HARMADIK FEJEZET

Valahogy mindég rendbe jönnek az eligazíthatatlan dolgok is

A bárónak ez a takarékpénztári állása foglalkoztatta az éjjel Noszty képviselő úr gondolatait. Alig aludott valamit. A nagy adósságcsinálóknak csodálatos a szimatjuk. Valami titkos érzés megsúgja, hogy ettől vagy attól az embertől ki lehetne vasalni ennyit vagy annyit. Nincs rá semmi különösebb ok, de azért görcsösen ragaszkodnak ehhez a sejtelemhez.

Reggelre kelve első dolga volt a bárót felkeresni a nagy sárga épületben a piacon, melynek homlokzatán egy aranyköpű pompázott, de a takarékpénztári tisztviselők azt újságolták, hogy a báró még nem jött be, bizonyosan alszik, az éjjel nagy cécó volt, őméltósága olyan kedvre szottyant, hogy éjizenét adott először itt bent a városban valami pesti kisasszonynak, akibe teljesen belebolondult, azután kivitte az egész cigánybandát a Vághoz, és a galócáknak adott éjizenét, végezetül pedig azzal az ürüggyel, hogy menjenek galócát fogni, belökte a brácsást meg a cimbalmost a folyamba, hogy azok majdnem belevesztek, de legalább tüdőgyulladást okvetlenül kapnak, szóval fölséges egy mulatság volt, minélfogva ma az elnök úr főméltósága valamivel később fog bejönni.

Tíz óra is elmúlt, és még mindig nem jött Kopereczky, sőt a fél tizenegyet ütötte a toronyban, mégse mutatkozott az utcán. Noszty tűkön ült a várószobában, de hát még a fiatal hadnagy, aki künn az utcán fel s alá járva várta, széna-e vagy szalma: élet-e vagy halál? A kis forgópisztoly ott volt a zsebében. Szorongó érzések közepette tapogatta meg, s aztán megint járt-kelt, hol a toronyórára tekintve, hol a takarékpénztár zöldre festett kapujára.

Végre kijött az öreg.

- No, mi van? - kérdé tőle rekedt hangon.

- Nincs szerencsénk, Kopereczky még most sem jött be. Devernázott az éjjel, és talán alszik.

- Mindennek vége - sóhajtott fel a hadnagy. - Úgy látszik, el kell vesznem. Tizenkét órakor felbontható és előmutatható a váltó. Ahogy én ismerem Kozsehubát, egy percig se fog várni. Mit tegyünk?

- Talán küldjünk valakit Kopereczky után? Vagy a lakásán keressem fel? Ahol jön, ni!

E pillanatban tűnt fel hórihorgas alakja, amint nagy peckesen lépkedett a templomnál. Mellette egy hatalmas kos poroszkált, nagy görbe szarvai körbehajolva befelé nőttek a halántékaiba. Erős állat lehetett, egyszer állítólag összetülekedett a város bikájával, és megkergette; Kopereczkyt, mint egy hű kutya, kísérte mindenüvé.

A hadnagy szemeiben remény csillant meg, s sietve osont el egy mellékutcába, míg az öreg Noszty Kopereczky elé lépegetett.

- Éppen tehozzád iparkodom.

Kopereczkyn semmi nyoma se látszott már az éjjeli dorbézolásnak, friss volt, vidám és csupa illat, még a vén kos is rezedaparfümmel volt meglocsolva. Nyájasan nyújtotta mind a két kezét Nosztynak.

- Isten hozott, kedves bátyácskám, Isten hozott. De jó, hogy megszólaltál, mert bizony nem ismertem volna rád, mint az olyan kóróra, hehehe, amin még tegnap egy rózsabimbó ringott.

- Vilmát a fogadóban hagytam, mert egy komoly dologban jöttem hozzád.

- No hát csak gyere be azzal a komoly dologgal.

Kart karba fûzve léptek be a takarékpénztári épületbe, a folyosón kinyitotta az elnöki szobáját, és elõreereszté Nosztyt, de a kos fürgébb volt, õ törtetett be elsõnek a szentélybe, s egész nyugodtan lefeküdt a wertheimszekrény elé.

- Hát ülj le, és gyújts rá, aztán parancsolj velem, ha úgy tetszik.

- Nem egyébért jöttem, kedves Kéti öcsém, mint azokért az aranyakért, melyeket tegnap a leányom hajából kifogdostál.

- Ah! Persze - nevetett édesdeden a báró. - Erre nem is gondoltam. Igazán kapitális! Tudod-e, hogy egy jó prókátor talán ki is tudná perelni részetekre. Az a baj, hogy mindössze csak kettõ volt; azzal csináltam az egész flancot.

- Az bizony kevés - veté oda amúgy mellékesen a képviselõ, majd egész komolyra vált arccal így folytatá: - Mert úgy nézz meg engem, hogy én most egy nagyobb összeget akarok tõled rövid úton, határidõre szerezni. Tudod, a fiú. Hej, barátom, nagy dolog apának lenni. Valami görbe dologba keveredett, a becsülete áll kockán. Kényes természetû ügy. Hisz értesz engem. A pénz rögtön kell. Egy félóra alatt kell, vagy még hamarabb. Idehív levélben, és bevallja. Nemhogy elõre megírta volna. Képzeld a kényszerhelyzetet, amibe kerültem. És hát kihez forduljak? Itt csak egy úr van, egy perfekt gentleman, aki ezt a helyzetet megérti, és az te vagy. Mindenesetre hozzád kellett fordulnom... Igaz-e vagy nem?

Kopereczky szeretett volna most itt nem lenni, de azért mint egy igazi gentlemanhez illik, nem mutatta, csak a zavart beszédjén látszott az igyekezet, hogy a voltaképpeni beszélgetési tárgytól távolodjék.

- Hiszen igaz, igaz, ami azt illeti. Bizony cudar nép ez itt. Nincs ezeknek fogalmuk a becsületrõl. Jól mondod. Ezeknek a fenyvesmadár a madaruk, nem mint nekünk a turul. És azt megeszik mindenestül. Önzõ kutyák. Adnak is ezek valakinek valamit! Megcsalják ezek az Istent is. A Máriának is mivel szúrják ki a szemét! Odaadták neki a fecskét, hogy az legyen a Mária madara, s azt aztán megkímélik, nem bántják, kicsinyeit ki nem szedik, és nagyra vannak vele. De hát miért nem adták oda a fürjet vagy a császármadarat? Azért, mert az nekik jó pecsenyének. A kis verébfiókokat is megsütik és megeszik, de a fecske semmire se jó, hát legyen a Máriáé.

Noszty idegesen húzta ki az óráját.

- Hiszen mind szép ez, édes öcsém, hanem az óramutató könyörtelenül szalad, azért hát kérlek, méltóztass a tárgyra térni.

- Jó, hát beszéljünk róla. Az nem árt. Mennyi volna az összeg?

- Kétezer forintra van szükségem, mégpedig ebben a negyedórában.

Az öreg Noszty mindig úgy egyenlített ki adósságokat, hogy két akkorát csinált. Ez olyan rossz szokása volt, amibõl a legkritikusabb pillanatokban sem engedett.

- Hm, az csinos összeg. Zsigmond király valamikor egy várost zálogosított el ennyi pénzért.

- Ne beszélj nekem Zsigmond királyról és a madarakról, kérlek.

- Jó, hát nem beszélek. Hanem tisztázzuk elõbb az eszméket - szólt derülten (jele, hogy mentõ gondolat jutott eszébe). - Mondd meg nekem mindenekelõtt, hogy kihez jöttél most, kedves bátyám?

- Hogy értsem azt?

- Báró Kopereczkyhez-e, vagy a takarékpénztári elnökhöz?

- Természetesen báró Kopereczkyhez.

Kopereczky olyat kacagott erre, hogy a falak is rengni látszottak, és a kos is abbahagyta a kérõdzést az asztal alatt.

- No, hisz akkor jó helyre jöttél. Kopereczky ugyan nem adhat neked egy grislit se, mert õ maga is kölcsönökbõl éldegél.

- Ej, akkor hát a takarékpénztári elnökhöz jöttem - vágott közbe Noszty türelmetlenül.

- Úgy? Az elnökhöz? Az már más - és a Kopereczky vöröses tüskés szemöldökei felszaladtak a homloka tetejére. - Ó, én istenem, milyen kellemetlenség ez most! Mint elnök nem adhatok neked pénzt ebben az órában, mert ahhoz össze kellene hívni elõbb az igazgatóságot, aki megszavazza, ahhoz pedig huszonnégy óra kell.

- No, akkor aztán vigyen el az ördög - tört ki a komoly honatya, s rohant kifelé kalap nélkül, sétabot nélkül, azzal a végsõ emberi ösztönnel, hogy bár minden cél nélkül, de segítségért induljon valahová.

- Hohó, megállj csak! - futott utána Kopereczky, és megcsípte a folyosón. - Valami jutott eszembe.

- Mit akarsz?

- Gyere csak vissza; hisz a kalapodat is bent hagytad. Hova mennél így! Ugyanis az jutott eszembe, hogy van nekünk egy határozatunk, mely szerint az elnök a saját szakállára is adhat pénzt, ha az illetõ kézizálogra veszi azt fel. Hát adjál valami zálogot!

- Ne légy legalább nevetséges, Izrael! Nincs énnálam, pajtás, egyéb értéktárgy, csak három vadgesztenye a zsebemben, amit a gutaütés ellen hordok.

- Dehogy nincs. Hát ez az aranykeretû üvegfityegõ az óraláncodon?

- Ez a Vilma arcképe. Testvérek közt sem ér többet tíz forintnál.

- Az mindegy. Nekem ez a medalion kell. Megelégszem vele.

Noszty kordiálisan¹² belecsapott a báró markába, és lekapcsolta a medaliont.

- Mégis derék gyerek vagy, Kéti. Köszönöm a szívességedet, és mihelyt lehet, kiváltom a zálogomat.

A báró átvette a zsuzsut, bezárta a wertheimszekrénybe, és leült megírni az utalványt.

- Csak ez az unalmas írás ne lenne - zsémbelt. - Micsoda bolond találmány, barátocskám. Az ember lefogdossa az emberi hangokat ezekkel a légylábakkal. Hát nem nagyszerû? Mit is mondtál csak? Hogy mindjárt kiváltod, mihelyt lehet. Bocsánatot kérek, de mi nem élûnk frázisokból. Nem vagyunk mi sem közvélemény, se országgyûlés. Tessék üzleti nyelven beszélni! Mikor? Évet, hónapot, napot! Mondjuk, kiváltod egy fél év alatt...

- Helyes.

- De tegyük fel, hogy ki nem váltod, s ebben az esetben...

- Olyan eset nincs.

- Bocsánatot kérek, az üzleti életben mindég számolni kell ilyen esetre. Tehát ebben az esetben a kézizálogra vonatkozó szabályok lépnek életbe, vagyis...

- Vagyis?

- A zálogtárgy eredetije, hehehe. Mert maga a zálogtárgy csak szimbólum, hehehe. Mint például a mappa egy bizonyos földterületrõl.

Ezen a tréfán aztán Noszty is jóízûen nevetett, s bevárván, míg a becsengetett hivatalnok áthozza az utalvány ellenében a kétezer forintot, meleg kézszorítások között elbúcsúzott barátjától, ki megígérte, hogy feketekávéra felkeresi õket a vendéglõben.

Alighogy az utcára ért Noszty, megkondult a déli harangszó a piarista templom tornyában. Lehorgasztott fejjel, szorongó érzésekkel járt azóta odakünn a hadnagy, s úgy tûnt fel neki ez a várhegy tövében elterülõ egész város, mint egy nagy siralomház. Feje zúgott, lábait lassú reszketegség fogta el, szemei elhomályosultak, összefolyt elõtte minden, házak, furmányos szekerek, jövõ-menõ vásárosok. Annyira meg volt semmisülve, hogy az apját se vette észre, amint feléje lépegetett. Csak a harang búgott rémületesen: bim-bam, bim-bam. A lélekharang az. Arra rezzent fel, mikor az öreg vállon érintette.

- Kiszorítottam - mondá spártai egyszerûséggel.

Föllélegzett, mint a sívó homokban fetrengõ hal, ha vizet öntenek rá.

- Hála Istennek! De akkor most már menjünk! Egy percet se szabad veszteni.

Úgyde éppen most jön rájok szembe a megyeházából Kubicza fõispán, aki el van ragadtatva, hogy régi barátját és képviselõtársát itt láthatja, ahol a madár se jár, összeszidja, hogy nem hozzá szállt, de még csak nem is értesítette (ördögök szánkázzanak a hátadon); s azután megfordulván és hozzájuk szegõdvén, egy bennszülött hidalgó büszkéségével magyarázza el a Fõ téren útközben az egyes nevezetesebb épületeket. Ez volt az Illésházy grófok palotája. Balra odább lakott állítólag valamikor Szvatopluk király, hogy azt mondják, ott volt a téli rezidenciája. (Az ám ni, most is ott vánszorog az udvaron egy fehér gebe, talán éppen az a bizonyos.) Emitt a 13-as szám alatt õrizték 1622-ben a szent koronát. Nézd csak azt az ócska házat, ott hált meg Podjebrád Katalin, mikor Mátyás király átvette mint menyasszonyát.

Meg-megállt valamely alkalmas ponton mutogatni a várromok festõi voltát. No, ugye szép? Nem afféle akármilyen dibdáb város ez. Úgy nézd meg a cipõidet, hogy a nagyapád pora van rajtok.

- Apám, elkésünk! - türelmetlenkedett a hadnagy, de Kubiczával nem lehetett bírni.

És már úgyis elkéstek. A déli harangnak csak éppen az elsõ kondulását várta Kozsehuba Tivadar, dehogy várt volna többet egy percet is. Tudta már õ, hogy megjött a hadnagy apja tegnap (kisvárosban hamar elterjed a hír). S nemcsak attól fél, hogy fizetni fognak, hanem a Noszty kisasszony jelenléte olyan háztûznézésfélét látszott jelenteni. A Velkovics házban egész éjjel tisztogattak, sikáltak, rendezgettek erre a hírre, s azóta is egyre füstölög a kéményük, sütnek-fõznek - legalább azzal a pletykával ijesztette meg délelõtt a gazdasszonya, Klobukné asszony. Nosza, nem szabad késni. Ki kell a kígyó méregfogát venni, ha alkalom van rá. Klobukné által ugyanis egy kosár mogyoróval kedveskedett Rozáliának délelõtt, de az azt üzente nagy gúnyosan, hogy õ nem mókus. Ez ütött szeget a Kozsehuba fejébe.

Hát tavaly még mókus volt? Hisz tavaly még elfogadta tõle az évenkénti mogyoróküldeményt. Meg is köszönte levélkében. De most már nem mókus. Hm, úgy vagyunk? No, hát majd megint mókus lesz a kisasszony.

És amíg Nosztyék ácsorgással töltötték az idõt a Fõ téren, õ magához vevén az ominózus levélborítékot, sietve igyekezett a kaszárnya felé az ezredes lakására.

Kemény, katonás, hirtelen haragú ember volt Stromm lovag. Kozsehubának már elõre megborzongott a háta, ha elgondolta, hogy fog az mérgében ugrani, mikor a nevével aláírt váltót felmutatja. De mindegy, ezen már át kell esni a jövendõ boldogsága érdekében.

Kozsehuba sohase beszélt vele, csak a kaszinóból ösmerte, ahol az ezredes kalabriászt szokott játszani, és olyan mérges, harcias hangon mondta ki a terceket, kvartokat, mintha hadcsapatokat vezényelne. Hát még a kontrát! Azt lehetett volna hinni, hogy egy kartács süvít a levegõben.

Nem minden szepegés nélkül kopogtatott be most ajtaján.

A mogorva „szabad”-ra benyitott a dolgozószobájába, hol éppen csibukozott az ezredes. Fél tizenkettõkor szokott reggelizni, s ilyenkor szívja a csibukját. Ez volt a legrosszabb idõpont. Azt már mindenki tudta, hogy az ezredest nem szabad csibukozás közben zavarni, mint a püspököt imádkozás közben.

- Mi tetszik? - kérdé bosszúsan.

- Én Kozsehuba vagyok.

- Az nekem mindegy, de mi tetszik?

- Mindenekelõtt ezt a borítékot akarom az ezredes úr jelenlétében feltörni.

- Hát aztán? - kérdé az ezredes valóságosan nyugtalanul. Nem bírta elgondolni, mirõl lehet itt szó.

- Íme, a borítékban egy ma lejáró váltó van az ezredes úr zsirójával, azt bátorkodom tiszteletteljesen bemutatni.

- Egy váltó? Az én zsirómmal? Lehetetlen - mondá elcsodálkozva.

- Méltóztassék megtekinteni.

Az ezredes átvette a váltót. Megnézegette elöl, hátul, miközben kivörösödött, a szemei kigyúltak, halántékán az erek kidagadtak, s a bal kezével idegesen dobolt az asztalon.

(No, most mindjárt kezdõdik a vihar - gondolta Kozsehuba.)

De az ezredes kemény arcvonásai ahogy kijöttek a formáikból, éppen olyan gyorsan vissza is igazodtak. Egy nagyot fújt elõbb, aztán egyet szippantott a csibukból.

- Ki adta önnek ezt a váltót? - kérdezte nyugodtan.

- Noszty hadnagy úr.

- És hát most azt akarja ön, ugye, hogy én fizessem ki?

- Igenis jogom van azt kívánni bármelyik aláírótól, s amennyiben Noszty úr ma délig nem fizetett, kénytelen voltam a másik aláírónál mutatni be a váltót.

- Hát igen - hagyta rá az ezredes udvariasan -, kezes fizess, ez a regula. Foglaljon helyet, uram, míg összekeresem a szükséges pénzt.

- Az ezredes úr ki akarja fizetni? - kérdé ez csodálkozva.

- Természetesen. Hát nem azért jött ön, hogy kifizessem? Hiszen úgy értettem.

- Igen, igen, de joga van az ezredes úrnak legalább megvizsgálni az aláírást, és esetleg tiltakozni.

- Az ördögbe! - fortyant fel az ezredes. - Hiszen csak nem tagadhatom meg az aláírásomat?

- Bizonyos ön abban, ezredes úr, hogy ezt a váltót aláírta?

- Persze hogy bizonyos vagyok. Hiszen csak emlékszik az ember, nem vagyok én demenciában¹³.

- Tessék csak jobban megnézni.

- Ej, ön úgy tesz, mintha gyanakodnék, hogy nem az én írásom.

- Bizonyosan tudom, hogy nem az ezredes úré! - kiáltott fel élénken Kozsehuba.

- Ezer ördög! - pattant fel az ezredes. - Hogy meri ön kétségbevonni, amire én egyszer azt mondom, hogy így van? Egy szót se többet. Itt van a pénze. Egy-kettõ, fordulj, indulj! Aláz’ szolgája!

Rossz hangulatban tért haza Kozsehuba. Már a pitvarban meghallotta, hogy vendégei vannak, akikkel Klobukné bíbelõdik odabent. Kardcsörgés, káromkodások hallatszottak ki. Könnyû volt kitalálni, hogy Nosztyék méltatlankodnak, amiért nem találták otthon.

Egy percig gondolkodott, ne forduljon-e meg, de mégiscsak benyitott hozzájuk.

- Szervusz, brúder - kiáltja eléje örvendezve a hadnagy -, de jó, hogy jössz! Már szinte megharagudtunk, hogy nem vártál be. Édesapám, Noszty Pál országgyûlési képviselõ. (Kozsehuba meghajtotta magát.) Eljöttünk, barátom, azt a bizonyos dolgot eligazítani.

- Már el van igazítva.

- Ne tréfálj, kérlek, hanem add ide az izét, a borítékot, elhoztuk a pénzedet, köszönettel.

- Ismétlem, már rendben van. A váltót ezelõtt egy negyedórával bemutattam az ezredesnek. Onnan jövök most.

- Azt a gazságot csak nem tetted meg? - hebegte a hadnagy elhalványodva.

- Ugyan, ne tettesd magad - tört ki Kozsehuba haragosan -, mintha nem tudnám, hogy össze voltatok beszélve, hogy az ezredes is csak olyan... olyan lump („mint te” - akarta mondani, de a hadnagy vérben forgó szemeit látva, megenyhítette), mint a többi lumpok.

A hadnagy hozzáugrott, és felemelte a kezét, hogy arcul üti.

Az öreg Noszty elébe állt, nem engedte.

- Te gazember! - sziszegé a hadnagy, és reszketett a dühtõl.

- Így beszél egy váltóhamisító egy becsületes emberhez - méltatlankodott Kozsehuba.

- Vigyázzon, fiatalember, türtõztesse a nyelvét! - inté tárgyilagos magaslatról az idõsb Noszty. - Ne ingerelje. Nem látja, hogy kard van az oldalán? Ahelyett, ha már megcsinálta a bonyodalmat azzal, hogy be nem várt bennünket, hanem úgy viselkedett, mint egy Shylock, segédkezzék a kibontakozásban. Hát lássuk csak. Ön bemutatta a váltót az ezredesnek; mit csinált az ezredes?

- Az ezredes kifizette a váltót.

- És mit mondott?

- Azt mondta rá, hogy õ írta alá.

Apa és fiú mély csodálkozással néztek össze.

- Menjünk - szólt az öreg -, itt többé nincs semmi keresetünk.

- De engem ez az úr megsértett! - dühöngött a hadnagy. - Ez vért kíván.

- Eredj a pokolba, az igazat mondta.

Erõvel kituszkolta fiát a szobából, mire az megelégedett vér helyett egy gõgös, lesújtó tekintettel.

- Eredj már, kérlek, itt úgyis borzasztó a festékszag.

Az ajtók tényleg újonnan voltak festve, és a hadnagy hozzá is súrolódott az egyikhez, mire dühösen rúgott egyet a pitvarajtón, s tisztogatni kezdte a festékhez ért kardbojtját.

- Nem árt már annak semmi - sóhajtott az öreg -, be van az már piszkolva anélkül is.

Túl a kapun tanácstalanul álltak meg.

- Hát mármost mit tegyünk, apám? Hová? Merre?

Az öreg a gondolatait igyekezett rendbe szedni.

- Az ezredes kétségen kívül gavallér ember. Az szép tõle, amit tett. Nem akart elejteni, megmentette az életedet. Fizetett ezért ezer forintot. Nem akarta, hogy a világ megtudja, ki vagy, de õ maga már tudja. Mit lehet ebbõl tehát konstatálni? Azt, hogy úriember, és jóakarattal viseltetik irántad. A katonák többnyire jószívû emberek. Kár azokat bántani. De ez más blattra tartozik. A fõ az, hogy a konkrét esetbõl szûrjük le a kardinális¹⁴ alaptételeket, amelyek aztán eligazítanak a teendõinkben. Elsõ dolgunk kipuhatolni, hogy ez a jóakarat mekkora, és mennyire aknázható ki? Ez az egyik. Mert ha nagyon erõs a jóakarata, akkor el lehet talán végképp simítani a dolgot. Azonban azt is konstatáltam, ugye, hogy úriember. Ez a második. Itt megint az áll elõ, hogy nagyon úriember-e, vagy csak afféle úri svádájú jó bácsi? Mert ha nagyon úriember, akkor nem engedi elsimítani azt a disznóságot, amit elkövettél, és nem öl meg ugyan, de megszabadítja tõled a tisztikart. No, ne szólj közbe. Hiába csikorgatod a fogadat. Mert apád vagyok, de nem akarok szamár lenni, s úgy okoskodom a dolgok fölött, amint hideg ésszel kell. Ezekhez képest tehát tisztán áll az én feladatom. Most te eredj a húgodhoz a vendéglõbe, vigasztald meg, és rendeljetek nekem is ebédet, én pedig sietek az ezredeshez, megköszönöm az eljárását, kifizetem, magamhoz veszem a váltódat, és amit meg lehet csinálni a javadra, azt megcsinálom. Csak azt mutasd meg, hogy hol lakik.

Ezzel aztán az öreg Noszty elindult jobbra, a hadnagy balra, és csak az ebédnél találkoztak, amikor már ott ült az asztalnál Kopereczky is. Lábainál a kos feküdt, s õ annak a gyapjas hátán melegítette a lábait, mert úgymond, ilyenkor õsszel, mikor még nem fûtenek, s könnyen fölfázik az ember alulról, lábmelegítõnek használja a kost, téli vadászatoknál pedig megbecsülhetetlen. Ugyan tegye csak fel rá a lábacskáit, Vilma kisasszony! Az imposztor így akart gyönyörködni ingerlõ lábformákban és bokákban.

Az öregúr viseletébõl semmit se lehetett leolvasni; mintha ércbõl volnának az arcvonásai. Jóízûen evett, fesztelenül csevegett Kopereczkyvel, amit jó jelnek vett a hadnagy, hanem azért mégis furkálta a bizonytalanság, s nem bírta sokáig megállni, hogy egy jelentõségteljes pillantással meg ne kérdezze:

- Mi van az illetõvel, apámuram?

- Nagyon úriember - felelte az apa egész közömbös hangon. (Oh, ezek a politikusok! Hogy tudnak magukon uralkodni!)

(No, hogy dagadjon meg - gondolta magában a hadnagy elszomorodva.)

Képzelhetni, milyen unalmas volt neki most végighallgatni a Kopereczky széptevéseit, parlagi bókjait, vaskos tréfáit és kijelentéseit. Éppen magyarázta, hogy õ sohasem hallgatott a tanítóira, mindent az állatoktól tanult, amit tud.

- Talán a kos is valami professzorféle magánál? - csipkedte Vilma kisasszony.

- Valóban az. Õ türelemre tanít engem, mint ahogy a méh, mely a takarékpénztári épületen van, a gyûjtésre és szorgalomra emlékeztet. Én az állatok tanítványa vagyok, és ez az egyik legfõbb büszkeségem.

A hadnagy kíváncsian nézegette a kost, jó volna most eltanulni tõle a türelmet, mert ugyancsak türelmetlenül várta az asztalbontást, míg végre okos szót válthat az apjával.

- Mit végeztél?

Az öregúr kivette nadrágzsebébõl a kettérepesztett váltót, és átadta.

- Ezt elhoztam - mondá -, a becsületet tehát úgy-ahogy megmentettem, hanem az angyalbõr elveszett.

- Hogy érted ezt?

- Úgy, hogy a váltómanipulációról csak két ember tud. Az egyik az ezredes, aki sohase fog arról szólni, a másik pedig Kozsehuba, aki talán szólni fog róla, de ez csak pletykaszámba esik. Mindamellett ez legyen az utolsó botlásod ezen a téren, mert ez nagyon csúnya és veszedelmes dolog. Ami pedig a legközelebbi teendõket illeti, eredj fel a szobámba, és írd meg a lemondásodat, az ezredes követeli, hogy le a mundérral, lépj ki a hadsereg kötelékébõl, azután pedig csomagolj, megyünk haza. S ha nagyon tapintatos akarsz lenni, kezdj köhögni, mert egészségi okokból jössz; a felvidéki éles levegõ megtámadta a tüdõdet.

Így folyt és így végzõdött a Nosztyék felvidéki kirándulása. A legszebb hadnagyot elvitték Trencsénbõl, ami azonban nem hagyott nagyobb ûrt a kis tót városban, mert más hadnagy jött a helyére. Velkovics Rozália sírt, ahol nem látták, egy csomó hitelezõ pedig káromkodott, ahol hallották. Még egy darabig irkáltak utána, hol neki, hol az apjának, de miután választ nem kaptak, elmaradoztak apránként, mint a darazsak az elvirágzott fától.

Innen-onnan végképp is elfeledkeztek volna róla, ha Kopereczky nem járna egy idõ óta annyit Budapestre, s nem hozna róla némi híreket, hogy köhécsel, hogy azért hagyta el a katonai pályát, majd meg hogy vért hány. („A mi vérünk az, amit hány” - sopánkodtak a hitelezõk.) Némelykor Velkovics Rozáliának is hozott valami üzenetet tõle, s az akkor rendesen elpirul vagy elsápad.

Ebbõl aztán kombinálni lehet, aki akar. Hanem abból is lehet kombinálni, hogy valahányszor Kopereczky Budapestre megy, mindig találkozik Nosztyékkal. Sõt itthon is sokat gondol rájuk, mert ami galócát fognak a Vágban s ami vadkecskét lõnek a krapeci erdõben, az mind Noszty Pál címére megy a fõvárosba.

S hovatovább mind több-több gyanús jel gyûlik össze. Az õsi bagolyfészket, a krapeci kastélyt javítani kezdik tavaszkor, a bozóttal, farkastejjel, labodával fölvert kertet parkírozzák, utakat csinálnak, egzotikus bokrokat ültetnek. Valami fõ a Kopereczky fejében, meglássátok.

Hát az fõtt benne, hogy egy fél év múlva azzal állított be Pesten az öreg Nosztyhoz, ahol különben gyakori vendég volt egy idõ óta, hogy a terminus lejárt, eljött a kétezer forintért, és elhozta a zálogot.

Noszty Pál tréfára fogta a dolgot.

- Te is mindig olyat kérsz, ami nincs. Várj, kérlek, õszig, míg a vicinálisomból pénzt tudok összeütni.

Kopereczky megrázta a nagy fejét.

- Én bizony nem várok egy napot se. Elõre megmondtam. Vagy fizess rögtön, vagy pedig viszem a zálog eredetijét.

- Miféle eredetijét?

- Vilma kisasszonyt. No, mit bámulsz úgy rám, mintha meg akarnál enni? Vagy a pénzt, vagy a leányt, így volt az alku.

Noszty arca olyanra gömbölyödött ki, mint a császárzsemlye.

- Hát iszen jól van, csak ne kiabálj annyira! Azért kár olyan lármát csapni, hogy a cselédek azt hiszik, verekszünk. Hiszen ami Vilmát illeti, megkaphatod tõlem ingyen is, sõt tartom szerencsémnek. Mért nem szóltál már elõbb, hogy szereted? Hát így szokás nálatok leányt kérni?

- Ej, te azt nem érted - s fitymálólag intett a kezével. - Tudom én, mit csinálok. Mert úgy van az, bátyácskám, vagyis rectissime¹⁵, kedves apóskám, hogy az öcsém, János, IX. János, megkért a boldogult apámuram kívánságára feleségül egy Abaffy kisasszonyt Liptóból, nem is szerette pedig. Az Abaffy leány kosarat adott neki. János öcsém éppen olyan szerény, szégyenlõs ember volt, mint én, a kosarát annyira restellte, hogy beugrott a Vágba, és belefúlt. Ezt meg aztán az apám vette a szívére, és a halálos ágyán megesketett engem, hogy sohasem kérem meg a kezét anyától született teremtésnek. Ezért nem házasodtam ekkoráig. Mindig vártam, hogy valaki rám köti magát, valami olyan módon, ahogy, az a regényekben elõfordul, de az ördögnek se kellettem. Hát értesz most engem, ha én a zálogot követelem.

Noszty melegen megrázta a kezét, és megölelte.

- Látom, Kéti fiam, hogy a formulák embere vagy. Ezt szeretem. Ezzel Magyarországon még sokra lehet vinni. Jövõd van, Kéti. Olyan fõispánt csinálok belõled, mint a pinty. De igazán szereted-e a leányomat?

Kopereczky csak a szemeivel hunyorított, s bágyadtan leeresztette kezeit, mint a meglõtt bagoly a szárnyát.

- Hát Vilma szeret-e?

Kopereczky az égre nézett merengve.

- Azt csak az Isten tudja - sóhajtá.

- Nos, akkor eredj, beszélj vele!

Búsan rázta meg a fejét.

- Ez az, amit nem lehet. Hisz az megkérésszámba menne, és még kosarat is kaphatnék. Isten ments attól, hogy én szóljak. Inkább a nyelvemet vágatnám ki. Én csak passzíve viselkedhetem. Amit megfogadtam, megtartom. Nem vagyok én politikus. Én az állatok tanítványa vagyok.

- Pedig úgy beszélsz, mintha a jezsuitáké volnál.

- Neked kell elcsinálnod a dolgot - követelte Kopereczky -, vagy pedig fizesd meg a kétezer forintot, és akkor itt a medalionod, én pedig megyek szerelmi bánatomban egyenesen a Dunának, hadd lássa az apám szelleme az égbõl, hogy a kosarat ki lehet ugyan kerülni asszonyi dolgokban, hanem a vízbe fúlást nem.

- No hát csak ne menj a Dunának, hanem eredj szépen a vendéglõbe, és jöjj el este; addig én megpróbálom kiegyengetni az utat.

Így mesélik ennek a leánykérésnek a részleteit a Noszty rokonság sósabb nyelvû tagjai.

Kopereczky állítólag megjelent este a Nosztyék lakásán. A képviselõ azonban a klubban volt, Feri pedig a színházban. Vilmát egyedül találta nagynénjével, özvegy Ilvánczyné született Noszty Erzsébettel, aki a háztartást vezette fivérénél.

Nyomasztó hangulat támadt beléptével. Vontatottan indult meg a társalgás, s minduntalan megakadt. A hölgyek hímzéseik fölé hajoltak, Kopereczky pedig a családi képeket látszott nézegetni. A néma idõközökben hangosan ketyegett a falióra, mint egy szorongó szív. Hol a nagynéni, hol Vilma kérdezett valami nagyon közömbös dolgot, amire szórakozottan felelt Kopereczky; ügyetlen, elfogult volt, mint egy diák, mintha valami leszorítaná a nyelvét, miközben szelíden, reményteljesen függeszté szemeit Vilmára, mint a mesékben a kõvé vált lovag, kit a csillaghomlokú királykisasszony egy varázsszava van hivatva megeleveníteni.

A nagynéni a kos után tudakozódott.

- A kost tetszik kérdezni? Sajnos nem akarják a vasúton felvenni kutya gyanánt, azért nem hordhatom magammal. Ilyenkor otthon legel a krapeci kertemben.

- Zöld-e már maguknál a természet?

- Ó, igen, a krapeci kertemben már virágoznak a barackfák és az orgonabokrok.

A krapeci kert jó témának ígérkezett. Elmondta, hogy újonnan rendezte az õsi parkot, és renoválta a kastélyt. Gondolta magában, utat egyenget Vilmának, hogy minden szemérem nélkül elejthessen itt egy melegebb vagy jelentõsebb célzást, ha ugyan tartogat ilyet számára. De Vilma egy csöppet se látszott érdeklõdni a krapeci kastély munkálatai iránt, pedig tudhatja már apjától, hogy azok az õ kedvéért folynak.

Kopereczky elkomorodott. Legalább annyit kérdezhetett volna, hogy miért, kinek újíttatja a kastélyt, s ebbõl olyan szépen, illedelmesen következett volna a többi.

Nagy zavarában most már õ kezdett fölvetni témákat, idegesen nézegetve az óráját.

- Nem mondta Pali bácsi, hogy mikor jön haza?

- Az a „mesterek”-tõl függ. Tudja, azoktól a mesterektõl, akik a tarokk végén még visszatartják az urakat.

- Ösmerem ezeket a mestereket.

- Biz azok éppen olyan bizonytalanok, mint általában a magyar mesteremberek.

- Akkor én talán be sem várom Pali bácsit - nyöszörgött elkeseredve.

- Minek siet, mikor olyan jóízûen beszélgetünk? - jegyzé meg csípõsen Vilma.

Kopereczky felállt, és elkezdte lassan felhúzogatni a kesztyûit.

- Nem hagyott hátra az öregúr valami nekem szóló üzenetet?

- Nem.

- Sem nem szólt önnek valamit felõlem?

Vilma ma minden gonoszságát elõszedte a szerencsétlen báró megkínzásában.

- De igen. Megálljon csak. Mi is volt? (Úgy tett, mintha elfelejtette volna.) Ahá, tudom már. Azt mesélte nekem, hogy ön házasodik. Igaz?

- Nem hitte?

- Persze hogy nem. (Felbiggyesztette ajkait, gúnyosan mosolygott, miközben három szemvesztõ gödröcske támadt szép arcán, egyik balról, másik jobbról, a harmadik, a legellenállhatatlanabb, az álla közepén.) Hogyan, ön, az állatok tanítványa? Hiszen ez nagy következetlenség lenne, az állatok nem választanak hitvestársat, hanem csak úgy élnek, ahogy jön.

- Vilma! Ejnye, Vilma - intette a nagynénje.

- Az nem áll, kérem, mert a gerlicének párja van, a papagáj pedig örök szövetséget köt a hímjével - disputált Kopereczky. - A házasság alapgondolata kétségtelenül megtalálható az állatoknál.

- No, hála Istennek, csakhogy ráakadt!

- Egyebet nem mondott az uraatyja?

- Dehogynem. Azt is mondta, hogy engem akar feleségül venni.

Olyan közömbös, fáradt hangon, szinte fitymálva szólt, hogy Kopereczky hátgerincén halálos hideg futott végig.

- És mit felelt? - motyogta tompán, szinte elhalóan, s még a szemeit is behunyta, mint egy halálraítélt, akit most mindjárt szíven lõnek.

Vilma nagy figyelemmel igyekezett egy finom selyemszálat átbújtatni a tû fokán.

- Azt mondtam - szólt lassan, vontatottan, miközben ásított egyet -, hogy hozzámegyek.

- Vilma, édes Vilma! - kiáltá Kopereczky elérzékenyülten feléje rohanva. - Én vagyok a világ legboldogabb embere.

- Nonono, azért csak ne taszítson fel! Ejnye, Kopereczky! Eresszen el! Maga szemtelen!

- Oh, Vilma, Vilma! - lihegett lázasan. - Hát így szokás igent mondani?

Vilma az ölelés elõl a nagynénje mögé menekült, s onnan felelt fel, mint valami bástya mögül:

- Hát így szokás úri kisasszonyt megkérni?

- Bocsássa meg nekem, hiszen tudja, hogy én az állatok tanítványa vagyok.

Hiszen Vilma tudta is, de õ meg a Sacré-Coeur-ök tanítványa volt ahol Anselma nõvértõl azt az aranytanácsot tanulta, hogy aki gyalog van, az ne válogasson a hintókban, hanem üljön fel mindjárt az elsõ kínálkozó jármûre.