II. FEJEZET
EGY VÁRMEGYE A LEVEGŐBEN

Mácsikot »nagyerejűnek« nevezték Pribolyon, mert kifehérlettek belőle már fiatalkorában a sárkányfogak. Erős volt nemcsak a testi birkózásban, hanem az elöljáróság és eklézsia előtt is.

Lassan nõtt, de nagyra nõtt. Már mint duhaj legényke mindenkit levert ökleivel, mikor tekintélyesebb lett, és senki sem mert vele kötekedni, akkor meg a szájával ment keresztül-kasul az embereken. Mindenki reszketett tõle, tehát mindenki tisztelte. Határozottan veszedelmes ember volt. Csupa epe, csupa méreg. Nagy szürke szeme, mint a bikáé, valami csodálatos zöldes fényt lövellt, melytõl mindenki lesütötte a maga szemét.

És ez a félelem, mely zsarnoki hatalmat biztosított neki otthon a pribolyi bocskoros nemesek és parasztok között, ráragadt késõbb a tekintetes vármegyére is.

A vicispánok és szolgabírák, amint váltakozának székeikben, mintha inventárium szerint vennék át az elõdöktõl Mácsikot olyannak, aminõ: szájas, garázda, erõszakoskodó embernek, nyûgnek, aki egymaga státus a státusban, hatalmuk gyengítõje, de át kell nézni, mert sok galibát csinálhat, ha megdühösítik; egyszóval rettenetes ember, akivel nem jó kikötni.

Õ maga feltett kalappal járt, ha bejött a székvárosba, a megyeház folyosóin, hivatalról hivatalra csapkodta az ajtókat és káromkodott. Sohasem volt semminemû ügyével megelégedve, s mindig volt valami ügye a vármegyénél. Különösen a pribolyi országút-csinálással ölte õket állandóan, esztendõkig.

A hatalmas urak mind tûrték ezt, s csak mosolyogtak, de a háta mögött, hogy õ ne lássa. A cserdei járásba, ahova Priboly tartozott, már vége felé szolgabírót se lehetett kapni a nagy Mácsik miatt; senki se mert vállalkozni parancsolásra oda, ahol õ lakik. A tekintetes vármegye rendesen olyan embert választott aztán ide, akit szépszerével ki akart marni a közszolgálatból: mert ez itt bizonyosan megutálta a hivataloskodást s leköszönt. Valamire hát mégis jó volt a nagy Mácsik. A municipium bölcsessége a rosszban is megtalálja a hasznosat.

A békési iratok híre meg csak növelte a félelmet minden irányban és a tiszteletet is. Jézus Mária! Ez most az egész világot megeszi. S a vármegyének dolga is megszaporodik. Ott lesz örökké a nyakukon. Biz, ez elõl most már be kell csukozni a kancelláriákba!

Ezer szerencséjük, hogy a nagy pört még nem lehetett megkezdeni. A legfontosabb dokumentumok hiányzottak. Laczkó Endre adatai, amelynek alapján a Neoacquistica Commissio elõtt tulajdonjogát bizonyítgatta. Hiszen ha azok megvolnának! Azután fényt kell deríteni Laczkó Endre késõbbi éveire is, hol halt meg, miért halt meg és miképpen? A szegedi sótárnál lemásolandók a jegyzõkönyvek, melyekbõl kiderül, meddig fizette az árendát a békési földek után, s miért nem fizette azután? Nyoma van ott annak bizonyosan. Az se utolsó kérdés, miképp kerültek a békési irományok a pribolyi Laczkók teknõjébe, mert a teknõ maga ugyan nem ment el értük? Ezt most mind be kellett elõbb szerezni, mert töltetlen puska nem hord messzire (Mácsik György saját szavai).

Az ilyen puskának pedig két csöve van, amit meg kell tölteni: az egyik belõlük a prókátor zsebe.

A prókátorokról ugyan azt mondja ezen idõkbõl a krónika, hogy igen gyenge honoráriumokban részesültek.

A katolikus kliens megveregette az ügyvédje vállát, ha a pörében eljárt, s meghítta ebédre; a lutheránus fél azt mondta nyájas mosollyal: »köszönöm, kedves barátom, uram, legyünk per tu«; míg a kálvinista ekképp köszönte meg az ügyvédi fáradságot: »Aztán ha valami akar lenni az úr a restóráción, csak nekem szóljon.«

Mind szépen van ez így kikomponálva, csakhogy bizonyosan valami prókátor gondolta ki, mert egy szó sem igaz belõle.

Tudták már azok száz év elõtt is, mire megy rá a légy. A légy meg akkor se tudta.

Évek évek után jöttek, a fiatal Mácsikból férfi lett, a múlt héten már fehér szálat is talált a haja között, s a pör még mindig a kezdet stádiumán volt. Két fiskális belehalt (hogy rakják most azok alá a tüzet odaáltal a legalsóbb vármegyében!) ez idõ szerint a harmadik viszi, s minél jobban nagyobbodik a peres csomó, annál jobban kisebbednek a Laczkó-nemzetség földjei és rétjei. Hja, nincs az másképp, a nagy hal is falja a kicsinyeket. A dominium eszi az apró majorságokat. Mácsik nemesi házhelyének is csak a fele van már meg. A kúria elhagyott, be van nõve udvara labodával, gyeppel, a ház is kezdi beadogatni a derekát. A Suska gyerek tegnap támasztotta meg gerendával a színtelen oldalát. Bomlik, foszlik minden, de nem érdemes alaposan megreperálni, hiszen úgyis kastélyban laknak ezután… csak már eldõlne valahára az az átkozott pör…

- Hátha sohase dõl el - hajtja Mácsikné asszonyom.

Mindegy, most már nem lehet abbahagyni. Amit egyszer Mácsik György kimondott, az ki van mondva. Mácsik György szava nem levegõ. Aztán dehogy nem dõl el, dehogy nem. Csak a fiskálisok ne volnának olyan nagy gazemberek. Hanem azokkal nem lehet bírni. No, meg az van a dologban, hogy patrónusok kellenének. Nagy, hatalmas emberek, akik elõre vinnék a dolgot. Mert az orgona orgona, mégis rángatni kell a mendikánsoknak a szíjait, hogy hangot adjon. Semmi sem megy magától.

Egy napon is ezen töprenkedék Mácsik a méhesben, nagy pipaszóval, forgatván fejében, hogy talán oda kellene ígérni a pör egy negyedrészét a vicispánnak vagy az országbírónak, a megkent szekér bezzeg menne azután, - vagy hogy talán…

Mint homályos köd már rég gomolygott elõtte valami terv, valami alaktalan ötlet, amelynek a szálait gazdag fantáziája eregette, de az esze még nem bírta összefogni.

Az udvar felõl hatalmas kutyaugatás zavarta meg elmélkedéseit.

- Ne te ne! Csiba te! Hogy fürösszenek meg a Belzebub katlanjában! Zatraceni! - hangzott odakünn egy ismerõs tótos hang.

- Szervusz Chalupka! - kiáltá eléje dörgõ hangon Mácsik, fel se pillantva a sajátszerû alakra. - Hát már megint erre kerültél?

- Eljöttem, Mácsik fiam, eljöttem - mondá a kopasz, pirosarcú ember.

- No, hát ülj le, ha eljöttél. Mikor is voltál itt utoljára?

- Bizony már két esztendeje - szólt a vén potrohos ember, egyet csettentve a nyelvével.

- Voltál-e már odabent a konyhában?

- Beszéltem már a nemzetes asszonnyal.

- Adott-e enni?

- Volt részem benne, köszönöm. Az innivalót is itt hozom a kulacsban, mert megmondták, hogy itt pihensz a méhesben.

Mácsik csak most tekintett föl az excentrikus öltözetû emberre. Minden kopott, rongyos volt rajta, még a sárga bõrtáskára is, melyet oldalán viselt, egy szürke posztófolt volt rávarrva. Felsõ testét prémes bekecs takarja, nagy nyílásokon engedve láttatni hátul, hogy ha netalán mellény is vagyon rajta, hát annak akkor bizonyosan nincs hátulja, mert a piszkos tarka ing veres pettyei szembetûnõen kandikálnak ki, nagy idomtalan fején borzas cilinder-kalap lóbálódzik, míg vékony lábszárai bõ és alul fölgyûrt hamuszín bugyogóban lötyögnek.

S mindezen ruhadarabok olyan nagyon ismerõsek valahonnan. Egész csoportját tárják fel az emlékeknek. Mindenikhez valami történet fûzõdik, és az egyik sem áll összefüggésben a személyével, mert õ még sohasem hanyatlott alá annyira a népszerûségben, hogy magának kellett volna ruhát csináltatnia.

Nyitva áll elõtte egész Felsõ-Magyarországon minden kastély, és ahová ér, ott öltözködik át, ott vált tisztát, Chalupka mindenütt otthon van.

- Hehehe - nevetett fel kedélyesen, mert duzzadt szája örökösen nevetésre van kitátva. - Elhoztam biz én, elkértem a nemzetes asszonytól. No, igyál te is egyet!

Mácsik elfogadta a kulacsot, s egy nagyot húzott belõle.

- Sohase szégyenkezzél, mintha csak a magadé volna, Gyuri fiam.

Ez az egyetlen ember volt a világon, akitõl a rettenetes Mácsik elfogadta a bizalmaskodó modort; mert ez az egy ember nem esett egészen emberszámba.

- Quo modo stat Hungaria? - kérdi diákosan a gazda, mert tarkítani illik kvalifikáltabb perszónáknak a nyelvet az ostoba parasztnépnek miatta.

Chalupka vállat vont, s leült az egyik köpû mellé a deszkára.

- Megette a kutya a jó világot, édes fiam. S most már ott szalad vele valahol a Bánátusban. Azt mondom, ott van az arany élet… mert arra jártam most, tudod no, a te dolgodban… Hát van-e már valahogy?

- Megnyerjük, bizonyosan megnyerjük - dünnyögte Mácsik s mélyen elgondolkozott.

Chalupka kivette sárga zsebkendõjét, s csupa merõ mulatságból a port kezdte leverni vele a csizmáiról.

- Mind a szemembe hajtod azt az izét.

- Ne törõdj vele, Mácsik fiam. Nem bolondság az. Van ezeken a csizmákon por a ti uradalmatokból is.

- Mit? Jártál arra? - riadt fel Mácsik élénken - megtudtál-e valamit? - S szemei fölcsillogtak.

- Sokat, de mégsem eleget.

- Beszélj hát! - ugrott fel Mácsik izgatottan.

- Csak maradj veszteg ülve. Hadd meséljem el elejirõl. Volt egyszer egy pék; úgy hítták, hogy Harruckern.

- Bánom is én, akárhogy hítták.

- Ne végy ki a barázdából, fiacskám. Hát Harruckernnek hítták a péket; kenyeret szállított a katonaságnak - kontóra. A háborúnak vége volt, a pék követelte a maga pénzét a kenyérért, amit a katonák megettek, az aerarium pedig azt mondta, hogy nincs pénze (hiszen tudhatod, milyen koldus). A pék akkor azt a propozíciót tette az aerariumnak, hogy jól van hát, ha pénzük nincs, le nem nyúzhatja a bõrüket (pedig ugyancsak kemény bõrük van, édes fiam, hiszen tudhatod), hanem adják neki a követelés fejében a budai császár-malmot, veszett fejszének a nyele, beelégszik õ azzal is. Hogy hát mi közöd neked ehhez? Arra is rájövünk mindjárt. A kincstár azt üzente erre Harruckernnek, a malmot nem adja oda, mert neki a malomra szüksége van, hanem ha tetszik a péknek, Békés vármegye legyen istenhírével az övé. S így lett Békés megye a péké, mai nap is az õ ivadékai dúskálnak benne. Az alföldön minden gyerek ösmeri ezt a történetet.

Mácsiknak fejébe ment a vér, s irtózatos ökleit kezdte emelgetni a levegõben.

- No, ne dühösködj, mit csapkodnád a levegõt! Inkább elmélkedjünk a dologról. Most már nektek azt kell bebizonyítani, hogy a kincstár csak a magáét adhatta oda a péknek. Ami a tietek, az a tietek. Aki a tietekhez nyúlt, az megsértette a törvényt.

Mácsik a fejével bólintott, hogy úgy van.

- Csakhogy az aerarium nagy úr. Annak száz keze van. Hallod-e Mácsik, száz keze van. Ti pedig százan vagytok, s egyetlen kezetek sincs. Mik vagytok ti? Semmik se vagytok. Egy csomó bocskoros nemes. Tán még egyitek se látott eleven palatinust sohasem! Mit akartok ti az óriással? Megesznek benneteket.

Chalupka kiterjesztette rövid kezeit a levegõben, s szónoki pátosszal ismétlé:

- Megesznek, s veletek együtt megeszik az igazságot.

Csakhamar ismét visszaesett szokott tréfás modorába.

- Ham ham! Mintha már hallanám, hogy csámcsognak, amint lenyeltek. Mert jó falat lesz. Átkozottul nagy falat lesz nekik.

A hatalmas pribolyi komoran lecsüggeszté fejét, s nagyot csapott tenyerével az elõtte álló köpûre:

- Nem hagyjuk magunkat! - hörgé, de nem azon a kevély hangon, melyen beszélni szokott.

- No, ne bolondozz azokkal a méhekkel. Még rám szabadítod õket, s összecsípik a te fizonómiádat is. S azért, hogy olyan hatalmas ember vagy, járhatsz aztán földagadt ábrázattal az emberek csúfjára…

Mácsik megsemmisülve értette el a Chalupka célzását. Vigyázni kell annak a szavaira, sok van azokban, mert nagyon okos ember az. Ma már püspök lehetne valahol Nagyváradon vagy Rozsnyón, ha ki nem bélelik az ördögök hiábavaló kártékony indulatokkal…

- S azok csak méhek… apró kis méhek, Mácsik fiam - folytatá lágy tanácsadó hangon.

- Persze! - lihegé Mácsik kedvetlenül. - De hát mi az ördögöt csináljunk? Magam is gondolkoztam már ezen. Talán a vicispánt kellene…

- Nem ér semmit. Az nem elég. A vicispán tesz is, meg nem is tesz. Nem lehet a nagy urak szavába bízni. Hanem az kellene, édes fiam, hogy egy Laczkó üljön a vicispáni székben.

Mácsik szemei most dagadtak még csak igazán nagyokra. Szíve hangosan dobogott…

- Az volna aztán valami…

- Akkor lenne a békési pör in floribus.

- Hja, csakhogy az lehetetlen - sóhajtott fel Mácsik szomorúan, lelki szeme elé gyûjtve a Laczkó-nemzetség összes élõ tagjait, akik közül igen jól lehetne választani baktert, szõlõpásztort, falusi bírót, még tán vármegyei hajdút is -, de már a vicispánságra egy se termett. Tudomány kell ahhoz, nagy tudomány, s még azonfölül is valami: kastély, négy ló, nagy vagyon.

Homlokán kidagadtak az erek, képzelete messze elröpült elõre, látta is már az országút porfelhõjében a négy futó paripát… ah, milyen kevélyen hányják-vetik a fejüket… s bent a szép csézában, cifra tarsolyos hajdú háta mögött, egy képzeletbeli Laczkó ül, mint a vármegye alispánja… de a valóságban, a valóságban…

- Nem lehet az, Chalupka… Ne is beszélj olyan bolondokat, Chalupka… ne keserítsd el a délutánomat öreg, mert megharagszom.

Mint a mérges kutya, rávicsorította a fogát Chalupkára, de aztán úgy is maradt ám mindvégig nyitva a szája attól, amit a vén Chalupka mondott.

- Már miért ne lehetne, édes fiam? A Laczkó-pör nem tréfa. Nem egy napra való dolog az, de nem is kettõre. Százados dolog az. Egy egész életet érdemes neki szentelni. A Laczkók sokan vannak. Hányan is vagytok?

- Nyolcvankét család. Lajstrom van nálam róluk.

- Nyolcvankét család. Nagyon jól van. Szegények, ostobák vagytok. Nagyon jól van az. Azaz, dehogy van nagyon jól, dehogy. Különben ne vedd magadra, Gyuri fiam. De mit is akarok csak kihozni?

Bizony nem tudhatta azt megmondani Mácsik elõre.

- Ejnye, forgós adta kereke. Hiszen nyolcvanként famíliában van legalább száz vótum. Száz vótum pedig hatalom. Száz vótum együtt eldönti a restórációkat.

Mácsik lélegzetelfojtva szívta magába a szavakat. Méhek se mohóbban virágok édességét.

- Hát miért ne választhatnátok ti meg egy Laczkót, azt szeretném én tudni?

- De hol vegyünk mi olyan embert? - ellenveté az tompán, majdnem suttogva.

- Hol? Teremteni kell egyet. Nevelni kell. Elég Laczkó-gyerek szaladgál a libák meg a malacok után. Azokból kell kiválasztani. Egy família arra nem képes, de nyolcvankét família megteheti. Nyolcvankét família ha összeveti vállát, egy fejedelmet is kitart. Micsoda lehetetlenség volna abban? A gyereket el kell látni úri fénnyel, neveltetni kell közös költségen… ami az instruktort illeti, hát itt vagyok én… azután el kell küldeni Pestre, az egyetemre, onnan külsõ országokba tapasztalni; mikor pedig visszakerül, be kell ültetni az alispáni székbe, punktum.

Mácsik behunyta a szemeit, s arcán megdicsõült mosoly ragyogott.

- Chalupka! - kiáltá felugorva - …te nagy ember vagy, Chalupka.

A nyakába borult a vén rongyos embernek, hogy az meghökkenve húzódozék odább a kaptárokhoz a nagy szeretet elõl. Nem volt megszokva hozzá.

- No, no, legyen eszed, fiam Mácsik… Ne kellemetlenkedj az embernek.