TIZENKETTEDIK FEJEZET

Bizonyos vadász különös tapasztalatokat szerez

Ha Tokaj a bortermő hegyek királya, Somlyó se kutya, nagy oligarcha Somlyó is. Aranyszínű nedve Grand Vin, s behűtve a világ bármelyik pecsenyeborával fölveszi a versenyt. Hanem az a baja a kereskedelemben, hogy nem egyforma, egyszer gyengébb, egyszer erősebb, egyszer aromásabb, néha csak savanykás, máskor savanyú. Sok függ attól, mikor szüretelik. Eltalálják-e az időt, amikor már érett, és amikor még nem túlérett.

Az idő előtti szüretelés rendesen megrontja a bor minőségét, az idő utáni a mennyiségét, mert a darazsak és seregélyek is osztoznak a szőlőtulajdonosokkal. Azért tehát mindenféle furfangos módokat kieszelnek, hogy a szüret idejét eltalálják, s ezáltal a darazsak és seregélyék ingyenélő hadának gátat vessenek a szőlő megdézsmálásában. A szőlőérés idején, innen-onnan szedve, néhány fürtöt tesznek két tégla közé, a téglára aztán rááll egy jól megtermett pápai cívis (mert többnyire a pápai cívisek tulajdonai a híres szőlők), s ha szétfreccsen a nedv, hirtelen lehuppan alatta a felső tégla, akkor megtartható a szüret, de ha csak lassan, alig észrevétlenül nyomódik az alsóhoz, akkor még várnia kell.

A Kohlbrunn-féle szőlőben, vagyis most már a Tóth Mihály úréban, egészen más az eljárás. A praktikus amerikánus mindenütt behoz egy kis újítást. Tóth Mihály uram ugyanis tanulmányozta a rókák természetét, s rájött, hogy a róka a savanyú szőlőt megugatja. Ha tehát a szőlőkben tartózkodó róka nem ugat többé, ez annyit jelent, hogy immár a szőlő nem éretlen, és meg van vele elégedve. Mindezeknél fogva minden teremtett lények közül a róka a legilletékesebb faktor arra, hogy a szüret idejét meghatározza. A gyakorlati élet azt követelvén, hogy a gazda mindenütt a szakismeretet honorálja, Tóth úr meghagyja a vincellérnek, Bugri Mártonnak, kinek csinos kunyhója volt a szőlő alján, hogy mikor a róka abbahagyja ősszel az ugatást, annak rendje és módja szerint azonnal üzenjen Rekettyésre.

A csõsz nem egészen osztotta ezt a tervet.

- Hiszen mind szép ez, ténsuram, a róka csakugyan ugatja a savanyú, éretlen szõlõt, és ha hallom, hát tudom, hogy legalább a polyhosokon és a hársfalevelû fajokon még alszik a bor, de ha nem hallom a róka ugatását, ez nem jelenti okvetlenül a szõlõ megérését, hanem jelentheti azt is, hogy nincs a szõlõhegyen róka.

Ez aztán olyan igazság volt, hogy az amerikánus se térhetett ki elõle, pedig ugyancsak makacs volt abban, amit fejébe vett.

- Hát tudja mit, tartson kend egy házirókát a szõlõben, és amikor kell, õvele állapíttassa meg a szüret idejét.

Bugri apó szerzett is egy kis rókát, akibõl valóságos értelmes háziállatot nevelt, mely nem szokott el tõle, egész nap vígan barangolt a szõlõben, csak enni járt haza, és éjszakára vonult be a kunyhó melletti kis házába.

Abban az esztendõben, amikor a Bontó megyei új fõispán installációja volt, dacára a Bugri apó ama mondásának, hogy sem a nagy hideget, sem a nagy meleget nem eszi meg elõlünk a német, mégis elsikkadt valahol a nagy meleg, hûvös és esõs nyár volt, a szõlõtõkék nagy termést hoztak, de a szem apró maradt, és késõn ért meg, a kis róka pedig rekedtre ugatta magát a Tóth Mihály szõlõjében. Egyszer aztán októberben mégis megérkezett az üzenet Rekettyésre, hogy „nem ugat már a róka Somlyón”.

Nosza fölkerekedett erre az egész família, Tóth uram, Tóthné asszonyom, Mari kisasszony meg a komornája, Kovács Klári, továbbá a szakácsné, az amerikai miss, aki a háztartást vitte, mióta a Mari kisasszony nevelése befejezõdött, számos ládákkal és élelmiszerekkel megrakodva megérkezének a Somlyó hegyi villába. Ezek voltak Tóth Mihálynak a legboldogabb napjai. Ide aztán rendszerint összehívta a rokonokat, eljöttek Velkovicsék Trencsénbõl, Stromm ezredes, aki jelenleg szinte Trencsénben feküdt, azonfelül a pozsonyi sógorasszonyok és férjeik, úgyhogy néha három nagy üstben kellett a birkapörköltet fõzni.

Noha már azok a víg szüretek rég elmúltak, melyekrõl a Kisfaludy versei emlékeznek, s melyekhez az õ regénye is szövõdik a szép Szegedy Rózával, a világ kevésbé szomjas már és sokkal boldogtalanabb, mint akkor, mikor még Badacsonyban, Somlyón azok a nagy „cécók” estek, s aztán egy kis bogár is beleavatkozott a Noé apánk plántájába, mindamellett még zajos a Somlyó szüretkor, világítanak esténként a pásztortüzek, mint apró csillagok, kis fehér borházak ablakaiból gyertyafény csillog, néha elpukkan egy-egy pisztoly valahol, majd kurjantás hangzik a néma csendben, s innen-onnan messzirõl elmosódott zenehangokat hoz a venyigék és barackfák közt elsuhanó szellõ.

Noha lassan mozdul a kálvinista ember, az a ténykörülmény, hogy néhány éven át a Kohlbrunn-féle szõlõn termett a legjobb és a legkeresettebb bor, arra a meggyõzõdésre vitte a szõlõtulajdonosokat, hogy mégis Tóth uram találja el leginkább a szüretelési idõt, aminek a házirókája az oka, nem csoda tehát, hogy a róka, melynek Hanzi a neve, valóságos intézménnyé nõtte ki magát; az óriási viták, melyek annak elõtte lezajlottak a szõlõtulajdonosok kisasszonynapi és azutáni tanácskozásain a szüretelés terminusának meghatározására nézve, a hatalmas beszédek a darazsak, seregélyek és a csatangoló kutyák pusztításairól, mind a lomtárba került ócskaságok, mert a Tóthék rókája, a Hanzi dönti már most el a terminust, ami Pápa városában dobszóval hirdettetik ki, s futótûzként terjed el.

- A Hanzi nem ugat többé.

Erre a varázsszóra nagy kongás-bongás támad az egész városban, üres hordók guríttatnak ki a félszerekbõl, amelyeket megforráznak. Társzekerek húzódnak végig a Somlyó felé vezetõ úton, újonnan vasalt kádakkal megrakva. Oláhcigányok jelennek meg az utcákon üstökkel és mindenféle bográcsokkal, bognárok lázas tevékenységgel rakják össze a szétesett dongákat, kovácsok forrasztják a szétpattant abroncsokat. A Griff vendéglõ és a többi kisebb megszállóhelyek vendégszobái megtelnek idegen pofájú alakokkal, ezek a szállingózó borkereskedõk, kik a mustot veszik meg a helyen, hogy mikor aztán megérik, palackokba szûrve, az egész világba elterjesszék a nemes folyadékot, mely mint a parázs tûz fut végig az emberi ereken, melegíti a vért, s kergeti a gondot.

Leginkább csak az urak mulatsága ez. Szõleje csak a jobb módú polgároknak van. De az idén a vagyontalan osztály is megmozdult. Az iparos ifjúság megvette a lábán a Findura Máté szûrszabómester egyholdas szõlõjének a reménybeli termését, és kivetette köztük annak árát (valami két forint esik egy fejre), és most szüretet fog tartani nagy parádéval, vidám tánccal egybekötve, melyre a város minden tisztességes leányzója, aki valamelyképpen az iparosztályhoz húz és tartozik, illõ tisztelettel hivatalos. Hideg ételek, sütemények a hölgyek által hozatnak. A bográcsos húst nemzetes Tajtiné és Komoráné asszonyok fogják fõzni. A zenét Rupi Jóska bandája szolgáltatja. Szóval gyönyörû dolog lesz.

Ahogy a Hanzi róka elhallgatott, legott kivonultak a rendezõk, s vékony nemzetiszín pántlikákkal kezdték díszíteni a szõlõtõkéket, mintha bizony lehetne õket szebbekké tenni, mint amilyenek, színes papírból csinált láncgirlandok és lámpák csüggtek alá a diófákról. A borház elõtti gyepet kisintelték sima táncterületnek. Csak mármost valahogy bolondjában esõ ne szakadjon erre a sok csecsebecsére! Bent a városban is megindult a lázas nyüzsgés-mozgás. A leányok ingvállakat, szoknyákat varrtak, a majszternék tepertõs pogácsákat, fokhagymás borjúcombokat és kövér ludakat sütöttek nagy tepsikben, lévén valamennyi igen jó borkorcsolya. Ekként indul meg egy egész nehezen mozduló város egyetlen róka után, ha az jól és helyesen tölti be a maga hivatását.

De még messzebbre is elértek a Hanzi elhallgatásának következményei. A Griffbe az esti vonattal egy csinos, fiatal vadász érkezett, szürke, zöld hajtókás zekében, zöld mellényben, szürke kamásnis lábszárakkal, a fején fajdkakastollas kalap volt, a vállán puska és sárga bõrtarisznya. Lehetett nagy úr, de lehetett egyszerû urasági vadász, aki talán a kastélyba akar elszerzõdni. Az ördög ismeri ki magát ebben a szélhámos világban.

A fiatalember szobát kért, megvacsorált, vacsora közben beszélgetést kezdett a korcsmárossal.

- Messze van innen a Somlyó?

- Közel van.

- Mikor kezdõdnek a szüretek?

- Néhol már holnap, de általánosan csak holnapután.

- Kaphatok reggel kocsit, mely odavisz?

- Kocsit mindig lehet kapni.

- Van ott valami vendéglõ?

- Nincs. De nem is szükséges, hogy legyen. Mindenütt fõznek ott holnap, hát bizonyosan ott is, ahova uraságod megyen.

- Nem gondolnám - mondá a vadász mosolyogva -, mert én ott senkit sem ismerek, és senkinek se vagyok vendége. Csupán bizonyos szõlõ iránt érdeklõdöm.

A vendéglõs barátságosan pislantott rá, aztán végigsimítá tenyerével fején a gyér hajat, megcsörgette zsebében az aprópénzét, és így szólt:

- Az ilyen csinos fiatalember, uram, mint ön, nem vesz ott éhen holnap, ez az én véleményem, de még szomjan se, ez szinte az én véleményem, és ha önnek az volna a véleménye holnap, hogy fölkeresne engem az iparosok szüretén, a Findura-féle szõlõben, hát azt mondanám, hogy isten hozta és a többi.

- Köszönöm szépen, kedves vendéglõs úr, bizony nem lehetetlen, hogy odahajt a szükség. Ön eszerint künn a hegyen lesz?

A korcsmáros nyeglén vonogatta vállát.

- Mi tagadás benne, ott leszek, kiviszem a leányaimat, az iparos ifjak vidám, nagy ünnepélyt rendeznek. Kivették bérbe a Findura szõlõjét. Tetszik talán ismerni Findurát?

- Nem ismerem.

- Hát kivették, és szüretet tartanak. Olyan az (és most a vadász felé kacsintott), mint mikor a bolhák köhögni próbálnak. Mi a mennykõbe köhög a bolha, mikor nincs tüdeje? De hát azért õk mégis szüretet tartanak, és az én lányaimat is meghívták. Tetszett már látni a leányaimat?

- Bizony még nem láttam.

Szétnézett, és egy testes nõszemélyre mutatott, aki nekivörösödve a konyhai tûztõl, egy messze illatozó fokhagymás rostélyossal futott végig az éttermen egy sarokasztalhoz, ahol a szokásos törzsvendégek ültek: a szerkesztõ, a polgármester, egy-két fiskális és a postafõnök.

- Ez a kisebbik, a Tinka - folytatá -, a másik, aki most nyilván a konyhában van, még ennél is csinosabb.

Ami bizony nem is mutatkozott fölöslegesnek, mert Tinka szeplõs volt, mint egy pulykatojás, és idomtalan, nagy csontú, mint egy tehén.

- Nem tehetem meg, hogy el ne menjünk, mert az egyik fiam székálló legény, és benne van a rendezõségben. Ámbátor egy vendéglõs mégiscsak több, mint egy iparos, s ha az ember maga nem becsüli meg a saját rangját, hogyan becsüljék meg mások? De én túlteszem magamat, mert úgy gondolom, hogy a vendéglõs olyan, mint a sántával való ferbliben a tízes... tetszik ismerni a sántával való ferblit?

- Mindenesetre.

- Természetesen - darált tovább a csacska vendéglõs -, hiszen látom, magyar anya szülte. Nos, a sántával való ferbliben a tízes a felsõk közt felsõ, az alsók közt alsó, vagyis a vendéglõs az iparosok közt iparos, az urak közt úr... ez az én véleményem.

- Ismeri ön a hegyet? - kérdezte a vadász.

- Mint a tulajdon tenyeremet. Szolgálhatok talán valamivel?

- Ismeri Tóth Mihályt?

- Tóth Mihályt nem ismerem, de a szõlõjét tudom, hol van. A régi Kohlbrunn-féle szõlõ. Sokat szaladgáltam benne.

- Nem tudja, itt van-e már Tóth úr?

- Itt kell neki lenni, ez az én véleményem, mert ma nálam járt a vincellérje, és egy csomó öreg hordót vett, ki is fizette. Holnap reggel elszállítom. Ön talán ismerõse Tóth úrnak? Azt mondják, nagyon gazdag és derék ember.

- Nem vagyok ismerõse, hanem arról a vidékrõl való vagyok, azért érdekel.

- Nemde, urasági vadász?

- Igen, urasági vadász vagyok.

- Mindjárt az volt a véleményem. És miféle uraságé?

- A báró Kopereczkyé.

- Sose hallottam ezt a nevet - dörmögte a korcsmáros. - Hm, már a mágnások is sokan vannak. Az ördög gondolná, hogy annyi sokan vannak, elszaporodtak, mint az egerek, hanem azért többnyire jól élnek, ez az én véleményem.

- Brozik! - kiáltá most egy harsány hang a törzsasztal mellõl, mire a testes vendéglõs, felismervén a polgármester úr hangját, megfordult a saját tengelye körül, mint egy pörgettyû, s elhagyván fiatal vendégét, rohant a nevét kiáltó hang felé.

A fiatalember pedig fizetett ezek után, és felment a szobájába. Reggel korán felkelt, és szemügyre vette az udvart.

Egy katonatiszttel találkozott a garádicson, aki rábámult és felkiáltott:

- Kriszti Gott, Noszty, te vagy az, vagy a lelked?

A vadász összerezzent.

- Pszt - figyelmeztette halkan. - Ne kiabálj, kamerád. Inkognitóban vagyok, Fitos Jánosnak vagyok a vendégkönyvbe beírva.

A tiszt nevetve csapott a vállára.

- Ej, lurkó, lurkó! Még mindig a régi rossz csont. No, hát nem találkoztunk. Szervusz, kamerád.

S ezzel fölment a lépesõn, Noszty pedig lejött, s érdeklõdni kezdett az elszállítandó hordók iránt.

Az volt a terve, hogy miután a hordókat a Tóthék szõlõjébe viszik, felkuporodik jómaga is a szekérre, s így jut el odáig, anélkül hogy útközben fûtõl fáig kérdezõsködni kelljen a szõlõ után, s esetleg áruló nyomokat hagy hátra.

Az udvaron csakugyan ott állt már egy társzekér, hordókkal megrakva. Bizonyosan ez az! A rúd végibe járom volt illesztve, ennélfogva ökrök lesznek befogva. Hm, annál jobb. Hisz akkor fel se kell ülnie a szekérre, elég lesz, ha a nyomában ballag, puskával a vállán, s ahová majd befordul a szekér, az lesz a Tóth Mihály szõlõje. Semmi se lehet megfelelõbb ennél!

Mindenekelõtt megreggelizett bent az étteremben (a korcsmáros, mondták a pincérek, már hajnalban kiment a leányaival), némi hideg sültet szerzett a tarisznyába. Az élelmezési ügy minden hadi mûveletnek egyik legfontosabb része.

Vidáman fütyörészve indult meg aztán a szekér után, mely elõtt négy sovány ökör szedegette kedvetlenül a lábait. Míg a sima út tartott a völgyben a rétek és a suhogó kukoricások között, addig szinte úgy látszott, mintha magától menne a szekér, s az ökröcskék csak azért lépegetnének, nehogy hátba lökje õket a jármû, hanem a hegyen aztán kisült, ki viszi a terhet, az ökrök testén kidudorodó megfeszült inakból.

A Somlyó csaknem egy tökéletes, szabályos kúp, mintha egy óriás a kalapjából borította volna ki a földjét, a mintegy ezerholdnyi kúpot, mely voltaképpen három kúpból áll. (Alakja a pápai tiarára emlékeztet.)

Tûzhányó volt valamikor; a legfelsõbb kúp tetején tisztán kivehetõ a kráter üst alakú öble, és szerteszét hever a sok lávakõ még most is, késõbb aztán, úgy látszik, meggondolta magát, vagyis észre tért a Somlyó, hogy mennyivel okosabb lesz másképpen adni ki a tüzet, mint forró kõzetekben, forma dat esse rei⁶¹, és most már a legalsó kúpon díszlõ venyigék gyümölcsén át jön ki a tüze. A pokolnak is vannak szerencsés ötletei.

Ment, mendegélt a vadász a kacskaringós úton mindig följebb-följebb, mindenütt a szekér nyomában, nézegetve a második, középsõ hegykúpon a szép bazaltsziklákat, vagy a dús terméssel rakott szõlõkön legeltetve szemeit. Egyik-másikról, különösen, ahol csinos volt a borház vagy villa, azt kívánva, hogy bárcsak az lenne a Tóthéké (már szinte úgy vette, hogy akkor az õ tulajdona lesz), midõn az egyik bazaltszikláról egy sólyompár röpült fel idegizgató szárnysuhogással.

Hirtelen felemelte puskáját, rálõtt, de a két madár sértetlenül szállt tova.

- Jó szerencse, vadász úr, hogy nem talált - szólalt meg a béres, ki érdeklõdve állt meg a lövés hallatára -, nagy baj lett volna, ha meglövi a szent madarat.

- Miért? - tudakolta a vadász.

- Mert ezek eszik meg a seregélyeket és a mindenféle szõlõpusztító madarakat, és talán agyon is vernék az olyan embert itt a népek, aki egy sólymot elpusztítana.

- És sok van?

- Lehet vagy húsz pár a sziklák között. Az egész Dunántúlon nincs egyebütt. Ezek is úgy maradtak itt, azt mesélgette az édesapám, aki csõsz volt a somlyói hegyen, hogy a régi nagyurak, akik itten a várban laktak, ezeknek a madaraknak az ükapáival vadásztak volna, vagyis hogy a kisasszonyaik, de az még talán akkor volt, mikor még a puskát nem találta ki a német. Elég az hozzá, hogy a nagyurak elpusztultak, de valahogy itt maradt egypár sólyommadaruk, s azóta élnek a sziklák között maradékaikban, és a tulajdon szakállukra vadásznak. Ni, most is a vár felé tartanak.

Csakugyan nyugatra röpültek, ahol az Enyingi Török Bálint egykori vára meredezik... Ott kóvályognak, keringõznek, mintha várnák, hol nyílik meg az ablak, s kinyújtja fehér kezét a várúrnõ, hogy oda szálljanak.

A vadász kissé hátramaradt, s a szekér nemsokára befordult a kecskerágóval szegezett hepehupás útról egy gondozott szõlõbe, a sárgára meszelt présház elé, hol néhány ölnyi terület gyepnek volt meghagyva. Itt kezdték lehányni a hordókat. Valami kabátos alak megjelent, és beszélgetett egy kis ideig a lerakodó emberekkel. Távolabb a magaslaton állt a villa, csinos, földszintes épület verandával, vörösre festett zsindelyfedéllel, két kéménnyel; az egyik javában füstölt.

Noszty alkalmas leshely után nézett. Olyan pontot keresett, ahonnan szemügyben tarthatja a házat és tájékát. Hiszen egyéb se kell, csak hogy Tóth Marit megláthassa, habár csak egy percre, míg valami jellemzõt, szembetûnõt jegyezhet meg róla, amelybõl aztán õ magára ismerjen a Homlódyné receptje szerint.

A Tóthék szõlõjét egy keskeny út választotta el a Hipélyi-féle szõlõtõl, a dûlõút somlyóvásárhelyi kanyarulatánál öreg kápolna állt egy dombon, birsalmafáktól környezve. A kápolnában Orbán szobra. Könnyû lebernyegben, meztelen mellel van ábrázolva, egyik kezével homlokát törülgetve (nyilvánvaló célzás, hogy meleg tavaszi napot kívánnak tõle, õt izzadó homlokkal képzelvén). Amit õ maga is érez, mert merev és gõgös a magatartása, mintha mondaná: „Én vagyok az a szent, akitõl a kálvinisták is félnek.”

Ezt a helyet választotta Noszty, ez volt a legalkalmasabb pont, itt gyanútlanul heveredhetik le a gyepre, legfeljebb fáradt vadásznak gondolják, vagy valami hitbuzgó ifjoncnak, akit a fagyosszent vonz ide, senkinek se lesz feltûnõ. Pajkos lepkék iregnek-forognak, kergetõznek a napfényben, mézes szõlõtõl részeg darazsak döngnek, s sárgarigók fütyülnek a fákon, de senki se gyaníthat rosszat, csak a birsalmák lombjai susogják: „Jázon van itt, az aranygyapjút ellopni.”

Feri egész kényelmesen látta innét a vörös ház életét. Csakhamar meggyõzõdött, hogy Tóthék már itt vannak. Egy-egy nõi alak jelent meg a verandán, majd ismét eltûnt. Késõbb aztán ebédhez terítettek a nagy kõrisfa alatt. Három hölgy ült az asztalnál és egy férfi, de természetesen nem lehetett tisztán kivenni egyiket sem. Ennek tehát nem volt semmi gyakorlati haszna. Közelrõl kell látnia Máriát, anélkül hogy magát feltûnõvé tegye. Hogy miképp fog ez megtörténni, el sem bírta gondolni egyelõre, de hát iszen arra való a gondviselés. Az ügy most már a szõnyegen van. Valami csak lesz. Valaki csak közbeavatkozik. Vagy az Isten, vagy az ördög.

Az Isten jó a jókhoz, segíti a híveit, akik valamit akarnak, segíti, de többnyire csak egy kicsinyt; a fele fáradságot neki engedve át, segíti állandóan: az ördög jó cimbora, õ is segíti az emberét, igaz, hogy csak egy darabig, de ameddig segíti, nagyon segíti.

Úgy látszik, ez az ügydarab neki lett beosztva.

Mert alighogy megérkezett Feri, és falatozni kezdett a tarisznyája tartalmából, hasmánt feküdve a gyepen, egy óriás pipacsvirágot látott úszni a Tóth-féle szõlõ barackfái között... ami természetesen nem lehetett pipacsvirág, hanem piros napernyõ. Felkönyökölt, s kitûnt, hogy két fiatal nõ lépeget a barázdán az út felé. Szíve nagyot dobbant. Felismerte Tóth Marit. Felugrott, s a kápolna mögé húzódott, fél fejjel kihajolva nézte õket.

Igen, Tóth Mari volt. De micsoda finom, törékeny termet, milyen ritmikus mozdulatok! Igaza van Homlódynak, ennek a lépése valóságos muzsika. S aztán az a szépen ívelt homloka! Hát még a fitos orra s azok a mindenféle görbületek a kis pikáns arcocskáján! Feri el volt bájolva, szinte felszisszent a szépsége láttán. Tényleg egyik érdekes példánya volt Tóth Mari azoknak a teljesen szabálytalan szépségeknek, kik nem mindenkinek tetszettek, de ha egyszer tetszenek, nem lehet belõlük könnyen kijózanodni, mert a szabályos szépségek többé-kevésbé másolatok egymásról, s könnyû az egyik helyett másikat találni, egy kis különbségen túlteszi magát a szem, de a szabálytalan szépségek unikumok, jaj annak, örökre, akibe mélyen belevésõdik egy ilyen arc...

Tóth Mari barna falú foulard-selyem ruhát viselt, finom vonalú fehér patkókkal mintázva, s széles szalmakalapot margarétavirágokkal, mely hátrataszítva, úgyszólván a hátára lapult, látni hagyva gyönyörû, tömött haját, mely koszorúba volt fonva a feje körül. Ezt jól az eszébe véste Feri.

Ez az, amire szüksége van. Könnyû selyemruha, fehér patkókkal, szalmakalap margarétavirágokkal. No meg a dog, aki elõtte ment, kiöltött nyelvvel, nagy lihegve. A dog is megemlítendõ a hirdetésben. Ejnye, de jó volna, ha a nevén szólítaná - akkor a dog neve is bent lehetne a lapokban, minden félreértés elkerülésére.

Csak kívánnia kellett. Hiszen azért volt közel az ördög.

- Bligi! - szólt most Tóth Mari kedves, csengõ hangon, s megütötte napernyõjével a kutyát. - Eredj vissza, Bligi. Ahova mi most megyünk, ott nincsen rád szükségünk. Hallod-e, Bligi?

Tehát Bliginek hívják a kutyát. Feri kivette a ceruzáját, s felírta a nevét. De a Bligi csak nem akart tágítani az úrnõje mellõl, dacára, hogy a másik nõ is mindenféle mozdulatokkal biztatta a visszamenetelre.

A másik nõ, talán jó lesz azt is érinteni a leírásban (ha Máli néni szükségesnek találja), szinte fiatal leány volt, éppoly vézna, filigrán, mint Tóth Mari, de jóval kisebb termetû, s egyébként is ég-föld különbség a két teremtés közt. Széles pogácsaarca volt, mint a bagolyé, hegyes orral, öltözetét egy cseresznyeszín szoknya képezte csipkés köténnyel, s ugyancsak csipkés ingváll rózsaszín szalagokkal díszítve, kalapot nem viselt, hanem egy sárga rózsa volt beleszúrva szurokfekete hajfonata közé.

Nyilvánvaló, hogy ez a Mari kisasszony szobalánya.

Egyre közeledtek a kápolna felé. Talán éppen oda tartanak? Feri szepegett. No iszen, csak az kellene, hogy észrevegyék leselkedését! Legott összeomlana minden. Pedig most már benne volt a vadászhevületben. A vadászéban, aki eleinte azért indul a vad nyomain, mert pecsenyére van szüksége, mert éhes, de amikor meglátja a vadat, egyszerre lázba esik, s megmámorosodik a szenvedélytõl.

A leányok meg-megálltak útközben, mintha tanácskoznának. A mozdulatukból azt lehetett kivenni, hogy a szobaleány erõsen ellenkezik valamiben, mert a kisasszony a lábával látszott toppantani, s egész alakja parancsolást fejezett ki, mire a szobaleány balra fordult, és egy keresztbe futó barázdán leszaladt a szõlõ aljára, a vincellér kunyhójába, melynek ajtaján eltûnt.

A kisasszony ezalatt a középsõ barázdán várakozott, hátracsúszott kalapját lecsatolta, és kezében lóbázta, mialatt a napsugarak hatalmukba vették élénk kis arcát, és glóriával öntötték körül.

A szobaleány kijött a kunyhóból, s titokzatosan intett a kezével, mintha mondaná: „Jöhet.”

Tóth Mari óvatosan nézett körül elõbb, s azzal õ is félretért az útból, és a kunyhó felé libegett. Nemsokára eltûntek mind a ketten, magokra zárva az ajtót.

Mindez különös és rejtélyes volt. Miért mentek oda? Mit csinálnak ott? Hátha várnak valakit? A dolog veszélyesen hasonlít valami légyotthoz. Hátha itt Pápán vagy a szõlõkben lappang valami titkos udvarló, s azért potyog az a sok kosár Rekettyésen?

Még nem is volt szerelmes, s máris féltékeny. „Hát nem vagyok én bolond?” - morogta, fölfedezvén magában e nevetséges érzelmet. De nem tehetett ellene, noha egyelõre minden dolgát elvégezte, és már mehetett volna, mégis ott maradt a kápolna mögött, valamiféle lelki kényszer nyomása alatt, bevárni a történendõket. Egy cigarettát sodort, miközben a pók nézésébe merült, mely a maga hálóját a Szent Orbán lámpása mellé fonta, hogy mikor meggyújtják, az odaverõdõ muslincákat és bogarakat kénye-kedve szerint elfogdoshassa. A XIX. század pókja sokkal értelmesebb állat, mint aminõ például egy õskori pók lehetett. A modern technika vívmányai nem hagyják hidegen. Ha az emberek kifundálnak valamit a magok érdekében, azt õ is igyekszik kiaknázni, s íme, kombinál, és olyan helyre építi rablóvárát, amelyhez közel van az éléstár.

Valami lusta nagy bogarat úgy sikerült befonnia, hogy az most kínosan vergõdik a hálóban. Ezt nézi érdeklõdve Noszty. A pók fel s alá szaladgál a selyemnél is finomabb síneken, nagy sürgés-forgásban van, mint a halász, aki cápát fogott. A Góliát-rovar egy-egy kétségbeesett mozdulatot tesz csápjaival a kibonyolódásra, s ilyenkor szakadnak a fonalak, de a leselkedõ pók egy iramodással hirtelen ott terem, s csodálatos takácsmûvészetével szinte észrevétlenül, egy szempillantás alatt igazít valamit, s újra be van bagyulálva a hálózatba.

Feri ráfújja a cigarettafüstöt a kis semmiházi pókra, s azzal mulatja magát, hogy az most már a gömörgõ füstöt is a saját hálójának nézi, s minduntalan bele akar szaladni a semmibe. Egy öreg kecskebak, aki a kápolna körüli gyepen legelész, bámész szemeket látszik vetni a pókkal incselkedõ vadászra, s elégedetlenül rázza fejét, azért-e, mert egy vadméh mászott a fülébe, s ott döng, vagy mert az a gondolat motoszkál a fejében (hiszen a kecskében van filozófiai hajlam), hogy a kis semmiházi, a pók, meg a nagy semmiházi, a vadász, voltaképpen egy mesterségben dolgoznak most.

S mint ahogy a póknak egyik szeme mindig rajta van a zsákmányán, Feri úrfié sem téveszti a kunyhó ajtaját. Jól látja, hogy íme, kilép a szobalány, és az úrnõje járását, mozdulatait mímelve (ejnye, akasztófára való fruska), könnyedén, mint egy zerge, átugorja a garádot, és megindul az úton lefelé, szilfid, ringó lépésekkel.

Majd kilép a kunyhóból Mari kisasszony is, egy darabig azzal veszõdik, hogy a dogot betuszkolja, rázárja az ajtót, megindul a szobalánya után, s alkalmasint látván, hogy az õt utánozza, hasonlóképpen õ is annak félszeg mozdulatait, esetlen fejtartását veszi fel oly híven, hogy egy vérbeli színésznõ se jobban. Feri urat kacagásra ingerli ez a kis tréfa. Mennyi ügyesség, mennyi pajkos humor van ebben a leányban! Sóvárgó tekintete szinte elnyelte. Milyen nagyon illik neki a tettetett ügyetlenség! Szeretett volna utánakiáltani: „Bravó, Mari kisasszony!”

De vajon hova mennek? - töprengett magában, s messzirõl követte õket, nagy megnyugvással, hogy a vincellérkunyhó mégsem volt találkahely.

Így mendegéltek dévánkodva a szobaleány a kisasszony, a kisasszony pedig a szobaleány testtartása szerint mórikálva magát, ami felette mulatságos látvány volt Nosztynak. A Klempa szõlõjénél egy pocsolya képzõdött a tegnapi esõzéstõl, ennek a vizénél megálltak, és amint a tükörben szokás, sokáig nézegették magukat, telhetetlen kacérsággal. A szobaleány körül is táncolta a pocsolyát, mint egy gonosz villi, mindenféle illegetéssel és hátraszegzett fejjel, hogy lásson magából valamit a víz fenekén.

Aztán megint felkerekedtek, megint mentek egy darabon, s õ is utánok, míg végre a Martay-féle pléhfedeles borháznál egy gyalogútra csaptak át, mely kecskerágóbokrok között rézsút vezetett valamerre.

Ez volt a válópont. Feri úr ideérve, búcsút vett lelkében „jövendõbelijétõl”, ki már jó messze haladt társnõjével. Még egy végsõ pillantást vetett utánuk, mielõtt nekiiramodnék a városnak. Alakjukat félig eltakarták a bokrok, csak a vállaik látszottak és a fejek, a margarétás kalap meg a sárga rózsa a szobaleány hajában. Hanem nini!

Feri úr különös felfedezést tett. Annyira élénk volt a megdöbbenése, hogy hangosan kiáltott fel:

- Hopp! Álljunk meg csak!

A szobaleány most majdnem egy fejjel volt nagyobb, mint a kisasszony, holott pedig azelõtt a kisasszony volt nagyobb, mint a szobaleány. Hopp, álljunk meg csak: hogy lehet ez?

Egész biztosan emlékezett rá, hogy így volt, mikor a házból kijönni látta õket, pedig mikor ezt a megfigyelést tette, akkor egész közel voltak hozzá. Úgy van, egymás mellett állottak a saját szõlõjükben, a középbarázdán, tanácskozva, s Mari nagyobb volt, holott a kalapja a hátára csúszott, most a fején pipeskedik, s mégis kisebb a szobaleánynál. Megfoghatatlan dolog!

Ej, bolondság! Hiszen egyszerû oka lehet. Mari esetleg valami mélyedésben megy, a szobaleány meg magaslaton.

Csakhogy Ferinek úgy tetszett, hogy míg a sima dûlõúton mentek is, magasabb volt a szobaleány. Persze most már nem lehetett megállapítani, de majdnem esküt merne rá tenni. Bosszankodott, hogy elébb nem vette észre, de ez nem csoda, mert akkor egész alakjuk s egymást mímelõ taglejtéseik vették igénybe figyelmét, míg most a gyalogúton, ahol a bokrok miatt jóformán csak a fejeik láthatók, fel kellett tûnnie a különbségnek.

De vajon valóban utánozták-e egymást? - Noszty fejében váltig erõsbödõ gyanú támadt. Hol volt az eszem eddig? Mért hittem inkább azt, hogy két nagy utánzótehetség került az utamba, mint az egyszerûbbet, a mindennapit és közelfekvõt, hogy azért osontak be a vincellér kunyhójába, mert toalettet cseréltek?

Hovatovább mind érdekesebb perspektíva nyílt meg elõtte. Hát így vagyunk? A napnál világosabb: ruhát cseréltek a kunyhóban. S mi következik ebbõl? Az, hogy a kisasszony kalandra megy, mégpedig a szobaleány képiben. Szent Isten, milyenek ezek a mai leányok!

De hát mit ér az ilyen sopánkodás? Az embernek végre is meg kell házasodnia, kivált ha az ostáblán csak ez az egy mozdulata van. Ha a mai leányok romlottak, hát romlottak, az ember nem választhatja se a múlt, se a jövõ generációbelieket, még kevésbé veheti el élettársul a kegyes életû püspököket, csak mégis a mai leányok közül kell kihúzni egyet. Lehetõleg olyat, akinek a talpához minél több föld van hozzáragadva.

Csak egy másodpercig kedvetlenítené el a fölfedezés. Jobban átgondolva a helyzetet, még örült neki. Iszen hát mirõl van szó? Egy titoknak jött nyomára, aminek esetleg hasznát veheti. Határozottan voltak vigasztaló oldalai a helyzetnek. A kisasszony a szobaleány álarca alatt folytat szerelmeteskedést bizonyosan valami alantas emberrel, tehát nem veszedelmes vetélytárssal. Nos, ez a kis árnyék föl sem ér majd a leendõ dámához, mint ahogy a királynak se számítanak azok a csínyjei, melyeket holmi Mátyás diákok és kóbor lovagok neve alatt inkognitó elkövet. Hanem mármost az a fõ, ha már ilyen világító szálat csúsztatott kezébe a sors vagy az ördög, hogy egész végére járjon.

Ezzel letért õ is a gyalogútra. „Lássunk világosabban” - mormogta, s megbiztatván egy kicsit lábait, csakhamar utolérte a leányokat, vagyis csak a nyomukban maradt egy puskalövésnyire.

És csakugyan némi világosság nyílt, amint a kanyargó gyalogút végre kilátást nyitott a szõlõhegy túlsó oldalára. Lent a hegy tövénél nagy népesség hullámzott egy szõlõben, a fákon nemzetiszín zászlók lengtek, a cikcakkos mezei utakon a város felõl egyre sereglettek a tarkábbnál tarkább alakok. Mint valami máktábla, úgy virítottak a különféle színû nõi parazolok⁶². Egy-egy hûs széláram, mely a fák leveleit megmozgatta néha, valami olyasféle elmosódó hangot hozott, mely erõsebb korában cigányhegedûbõl születhetett.

Egy taplósipkás, mándlis polgár kicsi borháza elõtt két nyársra tûzött foglyot sütött, élénken lobogó tûznél, melyet egy inasgyerek élesztgetett, rõzsével, száraz venyigével. Amint késõbb kitudódott, Répási János volt, a híres virágos szavú pápai „mérnök” - vagyis szabó, aki azért nevezte magát mérnöknek, mert jómódú lévén, se nem szabott, se nem varrt, az a legények dolga, õ csak mértéket vett a megrendelõ alanyokról. Máskülönben sem törõdött valami nagyon sokat, hogy valamely fogalom megjelölésére a helyes szót használja, sõt éppen arról volt nevezetes, hogy szabadon mert gázolni a magyar nyelv virágoskertjében, mint egy beszabadult bivaly.

Feri úr köszönt neki, s tiszteletteljesen szólítá meg:

- Ugyan kérem szeretettel, bácsi, miféle sokadalom az ott?

A taplósipkás ember körülnézett, s noha csak egy helyen mutatkozott sokadalom a láthatáron, mégis megkérdé alaposan:

- Melyiket érti elméje rejtett kuckóiban?

- Ott ni! Ahova az a két leány tart.

Répási uram megpiszkálta elõbb a tüzet.

- Hja, ott ma a vidámság szellentyûit prüszögtetik.

- Bált tartanak - kottyant közbe az inasgyerek.

Mire hirtelen nagy csattanás következett, amit Répási uram tenyere idézett elõ a szabóinas pufók képén.

- Hogy mersz beleszólni, te láb, mikor a fej beszél? De nem is láb, te kisujj! (Majd ismét nyájasan fordult Noszty felé.) Irtani kell az ifjúság fattyúhajtásának ösztönzetét, uram, mert a fejünkre nõnének a kedélyzetei. Ámbátor igazat mondott õ, mivelhogy valóban a tánc tajtékzó serlegeibe merülnek az iparoskeblû ifjúság mindkét nembeli ágazatai.

- Igen, hallottam errõl valamit, hogy szõlõt béreltek volna ki a fiatal iparosok, és szüretet tartanak. Szabad vajon oda elmenni idegennek is?

Répási uram meggondolkozott egy darabig, majd a következõ rejtélyes választ adta:

- Hahogy kézizzadtságbeli piszok terebesedik a körme alatt.

Látván, hogy nem érti meg a vadász, kedélyesen hozzátette:

- Én se cselekedvén egyébképpen, mivelhogy vágyaim zománcai engem is odahajtanak, feleségem és leányom ottlétének ténybeli árnyalatai miatt, elmeneteli akaratom csupán e két fogolynak lévén foglya; õk ugyanis nékiek elviendõk. Ha a vadász úr türelmének szivárványai medrükbõl ki nem csapnak, míg e megdicsõült szárnyasok elvesztik jellembeli nyerseségüket, én magam, Répási János, vezérlem a vígasság ama völgyébe, mert ámbátor magam is szõlõtulajdonos vagyok, itt la, jussom vagyon vendéget vinni, és én szeretem a fiatalságot... mert utóvégre a fiatalság sokat ér, már azért is, mert a fiatalságon sokkal jobban áll a ruha.

Feri köszönettel fogadta el a meghívást, s késznek ajánlkozott, hogy megvárja a foglyok elkészülését; leült õ is a tûzhöz. A ruhamérnök végigmérte tekintetével, és így szólt, inkább önmagához:

- Hm. A fehérnépek nem apprehendálnak meg⁶³.

Mialatt a foglyok vidáman sercegtek, és szemmel láthatólag zsugorodtak, addig a ruhamérnök szája egyre járt, s fejtegetései folyamán az az elõbbi homályos mondása, a köröm alatti piszokról, nyert valamennyit értelmezés tekintetében. Elmondta ugyanis, hogy a szõlõtelepnek mai szürete tanulságos példa a boldogulásra, mely az egyesülésben keresendõ. Hogy azt mondja, minden ember körme alatt van egy kis feketeség, külön-külön piszoknak neveztetik, de ha az egész emberiség összerakná, ami a körme alatt van, például a Karszt hegységre - hát egypár hold fekete termõföld lenne belõle.

Megpirulván a szalonnával kellõképpen megcsöpögtetett foglyok, miután egy régi újságpapírba csavartattak, Répási uram felhúzta ünneplõ dókáját, mely a borház ajtajának kilincsén lógott, s a taplósipkáját felcserélte fekete, új kalapjával.

- A készenléti indulás párázataiba jutottunk - mondá -, de talán ne menjünk gyalog.

Odaszólt az inasnak:

- Vezesd ki a pónit, ördögfattya!

Mire az inas bement a pincébe, mely a borházból nyúlt be a föld alá, és kisvártatva egy liliputi, körülbelül fertályakós hordócskát hajtott maga elõtt. Ez volt a „póni”.

- Immár hömpölygesd lépteink elõtt az Úr nevében, ámen - rendelé a bolondos szabó.

Szót fogadott az inas, s kellõ ügyességgel gurigázta elõttünk a kis hordót a lejtõs gyalogúton, hadd legyen fullajtár, hirdetve az egybegyûlt sokadalomnak, hogy kiváló személyiség érkezik, hozván magával ivóvendéget, de italt is.