VI. FEJEZET
A MÁCSIK NAGY EREJE

Bizony Mácsik rontotta el a Laczkókat. Az õ nagyravágyásán csúszott el az esze, akié kificamodott.

Furcsa eset volna - így tûnõdött Filcsik -, hogy egyetlen félrement csizmasaroktól egyszerre görbe legyen minden csizmának a sarka.

Hanem tréfa ide, tréfa oda, hiszen szó fér a dologhoz, de mihez nem fér a világon? Mégis meg kell adni, hogy hatalmas ember Mácsik György. Be derék asszony volt, ki világra hozta!

Aztán nem lehet azt buboréknak venni, amit õ kifundál. Ütött is elég zajt a pribolyi konferencia az egész környéken. Még a vármegyeházba is eljutott a szele. A vicispán csak nevette, hanem a fõszolgabíró, tekintetes Biky László uram azt mondta, nem tudom igaz-e: »Te János, (mert János a tekintetes alispán úr keresztneve) láttál-e már valamikor kováspisztolyt, mert kutya ám az is, ha elsül.«

Mire aztán az alispán úr azt felelte volna mosolyogva: »Édes Lacikám, az egyszeri ember is azt mondta Jónásról, hogy õ nyelte el a cethalat, hanem ha gondolkozott volna fölötte, mindjárt belátta volna, hogy az lehetetlen.«

Beszélhettek azonban megyetartó uraimék akármit, megvolt, ott volt a világra szóló kázus, amelyhez fogható talán még sohase történt ezen a planétán.

Megtelt a Mácsik udvara tarkabarka néppel, de úgy, hogy nem volt hova ültetni az atyafiakat. Még a szakajtókat is felfordították, s azokra ültek. Persze mind odalett, pedig csak a minap vették a lesti tótoktól, újdonatúj gyönyörû szakajtók voltak.

Uramfia, mekkora sáskahad ez! Azt hinné az ember, hogy egy idevándorlott falu, pedig csak a Laczkók és a Laczkó-anyák a fiaikkal. Soha ilyen elevenséget, zsibongást! Hogy rikácsolnak, sivítanak, zajonganak ezek az apróságok! Ketten felmásztak a kazal tetejére, onnan csúszkálnak le vakmerõen.

- Ejnye akasztófáravalók, jöttök le mindjárt onnan! Hátha éppen a jövendõbeli vicispán töri ki a nyakát valamelyitekben!

Egy másik csoport összeverekedett a tyúkólnál, hol a Suska Mihály szarujából kilopták a fenõkövet, s most ökölharcot folytatnak érte. Szerencse, hogy nincs itthon Suska, mert az közibök csördítene.

Azaz, hogy nem szerencse, mert éppen az a baj. Ha Suska itthon volna, mindjárt meg lehetne kezdeni a választógyûlést, mivelhogy a familia legnevezetesebb tagját, a megyei esküdtet kivéve, akiért Suska kocsin ment a városba, együtt vannak mindnyájan, võk, sógorok, oldalrokonok, apák, fiak, unokák, mind, aki csak jusst formálhat a pörhöz. Még Laczkó Boldizsár is eljött a nejével, s akárhogy szeretné is onnan kinézni Laczkó Kristóf, de bizony nem tágít, annál is kevésbé, mert Chalupka nagy kegyébe fogadta egy hét óta a korhely kollárt, s most is kimutatja irányában a jó pajtásságot, mert a nagy kulacsot, melynek õ a kezelõje, a gazda nevében kétszer is neki viszi elõbb, míg egy-egy mágnás Laczkó, akinek a fizonómiája nem tetszik Chalupkának, nyelheti a száraz kortyokat.

- Hát a Gábor gyereket hol hagytad?

- Csak láb alatt lenne itt - feleli Boldizsár kelletlenül.

Mikor újra visszatér Chalupka a kulaccsal (az asszonyoknak maga Mácsikné asszonyom hordott körbe mákos patkót és malomkalácsot), megint csak megszólította Boldizsárt fejvakarva:

- Úgy restellem, úgy bánt, hogy nincs itt az a fiú. Megszerettem a kópét… ki tudja… hátha szerencséje lenne.

- Ugyan hagyd el, kérlek. Hiszen csak nem tehetem magam nevetségessé. Kinek kellene? Megfojtanák egy kanál vízben.

Boldizsárnének, ki szomorúan ült egy elfûrészelt gerendán a férje mellett, kicsordult szemeibõl a könny e szavakra.

- No, hát te mit pityeregsz itt? - förmedt rá. - Még szégyent hozol itt a nyakamra. Törüld ki mindjárt a szemedet a keszkenõddel, és emeld fel fejedet magasra. Légy kevély te is!

De a szegény asszony csak nem tudott kevély lenni sehogysem.

- Látod, Boldizsár! Úgy fáj a szívem, hogy mi olyan utolsók vagyunk.

- Utolsók, he? Miféle utolsók? Ne dühösíts, Borbála, ne költögesd bennem a tigrist, azt mondom.

- Nem magamért, Boldizsár, nem… érted sem… hanem azért a szegény fiunkért.

S hangos zokogásba tört ki.

- A többi anyák gyermekei mind itt vannak, itt játszanak, ünnepiesen felöltözve, mind boldogak… mind reménykednek. Mi el sem hozhattuk szegény Gábriskámat, mintha szégyenlenõk. Megreped a szívem, Boldizsár, ha rágondolok…

- Asszony - fortyant föl Boldizsár -, téged a nagyravágyás kínoz!

- Nem, nem kínoz engem - felelte Borbála szerényen -, tudom én, hogy csak egyet érhet a szerencse harminc-negyven közül, s hogy a fiú rossz magaviseletû, de meg nem is született ilyen nagy tisztességre! Az kínoz engem, hogy becsületes gúnyája sincs, hogy ki van lökve a tisztességes szülõk gyermekei közül, mintha valami korcs lenne…

- Pedig Laczkó-vér, igazi pompás Laczkó-vér - dünnyögi Boldizsár szíven találva, s most õ is elérzékenyült. - Igazad van, Borbála, nem kellett volna lutriba tennem a két forintot, amit a gyereknek szántál a kis ujjasra, amit egész télen varrásoddal szereztél keservesen. Igazad van, ha sírsz, Borbála. Komisz ember vagyok, igenis.

Most aztán Laczkóné asszonyom csakugyan megtörülgette a nedves arcát, s elkezdett a könnyein keresztül mosolyogni, s õ vigasztalta a megpuhult férjet: ne búsuljon, még tán jobb is, hogy itt nincs a fiú, amilyen pajkos, még valami csínyt követne el. Nem tudom, mit keresne itt? Õt úgyse választanák meg. Ha pedig lesz valami ebbõl a békési pörbõl, hát csakúgy meglesz abban az õ jussa, mintha talpig tafota bársonyban ült volna itt, magának nemzetes Mácsik György uramnak az ölében.

Ezalatt pedig mindinkább türelmetlenebbek lettek a családtagok, hogy hol késik annyi ideig tekintetes… igenis tekintetes Laczkó Ferencz uram, az esküdt, csak már jönne, hadd kezdõdnék meg a plena sessio.

- Talán nélküle is meg lehetne kezdeni - mondák némelyek.

- Várjuk be mindenáron - vélekedének mások -, mert hát mégiscsak õ a család feje.

- No, nem éppen, éppen - véleményezte a hízelkedõ Laczkó Pálné.

- Pedig bizony õ vitte eddig a legtöbbre - vágott közbe kardosan Laczkó Dénesné -, tekintetes úr. Punktum.

- Az meglehet, hogy punktum - súgja a fülébe Nagy Miklós uram, Laczkó Piroska férje -, de küldheti is már most haza kigyelmed a Gyuszi fiút. Ha ennyibe vagyunk, kár volt olyan tisztára megmosdatni…

A szabadszájú asszonyság nagy szemet meresztett rá:

- Nézzen hát hátra, nénémasszony - súgta magyarázólag.

Hát amint hátranézett, maga Mácsik uram állott a háta mögött, komoran összevont szemölddel…

- Hát persze, hogy tekintetes úr - mondá csendesen - már amicsodás. Hanem ma mi azért vagyunk itt, sógorasszony, hogy egy nagyságos urat csináljunk.

Dénesné megszeppent, de mint a megtaposott kígyó, ha összeszedi magát, még csak elevenebb lett.

- Tekintetes Laczkó Ferenc úrnak, ha jól tudom, van egy arravaló derék fiacskája is.

- Talán bizony a sógorasszony volt a pesztonkája valamikor, hogy olyan nagyon jól tudja.

No, ez aztán olyan vágás volt, hogy beleszédült a szegény Dénesné, mert a rossz világ azt pletykázta, hogy valamikor közönséges pesztonka volt gyerekek mellett Borsod megyei úriházaknál. Ott ösmerkedett volna meg Laczkó Dénessel. Hanem természetesen, sohasem mondta így se az egyik, se a másik a nagyralátó család elõtt.

Végre, éppen jókor megérkezett Laczkó Ferenc a fiával, egy vöröses hajú köpcös gyerekkel, akit, leugorván Ferenc úr a fürhérces kocsiról, gyöngéd kényeztetéssel sietett levenni, s mint valami fababát állított talpra a földön, a ruháit is helyre rángatván. Hogy nem szégyenli magát a léha kamasz!

- Szeplõs! - susogja Laczkó Pálné özvegy Huszár Jánosnénak, szül. Laczkó Zsófiának, aki anyósa volt Filcsiknek, és alig látott már valamit.

- Ostoba arca van - súgta Laczkó Pálnénak Laczkó Antalné.

- S mégis vicispán lesz… majd meglássa.

- Nem hiszem - rázta piros-fõkötõs fejét Antalné. - Nézd csak, nézd lelkem Mácsikot, amint kezet csókol neki a fiú, egy csöpp nyájasság se látszik az arcán.

A »tekintetes Laczkó« maga is összecsókolózott a »nagy pribolyival«, s azután is sokáig rázták az egymás kezét.

- Jó út volt? - kérdé Mácsik kurtán.

- Jó volt, kedves Györgyöm. Pompásan jöttek a lovaid. Károlykám most tette elõször ezt az utat. Sohase volt még itt a család fészkében. Mondtam is neki útközben: »Hallod-e gyerek, ez az a hely, ahol talpunk meg van vetve. Az õsapáid csontjai itt vannak fiam«. Okos gyerek, teringette, több esze van már most is, mint a rozsnyói káptalannak. Tudod, mit mondott nekem erre? No, találd ki! Vagy hát elmondom magam. Azt mondja nekem az a gaz kópé: hogy mit csináljon hát õ azokkal a nagyapai csontokkal? Hahaha! Ilyen gyerek barátom… ilyen érettség, kedves Györgyöm! Ez aztán tudja ám már ma is, hogy praktikusnak kell lenni az embernek… Hej Károly! Károlyka! Gyere édes magzatom.

Kézen fogta, s körülvezetgette az atyafiak között, s mindenütt tudott valami jót elmondani az aranyos csemete kitûnõ tulajdonságairól.

Az aranyos csemete pedig unta ezt a nagy ceremóniát, s félrebiggyesztvén száját, ki akarta húzni a kezét az apjáéból.

- Eressz!

- No, jó, jó… eredj, majd a Filcsik bácsi megmutogat neked mindent az udvaron. Vigyázz rá, István fiam, valami baja ne essék a kis mókuskának.

S Filcsik Istvánnak meggyûlt a dolga a vicispánjelölttel, ki iránt már elõre is nagy tiszteletet és elnézést tanúsítottak mindenfelé, mert Károlykának mindenféle szeszélyes kívánságai támadtak.

Alighogy megpillantotta a malacólak mellett a Mácsikné gyöngytyúkját, ráripakodott Filcsikre:

- Fogja meg nekem azt a madarat!

Mit volt mit tenni Filcsiknek, dacára az újdonatúj dolmánynak és nadrágnak, nekiiramodott a fürge állatnak, s kétszer-háromszor orra bukott a nagy szaladgálásban, mert a semmirevaló nem hallgatott a hívogató nyájas szavakra.

- Cip, cip, cip! Ne fuss már édes mézem… No, megállj! Hogy a görény torka legyen az országútad, te betyár!

Végre mégis elfogta a sövényben, s mint ahogy illik, átadta hódolattal a nagy reményû úrficskának, ki azt a lábánál fogva lógatván le, Mácsikné asszonyom ingerült közbeszólását involválta…

- Ereszd le azt a tyúkomat, te gyerek, mert mindjárt meghúzom a füledet. No, nézze meg az ember! Még nem vagy ám vicispán.

Mire a kis Károlyka elpityeredett, s félénken eresztette el a pihegõ szárnyas állatot.

- No, ne sírjon hát… - vigasztalta Filcsik -, nézze, milyen szép galambdúc, ott röpködnek a gatyás galambok… Nézze, milyen gyönyörû vályú, ide járnak inni a kis libácskák.

A fiú megnézte a vályút, s azt mondta Filcsiknek nyafogó hangon, ideges türelmetlenséggel:

- Fordítsa fel!

Filcsik nekihajlott, s felfordította a kis vályút; a víz kiömlött belõle, s lassan-lassan terjedt a homokos udvaron.

- Valóságos mappa - kiáltá Laczkó Ferenc lelkesedéssel. - Nézzék csak kegyelmetek. Akármi legyek, ha nem olyan formájú, mint Békés vármegye térképe!

- Ühüm… Körülbelül - szólt Laczkó Kristóf.

- Jó jel! Ez aztán jó jel, teringette - hajtotta élénk felindulással a boldog apa. - Ember vagy fiacskám. Te fogod megszerezni nekünk azt a vármegyét. Olyan igaz, mint ahogy itt állok.

A vérszemet kapott kis Laczkó most a borítókosarat vette észre.

- Fordítsa fel a kosarat! - szólt Filcsiknek, azt is felfordította neki.

Károly úrfi erre már egy nagyot gondolt.

- Fordítsa fel a házat! - kiáltá türelmetlenül.

A körülállók elnevették magukat, némelyek pedig összesúgtak: »Ni, a kis zsarnok! Hóbortos kölyök! Tele van szeszélyekkel, el van hibázva a nevelése. De iszen kuruc legény lesz abból, ugyancsak merész kívánságai vannak. No, Filcsik öcsém, fordítsd fel a teens úrfinak az épületet!« Ezt az utóbbit Mácsik kiáltotta. Volt benne, úgy látszik, egy kis gúny is.

Hanem hát az épületet bizony Filcsik sem tudta felfordítani, amire nagyon elkeseredett Károly úrfi, s végigvágván magát makrancosan a földön, elkezdett keservesen bõgni.

- Nem leszel vicispán - sziszegé Laczkó Márton - hempereghetsz már… nem leszel már te semmi.

De e mosolyt ébresztõ epizód éppen nem vont le semmit abból a méltóságos komolyságból, mellyel most Mácsik szólalt fel ilyeténképpen:

- Nemes, nemzetes és vitézlõ família! Minden ember tudja miféle járatban vagyunk itt.

- Halljuk! Halljuk!

- Valamint a terebélyes fa, azonképpen e família. Látható az õ dereka, láthatók gyökerei, gallyai, rügyei. De miként Isten õ szent felsége is úgy okoskodott, meg akarván teremteni mindeneket, amelyek vagynak, s megalkotá vala legeslegelõbb a földet, azaz a fundamentumot, ahová egyéb alkotásait lerakja, úgy nekünk gyarló földi férgeknek is illendõ dolog lészen mindenekelõtt megadni a fundamentumot, ahol a vitézlõ fa… (csendesen legyenek kegyelmetek ott hátul, ha én beszélek), mondom, amely fundamentumon ez a fa megnõhessen, s mennybélieknek és földieknek tetszõ gyümölcsöket produkálhasson.

- Istenem, de jeles, de jeles! - s könnye csordult ki a süket Laczkó Miklósnak. Pedig nem hallott belõle a gazember egy szót sem.

- Mindezeknél fogva lássunk hozzá proprimo a jövendõbeli vice-ispány megválasztásához.

Zagyva kiáltások hangzottak fel. Éljen Laczkó Jancsi. Nem kell. Éljen Laczkó Gyuszi. Kiáltsátok a Gyuszi! Gyuszi! Gyuszi! Gida! Azért is a Laczkó Gida. Egy vékony nõi hang az ölfarakás mögül Károlyt kiáltott. De még más nevek is vegyültek az élénk zsivajba elenyészõn.

Mácsik túldörögte a zajt. A bölcsesség korbácsával megcsapta azt a vadállatot, melynek önzés a neve, és az szép csendesen összezsugorodott, mint a sün.

- Nem úgy! Hohó vitézlõ nemes urak! Itt nem komédiázunk, de latba vetjük, megfontoljuk amit cselekszünk. Mert nem pókot akarunk hizlalni, hanem fiók sasnak nevelünk szárnyakat. Nem igazi vármegye ez még, ahol azt nézik, melyik malac ki ökre, itt csak providencia segít. Az a kérdés, okos-e a fiúcska, akit választunk, egészséges-e, milyenek a hajlamai; szelíd ne legyen, mert félõs, anyámasszony katonája lesz, vad se legyen, mert kígyót nevelhetünk benne a kebelünkön. Nem árt, ha csinos egy kicsit, mert a kellemes arc jó ajánló, de rossz, ha nagyon szép, mert az asszonyok teszik rá a kezüket, ha megnõ. El nem kerülhetné sehogy sem. S jaj annak, akit azok sokat cirógatnak. Higgyék meg nekem kegyelmetek, az acél is puha bársonnyá válnék ujjaik közt. - Mindenre ki kell terjedni a figyelmünknek. Mit tud, milyen a hangja, mert jó szónoknak kell lennie, milyen a melle, a testalkata, mert megjárnánk mindnyájan, ha mikor már beleköltöttünk ezreket, elvinné hamarosan valami bolond nyavalya! Sõt még azt se lenne tanácsos kifelejteni, be van-e oltva, nem-e lúdtalpú, mert a lúdtalpú emberek ravaszok, de még az se utolsó kérdés, milyen planéta alatt született. A kos teszem azt szerencsétlen, a rák lusta, aki az ikrek alatt születik, rendesen jó ember, csakhogy a jó embernek kurta az igazsága, hanem a bika, az a helyes ebben az esetben… Az lenne a nekünk való.

Helyeslõ zúgás követte a részrehajthatlan igazság tárgyilagos szavait.

- Nagy orator! - mondák a férfiak.

- Tud ez mindent - sugdosták elragadtatva az asszonyok, s találgatták, kinek milyen planéta alatt születtek a gyermekei.

- A gyerekeket - folytatá Mácsik - nem kell eldugni. Elõ velök az anyjuk köténye mellõl. Együtt, csomóban lássuk valamennyit, s úgy válasszuk ki aztán a nekünk valót.

Egy rekeszték volt az udvaron, melyet »esztrengá«-nak neveznek a juhászok. Abban szokták fejni a birkákat. Az esztrenga két részbõl áll, az egyikbõl egyenkint eresztgetik a juhokat a másikba, egy kis ajtón át, melynél a juhász ül a zsétárral, s megfeji mielõtt elbocsátaná.

Az esztrenga most üres volt. Mit is keresnének a juhok itthon ilyenkor, az édes füvek hónapjában? Mikor még a hegyszakadék is olyan mint a tündérek hónalja; selyem gyep benövi, s környékén birkák kolompja egész nap lezúgja mámoros méhek szelíd döngését.

Hát jól van, - ebbe a bolondos esztrengába hajtották be a Laczkó-gyerekeket. Valami mulatságos volt így látni õket. A négy-öt éves szoknyás gyerekektõl kezdve, kik úgy tipegtek ott a ketrecben, mint a medvebocsok, egész a tizennégy-tizenöt éves kamaszokig ment fel a sor. Nekik is tetszett ez a szokatlan dolog, s mintegy megelevenedett még a nyápic vézna része is. Visítottak, fütyültek és ugráltak, mint a majmok, míg a közszemle tartott.

Ott künn a kapun és kerítéseken túl, csakhamar híre ment a különös állapotoknak a Mácsik-udvarban, s a nyílásokon és hasadékokon átvillogtak a kíváncsi tekintetek. Asszony- és gyermekraj lepte el az utcát, s abban a hiszemben, hogy igazi restóráció folyik bent, nagy éljenzésekben és kurjongatásokban tört ki hellyel-hellyel a tömeg. Rendre kiabálták a régebbi restórációkról fennmaradt jelszavakat: »Dessewffy Pozsonyba! Szentiványi puttonyba!«

De ez ugyan egy csöppet sem zavarta a nemzetes rendeket a tanácskozásukban. Elõhozakodtak mindennel. Elmondták, hogy a kis Laczkó Pali nyavalyatörõs, kifogásolták Laczkó Micu nyakán a görvélyeket, kiemelték, hogy Huszár Pista tanul a legjobban, legtöbbet lehet tõle várni; igaz ugyan, hogy nem Laczkó, hanem talán adoptálni lehetne. Károlyka mellett is nagy párt alakult. Több-kevesebb kilátása volt még Laczkó Gyurinak, az egyik Laczkó Bandinak és Laczkó Gergelynek. Különösen ezt az utóbbit támogatták nagyban a vidéki Laczkók. Úgy látszik össze voltak beszélve.

A disputa meglehetõs ingerülten ment. Szó szóra fordult, s némelyik, mi tagadás benne, fájó tyúkszemhez ért. Különösen az asszonyok közt keletkezének nagy perpatvarok.

- Látod, Mácsik fiam, mondtam pedig, hogy asszonyokat ne eresszünk be!

Ez a Chalupka mondása volt, de ki hallotta volna azt meg a nagy zajban? Hiába tréfálózott közbe-közbe: »A babiloni toronyépítés valóságos némajáték lehetett, Mácsik fiam.«

Maga a Mácsik fiam is elvesztette a fejét. Nem volt ez olyan könnyû dolog, amint elõre hitte. A bõrig ment ez a kérdés. Filcsik okosan jegyezte meg, hogy mihelyt a szerencsecsizmát a lábára akarják húzni valakinek, egyszeribe mezítláb van minden ember.

Nem tudta, mit tegyen, ki mellé álljon. A falusi diplomata mindjárt átlátta, hogy ez az a szirt, hol összetörhet a hajó, ha nem lesz elõvigyázattal. Egy eltévesztett lépés, s hajba kapnak valamennyien. A nagyravágyás enyve, mely összetartja õket, felolvad az irigykedés közéjük dobott tüzétõl, s oda a fényes álom, a nagy gonddal megépített terv, mely nélkül már élni sem tudna talán.

Habozott, arcáról csurgott az izzadság, s izgatottan rángatta fején a fésût, mellyel hosszú haja az akkori szokás szerint fel volt tûzve hátul.

S amint így babrálna a haja között, egyszerre csak egy bõrlabda röpül be kívülrõl, s úgy nyakon teremti a nemzetes urat, mintha akármilyen pipogya ember állna azon a helyen, s nem maga a hatalmas Mácsik György, akin rajta függ minden szem e pillanatban.

- Ki volt az? - hörgé nagy szemeit dühösen megforgatva üregeikben.

- Ki volt? - suttogják utána a Laczkók, elsápadva a megbotránkozástól, s egyszerre félbenmarad minden disputa. Olyan csend lett, mint a templomban. Az emberek szíve elszorult. Mi fog vajon történni? Ez mégis borzasztó dolog. Milyen szerencse, hogy nem kõ volt. Jaj annak, aki elkövette a merényletet.

A hívebbek felugráltak, s töredezett felkiáltások keletkezének. No, megállj! Honnan dobták? Majd megkerítem a gazembert! Ki tudja, hol van az már? Volt esze, hogy elszaladjon.

De nem volt, sõt nem is kellett elõkeríteni, amott mászik be maga a vakmerõ tettes a palánkon, s beugrik fürgén… ejnye, hogy talpra esett, mint egy macska. Nini, nini az biz a Laczkó Gábris!

- Te dobtad be a labdát - riadt rá Laczkó Mihály felbõszülve.

- Én hát. Eljöttem érte - felelte az bátran. - Kinél van? Kegyelmed találta meg?

Nem biz azt. Maga Mácsik uram hajolt le érte, s fölvette a létra mellõl, ahová gurult. Mire feltekintett, Laczkó Boldizsárné állott elõtte összetett kezekkel.

- Legyen irgalmas iránta. Nem akarta. Mit tudja õ, kit dob meg vele?

- Ej, hagyjon békén! - szólt Mácsik durván kezével intve távozást. - Mit pityereg itt? Hát csak gyere ide te kölyök. Majd megtanítlak én móresre.

A kis Gábor nem mondatta magának kétszer, odalépett hozzá azzal a gyerek-hetykességgel, mely olyan jól áll ezeknek az apró emberpalántáknak.

- Adja ide a labdámat, mert az enyim.

- Ejnye forgós… hát még ide mersz jönni, te babszem, te…

S fölemelte rettentõ öklét, hogy megüsse, de a gyerek mint egy gyík, ügyesen kisiklott az ütés elõl, s a kézcsuklójával úgy hasba vágta váratlanul, hogy a hatalmas ember vérvörös lett, s meglepetésében kiejtette kezébõl a labdát.

Az elszörnyûködés moraja zúgott fel. Laczkó Boldizsárné felsikoltott és elájult. Bánták is azt most. Még a lélegzetét is elfojtotta mindenki, s arra ügyelt, mi lesz ebbõl a rettenetes esetbõl.

S ím az lett, hogy a nagy Mácsik szemeinek haragos tüze egyszerre derült melegítõ fénnyé vált, s méltóság ömlött el ólomszín arcán.

- Ember vagy, fiú! - mondá, s hangja hatalmasan, ünnepiesen csengett, mint a harang. - Isten ujja volt! Ez a fiú lesz a vicispán ebben a vármegyében. Isten engem úgy segéljen.

A meglepetés fölszisszenése s azután egy éljen kiáltás hangzott fel, aminõt még nem hallott soha a Mácsik-udvar. A Laczkók felvillanyozva s nagy tömegbe verõdve, csörtettek Mácsik felé, kalapjaikat emelgetve, az asszonyok a kendõiket lobogtatták, a gyerekek mindenféle vékony hangokon ordítottak bele az általános tumultusba. Filcsik és Laczkó Mihály, aki még elõbb meg akarta verni a kis Gábort, odarohantak hozzá és fölemelték a vállaikra, ahogy a diétai követeket és az igazi vicispánokat szokás. Gábor rúgott, kapált a lábaival, karmolt az ujjaival, de már ezt most mind tûrni kellett tisztességtudásból. A szûnni nem akaró rivalgásnak »Éljen Laczkó Gábor« szárnya kelt, s átröpült a kapun is, ahol a csõcselék dörögte vissza. Laczkó Boldizsárné csendesen zokogott a nagy akácfához támaszkodva, maga Boldizsár pedig stentori hangon biztatta mindnyájuknak a feje fölött:

- Köszönd meg, édes fiacskám, köszönd meg… csapj nekik egy dikciót, nosza fiacskám… hiszen tudod, hogy kell, hiszen hallhattad az apádtól.

Chalupka ezalatt odafurakodott Mácsikhoz, s szelíden oldalba döfte.

- Ember vagy, Mácsik. Nagy vagy. Már féltettelek. Ötleteid vannak, Mácsik. Beösmerem. Ezt most már megcsináltuk. Becsüllek.

Mindenki át volt hatva a lelkesedéstõl és örömtõl, csak maga az ünnepelt nem, ki míg diadallal körülhordozták, sehogy se bírta átérteni, mit csinálnak vele.

- Eresszenek el - könyörgött -, eresszenek a pajtásaim közé. Jaj, mindjárt harapok, ha nem bocsátanak. Jaj, csak a bicskám itt lenne! Ugyan ne bolondozzanak kegyelmetek!