VII. FEJEZET
A GÁBOR GYEREK ŐFENSÉGE

Azok pedig csak ezután kezdtek még igazán bolondozni. Egy pillanat alatt megváltozott a sorsa, éppen mint az Ezeregyéjszakában a szegény arab fakírnak, akit álmában átöltöztetnek kalifának. A kis szurtos, megvetett fiúból egy miatyánk alatt hatalom lett, a Laczkó-család szemefénye, bálványa, aki elõtt meg kellett hajolni mindenkinek.

Mácsik György önmegtagadása mindenkit meghódított. A nagy lelkierõ imponál. Sõt még kevesebb, a nagy lelkierõnek a látszata is elegendõ, hogy magával ragadja a tömeget, mely mindig azt bámulja meg, ami szokatlan, ami váratlanul jön.

Senki se ellenkezett többé, mihelyt ki volt kiáltva a jövendõbeli alispán. Szépnek, helyesnek találták így érvényre emelve azt a gondolatot, hogy a szegény kollár fia legyen az elsõ felettük, mert életrevaló. Hiszen végre is Laczkó-vér foly az ereiben, s a híres Kinizsi Pál is csak egy molnárlegény volt, a krónikásoknak az õ csácsogásai szerint.

Az öreg galambõsz Laczkó Márton, aki teljes erejébõl Huszár Pista mellett volt, odament a gyerekhez, mikor az végre kibontakozott az ovációkból, s kiterjesztvén felette reszketõ karjait, levett kalappal megáldotta.

- Az isten éltesse tekintetes uramöcsémet. Valamint a sebes folyó víz virágos partoknak közepette fut a tengerig, mindig nagyobbodva útközben, azonképpen nagyobbodjék hírben, erõben, boldogságban, s általa e família is, mely megtalálta e mai napon istennek kedvezõ kegyelmébõl Mózest, mely õt elvezeti vala az ígéret földére. Ámen.

Gábris csak nézte, hogy mit mókáznak vele ezek a bácsik, s csodálkozásában egyszerre elnémult, szótalan lett. Az, hogy itt mindenki ránéz, mindenki vele foglalkozik, meghökkentette, érezte, hogy valami rendkívüli, valami álomszerû történik vele, s ez odabilincselte, ahol állt, lába a földbe gyökerezett, s pajkos arca egyszerre fölvette a komolyság jellegét. Nem szaladt már ki a pajtásokhoz, hanem kérdõleg, várakozólag jártatta meg nagy fekete szemeit a gyülekezeten. Az öregek azt hitték, hogy ez az alispáni állás méltósága, nimbusza már, pedig csak a gyermekies naiv ámulat volt.

- Most aztán megvan már az alispán - mondá Mácsik. - Mindnyájan belenyugosznak?

- Mindnyájan.

- Akkor menjünk hát tovább. Meg kell választani a tútort.

- Mácsik! Mácsik! Mácsik! - Minden ajkon a Mácsik neve.

Még ez se volt elég. Mácsik egy kormányzó tanácsot kívánt, mely a fiú neveltetésének gondjait megossza, a pénzeket beinkasszálja, azokról számadásokat készítsen, s mindennemû foglalatosságokban kezeügyében legyen, amiképp azt a dekórum és a Laczkó Gábor megkívánja.

Mert rang volt az, éspedig nemcsak képzeletbeli. Amint a pribolyi konferencia híre szétment a vármegyében, mindenki errõl beszélt. Laczkó Gábor olyan emlegetett perszóna volt, mint akár egy királyi consiliarius. Hogy néz ki? Igénytelen, köpcös, barna gyerek. Hány éves lehet? Most jár a tizenharmadikban. Teringette, nyolc-tíz év múlva már a vármegye feje lehet. Mert ezek a bocskorosok nem tréfálnak ám. Ezeknek eszük van.

A vármegye oligarcha családjai a fejeiket vakarták: »Nem ér az egész alkotmányunk egy pipa dohányt, ha ilyen bolondot lehet vele csinálni, pedig lehet.« Maga a fõispán õméltósága, ki éppen a közgyûlésre öltözködött díszmagyarba, mikor ezt a hírt meghozták neki, az asztal alá vágta a kócsagtollas fövegét: »No, elhibázta kend, Verbõczi uram, - hogy nem inkább ködmönöket varrt kend azalatt, míg a tripartitumot komponálta.«

De Mácsikékat bizony nem inkommodálta ez semmit. Sõt inkább tetszett nekik, hogy félnek tõlük, s még buzgóbban láttak hozzá a leendõ patrónus neveléséhez.

Gáborra mindjárt másnap rátették kezöket, addig is, míg õsszel elveti Suska, mint a jóféle magot, a tudományok szántóföldjébe: õ fogja elvinni Pestre, mert kisebb helyen mégiscsak derogálna a családnak. A négy kevély csikót, amely vinni fogja, rögtön abrakra fogták, hadd ejtõdjék bámulatba nemes Pest városa, hogy kicsoda, micsoda a Laczkó-nemzetség. Õszre be lehet már fogni mind a négyet, hacsak karóba nem ugrik addig valamelyik, vagy a keh bele nem ártja magát. Magának Gábrisnak pedig hûlt helye lett, már t. i. a réginek. Elhozták Kékkõrõl Csató Jánosné asszonyomat, akinek a megboldogult ura a derecskei bárógyerekeknek varrogatott habitusokat. Csatóné tudni fogja, mi illik, mi nem, sõt az ura tudományából neki is maradt annyi, hogy a bodonyi kecskét útbaigazíthatja, mert a bodonyi szabó jeles mester, kiváló okos ember, ha egyszer a tût megfogja - csak éppen az úri formátumban nem járatos, mivelhogy sohasem varrt életében egyebet, mint közönséges mellényeket és nadrágokat a környék legényei számára. S azok mind olyan egyformák, mint a lóherelevelek a kaszálókon.

Végszámra jött a posztó, meg a finom hófehér gyócs a boltokból, négy Laczkó-asszony volt kirendelve, hogy éjjel-nappal varrja a staffirungot a Gábor úrfi számára. Filcsik egy sarkantyús kordován csizmát készített ajándékba, két párt pedig közönséges használatra, de olyan az is, hogy a burkus princ felvehetné piros pünkösd napján!

Maga Laczkó Boldizsár egész napokon át ott dõzsölt a korcsmában, s pohár pohár után ürült. Hiába intették, hogy ne igyék, váltig azt hajtogatta:

- Hogyne innám? Mikor olyan nagy okom van. A tekintetes fiamuram egészségére kell innom. Éljen az én Gáborom, meg a feleségem ura!

Emiatt, csakis emiatt nem lehetett boldog Boldizsárné, ki mindennap átszaladt négyszer is, megnézni Gáborkát, mit csinál a lelkem, hogy érzi magát? Örült a szerencséjén, hogy úgy felvitte az isten a dolgát, de valami szomorú érzés is vegyült ehhez, azért, hogy elvették tõle. És van bizonyos láthatatlan felhõ, mely a szerencse háta mögött ül, egy ismeretlen félelem, egy homályos rém, mely a levegõben süvít, egy bensõ sejtés, mely a virágok illatában, méh döngésében, aranyos napfény sziporkáiban is benne van. Szeretõ szívek azt megérzik, látják a homályban is a fényt, a fényben is a homályt.

Szegény Boldizsárné mindig úgy remegett, mikor a »kis király«-t szívéhez szorította. Hát nem álom ez? Hát igaz ez? Nem nyílik-e meg nyomban az ajtó, hûs áramlat besuhan, egy sötét alak belép, s fölrázza õket: »Takarodjatok innen!« Mert ha az istenek labdáznak is, azoknak a labdája is hol fölszáll, hol leesik… Labdázni másképp nem lehet.

De maga a kis Gábor igen hamar beleszokott az új helyzetbe. Eleinte csodálkozott egy kicsit, hogy mikor az utcán régi szokás szerint megdöngeti a gyerekeket, azok nem merik visszaütni, s ha valahol ablakot tör be a parittyakõvel, ahelyett, hogy husángot kapna fel a tulajdonos, vagy rögöt dobna utána, mint azelõtt, nyájasan mosolyog inkább, s még dióspatkóval kínálja. Tusnay uram, a kántortanító, aki mindig botot emelt rá, nyájas cirógatásokkal fogja karon, s tegnap amint a tanítói funduson kedve támadt Gábrisnak kiszedni az öreg kõrisfáról a fészket, nem átallt maga a tudós férfiú felmászni érte, nehogy a lelkére kelljen vennie azt a nagy felelõsséget, ha netalán Gábornak esnék valami baja.

Hát persze hogy hamar meg lehetett szokni az ilyeneket. Külön szobát rendeztek be neki Barosné kastélyában, hol együtt lakott Chalupkával. Mert az öreg sorsát is felvitte az isten. A végrehajtó bizottság õt nevezte ki a fiú instruktorának, illendõ évi salláriummal. Míg itthon lesz a fiú, addig õ neveli. Annakutána is azonban istápolni fogja a famíliát tanácsadásokkal, s vezetõje lészen a gyereknek mindenekben, õ tétetvén azért felelõssé, hogy egész csordultig kiteljék benne a tudományokban való mértéke a vicispáni officiumnak. Se több esze ne legyen, se kevesebb. Mert a »több« is baj. Ha netalán tán szeptemvir válnék belõle, a nagy rang füstjétõl könnyen nem látná aztán meg a szegény famíliáját. Éppen csak vicispán legyen. Meg volt szigorúan tiltva Chalupkának, hogy az elméjét magasabbra igazítsa. Mert Chalupka kinevelné azt még tán nádorispánynak is, ha úgy volna az instrukcióban.

Barosné maga mellé vette Bodonyba a Réky-árvát, ott volt nekik üresen a nagy pribolyi ház; Chalupka úgy viselte magát benne, mintha õ lenne az ura. Játékokat rendezett ott Gábornak, csinálván neki vármegyét a parasztgyerekekkel, kiket kinevezett szolgabíráknak és vicenótáriusoknak, pandúroknak és rablóknak. A pandúrok elfogdosták az elhagyott park fái közt elbújt rablókat, a szolgabírák ítéletet hoztak fölöttük, s ilyenkor mindig Gábor elnökölt. Mácsik is végignézett néhány ilyen »vármegye játékot«, s megelégedését fejezte ki a kitûnõ metódus felett.

Így telt el a nyár. Ebédelni mind a ketten Mácsikékhoz jártak. Haza nem volt szabad menni Gábornak, de ahelyett inkább Boldizsárékat hítták meg némelykor. Az asztalfõn Gábor ült még akkor is, ha Mácsik köztük vacsorált. Mindennek mutatni kellett, hogy ez a gyerek nagyhatalom. Dinasztiák nem õrzik oly aprólékos féltékenységgel, s nem nevelik annyi gonddal a nimbuszt, mely egyetlen fejre szór sugarakat, mint ez a hétszilvafás oligarcha, ki, mert uralkodni akart, nem sajnálta az aranyozást - ahová odaillett. Mert ez annak a módja; királyok, országkormányzó nagyurak is megtanulhatnák!

Különben meg volt itt most kompolyodva az egész Priboly. Nincs annál bolondabb dolog, mint mikor a fantaszták kezdenek mûködni. A parasztok kiokoskodták, hogy Laczkó Gábrisban született meg az Antikrisztus. A kékkõi százesztendõs barát megsúgta Mácsiknak a jeleket, amikrõl rá lehet ösmerni, s az, mikor meg akarta ütni a fiút, amint aláhajolt, meglátta nyakán a titkos jegyet, mindjárt lehullt a keze, s térdre esett. Mások még távolabb estek az igazságtól. Szerintök kicserélt gyerek a Laczkó Gábris. (Hiszen emlékezhetnek rá kendtek, hogy micsoda nagy feje volt szopós korában, s a szemei biz isten kékek voltak.) Mert ez a fiú senki más, hanem a hollandus királynak a fia, akit üldözõbe vett a francia király, a dajkája azonban megmentette, ideszaladt vele Pribolyra, s itt kicserélte, sok pénzt adván Boldizsárnak (most tudódik már ki, mibõl ivott annyit Boldizsár uram) az õ fiáért, akit aztán ehelyett nyakaztatott le a francia király. Hanem most kisütött az igazság. Ráakadtak a kis princre. S a hollandus király levelet írt Mácsiknak, hogy addig is királyi fényben tartsák a »kis fenségest«, mandulával etessék, patyolatba járassák, míg érte jön ezer vitézzel, arany hintóval. A két verzió közül ez volt a tetszetõsebb, ezt hitték el. Mert abból az ezer vitézbõl, ha idejön, a hajadon leányzóknak is juthat, sõt tán nem lehetetlen, jó szemmel nézik majd azokat a menyecskék is.

…De az ezer vitéz csak nem jött, csak nem jött. Késõbb õsszel aztán hiába is jött volna, mert Gábort Pestre vitték. Mácsik is vele ment… természetesen Chalupka sem hiányzott, ott ült az ülésen háttal Suskának.

Nagy parádéval történt az elmenetel. Nyolc családbeli férfi, köztük Laczkó Pál, Filcsik István, egész a bodonyi határ legvégeig kísérték lóháton bandériumnak. Suska maga új kékbeli ruhát kapott ez alkalomra ezüst gombokkal, gazdag sujtásozással, a csizmájáról pedig akkora bojtok lógtak le, hogy a templombeli zászlókról se különbek.

Mikor a faluból kiindultak, mind összegyûltek a népek a templomsoron a Barosné kastélya elõtt, s míg a kis Gábor végigcsókolózott az asszonyokkal, míg elbúcsúzott az anyjától, aki keservesen zokogott az udvaron, s jajveszékelve kérte Mácsikot, hogy engedje õt is a fiával menni, hiszen elfér õ a kocsis mellé, vagy akárhová a saroglyába (- Majd bizony kegyelmeddel csúfítjuk el a virtust - förmedt rá Mácsik mogorván), addig a népek hangosan éljeneztek egész utcahosszat, s látván, hogy az úrforma Laczkó-asszonyok a fehér kendõiket lobogtatják, ameddig csak el nem tûnik a hegynél a könnyû kocsi, õk is elõszedegették, aki mihez ért, s búcsút integettek a leghatalmasabb gyereknek, akit valaha anya szült.

S mintha abból a nagy tisztességbõl és becsületbõl semmit sem akarnának visszatenni, amit már utána nem küldhettek; a maradékot szétosztották a szülõk között; húsz asszony is rohant vigasztalni Boldizsárnét, hogy így, hogy úgy örülnie kellene inkább, nem siratni, amiért elment. Nem lehet olyan kevély anya a világon, mint õ. Boldizsár uramat pedig tízen is meginvitálták egy kis búfelejtõre, ki ide, ki oda. Nagy mérgelõdéssel rázogatta fejét õkelme, hogy miért nem repedhet szét többfelé az ember?

Mikor a bodonyi határt is elhagyták, a kastély asszonyától illendõen elbúcsúzván, a legutolsó hídnál (ahol az ütött orrú Szent János van) elvált a bandérium, de nem elõbb, míg Filcsik uram nagy elokvenciával el nem mondta ékes rigmusokban, amiképp következik:

Látjuk, nézegetvén az idők pulzusát,
Hogy bolond, ki veszni hagyja az ő jussát.
Odavág denique, amit ezzel mondok,
Hogy a Laczkó-hadak bizony nem bolondok,
De ha minden Laczkó futó bolond volna,
Ez a família mégis okos volna
(Amilyet nem látott se Bereg se Tolna),
Mert ül a szekéren Georgius Mácsik,
S ifiú palánta, Te leszel a másik!
Jobb karodat fogja, isten úgy kísérjen,
Haza meg ölébe hozzon vissza. Éljen!

A többi bandéristák kilőtték erre a pisztolyaikat, s ők is éljent kiáltottak, Gábor és Mácsik kezet szorítottak mindnyájukkal, s az utóbbi még azonfelül a következő szavakat intézte Filcsikhez:

- Mégse olyan szamár ez a mi kántorunk, amilyennek látszik. Mondd meg a feleségemnek, küldjön neki egy véka kukoricát, mert szépen komponálta ki a verset. Láttam, fiatal libái vannak a kántornénak - de nem tudja mivel hizlalni. No, mehetünk már!

Suska közibe vágott a négy csikónak, melyeknek a sörénye tengerihaj pántlikával volt befonva, s melyek úgy ragadták a kocsit Vác felé, mintha pehely lenne.

Hajó már járt akkoriban is a Dunán. Suska ment rajta egyszer, mikor a gyapjút szállították; nevezetes is volt emiatt Pribolyon. Sokat tudott róla beszélni. Gábor erõnek erejével azt kívánta, hogy hajón menjenek. Az pedig körülbelül uzsonna tájon szokott Váchoz érni.

- Hát mi odaérünk-e akkorra? - kérdezé Gábor türelmetlenül.

Suska kevés beszédû ember volt, amit mondott, azt szörnyen megfontolva s bizonyos nyomatékossággal mondta.

- Odaérni, odaérünk - csak fölvegyenek!

- Hát azt gondolod, hogy föl nem vesznek? - vágott közbe Mácsik nyugtalanul.

- Fölvenni, fölvesznek - véli Suska Mihály, megnyomkodva pipája hamvát -, csak odaérjünk!

Bizony nehéz volt ezen eligazodni. Mivelhogy a nagy bölcsességnek és meggondolásnak miatta rendesen soha semmi kézzelfoghatót se mondott Suska Mihály. De különben az volt a hajó szokása is még akkor, hogy néha elkésett egy nappal is, máskor pedig, ha sok utas volt rajta, meggondolta magát, s nem vette fel a szegény embert, ha neki úgy tetszett, sõt meg sem állt Vácon még csak egy verdung italra sem, hanem ész nélkül hajtott egyenesen Pestre.

A nógrádi követek is - ahogy hallik - éppen a minap adták be a panaszt magához a diétához, hogy a hajó azt a violenciát követte el rajtuk, pedig jó nemes famíliából valók mind a ketten: nem várta be õket, noha megüzenték az állomásra tisztességtudóan, hogy mihelyt a tarokkpartijukat bevégzik, mindjárt indulnak, szíveskedjék várakozni addig. Úgyse soká tarthat már, mert Bezerédi István uram éppen most öntötte ki erszényébõl az utolsó aranyait. Csak még azokat nyerik el tõle. Hanem a kapitány valami goromba fráter, azt a hallatlan injuriát csinálta, ott hagyta õket. Nem tudom lesz-e valami orvoslása? De ha van még igazság Magyarországon, s ha még tisztelik a nemes embert egy gyûszûnyit, vérnek kell folyni emiatt minden bizonnyal. Ezt a derék Chalupka újságolta, s Mácsik nagyokat fújt megbotránkozásaiban. »Hallatlan az, mi minden történik már a nap alatt!«

De hála istennek nem esett semmi hiba az úton, nemcsak odaértek a rendes idõre, hanem a hajóskapitány ismerõse volt Chalupkának, s mindjárt nagy barátságba lépett Mácsikkal. Útközben azt is kisütötték, hogy rokonok távolról, mert a hajóskapitánynak, Csomaközy Lázárnak, az anyai nagyanyja Mácsik Veronika volt. Erre a Veronikára nem emlékezett ugyan a genealógiából Mácsik György, hanem ebbõl az alkalomból igen jól esett neki mégis, hogy a tisztes asszonyság egzisztált vala, s éppen erre a hajóra nemzett egy dédunokát.

Mert lám milyen jó… most a kis Gábort is legalább rokonhoz adhatja úri ellátásra, s mindjárt megbeszélhetik együtt a dolgokat itt a hajón, nem kotyog bele más, csak az atyafiságos kulacs néha.

Csomaközy Lázár megnézte a fiút, s minthogy nagyot hallott egy kicsit, õ is szörnyû lármás hangon nyilvánította véleményét.

- Jó pofája van, teringette! Meg fog neki örülni a kis lányom. Hát eljössz-e hozzám hé? - s erõsen meghúzta a fiú fülét.

Mácsik szembetûnõ zavarral s szokatlan szelídséggel szólt közbe.

- El van kényeztetve a fiúcska, úgy bántunk vele egész nyáron, mint a hímes tojással.

- No, majd kiverem én belõle a hímet - dördült meg a kapitány a fogait vicsorgatva.

Iszonyú kegyetlen ember lehetett ez a Csomaközy Lázár. Mácsik félrehítta Chalupkát, egészen a hajó orrához.

- Te, nem valami emberevõ állat ez?

- Nem biz az. Hanem csak úgy játssza a rettenetest. Abban a képzelõdésben van, hogy a tengeri kapitányok mind marcona zordon alakok, akikhez félelmetes a közeledés. Azért nevezi magát õ is »tengeri kutyának«, pedig csak »vízi fiakkeros«, s úgy beszél, mintha tigris lenne, aki mindjárt beleharap az emberekbe, pedig csak szelíd bárány - s még a gyerekek kezét is megnyalja. Csak hagyni kell, Gyuri fiam.

- De bizony mégsem hagyom ennyibe - s odalépett Csomaközy Lázár mellé. - Hát tudja barátom uram, én odaadhatom a fiút, mert szeretem, ha nem idegen kézben lészen, hanem annyit mondhatok, hogy úgy kell ám ezzel a gyerekkel bánni, mintha gyémántból lenne, mert jaj annak az embernek, aki csak görbén néz rá…

- Micsoda? Mindjárt a Dunába dobom a kölyköt - s csak úgy tajtékzott a szája dühében. Még orrlyukain keresztül is harag füstölt.

- No, no, domine spectabilis! - avatkozott bele Chalupka - lassan a testtel! Úgy tessék megnézni ezt a fiút, hogy ez a vice-comes a vármegyéjében.

Mire iszonyú csudálkozó szemeket meresztett a tengeri cápa.

- Bolondítsák kegyelmetek a saját édesapjukat, de nem engem. Mert mennydörgõs vihar és ezer vasmacska… mindjárt meggyûlik velem a bajuk. Hát eszelõs vagyok én vagy mi, hogy nekem ilyen õrült dolgokat tálaljanak fel?…

Bizony nem volt egyéb módja, mint elbeszélni szögrõl-végrõl az egész családi plénumot és a békési pört, mely a mozgató rugója mindezeknek. Csomaközy Lázár figyelmesen hallgatta és káromkodott közbe retteneteseket és csapkodta nagy tajtékpipáját a tenyeréhez, hogy csak úgy röpködtek ki belõle a tüzes szikrák. Ha örült, ha figyelt, ha búsult, ha haragudott, azt mind káromkodással fejezte ki, de különféle formákban: Az »ejnye kutya Kutyánszki« volt a csodálkozás, a »fikom fikom« jelképezte a búbánatot, az »ezer tengeri kígyó« volt a bosszankodás, s ez így ment gradatim följebb, följebb.

- Hát Békés? No, lám Békés! - kiabálta a kapitány. - Sistergõ pokol! Mindjárt gondoltam, hogy valami szaga van azoknak a dib-dáb békési agyagföldeknek. Háromszor próbáltam repcét vetni fiatal koromban, mind a háromszor elvitte az ördög, hogy süllyedjenek el mindenestül. Nincs azokon áldás egy körömfeketényi se.

- Micsoda, hát odavaló ember kapitány uram? - tudakozódék Mácsik élénken.

- Odavaló a tüzes istennyila, de nem én, hanem a feleségem apjának volt ott egy bérlete; az öreg halála után aztán én gazdálkodtam rajta. Bele is buktam tisztességesen. Hogy a féreg pusztítsa el az egész gyilkos fészket.

- De bizony csak ne pusztítsa, mert azt mi meg nem köszönnénk.

- Mikor lesz az még a maguké? Megeszem én akkorra a fejemet. Azaz, hogy az én fejemet eszik meg akkorra a férgek, de még a magáét is kedves barátom uram.

- Aztán igazán olyan rossz föld az?

- Kígyó, béka lakik abban, s az is panaszkodik talán, mert mindég brekeg. Nincs ugyan púpja a földnek, mint ott maguknál a görbe országban, vagy hogy már azóta az is nõtt, mert van vagy harminc esztendeje, hogy nem jártam arra, hála istennek, - de ha, mint mondom, nincsen is púpja, bezzeg van szakálla. Be van az nõve náddal, füzesekkel. Förtelmes tartomány az. Hanem hát különben igen jó föld, nem lehet ellene semmi kifogásom. Csak azt tartom, hogy az erejét nagyon is kivette az a pékfamília.

- No, éppen jó, hogy erre a pékre fordult a szó. Hát ugyan miféle família az?

Errõl szeretett volna hallani Mácsik György.

- Szaporák az ilyen németek, mint az egerek - bölcselkedék a vízi fiakkeros. - Betelepítették azok azóta talán az egész vármegyét, és maguk is kapálják meg az egészet. Mikor még én ott voltam, az öreg is élt. Az volt csak a figura, még most is rám jönnek a nevetõgörcsök, ha rá gondolok. Hogy ím átvette a megyét, mert örökös fõispánná is lett, az volt csak az igazi komédia, mikor az elsõ megyegyûlést tartották. Valami nagy nehezen összeszedtek vagy negyven-ötven nemest, azt is mind armálistát. A vén Harruckern beült az elnöki székbe, a kammerdinerje mellé, mert azt tette meg fõjegyzõnek. A karok és rendek, a régi visszaszállingózott tisztviselõk, megéljenezték az új fõispánt, ki sehogy se tudta miképpen viselkedjék. Mert abból az éljenzésbõl kilátszott az, hogy tréfából történik. Harruckern azt mondja a fõjegyzõnek: »Mit csináljunk?« »Legjobb lesz, súgja a fõnótárius, ha az auktoritás nevelésére föltesszük a kalpagjainkat.« Föl is tették, de ebbõl az lett, hogy a rendek és karok is sértõdve összesúgtak, pedig ugyancsak vékony karok valának: »Micsoda szemtelenség az? Ha õk a fejükön tartják a kalapot, tegyük föl valamennyien«. S föl is tették. Mire a pék ijedten döfi hátba a fõnótáriust: »Te Fridrik, mégis úgy látom én, hogy alighanem szamár vagy te, énvelem együtt, ehhez a hivatalhoz, elhibáztuk fiam… vegyük le, de mindjárt a kalapjainkat«… S megint úgy tettek, ahogy beszéltek. A karok és rendek látván immár hajadonfõvel a fõispánt és fõjegyzõt, azt súgja Plachy István a körülülõknek: »Talán mi is levegyük?« De odaszól igali Nagy Gáspár, a legtekintélyesebb: »Sose fárassza magát kegyelmed, szebb is, igazságosabb is így!« S lõn, hogy az egész gyûlés úgy folyt le. Mindenkinek rajta volt fején a kalapja, csak a fõispán és szolgája ültek tisztességes módra földetlen fejjel. Azt hitték a jámborok, hogy annak így kell lenni.

Mácsiknak szemeibõl a könny csordult ki a nevetéstõl, s mire Pestig értek, már kész volt az alku, hogy de bizony a mulatságos kapitánynál lesz koszton a kis Gábor; nevelje úrnak, erõsnek, bátornak és kötekedõnek, mert az az õ hivatása, hogy oszlop legyen… mindnyájuknak az oszlopa.

- Biz isten akár vissza is fordulhatnánk, Chalupka - szólt a nagy Mácsik, mikor Pestre érkeztek.

- Még nem. Még a professzorok közt kell szétnéznem.

Másnap el lett igazítva az is. Sõt még egy pár híres ügyvédnél is megfordultak konziliumot kérni. Mind azt állította, hogy kétes, meg lehet-e nyerni a békési jószágokat, hanem Csomaközy Lázárnak volt egy fiskális sógora, az volt a legnagyobb talentum valamennyi között, mert ki sem hallgatta jól a részleteket, máris odacsapott a tenyerével az íróasztalra: »Egész Bécs megrendül, ha én ezt a dolgot a kezembe veszem.«

- Ez a nekünk való ember! - gondolta Mácsik, s minden szavának édesdeden bólingatott.

Meg is állapodtak benne, hogy elhozzák neki a pört (elveszik a mostani fiskálistól, az otthonitól, mert az lusta és tehetetlen), hadd folytassa, s vigye õ, addig a nyolc-tíz esztendeig is, míg a gyerek elkészül, legalább el ne aludjon - ha elõre nem mehet.

Végre harmadnapra összecsókolták a család oszlopát, parulát váltottak Csomaközy Lázár urammal, s megígérvén neki, hogy minden esztendõben egyszer eljön Chalupka a fiút megnézni, és a pénzt is mindig elhozza, re bene gesta, hazaindulának.

Mácsik, mikor a legszélsõ pesti házakat is elhagyta a hajó, még egyszer visszanézett, s felsóhajtott:

- No, hát csak nevelkedjék az oszlopunk, akit ott hagytunk. A família dolgát eligazítottuk, - most már vagy tíz esztendeig ráérek. Most már eligazítom a község dolgát!