X. FEJEZET
A VIRTUS

Arra már volt példa, hogy valaki a halála után lett kálvinistává (Cselkó tisztelendõ úr nem akarta eltemetni, hát elvitték a kálvinista paphoz Zobolára, hogy az kaparja be a maga rítusa szerint), arra is volt eset, hogy tetszhalottat tettek be a koporsóba (Kikinday József uramat Bodonyban), de hogy elevenen járó-kelõ ember fölött tartsanak halotti prédikációt, az nem illik.

Mindenki küldené már a halálba ezt a mi szegény középosztályunkat, mely századokig védte az országot vérével, azért a darab papirosért, amely az õ ármálisa volt, s melyet mégis rögtön széttépett, mihelyt inkommodálni kezdte a többit; - mert azt akkor széttépni virtus vala.

A virtus volt ez osztály jelszava. S ha csakugyan meghal a nemesség, meghal vele a virtus is.

Pusztul, vész tagadhatatlanul. Oda a címeres mezõk örökre. Dér megcsípett mindent. Fák sárguló levelei, ha ráhullanak a tavalyi pázsitra, elfedik azt örökösen. Hiába gereblyéznék fel onnan a harasztot, nem az a gyep az már, nem az, nem az.

A mai dzsentri nem a régi nemesség többé. De legalább abból való. Fel kell tartani, amíg lehet, gyámolítani kell, mint a kialudni készülõ tüzet. Mi lesz velünk, minél melegszünk meg ezután, ha nagy hideg lesz?

Hiszen voltak hibái, nagy hibái, de e hibákban is mennyi fény, mennyi kedvesség! Az ereje tette gyengévé, a gyengesége tette szeretetre méltóvá, s a szeretetreméltósága tette sírba.

Nem azokat sajnálom, akik abban a jelmondatban haltak meg: »Ferbliben nincs rossz kártya.« Ezek vakmerõen mentek neki minden esélynek. El kellett esniök. Mert igenis, van rossz kártya a ferbliben! A másik részét még kevélyebb sírkõ illeti. Írjátok fel nekik: »Sohasem halunk meg.« Meghaltak, mert azt tartották, hogy nem halhatnak meg, mert gyõzni akartak az idõk felett, és nem ismerték a hadi taktikát: hogy aki le akarja gyõzni az idõt - adja meg magát neki!

Hanem azok, akik keresztülvergõdtek, akik megmaradtak és itt vannak, azok már életrevalók, azoknak élniök kell s visszanézniök a múltba, az apákhoz, hogy milyen betegségben pusztultak el.

Az én hõseim nem az adomázó táblabírák, sem nem a pazarló földesurak, hanem egyszerû kurtanemesek, akikben mégis mind megvannak, s a mindennapi élet viszonyai közt nyilvánulnak emezeknek hibái és erényei. Nagy ambíciók levegõbe építve, nagy cselekedetek ostoba célokra pazarolva. Igazán nem tudni, mi ölte meg õket rohamosabban? Hibáik-e vagy erényeik?

Itt áll, teszem azt, a hatalmas Mácsik, ki királyosdit játszik otthon a környékén szertelen tekintélyével s pallérozatlan lelkének hiábavaló erõivel. Ki tudja, ha elõbb születik s ha selyemhímzésû ágyból, nem jut-e fel talán még Erdély trónjáig is?

Egy nagy embernek a nyers váza és összes méretei meg vannak benne, de ezt mind nevetségessé teszik a kicsinyes viszonyok.

Mi más lenne, ha most például a Gara nádor leányát venné el és nem Réky Borbálát. Az új nagy terveket hozna a régiekhez. De Birikével mire megy? Hát otthon fog ülni mellette, tyúkokat ültetnek közösen. Nehéz lépteivel ügyelnie kell, nehogy a szobában mászkáló kis kacsákat eltapossa, vasárnaponkint pedig a pamutot fogja tartani.

Mindegy, legalább boldog lesz. Valóban megtelt a lelke gyönyörrel, édességgel. Kivált eleinte oly nyájas, szelíd volt, mintha kicserélték volna. Az emberekkel szóba állott, nem nézte nemzetes-e valaki vagy csak »kend«, némelykor elment a kovácsmûhelybe is (Pribolyon ez volt a kaszinó), s itt nemcsak meghallgatta a legfrissebb pletykákat és a csodálatos plánumokat a világ dolgairól, hanem még maga is tréfálgatott az idegenekkel és a falubeliekkel, akik kereket ráfoltattak vagy lovat vasaltattak ott.

De ez se tartott sokáig. Mert azt beszélik, ha a csöbör alján egy kenyérmorzsa maradna, csak egy pici morzsa, s ha teletöltenék azt a csöbröt mézzel, attól a morzsától az a tömérdek méz mind savanyú lenne.

Mácsikban pedig maradt a régi Mácsikból nem egy morzsa, hanem száz morzsa.

A legszélesebb kedvében is volt egy kevés keserûség, egy kis lelki nyugtalanság, hogy ezek a beugrasztott Laczkók mármost mit csinálnak majd nélküle? Viszik a pört tovább! Vihetik, hiszen vihetik, de õneki olyan végtelenül puszta, üres marad az egész világ anélkül a pör nélkül. Hát miért éljen õ ezután? Ha meg nem nyerik, elpusztulnak, õrajta lesz a nagy ódium, az átok, s ha megnyerik, az osztozkodásnál õ semmi sem lesz. Hej, nem lehet az, nem lehet az!

Mind jobban-jobban nyomták ezek a lehangoló gondolatok. Utoljára már, ha valami Laczkóval találkozott, messze kikerülte, úgy rémlett neki, õk is kikerülik, s görbén néznek rá. (Pedig ki merne rá görbén nézni?) Éjjelenkint nem tudott aludni, nyugtalanul hánykolódott fekhelyén, töprengve, évõdve: a piros gondolatokat kergették a sötétek, s ha elaludt sem volt igazi nyugalma, csak fáradtabban, sápadtabban kelt fel, mint ahogy lefeküdt.

- Võlegényi szín az - biztatta Chalupka, mikor panaszkodott elõtte. - Az Osztroluczky uraság is éppen így nézett ki, mikor házasodott.

- Vigye el az ördög az Osztroluczky uraságot.

- Nem is hiszem, fiam, hogy éjjel mikor alszol, meg nem nyergelnek titokban a boszorkányok és rajtad nyargalnak a Gellértre. Mert úgy szokták. Ott veszik a forspontot, ahol találják. Azért vagy te úgy elfáradva. Csak most már azt kellene legalább kisütni, hogy melyiknek vagy a nyerges lova?

Ezen aztán nagyokat röhögött Chalupka, de csak nem bírta vidámságra hangolni a principálisát. Ott kullogott mögötte örökösen az a sánta kutya, a nagyravágyás, s a legnagyobb verõfényben is rávetette komor árnyékát.

Egy este éppen az elgyûrûzés után (nagy parádéval folyt le a kastélyban) azt mondta Mácsik Chalupkának ezüstgombos mellényét széteresztve:

- Phü! de melegem van, öreg! Mindjárt itt megfulladok. Nyisd ki szaporán az ablakokat.

- Talán elnézted magadat Chalupkának, és sokszor nyúltál az üveghez? No, nem baj, no! Én is voltam egyszer kendõváltáson, de annyit ittam, hogy mikor az egyik Motosiczky (ki akart dobni a gazember!) megfogta a karomat, hát becsületemre mondom, csicsogott a borbeli nedvektõl. Pedig nem is az én eljegyzésem volt, hanem az egyik Justhé. Nyitom már, Gyuri fiam, nyitom.

Kinyitott vagy két ablaktáblát, amiken ömlött be a hideg meg a piszkos szürke köd.

- Nem keresett itt valaki délután?

- De bizony itt volt az öreg Lackó Márton, Lackó Pál és István, akinek az a félszemû macskája van. Nincs is már egyebe a bolondnak. Mindenét elajándékozta.

- Üzentek valamit? - tudakolá reszketeg hangon. Majd haragosan hozzátette:

- Mit akarnak? Mit alkalmatlankodnak? Miért nem dobtad ki õket?

S megcsikorgatta a fogait.

- Te beteg vagy! Ugye valami bajod van?

- Semmi, a fejem szédül egy kicsit.

- Nem szeretem ezeket a dolgokat…

- Én se szeretem - dörmögé Mácsik. - De csukd be az ablakot, mert fázom. Hát mit akartak? Nem tetszik nekik ez az eset, mi? Nekem akarnak parancsolni, mi?

- Ne tüzelj, kérlek, a levegõbe! Nem jöttek azok rossz szesszel, hanem gratulációt tanultak be a tiszteletedre. Lackó Pál hozott egy óriási malomkalácsot ajándékba, Lackó Márton egy tarka bárányt, István pedig elhozta az egyszemû fehér macskáját, a mennyasszonyodnak.

- Szegények! - szólt Mácsik ellágyulva, s kivette zsebkendõjét, hogy a szemeit megtörölgesse.

- Szeretnek engem szegények!

Annyira elérzékenyült, hogy egy óra hosszat szótlanul nézte a pattogó tüzet a kandallóban, hogy csókolják össze a lilaszín lángnyelvek a hasábokat, köztük a kemény tuskót is, hogy nyaldossák körül és emésztik fel lassanként, sziporkákat hasítgatva belõle. Egy ideig zsarátnok, aztán üszög, utoljára már csak hamu - még a legerõsebb tuskó is.

Chalupka szólítgatta néhányszor, de nem felelt neki. Elment hát lefeküdni a szomszéd szobába, ahol a vacka volt, hanem úgy hajnal felé oda is áthallotta Mácsik nehéz hörgését és nyögéseit. De bizony bemegy, felkölti szegényt, ha borzadályos álma van, ne viaskodjék tovább a sárkányokkal.

És csakugyan ott feküdt a nagy ember a dunyhák tetején, azon módon, ahogy odavetette magát az ünneplõ ruhájában, a melle zihált, mintha egy láthatatlan szörny ülne rajta súlyos tehernek, a két kezével pedig csapkodott jobbra-balra.

- Te vagy, Chalupka? - ocsudék föl Mácsik összerezzenve. - Mit ijesztgeted az embert? mit akarsz? No, de nem bánom, hogy felköltöttél. Keresd meg csak a pipámat valahol.

- Tömöm már. Azt hittem, valami rossz álmod volt.

- Egy erdõben jártam, elaludtam. Két medve odajött, az egyik a mellemre térdelt, a másik pedig a kezem után kapkodott.

- Jó, hogy meg nem haraptak.

- De iszen meg vagyok én már harapva, Chalupka. Csakhogy kigyógyulok még én ebbõl. Tudom már a gyógyító füvet is. Kitaláltam. Most pedig gyújts rá te is, ott lesz a pipa az almáriom háta mögött, de meg ne rágd nagyon a csutoráját, és ne szörtyögj vele, mert kiütöm az agyaradból. Így ni, ülj most ide az ágy szélire, és beszélj nekem valamit arról a gyerekrõl!

Chalupka nagy elmesélõ volt, csupa gyönyörûség hallgatni, ha egyszer belekezd, csakhogy megeredvén nyelve, nehéz kihámozni elõadásából az igazat.

- A gyerek? Úr az barátom. Rendben van. Egy kicsit ugyan letért az egyenes lineáról, de hát a kék vér, sûrû vér. Különben Reviczky Ádám se volt különb fiatal korában, mégis kancellárius lett belõle.

- Csinált valamit?

- Csinált adósságot.

- Kifizetted?

- Ki.

- Mi hát a baj?

- Nincs ott más baj, Gyuri, csak nem kellett volna Csomaközyhez adni.

- Neked volt ismerõsöd.

- Nekem ismerõsöm, az igaz, de neked a rokonod, becsületes, de nagyon szegény.

- Mi? Lesoványodott nála Gábor?

- No, ez még nem volna hiba. Hanem van egy szép leánykája.

- De már az se hiba, Chalupka. Magam is láttam ott azt a kis barna fityfirittyet. Hogy is hívják csak?

- Ilonka.

- Szép lett? No, az derék! Nem néztem volna ki belõle akkoriban.

- Olyan szép lett, hogy pénzért mutogatják - mondja Chalupka.

- Akasszanak füstre az ördögök, ha gondoltam volna valaha. Hiszen pisze orra volt!

- Ragasztanak neki másikat, ha kell. Mert a komédiaházban van.

- Aztán mért keseregsz te ezen olyan nagyon?

- Azért, mert a fiú össze van vele barátkozva. Ahelyett, hogy a studiumokat frekventálná, eladja még a könyveit is, hogy a teátrumba mehessen esténkint. Hanem iszen ráijesztettem. Csakhogy szilaj egy kicsit és önfejû. Azt mondja a szemembe, neki senki sem parancsol.

Mácsik vidáman nevetett fel.

- Teringette! Hiszen igaza van a nebulónak. Parancsolásra kell szoknia, nem engedelmességre.

Chalupka csodálkozott a hirtelen támadt jókedvén.

- Neked tán súgott valamit a két medve, de eltitkolod elõttem.

- Azt súgta, mihelyest megvirrad, össze kell hínod a Lackó-famíliát ide hozzám, azokat, akik itt laknak. Tudod már?

- Tudom, de hogy aztán te mit mondasz nekik, azt nem tudom.

- Ne törõdj te azzal. Majd kivágom én magamat.

Reggel csakugyan összeszaladgálta Chalupka a Laczkókat, egy nagy fustélyt fogván markába a falubeli kutyák ellen, s ez a felemelt gerundium úgy tûnt fel, mintha régi királyi heroldok szokásaként a véres kardot hordozná körül.

Délfelé seregleni kezdtek a Laczkók, rókamálos csurapéikban és különbözõ színû bekecseikben, s amint egyenként beköszöntöttek Mácsikhoz, a zúzmarás szakállak és fagyos bajuszokkal harmóniában volt arcukon a levertség. Hej, nem így gyülekeztek õk itt össze valamikor!

Letelepedtek a székekre kínos csendben. - Nem volt most vidám beszélgetés, mint egyébkor. Az ember azt hihette volna, hogy szájuk sincs, ha nem éppen azokból gõzölgött volna ki ebben a hideg találkozásban egy kis meleg pára, mely fölfelé csavarodék a fûtetlen szobában s elenyészett a gerendák között. Jobb is, hogy elenyészett, mintha szavakká lett volna!

Némelyek el sem jöttek. Laczkó Dániel azt üzente nyersen, nem ér rá. Igyók Laczkó István vállat vont: »Elég hogy a levesbõl ettem, nem kell a húsból.« Boldizsárt el sem hítta Chalupka, volt annyi esze magától. S akik eljöttek is, mind morózus, fázós hangulatban valának, bizonyos eltitkolt szemrehányás kérezkedett ki belõlök, kivévén tán a leghívebbeket, akik elfojtott lélegzettel várták Mácsik megszólalását.

- Vitézlõ atyafiak! Nemzetes uraimék!

Halálos csend lett. Mácsik maga is sápadt volt, de azért méltóság ömlött el egész lényén, s két, mereven összevont szemöldöke, mintha két mogorva pandúr lenne, mely rendet és csendet tart a tömeg fölött.

- Húsból és vérbõl való emberek vagyunk valamennyien! Az indulatok uralkodnak felettünk…

- Elég nem jó - kottyant bele Laczkó Mihály. Néhányan a békétlenek közül odaszóltak rá. »Úgy van! Igaz!« de a nagy többség lehurrogatta õket.

- Ne csináljanak kegyelmetek pozdorját a famíliából - bökte oda nekik a Mácsik-párti Filcsik István.

Laczkó György ingerülten rántotta meg a Filcsik dókáját.

- Kegyelmed beszél itt? Hiszen kegyelmetek voltak a kartácsoló kefe.

De már erre rákvörös lett Mácsik, s kékben vonaglott az ajka:

- Kinél vannak, hogy ilyen Szodoma-Gomorát csinálnak? Mi dolog az, hé? Rágják meg, amit kimondanak!

Csakhogy vissza nem kapált Laczkó György, ha már egyszer benne volt. Rettentõ bátorság lakott ebben az emberben.

- Nem rágjuk. Elég, hogy nemzetes uram elrágta a kötelet.

- Ki meri mondani, hogy elrágtam? - hujjantott fel vérbe forgó szemekkel. - Ha minden kötél szakad, akkor sem ez az egyik, mely a famíliához köt. Nem rágom, hanem megerõsítem. Olyanok vagyunk mi, nemzetes uraim, mint a mákszemek, melyek elmondhatják magukról a hüvelyükben: »Van nekünk egy házikónk, nincs ajtaja, se ablaka, mégis százan lakunk benne.« Igenis, nincs rajta ajtó. Aki egyszer benne van, benne kell maradnia, ki nem jöhet, míg csak a házikó össze nem törik.

Öblös hangját kieresztette, átment a legmagasabb pátoszba. A Laczkók fölélénkültek az utolsó szavakra. »Halljuk!« - hangzott több oldalról.

- Mondtam, hogy az embereket legyõzik az indulatok és gerjedelmek. Mindég így volt, mindég így lesz. De én rajtam ki nem fogtak. Én dömöcköltem le õket. Azért hát azt kiáltom a szívemnek, melyet szelíd érzelmek csiklandoznak: »Aludj«, és azt parancsolom az eszemnek, melyet kötelesség nyom: »Mozogj!«

- Nem házasodik meg! - szaladt ki a Filcsik szájából önkéntelen.

- Többet teszek: megházasodom. Nem veszem el, kihez szívbeli vonzalom meghajlít, hanem ím kinevezem kegyelmetek közül Laczkó Istvánt, Laczkó Pált és Laczkó Györgyöt, hogy istennek nevében legott útra kelve a Laczkó-nemzetség hajadonai és özvegyei közül tetszés szerint hitvesemül kérjék azt, ki az isteni gondviselés látható jelei szerint leginkább készen lészen alkalmatos a köztünk levõ kapocsnak megerõsítésére. Dixi. Ez az én akaratom!

Azt az ujjongást kellett volna hallani, ami erre támadt. Soha még beszéd nem mûvelt ilyen csodát és fordulatot. Az õsz Laczkó Márton odarohant Mácsikhoz s nyakába borult, az ellenzéki Laczkók közül György könnyekre fakadt, mire némelyek bõgni kezdtek örömükben. Csapody György pedig lehajolt és megcsókolta a kezét. Az is legfeljebb csak az esztergomi érsekkel eshetik meg, hogy nemes ember így megbecsülje.

Õ el nem lágyult mindezekre, nyugodt, hideg maradt, mint egy király, s unalommal intett nekik.

- Elmehetnek. Csak ezért hívattam kegyelmeteket.

De mikor aztán lassankint elkocogtak a szobából, s Chalupka halkan ismét benyitott, a diófaasztalra borulva találta, arca pedig kezeibe volt temetve.

- Hej, mit tettél, Gyuri fiam? Mit cselekedtél? Mi lesz mármost ebbõl én istenem?

S aggodalmasan tördelte a kezeit.

- Ne csipogj a fülembe! - rivallt rá Mácsik hirtelen fölugorva, mintha valami acélrugó lökné fel. De a szakállán, mely koszorúképpen köríté nyakát fel a füléig, mintha egy könnycsepp rezegne, mely a deres hajszálakon fut és hirtelen eltûnik.

- Gyuri, te sírtál?

Bõszülten ugrott hozzá, megmarkolta a torkát.

- Hazudsz, gazember!

- No, ne bomolj hát. Ne fojts meg! Képzelõdtem, tréfáltam veled.

Futó láz volt a dühe. Kezei erõtlenül aláhanyatlottak s felsóhajtott:

- Pedig tán mégsem hazudtál. Én is csak ember vagyok. Ne, fogjad… itt van!

Lehúzta ujjáról a fénylõ aranygyûrût.

- Vidd a kastélyba. Beszéld el, ami történt, s hogy ezt így kívánta az izé… a virtus.

Az utolsó szavakat hörögve ejtette ki, s erõs domború mellkasa úgy járt, úgy hullámzott, mint egy fúvó.