|
S a tenger
már útban is volt!
Leírnám,
ahogy jött, ha volna hozzá színem elég. Cliónak mestersége: de Clio is ugyan
mit írna falusi tollal?
Azt
legfeljebb, hogy úgy kezdõdött ez az egész: akik a józsefnapi vásárra mentek
Vácra, mind szép selyemkokárdát hoztak haza a kalapjok mellett. Ezek a kokárdák
fordították fel a környéket, mert egy kép volt a közepükben. Ettõl a képtõl
aztán mindenki elfelejtette a maga képét; a pap azt, mely az oltáron van, az
ifjú a szeretõje arcát, az apa gyermekeinek vonásait. Minden kép kasszírozva
lett, csak ez az egy nem, azaz, hogy minden kép benne látszott lenni ebben az egyben…
A
karancskeszi és romhányi erdõk akkor kezdték fölvenni a nyári ruhájukat, s
olyan haragosan zúgtak a tavaszi szélben, mintha a Rákóczi megölt daliáit
költögetnék… De iszen nem ébrednek már azok fel soha többé!
Piros volt
az ég alja esténkint köröskörül. Gályon innen a hídon a kõbül való Nepomuki
János a sok esõzés idején megrepedt, s befordult az Ipolyba: hogy õ bizony nem
õrzi tovább a hidat, elég volt már negyven esztendõ óta. A bodonyi
kastélykertben kinyílott a százesztendõs áloé; messze földrõl jártak az emberek
csodájára, és a fejüket csóválták: bizony valami rendkívüli dolog fog történni
ebben az esztendõben!
Benne volt az a levegõben. A gyerekek rendre leütögették
otthon a fazekak, kancsók füleit lovaknak, anyjok nem gyõzte szidni, mi az
ördög ütött egyszerre beléjük, még bizony az ép edényeket is összetörnék a
lovak miatt. A kisebb hordók is el-eltünedeztek az eszterhajak alul; dobolni
tanultak rajtuk a templom körüli pázsiton.
Már csak mégsem jót éreznek ezek a vásott kölykök, hogy
ilyen bolondos mulatságra kaptak rá!
Hanem hiszen elragadt az a férfiakra is. Nem maradt más a
környéken csak a sánták, vakok, az aggastyánok és a gyerekek, a nagyon kis
gyerekek. Azok is sírtak otthon.
Mácsik restellni kezdte, hogy így megkompolyodott az
emberiség. Mikor elérte hatalma tetõpontját, mikor már a célnál van - egyszerre
mintha lefelé kezdené húzni valami végzetes erõ.
Minden visszájárul fordul.
Ez a buta Chalupka is ott volt Gábornál, de még nem is
beszélt vele. Csak üzent neki, azt mondja. Gábor nem volt Pesten, faluzott
valahol. A pénzt is visszahozta. Van azonban valami gyanús a Chalupka
modorában, mintha nem beszélne igazat, vagy hogy rossz fát tett a tûzre Gábor
elõtt.
No, mindegy. Ami késik, az csak késik. A jövõ hónapban majd
megjön, s akkor még a háromszori hirdetést se várja be Mácsik, diszpenzációval
lesz meg az esküvõ. Egyszóval nagy idõk következnek a Laczkókra. Csakhogy a
Laczkók… hol vannak már a Laczkók?
Kényelmetlen érzést hagyott benne ez a Gábor dolga, bármint
elboronálta is Chalupka, a pör meg teljesen elkeserítette.
Mert mindjárt a második mohó kérdése volt az útibiztoshoz,
mikor megjött:
- No, és mi újság a pörben?
- Elhoztam - szólt Chalupka félénken, mint egy gyermek.
Mácsik elfordította fejét, talán azért, hogy eleven ember
sohase lássa ellágyulni azt az arcot, mely a vasnál is keményebb.
Mire megint visszafordította, éktelen káromkodásra nyíltak
ajkai, hogy amennyi asszonycseléd volt az udvaron, az mind szétszaladt
rettenetes hangjától, mely úgy recsegett-ropogott a levegõben, mint a
mennydörgés.
- Visszaadta a gazember? Oh, akasszák fel a nevenapján! Jó
volt neki, ugye, beszedni a sok elõleget? Imposztor.
Megvesztegették a hatalmasok. Úgy kell lenni, ha mondom.
Hogy nem lehet megnyerni? Hazudik az alávaló! Meg lehet nyerni, meg fogjuk
nyerni okvetlen. Ide azokkal az írásokkal.
Chalupka átnyújtotta a vastag iratnyalábot az óriásnak, ki
megnyálazván ujjait, nagy figyelemmel kezdte olvasni, nincs-e darabszámra semmi
híja? Nagy, szürke szemei vérben forogtak, melle zihált, úgy nézett ki, mint
egy megdühösödött tigris, ki most mindenkit szétmarcangol.
- Semmi - motyogja aztán lecsillapodva -, megjön a fiú, kész
már az oszlop! Hát ugye szép fiú lett belõle, mi? Vagy igaz, igaz, hiszen nem
találkoztál vele.
Chalupka ötölt-hatolt, majd elkezdte neki magyarázni, hogy
még jobb volt nem találkozni vele, mert ez a pénz elment volna addig a kezei
közt áldatlanul, pedig sok kell neki, ha hazajön, nagyon sok, legalábbis
négyszer annyi.
- De honnan veszem? - tépelõdék Mácsik, s egész órákon át
elgondolkozott redõkbe szedett homlokkal. Barosnétól nem kérhet. Ami volt, még
tavaly ideadta. A Laczkókra vesse ki? Könnyebb most ezer véka mákot
különszedni, amelynek köleskása a fele, mint a Laczkókból összehozni hármat.
Azok bolondultak meg legelõbb, mind odavannak a táborban… Ej, ej, csak már
múlnék el pokolba ez a zûrzavaros idõjárás.
Az pedig sehogy sem akart elmúlni, hanem egyre jobban
tornyosultak a felhõk. Mácsik csak úgy fumigatíve beszélt róla.
- Vakaródzik a világ, Chalupka… még mindig vakaródzik.
Nemsokára egy kis csetepaté is esett éppen Bodonytól egy
órányira. No, már ez mégse tréfa. Mind szétfutottak az asszonynépek a hegyek
közé.
Mácsik, ki már beszélni is lusta, csak annyit mondott nagy
kelletlenül:
- Na, na!… Köhögnek az ágyúk.
Vesztett és nyert csaták híre jött össze-vissza, minden
napra valami új, meglepõ.
- Hallod-e,
Chalupka? Most már én is azt mondom, hogy látszani kezd a dolog.
- Talán mi
is mozdulnánk? - jegyzé meg Chalupka óvatosan.
- Nem tudom
minek? - dörmögte ásítva. Aztán hozzátette, hogy Chalupka elõtt is eltakarja
igazi gondolatait:
- Hiszen
megverik ezeket õk maguk is!
Mácsiknak
az egész ország csak »maguk« volt - õnélküle.
Egy idõ óta
azonban nagyon türelmetlen lett és ideges. Sehol sem találta helyét. Hússzor,
harmincszor is kiszaladt egy nap a méhesbe, onnan véges-végig be lehetett látni
az országutat. Hátha jön már az a fiú… hátha jön… Minden érkezõ kocsiba oda
tudta képzelni.
El fog
jönni, el kell neki jönni. Minden áldott reggel átlátogatott Barosnéhoz
megbiztatni:
- Jó álmom
volt az éjjel. Megjön ma a vicispánunk! Mondjuk, hogy tegnapelõtt volt a
vizsgája, hát éppen hogy eljöhetne.
…Csakhogy
mit ér már a vicispán, ha vármegye nincs! Mit ér az egész terv, ha a Laczkók
szétszéledtek? Annyi sok szép biztos voks, most már ott áll az ágyúk elõtt.
Kevesen lesznek azokból, ha így tart, prédikációs halottak!
Aztán tudós
prókátorságot értõ emberek rebesgetik, hogy ha gyõzünk, akkor is vége a
nemesembernek, mert más törvény lesz, ha pedig nem gyõzünk, akkor is vége… vége
mindenképpen.
Ezért volt mérges
a háborúra. Kezdett egymásután dõlni a kártyavár. A Laczkókat végképp
elszegényítette a pör, meg a fiú neveltetése, hasztalan volnának itt. Mácsik
pedig nemcsak magát tette tönkre, hanem a nejét is. Az utolsó summát, melyet
Chalupka visszahozott, de mely csakhamar elolvadott itthon, úgy szerezte már
össze, hogy levagdalta felesége mentéjérõl az ezüst gombokat, s eladta a
kedvenc, saját nevelésû nyerges lovát, Sármányt a tótoknak a korponai vásáron.
Mikor a lovat
kivitték az udvarból, úgy sírt, úgy zokogott az egész család, mint a záporesõ.
Azóta fogta el
Mácsikot a búskomorság. Szomorú lett az egész ház, az egész udvar anélkül a
Sármány nélkül.
Napokig nem mert
az istálló felé menni, az az üresség ott a jászolnál olyan bántó volt, hogy
megrezzentette… Éjszakákon át hallotta bús nyerítését, vagy látta, amint
fazekas szekeret vonszol a szegény Sármány feldörzsölt bõrrel, patkótlan
lábbal… s felriadt álmából ilyenkor.
Pénzét megtéríti
a família, mert majd csak visszaszállinkóznak, adóssága majd kitelik bõven a
pörbõl, de a szegény Sármány odavan menthetetlenül, azon nem lehet segíteni.
S nemhogy
oszlottak volna a bajok, sõt inkább folyton terhesebb lett a helyzet; a pörök
szünetelnek, a restórációkat legalább egyelõre elvitte az istennyila, a família
sehol… hát mi lesz, mi lesz?
Egyetlen kéz volt
már csak, mely még fenntarthatja a nemzetségi plánumot - a Birike fehér keze.
A Réky-birtok,
meg a kilátás a Baros-vagyonra hatalmassá fogják tenni Laczkó Gábort a família nélkül
is. Ereje lesz. S ha ereje lesz, föl lehet építeni rá mindent, ami szétesni
látszik, bármiképp forduljanak is a sorok. Csak arra kell most már vigyázni,
hogy fõtisztelendõ Cselkó uram be ne álljon addig katonának, mert nem lesz, aki
összekösse õket.
S hogy csordultig
megteljék a pohár, Chalupkára is rájött a bolondórája, nyugtalan, ideges egy
idõ óta, hogy szinte kerülni látszik Mácsikot.
De hát ki törõdne
annak a hóbortjaival? Hiszen éppen ez az, amiért nem lett belõle rozsnyói
püspök!
Nagyobb baj volt
ennél, hogy elmúlt a kitûzött idõ is, de Gábor csak nem jött… Mácsik
türelem-olaja napról napra fogyott.
Még sohase volt
ilyen kedvetlen.
Egy délután meg
beállított hozzá Chalupka könnyes szemekkel.
- Mi bajod, öreg…
no, mit pityeregsz?
- Elmegyek, Mácsik
fiam… Búcsúzni jöttem.
- Hova a pokolba
mennél?
- Ne kérdezd… ne
is kérdezd. Nem maradok tovább. A talpam viszket, Mácsik fiam. Nem maradhatok.
- No, hát vigyen
el az ördög mindnyájatokat - dörmögte Mácsik nem minden keserûség nélkül, és
hátat fordított Chalupkának.
- Hej Mácsik
fiam, nagy kõ van az én szívemen, nagyon nagy kõ…
- Bánom is én!
Vidd el valami kõfaragónak.
Hanem a Chalupka
szomorú hangja meglepte. Merõn a szeme közé nézett.
- Ej no, mi bajod van? Nem szeretem a sok cikornyát. Csak a
parasztgubára való az!
Chalupka odatámasztotta fejét az ajtóküszöbnek. Kihúzta
sárga zsebkendõjét, s úgy zokogott, hogy nem gyõzte törülgetni a könnyeit.
- Jobb bizony, feküdjél le! Látom, már megint
felhörpentettél valahol.
- Nem, nem - emelgette a kezeit elhárítólag - nem a bor… nem
az ital, hanem a szeretet ártott meg. Nagyon szeretem… igazán vén bolond
vagyok… Ölj meg Mácsik… mert én nagyon szeretem azt a gyereket.
- Miféle
gyereket?
- Hát a
Gábort. Itt vagyok, Mácsik fiam. Ölj meg engem.
- Öljön meg
a gyík! Hiszen én is szeretem.
S bizony
nem állhatta meg, hogy minden rossz kedve dacára is nagyot ne nevessen a vén
bolondon, akinek a szemein át foly ki, ami fölösleget magába vesz a
szõlõnedvbõl.
- Nem
mondhatok többet… nem, nem - zokogta fuldokolva. - Hiába firtatnál, Mácsik
fiam… Majd megtudod… nemsokára megtudod… Csak a jó szívem volt… a jó puha
szívem. Aztán tudod, fiam, úgyis füst, ostoba füst ez az egész dolog… merõ
bolondság, nem egyéb. Becsületemre mondom, hogy bolondság. Hagyd abba, Mácsik
fiam. Hidd el, hidd el, most az egyszer komolyan mondom.
Mácsik
homloka elborult, mintha valami rossz sejtelem nehezednék a szívére. A vén
korhely nem vitte a kõfaragóhoz, hanem itt hagyta azt a követ. Õ maga pedig
fogta a vándorbotját, és továbbállott.
Látta az
ablakon át, amint kinyitja a kapuajtót, amint kilép az országútra. Kedve lett
volna utánakiáltani: »Gyere vissza, Chalupka! Magyarázd meg azokat a baljóslatú
szavaidat, mert kínoznak, tépnek engem. Ne zaklasd a lelkemet, Chalupka. No
fordulj hát vissza öregecském«. Ezt, igen ezt akarta neki mondani, s mondaná
is, ha nem õ lenne a hatalmas Mácsik György, akiben nincsen gyengeség,
kíváncsiság… aki elõtt mindenki reszket, minélfogva neki nem szabad félnie
senkitõl.
Aki megáll
az ablaknál, és megvetõleg nézi a távozó embert az országúton, megvetõleg nézi
az érkezõ felhõket az égbolton, mindent megvetõleg néz, mert minden semmi…
Az
ágyúdörgés is semmi, melynek moraját valahonnan a Szitnya tájáról dübörögve
hozza a levegõ s a föld.
S az is
semmi, amit a rossz szellemek susognak füleibe; a sötét árnyak, melyek
körülötte táncolnak, a titkos szózatok, melyek a lélekbõl kelnek, a nagy nehéz
kõ, melyet a csavargó itt hagyott a különös szavaiban, az is csak semmi… semmi.
Hanem azért
nem tudott aludni egész éjjel.
- Te asszony,
ez az ágy rosszul van megvetve. Magad vetetted meg, két derekaljat tettél alá?
Bánom is én, hát éppen azért rossz. Keményebb ágyat csinálj holnapra.
Megint csak
felszólalt kakaskukorékolás elõtt.
- Zsófi te…
a malacpecsenye megrontott az este, nagyon kövér volt! Nem tudok aludni.
- Jó lesz
tán egy kis fodormenta?
A nemzetes
asszony felkelt, megfõzte a fodormentát, de Mácsik még attól se tudott
elaludni, hiába hánykolódott ide-oda.
- Hallod-e,
Zsofka, elküldhetnél a kenõasszonyért.
Elküldött hát
a nemzetes asszony a kenõasszonyért. Meg is jött a derék Majgóné, jól
megdömöckölte az arra termett kezeivel, de csak azt vallotta, hogy egy fia
csömör sincs a nemzetes úr hátában. Megtapogatta a homlokát is, az forró volt,
abban van a baj, abban a drágalátos okos fejben. Bizonyosan megbántotta valaki
a nemzetes urat, valami rossz gondolatja van, s azt nem tudja kiverni a
fejébõl, s alighanem így volt, mert bizony nem használt semmi szer a nyugtalan
éjszaka ellen, csakis reggel felé aludott el, de akkor aztán olyan édesdeden,
hogy a hortyogása majd fölvette a házat.
Mácsikné
már korán reggel kelt, maga költötte fel a szolgálót és a kocsist, s már éppen
a tehén megfejése és kihajtása iránt akart intézkedni, midõn egyszer csak
elkezd valaki dörömbözni künn a kapun, elõször lassan, azután egész erõvel az
ökleivel.
- Ki az?
- Én vagyok
- felelte egy vékony lihegõ hang. - Én, Filcsikné.
- Ejnye,
sógorasszony az? De megváltozott a hangja! Mindjárt eltolom a reteszt. No, mi a
baj, az istenért?…
Filcsikné
arca halovány volt, s egész teste remegett.
- Szóljon,
sógorasszony… Talán elesett… meghalt? Mindég mondtam. Megmondtam. De nem hallgatnak az emberre. Hát ugye meghalt?
- Nem!
Megérkezett!
- Megérkezett?
Mikor?
- Az éjjel.
- Talán meg van
sebesítve?
- Nincs biz az,
hanem megházasodott - hörgé kezeit tördelve.
De már erre
egyszerre elmúlt az ijedelem a Mácsikné ráncos arcáról, s tûzbe gyulladt szeme,
orra és egész arca, a kezeit pedig felrakta a csípõire.
- Micsoda?
Megházasodott? Hát van annak az embernek lelke, becsülete? Kitagadom a
bitangot. Nekem ugyan többé nem fajbeli rokonom. A szemétdombra való a lelke.
Gyalázatos pogány! Ilyet tenni, ilyet tenni. De hát miféle gazember lehet, aki
összeadta. Hát már az isten is csak olyan dib-dáb szolgákat tart? Hol az a pap,
kitekerem a nyakát… én tekerem ki, aki össze mer adni egy házas embert, akinek
otthon felesége és két kisgyermeke van, idegen asszony személlyel. Szégyen és
gyalázat.
Filcsikné
fogvacogva hallgatta a nemzetes asszony kifakadásait, mert hûs idõ volt, s csak
éppen egy vékony kendõt vetett hirtelenében a meztelen nyakára.
- De hát kirõl
prédikál kegyelmed? - kérdé, amint látta, hogy a nemzetes asszony alighanem más
malomba õröl.
- Kirõl? Hát ki
másról, ha nem a sógorasszony háborúba ment uráról?…
- Oh, oh, oh! -
sikoltott fel Filcsikné. - Hiszen ha csak õ házasodott volna meg… Oh, oh! Zsófi
lelkem, könnyemet se látná… Kell is az már valakinek? Örüljön, hogy énbennem
talált kész bolondra egyszer…
- Hát akkor ki az
ördögrõl búslakodik itt? Ki házasodott meg hát, no?
S uram bocsáss, a nemzetes asszony gyanakvó tekintetet
vágott az ura nélkül maradt csinos Filcsiknére.
- Jaj, jaj, jaj. Hát a Laczkó Gábor… A Laczkó Gábor.
S kiáltása betöltötte az egész utcát, elhallatszott az még
tán a felsõ végbe is.
- Odavagyunk, elvesztünk… mindnyájan elvesztünk.
Mácsikné szemei megüvegesedtek, arca kékült, kezei meredten
leestek, s tompa hangon hörgé:
- Megérkezett… Az éjjel érkezett meg! Irtóztató. Pszt!
lassan… pszt!… Jaj az uram föl ne ébredjen, meg ne hallja, mert halál fia lesz
az egész falu…
A kapufélfának roskadt, a gyenge Filcsikné fogta fel, a
szolgáló vizet hozott a vályúból egy pléhiccésben, úgy locsolták fel nagy
nehezen a szegény asszonyt…
- Kit vett el? - kérdé síri hangon, mikor föleszmélt.
- Valami pesti leányt. Istenem… istenem… mi lesz ebbõl? Mire
virradunk, mire?
- Hol a kendõm? - kiáltá erre a nemzetes asszony, és sápadt
arcán kiütõdött a düh szeplõje, roskadt termete pedig kiegyenesedék mint egy
granátérosé. - Hadd nézzek a szeme közé annak a személynek és annak a
kölyöknek. Hadd adja vissza az ezüst csatjaimat a mentémrõl… hadd adja vissza a
Sármány csikót és a família elprédált pénzét, vagy különben megfojtom a hitvány
fajzatot.
S magára rántván futtában nagykendõjét, kezébe kapva, amit
hirtelen ért, egy lapátot, bõszülten rohant a Laczkó Boldizsárék háza felé.
A tarka nagykendõ lecsúszott válláról, s az egyik csücske az
úti lucsokban úszott, röpködött.
Az emberek, akik a kerítésen át látták rohanni a lapáttal,
keresztet vetettek magukra, s csoportosulni kezdtek a házak elõtt:
- Mi történhetett? - tanakodának. - Megbolondult volna? Vagy hogy… uram bocsáss… a
Gellérthegyre nyargal? Mert hogy talán elkésett az éjféli keresztútról?…
|