XII. FEJEZET
A LACZKÓ-HÁZ ELSZÉLEDÉSE

S a tenger már útban is volt!

Leírnám, ahogy jött, ha volna hozzá színem elég. Cliónak mestersége: de Clio is ugyan mit írna falusi tollal?

Azt legfeljebb, hogy úgy kezdõdött ez az egész: akik a józsefnapi vásárra mentek Vácra, mind szép selyemkokárdát hoztak haza a kalapjok mellett. Ezek a kokárdák fordították fel a környéket, mert egy kép volt a közepükben. Ettõl a képtõl aztán mindenki elfelejtette a maga képét; a pap azt, mely az oltáron van, az ifjú a szeretõje arcát, az apa gyermekeinek vonásait. Minden kép kasszírozva lett, csak ez az egy nem, azaz, hogy minden kép benne látszott lenni ebben az egyben…

A karancskeszi és romhányi erdõk akkor kezdték fölvenni a nyári ruhájukat, s olyan haragosan zúgtak a tavaszi szélben, mintha a Rákóczi megölt daliáit költögetnék… De iszen nem ébrednek már azok fel soha többé!

Piros volt az ég alja esténkint köröskörül. Gályon innen a hídon a kõbül való Nepomuki János a sok esõzés idején megrepedt, s befordult az Ipolyba: hogy õ bizony nem õrzi tovább a hidat, elég volt már negyven esztendõ óta. A bodonyi kastélykertben kinyílott a százesztendõs áloé; messze földrõl jártak az emberek csodájára, és a fejüket csóválták: bizony valami rendkívüli dolog fog történni ebben az esztendõben!

Benne volt az a levegõben. A gyerekek rendre leütögették otthon a fazekak, kancsók füleit lovaknak, anyjok nem gyõzte szidni, mi az ördög ütött egyszerre beléjük, még bizony az ép edényeket is összetörnék a lovak miatt. A kisebb hordók is el-eltünedeztek az eszterhajak alul; dobolni tanultak rajtuk a templom körüli pázsiton.

Már csak mégsem jót éreznek ezek a vásott kölykök, hogy ilyen bolondos mulatságra kaptak rá!

Hanem hiszen elragadt az a férfiakra is. Nem maradt más a környéken csak a sánták, vakok, az aggastyánok és a gyerekek, a nagyon kis gyerekek. Azok is sírtak otthon.

Mácsik restellni kezdte, hogy így megkompolyodott az emberiség. Mikor elérte hatalma tetõpontját, mikor már a célnál van - egyszerre mintha lefelé kezdené húzni valami végzetes erõ.

Minden visszájárul fordul.

Ez a buta Chalupka is ott volt Gábornál, de még nem is beszélt vele. Csak üzent neki, azt mondja. Gábor nem volt Pesten, faluzott valahol. A pénzt is visszahozta. Van azonban valami gyanús a Chalupka modorában, mintha nem beszélne igazat, vagy hogy rossz fát tett a tûzre Gábor elõtt.

No, mindegy. Ami késik, az csak késik. A jövõ hónapban majd megjön, s akkor még a háromszori hirdetést se várja be Mácsik, diszpenzációval lesz meg az esküvõ. Egyszóval nagy idõk következnek a Laczkókra. Csakhogy a Laczkók… hol vannak már a Laczkók?

Kényelmetlen érzést hagyott benne ez a Gábor dolga, bármint elboronálta is Chalupka, a pör meg teljesen elkeserítette.

Mert mindjárt a második mohó kérdése volt az útibiztoshoz, mikor megjött:

- No, és mi újság a pörben?

- Elhoztam - szólt Chalupka félénken, mint egy gyermek.

Mácsik elfordította fejét, talán azért, hogy eleven ember sohase lássa ellágyulni azt az arcot, mely a vasnál is keményebb.

Mire megint visszafordította, éktelen káromkodásra nyíltak ajkai, hogy amennyi asszonycseléd volt az udvaron, az mind szétszaladt rettenetes hangjától, mely úgy recsegett-ropogott a levegõben, mint a mennydörgés.

- Visszaadta a gazember? Oh, akasszák fel a nevenapján! Jó volt neki, ugye, beszedni a sok elõleget? Imposztor.

Megvesztegették a hatalmasok. Úgy kell lenni, ha mondom. Hogy nem lehet megnyerni? Hazudik az alávaló! Meg lehet nyerni, meg fogjuk nyerni okvetlen. Ide azokkal az írásokkal.

Chalupka átnyújtotta a vastag iratnyalábot az óriásnak, ki megnyálazván ujjait, nagy figyelemmel kezdte olvasni, nincs-e darabszámra semmi híja? Nagy, szürke szemei vérben forogtak, melle zihált, úgy nézett ki, mint egy megdühösödött tigris, ki most mindenkit szétmarcangol.

- Semmi - motyogja aztán lecsillapodva -, megjön a fiú, kész már az oszlop! Hát ugye szép fiú lett belõle, mi? Vagy igaz, igaz, hiszen nem találkoztál vele.

Chalupka ötölt-hatolt, majd elkezdte neki magyarázni, hogy még jobb volt nem találkozni vele, mert ez a pénz elment volna addig a kezei közt áldatlanul, pedig sok kell neki, ha hazajön, nagyon sok, legalábbis négyszer annyi.

- De honnan veszem? - tépelõdék Mácsik, s egész órákon át elgondolkozott redõkbe szedett homlokkal. Barosnétól nem kérhet. Ami volt, még tavaly ideadta. A Laczkókra vesse ki? Könnyebb most ezer véka mákot különszedni, amelynek köleskása a fele, mint a Laczkókból összehozni hármat. Azok bolondultak meg legelõbb, mind odavannak a táborban… Ej, ej, csak már múlnék el pokolba ez a zûrzavaros idõjárás.

Az pedig sehogy sem akart elmúlni, hanem egyre jobban tornyosultak a felhõk. Mácsik csak úgy fumigatíve beszélt róla.

- Vakaródzik a világ, Chalupka… még mindig vakaródzik.

Nemsokára egy kis csetepaté is esett éppen Bodonytól egy órányira. No, már ez mégse tréfa. Mind szétfutottak az asszonynépek a hegyek közé.

Mácsik, ki már beszélni is lusta, csak annyit mondott nagy kelletlenül:

- Na, na!… Köhögnek az ágyúk.

Vesztett és nyert csaták híre jött össze-vissza, minden napra valami új, meglepõ.

- Hallod-e, Chalupka? Most már én is azt mondom, hogy látszani kezd a dolog.

- Talán mi is mozdulnánk? - jegyzé meg Chalupka óvatosan.

- Nem tudom minek? - dörmögte ásítva. Aztán hozzátette, hogy Chalupka elõtt is eltakarja igazi gondolatait:

- Hiszen megverik ezeket õk maguk is!

Mácsiknak az egész ország csak »maguk« volt - õnélküle.

Egy idõ óta azonban nagyon türelmetlen lett és ideges. Sehol sem találta helyét. Hússzor, harmincszor is kiszaladt egy nap a méhesbe, onnan véges-végig be lehetett látni az országutat. Hátha jön már az a fiú… hátha jön… Minden érkezõ kocsiba oda tudta képzelni.

El fog jönni, el kell neki jönni. Minden áldott reggel átlátogatott Barosnéhoz megbiztatni:

- Jó álmom volt az éjjel. Megjön ma a vicispánunk! Mondjuk, hogy tegnapelõtt volt a vizsgája, hát éppen hogy eljöhetne.

…Csakhogy mit ér már a vicispán, ha vármegye nincs! Mit ér az egész terv, ha a Laczkók szétszéledtek? Annyi sok szép biztos voks, most már ott áll az ágyúk elõtt. Kevesen lesznek azokból, ha így tart, prédikációs halottak!

Aztán tudós prókátorságot értõ emberek rebesgetik, hogy ha gyõzünk, akkor is vége a nemesembernek, mert más törvény lesz, ha pedig nem gyõzünk, akkor is vége… vége mindenképpen.

Ezért volt mérges a háborúra. Kezdett egymásután dõlni a kártyavár. A Laczkókat végképp elszegényítette a pör, meg a fiú neveltetése, hasztalan volnának itt. Mácsik pedig nemcsak magát tette tönkre, hanem a nejét is. Az utolsó summát, melyet Chalupka visszahozott, de mely csakhamar elolvadott itthon, úgy szerezte már össze, hogy levagdalta felesége mentéjérõl az ezüst gombokat, s eladta a kedvenc, saját nevelésû nyerges lovát, Sármányt a tótoknak a korponai vásáron.

Mikor a lovat kivitték az udvarból, úgy sírt, úgy zokogott az egész család, mint a záporesõ.

Azóta fogta el Mácsikot a búskomorság. Szomorú lett az egész ház, az egész udvar anélkül a Sármány nélkül.

Napokig nem mert az istálló felé menni, az az üresség ott a jászolnál olyan bántó volt, hogy megrezzentette… Éjszakákon át hallotta bús nyerítését, vagy látta, amint fazekas szekeret vonszol a szegény Sármány feldörzsölt bõrrel, patkótlan lábbal… s felriadt álmából ilyenkor.

Pénzét megtéríti a família, mert majd csak visszaszállinkóznak, adóssága majd kitelik bõven a pörbõl, de a szegény Sármány odavan menthetetlenül, azon nem lehet segíteni.

S nemhogy oszlottak volna a bajok, sõt inkább folyton terhesebb lett a helyzet; a pörök szünetelnek, a restórációkat legalább egyelõre elvitte az istennyila, a família sehol… hát mi lesz, mi lesz?

Egyetlen kéz volt már csak, mely még fenntarthatja a nemzetségi plánumot - a Birike fehér keze.

A Réky-birtok, meg a kilátás a Baros-vagyonra hatalmassá fogják tenni Laczkó Gábort a família nélkül is. Ereje lesz. S ha ereje lesz, föl lehet építeni rá mindent, ami szétesni látszik, bármiképp forduljanak is a sorok. Csak arra kell most már vigyázni, hogy fõtisztelendõ Cselkó uram be ne álljon addig katonának, mert nem lesz, aki összekösse õket.

S hogy csordultig megteljék a pohár, Chalupkára is rájött a bolondórája, nyugtalan, ideges egy idõ óta, hogy szinte kerülni látszik Mácsikot.

De hát ki törõdne annak a hóbortjaival? Hiszen éppen ez az, amiért nem lett belõle rozsnyói püspök!

Nagyobb baj volt ennél, hogy elmúlt a kitûzött idõ is, de Gábor csak nem jött… Mácsik türelem-olaja napról napra fogyott.

Még sohase volt ilyen kedvetlen.

Egy délután meg beállított hozzá Chalupka könnyes szemekkel.

- Mi bajod, öreg… no, mit pityeregsz?

- Elmegyek, Mácsik fiam… Búcsúzni jöttem.

- Hova a pokolba mennél?

- Ne kérdezd… ne is kérdezd. Nem maradok tovább. A talpam viszket, Mácsik fiam. Nem maradhatok.

- No, hát vigyen el az ördög mindnyájatokat - dörmögte Mácsik nem minden keserûség nélkül, és hátat fordított Chalupkának.

- Hej Mácsik fiam, nagy kõ van az én szívemen, nagyon nagy kõ…

- Bánom is én! Vidd el valami kõfaragónak.

Hanem a Chalupka szomorú hangja meglepte. Merõn a szeme közé nézett.

- Ej no, mi bajod van? Nem szeretem a sok cikornyát. Csak a parasztgubára való az!

Chalupka odatámasztotta fejét az ajtóküszöbnek. Kihúzta sárga zsebkendõjét, s úgy zokogott, hogy nem gyõzte törülgetni a könnyeit.

- Jobb bizony, feküdjél le! Látom, már megint felhörpentettél valahol.

- Nem, nem - emelgette a kezeit elhárítólag - nem a bor… nem az ital, hanem a szeretet ártott meg. Nagyon szeretem… igazán vén bolond vagyok… Ölj meg Mácsik… mert én nagyon szeretem azt a gyereket.

- Miféle gyereket?

- Hát a Gábort. Itt vagyok, Mácsik fiam. Ölj meg engem.

- Öljön meg a gyík! Hiszen én is szeretem.

S bizony nem állhatta meg, hogy minden rossz kedve dacára is nagyot ne nevessen a vén bolondon, akinek a szemein át foly ki, ami fölösleget magába vesz a szõlõnedvbõl.

- Nem mondhatok többet… nem, nem - zokogta fuldokolva. - Hiába firtatnál, Mácsik fiam… Majd megtudod… nemsokára megtudod… Csak a jó szívem volt… a jó puha szívem. Aztán tudod, fiam, úgyis füst, ostoba füst ez az egész dolog… merõ bolondság, nem egyéb. Becsületemre mondom, hogy bolondság. Hagyd abba, Mácsik fiam. Hidd el, hidd el, most az egyszer komolyan mondom.

Mácsik homloka elborult, mintha valami rossz sejtelem nehezednék a szívére. A vén korhely nem vitte a kõfaragóhoz, hanem itt hagyta azt a követ. Õ maga pedig fogta a vándorbotját, és továbbállott.

Látta az ablakon át, amint kinyitja a kapuajtót, amint kilép az országútra. Kedve lett volna utánakiáltani: »Gyere vissza, Chalupka! Magyarázd meg azokat a baljóslatú szavaidat, mert kínoznak, tépnek engem. Ne zaklasd a lelkemet, Chalupka. No fordulj hát vissza öregecském«. Ezt, igen ezt akarta neki mondani, s mondaná is, ha nem õ lenne a hatalmas Mácsik György, akiben nincsen gyengeség, kíváncsiság… aki elõtt mindenki reszket, minélfogva neki nem szabad félnie senkitõl.

Aki megáll az ablaknál, és megvetõleg nézi a távozó embert az országúton, megvetõleg nézi az érkezõ felhõket az égbolton, mindent megvetõleg néz, mert minden semmi…

Az ágyúdörgés is semmi, melynek moraját valahonnan a Szitnya tájáról dübörögve hozza a levegõ s a föld.

S az is semmi, amit a rossz szellemek susognak füleibe; a sötét árnyak, melyek körülötte táncolnak, a titkos szózatok, melyek a lélekbõl kelnek, a nagy nehéz kõ, melyet a csavargó itt hagyott a különös szavaiban, az is csak semmi… semmi.

Hanem azért nem tudott aludni egész éjjel.

- Te asszony, ez az ágy rosszul van megvetve. Magad vetetted meg, két derekaljat tettél alá? Bánom is én, hát éppen azért rossz. Keményebb ágyat csinálj holnapra.

Megint csak felszólalt kakaskukorékolás elõtt.

- Zsófi te… a malacpecsenye megrontott az este, nagyon kövér volt! Nem tudok aludni.

- Jó lesz tán egy kis fodormenta?

A nemzetes asszony felkelt, megfõzte a fodormentát, de Mácsik még attól se tudott elaludni, hiába hánykolódott ide-oda.

- Hallod-e, Zsofka, elküldhetnél a kenõasszonyért.

Elküldött hát a nemzetes asszony a kenõasszonyért. Meg is jött a derék Majgóné, jól megdömöckölte az arra termett kezeivel, de csak azt vallotta, hogy egy fia csömör sincs a nemzetes úr hátában. Megtapogatta a homlokát is, az forró volt, abban van a baj, abban a drágalátos okos fejben. Bizonyosan megbántotta valaki a nemzetes urat, valami rossz gondolatja van, s azt nem tudja kiverni a fejébõl, s alighanem így volt, mert bizony nem használt semmi szer a nyugtalan éjszaka ellen, csakis reggel felé aludott el, de akkor aztán olyan édesdeden, hogy a hortyogása majd fölvette a házat.

Mácsikné már korán reggel kelt, maga költötte fel a szolgálót és a kocsist, s már éppen a tehén megfejése és kihajtása iránt akart intézkedni, midõn egyszer csak elkezd valaki dörömbözni künn a kapun, elõször lassan, azután egész erõvel az ökleivel.

- Ki az?

- Én vagyok - felelte egy vékony lihegõ hang. - Én, Filcsikné.

- Ejnye, sógorasszony az? De megváltozott a hangja! Mindjárt eltolom a reteszt. No, mi a baj, az istenért?…

Filcsikné arca halovány volt, s egész teste remegett.

- Szóljon, sógorasszony… Talán elesett… meghalt? Mindég mondtam. Megmondtam. De nem hallgatnak az emberre. Hát ugye meghalt?

- Nem! Megérkezett!

- Megérkezett? Mikor?

- Az éjjel.

- Talán meg van sebesítve?

- Nincs biz az, hanem megházasodott - hörgé kezeit tördelve.

De már erre egyszerre elmúlt az ijedelem a Mácsikné ráncos arcáról, s tûzbe gyulladt szeme, orra és egész arca, a kezeit pedig felrakta a csípõire.

- Micsoda? Megházasodott? Hát van annak az embernek lelke, becsülete? Kitagadom a bitangot. Nekem ugyan többé nem fajbeli rokonom. A szemétdombra való a lelke. Gyalázatos pogány! Ilyet tenni, ilyet tenni. De hát miféle gazember lehet, aki összeadta. Hát már az isten is csak olyan dib-dáb szolgákat tart? Hol az a pap, kitekerem a nyakát… én tekerem ki, aki össze mer adni egy házas embert, akinek otthon felesége és két kisgyermeke van, idegen asszony személlyel. Szégyen és gyalázat.

Filcsikné fogvacogva hallgatta a nemzetes asszony kifakadásait, mert hûs idõ volt, s csak éppen egy vékony kendõt vetett hirtelenében a meztelen nyakára.

- De hát kirõl prédikál kegyelmed? - kérdé, amint látta, hogy a nemzetes asszony alighanem más malomba õröl.

- Kirõl? Hát ki másról, ha nem a sógorasszony háborúba ment uráról?…

- Oh, oh, oh! - sikoltott fel Filcsikné. - Hiszen ha csak õ házasodott volna meg… Oh, oh! Zsófi lelkem, könnyemet se látná… Kell is az már valakinek? Örüljön, hogy énbennem talált kész bolondra egyszer…

- Hát akkor ki az ördögrõl búslakodik itt? Ki házasodott meg hát, no?

S uram bocsáss, a nemzetes asszony gyanakvó tekintetet vágott az ura nélkül maradt csinos Filcsiknére.

- Jaj, jaj, jaj. Hát a Laczkó Gábor… A Laczkó Gábor.

S kiáltása betöltötte az egész utcát, elhallatszott az még tán a felsõ végbe is.

- Odavagyunk, elvesztünk… mindnyájan elvesztünk.

Mácsikné szemei megüvegesedtek, arca kékült, kezei meredten leestek, s tompa hangon hörgé:

- Megérkezett… Az éjjel érkezett meg! Irtóztató. Pszt! lassan… pszt!… Jaj az uram föl ne ébredjen, meg ne hallja, mert halál fia lesz az egész falu…

A kapufélfának roskadt, a gyenge Filcsikné fogta fel, a szolgáló vizet hozott a vályúból egy pléhiccésben, úgy locsolták fel nagy nehezen a szegény asszonyt…

- Kit vett el? - kérdé síri hangon, mikor föleszmélt.

- Valami pesti leányt. Istenem… istenem… mi lesz ebbõl? Mire virradunk, mire?

- Hol a kendõm? - kiáltá erre a nemzetes asszony, és sápadt arcán kiütõdött a düh szeplõje, roskadt termete pedig kiegyenesedék mint egy granátérosé. - Hadd nézzek a szeme közé annak a személynek és annak a kölyöknek. Hadd adja vissza az ezüst csatjaimat a mentémrõl… hadd adja vissza a Sármány csikót és a família elprédált pénzét, vagy különben megfojtom a hitvány fajzatot.

S magára rántván futtában nagykendõjét, kezébe kapva, amit hirtelen ért, egy lapátot, bõszülten rohant a Laczkó Boldizsárék háza felé.

A tarka nagykendõ lecsúszott válláról, s az egyik csücske az úti lucsokban úszott, röpködött.

Az emberek, akik a kerítésen át látták rohanni a lapáttal, keresztet vetettek magukra, s csoportosulni kezdtek a házak elõtt:

- Mi történhetett? - tanakodának. - Megbolondult volna? Vagy hogy… uram bocsáss… a Gellérthegyre nyargal? Mert hogy talán elkésett az éjféli keresztútról?…