogó lélekkel, de az orcáik, ruháik gyûröttek voltak, az inggallérok piszkosak. Nem tették rám többé azt a végtelenül elõkelõ benyomást, amit tegnap.

- Hollá, korcsmáros, törkölypálinkát! (Hm, tegnap még a Prunelle Naltet se volt nekik elég jó.)

Jöttek az üvegek sorba. Kohn nem gyõzte hordani: Kohnné is kibújt a vackából és segédkezett. Domoróczy nagy kedvre szottyant:

- Hej, more, elõ azokat a szerszámokat! Hamar valami szomorú nótát! A legszomorúbbat.

Egy pillanat nem sok és kézben volt hegedû, brács, fuvola, minden. Babaj, a prímás, ravaszul mosolygott, aztán rárántotta a Gott erhaltet (mivelhogy ez volna a legszomorúbb nóta).

Az urak kacagtak a Babaj tréfáján, szinte a hasukat fogták, de a lovaikra nagy hatással volt; egyszerre csak elkezdték ütemre mozgatni a nyakukat és a lábaikat, a Domoróczy paripája pedig nekiiramodott ezekre a hangokra az exercirozásnak, megszegte a nyakát a szügyibe és olyan szabályos pirouetteket vágott ki, hogy egy generális is megbámulhatta volna.

- Mi lelte ezeket? - kérdém csodálkozva.

Bogozy a fülembe súgta:

- Hát nem látod? Csupa honvédlovak; az aerariumtól kikölcsönözve.

Nagy hályogot rántott le a szememrõl. Egyszerre megteltem mindenféle gyanúval, s amint újra fölcihelõdtünk a kocsikra, az Eperjesig tartó rövid úton keresztkérdésekbe fogtam Bogozy uramat.

- Hát ezek az urak hova mennek? Hiszen ezek mind a falukról jöttek tegnap.

- Mert még tegnapelõtt oda mentek ki, összekészülõdni a lagzihoz, de voltaképpen egyszersmind eperjesi hivatalnokok.

- A Pruszkayak is?

- Azok a kataszternél vannak.

- Lehetetlen! - És Domoróczy?

- Õ írnok a megyénél.

- Hát Keviczky?

- Ellenõr az adóhivatalnál.

- Szûnj meg, öreg, õrültté teszel.

Bogozy a vállát vonogatta és a szemem közé fújta a szivarfüstöt.

- Hát azok a négyesek - kiáltám -, az a pompa, a fény, a ragyogás, a havanna-szivarok és minden, minden?

- Füst és pára. A négyesek ki voltak kölcsönözve. Innen a szerszám, onnan az elsõ két ló, amonnan a hátulsó két ló, egy negyedik helyrõl a tilbury vagy a sandlaufer.

- De hisz ez valóságos csalás!

- Paperlapap! - vágott közbe Bogozy hevesen. - Ugyan kit csalnának meg? Hiszen mindenki tudja a másikról, hogy nincs négy lova. E jó fiúk mindössze a formákat tartják meg velem együtt… a szép õsi formákat. Hisz ez olyan kedves. Mi rosszat lelhetsz ebben?

- Csak nem akarod azt mondani, hogy az õrnagy ötvenezer forintja…

- Nos igen, az is csak egy forma.

- Mit? A kötelezvény…

- Nem ér öt garast. Königgrätznek egyebe sincs e kerek földön, csak a kis nyugdíja. Elég címeres szamár volt, hogy nem valami okosabbat kért a királytól, mint a kamarásságot; megkapta volna. De hát a szegény ördög olyan hiú, mint egy vén hofdáma…

Izzadság csurgott a homlokomról, szemeim tágra dagadtak a csodálkozástól.

- No, ez szép egy história. De az öreg Csapiczky kötelezvényével csak nem úgy van?

- Oh jaj - nevetett Bogozy, olyan jóízûen, mint egy zuhatag -, még úgyabban! Csapiczkynak idáig ér az adóssága.

És mutató ujjával az ádámcsutkáját birizgálta.

- De így lefõzni szegény új házasokat! - tûnõdtem, újra és újra visszatérve e csodálatos szemfényvesztéshez, és végiggondolva az eseményeket.

- Ostobaság! Az új házasok igen jól tudták, hogy azok a kötelezvények nem érnek egy hajítófát sem, de nekik is tetszett, õket is gyönyörködtette a forma elõkelõsége.

- És a vendégek?

- No, azok is mind tudták.

- És mégis ujjongtak, lelkesedtek.

- Természetesen. Mert mi, sárosiak, nem érünk rá a szegénységünkre gondolni, ahelyett örökké abból tartunk fõpróbákat, hogyan csinálnánk, ha gazdagok lennénk. És ha sikerül az elõadás, örülünk neki, tapsolunk magunknak, s ha látjuk, hogy valóságnak tartja az idegen, tudjuk abból, hogy hiba nélkül játszottunk.

- Megállj csak - kiáltám, a kezét megragadva -, eszerint a Párizsból jött ferslágban… nem a Chatelot ruhái voltak…

- Dehogy. Nincs is ott Chatelot nevû szabó. Egy jó ötletke az egész. Mindössze annyi igaz, hogy az a ferslág valóságosan egy ferslág volt. De végre is - szólt és most egyszerre váratlanul kevélyen fölemelte a fejét - ez itt szokás minálunk és a szokások mindenesetre tiszteletreméltók, édes bruderkám. Ami pedig a dolog érdemét illeti, hát ha nem is egyiké, másiké, vagy azé, akinél látod, de okvetlenül valakié; a fény, a pompa, a ragyogás az elevenség, a finomság, fesztelenség és kedélyesség, az úri allure-ök, a lovak, az ezüstnemû, a griffek, a tónus nemessége a mienk mindnyájunké. Csak szét van osztva és ha azt bizonyos alkalmakkor mesterségesen egy rakásra hordjuk, kinek mi köze hozzá? Igaz-e vagy nem? De már itt vagyunk. Hová parancsolod, hogy letegyelek?

***

A tegnapi vendéglõbe szálltam be, s mielõtt délben hazautaztam volna, délelõtt fölkerestem Kubányi Sámuel igazgató urat a takarékpénztár helyiségeiben, hogy átadjam neki az Endre által rám bízott csomagot.

Apró púpos emberke volt, nyájasan mosolygott, mikor bemutattam magamat. Hogy megkínáljon, kivette szivartárcáját a zsebébõl, melyen egy méh, a takarékosság szimbóluma volt emailokkal kirakva. Olyan furcsa volt a sok címeres tárca után, melyeken griffek, sasok, zergék és oroszlánok ágaskodnak, ez a méh… Egy méh? Sárosban? Mit szemtelenkedik itt egy méh?

Átadtam a csomagot, mondván, hogy ifjabb Csapiczky úr küldi.

Átvette, lefejtette róla a papírt; egy ékszertok volt; fölnyitván, futólag belepillantott.

- A smaragd-ékszer - és a kezeit dörzsölte. - A smaragd-ékszer - ismétlé és átadta egy hivatalnoknak, aki a sorompókon belül ült.

Én a térítvényt kértem vissza.

- Igen, igen, igen - szólt éneklõ hangon. - Keresse meg a térítvényt, domine Brányik, az ékszert pedig csak hagyja künn… mert délután megint elviszik. (Újra a kezeit dörzsölte és jóízûen szippantott egy szintén méhvel díszített burnót-szelencébõl.) Egy Vinkóczy-kisasszony esküszik holnap Lásztován.