TIZEDIK FEJEZET

Ahová maga nem mehet az ördög, asszonnyal helyettesíti magát

Ebéd után a pipatóriumba vonultak az urak, csak Feri maradt az asszonyokkal és a szép kezek tisztelője, Horth.

Az öreg Noszty jól érezte, hogy semmi se becsesebb, mint ha az ember a maga terveinek a pántlikáját azokba a szépen kéklő füstkarikákba húzza, melyek az ebéd utáni első szippantásokból származnak. Félrehívta tehát Kopereczkyt és Homlódyt egy messzebb eső pamlagra, s előhozakodott azzal a tervvel, hogy most már Feriért kellene valamit csinálni.

- Te már úr vagy, Izrael, de ez a fiú sehogy sincs. Mert úgy vegyétek a rokonság, az összfamília erejét, mint egy századokkal dacoló épületet, melynek vannak falai, bástyái, tornyai, de vannak repedései és gyenge helyei, ahonnan az eső becsorog a fedél alá. Ezt az épületet folyton erősíteni kell, ahol gyengének mutatkozik, betömni, megszilárdítani, vaspánttal ellátni. Ez idő szerint Feri egy igen törékeny gerenda, vele kell valamit csinálni.

- Neveztesd ki - jegyzé meg Kopereczky kidülledt szemekkel, nekivörösödve, mert sehogy se akarta kiereszteni szájából a csibuk szopókáját, most lévén az illatos purzicsán a meggyulladás első stádiumában.

- Kineveztessem? Én ugyan minek?

- Hát én megkínáltam magam mellett a titkári állással, mielőtt még Malinkát ő küldte volna hozzám.

- Ostobaság! - szisszent fel Noszty Pál, és fölemelte fejét magasra, kevély daccal. - Ha egy szolgabíróságról volna szó, semmit se szólnék... De titkárság! Mit gondolsz te? Egy Noszty titkár legyen nálad? Tudod-e azt, hogy Nosz vezér Tass vezérnek a fia volt, és a pusztaszeri vércsurgatásnál úgy is csöppenhetett volna, hogy most Feri nevezett volna ki téged főispánná, s nem te őt titkárrá? Vagyis hogy én. Azazhogy - esett ki hirtelen a textusból -, ne haragíts, mennydörgősadta, és lásd be, hogy mielőtt Ferit valami állásba tennők, előbb a föltételeket kell hozzá megszerezni.

- Milyen föltételeket?

Noszty az előbbi fölgerjedés után ismét visszaesett anekdotázó kedvébe.

- Megmutatja erre az utat, barátocskám, a mi fölséges uralkodóházunk: „Bella gerant alii et tu felix Austria nube!” (Hadat viseljenek mások, te, boldog Ausztria, házasodjál.) Egyszóval: Ferinek meg kell házasodnia.

Kopereczky nagy szemeket meresztett Homlódyra, hogy az mit szól ehhez.

- Ki is van már szemelve a leány - veté oda könnyedén Homlódy.

- Én úgy tudom, hogy a közönséges életben az a logikai sorrend - vélte a főispán -, először keres az ember állást, azután asszonyt, az állás szerint.

- No persze. Eltaláltad - szakítá meg Noszty gúnyosan. - Az csak nálatok, kis tót uraknál van meg, hogy előbb valami kenyérbe, többnyire állami kenyérbe ültök, és ha az megvan, asszonyt hoztok rá, gyermekeitek lesznek, akik ismét állami jászolhoz jutnak, s ez így megy folyton-folyvást, míg csak a címerpajzst lefelé nem fordítják; nálunk, magyar uraknál megfordul a dolog, nekünk az asszony hozza a pénzt, és a hivatal elviszi; nálatok a hivatal bevétel, az asszony a kiadás.

- S még te gúnyolódol efölött! - fakadt ki Kopereczky keserűen.

- Nono, nem rosszból mondom, bocsáss meg, édes fiam - s gyöngéden elérzékenyülve megölelte. - Hiszen igaz bizony, szegény Vilmám még becsületes kelengyét sem kapott, elég szomorú.

- Én sem szemrehányásképp mondom, apa.

- No, hát akkor ne csipkelődjünk egymással, hanem értsük meg egymást. Ferinek a felesége kell hogy vagyont hozzon. Nincs abban semmi szégyenletes. A kard és a karikagyűrű hozták a domíniumokat azelőtt. A kard már a kutyáé. Az ember legfeljebb penzionált⁴⁶ generális lehet vele hatvanéves korában. A kardot mint vagyonszerzőt kicsavarták kezünkből az idők, de a karikagyűrű még megmaradt. Feri, nem azért mondom, hogy a fiam, olyan csinos gyerek, pingálni se lehet különbet, s most idevetődik, éppen mintha az Isten számára dobta volna le Tóth kisasszony.

- Ah! Ahol az este voltunk?

- Igen. Mit szólsz hozzá?

- Nekem tetszik - felelte a fõispán -, kétségkívül kedves kis bolha, de...

- De?

- De Feri olyan borotva, akit már többször végighúztak holmi fokhagymagerezdeken.

- És aztán? Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt, hogy az ilyen borotva csilloghat-villoghat, még éles lehet a lányoknál, hanem a szülõket igen nehéz már vele megborotválni. A Velkovics Rozália esetét bizonyosan hamar megtudják, s alkalmasint akad több is.

- Igen szigorú vagy szegény Ferivel szemben.

- Nem, én csak az igazságokat teregetem ki a te terveid színes pillangói elé.

- Okvetlenül meg kell próbálni, s a ti segítségtek a fõdolog. Feri kért fel az ebédnél, hogy szóljak veletek errõl.

- Én már ajánlkoztam délelõtt, be akartam mutatni - felelte Homlódy. - Én kivihetõnek tartom, ha a lánykát meg bírja nyerni. De az különc.

- Én pedig megvallom - jegyzé meg Kopereczky félig tréfásan, félig komolyan -, irigylem tõle azt a lánykát, és ...

- És még mit?

- És azt se titkolom el, hogy rokonszenvezem az öreg Tóth Mihállyal.

- Õ is szépen viselte magát irántunk - jegyzé meg Homlódy.

- De hisz ez csak ok, hogy õt rokonságunkhoz csatoljuk - érvelt Noszty.

- Hát igen, ha a dolog magától megy. De ha például tõlem kérne tanácsot az öreg, én nem ajánlanám neki, hogy Ferinek adja leányát... Feri nagyon léha fráter.

Noszty neheztelõ arcot vágott erre, letette a csibukját, felkelt, és így szólt:

- Köszönöm neked, édes fiam, bizony megint okosabb lettem valamivel.

S ezzel a terembeli másik csoport felé indult.

Kopereczkyben megmozdult a szív. „Ejnye, ez már mégis cudarság tõlem, ez a szegény öregember kiszorít engem fõispánnak, eget-földet megmozdít, hogy dûlõre vigye ügyemet, s mikor most hozzám fordul egy semmiséggel, hát én ahelyett, hogy biztatnám, kegyetlen kézzel tépegetem az atyai érzéseit.”

- Nono, ne menjen, apa! Ugyan, apa! Legyen hát esze. Szereti a fickót? Hiszen én is szeretem. Jöjjön, no, vissza, és mondja meg, mit tehetek ebben az ügyben, és megteszem, de ne haragudjék meg minden dibdáb szóért. Minek tanácskozik akkor, ha azt akarja, hogy mindenre fejet bólintsak? Ne csevegj hát velem, öreg, hanem parancsolj!

Erre aztán mosolyogva fordult vissza Noszty, s most már mint egy diadalmas diktátor bánt el a megpuhított embereivel.

- Tõled csak annyit kívánok, Izrael, hogy egy kis aprópénzzel segítsed a sógorodat. Ilyen kényes kalandhoz nem foghat üres kézzel. Egy csinos fogat, inas, egy és más, olyan életszükséglet a leányfej-bolondításhoz, mint a madárfogáshoz a lépes vesszõ. Nota bene, jegyezz fel mindent, Feri vissza fogja fizetni becsületesen. Ha pedig õ nem tenné, itt vagyok én. A pénzed olyan biztos helyen van, fiam, mintha a Szûz Mária kötényében lenne.

Kopereczky némán és sötéten bólintott a fejével, mintha elismerné, hogy az csakugyan biztos hely.

- Isten neki. Megígérem - tette hozzá vontatottan. - Ami telik.

- Adja Prága, ne félj. Tõled pedig azt várom, sógor - szólt Homlódyhoz fordulva -, hogy mint mentor⁴⁷ állsz mögötte. A famíliából csak te ismered Tóthékat, sokat segíthetsz a fiúnak, kivált a külsõ szcenériákban⁴⁸. Ha teszem azt, valamit meg akar mondani a szülõknek vagy a leánynak, ha megakad a kerék, és emelni kell rajta s több efféle, ej, hiszen tudod a becsületes gügyü mesterségét.

De már Homlódy tiltakozott ez ellen. Õ nem ért az ilyenhez.

- Hagyjatok nekem békét. Ökör vagyok én ahhoz. Ahova én belegázolok, ott nem nõ több fû. Én csak az egyenes, kitaposott utakat keresem. Azokhoz értek. Bemutatom a fiút, megdicsérem, ha valaki megsérti, kiállok érte, kérõnek is vállalkozom, ha úgy megy a dolog, hogy szembe rózsám, nézegessük meg egymást, keverjük a szép szót, a csintalan mosolygást, járjuk el a mártogatóst meg a kopogóst, adjuk a haragot az epedés fátyolán keresztül, s tálaljuk fel a színleges közönyt a kacérság tálcáján. Mind szép ez a sok incselkedés, a mindenféle cselvetés egymás közt, a falakon belül, és a végén kijön belõle valami bizonyos, vagy egy fõkötõ, vagy egy kosár. No, hát ezt értem. De mikor ma azt mondja nekem a Feri öcsém, hogy a világért se mutassam még be, mert ehhez elõbb tervet kell kigondolnia, mielõtt ismerné a leányt, még a falakon kívül, ez már nem az én eszemhez való. Hisz tudod, hogy megbuktam a tiszti vizsgán. Azért kérlek, hagyjatok engemet ki, és adjuk át az egész dolgot a feleségemnek, mert az meg az ilyen dolgokat szereti, mesterségesen felállított csapdákkal, iszalagokkal, kacskaringós útvesztõkkel. Hagyjuk Málira. Amihez az hozzányúl, abból férj és feleség lesz. Arra még az angol bank is ad kölcsönt.

- Az bizony igaz lehet - örvendezett Noszty -, hagyjuk Málikára.

- Eredj, beszélj vele magad, nagy örömet okozol neki, becsületemre mondom, és nekem is, mert legalább abbahagyja azt a kútgémcsikorgatást.

Ugyanis a zongora hangjai hatoltak be a szomszéd szalonból, s Homlódy felismerte a maga „kedvencét”, egy részletet a Lohengrinbõl.

Noszty a gyors cselekvés embere volt, legott átment a szalonba, és megkérte a sógorasszonyt, hogy ha majd bevégzi, adjon egy negyedórai audienciát - fontos ügyben.

Mire az menten összecsapta a kottákat, s otthagyta a zongorát.

- Rendelkezésére állok, sógor.

Homlódyné született Labikán Amália ugyanis nõvére volt a Noszty Pál megboldogult nejének, Feri anyjának, Labikán Milevának. Fürge, negyven és ötven közti asszony, erõsen mongol vonásokkal, ferdén vágott apró fekete szemei szinte sütöttek girbegurba kis arca közepén, mint két tüzes parázs. (Milyenek lehettek ezek húszéves korukban!) Egyébiránt inkább rút, mintsem csinos; lapos tatár orra van, lapos melle, mint a deszka s amellett roppant keskeny homloka, inkább csak vékony csík, mely a homlokot jelzi. Az egész világ csodálkozik, hol tartja azt a sok észt. Mert nagyeszûnek tartják a „kutyafejû hercegnõt” a megyében. Elõkelõségben pedig felülmúl mindeneket, bár csak egyszerû nemes családból való. De úgy mondják, hogy idetelepedett öt tatár községnek, Felsõ-, Alsó-Tatárdinak, Mahornyáknak, Drenknek, Voglánynak az õ õsei voltak a XIII. században a vezérei, aminek a Labikán (Labi kán) néven kívül bizonyítéka egy a család birtokában maradt gyûrû, melynek pecsétje két egymásba gabalyodott sárkányt ábrázol. Olyan ez az öt tatár eredetû község népe elõtt, mint akár Magyarországon a szent korona vagy Angliában a „nagy pecsét” - hogy a király személye úgyszólván jobban benne van, mintsem ahogy benne van az õ saját bõrében. Úgy, hogy ez a pecsét, mely idõk jártával férfikézbõl a Homlódyné ékszerkazettjébe jutott (az utolsó Labikánt, Nosztyné és Homlódyné fivérét, évek elõtt tépte szét a medve egy vadászaton), még most is szuverénhez méltó klenódium⁴⁹, és ha a képviselõválasztáskor rányomja egy parancsra az utolsó leányivadék a kán-családból, hogy például Noszty Pálra kell szavazni, az öt falu tatárság ott van, mint egy ember, akár étlen-szomjan a Noszty-zászlók alatt - mert úgy rendeli a kánok pecsétje.

Máskülönben minden rútsága mellett csupa sikk volt a kutyafejû hercegnõ, csupa kellem, csupa ruganyosság, minden szavánál minden arcizma mozgott, s mosolyánál szinte megvilágosodott, mint a napfénnyel elöntött tájak. Még az apró fülei is beszélni látszottak.

Végighallgatván Pál urat, kicsiny fekete szemei ugráltak az élvezettõl.

- A vadászt ismerem, de a vadat nem - mondá szaporán, aztán szétnézvén a teremben, odaintette Ferit, aki valami albumokban lapozgatott. - Végeztünk. Jó helyre fordult. A dolog meglesz. Most hagyjon beszélni a fiúval. Gyere, gyere, te pernahajder. Hát csakugyan igaz, amit apád beszélt?

- Attól függ, mit beszélt.

- Hogy szeretnél megházasodni.

- Atyám tehát közbejárt Máli néninél?

- Atyád ismeri az illetékességi helyeket.

- Megnevezte az illetõt?

- Természetesen. Csak a legnagyobb bizalom vezet célhoz. És a legnagyobb óvatosság. Mert jegyezd meg magadnak, hogy úgynevezett tapasztalatlan lányok nincsenek, csak ameddig nem szerelmesek. A róka is tud valamit, de a szerelmes leány többet tud.

- Hiszen az a baj, hogy nem szerelmes. Még nem is ismer.

- Ez csak elõny, mert így még semmi sincs elrontva. Úgy hallom, hogy te is csak ma láttad elõször. Tetszik?

Feri úr vállat vont.

- Hát úgy, úgy.

- És mi lesz a jutalmam, ha révbe segítlek? - kérdezte incselkedõn.

- Egy mázsa bonbon.

- Top. A mi madarunk lesz õ, ne félj; hacsak nincs már másnak a lépén. Mert egyelõre semmit sem tudok. Magát a kisasszonyt sem ismerem. Mindössze csak egy-két év óta laknak itt, s nem a mi fajtánkbeliek. Hallottam egyet-mást Tóthék felõl, de nem érdekelt az anyag. Hát várj egy kicsit, egy-két napot, míg a titkos detektívjeim meghozzák a kockákat, amelyekbõl kirakom az utadat. Mert tudd meg, hogy vannak olyan koboldjaim, akik kulcslyukakon, ablakhasadékon mindenüvé szétszállnak, ahová én küldöm, és meghoznak mindent, amit én akarok. No, ne bámulj úgy rám, nem vagyok én varázsló boszorkány, hanem ismerem az életet, s ez az egész. Tudod, mit, gyere el vasárnap hozzánk Voglányba, megcsináljuk az alaptervet, de ügyelj magadra, hogy addig ne találkozz valahogy a leánnyal. Ebédre gyere.

- Csókolom a kezecskéit...

Voglány mintegy három-négy kilométernyire fekszik Bontóvártól, egy szelídgesztenye-erdõ alján. Labikán-birtok, melyet Labikán László halála után felerészben Noszty Pál örökölt, felerészben Homlódyné. Homlódy megvette a Noszty-részt, kiparcellázta a földek és rétek kétharmadát a parasztok közt, amivel meglehetõsen talpra állította magát, s azonfelül megmaradt neki tisztán pár száz hold és a csinos kis váracs, bástyákkal, tornyokkal, egész középkorias pompájában. Még felvonóhídja is volt, s a kapu fölötti bástyáról két muskétás ágyú bámult le kevélyen a tágas fennsíkra, melyet az ezüst Gyík szelt ketté. Az innensõ részen a tatár falvak lapultak meg a kéklõ domb alatt, Mezernye nevû városkával, melynek bádogtornyai messze csillogtak napfényes idõben. Mezernyét tatár fõvárosnak nevezték maguk közt a tatár községek, melyeknek tatár lakói IV. Béla visszatérése után meghódoltak a királynak, és itt maradtak. Tényleg, Mezernye egészen a tatárokból élt, a boltokban a nekik való különleges kelméket árulták, a csizmadiák, szabók az õ ízlésük szerint varrták portékáikat, a szûrszabók nem tulipánokat hímeztek a szûreikre, hanem pelikánmadarakat. Szóval a tatár divat és kedvtelések szerint igazodott a tatár empórium, Mezernye, hol még a házaknak is olyan különös formájuk volt, mint a kalmuk vagy cserkesz kunyhóknak. Túl a Gyíkon kék fátyolszövet úszkált a levegõben. Ott már a vasút megy, s elbújik a hegyek közé. Az a veres torony balra a szétszórt házakkal körös-körül Alsó-Rekettyés, a Tóth Mihály úr birtoka, mögötte az erdõség tele van szarvassal, vaddisznóval, a megyebeli vadászok errõl az erdõrõl álmodoztak.

Mindezeket a kocsis mellett ülõ hajdú magyarázta el, midõn a következõ vasárnap a fõispán négy lova röpíté Noszty Ferit Voglány felé az országúton, mely hála Mac Ádámnak és a hajdani viceispánok szeretõinek, kik mind ezen a vidéken laktak, olyan sima volt és olyan kemény, mint egy biliárdasztal. A fõispán krapeci kocsisa nem tudta az utat, Feri úr se, mert gyermekkora óta a fõvárosban nevelkedett, azért hozták magukkal az öreg hajdút, ki egyet-mást megmagyarázott, ha kérdezték.

Különben szûkszavú volt, és különös szempontokból fogta fel az anyatermészetet. Egyszer-másszor élénken kiáltott fel:

- De jó volna itt szalonnát sütni!

Rendesen valami liget vagy lombos vadkörtefa volt ilyen helyen. Aztán még szebb helyek következtek, elõbukkant a kis Kapornok, egy kis giliszta folyócska, amely a Gyíkba siet; hímes pázsit terült el a Kapornok partján, füzesek, csalitok, az öreg nekilelkesedett, majdnem fölszisszent:

- Ejnye, ezt az Isten is szalonnasütésre teremtette!

Úgy látszik, elõtte az egész világ összes viszonylataiban csak úgy jelentkezett, mint a szalonnasütésre alkalmas vagy nem alkalmas hely.

Homlódyné szívélyesen fogadta unokaöccsét, ki hódolatteljesen nyújtott át neki egy kökörcsint, az õsz utolsó virágát, melyet az úton szakíttatott a hajdúval, egy pompás, szalonnasütésre alkalmas fenyves alján.

- Ne mondja, hogy üres kézzel jöttem.

- Jó tettért jót várj - mosolygott Homlódyné. - Kész a terv. Hanem elõbb ebédeljünk meg.

Nem volt más vendég a háznál, csak négyen ültek az asztalnál és a két Homlódy fiú, mind a kettõ tízéves, mert ikrek, mind a kettõ vásott kölyök, akik minduntalan összeverekedtek az asztalnál. Odakünn is örökké azt tették a parasztgyerekekkel. Szülõik nem tartottak mellettük nevelõt, hanem egy állandó sebészt, Skultényi urat, aki az asztal végén ült köztük, és állandóan kezelte õket. Rendszerint húsz-huszonkét tapasz és kötés volt egyik-egyik úrfin. Igazi tatár vér - szokta mondani Homlódyné -, nézze meg a fejüket, olyanok, mint a mopszoké vagy a Bismarcké, valóságos kutyafejek. Micsoda katonák lesznek ezekbõl, ha ugyan meg nem ölik magukat nagykorúságuk elérkeztével az afölötti versengésben, hogy melyikük az öregebb, melyiket illeti a kánok pecsétje. A szülõknek sok gondot szerzett az erre való gondolat, míg végre rendesen abban nyugodtak meg: „Ej, hát legrosszabb esetben kockát vetnek rá.”

Ebéd után Homlódy visszavonult szundikálni, Laci, Gyuri kimentek a sebésszel a falubeli kutyákat inzultálni parittyáikból, Máli néni pedig karját nyújtotta Ferinek, és bevonultak a dohányzóba, ahol Máli néni maga is rágyújtott egy csibukra.

- No, hát utánajártam a dolognak, Fintyi-Fantyi, hanem nyomkodd meg csak egy kicsit a taplómat. És most már figyelj ide, megcsinálom neked a diagnózist, azután megadom a receptet.

- Csupa fül vagyok, kedves Máli néni.

- Minden oldalról tájékoztattam magamat, és körülbelül mindent tudok, amire az ostromhoz az elsõ sakkhúzásoknál szükségünk van. Tóth Mihály maga egy becsületes, egyenes, egészséges észjárású plebejus, rettenetes hideg józanságával egy olyan bástya, hogy ezen a réven nincs mit keresnünk. Erõs fal, amin könnyen betörik az ember feje. Hanem az asszony egy pozsonyi kékfestõ leánya, valami Kohlbrunn Krisztina, hiú, rangvágyó, kapaszkodni szeretõ asszony. Amellett nagy liba, s majomszeretettel csügg az egyetlen leányán. Van benne a parvenü gõgjébõl is egy csipetnyi. Egészen a mi terveinkhez való asszony. A szilárd bástya mellett, egy papendekli fal. Ezt ott és akkor lehet behorpasztani, ahol és amikor jólesik az embernek. De nem is kell behorpasztani. Magától nyílik, mindenféle kulcsra. No, most menjünk át „õrá”. Te Feri! Te elpirultál!...

- Nem, nem. Csak a cigarettám füstjét nyeltem el.

- Nono. Hát ami a leányt illeti, az egy kellemetes teremtés, szerény és természetes. Nagy mûveltséget kapott, de mégse kékharisnya. A ruháit Párizsból, Worthtól hozatják a szülei, mégse játssza az úgynevezett paraszt comtesse-t. Hanem úgy látszik, szentimentális egy kicsit. Sok német regényt szítt föl magába. Mindenáron azt akarja, hogy õt magáért rajongják körül az udvarlók. Hiszen nem mondom, hogy ez lehetetlenség volna, mert elég csinos kis fruska. Én még ugyan nem láttam, de szavahihetõ emberek mondják. Hát jól van, adjon valamit magára, de ne kívánjon lehetetlenséget az emberektõl. A nagy vagyon fogalma ez egyszer kétségtelenül elválaszthatatlan a személyétõl, azon nem lehet segíteni. Ha az embernek például szép szeme és egyszersmind szép homloka van, nem követelheti imádójától: „te csak a homlokomért szeress”, mert az talán maga sincs tisztában, miért szereti. A szép arc nagy segítség az alaknak, mint ahogy a szép alak is segítségére rohan az arcnak, és mindkettõnek nagy segítsége a Worth-ruha, vagyis ami ezzel összefügg: a pénzesláda. Ezek a kölcsönös egymásra való hatások kitanulmányozhatatlanok. Az, aki el van bûvölve, maga sem tudja, honnan szedte fel a benyomásokat, melyekbõl valóságos dicssugarakat fon imádottja feje körül. Egy hercegnõi korona a szeplõket is megszépíti, de egy hajkorona is. A szegénység eltûnik, mint a kámfor, két égõ szem tekintetében. Szóval csodák vannak itt. De mit magyarázom én azt neked, aki már úgyis mindenféle zsírral meg vagy kenve.

- Higgye meg, sokat tanulok, Máli néni.

- Nos, hát Tóth Marinak van egy habókja, amirõl már az uram is beszélt neked. Minden udvarlójára gyanakszik, hogy a pénzéért dongja körül. Innen a sok kosár osztogatása. Mondják, hogy már több kérõnek adta ki az utat. Kétségtelen, hogy erre nem hiányzik az ok, mert ahány „végzett” gavallér van a körül fekvõ megyékben, az mind szerencsét próbál Tóthéknál. A gazdag leánynak híre van mindenfelé. Jönnek a nyalka uracskák, mint a darazsak a mézre. Tudod, az „utolsó mozdulat”. Mikor az emberek a mozduló földet akarják megállítani. Még Sáros megyébõl is próbálkoznak. Mindig tele van a porta. Sajtáryné komaasszonyom beszéli, hogy ott reggeltõl estig sütnek-fõznek, habot vernek, mákot törnek, az egyik kocsi be, a másik ki. Tóthné asszonyom odavan a nagy boldogságtól, az úr egy kicsikét sokallja, és néha bosszankodik, de a kisasszony maga teljesen megcsömörlött a bókoló lovagoktól, s olyan hideg irántok, mint a jégcsap. Sõt most már, ami nem csoda, beteges mániája, hogy csakis a hozományára vadásznak. Ez volna tehát az ügy állása magánál a leánynál.

- Biz az nem valami biztató - mondá Feri úr, savanyú hangulatba esve.

- Azért csak ne ereszd le az orrodat, mert a dolog nehéz lesz ugyan, de éppen azért szép eset, s engem fõleg ez izgat. Mert lásd, a galambot például könnyû megfogni, egy-két búzaszemet vet neki az ember, és leszáll rá. Meglõni azonban nehéz, mert sajátságos a röpülése. Nos, az urak mégse fogdossák, hanem lövik. A nehezebb az élvezetesebb.

- Hiszen van benne valami.

- Bizony jó szerencséd, hogy múltkor a gyûlés alkalmával nem mutattad be magadat. Már vége volna. A te közeledésed még gyanúsabb, mint a többi gavalléroké.

- Miért, kedves tantika?

- Mert, de ne haragudj meg, a te becses egyéniséged valóságos messze kiabáló transzparens: „Gazdag parti kerestetik.” Lampionokkal van kivilágítva rajtad. Mindezeknél fogva nagy körültekintéssel, hajszálnyi finomságú stratégiával kell megostromolni a kisasszonyt.

- Azt magam is belátom, de...

- Azt kell vele elhitetni, hogy önzetlenül beleszerettél, egy kis romantika vegyítendõ... mint ahogy élesztõ kell a kenyérbe.

- Hiszen persze, de...

- Ne szólj, kérlek, közbe, mert kizavarsz a textusból⁵⁰. Hallgass, és figyelj, hogy mit kell tenned. Mindenekelõtt meg kell tudnod, milyen lapokat járatnak Tóthék.

- Az a legkönnyebb, meg lehet kérdezni az alsórekettyési postán.

- A világért se. Semmi nyomot nem szabad hagyni, mely késõbb, mikor a kombinálás ideje következik be, halomra dönthetne mindent. A legnagyobb óvatossággal és rafinériával kell megtudni a lapokat, pedig az ugyancsak csekélység. Mikor a lapokat tudod, akkor egy olyan semleges helyen kell valahol meglátnod a kisasszonyt, ahol se téged nem ismernek, se õt, s valami olyan jellemzõt kell rajta megfigyelned, ami mintegy fogantyú legyen a további eljáráshoz.

- Nem értem.

- Majd mindjárt kidomborodik. Mondjuk, hogy a vasúton találkoznál vele, s õ egy piros kötésû magyar regényt olvasna, s történetesen kék pettyes ruhát viselne. Te mint ismeretlen, néhány epedõ, félénk pillantást vetnél rá, ez hozzátartozik a taktikához; Budapestre érve egy hirdetést tennél be a lapokba, amelyek hozzájuk járnak, de egypár olyanba is, amely nem jár hozzájuk.

- Egy hirdetést? - csodálkozott az exhadnagy. - Csak tán nem?

S ezzel mintegy lehúzatva a levegõbõl, ahol csodálatos szárnyakat vélt kapni, ösztönszerûleg nyúlt a zsebéhez, kihúzta kis kézitükrét, s megnézegette magát benne, mintha mondaná: „Eh, lárifári! Itt az én erõm.”

- Úgy van, hirdetést, úgynevezett apróhirdetést - folytatta Homlódyné -, aminõkkel tele vannak most a lapok utolsó oldalai. Ámornak pocsolyái. Ebben a hirdetésben, már ti. ha így történnék a találkozás, körülbelül ennek kellene lennie: „Egy szõke fiatal hölgy, ki ekkor és ekkor ezen és ezen a vonalon utazott, kék pettyes szövetruhát viselt, vörös kötésû regényt olvasott, olyannyira kitörülhetetlen benyomást tett kedves egyéniségével és szépségével az ott õgyelgõ fiatalemberre, hogy legyen bár férjes asszony vagy hajadon, boldoggá tenné õt, ha bõvebbi ismeretség ápolása céljából (kizárva minden rossz gondolatot) »Megsebzett szív« jelige alatt posta restante Budapestre levelet írna, s abban saját lakhelyét s jeligéjét közölve, a válaszolást is megengedné.” Egyszóval valami ilyesfélét foglalna magában a hirdetés.

- Ugyan, ugyan, mit gondol, kedves néni! - vágott közbe Feri úr megrökönyödve. - Hisz ez szerelmes diákoknak és patikáriuslegényeknek való stikli. Engedje meg, de ilyenek után már csak a marólúgivás következhetik.

Homlódyné fölénnyel nevetett, megkapván a Feri fejét, jól megrázta, miközben kinyomkodott a homlokán egy ott talált vimerlit (bõratkát).

- No hallod, nem hittem volna, hogy te olyan mamlasz vagy. Van is neked fogalmad a pszichológiáról! Úgy látom, az asszonyoknak csak a külsõ bõrét ismered, de hogy mi lakik alatta, arról fogalmad sincs. Szégyeneld magad, fiacskám. Hiszen éppen az a nagyszerû ebben a hirdetési metódusban, hogy olyan diákos, olyan primitív. Ilyenhez csak nem nyúlhat egy úgynevezett rangbeli dzsentri, egy a neve, címere csillogásával dolgozó stréber, aki a milliomos Tóth Máriát akarja megkaparintani. A Tóth Máriákra nem így vadásznak. Ez csak a pipereárus- vagy a varrólányoknak jó. De éppen azért rendíti meg Tóth Marit, mert Tóth Mari így fog okoskodni, olvasván a hirdetést: „Ez nem a ficsúr skalpvadászok közül való, õk másféle tomahawkokkal dolgoznak. Ez nem ismert engem, nem tudta, ki vagyok, mim van, csak meglátott, és megtetszettem neki. Íme végre valaki, aki szemet vetett rám, aki magamért kívánt meg. Valami tapasztalatlan jogászfiú, vagy talán egy utazó ügynök, boltoslegény, de mindegy, a tény az, hogy megtetszettem neki.” Bizseregni fog a kislány vére, majd meglátod, s csendes, holdvilágos estéken pislákoló csillagok fénye mellett, mikor megszabadul a körülötte lebzselõ fecsegõktõl, sokszor jut majd eszébe, hogy van valahol valaki, aki õrá gondol. Vajon hol jár, kicsoda, mit csinál most? Az ábrándozás egy kis ablakot nyit neki a nagy végtelenségben, ahonnan rálát...

- Aztán mi hasznom lesz nekem ebbõl, ha szabad megkérdeznem?

- Egyelõre alkalmasint semmi. Mert azt magam sem hiszem, hogy a poste restante-levelezésbe beleugorjon. Ámbátor nincsen kizárva. Mert egészen fehér liliomok csak a kertekben nõnek, a szoknyában járó liliomokról sohase tudhatni bizonyosat. De legyen így vagy úgy, egy bizonyos, hogy e különös leány szívében nyomot hagy ez az esemény, lesz ezentúl egy ismeretlen valakije, akit homályos sejtelmekbõl mindenféle kellemes tulajdonokkal ruház fel, és valahányszor este a cipõjét leveti, a gyertyát eloltja, egy elröppenõ sóhaj indul hozzá, míg egyszer aztán, miután az elvetett mag eléggé kicsírázott a szívében, megnõtt, és már azon a ponton van, hogy a kalászait is hányhatja, megjelenik a színen õ maga, az illetõ szeladon.

Noszty Feri élénken vetette fel a lehorgasztott fejét.

- Hogyhogy? - kérdé mohón.

Homlódyné diadalmas mosollyal ringatta magát a hintaszékben.

- Most értünk a harmadik felvonáshoz. A báránybõrbe bújt oroszlán leveti végre a báránybõrt. A patikáriussegéd szentimentális szerepébõl visszavedlik Noszty Ferenc úr azzá, ami volt. Azazhogy még mindig következik egy szerep, mégpedig most jön a legnehezebb: egy pillanatig diplomatává kell lennie, hogy ravaszságának eredményeit leszedhesse. És most vigyázz már!...

- Csak folytassa, folytassa kedves tante.

- Aha! Ugye kezd érdekelni?

- Akárcsak a Seherezádé meséi a kalifát.

- Mit? Te gúnyolódol? Hajolj csak ide, kutyaházi, hadd adjak közbe egy pofont. Így ni. Hát igazán nem érted, hogy mi mindent csinálhatsz kellõ ügyességgel ebbõl a mesterségesen elõállított romantikából?

- Sõt nem is sejtem.

- No, hát mondjuk, hogy ezek a lappáliák⁵¹, melyek a tervemben foglaltatnak, már mind megtörténtek, egy darabig hagyjuk forrni, érni, például a farsangig. Farsangkor aztán eljössz Voglányba hozzám egy bálba vagy Bontóvárra a sógorodhoz, mert akkoráig Vilma is beköltözködik, s bizonyosan ad egy-két fõispáni bált vagy estélyt. A bálban ott lesz véletlenül Tóth Mari is, akinek be fognak mutatni. Te akkor egy kicsit zavarba jössz, hebegsz valamit, amivel elárulod, vagy legalább érthetetlenné teszed magadat. Kimagyarázás válik szükségessé. Vagy mit tudom én, mit csinálsz. Mert az ilyenben a pillanatnyi szituáció a legjobb tanácsadó. Esetleg úgy vezeted a beszélgetés fonalait, mintha nem annak a személynek tartanád semmit nem gyanító Maridat, akibe a laphirdetések szerint beleszerettél, mintha csak csodálatosképp hasonlítana hozzá. Vallatni kezded, messzirõl indulva, hogy nem utazott-e az õsszel ezen vagy azon a vidéken, nincs-e vörös kötésû regénye, egy kék pettyes ruhája stb. Mikor bevallja, hogy van, akkor már elárultad magad, elpirulsz és elhallgatsz, mint egy tetten kapott diák. Õ meglehet, nem pirul el, nem árulja el magát, mert a mi fajtánk jobban tud tettetni, de azért biztos lehetsz, hogy már tisztában van mindennel, hogy már tudja, ki vagy.

- Bravó, tantika! - kiáltott fel az exhadnagy lelkesülten, csillogó szemekkel. - Hiszen maga lángész! Hiszen ez remek dolog!

- Látod. Mondtam én neked. A terv úgyszólván csalhatatlan, ha valami bolond véletlen ki nem lyukasztja, s akkor összehuppan, mint a hólyag. De azzal, amit mondtam, ki is van már merítve a taktikai része. A többinek magától kell történnie. Noszty Ferenc udvarolni fog ezentúl a maga módja szerint, mint a többiek. És habár szegényebb is azoknál, és talán falánkabb a hozományra, mindhiába, csacsoghatja az egész világ, figyelmeztetheti minden jó embere, hogy ilyen vagy amolyan lump, és csak a pénzét akarja, nem fogja nekik elhinni, mert lesz egy döntõ szavú pártfogója ott belül, az õ gyanakodó, bizalmatlan kis szívében, aki védelmezze: „Nem igaz, nem igaz, tudom én, hogy nem igaz, tudom én, hogy szeret, egyedül magamért.”

- Fölségesen van kigondolva!

- Ez a házasság annyi, mintha már meglenne, mert ha nem felelnek is meg egyéni tulajdonságaid annak a mintának, amit képzeletében kifest, az nem fogja nagyon zavarni. Az elképzelt tulajdonságok csak ködös képek, melyeket ki lehet cserélni, a ráma ellenben az õ saját hiúsága, melyet te kielégítettél, a rámát tehát megtartja, el nem dobja, de a képeket lassankint kicserélgeti, a képzelt tulajdonságaidat a valódi tulajdonságaiddal, s ez olyan csodálatosan megy végbe, hogy észre sem veszi, csak mikor egy órában meghökkenve látja, hogy már te vagy az ideál, és nem az elképzelt hõs. Akkor leszesz te derék gyerek, Fintyi-Fantyi, mert még a hibáid is megszépülnek, mind-mind erények lesznek.

- Bocsánatot kérek, Máli néni, de egyet nem értek - vágott közbe Feri -, hogyan mondhatja Tóth kisasszonyt hiúnak, mikor éppen abból indultunk ki, hogy mennyire szerény, magát rútnak tartja, s azt hiszi, pusztán hozományára pályáznak udvarlói?

- Mert nem vagy lélekanalizáló, kis szamaram. Hiszen éppen az a nagy hiúság, hogy tükrének se hisz, udvarlóinak se hisz, hanem még valami erõsebb tanúbizonyságra vágyik. Benneteket, férfiakat könnyû megtéveszteni, ha asszonyfélékrõl van szó. Pedig megtanulhatnátok, például egy lakásnál, ha zsinórt láttok, mely akár a plafondon szalad végig, vagy alul a falakhoz tapadva húzódik el, így elhajlik, úgy elhajlik, néhol a falba visz, teljesen mindegy, ha kék, ha zöld vagy vörös, az azért mind a csöngettyûbõl indul ki, és a csöngettyûhöz vezet vissza. Mondjuk, hogy Tóth kisasszony egy napon megszeret téged, bizonnyal nevezhetjük azt irántad való gyöngéd érzésnek, de ennek a szálai az adott esetben az õ személyi hiúságába vannak bekapcsolva, onnan indulnak ki, és oda vezetnek vissza. De ez neked túl magas, azért hát ne sokat okoskodj, hanem amit én most itt tölcsérrel a fejedbe öntöttem, vidd keresztül okosan, és meglásd, lagzi lesz belõle a végén. Az értekezlet be van fejezve, uram.

Feri felkelt, hálásan kezet csókolt Máli néninek.

- Köszönöm alássan a jó tanácsot, elfogadom minden pontjában, és teljesítem, mint egy katona, akit háborúba vezényelnek. De természetesen itt nem elég a saját igyekezetem a gondviselés segítsége nélkül. Mindenekelõtt alkalomra volna szükség, hogy valami messze levõ semleges helyen láthassam meg a kisasszonyt. Bontóvár vagy a környék nem alkalmas színhely. Hisz itt mindenki meg tudná nekem mondani, ki a „bájos ismeretlen”, aki rám oly mély benyomást tett. Minek kellene itt a laphirdetéshez fordulni? Nem, nem, ez túlságosan együgyû „griff” lenne. Ilyenkor õsszel pedig bizonyosan nem utaznak Tóthék sehova.

- Hátha. Úgy tudom, hogy szõlõjük van túl a Dunán, a Somlyó hegyen. Ilyen idõ tájban odajárnak szüretre, s minthogy berendezett házikójuk van a szõlõben, néha ott maradnak másfél hétig is.

- Ez egy eszme.

- Elmégysz?

- Eszeveszetten.

A kutyafejû hercegnõ megfenyegette az ujjaival.

- De el ne hirtelenkedj semmit. Ez a plánum most már annyira a szívemhez nõtt, mint a nagy íróknak a chef d’oeuvre-jök⁵². El ne rontsd, azt mondom, mert különben velem gyûlik meg a bajod.

- Hát mi lesz, ha elrontom?

- Megharaplak! - szólt a „tatár hercegnõ” tréfásan, kivicsorítva a fogait.

Mind megvoltak, és olyan szép sárgák voltak a dohányzástól, mint a borostyánkõ.