V. FEJEZET
A NAGY FANTASZTA

Mért nem szólnak kérem… csak most veszem észre, hogy egészen a világba beszélek, olyan emberek dolgát szedvén krónikába, akikről elfeledtem elmondani, kik, mik és minők voltak. Pedig úgy illenék, minden jóravaló mesemondó azon kezdi, amin a passzust kiállító írnok, megírja hőseinek milyen az orra, szeme, termete, viselete, mi a foglalkozása, sőt nem hagyja ki a különös ismertetőjeleket sem.

Hogy Mácsikról hallgattam, annak megvannak a helyes okai, mert őkegyelme először is helybeli ember, kutyakötelessége tudni mindenkinek, kicsoda, micsoda; ami pedig a külső földi burkolatját illeti - no, hiszen éppen ez a baj, mert ha a vasárnapi ruházatában festem, akkor nem ő; az ökölnagyságú ezüst gombok a dolmányon s a magzatjaik a mellényen, a tömérdek zsinór, vitézkötés, olyan nagyszerű pompa, hogy egészen bennök vész hatalmas feje, nagy homlokával és a kiálló pofacsontokkal, a kevély hosszú bajusz is mintha rövidséget szenvedne -, ha pedig a hétköznapi gúnyájában állítanám elé, nagyot csorbulna a tekintélye a mai cifrálkodó világhoz szokott olvasó szeme előtt. Azt én ugyan nem teszem, hogy a nemzetes úr nimbuszán akár emeljek, akár faragjak, ha csak egy morzsányit is.

Hanem Chalupka, az más, Chalupkával már tartozásban vagyok. Annál is inkább, mert domine Chalupka raritás, egy őslény, egy múzeumi régiség az alig múlt korból. Még a magva is kiveszett, most hiába keresnők. Az idő emlői jobban kiasztak már, mintsem az ilyen szegény férgeket táplálnák.

Peregrinus, de mégse peregrinus, mert foglalkozása van, mégpedig nem egy rendbeli, hanem sokféle. Ahova megszáll, semmit se szól, nem is kell neki szólni semmit, a nagy kutyaugatásról (mert a kutyákkal ellenséges lábon áll: azok ő előle, ő pedig azok elől eszi el az úri asztalok hulladékait) azonnal kitalálják, hogy megjött Chalupka. Nem kérdezik, honnan jött? Sehonnan. Nem kérdezik, hova megy? Ide jött. Terítenek neki az ebédhez, a vacsorához, éjszakára ágyat vetnek számára az inasszobában. Aztán ott van, ameddig tetszik neki: négy, öt napig, - tovább úgysem maradna; benne van a csavargó vér, fölveszi a vándorbotot, és odább megy - a szomszéd kastélyba.

Egy félév múlva újra visszakerül, megint olyan rongyosan, megint olyan jó kedvvel, mint azelőtt: azóta már megjárta a fél országot, s annyi a beszélnivalója, hogy tömérdek… itt az történt, ott az történt. Az összes nemesi családok mintha rokonai volnának, mintha ő házasítaná ki fiaikat, férjhez adná kisasszonyaikat, aggódó gondoskodási tárgyát képezik. A szegény Chalupka tele van bajjal, keserűséggel miattuk!

De csak mindenütt megvigasztalódik a borocska mellett, s ha úgy az ebédlőben magára hagyják, mikor már rózsaszínűbbnek látja a világot, kedélyesen még el is diskurálgat a nemes nedvekkel. Megszólítja őket, azok meg visszafelelnek neki:

»Jó estét, borocska!«

»Adjon isten, Chalupka!« - üdvözli a kancsó nyájasan, ha ugyan nem ő maga felelget magának.

»Jó vagy-e, borocska?«

»Kóstolj meg, Chalupka!«

Meg is kóstolja derekasan. Miért ne? Hiszen eléggé rászolgált a nemes úri famíliánál.

Az elsõ nap megreparálja az összes órákat a házban, kinek a werkje volt elromolva, kit csak tisztítani kellett. A másik napon beoltja a birkákat, fölstimmeli a fortepiánt, a harmadik nap a patkányok és poloskák kiirtását eszközli különbözõ szerekkel és hókuszpókuszokkal, a negyedik nap kottára teszi az összes divatos nótákat, melyek Kassától Szegedig ragadtak rá, ezeknek egyikén mindig sírva is fakad, mert hát ki tehet arról, hogy olyan érzékeny a szíve, s a nóta olyan szívreható…

Motosiczky, Csáky
Burgonyát hámoznak,
Ordódy neveti,
Ullmann metélgeti.

Hány éves, mióta csavarog így faluról falura, senki sem tudná megmondani. Hogy kezdte, mikor? Pályafutásának elejére talán már maga sem emlékszik. Talán nem is igaz az már! Ki volt, mi volt, hogy jutott ide? Eh, bolondság, beszéljünk vígabb dolgokról! Vegyük teszem azt, mivé lennének a makacskodó óragépezetek, megereszkedett klavírok az ő tudománya nélkül? S nyugodjunk meg, hogy úgy van, ahogy van.

Ami vele történt, ha ugyan történt valami… az nem esemény, az semmi, - történni… csak az urakkal történik, ami történik. A szegény ördög dolga keresztülesik az emlékezet rostáján, mint az apró búzaszem. Ő bizony nem véli érdemesnek eszébe tartani.

Egészen ennek a léha kornak a gyermeke ő - de persze a termés legalja.

Él napról napra, de mindig csak a percnek. Mint a madár átugrik az egyik ágról a másikra minden vágy nélkül, s mint a pók szövi a tervet tervre, minden cél nélkül.

De most az egyszer nem ugrott el, csak el hagyta magát csábítani. A Gábor fiú árulta el, hogy Filcsik Istvánnál keresztelõt tartanak. Az õ szülei is hivatalosak. Nagy trakta lesz, akkora kalácsokat sütöttek ott, hogy gyönyörûség megnézni. Éppen akkor rakta be az öreg néni (Filcsik anyósa) a kemencébe, mikor õ arra járt délután, tojás sárgájával meg is kente õket egy lúdtollal, hogy színben legyenek tetszetõsek, mosolygóbbak.

- Huh! - ugrott fel Chalupka lelkesülten - no, egy keresztelõ mégis többet ér, mint egy tor, no, már erre elmegyünk, gyerekecském…

Mikor odaértek, Filcsik éppen a pitvarban volt pörpatvarban az inasokkal: cudar pákosztos kölykek, a ludaskásából mind kilopkodták a zúzát. Kiváltképpen a Ferdinánd érdemelne virgácsot.

Filcsiknek valóságos csizmadia külseje volt, a nemes céh összes jellemzõ tulajdonságaival; nagy bajusz, a homlokba benõtt haj, rangos kézmozdulatok, kevély magatartás.

- Adjon isten jó estét, Pista bácsi.

- Dicsértessék, fiam, dicsértessék (mert a katolikus anyaszentegyháznak a híve õkegyelme). Hanem hát hm…

Idegenül tekintett végig Chalupkán, s azon hitben, hogy valami fáradt utas lehet, húzódozva szólt:

- Szállást nem adhatok, mert itt ugyan nem alszik az éjjel senki, az örömnek vagyon itt az õ mûhelye - kanyarítá ki aztán kacskaringós csizmadia-stílusban. - Hanem, ha netalán csizmára volna szüksége…

S végignézett fürkészve a jövevény saruján.

- Ami a csizmát illeti, azt szívesen megrepetálom. (Azt akarta mondani megreperálom.) Arra való Ferdinánd! (És nem arra való a gazember, hogy a zúzát megegye a serpenyõbõl - de már ezt csak magában gondolta Filcsik uram.)

- Micsoda? Az én csizmámat? Az kellene még csak! - fakadt ki Chalupka sértõdve… - Ezt a csizmát a liptói fõispán viselte valamikor. Becsületemre mondom…

- Hm… meghiszem… Ugye a bodonyi új kántor az úr?

- Nem biz én - válaszolta Chalupka a falhoz tántorodva, mert nem volt biztos a talaj lába alatt ‑, én a kántorok apja vagyok, Chalupka.

- No, mindjárt gondoltam, hogy konfiskálom magam - folytatá Filcsik zavartalanul, megint elhibázva a latin szót -, de ha kántorok apja az úr, hát én ugyan mi vagyok akkor? Mert olyan kántor született itt ma, hogy a torkával agyonordítaná az orgonát is… annak tartjuk most a keresztelõjét. Ha aludni akar az úr, hát menjen isten hírével odább, de ha enni-inni akar az úr, akkor kerüljön beljebb kegyelmed.

Így jutott be a mi Chalupkánk a kis Laczkó Gábor protekciójából abba a derék körbe, hol fölváltva Laczkó Boldizsár uram és Piry Barnabásné asszonyom vitte a szót a pecsenyékkel, kalácsokkal és boroskancsókkal rakott asztalnál.

De csak addig vitték biz õk a szót, míg Chalupka bácsi át nem melegedett, míg egy-két pohár jó bor rendbe nem hozta a werkjét, s míg ki nem ismerte a helyzetet. Mikor aztán a kezében voltak a kulcsok, kinek-kinek a lelke titkos fiókjához (hiszen különben is nyitva van ilyen víg keresztelõben minden fiók), õ lett a szószóló, s hatalmas képzelõ tehetségével arany várat épített azonnal a szájasabbaknak.

Piryné asszonyom azon panaszkodott, hogy a leányával úgy bántak tavaly a kékkõi búcsún a gróf Csorvády gazdatisztjei, mint valami szobalánnyal. Pedig eb ura kurta! Tanulhatnának egy kis emberséget. Hiszen mik õk? Cselédek, semmi egyéb. Egy nagy úrnak a cselédei. A leány mégiscsak nemes szülõk gyermeke (Piryné megboldogult elsõ férjétõl, Laczkó Gáspártól való), akinek, ha nincsenek is majorságai, de azalatt is nõ az enni-inni, ruházkodni valója, amíg alszik. S ez mégiscsak valami. Aztán nézze meg azt a lányt akárki, aztán nézze meg valaki utána a majomképû Csorvády komteszeket, hát csak ugye mégis nagy különbség!…

Toldy Mihály uram (hogy mindenütt ott van ez az ember, ahol Piryné) persze híven bólingatott mindenik szavának.

A vén Chalupka is mindjárt elindítá mosolygó szemeit a leány felé, aki ott állt a Laczkó Boldizsárné vállára hajolva, s így szólott fontoskodva:

- Ezt nézték le a Csorvády gazdatisztek? Ezt az aranyosat? Hej húgom, húgom, ha az enyim volna, beh gazdagok is lennénk mindjárt én is, maga is… mindnyájan.

Az egész társaság Chalupkára nézett, hogy talán kincset tud valahol, mesék hõseivel elásottat, amelyrõl egy ilyen ártatlan fehér kéz valami bûvös mondattal fel tudná emelni az átokkal rányomott fedelet.

- Hát mit csinálna ugyan vele? - kérdezé Piryné, közelebb húzva a székét.

- Kijátszatnám.

- Kit? Mit? - pattant fel Piryné haragosan. - Az én Zsófi lányomat?

- Igenis, kijátszatnám. De tessék engem meghallgatni. Mert ez nagy dolog. Nagy ötlet. Ezreket érõ ötlet ez. Éppen most jutott eszembe. Szinte halálos vétek elmondani annyi szem közt.

- De csak hadd halljuk - sürgette Laczkó Boldizsár.

- Tízezer jegyet bocsátanék ki, minden egyet egy máriás talléron. Azt hiszik, nem fogyna el? Kapva kapnák az emberek. Ötvenével vennék a nagy urak, kivált Pesten. No mármost. Tízezer jegy tízezer kemény tallér, summa-summarum: húszezer pengõ forint, sajniban ötvenezer.

- Nagy pénz - sóhajtotta Laczkó Boldizsár, s még a pipáját is kivette az agyarából.

- De ez nem mese ám, hanem egészen tiszta dolog. Aki megnyerné a leányasszonyt, húszezer forintos leány lenne az már azontúl, mágnásnak sem derogálhat.

- Hátha valami csúf vén ember nyerné meg - ellenveté Piryné, míg maga Zsófi leányasszony irult-pirult, s egészen a hátamögé húzódott Laczkónénak.

- Hát nem lenne kénytelen hozzámenni. Gyerekség elcsinálni. A nyerõ szívesen elállna öt-hatezer forintért a jogától, s a leányasszonynak még mindig maradna tizenötezer.

- Nagy fantaszta maga barátom - jegyzé meg a csizmadia pártfogói hangon, a Chalupka vállait megveregetve, mialatt Piryné édes kedvteléssel simogatta meg a húszezer forintos szépséget.

- No, no, te kis bolondom; ne pityeregj hát - mondá nyájaskodva - ne fél, nem játszalak ki… hiszen csak beszélgetünk… ámbátor…

- Bizony pedig nem kell az okos tanácsot megvetni - vélte Boldizsár úr -, nem is olyan egészen bolond dolog azt, mint ahogy gondolná az ember.

És felhörpentett, a nyelvével csettengetve, egy öblös poharat.

Aztán a felesége, egy halovány, szenvedõ arcú sugár asszony felé fordult.

- Teringette, Borbála… ha nem volnék ilyen kopasz, amilyen vagyok, s ha te nem volnál a nyakamon, teringette, én megcsinálnám azt a bolondságot, hogy kijátszatnám magam.

- Ugyan ki tenne rád? - viszonzá neje szelíd mosollyal.

- Ki? Mindenki.

S ezzel megint felhajtott egy poharat, s odaütötte azt rokonszenve jeléül a Chalupkáéhoz. A korhelyek gyorsan találnak rá egymásra.

- Nekem tetszik a terv - ismétlé -, nekem nagyon tetszik. Hiszen ne nõtt volna csak olyan nagyra a homlokom!

- Nem baj az! Szerencse az, szomszéd uram - bizonykodott Chalupka. - Minden szerencse az okos ember kezében, mert a sár is arannyá válik abban. A kopasz fej is olyan jó matéria a pénzcsinálásra, mint minden egyéb. Az is olyan aranybánya, mint a szépség.

- Ne bolondozzon az úr… mert megharagszom.

- A színigazságot beszélem. Vegyük csak teszem azt…

- Igen, vegyük… - hebegte Laczkó.

Az asztalra könyökölt, szemei mereven tapadtak a nagy tervezõre, mindkettõnek a szájából füstmacskák gomolyodtak, de ez aranyfüstté változott körülöttük, s vitte õket maga után, messze, messze, ahová õ ment, a felhõkbe.

- Mondjuk például, hogy van a világon százezer kopasz ember. Ha nem több van. Én magam is többet láttam már. Maradjunk mégis a százezer mellett a számításnak miatta. Ez a sok kopasz ember, mind restelli az állapotát, még amelyik nem árulja is el.

- Persze, hogy restelli.

- Ha már most akadna egy ember, aki kiállna azzal a tervvel, hogy: »Íme, hallgassatok ide kopaszok, én mindnyájatoknak hajat növesztek, de erre a célra egyesülnötök kell. Egy egyletet csinálok, amelybe minden ember befizetne egy forintot. Egy forint csak nem sok, ugye?«

- Nem sok, de nem látom be - hogy hol itt a haj?

- Csak türelem. Majd kikunkorodik az mindjárt. Százezer ember után százezer forintunk van. Ezt a rengeteg summát ekkor elvisszük Pestre a tekintetes tudós akadémiához. Most nem régen csinálta azt meg valami Széchenyi István. Aki tudós ember van, az mind ott ül, s örökké azon töri a fejét, milyen bölcsességet fundáljon ki. Ezeknek vinnénk a százezer forintot, hogy írassanak nekünk azért egy könyvet.

- No, ugyan nagy bolondot cselekednénk, hallja az úr - szörnyûködött Laczkó Boldizsár uram, s mogyorónyi izzadságcsöppek gyöngyöztek a homlokán.

- Márpedig mégis azt tenném én. Hanem tudja-e kegyelmed, mirõl szólna a könyv? Arról szólna, miképp, milyen szerekkel lehet hajzatot növeszteni a kopasz homlokokra? Az lenne az okos és híres munka. A világ legnagyobb tudósa írná, mert százezer forint megérdemli a fáradságot. S még ha semmit se érne is, az egész világ hinné, hogy a százezer forintot nem ingyen dobták ki, színültig tudomány annak minden betûje. Ezt a könyvet, elhiheti, az a százezer kopasz ember mind szívesen venné meg tõlünk - két forinton.

- Ahá… persze - szólt Boldizsár úr, s ripacsos arcát mennyei világosság derûje önté el. - Kapitális gondolat… pompás!

- De még ez mind csak semmi - nyújtogatta hosszabbra a Boldizsár uram álmait Chalupka. - A java, az igazi nyereség csak most jön még. Van-e kegyelmednek valami földbirtoka?

- Van. Hogyne volna? Ott a káposztás földem a Kis-hegy alatt, meg az ugar. Innen is meglátnánk az ablakból, ha sötét nem volna, no, de majd megmutatom holnap kegyelmednek… azaz, hogy mit teketóriázzunk annyit, látom, becsületes emberek vagyunk mind a ketten… legyünk ezentúl egymással pertu!

Összecsókolóztak, s egymás keresztbe öltött karján keresztül kiitták a poharakat körömig. Mert ezzel a ceremóniával kezdõdik Pribolyon a barátság.

- Hogy hát mit is akartál még mondani?

- Nyilvánvaló az pajtás, hogy a könyvben…

- Az én földeimrõl beszéltél.

- Mindjárt oda kerülök, cimbora - biztatta meg Chalupka. - A könyvben lesz ám azonfelül valami szer ajánlva, valami kenõcs, vagy jófûolaj. Egyszóval, az, ami lesz. S itt a kincs, komám, itt. Azt a szert mi árulnánk, egyedül mi. A te földeidre kemencéket állítanánk, s katlanokban fõznénk a kopaszság elleni vizikátorokat. A sok kopasz ember meg hordaná érte az aranyat ész nélkül.

Mintha rózsaszín felhõk vennék el a látást Laczkó Boldizsár elõl, megtörülgette szemeit erõsen a könyökével, aztán felsóhajtott:

- Hát tegyük meg… csináljuk meg a dolgot.

S felkelt, izgatottan járt fel s alá a szobában, míg kopasz fején az a néhány õsz hajszál felfelé meredezett az égnek.

De már ezt nem állhatta meg szó nélkül Filcsik István.

- Ugyan, ugyan te vén makktuz!… Torkodig ér a szegénység, és aranyhegyekrõl álmodozol. Kell neked istennyila, nem vizikátor-kemence!

S csúfondárosan hozzátette:

- Ej haj! Fogjék kend gyíkot ha nincs!

Szegény Laczkó Boldizsárné ellenben szomorúan súgta Pirynének:

- Ilyen, mindenben ilyen… Benne van az a szerencsétlen Laczkó-vér. Mácsik rontotta el valamennyit.