III. FEJEZET
EGY PÚP A FÖLDÖN

A szérű felől szép gyermekleány közeledett a méheshez, a törpe szilvafák (több volt ám hétnél), melyek kétfelől szegték az utat, gonoszul megtépték piros pettyes szoknyáját, mert szaladva jött és éppen nem törődött a ruháival. Egy helyütt mintha egy rózsaszirom hullott volna oda, pedig csak a karjából látszott ki egy piciny darabka.

Amint megpillantá Mácsikot a méhesben, messziről kiáltá rá lelkendezve:

- Jöjjön hamar, kérem. A mamám haldoklik!

- Ne bolondozzon, Birike - szólt a nagy Mácsik elhűlve. - Nem lehet az!

A Biri szép, kék szemei ki voltak sírva, s alattuk a patkó bizonyította legjobban, hogy igaz lehet a dolog.

- Beszélni akar Mácsik bácsival, istenem, istenem… szegény jó mamácskám.

- Ejnye, ejnye - motyogá Mácsik kedvetlenül. - No, csak maradj te itt addig, Chalupka. Majd megbeszéljük még a többit.

A nemzetes úr elindult Birivel, azaz, hogy a kis Birit hagyta lihegve előrefutni, mert neki meg nem engedte a rangja, hogy sebesebben járjon a szokottnál.

Mit gondolnának róla a faluban? Tûnõdnének: vajon hová szaladhat Mácsik György? Ej, lehet is olyan dolog a világon, hogy Mácsik Györgyöt megszalassza?

Végiglépkedett a nagy templomsoron, melynek innensõ végét csupa parasztok lakják, túl a haranglábon azonban egész a savanyú kútig jóvérû nemesemberek. Ez aztán olyan, mint a St.-Germain Párizsban, azzal a különbséggel, hogy semmi különbség a felvég és alvég között; ugyanolyan szalmafedeles viskók itt is, kémény és tûzfal nélkül, legfeljebb a kapuk cifrázatán látszik meg a lakók magas származása: a tulipánok és griffmadarak közé oda van írva a legtöbb helyütt Salva-Gvardia, némelyiken a gazda vagy az építõ családtag neve: »Nemes Laczkó Ferencz« vagy »ns. Ujlaki Gábor«. Az egyik Laczkó (Mátyás, a szûcs) pláne még azt is odavésette: »Építette Anno 1740 a saját erdejébõl hozott fából«. Ez a legrégibb porta: a felirat megmaradt rajta mai napig is, hanem az erdõt elvitte már az ördög.

Némely helyütt négy-öt ház is van egy végben, mely mind a Laczkó-famíliáé, Istvánok és Péterek sokasága ez, kiket kortársaik mindenféle elõnevekkel különböztetnek meg felismerhetés okáért: sánta Laczkó István, nadragulya Laczkó István, hidegajkú Laczkó István, tarisznyás Laczkó István, igyók Laczkó István; bagolyfejû Laczkó Istvánt nem is említem, mert az Csitáról jár be a familiáris gyûlésekre, sem pedig a bélyei Laczkó Istvánt, mert az egész életében Pista fog maradni. No, a Péterek aztán még többen vannak, ezeknek két-három csúfnév is kell, hogy eligazodjék rajtok az emberi emlékezet. A Gáborok, Jánosok, Endrék már ritkábbak; - hanem majd ötven év múlva tessék megnézni, akkor válogassa oszt ki õket valaki; mert most egy idõ óta mind Endrék lesznek az újszülöttek, a békési Laczkó nevére. A családi törekvések ezt a nevet hozták divatba.

A számtalan apró kúria közt igazi kolosszális épületnek látszik a bádogfedelû udvarház, mely a bodonyi Baros Annáé. Maga az úrasszony soha feléje sem néz. (Hát iszen különb kastély is ám a bodonyi!) Özvegy Réky Istvánné asszonyom lakik benne, aki szögrõl-végrõl valami rokona a szép bodonyi úrnõnek.

Hanem már az sem lakik itt szegény sokáig, megint üres lesz a bádogkastély, laboda fölveri, a baglyok meglakják.

Mácsik éppen most ért az ambitus ajtóhoz, s szemben Dúcz János nótárius uram jött rá.

- Nagy tisztesség érte a nemzetes urat - szólt.

- Ugyan? - kérdé kurtán a kevély bocskoros nemes.

- A nagyasszony kinevezte a Birike gyámjának. Most írtam meg a testamentumot.

- Hm! - mondá Mácsik.

A nótárius a kezeit dörzsölte, s tovább fecsegett.

- Nagy tisztesség pedig. Száztíz hold Zobolán és az ingóságok, az instrukció… Nagy dolog. Mert tegyük csak, a Biri most tizenhárom éves… mondjuk öt évig nem megy férjhez. Nos, öt évig kezelni ilyen jószágot, nem utolsó munka. Igaz, hogy a bodonyi Barosné is beleszólhat… de csak a leányzó neveltetésébe… Megérintettem igenis, ott áll világosan, hogy félreértés ne legyen, jószágban a nemzetes úr parancsol… de a leányka fölött is. Valami ez kérem szeretettel…

Mácsik egy megvetõ pillantást vetett a kopott sárga kabátos Dúczra, s aztán keresztüllépkedve a folyosón, hol Birike sírdogált keservesen, befordult a beteg szobájába.

Bizony már rossz karban találta szegénykét. Éppen az utolsóját járta. A doktor (No, megállj akasztófára való felcser!) ráripakodott Mácsikra, hogy ide nem lehet bejönni, a nagyasszonynak minden szóbeszéd ártalmára való már, de a nagyasszony észrevette õt s odaintette. Nagyon halkan beszélt. Mácsik tölcsért csinált a tenyerébõl a füleihez. Így is csak homályosan vehette ki, mit beszél. »Maga hatalmas ember (Már én olyan vagyok nagyasszonyom), magára bízom szegény árvácskámat, meg fogja védelmezni«. (A kis ujjammal taposom el minden ellenségét). Aztán még azt is hozzátette a haldokló, hogy mivel a Réky-névre mindig büszke vala a megboldogult férjeura, - s mert Biri viseli e nevet utolsónak, ha valaha szerencséje akad, vegye fel jövendõbelije a Réky nevet is.

- Jó - mondá Mácsik, de azon az egy szón több nyomaték volt, s abban a nyomatékban több önérzet, erõ, mintha két napig beszélt volna más közönséges ember.

- Köszönöm - suttogta halkan a beteg, s erõtlenül hullt alá finom hosszúkás feje a vánkosokra, mialatt aszott, hidegülõ kezét odanyújtotta Mácsiknak.

Gondolta, hogy talán le kellene hajolni és megcsókolni azt a kezet, - de hátha mégis ártana az auktoritásnak?

Szó nélkül ment ki, patkós csizmái durván kopogtak végig a szobákon. A folyosón még akkor is ott zokogott Biri. Ahogy elment mellette, megsimogatta szép szõke haját, aztán hátba veregette a tenyerével. Egyetlen nyájas szót sem mondott neki. Minek? Hiszen benne volt abban a hátbaverésben az õ összes gyöngédsége. Mintha így szólt volna hozzá: »Te most már az enyim leszel… jól viseld magadat kis lányom. Anyád az égbõl fogja nézni, hogy Mácsik György mivé nevel fel.«

Mert olyan volt, mint a dió, csak fölül vonta be az a vastag kemény kéreg, ott bent olyan puha szíve volt, mint egy gyermeké, de a nagy hatalma nem engedte, hogy azt valaha kimutassa.

Lassan, gondolkozva lépegetett végig a falun. Hol-hol megállt és megtörülte izzadó homlokát. »Mégiscsak derék asszony - dörmögé - még haldokolva is a famíliára gondolt.«

Amennyi Laczkó-gyereket meglátott útközben, azokat mind magához intette, pedig azok mind el akartak elõle szaladni, mert féltek tõle. A kutyák morogva húzódtak be az udvarokba, s még a föld is remegni látszott talpai alatt.

A Laczkó-gyerekektõl kikérdezte, mit csinál otthon az édesapjuk, mit fõzött ma ebédre az anyámasszony, járnak-e oskolába, megvannak-e elégedve a kántortanítóval, micsoda foglalkozásra volna kedvök. A pisze orraikról rájok ösmert a többi gyerekek közt.

Egy szõke virgonc fiú felelgetett neki a legbátrabban.

- No, te is pap leszesz fiú?

- Nem én; ki nem állhatom a templomot - felelt a gyerek makrancosan.

- Hát mit szeretsz legjobban?

- Legjobban szeretem a vallatásokat.

- No lám! Tehát szolgabíró vagy vicispán akarnál lenni, aki vallat?

- Nem én; zsivány szeretnék lenni, akit vallatnak.

- Ejnye, gazember! - szólt a nagy Mácsik mosolyogva és barackot csattantott fejére a bütykös ujjaival. - Melyik Laczkónak vagy a fia?

- A Boldizsáré.

- A Boldizsáré? Hüm! Kár, igazán kár…

S ezzel felemelte mogyorófa-botját, s egy jót vágott vele a vásott Laczkó-gyerekre, ki bõgve futott egész a korcsmáig, ott azonban kihúzott egy husángot a kerítésbõl, s hadi pozícióba helyezkedvén, csúfneveket kiabált Mácsik után.

Nagy szerencséje, hogy a nemzetes úr nem hallotta.

Másra hallgatott az most.

Szomorú kongással megszólalt lent a faluban a lélekharang.

Az emberek megálltak útközben, leemelték kalapjaikat és keresztet vetettek magukra:

»A szegény Rékyné lelke költözködik!«

A lakosság csapatokká verõdött a kutaknál, a kovácsmûhely elõtt. Mi lesz, ugyan mi lesz a kis Biri kisasszonyból? Ej hát mi lenne?… Megnõ és férjhez megy. Igaz-e vajon, hogy a nagyerejû Mácsik lesz a tútor? Lehetetlen! De bizony mégis igaz, benne van a testamentomban, sõt az asszony még élõszóval is rábízta a Birit, odahívatván õt halálos ágyához. Hej csak hatalmas egy ember, valóságos oroszlán! Hát eszerint a temetést is õ fogja rendezni. Persze õ; máris ott szaladgál a papnál meg a kántornál.

Pedig el voltak azok készülve anélkül is a teendõkre. Minden kétszáz évben esik ekkora halál Pribolyon. Nem lesz itt már többé olyan nagy temetés egészen a Mácsik haláláig. Hanem akkor még tán a palatinus is itt lesz a gyászolók között.

Tusnay András, a kántor, mihelyt meghallotta a gyászesetet, mindjárt hazament, s egész éjjel faragta a versezeteket, mert ki vagyon mondva, most tudódik majd ki, van-e hát valami a kaputban; hogyha ebbõl a témából sem tud csinálni semmit, akkor okvetlenül el kell csapni innen valami hitvány filialéba. Mert Pribolyon jeles kántort kívánnak, a boldogult Hanulay is az volt, sõt annak az elõdje, Varga Pál nemkülönben.

Hanem bizony lassan eresztett a véna, másnap délre is még ott rágta a tollat ennél a két sornál.

Búcsúzom, búcsúzom, felsõ, alsó szomszédomtól.

Az eklézsiától, Birike lányomtól.

Igaz, hogy ez aztán nagyon szép, hanem legalább hat strófára kitágítandó, különösen Barosné asszonyomat s Mácsik György uramat kelletvén ékesen megszólítani, mert ha valami, ez fogja majd megríkatni a keresztény gyülekezetet.

Mindenki a halálesetrõl beszélt a faluban. Az öreg asszonyok ruhaterítgetés közben a lészákon át kiabáltak egymásnak: Látta-e már komámasszony? Szép-e, megváltozott-e nagyon az arca? Ki van-e már terítve? Éppen most öltöztetik. Oh, oh, hogy sehogy sem akarja lecsukni az egyik szemét? Hallom, hogy a koporsó valóságos ezüst szögekkel van kiverve? Én édes istenkém, ezek a gazdagok még oda is elviszik magukkal a hivalkodást. Hát a kisasszony? Sír, ugye sír a lelkem, de bizony sírhat is.

A bíró háza elõtt egy tót asszony ült a kalodában egész éjen át. Vacogó fogakkal beszélte reggelre, hogy éjfélkor Réky István lelkét látta tüzes szekeren nyargalni a halottas ház felé. Bizonyosan a boldogultért jött, ne menjen gyalog a lelke, hanem úri módon… De hogy legalább nem szólította meg az a vén tót asszony! Hátha felelt volna neki?

Rendben elkészültek minden parádéval. Fõtisztelendõ Cselkó János uramnak a bodonyi plébános is eljött segíteni, hogy annál különb legyen a pompa. A temetés napján reggeltõl kurta estig zúgtak a harangok, majd belesiketült az ember.

A koporsó után roskatagon ott ment talpig gyászruhában a kis Biri. No, ugyan illett is ide az a nagy kíváncsiság, hogy mindenki a nyakát nyújtogatta feléje, közelébe tolakodott alkalmatlankodni a megszomorodott gyermeknek.

Mácsikné vezette, mégis úgy volt, hogy majd összeroskadt vagy négyszer.

Egyszer el is ájult: Barosné fogta fel karjaiba. Oh, be fölséges szép asszony. Milyen finom, milyen kedves minden mozdulata! Hát még az öltözködése!

Ez a szerencsétlen Mácsikné, hogy nézett ki mellette. Ott az újdonatúj fekete ruha rajta, de alul, a kikandikáló fehér szoknyán rajta van a tavalyi szenny. Oh, oh! Micsoda mosás az! Ki látta ugyan az ingvállát? Olyan sárga volt az, mintha csak a tenger siratta volna meg.

A fáklyákat is vitték, hiszen vitték: Laczkó Pál, Laczkó Dénes, Laczkó Márton. (Jó, hogy Szent Mihály lovának is nem valami Laczkó állt be!). De bizony vihették volna elõkelõbbek is, ha lettek volna.

Hanem aki akar se jöhet ide a gyalázatos utak miatt! Borosnét is hat ökör vontatta, úgy jött át. Mondják, a temetés után magával viszi Birikét, s õ maga neveli otthon Bodonyban. Szerteszét folyt a trics-tracs kisebb-nagyobb csoportokban.

Birike mindebbõl nem hallott, nem látott semmit, oda sem ügyelt, minden meghalt az õ számára, csak az élt még neki, aki meg volt halva. Azt szólítgatta egyre szívrepesztõ hangon.

- No, no, no, drága angyalkám - csitítgatá Mácsikné kenetteljesen -, mindnyájan föltámadunk a Josafát völgyében. Úgy bizony, édes bárányom. Föl se kell venni.

Beszélhetett annak - de magunk közt legyen mondva - nem is volt gyöngédség. Csak nézte, nézte mereven a koporsót, nem volt már könnye, az fogyott el legelõbb, most a szava is elállott, minden fájdalom összegyûlt kedves kék szemeibe, onnan beszélt a koporsónak: »Minek tetted azt, minek tetted? Miért hagytál engem itten?«

A sírásók a koporsó alá csempészték fürgén a kötelet s lebocsátották óvatosan, majd megvillant kezökben a kapa, s mohón láttak a munkájukhoz. Mert mesterség az is, annak aki tudja, s utoljára is mi egyéb látható változás marad a halottak után? Púpossá teszik egy kis helyen egy idõre az anyaföldet.

Hanem a rögök dübörgése mégis rettenetes. A hang, amit a néma koporsó ad…

Távol a kis falusi toronyból ide hallik a harangkongás, a szél megrázza a fákat az apró púpok között. Minden fa valaki, minden fa egy meghalt ember. S ezek a meghalt emberek összecsapják a tenyereiket, a rögök pedig tompán kopognak a koporsón: drob drob! Hallod-e bent, most már ki nem eresztünk téged innen egy-két millió esztendeig!

A szertartás után megindult a kritika, ami dicséretes akadt, az bontakozott ki legelõbb… A gáncsolandókat még csak azután gondolják ki otthon. Legtöbb elismerés a búcsúztatót illette. De iszen Tusnay András uram mégis derék ember. Istenem! hogy bírta olyan okosan összehozni? Az asszonyok a szemfedõ kilátszó csipkéit emlegették, milyen kár a férgeknek… milyen kár!

Mácsik ellenben, mialatt a hantokat igazították a sírásók, odajárult a tekintélyesebb családokhoz, egy-egy lenézõ pillantást vetve a kisebbekre, kik tiszteletteljesen húzódtak hátra a nagy ember elõl, s meginvitálta a halottas torra, mivelhogy ezen szomorú eset alkalmából az õ szegény házában lészen egy kis uzsonna.

Azok, akiket ilyen megtiszteltetés ért, leginkább a Laczkó-családbeliek, különváltak a széledezõ tömegtõl, s a temetõn túl a kis gyalogúton mentek át csapatostul a Mácsik-kúria felé, hol már felterített asztalok várták õket a félszer alatt.

- Ni, a mágnások! - mondák irigykedve a kimaradottak, utánuk nézegetve, míg csak beláthatták, mert az bizonyos rangot adott már valakinek, ha a rettenetes Mácsik jó szemmel nézett rá.

- Bizony pedig sok érdemes embert is hagytak ott ki - szólt keserûen Toldy Mihály -, míg ellenben hívtak dib-dáb népet is. De nini, kedvencét, Filcsik csizmadiát sem hítta meg!

- Pedig Laczkó-lány az anyósa - magyarázza Piry Barnabásné. - Igaz, igaz, most jut eszembe, Filcsiknél ma keresztelõ lesz; azért nem hivatalos. Hanem, több az, hogy miért hagyják ki mindenünnen ezt a szegény Laczkó Boldizsárt? Bizonyisten, mégiscsak cudarság!

- Miért, miért? Mert derogál nekik, kedves sógorasszonykám! Mert rongyos ruhája vagyon, s mert a felesége nem jár selyemben. Pedig éppen illik a Laczkóhoz. Nagyravágyó õ is, s csak a nyomorúság kényszeríti, hogy a kollármesterséget vigye. Már persze úgy, ahogy õ viszi; mert amellett, ha a felesége nem gondozná, már régen éhen halt volna valahol a lésza alatt.

- Csakhogy beteges ám az az asszony, nem él meg sokáig. Mi lesz, vajon mi lesz akkor abból a vásott kölyökbõl? Minek is az ilyen embereknek a gyerek, ha nem bírják becsületesnek nevelni? Higgye meg sógor, sokszor eltûnõdöm rajta, mi válik majd az ilyen gézengúzból?!

- Mi válnék belõle? Fölakasztják - véli nagy lelki nyugalommal Toldy Mihály uram. - Hanem akármi lesz, mégse volna szabad így megszégyeníteni Boldizsárékat… Mégiscsak Laczkók õk, ha szalmakötéllel övezik is a derekukat… Vért vízzé ne tegyen a halandó ember, ha még olyan hatalmas is, mint Mácsik György.

Azután, mintha megbánná, hogy a nagy Mácsik ellen ejtett ki szemrehányó megjegyzést, alázatteljes hangon tette hozzá:

- Mert az Isten mégis erõsebb talán mindnyájunknál!

Így beszélgetve mentek ki a temetõbõl Toldy Mihály uram és Piry Barnabásné asszonyom végig az utcán, s mialatt õk édesdeden leszólták rendre azokat, akiket a temetésen láttak, azalatt a szembejövõk és utánukmenõk õket szólták le édesdeden nagy fejcsóválások között…

- Ej, ej - suttogták -, legalább már fényes nappal türtõztetnék magukat.

Összenéztek, s hamisan hunyorítottak az emberek a szemeikkel…

Pedig becsületemre mondom, nem volt a dologban semmi.