FÜGGELÉK

A NEMZETES URAIMÉK
CÍMŰ REGÉNY VÁZLATAI ÉS VÁLTOZATAI

DOMINE CHALUPKA

1881

De hát ki ez a Chalupka?

Az már egy õslény, egy múzeumi régiség az alig múlt korból. Még a magja is kiveszett: most hiába keresnõk.

Az idõ emlõi jobban kiasztak már, mintsem az ilyen szegény férgeket is táplálnák; de minek is táplálnák, hiszen fölöslegesek, nem kíváncsi rájuk senki, és nincsen szüksége rájok senkinek.

Chalupka bácsit sohasem fogjuk látni többé, sem finomított, sem módosított alakban - õ az utolsó példányok egyike volt.

Kopasz, piros arcú ember, rezes orral, zöldes szemekkel. Potrohos ember s következõleg kedélyes is, duzzadt szája örökös nevetésre van kitátva.

Chalupka úron minden egyes ruhadarab kopott s excentrikus, még a sárga bõrtáskára is, melyet oldalán visel, egy szürke posztófolt van rávarrva. Felsõ testét egy prémes bekecs takarja, nagy nyílásokon engedve láttatni hátul, hogy ha netalán mellény is vagyon Chalupka bácsin, hát annak akkor bizonyosan nincs hátulja, mert a piszkos tarka ing vörös pettyei szembetûnõen kandikálnak ki, nagy idomtalan fején borzas cilinder-kalap lóbálózik, míg vékony lábszárai bõ és alul fölgyûrt hamuszín bugyogóban lötyögnek.

S mindezen ruhadarabok olyan nagyon ismerõsek valahonnan, s egész csoportját tárják föl az emlékeknek. Ni, éppen ilyenforma bekecse volt Kamuti Palinak a lakodalmán… Szegény Nelli, ki hitte volna akkor, hogy annak a puha menyasszonyi ágynak az iszapos Ipoly lesz a folytatása. Bizony, már kilenc éve annak! Pali is csendes ember lett. Az egész regényes históriát már el is feledték, s nincs is belõle egyéb látható talán, mint ez a bekecs, mely a Chalupka tagjain legtovább dacolt a mulandósággal. Hát a nadrág, a táska, a cilinder?… Ezek is mind valakié voltak valaha, s szép napokat láthattak hajdanában…

Chalupka úron minden tárgyhoz valami história fûzõdik és az egyik sem áll összefüggésben az õ személyével, mert domine Chalupka még sohasem hanyatlott annyira alá a népszerûségben, hogy magának kellett volna ruhát csináltatnia.

Nyitva áll elõtte egész Felsõ-Magyarországon minden kastély s ahová ér, ott öltözködik át, ott vált tisztát, mert Chalupka úr mindenütt otthon van.

És itt megint az a kérdés merül föl, hogy micsoda hát az a Chalupka?

Peregrinus, de mégse peregrinus, mert foglalkozása van, mégpedig nem egy rendbeli.

»Chalupka bácsi«, ahogy a gyerekek nevezik, amolyan ezermesterféle.

Ahova megszáll, semmit sem szól, nem is kell neki szólni semmit, a nagy kutyaugatásról (mert a kutyákkal ellenséges lábon áll: azok õ elõle, õ pedig azok elõl eszi meg az úri asztalok hulladékait) azonnal észreveszik, hogy megjött Chalupka. Nem kérdezik: honnan jött? Sehonnan. Nem kérdezik: hova megy? Ide jött. Terítenek neki az ebédhez, a vacsorához, éjszakára ágyat vetnek neki az inasszobában.

Aztán ott van, ameddig tetszik neki, négy-öt napig, tovább úgysem maradna, benne van a csavargó vér. Fölveszi a vándorbotot, és odébb megy a szomszéd úri kastélyba.

Egy félév múlva újra visszakerül, megint olyan rongyosan, megint olyan jókedvvel, mint azelõtt. Azóta már megjárta a félországot, s annyi mindent el tud beszélni, itt az történt, ott az történt. Az összes nemesi családok mintha rokonai volnának, mintha õ házasítaná ki fiaikat, férjhez adná kisasszonyaikat, mintha neki fájna szegényedésük, aggódó gondoskodása tárgyát képezik.

A szegény Chalupka mindég tele van bajjal, gonddal miattuk!

De csak mindenütt megvigasztalódik a borocska mellett, s ha úgy az ebédlõben magára hagyják, mikor már rózsaszínûbbnek látja a világot, még el is diskurálgat a nemes nedvekkel.

»Jó estét, borocska!«

»Adjon isten, Chalupka«, - üdvözli vissza nyájasan a kancsó, vagy hogy talán õ maga felelget saját magának.

»Jó vagy-e borocska?«

»Kóstolj meg, Chalupka!«

Már miért ne kóstolná. Hiszen eléggé rászolgált a »nemes úri famíliánál.«

Az elsõ nap megreperálta az összes órákat a házban. Kinek a werkje volt elromolva, kit csak megtisztítani kellett. A másik nap beoltotta a birkákat, fölstimmelte a kisasszonyok fortepianóját, mert Chalupka bácsi ehhez is ért, a harmadik nap kottára tette az összes divatos nótákat, amik Kassától le Csoltóig ragadtak rá, ezeknek egyikén sírva is fakadt, mert hát mikor olyan nagyon érzékeny szíve van, a nóta meg olyan szívreható.

Motosiczky, Csáky…
Burgonyát hámoznak,
Ordódy neveti,
Ullmann metélgeti.

Bizony szomorú ez nagyon. Csakhogy érteni kell, mert csínja-bínja van ám annak. A követek eszéhez van az értelme szabva, közönséges ember, aki a diéta dolgaiban járatlan, nem talál rajta semmit. A vén Chalupka bácsi azonban úgy zokog, mint egy gyerek, e mellett a nóta mellett…

Mióta van meg a vén Chalupka, hány éves, és mióta csavarog így faluról falura, a jó isten tudná megmondani. Így emlékszik már őrá mindenki. Fiak apáiktól kapták örökségbe, s éppen e történeti hagyományok szilárdítják meg az ő vendégjogát. Makacskodó óragépezetek, megereszkedett klavírok mivé lennének az ő reperáló tudománya nélkül?…

Ő maga sem emlékszik már hosszú pályafutásának elejére. Régen volt, talán nem is igaz. Aztán az nem is esemény, ami ővele történik, az semmi. Történni csak az »urakkal« történik, ami történik. A szegény ördög dolga keresztülesik az emlékezet rostáján, mint az apró búzaszem. Ő bizony nem tartja érdemesnek eszében tartani, és fumigálja, ami egy hitvány »plebs«-en esik, még ha az a plebs véletlenül ő maga is.

Úgy köd alakjában tűnnek föl előtte selyemmel átszőtt napok emlékei. Mikor még mint fiatal óráslegény (ha ugyan ő volt az) kezdte meg ezt a csavargó életet… Egy helyütt… egy helyütt, - de vajon hol is, merre is - egyszer, igen egyszer… egy szép szőke leányarc olyan nyájasan nézett rá… Az akkor olyan furcsán melegítette… erősebben, mint a rum, és édesebb volt talán még a rozsólisnál is.

Valami csodálatos időszak volt ez, amerre csak járt, mindenütt visszagondolt arra az arcra, a megigazított óragépek ennek a nevét ketyegték, »Netti« volt a neve… s azután azt forgatta fejében, milyen jó lenne egy kis műhely, amiben olyan szépen elférne ő és… és az a leány.

Eh, bolondság! Mikor úgy félév múlva visszakerült arra a helyre, bizony már nem emlékszik, a Bezerédy-kastély volt-e, vagy a Szirmayaké, - hát akkor már más szobalány volt ott a Netti helyén.

Jobb is az így! Legalább nagyokat ihat keserűségében s legalább nem kell műhelyről gondoskodnia, - mikor szépen elélhet a szegény ember gond nélkül is!

De mindez régi dolog már, Chalupka bácsinak nem igen nyomja a szívét. Könnyű az, mint a madáré, mely csicseregve száll ágról-ágra.

Domine Chalupkának az az egyedüli ambíciója, hogy az általa megreperált órák jól járjanak, s minél több derült órát mutogassanak.

Meg is van vele elégedve Kassán innen, Kassán túl, minden úri família, s ha már sokáig nem jön, csendes családi körben bizony még emlegetik is.

»No, Chalupka már régen volt nálunk. Nyilván valami jó fészekre talált a vén gazember!«

Pedig dehogy maradna meg ő egy fészekben; legyen az bármilyen jó. Alighogy emlegetik, már ott toppan negyed-ötödnapra.

Hanem hát semmi sem tart örökké, egyszer mégiscsak el fog maradni, mégpedig örökre. Valahol útközben, bizony eddig is csoda, hogy kibírta; ott nyomja le a halál valami sövény mögött, s megáll a werkje, mint a rossz óráé.

És senki sem fogja tudni megreperálni.

HOMÁLYOS ÜGY

ELBESZÉLÉS

1875

A fölbukkanó nap által bearanyozott síkságon, a kövér életet lehelő füvet eltaposva, meredten fekszik egy holttest. Köröskörül a buja lóherén vércseppek közé keveredett a reggeli harmat, szokott csillogását elvesztve; az apró sás húsos levelei, amint a hajnali fuvalom lengeti, úgy tűnnek fel, mint megannyi hegyével függőlegesen fölfelé állított kard, miknek véres pengéje rezegve hajlong. A szomszéd hangyafészek lakói tömör csoportokban tódulnak a komor színhelyre, hol az ünnepélyes csendet csak egy-egy holló szárnycsattanása veri föl, vagy a szél síró nyögése, mely szakadozott közökben meg-megzörgeti a fűzfabokrokat és tompán elhallgat, mintha érezné, hogy a természet ma halottas-ház. Egy vadászeb fekszik a hulla mellett és nyalja a megaludt vért, aztán kiölti hegyes, szederjes nyelvét, hű, okos szemeit behunyja, mintha gondolkoznék, majd felszökik, körülugrálja a véres tetemet és kínosan vonít fel; füleit nem hegyezi, azok lekonyulva függnek le, jeléül, hogy nem élő állatot illet borzadályos hangja - az eget ugatja.

Ah, egy élő állat közelít! Egy gyámoltalan, megiramodott nyúl. Épp imént veré fel vackából a pór kaszája. Egyik hátsó lába, mit a penge érintett, vérzik, csupán három lábon folytatja pályáját. »Hahó!« ordít a pór s követi a vérrel jelölt nyomokat. Az üldözött egyenest a holttestnek tart s csak a vértócsánál áll meg, meghökkenve. A vizsla odapislog könnyű zsákmányra és meg sem moccan; egykedvűen nézi a hajszát s mint valami semleges nagyhatalom, a füle tövét vakarja. A nyúl azonban reszket a semleges nagyhatalmaktól is (akár példát is mondhatnék rá) és irányt változtat a hullámzó búzaföldek felé. A pórsuhanc abban a jóhitben, hogy a reménybeli ízes pecsenye elvérzik s meg kell lelnie, lélekszakadva fut a nyomon, mígnem felbotlik a hullában s hanyatt esik; keze könyökig süpped a vérbe, feje hozzávágódik a halott koponyájához és megkongatja.

A suhanc őrülten sikolt fel, felugrik, el akar futni, de az ijedtség uralmába vette tagjait s alig négy lépésnyire összerogy. Mozdulni nem bír, szemeit behunyja, hogy ne lásson, de lát: a hulla le van festve a levegőbe is, úgy, amint azt a valóságban megpillantotta, és le van festve a sötétségben is; ha az égre néz, a felhők azt ábrázolják, még a nagyugarnak hagyott fekete szántóföld is úgy néz ki ott a távolban, mint egy agyonvert ember, elterülve a köröskörül zöld mezőn. Ki ne remegne ilyen képektől?

A vizsla odasompolyodik az ijedt suhanchoz s lassú nyöszörgést hallat. Az okos állat lapos, benőtt ábrázatából homályos, karikázó szemeiből olvasható, hogy megértetni akarja magát.

A suhanc felrezzen a nyöszörgésre és megösmeri a vizslát.

- Blikk! Csiba te! ki az a halott ember, Blikk?

Ha meg tudná mondani!

De ha meg nem mondja, legalább fölébreszti a kíváncsiságot a szerencsétlen kamaszban, ki hason kezd csúszni a test felé, lassan, óvatosan, dobogó szívvel, behunyt szemeit hasonló óvatossággal nyitogatja, csupán parányi nyíláson engedve azokat a borzalmas helyre tekinteni. Egy puska volt az elsõ tárgy, mit így látott: gyönyörû, ezüsttel kivert, damasztcsövû kettõs fegyver. Milyen kár, hogy az most már senkié!

Azután egy megmerevedett kéz látszott ki a fû közül; összeszorított ujjakkal. Éppen egy »katinkabogár« mászott rajta: a népköltészet szerelmi postásai, kik megviszik a parasztlegények és leányok édes üzenetét távoli országba, s kezére szállnak annak, akihez küldettek szerelmes szavakkal. Vajon ide ki küldte?…

A suhanc még közelebb kúszik, botjával elhárítja a szerb-tövis kimagasló, szúrós leveleit, melyek az ismeretlen arcot eltakarják; még a foga is vacog, mikor odanéz:

»Oh, ki hitte volna! Oh, ki hitte volna, Uram, én Istenem!…«

A meglepetés és ijedtség rokon érzelem, de mint az ugyanazon darab pénzre vert kétféle kép közül, ha felül van az egyik, okvetetlen alulra kell kerülnie a másiknak, itt is aláfordította az ijedtséget a meglepetés. A suhanc nekiiramodott a falunak, jajveszéklõ, ordító hangjával mindent betöltve:

»A gróf meg van ölve… meg van gyilkolva! A nagy gróf… a hatalmas gróf!«

Az ódon egyház falai komoran visszhangozták: »a nagy gróf… a hatalmas gróf« … Az emberek sápadtan adták odább: »… a nagy gróf, a hatalmas gróf«…

A templom mellett emelkedett a büszke palota, a Perzse-grófok õsi fészke; az megtelt borzalmas suttogással, tompa lármával, s bádog kúpjára kitûzetett a fekete lobogó.

…Nyomban egy forgószél kerekedék, felkapva gazt, szemetet, elhullasztott lúdtollakat, papírdarabokat az utcákról és udvarokról, forgatta köröskörül a levegõben, aztán vakmerõen belekapaszkodott a gyászzászlóba, kicsavarta és odavágta nyelestül a templom falához. Arcul ütötte a templomot és elsüvöltötte magát: »A nagy gróf… a hatalmas gróf… meg van ölve!«…

I.

A holttestet hazahozták és kiterítették a pompás márvány-csarnokban, melynek ajtaja fölött e felirat volt olvasható a családi címer (arany mezõben ágaskodó oroszlán) körül: »Az õsök nyomán.« És az utolsó gróf Perzse bizonyára sehol sem lehetett õseinek jobban nyomában, mint a ravatalon. Egy õse sem volt már életben, mind ott feküdt már a maga helyén a kisbelédi csendes kriptában. Most még jobban együtt lesznek, senki sem fog következni többé. Az ágaskodó oroszlánt lefordítják örökre.

A templom harangjai szomorúan zúgnak, távolibb falukból is el-elkap a szél egy-egy haranghangot. Hetven falunak az ura fekszik halva, hetven toronynak szólnak a harangjai, de egyetlenegy zokogó hang sem vegyül a harangzúgásba, ami túlhangozná valamennyit… valamennyit… Csak a vizsla nyihog, nyöszörög künn a címerterem ajtajánál, kaparja az ajtó deszkáját és a kuvik huhog a szélkakas tetején: a nagy gróf, a hatalmas gróf!

A nagy gróf pedig ott fekszik a drága, gyászszõnyeggel bevont fényes ravatalon. Viaszgyertyák égnek a nagy, néma termekben, hol õ járt azelõtt parancsoló, rideg arcával, hova csak meggörnyedve volt szabad belépni másnak. Még a halálban is a régi nagy úr; marcona, rideg vonásai most még ridegebbek, összevont szemöldei most még parancsolóbbak. A gyászruhás szolgák remegve, lábujjhegyen járnak a ravatal körül s suttogva beszélnek egymással… A halott zsebében szíve körül egy aranyóra ketyeg, apróra mérve a véghetetlen, mindent fölemésztõ idõt: »tik-tak, tik-tak«… tegnap ilyenkor még a szív is így ketyegett! A gyarló emberi mû szerkezete túlélte az isteni mûszerkezetet!

De az isteni mûszerkezet erõszakosan állíttaték meg. A társadalomnak kötelességei vannak, s a halottra, mielõtt õseihez térne, még egy kellemetlen funkció vár: fel fogják boncolni.

A vizsgálóbíró, a törvényszéki orvos és jegyzõ megérkeztek. Az öreg, becsületesképû tiszttartó, Pintér Mihály, alázatos arccal vezeté õket a gyászterembe.

- Mit tud a szerencsétlenségrõl? - kérdé tõle a vizsgálóbíró.

- Ma reggel értesültem róla.

- Elejérõl, barátom, egészen az elejérõl… Jegyzõ úr, tessék a vizsgálati jegyzõkönyvhöz fogni!

A jegyzõ beteges kinézésû, barna fiatalember, szögletes arccsontokkal és karminpiros orral, fontos állása tudatában nyakkendõjét és inggallérját megigazgatja, azután az átellenes tükörbe pillant, mely azonban be lévén húzva fátyollal, nem egészen ínye szerint tükrözi vissza megelégedett vonásait. Keleti lassúsággal ereszkedik le egy fekete bársony karszékbe, kiteríti az üres ívet, lefújja róla a netán ráragadott port és behajtja rajta a margót.

- Kezdhetjük.

- Mikor beszélt ön utoljára a gróffal? - kérdé a bíró.

- Tegnap délben.

- Milyen kedélyhangulatban volt?

- Azt hiszem, komor, mint mindig - felelt a tiszttartó.

- Írja, jegyzõ úr! - szólt a bíró: »tanú folyó hó 6-án látván, illetve beszélvén felperessel, akarom mondani vádlóval, illetve az áldozattal, annak komor kedélyhangulatábani állhatatosságában folytonossági hiánynak mutatkozó jeleket észrevenni nem látszott.«

Ezen hivatalos mondat lediktálása után büszkén hordozta végig a szobán szemeit és csak a Pintér Mihály uram jámbor, ripacsos arcán állítá meg azokat. Különben mikor inquirált, csak az egyiket látszott használni, a másik szeme be volt hunyva, s míg amaz figyelemmel gyûjté a benyomásokat, ennek sötét tájéka elõtt sorba állíttattak azok, s a fantázia segélyével szerves egésszé lõnek kidomborítva.

- Nos aztán?

- Igenis, kérem alásan. A gróf délben kijelenté, hogy vadászni megy az ispánnal, én tehát, amint illik, kitisztíttattam fegyverét a mindenessel. Ahogy oszt elment a kegyelmes úr, nem is láttam többé, csak ma - halva. Este vártam, de legkevésbé sem jutott eszembe aggódni… Õméltósága gyakran méltóztatott éjjel kimaradni.

- Nem mondott valamit, midõn távozott? Valami fontos, a homályt felderítõ szót?

- Nem, nem… azaz hogy, kérem alásan, mégis mondott valamit. Azt kegyeskedett ugyanis mondani, midõn a tornácon lement: »Édes Pintérkém, félek esõnk lesz«.

- Ez valóban fontos! - jegyzé meg gúnnyal a jegyzõ.

- Magam is azt vélem, kérem alásan, - selypített a jó öreg. - Õméltósága nagyon finnyás ember volt, tetszik tudni. Ha volt valami sötét célja… nem akarta méltóságos holttestét kitenni esõnek, lucsoknak… Uram Istenem, milyen finnyás ember volt!

A vizsgálóbíró összehúzta vastag, kiülõ szemöldeit.

- Ez rejtélyes esemény, - mormogá - nagyon rejtélyes. Az ember azt sem tudja, hol kezdje.

- Cherchez la femme! - dünnyögé a jegyzõ, monokliját szeme alá szorítva. Régi praxis…

- Régi, de jó. Aki oka az oknak, okozója az okozottnak. A patvarban is, mindenütt asszony! Én csak azt mondom önnek; amice, akármit beszéljen is ön, hogy asszony van a játékban.

- Éppen én jegyeztem meg az imént.

- Dehogy jegyezte, dehogy jegyezte. Leolvasta a homlokomról. Egy szót se többé. Idegen eszmékkel ne páváskodjék, fráter, hanem figyeljen a vizsgálatra és tanuljon.

Itt megint körülhordozta szemeit a szobán, arcára csúszott hosszú szürke haját kimért lassúsággal simítá félre, homlokát megdörzsölte egy tarka zsebkendõvel és haragosan ráförmedt a jegyzõre.

- Asszony van a játékban, ha mondom.

Ezalatt az orvos felvette a látleletet, konstatálván, hogy a gróf baloldalán halálos seb tátong. A golyó a szív táján ment be és az oldalbordák közé fúródott.

- A golyó - jegyzé meg - kétségtelenné teszi, hogy a gróf vagy gyilkosság áldozata, vagy pedig öngyilkos.

- Bah! Hát lehetne-e valami harmadik? Hova beszél ön, doktor Szirupka?

- Nos, azt hiszem, véletlen szerencsétlenség is lehetne; de ez esetben nem lett volna a puska golyóra töltve, vagy legalább nem valószínû. Könnyû vadra réten nem szoktunk golyóval vadászni.

- Hm… hm! Ön legtitkosabb eszméimnek ad kifejezést, doktor. A csomó oldódzik, doktor. De én mégis azt mondom: asszony van a játékban. Tanú, folytassa! Ki volt azon egyén, ki a grófot kísérte?

- Daróczy Pista, becsületes, derék, jámbor fiú, ki a légynek sem vétett soha. Nekem magamnak keresztfiam.

- Állíttassa elé, valamint azon fickót is, ki a hullát megtalálta.

Addig a vizsgálóbíró türelmetlenül járt-kelt fel s alá, hol-hol megállt és azt dünnyögte: »nagyon komplikált«, kinézett az ablakon, mintha a felhõket vizsgálná s egyszerre felkiáltott: »átkozottul komplikált«; aztán elkezdett ujjaival az üvegtáblán dobolni, míg másik kezével önkéntelenül mellét tapogatta, mintha már elõre keresné ott az érdemjelet, mit ez a vizsgálat eredményez.

Az öreg Pintér belépett sápadtan, megzavarodva.

- Daróczy Pista nem található. Õ sem jött haza, senki sem látta azóta.

- Majd megtaláljuk. Arra való a rendõrség. Így még érdekesebb. Bizonyára, bizonyára! Tavaly egy gyilkos önként jelentette fel magát. Összeszidtam a mamlaszt. Elrontotta minden passziómat. A patvarba is, mit érne a tarokk, ha színével osztanák benne a kártyát? Ide azzal a másik fickóval!

Az elõbbi fejezetben említett suhanc neve Kis Gazsi. Köpcös, kerekképû, egyik szemére bandzsal, 18 éves.

A bíró kérdésére elõadta, hogy tegnap és ma apósa rétjén kaszált, s egy fölvert nyúl nyomán akadt korán reggel a hullára. Egyebet nem tud.

- De ha tegnap is ott kaszáltál, lövést is kellett hallanod.

- Egyetlen lövést hallottam, úgy uzsonna táján.

- Ez volt az! - kiáltott fel a vizsgálóbíró. - A csomó oldódzik! Ki lõtt, édes fiam, ha tudnád?…

- Bajos vón’ megmondani, de ahogy körülnéztem…

- Láttál valakit? - vágott közbe a bíró a türelmetlenség mohóságával.

- Az ispán urat láttam futni végig a rekettyésen, kalap nélkül. Mindjárt gondoltam, hogy tán a pecsenyéje szaladt el.

A bíró fáradtan ereszkedék le egy karszékbe és fennhéjázó tekintettel fordult a jegyzõhöz:

- Tegye jegyzékbe e fontos vallomást. A dolog komplikált, nagyon komplikált s mégis, ha nem csalódom, közel állunk a kifejléshez. Vallatási rendszerem oly kitûnõ… A gyilkos lõ és világnak fut, az öldöklõ fegyver súlya alatt roskadozva…

- Nem volt nála fegyver, könyörgöm - szólt Kis Gazsi, jámbor arcát egészen a bíróhoz tolva.

- Hogyan! nem volt fegyvere? Ez esetben még komplikáltabb. Azonban…

Ujját orrára illeszté, fejével ide-oda kapkodott, mintha valami kóválygó gondolatot fogdosna.

- Bizonyára… bizonyára! Az ispán puskájának ott kell lennie valahol eldobva. Mindenekelõtt ösmerkedjünk meg, uraim, a színhellyel. Tanú oda fog vezetni.

II.

Kléner Pál vizsgálóbíró urat a megboldogult Bach-korszak felejtette itt s ültette át a magyar talajba. A plánta megfogamzott és megizmosodott. (Mindig jó idõ járt a »kétlaki« növényekre.) Tökéletes magyar lett belõle, s ha valaki otthon, szállásán kíváncsiságból felnyitná a nagy, kapcsos, német szövegû bibliát, ott találná a két hátulsó, üresen hagyott lapon bejegyezve házasélete gyümölcseit ilyen formán: »Töhötöm született a mérleg planéta alatt, Árpád a rákjegy alatt stb.« Itt tán megjegyezhetjük mellékesen azon körülményt is, hogy a derék úr eleinte nagy betûkkel vezette a növekedõ lajstromot, s bár késõbb apróra fogta, mégis annyira kifogyott a papírból, hogy az utolsó csemete neve már a margóra került. No, de Kléner úron sem könnyû ám kifogni. Fogta magát s még két üres lapot köttetett a százados pergamenek közé.

E kis epizód tökéletesen jellemzi az érdemes vizsgálóbíró elõrelátását; melyet különösen bírói mûködésében szeretett fitogtatni.

A vizsla fürgeségével ügetett a vezetõ suhanc után, folytonosan veszekedve az útközben adomázó orvosra.

- Ön nem bír érzékkel, doktor, az események iránt, önt nem hozza izgatottságba az igazság keresése! Az a legbecsületesebb munka, doktor!

A véres színhely némán igazolta a bíró állítását. Aki jogtalanul kiontott vér fölé teszi talpát, ha még van benne becsületérzés, lehetetlen, hogy meg ne szomjúhozza az igazságot. A vér beszél. Jaj annak, aki már meg nem érti, hogy mit beszél!

Mindnyájan megértették s arcukon híven visszatükrözõdött a megdöbbenés.

- A gróf e helyen tölté meg a puskáját - jegyzé meg dr. Szirupka, puska-aggyal behorpasztott talajt mutatva.

- A számból veszi ki a szót. Ez elvitázhatlan! De mi következik ebbõl?

- Sok és semmi. Mindenesetre azonban egy adat az egész esemény összeállításához.

E percben Kis Gazsi elordítá magát. A fûben, mintegy harminc lépésnyire, meglelte az ispán puskáját.

- Mondtam! - ujjongott Kléner úr diadalittasan. Uraim, ez az orr többet ér az állami jogszolgáltatásnak, mintha aranyból lenne. Ez az orr, uraim…

(Kléner úrnak meglehetõsen nagy orra volt; hamarjában nehéz lenne kiszámítani, mennyit ér akkora darab arany, hanem az így vakon is bizonyos, hogy kevesebbet ért, mint amennyibe került: nagyon sok tubákot fogyasztott az istenadta!)

A talált puska egyike volt a közönséges fajtájúaknak, dupla csõvel, agyán D. P. betûkkel. Kléner úr megvizsgálván ez új »corpus delictit«, konstatálta, hogy csupán az egyik csõ van megtöltve, mégpedig golyóra, a másik üres. Ebbõl kellett eldördülni a suhanc által hallott végzetes lövésnek, mely a gróf életét kioltá.

- Bocsánat, spectabilis, - szólt a jegyzõ - ne méltóztassék figyelmen kívül hagyni, hogy a gróf puskájával is hasonlóan áll a dolog; az egyik csõ üres, a másik golyóra van megtöltve.

- Persze, édes Cserepes barátom. Éppen ez a szép oldal a Perzse-féle bûnügyben. Bizonyos titokszerûség. Hüm! Félek, bonyodalmas lesz. A lapok is foglalkozni fognak vele. Bizonyára…

- Én is azt hiszem, - vágott közbe Cserepes - a dolog nem oly egyszerû, mint hisszük. Eddig legalább nincs okunk hinni, hogy Daróczy a gyilkos. A gróf öngyilkos is lehetett s Daróczy rémültében futhatott s dobhatta el puskáját.

- Igen, barátom, de miért van a csõ golyóra töltve?

- Hát a gróf puskájának egyik csöve miért van szintén golyóra töltve? Az egyik kérdés elüti a másikat; addig, míg az esemény indító okát nem sikerül kikutatnunk, minden csak föltevés!

- Egészen helyes, - bizonyítá az orvos. Elõbb gyökeresen meg kell ösmerkednünk az elõzõ napok történetével, mert ezeknek a napoknak kell, hogy legyen történetök…

A bíró maga is belátta ennek szükségét, s visszatért a kastélyba, hol kihallgatta a folyton szaporodó tanúkat, lelkiismeretes figyelemmel jegyezve fel minden adatot, mely Perzse grófra és Daróczyra vonatkozott. Meg volt gyõzõdve, hogy világhírû bûnügyben dolgozik, mely méltán fog sorakozni az Ebergényi- és a híres Tichborne-pörhöz s nevét emlegetetté teszi a kontinensen. Milyen szerencse!

A szerzett adatok azonban nem vitték a célhoz közelebb; azok csak azt bizonyították, hogy Daróczy István egyike a legbecsületesebb, legjámborabb, közszeretetben részesülõ ifjaknak, kihez még árnyéka sem fér a bûnnek. Oskoláit a keszthelyi gazdászati intézetben végezte, hol õ volt a legpéldásabb tanuló, onnan az uradalomba került, s azóta is folyton dísze volt az ottani társadalomnak: õ nem lehetett gyilkos.

A gróf ellenben rideg, komor, kegyetlen ember volt, soha senki sem szerette, soha senki sem mosolygott rá, talán még az édesanyja sem, ha ugyan anyától született e csonttá, vérré vált testet öltött átok, kit mindenki gyûlölt, kitõl mindenki irtózott. De miért? Valami ösztönszerû idegenkedés volt az az emberekben, melyet nem magyaráz meg a lélektan. Soha senki sem látogatta, soha senki sem kért tõle semmit, pedig nem is volt fösvény. Még a koldus is kitért elõle, ha rideg, sápadt, síri arcát megpillantá. Még a vakokat vezetõ gyerekek is ösmerték s reszketve húzták félre a kapuk aljába elõle vakjaikat. Õ maga sem szeretett senkit, jót senkivel sem tett, szívét nem öntötte ki senki elõtt, mert senkije sem volt. Hallgatag, magábazárkózott kedélyû volt, éjjel azonban sokszor barangolt a mezõn. A nép azt hitte, hogy az ördöggel cimborál, s voltak, kik hallották õt ott beszélgetni valamely láthatatlan, gonosz szellemmel.

- Ez nagyon világos, - jegyzé meg a doktor az utóbbi pontra vonatkozólag. - A gróf irományai közt egy csomó verset találtunk. Õ poéta volt.

Kléner úr látván a tanúvallomások sikeretlenségét, egész erõvel nekifeküdt a gróf irományainak. A kutatási düh nem hagyta nyugodni; föltúrt, fölhajhászott mindent. De az említett verseken kívül, mik viharos, belül hatalmasan égõ szenvedélyt árultak el, semmi sem vetett világot a borzasztó katasztrófára. Száraz számadási könyvek, nyugták, kontók képezték a fiókok tartalmát. Ah, végre mégis talált Kléner úr valamit.

Egy üres lapot, egy megkezdett levelet a következõ megszólítással: »Kedves Eveline.« Egyéb semmi. Hova lettek azok a gondolatok, amik még következtek volna!

Kléner úr felkiáltott örömében.

- Mondtam. Ugye mondtam. Asszony van a játékban. Miféle kisasszonyt hínak itt a vidéken Évának?

E kérdés az öreg Pintér Mihályhoz volt intézve, ki akármint kutatott is emlékezõtehetsége lomtárában, nem bírt hasonló nevet találni.

- A kõ tudná most ezt a fiatal nemzedéket… olyan hamar nõ, mint a gomba, az ember a nevét sem ér rá megtanulni. Bizony nem ösmerek én azok között Évát, ha csak…

- Nos, ha csak?

- Ha csak - hebegé az öreg tiszttartó - a leányomat nem vesszük, a kis Vicát.

- Nos, miért ne vehetnõk? Szép, nemde?

Az öreg Pintér bácsi fülig pirult.

- Uram, én atyja vagyok, s terhemre esik…

- Bizonyára, édes Pintér úr, bizonyára. De én a törvény, õfelsége a király nevében teszem kérdéseimet, melyek szorosan vonatkoznak a bûnügyre. Igen, a király nevében…

Az öregember egész testében reszketni kezdett, kidülledt szemei meredten függtek a vizsgálóbírón.

- Az én leányom összefüggésben a bûnüggyel!? Tekintetes uram, én törõdött, vén ember vagyok, de nemes ember is. Egy jó kardvas mindig megakad a házam táján, ha nekem valaki ilyeket mond, akárki nevében mondja is. Ezt felelem én az úrnak a magam nevében.

Az antik, igazi magyar alak megsodorintá tömött, õsz bajszát, s mintha nem is az elõbbi alázatos ember lenne, kihívó daccal nézett a vizsgálóbíró birkakifejezésû szemeibe.

- No, no, no, tiszttartó úr; félreértjük egymást. Nem a kedves kisasszonyról van itt szó, hanem a végzet néha sajátságos, kifürkészhetlen útjairól. Ön okos ember, Pintér úr, ösmernie kell az emberi szenvedélyeket, melyek mint a rohanó patak hömpölyögnek odább-odább. Miért ne mehetne el a rohanó patak útja egy szerény mezei virág mellett?

De már ezt a floszkulust csakugyan nem bírta Pintér úr megcáfolni.

- Nézze meg, barátom uram, ezt a két szót, a gróf írása. Egy levél kezdete ez valakihez, kinek Eveline a neve. Az igazságszolgáltatás nyitott szemeit és szimatoló orrát el nem kerülhetik e szavak. Mi lehetetlenség volna abban, hogy a gróf titkos szerelmet, szenvedélyt táplált az ön leánya iránt? Ki tilthatta meg neki? Szeretni egy angyalt is szabad.

Az öreg kuruc tökéletesen le volt a lábáról verve ezzel az udvarias logikával.

- Teringette, - mondá fanyarul inkább magában - a gróf egy idõ óta feltûnõ nyájas volt hozzám: »édes Pintérkém«-nek hítt… Teringette!

Kléner úr hagyta õt eszmélkedni.

»Bezzeg ha az anyjuk élne, az észrevette volna… Ez aztán történet! Oh, oh! Hol volt a fejem? Ez az ostoba fõ, melyet alkalmasint csak azért cipelek vállaimon, hogy legyen mitõl fizetni a fejadót. Ez aztán történet!…«

Kléner úr egészen közel lépett az öreghez s határozott, szilárd hangon mondá:

- Nekem beszélnem kell az ön leányával.

- Mikor? - hebegé Pintér bácsi.

- Azonnal.

- Lehetetlen! Meghal, elájul szegény! Inkább megölöm magam, mintsem õt kriminális elé engedjem hurcoltatni.

Kléner mosolygott és kezeit dörzsölte.

- Hova beszél ön? Ki látta azt, szép hölgyeket kriminális elé cipeltetni? Ön legalábbis valami spanyol inkvizíciót képzel. Én magam teszem alázatos tiszteletemet a kisasszonynál. Bizonyára, bizonyára… Sõt az sem szükséges, hogy megtudja, hogy a vizsgálóbíróval beszél. Nos, mit szól hozzá?

- Lehetetlen, uram, leányom itthon sincs nehány nap óta. Ilyén van, a prókátor fiamnál.

- Annál jobb, sokkal jobb. Tán még nem is értesült a szomorú esetrõl. A patvarban, minden a legjobban megy! Ön bemutat engem mint a gróf barátját, s ily minõségben fogok vele csevegni nehány percig. Azt hiszem, indulhatunk is, a kocsis hadd fogjon be; Ilye egy óra járás, estére pedig vissza akarok térni.

Pintér szabadkozott.

- A sok mezei munka,… a széna behordatlan…

- Eh, - mondá Kléner úr - kinek gazdálkodik? Örökös nem maradt, az örökös az állam. S az állam, az most én vagyok.

A hencegõ francia király óta még ilyen nagy szavakat nem nyelt el a levegõ.

- De ez az eltakarítatlan holttest… - próbálkozék Pintér bácsi.

- Éppen e holttest teszi kötelességévé, hogy az igazság fölkutatására segédkezet nyújtson, nehogy ártatlan lakoljon.

- Menjünk uram, - szólt az öreg elérzékenyülve, s hagyta magát föltuszkoltatni a kocsira.

Kléner úr még a kocsiról is egyre csevegett.

- Ön azalatt, amice Cserepes, nyomoztassa Daróczyt, hogy visszatértemkor pontos, kimerítõ jelentést tehessen. Biztos õrizet alá kell tenni, ha megkerül. Bizonyára…

Útközben hallgatag és gondolkozó volt, csupán egyszer kiáltott fel bosszúsan: »Rossz ómen, átkozottul rossz ómen!«

A jeles férfiú ugyanis otthon felejtette burnótszelencéjét, s a legközelebbi tanyától egy lovas embert küldött érte a kastélyba, mert anélkül - úgymond - kutatásokhoz fogni istenkísértés lenne.

III.

A »fiskálisék« kerítésén reggel óta kelepelt egy szarka, a falusi lakók ez a kedves, fekete-fehérbe öltözött komornyikja, ki az érkezõ vendéget bejelenti. Eleinte unatkozva gubbaszkodék egy redves karón, melynek hasadékain ki s be mászkáltak a mindenféle bogarak, a magát otthonosan érzõ szú és a lapos bödék nagy sokasága. A szarka nagy komolyan nézegette, csak néha piszkálta meg õket hosszú, összenyomott csõrével immel-ámmal. Nagy oka volt a kedvetlenségre. Az a malheur esett meg rajta, hogy az imént, midõn étkezési kombinációkkal egy ízeshúsú bogár felé nyúlt, egy apró pille röpült torkába, s szûk szájpitvarában összevervén szárnyait, a szarka torkát konokul megcsiklándozta. Biz az bosszantó dolog volt. Sokáig rázta utána a fejét, s - mint már mondottuk - kedvetlenül turkált az istenadta mindennapi kenyérben, mely a lyikacsos karó minden zege-zugából bõven özönlött ki sütkérezni a napra. No, de az idõ megenyhít mindent s a vendégek elõfutárja a kellemetlenség utóízének elmúltával ismét napirendre tért, s mint valami kényes dáma a legyezõjét, szélesre teríté szét farkát, rázva azt jobbra-balra, hangos kelepeléssel: »sürögj-forogj, kukta, szakács, jön a vendég, kedves vendég!«

Egy gyönyörû, ábrándos szõke fõ bukkant elõ a folyosón sorba rakott leanderbokrok közül. Talán oda is tartozik, a leandertõn nõtt a legszebb virágnak!

- Hess te, hess te, … nem kell most a vendég! - és megfenyegette ujjaival a csúf madarat.

A szarka kutyába sem vette a bizalmatlansági szavazatot, egyre kelepelt:

- Jön a vendég, kedves vendég.

Dejszen ma ne jöjjön senki. De hát ugyan ki is jöhetne kedves vendégnek? Hiszen itt van! Itt van a legkedvesebb vendég, aki azt a szép rózsás leányfõt megzavarta. Csitt! Hova beszélünk! Hiszen ezt még senki sem tudja, ez még mély titok, a szép szõke fõbe nagy ravaszsággal belopódzott gondolat, mely még ott is csak inkognitó kóvályog; igazi nevét nem meri elárulni, sem azt, hogy a szív küldöttje titkos hódítási instrukciókkal ellátva, csak olyan átutazó perszónának adja ki magát, ki ha akarom - gondolat, ha akarom - füst, ha akarom - ott van, ha nem akarom… - biz az akkor is ott van.

A szép szõke fej márvány-homlokán azonban a nagy ábrándos kék szemekben sugárzó öröm fölé valami piciny bánatfelhõcske van odaállítva intendánsnak. Beszélyírói látcsövünkön megadatott azon privilégium: látni még olyan rejtett dolgokat is, miket talán Kléner úr orra sem lenne képes kiszimatolni. Egész jogosan bocsátkozhatunk hát Éva kisasszony (mert hogy õróla van szó, még a »Családi Kör« rébuszainál is könnyebb kitalálni) arckifejezésének magyarázatába. Magyarázatába a megmagyarázhatlannak!

Mert négyszemközt szólva, van-e abban logika, hogy mikor valakinek öröm ül a szemeiben, bánat üljön egy milliméter távolságnyira a homlokán? Éppen olyan, mintha valakinek a csizmapatkója szikrát adna, mikor térdig lubickol a vízben. Fiatal leányokkal azonban sok olyan történik, ami akkor válik igazán érthetetlenné, mikor már meg van magyarázva.

Ne vállalkozzunk tehát sisiphusi munkára, elégedjünk meg annyi leleplezéssel, hogy Éva kisasszony szívecskéje már nem semleges terület; hogy választottja most itt van; hogy a szarka fecsegése most prózai; és végül, hogy valami nincs ínyére. Többet még a beszélyírói látcsövön sem lehet meglátni a nõbõl.

A Pintér és Kléner urat hozó cséza mintha az égbõl csöppent volna le, hirtelen berobog az udvarra.

A szõke fõ ijedten tûnik el a bokrok közt, de csak egy pillanatra, a másikban már ott pihen apja keblén.

- Oh, a szarka, a kedves szarka… hogy megmondta…

- Bemutatom neked tekintetes Kléner Pál urat, õméltósága barátját.

Eveline kecses pukkedlit vágott, amint azt a cseh táncmestertõl tanulta a »madám«-nál, mit Kléner út átkozottul ügyetlen meghajlással viszonozott. A leány szembeszökõ szépsége vagy a burnótszelence távolléte tette-e olyan ügyetlenné, zavarttá, biztosan megállapítani nem lehet. Elég az hozzá, hogy nagyon esetlen és zavart volt, bemenet fejét ütötte bele a külsõ ajtó keresztfájába, a konyhában feldöntött egy mosódézsát, az eleibe sietõ prókátornak (Pintér úr fiának) azt mondta, hogy »kezeit csókolom«.

No, de ez nem tartott sokáig, a lovas legény nyomban megérkezett, s Kléner úr tele szíván orrát, lassankint magához kezdett térni, kivált midõn a »Hol veszi itt magát, papa? Milyen esemény, hogy ily váratlanul jött! Minek köszönhetjük ezt a szerencsét?« s több efféle kérdések kellõleg meg lettek már õrölve a társalgás garatján.

Kléner úr önbizalmának visszatértével ravaszsága is megjött, s csakhamar õ vezette a társalgást oly szeretetreméltó ügyességgel, hogy legkevésbé sem volt feltûnõ, midõn hamis mosollyal kijelenté, hogy szeretne Eveline kisasszonnyal négyszemközt váltani nehány szót.

Eveline csodálkozva mereszté nagy kék szemeit az idegenre, s kérdõleg fordult atyja felé. Az mogorván intett, hogy annak úgy kell lenni, s ujjával a szomszéd szobára mutatott.

Kléner úr udvariasan karját nyujtá, hogy a megrezzent leányt oda vezesse.

- Nem, nem… oda nem lehet… a mellékszobában egy, egy… valaki van.

- Ki van a szomszédszobában? - kérdé az öreg úr.

- Egy úr… egy vendég… kissé gyöngélkedik - hebegé Évike elpirulva.

- Csak nem muszka emisszárius, hogy olyan nagyon titkolóztok?

A leányka arca teljesen lángbaborult.

- Nem, hanem…

- Hanem?

- Még a muszka emisszáriusnál is gonoszabb, - jegyzé meg nevetve az ügyvéd - szívhódító…

- Oh te! Oh te! - kiáltott fel Évike sírva fakadva és szégyenülten futott a kertbe, a virágokhoz. Azokhoz a szép, kedves virágokhoz, akik megértik, akik legjobban tudják, de nem beszélik ki az édes titkot.

Az öreg türelmetlenül ütött öklével az asztalra.

- Lajos fiam, meg akarod-e mondani, ki az?

- Ejnye no, hát Daróczy Pista… Tegnap idejött s most kissé rosszul érzi magát.

Az öreg felordított, mint a sebzett vadállat, szemei, melyeket vér öntött el, vadul forogtak üregeikben, ajka remegett, orrlyukai sebesen lüktettek a felindulástól, de egyetlen szót sem hallatott. A vasfejû öreg azt tartotta, hogy ami most következhetik, az már mind a Kléner dolga.

Maga Kléner úr pedig egész hidegen húzta ki a szelencét, szippantott és mutatóujjával orrát mindkét oldalról gyöngéden megveregette, mintha mondaná: »Te hoztál engem ide, tied a dicsõség, az érdem és jutalom«.

Legelsõ dolga volt Évike után látni.

Ott ült a lugasban, kezeibe temetett arccal. A kezek még nedvesek a könnyektõl, és az arc alattuk már mosolyog. Az elárult titok feletti fájó érzés csöndes megelégedéssé változott. Elvégre is meg kellett tudnia a papának ezt a dolgot, örökké nem lehetett titok. Most már legalább keresztülesett ezen is. Oh, szinte jó, hogy kiböffentette az a szószátyár Lajos! A papa tán meg is örül neki, ellenezni semmi esetre sem fogja: mert hiszen õ maga is mennyire szokta dicsérni Daróczyt!… Ha valami nyugtalanítá Évikét, az a Daróczy viselete volt, ki feltûnõ mogorva, levert kedélyû.

De a szeretõ leány tudott annak találni ezer okot. Valami kellemetlenség érte, pénzzavarban van, vagy tán a papával szólalkozott össze? Eh, hiszen nem lehet mindig jókedvû.

Kléner úr éppen akkor ért Évi közelébe, midõn fantáziáját ezen okok népesíték be, tehát észre sem vette.

- Bocsánat, édes kisasszony, - mondá az érdemes férfiú, mellette foglalván helyet a gyeppamlagon - de okvetlenül szükség kegyedhez nehány kérdést intéznem.

Évikének eszébe jutott a »madám« tanítása: »mindenekfelett legyetek udvariasak, gyermekeim, mindenki irányában, még ha nem jól esik is« - és azt felelte Kléner úrnak:

- Rendelkezzék velem!

- Engedjen elõbb még egy megjegyzést.

Kléner úr ünnepélyesen szívére tette kezét.

- Esküszöm, hogy nem kíváncsiság ösztönöz kérdéseimre, bármily különösek legyenek is azok. Egy emberélet függ szavaitól, kisasszony. Legyen szíves tehát meghódolni e tekintetnek s õszintén felelni mindenre.

Évike megrettenve nézett Kléner úrra: tréfál-e, vagy igazat mond?

- Istenem, - rebegé - mit akarnak tõlem?

- Egy kis felvilágosítást. Hm, hm, lássuk milyen õszinte! Mondja meg például, szereti-e Daróczyt?

Évike fölpattant ülõhelyérõl, keble sebesen dobogott, melle zihált.

- Ki adta önnek e szabadságot?

- Szomorú tisztem, kisasszony, Daróczy veszélyben forog…

- Ah, - szólt fölrettenve, fájdalmas sóhajjal - mindjárt éreztem. Igen, uram, én szeretem õt teljes szívembõl. De kicsoda ön?

- Mindenesetre barátja.

- Ah uram, ha ön barátom, kérem, könyörgöm, ne hagyjon sokáig kétségben. Milyen veszélyben forog õ?

- Lehet semminõben. Feleleteitõl függ…

- Akkor kérdezzen, felelni fogok.

- Mióta szereti Daróczyt?

- Magam sem tudom. Van-e a szerelemnek kezdete? Talán egy hó, talán egy félév…

- Daróczy nem volt valakire féltékeny?

- Senkit sem szerettem kívüle.

- De kegyedet kívüle is szerették többen. Bizonyára, bizonyára…

- Nem tudom.

- Vigyázzon, kisasszony, ön nem õszinte. Ezzel mindent elront.

Kléner úr most ahhoz a ponthoz jutott, hogy a legnagyobb tételt tegye föl egy kockára.

- Önt Perzse gróf is szerette, sõt levelet is írt kegyedhez.

- Ez igaz, Perzse gróf írt hozzám egy udvarias levelet.

- Hah! - tombolt örömreszketve Kléner úr lelke. Milyen orr!… Milyen orr!

Évike halk, szakadozott, fuldokló hangon folytatá:

- E levélben azt a kérelmét adta elõ, hogy tûzzem ki a napot és helyet, ahol velem egy gyöngéd tárgyról beszélhessen. Én bátyámhoz híttam õt meg, ahol jelenleg tartózkodom.

- Mely nap történt ez? - vágott közbe a bíró.

- Hétfõn. Én keddre tûztem ki az idõt, õ megjelent s itt e kertben legnagyobb meglepetésemre kinyilatkoztatta, hogy szeret engem.

- S mit felelt kegyed? - kérdé Kléner úr mohón.

- Megmondtam neki, hogy szívem nem szabad, hogy én Daróczyt szeretem.

- Patvarba! - álmélkodék a jó úr, míg homlokára mogyorónyi izzadság-csöppek gyûltek. - Persze le volt verve.

- Nagyon szomorúan távozott, s különös meglepetésünkre másnap a válasz dacára, ismét megjelent dúlt, sápadt arccal. Mondta, hogy egész éjjel nem aludt, s hogy egy határozat érlelõdött meg lelkében: még egyszer házasságot ajánl, s ha el nem fogadom, meghal.

- Ezt mondta! Ah, ezt mondta! - szótagozá Kléner úr lehangoltan.

- Szavai komolyan, síri nyugalommal hangzottak. Megijedék s nem mertem elutasítani. Azt hiszem, engem is megölt volna. Oh, az irtóztató volt, midõn feleletemet várva, rám nézett azokkal a meredt, üvegszín szemeivel; még most is borzadok tõlük.

- Úgy, úgy, ön tehát nem utasítá vissza! - kiáltott fel a bíró élénken.

- Tehettem-e azt? Négy heti gondolkozási idõt kértem… Addig, gondoltam, kimegy fejébõl…

- Szólt errõl valakinek?

- Atyámnak nem mertem, csupán bátyám tudja. Elõtte nincs titkom.

- Hogyan, Daróczyval sem közölte?

- Alkalmam sem volt hozzá; a gróf elsõ látogatásának eredményét elmondtam neki, mert másnap találkoztam vele egy nagynénémnél. A második látogatásról azonban semmit sem tud: éppen ma akartam azt neki felfedni.

Kléner úr felkelt, meghajtá magát s miközben kezeit dörzsölte, még egy kérdést látott jónak tisztába hozni.

- Köszönöm, kisasszony, ön teljesen felvilágosított; még csak arra vagyok kíváncsi, hogy László gróf meg volt-e elégedve a válasszal?

- Azt hiszem, igen. Kezet csókolt, midõn távozott, s bátyám beszéli, hogy amint a kocsihoz kísérte, mosolyogva szorított vele kezet. Õ, aki sohasem szokott mosolyogni.

Kléner úr elõtt most feltárulni látszott az egész szomorú dráma. Látta azt lelki szemeivel és gyönyörködött benne, mint a mûvész a majdnem egészen kész képben, hol az összehordott nagyszerû anyaghoz csak itt-ott hiányzik egy keskeny vonás, egy-egy szín.

Nyugodtan készült távozni, de Éva útját állta.

- Tudni akarom, uram…

A bíró hosszan nézett rá és oly gyöngéden, mint csak tudott.

- Elég korán meg fogja tudni, szegény, szegény gyermekem!

Azzal megfordult s végigsietve az udvaron és szobán, hol az öreg Pintér még mindig némán, fiának egyetlen kérdésére sem felelve ült, felrántá a szomszédszobába vezetõ ajtót s ünnepélyes hangon kérdé:

- Daróczy István, itt van ön?

Évike éppen ekkor lépett be s remegve állott meg a baljóslatú hang hallatára, mely reszelve hasította a levegõt s erõs rángásba hozta szívét. Az ügyvéd is meg volt lepetve, csak az öreg tudta, mi történik.

- Itt vagyok! - volt a felelet a másik szobából, s az ajtóban megjelent Daróczy. Gyönyörû, férfias alak, szelíd kék szemekkel, sugár termettel, becsületes, nyílt arccal.

A bíró élesen nézett erre az arcra: a Kain-bélyeg nem volt rajta.

- Ön a törvény nevében foglyom.

Az ifjú megrezzent s valódi bûnösként lesüté fejét: hosszú, göndör fürtei beárnyékolták. Az ügyvéd Kléner úrhoz ugrott s vállon ragadta:

- Ki ön! Mit akar? Hogy mer itt rendelkezni? Ezer villám! Az én házamban, barátommal.

- Uram, az ön barátja gyanú alatt áll, hogy meggyilkolta Perzse Lászlót.

- Hazugság! - ordított az ügyvéd magánkívül.

Daróczy felemelte fejét, egy szelíd tekintetet vetett barátjára és egy fájdalmasat Évikére, aztán a bíróhoz lépett.

- Igen, én öltem meg õt, mert nagyon… nagyon szerettem Évikét.

- Boldogtalan! - kiáltott fel az ügyvéd, de kiáltása egy velõt hasító nõi sikoltásba veszett, melyet egy a padozatra hulló test tompa zuhanása követett.

…A hanyatló nap szokás szerint vidám arccal kukkant be a zöld ablakfüggönyökön keresztül, búcsúzni a kedves falusi ház lakóitól, s a szarka még folyvást ott kelepelt a rothadt karón; de a nap olyan sötét arcokat talált, hogy abban a hitben, hogy éj van már s elkésett útjában, nyomban visszahúzódék; és a szarka is, mintha azt kiabálta volna ez egyszer: »gyilkos, gyilkos!«

IV.

Míg a vizsgálóbíró az elbeszélt eredményhez jutott, addig a kastélyban semmi említésre méltó sem történt, ha csak azt nem vesszük eseménynek, hogy Cserepes jegyzõ úr Szirupka méltó bosszúságára éppen »quart-bélát« mondott »aduban«, midõn a megnyílt ajtón Kléner úr lépett be nagymérgesen.

- Ah, ily korán, - szólt Cserepes, az akták alá sanzsirozva a kártyát.

- Mindent kisütöttem, - szólt kedvetlenül Kléner úr, mint kinek orra vére foly.

- Én sem ültem itt hiába…

(De nem ám, gondolta az orvos, húsz partit vert rám a kópé.)

- Azóta már nyomában vagyok Daróczynak.

- Ne mondja!

- Kutattam, szimatoltam, nyomoztam, kérdezõsködtem, inquiráltam s sikerült konstatálnom, hogy Stiriába futott.

- Az messze van - mondá Kléner úr, kinek kedve telt bosszúját tölthetni valakin, - Stiria messze van.

- Sebaj! Azért hosszú az igazságszolgáltatás keze, hogy oda is elérjen. Gondos fáradozásaim folytán sikerült hû személyleírását összeállítanom.

(Egy albumban megtalálta a lurkó az összes gazdatiszti személyzet fotográfiáját.)

- Cserepes úr, ön buzgó tisztviselõ, - szólt Kléner úr meghatottnak látszó hangon, - hanem azért bízvást pipára gyújthat azzal a személyleírással…

- Hogyan, fõnök úr? - kérdé az indignálódva.

- Daróczyt én már el is fogtam, kint van az udvaron, illetõleg rögtönzött börtönében, a kastélybeli jeges veremben.

- Jó híves hely… - mondá Cserepes minden zavar nélkül.

- Az úton ki is vallattam. Mindent bevallott az akasztófáravaló… Mindent bevallott.

- Hála istennek…

Kléner úr keserûen ráförmedt.

- Mi? Hála istennek? Önbõl a káröröm beszél, domine. Ön mindig ellenségem volt, halálos ellenségem. Még azt mondja: »hála istennek«, mikor engem valaki tönkretesz. Ilyen ügyet egyetlen ostoba szóval, hogy »én vagyok a gyilkos« lelkiismeretlenül befejezni, ilyen ügyet, melyben annyira kitûnhettünk volna, most a szervezés elõtt. Uraim, én nem találok szavakat méltatlankodásom kifejezésére… Ez leverõ, ez elszomorító…

Kléner úr oda volt a felindulástól.

- Csomagolja be, domine, a corpus delictiket és a jegyzõkönyveket. Többé nincs itt mit keresnünk. A Perzse-ügy véget ért. Mindent kivallott az a gazember; nem maradt semmi kisütni valónk. Semmi, semmi… Ami még következik, az már egészen a törvényszék dolga.

Cserepes éppen berakni kezdte a puskákat, a golyót és aktákat egy hosszú fekete tokba, midõn Pintér Lajos kocsija gördült be az udvarra.

- Uram, - szólt a fiatal ügyvéd, amint belépett, - sietve jövök ön után, hogy e szerencsétlen ügyben szolgálatára lehessek az - igazságnak. Ha a vádlott vallomását elolvasom, sok enyhítõ körülményt fogok felhozhatni. Ön ezt meg nem tagadhatja.

- Bizonyára, bizonyára, - felelt Kléner úr - azonban a bûnös vallomása még nincs jegyzõkönyvbe véve, ami különben azonnal megtörténhetik.

Daróczyt elõvezették, sápadt és levert volt. Gyenge, szakadozott hangon beszélt, melytõl nem lehetett még ily körülmények közt sem megtagadni a rokonszenvet.

A szokásszerû elõzetes kérdések után, a dolog érdemére tértek.

- Milyen indokból s miként vitte ön véghez a bûntényt? - volt a hivatalos kérdés.

- Tettem õrült szenvedély sugallata - felelt Daróczy egy könnycseppet törülve ki szemeibõl. - Én nem viseltettem azelõtt ellenszenvvel a gróf irányában, õ sem bánt velem rosszul. Múlt szerda óta azonban minden megváltozott. E nap reggelén magához hivatott, s értésemre adá, hogy további kiképeztetésem végett külföldre kíván küldeni, készüljek az elutazásra. Megköszöntem és kijelentém, hogy szívességét nem vehetem igénybe, én nem távozhatom innen. »Hah, tudom miért« - ordított fel indulatosan és arcul ütött. Vérem felforrt, a düh mint orkán tombolt bennem, s öklöm felemeltem rá, õ meghátrált a mellékterembe, s magára csukta az ajtót belülrõl. Egy irtózatosat ütöttem öklömmel az ajtóra s aztán tehetetlenségem érzetében szitkok közt távoztam, fontolgatva, mit kell cselekednem. A felkorbácsolt düh és a bosszú gondolata messze elûzött otthonról a laposi pusztára, a számtartóhoz, kitõl tanácsot akartam kérni. A számtartóéknál ott találtam kedvesemet, Pintér Évikét. Õ elbeszélte, - oh minek is beszélte el! - hogy a gróf ott volt elõtte való nap s szerelmi nyilatkozatot tett, mit õ visszautasított, el nem hallgatva, hogy szíve enyim. A gróf viselete meg volt elõttem magyarázva. Valamivel nyugodtabb kedélyben mentem haza; otthon egy levél várt rám a gróftól.

Daróczy kivette zsebébõl s átnyújtá Kléner úrnak, ki azt hangosan olvasá fel:

»Kedves Daróczy!

Mai viseletemet számítsa ön be, kérem, szokott betegségem megújuló lázrohamainak s bocsássa meg.

Gr. Perzse.«

- Csatolja a többi iratokhoz! - szólt Kléner úr, a levelet Cserepes elé dobva.

- E levél majdnem kibékített, - folytatá Daróczy - a kastélyba mentem, hogy személyesen megkövessem a grófot. Nem csodálkoztam, hogy szereti Évit; hiszen oly szép, oly kedves! S elgondolva, mit érezhetett, midõn visszautasították, szinte megsajnáltam szegényt. A kastélyban megmondták, hogy az úr nincsen otthon, délután kilovagolt egyedül, Ilye felé. Egy pokoli gondolat támadt bennem: ha Ilye felé lovagolt, akkor bizonyosan Évikéhez ment. De mehetett-e oda a tegnapi jelenet után? Nem, semmi esetre sem! Eh! de hát ki felel nekem arról, hogy a tegnapi jelenet csakugyan úgy folyt le, amint Évike elõadta! Ki fog egy tizenhét éves fõ szilárdságára építeni ott, hol egy szegény fickóról és egy fõúrról van szó? Izgatottan rohantam ki a rétekre a gyalogúton Ilye felé, magam sem tudom: mi célból. Egy ilyei fuvaros jött velem szembe; megkérdém, nem látta-e a grófot? »De bizony láttam«, felelt a fuvaros - »a tiszttartó-kisasszonnyal sétál a fiskálisék udvarán.« Szédülés fogott el, meg voltam semmisülve. A szerelemféltés kínzó ördöge beleszabadult szívembe s kegyetlenül marcangolta. Oh, ez nagy kín volt, uraim! Én megcsalatottnak, kijátszottnak hittem magam.

Daróczy végképp kimerült, engedelmet kért, hogy leülhessen.

- Bizonyára, bizonyára! - felelt Kléner úr s maga is szelencéjéhez folyamodott a kimerülés meggátlása céljának tekintetébõl, - hogy az õ hivatalos stílusában beszéljünk.

- Egész éjjel nem hunytam be szemeimet. A féltékenység merész kezû bûnszerzõ, ki rakásra költi a fájóbbnál fájóbb helyzeteket, és ki tudja azokat színezni, pokoli terveket kohol, csábító, borzalmas gondolatokat teremt. Én egy egész éjjel társalogtam a féltékenységgel!… Reggel önkéntelenül a kastélyba támolyogtam. A gróf a tornácon állott; arcát sohasem láttam oly vidámnak, megelégedettnek, mint ma, midõn rám nézett. Oh, ez a vidámság végsõ tõrdöfés volt szívemnek! A világ összefolyt körülöttem, fejem zúgni kezdett és e zúgáson mintegy átszûrõdve csapott hozzám a gróf hangja: »délután vadászatra kísér ön«. Ah, a vadászatra fogom kísérni! Egy ördögi démon fülembe súgta: használd fel az alkalmat! Összecsikorítottam a fogamat: »Nem, nem fogok elmenni, itthon maradok, beteggé teszem magam.« Az urasági parkon keresztül siettem lakásomra. A nap derülten ragyogott, a fák, virágok mosolyogtak, de nekem úgy tetszett, hogy komor este van, az égen fellegek járnak, s hogy a fák, tüskebokrok belekapaszkodnak ruhámba és azt beszélik: »öld meg, öld meg!« Még a föld párázata is azt látszott lihegni, még a levegõ milliárd atomaiból is hangok emelkedtek: »öld meg, öld meg!« A földet megrúgtam lábammal; a toppantásra ismét azt felelte tompán: »öld meg.« Hallgass! ordíték s befogtam füleimet, de a csodálatos hangok még mindig hallatszottak s elkísértek szobám magányába is. Kimerülve roskadtam egy pamlagra s igyekeztem lelkem jobbik felét feléleszteni zsibbadtságából, de egy átkozott darázs a nyitott ablakon keresztül szobámba repült s minden idegemet fölrázta monoton dongásával: »öld meg, öld meg«. Megölöm! - kiálték s golyóra kezdtem tölteni puskámat. De csakhamar neszt hallottam kívülrõl. Az ajtókilincset fogta valaki. Mint akit gonosz tetten kapnak, megrezzenve dobtam a fegyvert egy szögletbe. Látogatóm a tiszttartó volt, kit a gróf küldött értem. Puskámat és a tölténytáskát fölszedve, komoran indultam vele a kastélyba. Amint a címerterembe léptem, láttam, hogy a gróf a szomszéd szobában háttal fordulva áll, felnyitja a nagy antik zöld szekrényt s néhány golyót csúsztat vadász-zekéje bal zsebébe. Ez máskor föl sem tûnt volna, de most nem bírtam szabadulni attól a gondolattól, hogy engem akar megölni. Hah, tehát embervadászatra megyünk! Mit jelentsenek egyebet a golyók? Nos, legyen hát embervadászat!