ÖTÖDIK FEJEZET

A krapeci uradalom és a nélkülözhetetlen Bubenyik

Trencsénben a Nagy Szamárnál a báró fogata várta őket; négy szép, erős pej, olyan kövérek, hogy szinte rengett rajtuk a hús.

- Sohasem láttam még ilyen hízott lovakat - vélte Malinka. - Ezeket Marienbadba kellene küldeni, nem Bontóvárra!

- Meghiszem azt - kevélykedett Kopereczky. - De nézze csak, mit esznek!

Malinkának erőnek erejével be kellett nyúlnia az egyik abrakos tarisznyába, ahonnan egy marék zabot emelt ki.

- Tegye vissza megint, és most nézze meg a tenyerét. Mit lát rajta?

- Semmit.

- Ugye? - ujjongott a báró. - Hiszen éppen az, hogy semmit se lát, hogy tiszta maradt a keze. Ez annyit tesz, barátja az erénynek, hogy a lovaim mosott zabot esznek. Az aztán koszt! Nem evett olyat Caligula lova se.

Trencsénben egyébiránt éppen országos vásár volt, a vidéki urak, a különféle Kopereczkyek mind bent voltak, és ünnepelték „a család gyöngyét”, aki ennélfogva köztük töltötte az estét és az éjszakát, természetesen ferbli is volt, és az új főispánt derekasan megkopasztották.

- Nem maradt egyebem - panaszkodott reggel Malinkának, üres tárcájára mutatva -, csak a rokonaim szeretete.

Mogorva hangulatban ült fel a kocsira, de innen már mulatságos volt az út Malinkának, mert még sohase látta a tótságot, bár maga is tót volt, de az enyhébb fajtából, az Alföldről, Szarvasról való: anyja, lutheránus tanárnak felesége, megözvegyülvén, onnan jött Pestre, és megnyitotta a Cinkotai Iccét, mikor még Kornél csak tizenöt éves volt.

Gyönyörű őszi idő volt, az egyik fölséges panorámából a másik nyílt. A tüdő nem tudott betelni a fenyőillatos levegővel, a szem a látnivalóval. Festői várromok bámulnak le a sziklacsúcsokról mogorván. Hol vannak a páncélos vitézek, kik itt lovagoltak hajdanában, élükön Csák Mátéval vagy valamelyik Thurzóval? Elborul az ember kedélye, és a képzelete a múltakba téved. Hej, hogy mindennek el kell múlni, ami volt! Hanem ezek a fák még tán látták őket fiatal fácska korukban! A Vág pedig nyilván még most is úgy zúg, mint akkor. És a rigók is éppen olyan vígan fütyülnek az erdõkben. Az õzek kíváncsian kandikálnak ki az erdõszéleken, és olyan félénkek, szelídek, mint mikor még azok a daliák vadásztak rájuk. A völgyekben most is nevetnek a rétek selyemfüveikkel az õszi napsugár játékában. Habár elnémult is a kürt, mely a vártoronyból harsogott; ha alszik is a kürtös valahol por alakban, ha utánadõlt is a torony, azért még sok van úgy a régi világból, ahogy volt. A hegyi patakok, ezek az ezüst gyíkok vidám locsogással sietnek a Vágba. A Vágon egy-egy tutaj úszik nagy farakományokkal. „Ni, a tót flotta!” Rajta kedélyes parasztok pipáznak „a király dobányá”-ból, nagy kalapjaik alatt, melyeket cérnára fûzött kerti csigákból készített pántlika övez.

Malinkát minden érdekelte, ezer meg ezer kérdést intézett a fõispánhoz, vagy két helyütt, ahol burgonyát szedõ, mákot tördelõ asszonyok, leányok melankolikus nótát daloltak, mindenáron le akart szállni a hintóról, hogy azokat följegyezze, mert Malinka költõi lélek volt és etnográfus, aki gyûjtötte a köznép érzésébõl fakadó virágszálakat; de Kopereczky nem engedte:

- Ugyan, ne okoskodjék; megkapja nálam az egészet összegyûjtve. A skatulyával együtt - tette hozzá vigyorogva.

Az elbájoló vidék itt-ott sárga agyagos szántóföldeken folytatódott, melyeket árkok, szakadékok szeltek keresztül-kasul. Az erdõvel borított hegyek kevésbé meredek aljából keletkezhettek e szántóföldek. A föld nem akart hozni itt csak fát, borókabokrokat, árvalányhajat és páfrányt, de az emberek kényszerítették, turkálták, piszkálták: „Teremj, kutya! Azt, amit mi vetünk beléd. Muszáj.”

Az út mellett néhány pusztai ház állt, istállók, juhakol, béresházak, ispánlak.

- Ez már az én pusztám - mondá Kopereczky. - Ez az egyik. Még egy van ezen túl, a Kicka nevû. Majd azt is útba ejtjük.

- Hát ezt hogy nevezik?

- Ez a Szedres.

- Hány hold a Szedres?

- Kétezer: a fele szántóföld, de nem sokat ér a fele se.

- Alkalmasint annál többet ér a másik fele.

- Dehogy. A másik fele semmit se ér, erdõ.

- Az erdõnek is nagy most már a becse, kivált ha a kõszén elfogy, pedig elfogy.

- Emiatt ugyan elfogyhat. Ezt az erdõt „Isten útjá”-nak hívják. Egyrészt azért, mert az õseim velem együtt ebbõl szoktak ajándékozni fát leégett községeknek és épülõ templomoknak, amiért a mennyországba reménylünk bejutni, de az nem bizonyos, a lapokba azonban rendszerint bejutunk a „nagylelkû” jelzõvel és egyéb magasztalásokkal. Másrészt pedig azért hívják úgy, mert az út az erdõben csakugyan gyakran vezet az Istenhez, amennyiben olyan veszedelem az erdõbõl fát hozni, hogy barom és ember szinte bizonyosan otthagyja a foga fehérét.

- De hisz akkor ez a kegyes ajándékozás inkább istentelenség.

- Egy kis családi flanc. Ártatlan dolog ez. A családnak van magához való esze, ez az egész, sok helyen patrónus, tehát valamit tennie, adnia kell a világ szája miatt is. Nos, a megajándékozottaknak is legyen magukhoz való eszük, s várják be türelmesen, míg a kormányozható léghajó fel lesz találva s alkalmassá téve a faszállításra.

Közel a tanyákhoz nehány eke mozgott, girhes, apró ökrök vontatták kedvetlenül. Ott volt a szántásnál Klincsók György kasznár is, szépen kiszítt tajtékpipából eregetve a füstöket. Kopereczky a hintóhoz intette.

Gurult az öreg úr, mint az ördögmotolla, nagy lihegve a kövérsége miatt, amint pedig odaért, kivette szájából nagy alázatosan a pipáját, s függõlegesen leeresztvén azt maga mellett, a fejérõl hirtelen lekapott sapkáját ráakasztotta a csutorára, nehogy valahogy szórakozottságból tiszteletlen módon a szájába vegye, míg a méltóságos báró színe elõtt áll.

- No, mi az újság, Klincsók bátya? - kérdé a fõúr nyájasan. - Mi történt egy hét alatt?

- Semmise nem, nevezetesebb - felelte a kasznár a maga tótos szókötésével.

- Van-e valami pénzzé tehetõ portéka a gazdaságban? Mert meg vagyok szorulva. Ez a fõispánság nagy érvágás. Aztán Trencsénben is megkeféltek az éjjel. Nincs pénzem, Klincsók bácsi!

- Hm, gondolkozok. (A homlokát dörzsölte szõrös kezével, mialatt becsületes, jó arca eltorzult.) Talán a birkákat megnyírjunk? De már van késõ, beüti orrát a tél. Õk nem szólják semmit, ahogy én ösmerek õket, már ti. birkákat, de ahogy a telet ösmerek, be találja hegedülni nekik. Nem, nem, ködmönkét birkáról lehúzni most nem jó, hanem fexik padláson enyémen olyan ködmön vagy hetven, kibõl birka már kiment, találtatik ugyancsak egy ökörbõr is, ebbõl tudom egy kis pénzt csinálni, mihelyest találtatik zsidó, no ez pedig találtatik.

- Miféle ökörbõrrõl beszél ön?

- Hát a Bimbóról, a tarkáról. Elhagyta minket - sóhajtott Klincsók -, éppen tegnapelõtt virradóra.

- Mi baja történt?

Klincsók úr égre emelte a szemeit.

- Isten tud. Én azt gondolok, végelgyengülésben múlt ki.

- Bizony nagyon soványok a többi ökrök is - jegyezte meg Malinka -, meg lehet a bordáikat olvasni.

Klincsók úr igyekezett menteni a becsületbõl, amit lehetett.

- Talán csak az enyim kövérségem mellett látszódja úgy.

- Ennek én vagyok az oka - szólt a fõispán -, mert kevés szénám és lóherém terem, s az a lovaknak, teheneknek kell, hát szecskára, árpaszalmára vannak szorítva. Én parancsoltam így Klincsóknak, és õ ahhoz tartja magát.

- Elég nem igazságos az, méltóságos uram - okvetetlenkedett Malinka. - A szegény ökrök keserves izzadságából, munkájából hozza terményeit a föld, s csak éppen õk nem kapnak belõle, hanem a parádés állatok falják föl.

- Isten úgy segéljen, igaza van! - kiáltott fel élénken Kopereczky, mintha csak most jönne rá. - Vesszek meg, ha nincs igaza. Hiszen a társadalomban is így van. Az emberek nagy és bölcs tömege is így alkotta meg a maga rendjét. A paraszt dolgozik és koplal, az úr pedig csinos kis diner-ken megeszi a termények javát, és böfög. Malinka, magának igaza van. Gratulálok, Malinka. Ejnye, ejnye, de szent egy igaz, amit mondott!

Egy félóráig hajtogatta, hogy milyen talpraesett megjegyzés, de azért csak úgy hagyta a dolgot, ahogy eddig, csak a bõrök eladását parancsolta meg, s azzal a kövér lovak továbbindultak.

- Szeretem ezt a Klincsókot. Nagyon derék ember, és fõleg szófogadó - dicsérte Malinkának útközben -, igaz, hogy nagyon rosszul megy a gazdaság alatta, de szeretem. Átkozottul keveset hajt a Szedres. Ha nem volna a Kicka, már régen kivicsorítottam volna a fogamat.

- A Kicka tehát a jobbik birtok?

- Az is csak olyan, hanem van ott egy gazember kasznárom, egy bizonyos Fekete György, makacs kálvinista ember, akit el akarok csapni, mert nem akar rám hallgatni, s akármit rendelek, mindig az ellenkezõjét teszi. Sejtem már (mert nem vagyok én olyan nagy szamár), hogy éppen azért megy jól a gazdaság. Mindegy, mégis elcsapom, mert szeretem a jövedelmet, de még jobban szeretem az engedelmességet. Hát nincs igazam, Malinka?

- És mennyi mármost a két birtokból az évi jövedelem, ha szabad az ilyesmirõl kérdezõsködni?

- Ráfizetek.

- Ráfizet? - kérdezte csodálkozva Malinka. - Minek gazdálkodik akkor méltóságod?

- Minek? - förmedt fel a báró némileg megbotránkozva az együgyû kérdésen. - Hát akkor mibõl éljek?

- Úgy értettem, hogy ha talán bérbe adná méltóságod a birtokot.

- Ugyan, hagyjon békét! Kinek adjam? Zsidónak? Az kizsarolja a földet. Kereszténynek? Az nem zsarolja ki, de a bért sem fizeti meg.

- Bárcsak nekem lett volna két ilyen pusztám! - sóhajtott Malinka.

- Ne kívánjon olyat, barátom! Örüljön, hogy nincs semmije. A vagyontalanoké az ország, higgye meg nekem. Ne kísértse az Istent, Malinka! Hiszen most minden a többségeken fordul meg. Többségrõl beszél a miniszterelnök és a miniszterelnököt támogató képviselõ. Mind a kettõ a többségbõl meríti létét. Többségrõl beszél a király is, mert a többség szavazza meg neki a rekrutát, a hadiköltséget és a civillistát. A többség az úr, s abban egy olyan szám Kopacska, mint Esterházy. Egyik se több egynél. De Kopacskának az az elõnye van, hogy semmije sincs, s, ha egyszer össze talál beszélni mindazokkal, akiknek nincs semmijök, kisül, hogy õk a többség. Félek, hogy észreveszik egy napon, és akkor õk az urak, övék az ország. És maga mégis elég könnyelmû, hogy két pusztát akarna! Hát meg van maga bolondulva? Malinka, Malinka, ne legyen hálátlan a gondviselés jótéteményeivel szemben!

Malinka sehogy se tudott tisztába jönni a principálisával, pedig jó megfigyelõ lévén, váltig igyekezett annak veséjébe hatolni. Hol nagyon okos embernek látszott, hol félbolondnak. Valószínûleg e kettõbõl volt összetéve. De ez se volt bizonyos. Mikor már egyes vonásokból megkonstruálta az emberét, akkor egy új fölbukkanó vonás halomra döntötte az egész képet.

Ily beszélgetések közt észre se vették, mikor egy völgykatlanban elõtûnt a hitvány Krapec falu fehér szalmafödeles házikóival s fent a dombon hatalmas fenyõfák között a Kopereczky ódon kastély, Mária Terézia korabeli manzárd fedelével, zöld zsalus ablakaival és kiülõ tornyával.

- Itthon vagyunk, barátom. Amott a rezidenciám!

A vakok közt csakugyan király a félszemû; soha még épület nem hatott annyira Malinkára, mint ez a vén fészek, pedig ugyancsak nem volt rajta semmi szépség; az egyik oldalhoz egy dísztelen fészert ragasztottak, a fedelét pedig az új zsindely csúfította el, mellyel itt-ott befoldozták a korhadt részeket. Mégis valami fönséggel látszott uralkodni az ütött-kopott kunyhók fölött.

Csakhamar behajtott a kocsis az udvarra. Az uraságot senki sem fogadta, csak a kos szaladt eleibe, hasonlóan a kutyához. Az udvaron egy tenyeres-talpas szolgáló szép példány pontyot kapart, amely ínycsiklandozó látvány jólesett Kopereczkynek; étvágyát a hegyi levegõ megnövelte.

- No, Ancsura, hogy van az asszony?

- A méltóságos asszony ma kelt fel elõször a gyerekágyból.

- Hát a kis báró mit csinál?

Ancsura félregörbítette a száját, amely majdnem a füléig ért, aztán vállat vont.

- Nézeget a kék szemecskéivel egyet-mást.

- Mit beszélsz? - szólt közbe a báró mohón és vidáman. - És mit nézeget, te Ancsura?

- Hát például engem is, ha bent vagyok.

- Ugyan eredj, te golyhó! Van is kit nézni! Hogy téged nézeget, hahaha. Hallja ezt, Malinka? Már a leányokra nézeget a kis kéthetes Kopereczky.

Rohant fel a lépcsõkön az emeletre, s meg sem állt, csak az asszony szobájában, aki még gyönge volt, a díványon feküdt, s Rozália, a komornája, regényt olvasott fel neki. A szoba túlsó szögletében bölcsõ ringott, s a kis Kopereczky aludt benne.

- Pszt, ne kopogjon olyan nagyon - riadt fel Vilma. - Alszik a gyerek. Olvasson, Rozália, csak olvasson!

- És te hogy vagy, édesem?

- Köszönöm... és te? Rendbe jöttél a fõispánsággal?

- Teljesen. Huszadikán lesz a beiktatás.

- Szent isten, olyan hamar?

- A miniszterelnök kívánta, hogy siessek.

- De hiszen az lehetetlen - szólt a menyecske elképedve. - A lakást nem lehet addig berendezni.

- Egy darabig a vendéglõben lakom, ha a megyeházán nem lehet.

- És én?

- Te itt maradsz, míg ott rendet csinálok. Aztán eljövök érted.

- Atyám hogy van?

- Atyád jó ember, Vilma, õ derekasan viseli magát. Most ott van Bontóváron.

- Hálával tartozol neki, Izrael, nagy hálával. De csak olvasson, kérem, Rozália, mert a kicsike felébred, ha nem hallja, hozzá van szokva a folytonos zümmögéshez.

- Mit? - pattant fel a báró harsogó kacajjal. - Így csaljátok meg a szegény kis Kopereczkyt? A bölcsõdal gügyögõ hangjait regényolvasásra akvirálod²³ el szegénytõl?... Igazán Noszty-vér vagy, Vilma!

Ezen aztán Vilma is elmosolyodott, és kikergette urát a szobából.

- Eredj, fölébreszted! Úgy tudsz nevetni, mint egy medve!

- Hallottál te valaha medvét nevetni?

- Ne prézsmitálj annyit, eredj már. Majd utánad küldöm a fiadat, ha fölébred.

És a nagy brontesz ember megjuhászodva, lábujjhegyen tipegett el a kis bölcsõ mellett szobájába, de nem anélkül, hogy vággyal, szeretettel teli pillantást vessen a bölcsõ belsejébe, hol csipkés vánkosokban, kipirult arcocskákkal aludt a gyermek, szemei le voltak hunyva, ajkai körül pajkos amorettek játszadoztak.

Szobájában néhány levelet talált, a legfelül egyet Bontóvárról, a Noszty Pál írásával. Ez érdekelte legjobban.

Kedves Izrael! - így szólt a levél. - Egy kis baj van Izraelben. A fogadtatás nem lesz olyan, mint reméltük. Ellenfeleink, kik részint az exfõispánhoz ragaszkodnak, részint pedig azok, akik a megyében lakó gróf Topsich Jánost óhajtották volna fõispánnak, mindent elkövetnek, hogy a közvéleményt ellened hangolják. Elhíresztelték mindenféle bogaraidat, s szellemileg, mûveltségileg képtelen embernek hirdetnek a fõispáni méltóság viselésére. Klikkek szervezkednek, intrikák szövetnek minden vonalon. Hogy mi a céljuk, nem tudom, nem látom; hiszen voltaképpen nem is tehetek semmit. Mindamellett szemmel láthatólag dolgoznak, s alkalmasint olyan hideg vagy esetleg csúfságos fogadtatást készítenek elõ, mely aztán lehetetlenné tegyen. Hogy nyomást gyakorolnak embereinkre, az világos. A fogadtatásodnál szerepet vállalt egyének egyenkint kezdenek visszahúzódni, egyiknek a lábán tályog támad, amely miatt nem húzhat csizmát, s nem mehet ebédre a küldöttséggel, a másiknak epekövei vannak, otthon kell ülnie, lemond a bankettrendezésrõl. Egy harmadik egyszerûen azért lépett ki a funkcionáriusok közül, hogy azt mondja, õ nem tud tótul, hát mit keressen a fõispán környezetében? Ezt a malíciózus kutyát, bizonyos Weszelyi Tamást, jó lesz visszaharapni, el ne felejtsd. Szóval: úgy ítélem meg a helyzetet, hogy nekünk is tenni kell valamit: egy kis ellengõzt kifejteni. Hiszen te tudod, hogy megy az ilyen, okos ember vagy (már miszerintünk), tudod, hogy ehhez pénz kell. Azért hát haladéktalanul küldj biztos ember által kétezer bikát. Szívesen költenék a magaméból, de nekem most nincs. Ami pénzt magammal hoztam, elvesztettem. Itt még a kártyajárás is helyi érdekû - azaz a helybeliek nyernek. Csókold meg helyettem Vilmát és a kis unokámat stb.

Kopereczkyt kifárasztotta az olvasás (az öreg Nosztynak hallatlan rossz írása volt), homlokán csurgott a verejték a betûk találgatásától is, de a kitalált tartalomtól még inkább, mikor lecsapta a levelet, s véletlenül az átellenes tükörbe esett pillantása, meglátván abban elszontyolodott ábrázatát, ökleivel fenyegette meg a saját énjét: „Hát kellett ez neked, te mamlasz?”

S ehhez még két vagy három más névtelen levél járult, ugyancsak Bontóvárról, mindenféle gúnyolódással, fenyegetéssel, hogy a megyébe ne próbálja a lábát betenni, mert így meg amúgy jár. „Szép zabtermésed volt az idén, Kopereczky - végzi az egyik névtelen »jóakaró« -, maradj te csak otthon, a jászolnál.”

Elfutotta szemeit a vér. Az ajtóhoz rohant, leszaladt a lépcsõkön az elõcsarnokba. - Bubenyik! - kiáltá dühösen.

De csak Malinka ült ott az elõcsarnokban egy rozzant biliárdon, az útitáskája mellett várakozva, hogy hát õvele mi lesz?

- Nini. Maga itt van? Ejnye, el is feledkeztem. Micsoda dolog ez? Se szobát nem adnak, se semmit? Hol lehet az az átkozott Bubenyik?

Kiabálásaira elõrohant a konyhából a szakácsné a varecskájával, meg a gránátostermetû Ancsura, aki az elõbb a pontyot tisztította az udvaron.

- Bubenyik a kertben van - jelentette Ancsura. - A jégvermet fedeti.

- Micsoda jégvermet? - csodálkozott a báró. - Nincsen nekünk jégvermünk.

- Van, kérem alássan. E napokban ásták ki, mialatt a méltóságos úr Pesten volt.

- De hiszen én nem adtam ki rá rendeletet. (Haragosan csóválta meg a fejét.) Már ez a Bubenyik is a nyakamra kezd nõni. Már õt is el kell csapni. Szaladj érte hamar! Maga pedig, Malinka barátom, jöjjön velem, elvezetem a szobájába, ámbár úgy látom, nem sokáig fog benne lakni, mert rossz híreket kaptam a vármegyémbõl... vagy mit is beszélek? Az ördögnek a vármegyéje az, nem az enyim. Hohó! Megálljon, ne nyúljon hozzá, maga itt a vendég, én viszem a táskát, és lehúzok azért két hatost annak a zsivány Bubenyiknek a fizetésébõl. Az a látvány, hogy õ ahhoz milyen pofát vág, megér nekem tíz forintot.

Haragos, sötét arca szinte kiengedett, megenyhült erre a gondolatra, aztán megindult a táskával a bal oldali folyosón, s útközben megkérdé Malinkától:

- Szereti a zenét?

- Magam is muzikális vagyok.

- Akkor nyissunk be ide, mert innen legjobban élvezheti este az udvari zenekaromat.

Egy tágas, ódon, bolthajtásos, tiszta, de rozoga padlójú vendégszobába vezette Malinkát. Az ablakok alatt, melyek a kertre nyújtottak kilátást, egy félig kiszáradt tó helye terült el papsajttal, beléndekkel benõve, csak a közepén volt egy kis, bokáig érõ zöld pocsolya, ellepve harmatkásával.

Az elsõ, ami a kertben szemükbe tûnt, Bubenyik volt, egy hiúzképû, fürge emberke, szürke kockás nadrágban, mely valamikor egy diplomatáé lehetett, és egy kopott, kékes mándliban, melyet új korában valami tímár- vagy lakatosmester viselt. Ancsura kiáltásaira, hogy megjött az úr, lihegve futott a kastély felé a pocsolya partjain, s hallani lehetett a békák cuppogását, amint ijedten visszaugráltak a tóba, amerre ment.

Malinka legott megértette ebbõl, hogy mi légyen a báró udvari zenekara, hanem sokkal kíváncsibb volt arra, mi történhetett Bontó megyében, s mi az oka, hogy nem sokáig maradhat itt? Aggodalmasan fürkészte a báró arcvonásait, kérdést is intézett hozzá, de az kitért elõle:

- Majd megtudja, de elõbb egy kis konferenciát tartunk Bubenyikkal. Maga is részt vehet benne.

- Ki a Bubenyik?

- Hát még nem mondtam? A komornyikom. Ritka neveletlen ember. Nagyon fogom nélkülözni, ha el kell csapnom. Pedig körülbelül ott tartunk. De addig is tegye magát itt kényelembe, mint otthon. Az Ancsura majd behoz tiszta vizet és ami egyéb hozzátartozik a komforthoz.

- Nagyon köszönöm, méltóságos uram, de én nem vagyok finnyás ember, igen kevéssel megelégszem.

- Tudom, barátom, de ami jár, jár: a szobalány behozza a szükséges macskákat, mindjárt kiadom a rendeletet.

- Milyen macskákat?

- Közönséges macskákat. Mert sok egér van az épületben éjszaka, aztán cincognak, rágcsálnak, kaparnak, és futkároznak, mint a csikók a szabad szérûn, és nem hagyják az embert aludni. Ennek ellensúlyozására macskákat nevelek, s büszkén mondhatom, kitûnõ saját tenyésztésû macskáim vannak, príma macskák, szavamra, alig várom, hogy valahol macskakiállítás legyen, mert ott én fogom elnyerni a nagydíjat. Bubenyik egy nagy kamrában éhezteti õket a beeresztés elõtt: ez teszi õket kiválóan fogékonyakká feladatuk teljesítésére. Szívós állatok. Ezek nem teszik velem azt a szemtelenséget, amit Bimbó tett a Szedrespusztán, hogy kilépett a papucsaiból. Ezek föl se veszik az éhséget, s minél jobban éheznek, annál derekasabban dolgoznak. Hja, bizony, sok minden kell egy jól berendezett falusi úri háztartásban. El kell magát látnia az embernek. Ha sok vendégem van, akkor néha csak egy-egy macska jut az egyablakos szobákra, a kétablakosra kettõ jár. Most azonban önnek annyi macskát adhatok éjszakára, amennyit éppen akar.

- Köszönöm, elég lesz kettõ is.

- Úgy fog aludni mellettük, mint a tej. Kivált, ha mint mondta, szereti a békakuruttyolást. Én részemrõl ki nem állhatom a békákat. Olyanok, mint a papok, ha felágaskodnak, csak hátralátnak. Azért legokosabb, ha nem ágaskodnak, nem mozognak.

Kopogás zaja szakította meg a báró különös okoskodásait, Bubenyik nyitott be lihegve.

- Itt vagy, híres? - förmedt rá a báró gunyoros, rikácsoló hangon.

- Ilyenkor kell jönni, mi?

Bubenyik vállat vont.

- Mit tudtam én? Nem hallottam a kocsizörgést. Hát itt vagyok most, ha kellek.

- Úgy ám, de a vendég táskáját nekem kellett behozni.

Bubenyik erre is vállat vont.

- Nem tört el benne a keze - mondá félvállról.

- Nem ám - felelte a báró csendesebben, ami csodálkozásba ejtette Malinkát -, de a fizetésedbõl levonok ezért két hatost.

- Majd kihúzom én azt kétszeresen valahol a méltóságos úr bõrén, úgy, hogy észre se veszi.

- Majd vigyázok a körmödre, imposztor. Hol csavarogtál, hé?

- A jégvermet csinálom a kertben, odalent a hársaknál.

- Hát mondtam én neked, hogy csináld? (Mérgesen toppantott a lábával.) Hogy mersz engedelmem nélkül?

- Említette, hogy jó volna egy jégverem.

- Igen, de költséget nem engedélyeztem rá.

- Hiszen nem is került az semmibe.

- Ingyen ásták ki a parasztok, ugye? - horkant fel Kopereczky, és újonnan oly dühbe hozta magát, hogy a fogait is csikorgatta.

- Nem mondom, hogy ingyen, mert...

- No látod.

- Mert még õk fizettek, hogy engedjem meg.

- Meg vagy te veszve, Bubenyik, félrebeszélsz.

Bubenyik elújságolta erre, miképpen történt a jégveremásás. Õ (mármint Bubenyik) elhíresztelte az öreg, nyugalmazott kulcsárné útján a falusi parasztok közt a régi regét; mely a kastélyhoz fûzõdik, hogy ugyanis a török világban Kopereczky Balázs kincseket ásott el valahol a kastély kertjében vagy udvarán, mikor a törökök elõl menekült. Amint aztán mindenütt ezekrõl meséltek a kapzsi parasztok a korcsmában, a kovácsmûhelyben és a malomban, két egymás után következõ éjszaka egy-egy kis cserépszilkében spirituszt gyújtott meg a kertnek azon a helyén, ahová a jégvermet õméltósága tervezte múltkor beszélgetés közben, gondoskodván róla, hogy ezt a csacska cselédségbõl többen meglássák. És íme, mi történt? Harmadnap fölkereste egy csomó összeszövetkezett paraszt, megkérték titokzatosan, engedje meg nekik, miután most nincs az úr otthon, az ásatást azon a helyen, ahol a tûz kigyúlt, mert ott lenni kell valaminek. Bubenyik ellenkezett. „Ott kincs van - mondá -, nem vagyok bolond, hogy megengedjem.” A parasztok a józan észre apelláltak: „Akkor volna maga bolond, Bubenyik, ha nem nekünk engedné megtalálni, mert mi a felét adjuk magának, de ha a báró úr ásatja ki, legfeljebb tíz forintot vet.” „Úgy ám, de az a tíz forint legalább biztos - ellenveté Bubenyik -, a ti osztalékotok pedig nem biztos.” A parasztok összesúgtak most maguk közt, és tíz forintot összerakva, elõre felkínálták, ha szemet huny az éjjeli ásatással szemben - így történt aztán, hogy tegnapelõtt éjjel kiásták a jégvermet ebben a szorgos munkaidõben, mikor minden épkézláb ember szántással-vetéssel van elfoglalva.

Kopereczky a hasát fogta nevettében, minden baját egyszeribe elfelejtvén, majdnem ujjongott örömében:

- Bubelnyicsek, Bubelnyicsek, ó, de csókolni való gazember vagy!

A bárónak hirtelen komolyra hosszabbodott meg az arca, és így folytatá:

- De ha te ilyen ravasz vagy, Bubenyik, akkor én egy fogas kérdést intézek hozzád. Az apósomnak kétezer forintot kell küldenem, mégpedig mindjárt holnap, azután nekem is szükségem van egy-két ezer forintra az installációhoz, adj hamar tanácsot: honnan szerezzem meg?

- Vegye föl a takarékpénztártól.

- Ott már kimerítettem a hitelemet.

- Úgy ám, de fölfrissült azóta.

- Mitõl?

- Hát a prágai örökség kutya? - kérdezte Bubenyik, kedveskedõn pislogva.

- Nem kutya - felelte a báró. - Hanem a kutyák kezén van, Bubenyik. Prókátorok kezén. Pör alatt.

Bubenyik erre sem jött zavarba.

- Próbáljunk a vogyinai zsidótól kérni, van annak elég.

- No, az nekem is eszembe jutott, csakhogy már két év elõtt. Azóta mindig azt csinálom, de már nem lehet többé.

- Akkor azután nincs más hátra - vélte Bubenyik -, össze kell hívni a fõkötõõröket.

Kopereczky fölszisszent ettõl a szótól, mint akit a kígyó csípett meg.

- A fõkötõõröket? - dadogta, és szemei kitágultak a rémülettõl. - Nem, nem, Bubenyik. Múljék el tõlem ez a keserû pohár. Gyengék az idegeim, nem bírom a nõsírást. Isten úgy segéljen, nem bírom meg.

- Pedig más mód nemigen van...

Kopereczky dühösen száguldott fel s alá a szobában, egyszer megállt Malinka elõtt, s felsóhajtott: „Inkább lopnám azt a pénzt, inkább lopnám”, majd megint végigmérte a szobát vagy négyszer, és agyoncsapott a tenyerével egy pókot a falon, mely játszi kedvvel ereszkedett alá mennyezeti hálójából egy finom szálon, azután tompa, sötét hangon egyezett bele mindenbe.

- Hát csak csináld meg, Bubenyik, de úgy, hogy minél kevesebb bajom legyen. Vigyázz, Bubenyik! Úgy csináld, hogy meg ne öljenek.