IV. FEJEZET
A LACZKÓ-HADAK

Fürgén gyülekeztek a vendégek a Mácsik-portára, még mosolya is volt már némelyiknek. Útközben kiszítta a szél a szomorúságot az arcokból: de nem is volt valami nagy szél, és nem is volt valami sok dolga az arcokkal.

Mácsikné a fekete szoknya elé odakapcsolta a fehér szakácskötényt, derekán csörögnek a kulcsok. Reszelõs hangja majd itt, majd ott csattog: készen van-e minden; kanál, villa, kések? Csak még egy pár szék hiányzik? Ej no, oda kell tolni a lócákat az asztalokhoz.

A bizalmasabbak (átkozott ebcsontok ám ezek a férjek) a konyhába is benéznek, mert tudvalevõ dolog, hogy a leghíresebb fõzõné, a szép Harkány Borbála készíti a lakomát. Hozzátartozik ez már az állapothoz, ahol nagy pompa van.

Még meg is csipkedik a kellemes menyecskét.

»Ugyan mit fõz, lelkem?«

Borcsa kötekedve feleli vissza, meglóbázva a fõzõkanalat:

»Kis fazekakat nagy fazékakban.«

Tessék aztán ebbõl okosnak lenni.

A közönséges belsõ cselédek ezalatt felterítettek, s elhelyezkednek a vendégek. Barosné ülne legfelül, ha itt volna, de az legott hazakászmálódott a kis árvával. Hiába, rossz az út, hamar sötétedik be. Pedig becses perszóna lenne, ha itt lenne.

Most hát Laczkó Ferenczné, a legrangbelibb Laczkóné jutott felül, jobb keze ügyébe pedig a plébános. Beszél is annyit a tisztelendõnek, hogy három prédikációt csinálhat belõle, ha megvigyázza.

Balján Laczkó Péterné és leánya, akikkel szembe Laczkó Tamásné, valamint Tolvay Péterné, született Laczkó Rozália kerültek, közöttük pediglen valami ismeretlen csinos képû úr könyököl, nem tudom, hol keríthette Mácsik uram. Nagy uraság lehet, hogy ilyen elöl van!

Hohó, hiszen ez a megyei inzsellér, akivel abban trafikálnak, hogy országutat csináltasson nekik a megyével, de hát az ördög ösmerne rá hirtelen ezekre a városi emberekre, mivelhogy mind egyforma kabátban járnak, s még a haját is úgy fésüli az egyik, mint a másik. Mennyivel különbek ezek a mi pribolyi uraink, akik nem fésülködnek tükörbõl, se nem ruházkodnak mappa után, s az ember mindjárt rájok ösmer a bekecsük színérõl, a kalapjuk gyüremlésérõl vagy a kosztros fejükrõl, nem kénytelen fárasztani az elméjét.

Alább ott piroslik Ujlaki Jánosné (no, nem temetésekre való ábrázat), Laczkó Györgyné az ódivatú fõkötõben, Laczkó Pálné (azt mondják róla, hogy festi magát), ejnye ni, de alulra jutott Laczkó Kelemenné a két lányával… no, ha ebbõl nem lesz aprehenzió, akkor az idén nem terem konkoly a pribolyi búzákban.

Túl a Tusnay András környékén ül Szudy Anna férjezett Laczkó Mihályné (szép volt valamikor - de mikor?). Ennek a kántornak jobb a szerencséje, mint a torka. A legmódosabb menyecske a másik szomszédnéja: Laczkó Apollonia. Csupa kedvesség, csupa vér. De nemhogy disztrahálná a boldogtalan, hanem úgy ott lapul bárgyúan, mint a gomba a fûben.

Az a csinos jószág ott, aki kenyérgolyókkal pajzánkodik a férfinéppel, Csapodyné asszonyom… olyan akár az eleven ezüst, mellette a vén Laczkó Dénesné (sehogy sem áll kezeügyében sem a kés, sem a villa, nyilván az ujjaival eszik otthon). Alább Pap Demeter könyököl, az ispán Bodonyból, az a sáfrányszínû leányzó is az övé. Még lehetetlenebb fizonómia azonban a Laczkó Kláráé. Isten akárhová tegyen, de nem kellene, ha egy puszta szigetté válna itt mindjárt az egész környék, s csak õ volna rajta!

De mit toldom-foldom, hogy kik voltak. Ördög vagy legalább asszony legyen, aki kivált a vendégek férfi részét is elõ tudja sorolni… úgyszólván az egész Laczkó-nemzetség együtt volt, kivévén azokat, akik a szomszéd falvakban vagy még távolabb laktak.

Az uzsonna végén Mácsik sorra odatolta székét a tekintélyesebb Laczkókhoz, s közölte velök a tervet, mely három nap óta tartotta fogva lelkét.

- Meg kell lenni. Áldozni fogunk, mert áldozni kell.

A Laczkók, akiket megszólított, édes elámulással bólingattak a fejeikkel:

- Úgy van! Úgy lesz! Hogy erre már elõbb rá nem jöttünk! - felelének csudálkozással.

- Most már tündökölni fog a Laczkó-címer - bíztatta õket Mácsik kigyúlt arccal. - A kecskébõl a kék mezõben, alighanem oroszlán lesz, s a kék mezõbõl arany mezõ!

S valóban, mintha már magával a puszta tervvel is fénysugarak szöknének be, amint azt egymással közölték, suttogva, titkosan mosolyogva és lelkesedéssel, valamennyi Laczkó arca ragyogni kezdett. Szinte hihetetlen volt, hogy halotti torban vannak õkegyelmeik!

A pompás ötlet, mely oly gyorsan fogamzott meg a Mácsik fejében, jó talajra talált mindenütt. Alig várták az érdeklettek, hogy végigegyék a nemzetes asszony mindenféléjét, felugráltak az asztaltól, s bizalmas csoportokba oszolva beszélték meg a fölséges plánumot, mely egészen új ábrázatot ad majdan a tekintetes vármegyének.

Mácsik úgy járt-kelt köztük dölyffel, gravitással, mint egy imperátor, csak néha-néha mondott valamit, ami szájról-szájra repült azután, izgalmat keltve, vagy megnyugovást.

- Mit mondott? - faggatták, akit megszólított.

- Jó kedve van! - véleményezték tenyereiket dörzsölve.

- Úgy látszik bízik a dologban!

S ha lettek volna részvényei a Laczkó-pörnek, azok nagy áron keltek volna el ilyenkor.

- Mához egy hétre tartjuk meg a választógyûlést - mondá Laczkó Jánosnak. - Hozza el kegyelmed a fiait.

- Hogy mi? - rohanták meg mindjárt Laczkó Jánost vagy húszan.

- Mához egy hétre tartjuk meg az alispánválasztó-gyûlést - ismétlé az kevély hanghordozással.

- Igenis azt - vágott közbe Mácsik hirtelen elõlépve. - A dolog ki van kombinálva, ha mondom. Akit mi megválasztunk most a nemzetség oszlopának, legyen az bár két hónapos csecsemõ, õ fog ebben a vármegyében uralkodni, isten engem úgy segéljen.

Úgy süvítettek ezek a szavak a levegõben, mint egy óriási parittyakõ, mely egy egész vármegyének be fogja zúzni a fejét.

- Aztán hogy fizetünk a gyerekre? - kíváncsiskodék Laczkó Mihály.

- Proporcióra.

- Birtok szerint?

- Nemzetség-fa szerint, olyan arányban, amint a békési birtokból örökösödünk.

Bármilyen tartózkodva beszéltek, elharapván a mondatokat, ha idegen ember vagy ha asszony közeledett, mégis csakhamar mindenki tudta, mirõl van szó. Laczkó Mihályné asszonyom bele is avatkozott, amint a férfiak mellé lépett, maga elõtt tuszkolva két tömzsi leánykáját.

- Oh istenem, istenem! Nekem csak leányzó gyermekeim vannak! Én uram teremtõm! Milyen szerencsétlenség, milyen fájdalom egy anyának… mert annyi ész, annyi talentum van ezekben az én gyermekeimben, hogy ha fiúk lennének… de így, így!… Csókoljatok kezet, lánykák, a Mácsik bácsinak!

A gyerekek odajárultak a nagy emberhez, s szabályos pacsit adtak neki: »keresztül-kasul könyököm, szúrom, pacs.«

- Istenem, istenem - folytatá a köpcös asszonyság elkeseredett éneklõ hangon -, ha talán várnának egy kicsit… mert ki tudja…

Mácsik végignézett a Mihályné gömbölyödõ termetén, s közömbösen mondá:

- Nem lehet, sógorasszony. Az öregebb gyerekek elõnnyel bírnak, mert nekünk hamar kell a dolog. Teringette, hiszen mindnyájan meg akarjuk még élni.

Kiosztották a szerepeket egymás között. Csapody vállalta magára az informálást, hogy bejárja egy hét alatt az összes Laczkó-rokonságot, s elmondván hegyirõl-végire a messzeható tervet, becsõdíti a famíliákat mához egy hétre fiúgyermekeikkel egyetemben, hogy aztán annak rendje és módja szerint megejtessék a választás. Praesentes concludunt. Aki nem jön, nem határoz, s aki alá nem veti magát a határozatoknak, nem kóstol bele az ígéretföldjébe Békés megyében.

Laczkó Dénes és Kõváry Mihály uram pedig arra ajánlkoztak önkéntesen, hogy összeállítják a családi genealógiát, ki milyen ágon áll rokonságban a békési Laczkó Endrével, s megállapítják egy lisztán, mennyi lészen fizetendõ a gyermek nevelésére és úri módban való fenntartására.

- Kétezer forint - vélte Adorján Miklós.

- Könnyû kegyelmednek, öcsém - vágott közbe mókusszín-bajuszú Laczkó János -, három fia is van, rájuk fordulhat a tisztesség, de énnekem senkim, sõt magam is már csak úgy vendégnek vagyok itt még. Azt gondolom, elég lenne ezer forint is. Nagy pénz az!

- Elsõ sorban azok a fiúk jönnek - dönté el Mácsik György -, akik a Laczkó-nevet viselik. Azért hát ne irigyelje bátyám az Adorján-gyerekeket. Engem sem hínak Laczkónak, de azért Laczkó halálig! Itt nem lehet szó apró személyes érdekekrõl. Egy messzeható hatalomnak kell megvetni fundamentumát.

- Tökéletesen úgy van -, bizonygatá Laczkó Péter, akinek három neveletlen fia van.

- Azért hát azt mondom komolyan - és a nagy Mácsik az asztalra ütött a tenyerével - otthon kell hagyni a kishitûséget és irigykedést.

Mindenki megszeppenve hallgatott, ha õ beszélt.

- Nagy fába vágtuk a fejszénket - folytatá -, de nem azért ám, hogy kegyelmetek az apró gallyait maguknak tördelgessék.

Erõs tüskés szemöldjeit mérgesen összevonta, s gúnyos kihívó tekintettel mérte végig a famíliát.

- Azt szeretném én látni! - sziszegé. - Azt próbálja csak meg valaki!

S mintha az ökle fenyegetõleg megmozdulna, a csizmáinak ropogásában egy hatalmas tiltakozás hangzanék, amint tovább ment a tisztelendõ úr vállait megveregetni, amiért olyan szép hangon énekelte a »circumdederumot.«

A tisztelendõ úrnak kapóra jött ez a szó: Laczkó Pálné asszonyom ugyanis éppen arról faggatta, miképp hívják diákul a rétest; mely sajátságos érdeklõdése a nemzetes asszonynak a tudományosság iránt, nagy zavart okozott a szent férfiúnak, mert hasztalan keresgélte fejében a megfelelõ latin szót a rétesre:

- Megvan! - kiáltá most. - Igen, igen circumdederunt a rétes neve.

S minthogy rendesen igen szépen mosolygott akkor Laczkó Pálnéra, ha az õt valami kéréssel fárasztotta (mert átkozott szép asszony volt), vérszemet kapott az ott ácsorgó Csapody Gyuri, s õ is a maga kedvenc tárgyának a latin nevét kérdezte tisztelendõ Cselkó Jánostól.

- Hát a kulacsot, atyám, hogy hívják?

- A kulacsot? - szólt ideges fintorral. - A kulacs neve: Klipiklapatorium.

Amire úgy tetszett neki, mintha gúnyosan mosolyogna a megyei mérnök, kire majd csábítóan, majd szelíden szerelmes szemekkel vetették ki hálóikat az asszonyok és hajadonok. Pedig megárthatna a tisztelendõnek, ha a tudománya csorbulásba esnék, mert csak egy hónapja van még a parókiában. Az új kertészre könnyen fogják rá, hogy nem ért a gyümölcsoltáshoz.

Késõ este lett, mire eloszlottak a vendégek, s Mácsik maga maradt a nejével. Ekkor jutott eszébe Chalupka.

- Hát az a címeres korhely ugyan hol lehet. Nem láttad, Laczkó Anna? (Mindég odatette a Laczkó nevet is az Annához, mintha nem is név lenne az már, hanem rang.)

Aggodalmasan nézett ki az ablakon az éjbe.

- Az az ember nem volt itt a toron. Csodálatos! Még megérem, elhágy! Ilyenkor! Nincs állandósága… Nem tud egy helyen maradni.

- Bánom is én… - dünnyögte Laczkó Anna köhécselve, mert a nemzetes asszony vékony tüdõnek vala birtokában, s az volt róla a vélemény, hogy nem sok kalendáriumot koptat már el.

A doktor váltig perszvadeálta Mácsikot: küldje valahova jobb levegõre, ott még tán kiépülhetne; de Mácsik nem sokat adott a doktori bölcsességre: »Ostobaság! - mondá. - Ne beszéljen nekem a levegõrõl! Ha igaz az, hogy a föld forog, hát hisz akkor úgyis belefordul minden levegõbe«, s ez aztán olyan mondás volt, ami dr. Kaffkát is megingatta.

De nem errõl van itt most a szó, hanem arról, hogy:

- Mit, te nem bánod? Hát tudod te, mi lakik abban a hitvány emberben? Nekem szükségem van rá, punktum. Magamhoz akarom kötni végképp. Kivált most lesz jó segítségem, hogy ezt a Biri lánykát is elvállaltam.

- Jó, hogy említetted - vágott közbe Mácsikné. - Már éppen a nyelvemen volt. Hát miféle tútorság az, György, hogy a gyámleány idegen helyen maradjon? Lehet ez? Illik ez? Kire szégyen ez, ha nem én rám? A hites feleségedre, Gyuri.

Mácsik morgott valamit, s úgy tett a kezeivel, mintha valami legyet akarna elkergetni a közelébõl. Kellemetlen volt neki ez a beszéd.

- Mit fognak mondani az emberek? - gyulladozott a nemzetes asszony. - Azt fogják mondani: Íme, Mácsik lett a gyám a testamentum szerint, de az asszonyt kevesellték, az asszony nem kellett, az asszony nem való, hogy egy leányzót kineveljen, a leányt másra bízták. Mindjárt megfúlok dühömben, Mácsik, ha erre a megaláztatásra gondolok. Nem vagyok én becsületes asszony? Mi? Mordizom adta, felelsz vagy nem felelsz erre most mindjárt?

- Az vagy… becsületes vagy, Anna. Csak ne beszélj kérlek annyit.

- De bizony azért is beszélek. Ha te eltûröd, hogy dehonesztálnak, én nem fogom eltûrni.

És a csípõjére tette kezét, vasvilla szemeit vadul irányozva férjére. Nincsen, még sincsen tehát abszolút hatalom a világon.

- Ne hápogj Anna - kérlelé Mácsik, az ajtó felé hátrálva -, hiszen csak nem mehetek bottal a halottakra.

- Nem mehetsz ugye? - vicsorította rá fogát gúnyosan. - Nem törõdöl velem. Hanem a Laczkó-név jó aranygombnak a dolmányodra? Hej, Mácsik, Mácsik, ki ne kezdj velem, azt mondom…

És mérgesen dobbantott a lábaival, hogy csak úgy porzott tõle a szoba földje. Pedig csak tegnap lett finom sárga agyaggal beeresztve.

- Ha csak azért vettél el Mácsik - s hangja most már rikácsolóvá változott, mint mikor a fazék reped vagy az ablaküveg törik -, ha csak azért kötötted be a fejemet, hogy ne látszassék a tied mellett… nem kell a fõkötõd, itt van… edd meg…

Belemarkolt dühösen a fekete csipkés fõkötõjébe, lehámozta a kontyáról, s odahajította a nemzetes úr szeme közé, hogy annak meglepetésében kiesett szájából a selmeci, ezer darabra zúzódva.

De a nyugodalma meg nem rendült. Ránézett bámészkodva, mint az oroszlán, ha ingerlik, ásított egyet, azután szép csendesen kiment az udvarra, Chalupka után tudakozódni.

Hol van? Ki látta? Senki sem tudta megmondani. Suska Mihály, a mindenes, beszéli, hogy míg a tor tartott, odakuporodott a szalmaasztag végibe a köpenyegére, s szunyókolt. Egy gazfickó (a Laczkó Boldizsárék fia lesz, ha jól látta) ott ingerkedett az öreggel, bolondot csinálván belõle. Mert, magunk közt legyen mondva, közel fért valahol a hordóhoz, hagyott hát tenni magával mindent. Az a vásott kölyök egy úri tököt adott oda a kezébe: »Ímhol - azt mondja - ez az üvegkancsó, tartsa kegyelmed, de el ne törje, mert Mácsik bácsi megharagszik«, s az az együgyû bolond úgy tartotta ott hanyattfekve, mint valami oltári szentséget. Jaj de csúnya is a részeg ember, nemzetes uram!

A hatalmas ember elmosolyodott.

- Ejnye adta gyereke, de imposztor! Eredj no, keresd föl azt a szegény öreget. Jusson neki is valami a maradékból.