A MEGROMLOTT „ÁLLÁS”

1897

Ezelõtt vagy két esztendõvel utaztam ama városok egyikében, ahol iskolában jártam. A megyei fõispán, egy igen tisztelt barátom, várt a megérkezésnél.

- A mai estédet én foglalom le - mondá -, velem kell jönnöd vacsorálni.

- Igen szívesen.

- Nem nálam, a vendéglõben - tette hozzá.

- Igen helyesen, magam is jobban szeretem az olyan helyet, ahol egy kis lármát csaphatok, ha valami nem úgy van, amint szeretném.

Vacsora idejéig megnézegettem a városkát, melyet huszonöt évvel ezelõtt láttam utoljára. A magyar kisvárosok alig épülnek valamit. Budapest minden erõt fölszí, mindent fölfal elõlük, de huszonöt év mégis nagy idõ, s ha a lakosság semmit se változtat, bezzeg nem henyél az idõ, itt-ott ledõl egy ház, elkorhad a kerítés, néhány fa nagyobbra nõtt, egy-kettõt kivágtak, szóval észrevétlenül átváltozik az utcák kinézése, mint az asszonyi arckifejezés, ha egy fogat kihúztak a szájban valahol. Szinte bajos volt beilleszteni fölbugyogó diákkori emlékeimet e megváltozott színtérbe; a keret nem segítette azokat elõ, de megzavarta.

Hogyan? Ez volna Plavóczy Mihály uramék kertje, ahova átmásztunk az esti szürkületben megdézsmálni a körtefákat? De hát a körtefák hova lettek. Most egy fakereskedõ ölfa rakományai állnak ott. Amabban a sárga házban lakott Tóth József professzor úr, »nagy tanügyi portentum«, mint akkoriban mondták. Még most is fülembe cseng a hangja, mikor a hexametert és a pentametert magyarázza, kissé tótos dialektusával ad oculos.

- Ide figyeljetek, nebulók. Ha így mondjátok:

»Tóth József vágyok in, á szépirodálmi tánártok« - ez a hexameter.

»Tóth József vágyok in, szépirodálmi tánár«, - ez a pentameter.

Ha pedig együtt mondod:

Tóth József vágyok in, á szépirodálmi tánártok, Tóth József vágyok in, szépirodálmi tánár - ez a disztihon.

A jeles tanügyi bácsi mindenütt a saját énjét látta, mindenütt ebbõl indult ki s mindent ebbõl a szempontból ítélt meg. Vizsgai dolgozatul is ezt a témát adta fel: »Tóth József és a nevelésügy.« Be szeretném látni a kis köpcös, rátarti emberkét, ha él még.

Hát ez miféle rét balra? Nini, hiszen ez a mezõ, ahol a pige játék folyt, meg az ütközetek a mesterlegényekkel, de az iszapos patak, melybe bekergettük õket, kiapadt, eltûnt, csak egy kis mélyedés látszik és a bujább fû jelzi, hogy ez a csík valaha egyéb volt. A kis kõhidacska még must is megmaradt félig romban: a híd túlélte a patakot. Hát nem mulatságos ez? Ezen a hídon tanulgattam reggelenként (mert surcra musis amice) a leckéimet Homérbõl. Mint villámcikázáskor a menny, a híd láttára megnyílik eszemnek az a fiókja egy percre, ahova a betanult görög mondatokat begyömöszöltem, istenemre, újra el tudom mondani:

„Alloi meri ra theoi te kai anéres hüppokorüsztai.”

Ott a vén körtefa; úgy nézem, azelõtt lombosabb volt, délutánonként jóízûen szundikálgattam alatta (mert plenus venter non studet libenter).

Az estszürkület leszáll (még rövidek a napok, április közepe van), mintha valami homályos piszkos pép ereszkednék alá az égbõl, nyugatról felzúg az esteli szélben a Bonga erdõ: télen nem volt hangja, most egyszerre megszólal, mintha milliárd nyíl süvítene a levegõben.

De jó volt, oh, de jó volt, mikor még odajártunk pipázni nagy titokban a Bonga erdõbe, hogy a professzorok meg ne lássák. Micsoda komisz dohányt szíttunk mi akkor! S mégis mennyivel jobb volt az a mostani havanna szivaroknál!

Ezer meg ezer aprósága a diákéletnek szökött elém, a cserebogár malmocska a fûzfaháncsból csinált kis síp, a parittya, melybõl a városka kutyáit infesztáltuk, a kampaverõk, melyeket a hónunk alatt cipeltünk, a zsindelypuska a hegyes nyíllal - azzal lövöldöztünk a Zeheriné nénémasszony libáira. De ki bírná véges-végig elszámlálni a diákévek örömeit.

Mint mikor a vén asszony szárított virágokkal telerakott imakönyvében lapozgat, olyan érzelmekkel õgyelegtem még egy darabig az utcákon. Itt a fûszeres bolt, ahol a szentjánoskenyeret és a krumpli-cukrot vettük, meg a gombostûket a rovaroknak. Ennél az ablaknál egy szép szõke leány kötögetett, mi nagyobb diákok »glaükopis Athéné«-nek hívtuk egymás közt. (A szöszke Athéné volt az egyetlen asszonyszemély, akit ismertünk.) Szemem most is epedve pislant fel megszokásból, de most üres az ablak, üres, üres. Hol lehet már azóta a glaükopis Athéné!

Így elmélázva a múltakon, egyezerre elémbe toppan, akárcsak a gyorslábú Achilleüsz, a fõispáni hajdú.

- Õméltósága várja már a nagyságos képviselõ urat.

- Hol?

- A cukrászda elõtti padon.

Megnéztem az órámat; csakugyan a vacsora ideje, de meg lehet azt látni óra nélkül is a városka sürgés-forgásán. A petróleum-lámpákat kezdik meggyújtani, a kofák csomagolnak szerte a piacon. A vidáman ugrándozó csizmadiainasok kezeiben nagy kenyérkaréjok jelennek meg ritmikus mozgásban azon félkörben, mely a kéz szokott helyétõl a szájig visz, a majszternék szemérmetesen a kötényük alá takarva viszik a vacsorához való nedveket, sört vagy bort - amit nehezen vár már otthon a gazda.

Egy pár perc múlva ott voltam a cukrászda elõtt, ahol a fõispán várt a padon ülve, erõs beszélgetésbe elmerülten egy az ajtóban álló, fakó arcú, sovány vénasszonnyal.

- Nos - szólt, mihelyest megpillantott -, megnézted a fiatalkori emlékeket?

- Meg.

- Mind?

- Körülbelül.

- Egyet azonban még mindig mutathatok. No, nézd meg jól a teens asszonyt)

Megemelintettem a kalapomat és megnéztem, õ szintén reám mereszté fénytelen, mocsárszínû szemeit, nagy kíváncsian szúrósan, mintha le akarná velök kaparni huszonöt esztendõ patináját, kormát rólam.

Derengett valami elõttem is, mintha a ködön át ismerõs arc próbálna kifoszladozni, de amíg egy vonáshoz kihúztam a másikat, hogy egybeállítsam, rendesen összeomlott az egész.

- Ejnye - türelmetlenkedett a fõispán -, kihez írtad azokat a szép verseket?

- A verseket - dadogtam, és a szájam bambán, tehetetlenül nyitva maradt.

- Hát a Szabó Ilonka…

Micsoda? A Szabó Ilonka? A »Glaükopis Athéné«? Éppen tíz perccel ezelõtt gondoltam rá.

- Lehetetlen, lehetetlen… Azaz örülök.

- Ugye hogy megváltoztam? - szólt a cukrászné egy mély, bánatos sóhajjal. - Ilyenek az esztendõk… az esztendõk!

Bizony, az esztendõk, hogy eljárnak. Kivált a szegény asszony fölött. A férfi csak egyszer hal meg, az asszony kétszer. Mikor megöregszik, és mikor a lelkét kileheli. S csak az elsõ halál nehéz neki, a másodikat már jól kiállja.

Alig válthattam egy pár szót „a gimnázium kedvencével”, aki azóta rommá lett, már fölkelt a fõispán, a karomat megfogva:

- De már menjünk is vacsorálni.

Vagy ötven lépésnyire volt az „Arany Griff”, a régi fényes vendéglõ, de milyen ocsmánynak, piszkosnak tûnt most fel, pedig azóta már csinosítottak is rajta.

Egy nagy termen mentünk keresztül, melyet a Garibaldi képe díszített s néhány rózsaszín tüllel dekorált tükör. Az asztaloknál szórványosan ültek a szokott kisvárosi alakok: néhány katonatiszt a hosszú asztalnál, a sztereotip utazó ügynök egyedül, távolabb három dorbézoló fiatal úr, homlokukra lecsüngõ hajjal, bizonyosan a megyei aljegyzõ és két gyakornok a törvényszéktõl. Ha még hozzá vesszük az ott õgyelgõ kucsébert, az étlap-tanulmányozásba merült tûzoltóparancsnokot és a három ágú petróleumlámpát, mely nyájas, barátságos fényt vet a felerészben fehérrel, fele részben színessel terített asztalokra, teljesen meg van rajzolva a kisvárosok mindenik étterme.

Egy üres gömbölyû asztalnál állapodtam meg hirtelen elhatározással.

- Ne üljünk ide?

- Dehogy. Hát nem látod, hogy ott várnak bennünket?

S kezével a nagy terem alkoven formájú oszlopos keskenyebb folytatására mutatott, hol L alakú asztalnál vagy húsz-harminc férfi ült élénk zsibongással. Az asztalon két virágpohár volt nárciszokkal és félig nyílt orgonavirággal, azonfelül mazsolaszõlõvel és mandolával megrakott üveg gyümölcstartók jelezték a lakoma ünnepiességét.

- Kik azok? - kérdém önkénytelenül visszahõkölve.

- A hatodik osztály - felelte a fõispán flegmával, - Nem ösmered meg?

- Miféle hatodik osztály?

- Ej, hát a tanulótársaid.

- A tanulótársaim? A hatodik osztály? Lehetséges-e?

- Testestõl lelkestõl, barátom, kivévén a megholtakat, mind elõhordattam a mai napra.

Elálmélkodással siklott végig rajtuk a szemem. Az én tanulótársaim? Ezek az idegen urak? Ezek a bozontos szakállú, hanyag külsejû alakok, Lehetetlen, lehetetlen. Nem, nem ösmerek egyet sem. Nincs egy vonás, egy jel, ami fogantyú lehetne.