TIZENHATODIK FEJEZET

Egy kis kóstoló az önkormányzati tevékenység mezejéről

A nagy vagyon semmit sem változtatott Kopereczky alapjellemén. Érdekes mixtum compositum⁶⁹ volt; fösvény és bőkezű, sőt pazarló. Vegyelemeire bontva, van benne egy kevés a felvidéki gavallérból, szeret sokat mulatni, ha nem kerül nagyon sokba, egy kevés az oligarchából, jólesik egy kis erőszakot gyakorolni másokon, a saját szenvedélyei kedvéért, ha nem jár nagy veszedelemmel, és végre némi kapzsi üzleti vér is beleszorult, mely arra ösztökéli, hogy minden egyes tényből kihúzza a maga kis polgári hasznát.

Elméletben talán kizárják egymást e tulajdonságok, mert hogyan lehetne gavallér a haszonleső? Tűz és víz együtt. Ám a gyakorlatban elférnek.

Ha a dalárda, a tűzoltóegyesület vagy valamely más kunyoráló küldöttség jelent meg nála, akképpen okoskodott: ezek most száz forint adományra számítanak tőlem (s ez a kicsiny becslés némi bosszúsággal tölté el), pedig voltaképpen háromszáz forintot kellene adnom a vagyonomhoz és a nevemhez mérve (s itt a gőg önté el vonásait), de nem vagyok bolond, hogy annyit adjak (szőtte tovább gondolatait nekividámult, szelíd arccal), adok nekik, a szemtelen tolvaj rablóknak, kétszáz forintot, punktum - és adott nekik a kifizetésnél (melyet rendszerint a hű Bubenyik teljesített) százötven forintot - azt is köszönjék meg.

Még jellegzetesebb példa, midőn karácsony után Klementy szerkesztő úr jelent meg nála mecénást keresve Bontó vármegye monográfiája és főispánjai napjainkig című művére, mely minden új főispán alatt mint megjelenendő kísért, de azért hihetőleg sohase lát nyomdafestéket, talán nincs megírva sem. E keresésben mindenekelőtt, azaz kizárólag báró Kopereczkyhez fordult, hangoztatván, hogy a vármegye becsülete és dicsősége függ a mű megjelenésétől. A főispán maga is belátta ezt, kedvetlenül kérdezvén:

- S mennyire rúgnának a költségek?

- Ötszáz forintra, méltóságos uram.

- Az sok, nagyon sok.

Morgott valamit a rossz termésről és a tömérdek kiadásról.

- Tekintettel azonban, hogy a mű napjainkig terjed, méltóságos uram, egészen napjainkig, vagyis...

- Értem, kedves Klementy. Azt akarja ön mondani, hogy én is benne leszek. Hát szép, szép, de talán mégis jobb volna, ha az utódom alatt jelenne meg a munka.

- Miért lenne jobb, esedezem?

- Mert akkor még jobban benne lehetnék, egész működésem kidomborodna, ahogy önök mondják.

- Ah, istenem! - sóhajtott fel Klementy szerkesztő úr, ki a váltakozó politikai viszonyok szerint már egyszer Clementnek is írta a nevét, s valószínűleg ez volt az igazi. - Ah, istenem, arra semmi kilátás, hogy méltóságod megbukjék.

- Ön gonosz hízelgő, Klementy úr.

- Higgye meg a méltóságos báró, hogy túl fog engem élni a főispáni széken s ez esetben...

- Nos, ez esetben halála utánra maradna a munka megjelenése.

- Az lehetetlen, könyörgöm.

- Miért volna lehetetlen?

- Mert nincs olyan ember az országban, aki az én írásomat el tudná olvasni. A szedők tízszer is eljönnek naponként, hogy egyes szavakat kibetűzzek nekik. A munkának tehát az én életemben kell megjelennie, vagy különben elvész az emberiségre nézve, s ezt méltóságod nem akarhatja.

- Nem, semmi esetre sem akarom - mentegetőzött a főispán -, de ötszáz forint sok pénz, nagyon sok pénz, s arra gondoltam, hogy talán leíratom az ön felügyelete alatt, tisztán, olvashatóan a megyei írnokokkal.

Klementy úr sarokba szoríttatván, belátta, hogy engednie kell az összegre nézve, minélfogva ekképpen szólott:

- Nézzük csak, méltóságos uram... egy kis számvetést csináltam a fejemben, s úgy látom, szigorúan megszorítva mindent, talán kijönnék négyszáz forinttal!

- S azt persze tõlem várná ön? Nos, meg is adnám szívesen, de nekem most, édes barátom, nincs arra való pénzem, teljességgel nincs.

Klementy úr hamiskásan hunyorított szõrtelen szemöldjével, s kihúzott a zsebébõl egy váltóûrlapot.

- Erre mindjárt gondoltam - szólt nyájas mosolygással, ami még visszataszítóbbá tette himlõhelyes arcát.

- Átkozott Ovidius! - nevetett a báró, ki minden tollat forgató embert Ovidius kollégájának tartott, mert csak errõl az egy skriblerrõl hallott egyet-mást. - Maga mindig a talpára ugrik. No, hát megfogott! Megadom magamat.

S ezzel, fogván a tollat, aláírta a váltót minden szó nélkül. Hiszen az a megjegyzés, hogy „erre mindjárt gondolt”, fölpaprikázta egy kicsit. Micsoda? Azt tételezte föl róla, hogy nincsen ötszáz forintja? No, megállj, Ovidius, ezt nem viszed szárazon!

- Hát itt van a váltócska, amice, hanem mármost mit csinál vele, azt szeretném én tudni? Aláírtam, mert szeretem magát is, az irodalmat és kultúrát is, de most jön a nehézség. Mert a megye területén nem szabad leszámítoltatni se pénzintézetnél, se magánosnál. Mit gondol, az isten szerelméért, hogy itt, ahol fõispán vagyok, négyszáz forintos váltóim cirkuláljanak? Negyvenezer forint ha volna, azt eltûrném, az méltó egy fõispánhoz, tekintélyt szerez, de négyszáz! Hisz akkor én el volnék veszve. No, hát mondja meg, mit csinál a váltóval?

- Értékesítem a szomszéd megyék valamelyik pénzintézetében.

- Ez se lehet. Mert csak az én aláírásom van rajta. Az intézetek több aláírást követelnek, de én nem vegyülhetek el mindenféle emberek közé, azt csak belátja. Az nekem derogál. Mindjárt keresztül hasítanám. Nem a váltót, hanem magát, amice, ha engem rossz társaságba keverne. Ha tud találni egy Esterházyt mellém vagy egy Nádasdyt, azt nem bánom, próbálja, de másképp nem lehet. Nos, mi lesz hát? Mert csak ezen föltétel alatt adom ki a kezembõl.

Valóságosan gyönyörködött a Klementy zavarán, mintha most õ volna felül, de Klementy nem sokáig habozott a felelettel:

- Van nekem Losoncon egy uzsorás ismerõsöm, aki rögtön leszámítolja.

- Úgy? De bizonyosan nagy kamatot vesz? - kérdi a fõispán sajnálkozón.

- Biz az rögtön levon húsz százalékot, amilyen gazember.

- E szerint maga nem kapna többet, mint...

- Háromszázhúsz forintot.

- Hallatlan szemtelenség! Nem, ezt nem tûrhetem - méltatlankodott Kopereczky s dühösen nyomta meg a csengettyûgombot, mire a fõispáni huszár jelent meg az ajtóban. - Küldd be azonnal Bubenyikot! (Azzal ismét a szerkesztõhöz fordult.) Majd elintézem én mindjárt a dolgot keresztényi módon. Addig pedig, míg Bubenyik elõjön, nekem is van egy kérésem önhöz. A voglányi járásban, mint tudja, megüresedett egy szolgabírói állás, mely két hét múlva, a január 25-iki rendkívüli közgyûlésen lesz betöltendõ, nyomja meg egy kicsit a tollat, mein lieber Klementy, a sógorom, Noszty Ferenc mellett, és önnek mint bizottsági tagnak is erõs befolyása van...

- Nemigen fog menni, méltóságos uram, megmondom õszintén, mert a fiatalurat részint nem ismerik a megyében, részint pedig ismerik. Akik nem ismerik, nem szavaznak ismeretlenre, akik pedig ismerik, inkább szavaznak másra. Vegyük ehhez, hogy az ellenfele Kaby Jóska...

- Nagy szamár.

- Az meglehet, de meg van alapítva a jövõje.

- Ugyan mivel?

- Azzal, hogy õ tudja a legszebben énekelni a cs. kir. Marseillaise-t. Aki hallotta tõle egyszer, okvetlenül rá szavaz. Érzés dolga az ilyen.

- Az ördög szántsa meg az effajta sületlen érzéseket.

- Miattam szánthatja, de azért mégse fog menni.

- Pedig a feleségem nagyon szeretné.

- Sajnos, de ami lehetetlen, az lehetetlen - sóhajtott fel Klementy.

- És én magam is akarom - ropogtatta meg az r betût a fõispán keményen.

- Hm. Akkor meg is lesz - mondá Klementy meghajolva.

- Ez már beszéd, ezt már szeretem - szólt a fõispán örvendezve, kezet szorítván Klementyvel, ki a Függetlenségi Párt egyik vezére is volt. - Ez iránt tehát rendben volnánk. Szabad!

Bubenyik lépett be.

- Mit? Te kopogtattál megint. Hányadszor mondom, hogy mikor hívatlak, akkor te nem vagy látogató, hát ne kopogtass, hanem íziben jelenj meg, mint egy szellem.

- Mit tetszik parancsolni?

- Egyelõre csak annyit, hogy eredj ki, és jöjj be kopogtatás nélkül.

Bubenyik kiment és bejött, nem ugyan nesztelenül, mint valami éjféli lélek, ellenkezõleg, nagy csörömpöléssel, mint egy pusztító tatár, mert a könyökével ügyetlenül benyomta valahogy az ajtó üvegtábláját.

- Vigyázz, hé, mert mindjárt pofon ütlek! - dühöngött a báró, vérben forgó szemekkel. - Nem tudsz egyenesen járni, vagy részeg vagy?

Bubenyik egy cseppet se ijedt meg. Jól ismerte az urát.

- Miután méltóságod rám parancsolta, hogy szellem legyek, hát azt hittem, hogy az üvegen keresztül is be tudok röpülni.

- Eredj az ostoba kifogásaiddal a pokolba! Azaz megállj csak! No, ne menj hát el, hiszen nem haraptam le az orrodat. Maradj csak, Bubenyicsek, mert azért hívattalak, hogy ezt a derék tekintetes urat megmentsük egy vérszopó piócától, ha lehet. Képzeld el, egy himpellér uzsorás négyszáz forintos jó váltóért csak háromszázhúsz forintot akarna neki adni. No, ezt a pogányságot mégse engedjük. Ha az én megyémben volna, megcsapatnám, ha százszor el van is törülve a botbüntetés. De mert nem itt lakik, csak azt kérdezem tõled, barátocskám, hogy van-e háromszázötven forintunk?

Bubenyik gondolkozott egy kicsit, szemrehányó pillantást vetett a báróra, és foghegyrõl mondá:

- Lesz.

- Akkor hát váltsd be a tekintetes úrtól ezt a váltót. Õ is jól jár, s te se jársz rosszul.

Ezekben nyilvánult a Kopereczky jelleme leghívebben. Hisz ez bolond ember, gondolná az olvasó, mert kétségkívül a balek együgyû szerepe az, amit játszik. Ha azonban jobban meggondoljuk, hogy ez a pénz mintegy szubvenciószámba ment a helyi lapnak, s hogy õ (Kopereczky) azonfelül a mecénást is adta, sõt tetejébe egy vezérkolompost szerzett vele a sógora szolgabíróságának egy felette szelíd formában, mely a Klementy úr hasznavehetõségét semmiképpen sem koptatta le, úgy azt kell tartanunk, hogy Kopereczkynek elég magához való esze volt, noha sajátosan nyilvánult. Ami pedig a költségek lefaragását illeti, ezt olyan módon csinálta, hogy szinte úgy rémlett neki a végén, mintha õ szerzett volna ötven forintot. Adakozott, s ezzel kielégíté gavalléros hajlamait, de az adományozott összegbõl vissza tudott csípni egy részt, ami viszont a kapzsisági hajlamainak felelt meg. Klementyvel szemben adta a tapasztalatlan, nagylelkû mágnást, akit mindenre rá lehet venni, Bubenyikkal szemben a ravasz, okos embert, aki mindenbõl hasznot tud húzni, a közönség elõtt pedig a bolondul pazarló mecénást, csakhogy egy kicsit visszájára sült el a törekvése, mert a fennforgó esetet véve például, Klementy tartotta õt ravasz kutyának, Bubenyik pazarló bolondnak, és a közönségnek tûnt fel úgy, mint tapasztalatlan, nagylelkû mágnás. De nem volt talán egyiknek sem igaza.

Annyi azonban bizonyos, hogy rövid idõ alatt alaposan megnyergelte a különben rakoncátlan vármegyét. Hogy mivel? Isten tudja. Éppolyan titok ez, mint amely az állatszelídítõ tekintetében rejlik. Bolond kormányzás, mely elõbb-utóbb megfeneklik, kétségtelenül van, de okos kormányzás, amely okvetlenül beválnék, nincs, és nem lehet, vagy ha lehet, eddig még ki nem találták. Kormányzás csak olyan van, amely sikerül, vagy nem sikerül. Lehet, hogy Bontó vármegyét maga Bismarck se tudná kormányozni, aki pedig egy világot húzgál az õ elméje finom cérnaszálain, s lehet, elkormányozná jól a legutolsó írnok is, ha fõispán lenne, és nem tudnák róla, hogy írnok volt, mert hát azt el kell valahogy találni. Márpedig az eltalálás ritkán az okos emberek hivatása; az okos emberek nem találgatnak, hanem rendszerint akarnak valamit, mégpedig ritkán olyast, amit a nem okosok is akarnának, s ez már magában is nagy baj. Azért aztán isten mentsen meg minden becsületes kormányt az okos fõispánoktól. Untig elég az, ha okosaknak látszanak.

Merem tehát mondani, hogy báró Kopereczky Izraelnek minden sikere beiktatási beszédének különös esetébõl sarjadzik.

De bármily hatalmasnak látszott is a fõispán, a januári rendkívüli közgyûlés tárgyai mégse hagyták hidegen a kedélyeket. A magyar nyelv iskolai tanítása tárgyában bizonyos régi megyei szabályrendelet életbe léptetése volt tárgyalásra tûzve s a már említett szolgabírói állás betöltése. Nem szenvedett kétséget, hogy Kopereczky a magyarosítás mellett van, és az se lehetett titok, hogy szolgabírónak Noszty Ferencet óhajtja, mégis nagy szervezkedés indult meg; az iskolamagyarosítás ellen a nemzetiségi bizottsági tagok fogództak össze, körülbelül a többség, a szolgabírói szék betöltése pedig fõleg a magyarokat izgatta, mint akik mindig a mellékes dolgok iránt érdeklõdnek jobban. Mindegy (a magyarok szerint), mit tanulnak a parasztkölykök, de nem mindegy, hogy ki parancsol Voglányban.

Éles megjegyzések kapcsában összehasonlítások történtek a rokon- és ellenszenv festékével. Noszty Feri végre is csak egy tacskó, Herbert és exlajdinánt. Kell a kutyának! Ha cs. és kir. kamarás, maradjon veszteg a király kamrájában, de ne vegye el más ember elõl a kenyeret. Legyen a szolgabíró köztünk nõtt, magunkszõrû ember, nem félmágnás. És fonák is volna, hogy hosszabb a mellény, mint a dolmány, hogy a szolgabíró méltóságos úr legyen, az alispán pedig csak tekintetes.

Kaby Józsira kell szavazni az igaz magyarnak. Jó öreg fiú, aki azért úszott el, mert mindenkiért jótállt. Azonfelül „a sokat szenvedett hazafiak” közé tartozott, mert rajtavesztett az ötvenes évek elején a Marseillaise éneklésén, hiszen mindnyájan hallhattátok egyszer-másszor a Kék Golyó-nál. Most már csak mosolyog rajta az ember, de azokban a bomlott idõkben dühbe hozta, bánatba ringatta, keserûségbe mártogatta a magyar szíveket, úgyhogy a felsõbbség bosszút lihegve csapott rá: „Hm. Az énekesmadárnak kalitka való.” Az pedig volt nekik Kufsteinben, el is vitték oda vagy három évre. Ámbár nagy istentelenség volt tõlük ilyen kicsiségért, mert legfeljebb a dallamban lehetett találni kifogásolnivalót, maga a szöveg jóformán a császári királyi katonai sematizmusból meríttetett:

Osztrák ármány, Ferdinánd,
Karl, Franz, Albrecht, Styevko Lajos,
Zsófia, Zsófia nagy dáma,
Kamarilla, reakció.
Rác, szerb, oláh, illirizmus,
Saxonizmus,
Vesszetek el!

Heidinger, Leidinger, Windischgrätz,
Jellasich, Simonits, Ulich, Urbán,
Hurbán, Lamberg, Berger,
Wimmer, Prückner,
Vesszetek el!

Szóval elég szépen volt kigondolva, és a végén nem ártott senkinek. Ha jobban meggondoljuk, még Kaby Józsinak sem. Az a három évi pihenés elkellett a torkának - s azonfelül nagy rangra emelték az elzárással, mert mikor kiszabadult, az lehetett volna, ami akart lenni, de ő nem akart, ameddig a nap sütött, vagyis míg nyájas zsidók voltak a környéken, de most, mikor a zsidó arcok már elkomorodnak láttára, rászorult a szolgabíróságra.

A rokonságot és a főispáni aula bennfentes csoportját nem számítva, az egész magyarság a Kaby pártján állott, csak a szerkesztő, Klementy pártolt el az utolsó napokban. Egy fecske azonban még nem csinál se őszt, se nyarat. Ebben az egyben nem szabad engedni a főispáni akarattal szemben. Hát úgy is vette mindenki, hogy az egész választás csak forma. Noszty Feri le se jött rá Pestről, hol a közismert járdataposókhoz tartozik. Nem éri meg a próbálkozás a vasúti menetjegyet!

A közgyűlés reggelén mindenki gratulált Kabynak, csak a főispán mosolygott rejtélyesen.

- Nono, hátha még másképp csöppen - jegyzé meg őméltósága útközben, amint a közgyűlési terem emelvénye felé iparkodott.

- Nem gondolnám - felelt rá Petrovay Tamás, a Kaby ipa, ki történetesen a főispán mellett csoszogott -, hogy más győzhessen.

- Vajon?

- Tojás nélkül nem lehet rántottát sütni, méltóságos uram.

- Hátha olyan csodaszakács akad, bátyámuram?

Megnyitván az ülést, mindenekelőtt kinevezte Malinkát tiszteletbeli megyei főjegyzőnek (nem kerül semmibe, s neki örömet csinál); aztán a faltörő kost, az úgynevezett hivatalos szónokot, Liszy ügyvédet szólítá, akivel in camera charitatis előre állapodott már meg.

Ő volt kifejtendő a magyarosító szabályrendeletet, s nem csekély ékesszólással bírt a vézna emberke, kár, hogy a hiányzó felső fogai miatt a szavak szétfolytak a nyelve alatt, s bizonyos sípoló vagy sziszegő hangokba öltözködtek.

Elöljáróban lepocskondiázta a parlamentarizmust, mely szerinte csak a már teljesen kiépített államokba való, ahol csak folyó ügyeket kell intézni, de ahol még alapvető munkálatok teljesítendők, ott a parlamentarizmus egy ütet taplót sem ér.

- Ne kezdje Ádámon, Éván! - mordult bele Pénteki Bálint, kit a karzat alatt állván, bősszé és türelmetlenné tettek az onnan leáradó mindenféle illatok a hölgyek hajából és keszkenőiből. Az öregúr a trágyaszagot szokta meg otthon, valamint a fokhagymáét a rostélyosokon és pirítósokon; minden egyéb szag kihozta a sodrából.

- Halljuk, halljuk! - hangzott fel több helyről élénken, mert ebben a kérdésben nem volt se jobboldal, se baloldal, az egész magyarság együtt érzett.

Liszy rögtön megmagyarázta, miért indul ilyen messziről. Azt akarja bebizonyítani, hogy miért kell bizonyos dolgokat, melyek az egyik állami szerv feladatai, más szerveknek átvállalni, ha amazok képtelenek. A bivaly bizonyára erős, uraim, de ha teszem azt olyan merészet ugrana, mint a macska, hát okvetlenül kitörné a nyakát, míg a macskának semmi baja sem esik. (Ez úgy van - bólintott a főispán.) Azért tehát a merész ugrásokat a macskára kell bízni. (Élénk helyeslés a kormánypárti csoportokban.) A parlamentnek felelős miniszterek nem ültetnek olyan fákat, melyek hosszú esztendők múltán tartanak árnyékot, vagy hoznak gyümölcsöt, pedig a jövendőkre is illik gondolni egy jól szervezett államban, valamint nem szüntetnek meg olyan bajokat, míg kicsinyek, melyekhez hozzányúlni kényelmetlen vagy személyükre nézve veszélyes - inkább áttolják a jövendő kormányokra, akkorra, midőn már a bajok nagyra nőnek, és magára az államra nézve lesznek veszélyesekké. A parlamentáris miniszterek előtt csak azok a sikerek számítanak, melyek mindjárt bekövetkeznek. Mit érne az nekik, hogy húsz év múlva dicsérnék? Nekik az kell, hogy most dicsérjék. Ők az esti lapokra dolgoznak. És ezt nem lehet rossz néven venni, mert minden teremtett lény csak annyi levegőt szív be a tüdejébe, amennyi a pillanatnyi légzésre szükséges, és annyi vizet iszik, amennyi a szomjat oltja; kivévén a teve, mely a jövendőre is szed be egy kis tartalékot, de a teve csak két púpot visel a hátán, míg a miniszterén négyszáz és néhány púp van.

Popolniczky Ambrus, a bozsennai kerület országgyűlési képviselője meglökte könyökével a mellette ásítozó Noszty Pált.

- Hm. Ez nekünk szól. Ne válaszoljunk rá?

- Minek? Hisz igaza van.

Ezek után egy ékes kanyarodással (valami idézettel Thiers-től) áttért arra, hogy ilyen körülmények között a társadalomra és a megyére szorul a magyarság erősítésének szent feladata, s ezt az iskola útján érhetjük el legjobban a szőnyegen forgó statutum⁷⁰ életbe léptetésével.

Viharos ellentmondások zúdultak fel a nemzetiségek részéről, s nyomban felállt Padák Sámuel, egy óriási termetű tót lelkész, akit „lutheránus Kapisztrán”-nak neveztek vakmerőségéért és gyújtó szónoklatáért. Ijesztő benyomást tett széles vállaival, roppant fejével, melyből két vérbe forgó szem bandzsított. Padák volt a megye éjszaki részén fekvő tótság vezérszónoka. Hangja lágy tud lenni, mint a fuvola; de ha akarja, valóságos dobpergéssé dagad, és fölrázza a lelkeket. Nincsen ebben máskor semmi veszedelem (a lélek úgyis csak hálni jár a tótba, hosszabb időre nem marad benne), nincsen pedig azért sem veszedelem, mert jó az Isten, egy csomó szászt és oláhot is adott a nemes municípiumnak. Isten ments, ahol csak egyfajta nemzetiség van. Ebből a rosszból jobb a többféle; ahol három van, ott már lehet velök kártyázni. Az egyik mindig „tromf” a másik kettő ellen, vagy a kettő tromf egy ellen, ahogy lehet. A megye politikája ebben sarkallott, s az ilyen diplomatizálás mellett éldegéltek valahogy az előző főispánok, mindig a magyarság akaratát vezetvén diadalra a közgyűléseken. Hanem ennél a szerencsétlen kérdésnél előrelátható a magyarság veresége (minek is volt azt előrántani?), mert az összes nemzetiségek összefogóztak.

Horth Pista, a fürge másodaljegyző, kit a wipp szerepével bízott meg a főispán, éppen abban a pillanatban számította össze a pro és kontra szavazatokat, midőn nagytiszteletű Padák Sámuel úr beszélni kezdett, s sietve robogott az emelvényre jelentést tenni.

- Kilenccel többen vannak, mint kellene.

A főispán egykedvűen rágcsálta bajuszát, s Poltáryhoz fordult:

- Mit csináljunk?

Poltáry vállat vont.

- Ha én tudnám...

- Te vagy a vármegye esze.

- Öt embert kellene hamarjában szerezni - tűnődött az alispán -, a szászokból nem lehet, mert a szászok egymástól szégyenlik a megjuhászodást. Az oláhokból se lehet, mert azok a pópáiktól nem mernek. Talán a tótoktól lehetne, azok puha emberek. Csak ez a Padák ne beszélne, mert az feltüzeli, megacélozza őket.

- Megvonjam tőle a szót? - kérdezte a főispán mohó készséggel.

- Isten ments, azt nem engedi a törvény.

- Majd elhallgattatom én, ha Izrael bácsi megengedi - súgta rejtélyesen az aljegyzõ, odadugva a fejét a fõispán és az alispán feje közé. Szõke, göndör haja, friss, rózsás arca ugyancsak elütött a két vedlett koponyától.

Kopereczky az alispánra meresztette szemeit, várva, hogy õ nyilatkozzék.

- Jó, jó, öcsém - mondá ez -, csak eredj, vegyülj el köztük, és gondolj ki valami okos fortélyt, csábíts el egypár embert villásreggelizni, itasd le õket, szóval mit tudom én... sapienti pauca⁷¹, csinálj, amit lehet. A cél szentesíti az eszközöket.

Horth Pista eltûnt, s mint valami pajkos manó, hol itt bukkant fel, hol amott. Az alispánnak, aki lehetõleg szemmel kísérte, úgy látszott, mintha több példányban lenne meg. Most elvegyült a bizottsági tagok csoportjában, majd a karzaton lehetett látni nevetgélve az asszonyokkal. Sõt, az is õ, aki most surran ki az ajtón a tanácsterembõl.

Ezzel már, azt hiszi az alispán, végképp elvesztette szeme elõl, de nemsokára megint rátalál, közvetlen a Padák háta mögött, úgy tesz a kis semmirevaló, mintha a legnagyobb élvezettel hallgatná az ékes bibliai tót nyelven elvartyogott beszédet.

Padák úr még csak a kezdetnél van, a történeti elõzményeknél, széles feneket épít, úgy látszik, hosszú lesz. Önérzetes szavakkal bélyegzi meg a különben nemes magyar nemzet mostani zsarnok ivadékait, kik a szlávok ellen készülnek merényletre. Lám, az Árpádok idejében jó volt a tót nyelv, hiszen a legrégibb magyar nyelvemlék, a híres Halotti Beszéd jóformán tótul van. Az Árpád-házi királyok tótul nevezték el a vármegyéket. „Novi grad”-ot (Új várat) Nógrádnak, Cserni gradot (Fekete várat) Csongrádnak, a maguk családi fészkét (a magas várat) Visegrádnak, a legfõbb udvari hivatalnokot, a palatinust, ugyancsak tótul nevezik „nadvorni pan”-ból (udvari úr) nádorispánnak.

- Ejnye - fészkelõdik újra Popolniczky Ambrus, s újra megdöfi Noszty Pált -, ne cáfoljuk meg?

- Minek? Hisz nincs igaza.

Ingerült fészkelõdés támadt a magyarságban, mert a tótul tudók elmagyarázták a nem tudóknak; maga a pap gúnyos mosollyal nézte a tengerháborgást, de csak színlelte a nyugodtságot, mert a bal kezével, miközben ide-oda kalimpált a jobbal, idegesen morzsolgatta a szokásos fehér fityegõket a nyakán.

- Sõt, merem mondani, tisztelt közgyûlés - folytatá fennhéjázó hangon, némi mûvészi pauza után -, hogy a régi magyar királyok még a családi szentélyükben is a szláv nyelvet használták. A szláv volt az anyanyelvük.

- Ohó! Ohó! Bizonyítsa be!

- Elég bizonyság, mélyen tisztelt közgyûlés, hogy négy Béla nevû királyunk volt; a Béla név pedig semmi egyéb, mint a latin Albertusnak, Albusnak szláv fordítása: Bjela. A magyar királyok tehát még fiaikat is szláv nevekre keresztelték...

Egy rikácsoló hang, mint az olló, most egyszerre kettémetszette a beszédet. A hang a karzatról jött. Mindenki odanézett. Hm, nem kápráznak-e a szemeink? Bubenyik, a képébõl kikelt és alkalmasint becsípett Bubenyik kiáltott közbe:

- To mi lepsje wjeme! Moj pan tom bol kde krstili!

Szokatlan lévén a karzatról való közbeszólás, s pláne hogy a fõispán totumfactja tette, zajos derültség támadt a teremben, de a hahotán is keresztülverte magát egy éles „Jaj!” kiáltás, s minden figyelem a sikoly irányába fordult. A nagy brontesz szónok torkából jött az. A rémülettõl kidagadt szemekkel mind a két kezével a derekához kapott, mintha ott tört volna ketté, s aztán gomolyaggá zsugorodva bömbölõ üvöltéssel, minõ a megsebzett komondoré, rohant ki a terembõl. Utána a tót bizottsági tagok loholtak abban a hitben, hogy szeme fényükön az õrület tört ki. Némelyek félénken húzódtak el, hogy hátha megveszett, és harapni fog.

Valóságos káosz támadt a teremben. Mi volt ez? Mi baja történt? Mit kiáltott rá a fõispán komornyikja? Ki tudja? Ki hallotta? Valami borzasztót mondhatott, hogy úgy ütötte le, mint a bikát a tagló.

Nosza, magyarok, szászok, románok mind Klementy szerkesztõ felé tódultak. Ott ül a zöld asztal legszélén, s gyorsírással jegyzi a beszédeket. Rettenetes eszével mindjárt, amint hallja, azon melegiben lefordítja magyarra (ki se ereszti a fülébõl, csak magyar öltözetben) s már mint ilyet veti papírra.

Klementy hát bizonyosan tudni fogja, mi volt a közbeszólás. Tudta bizony, s nyomban felolvasta a hiteles szöveget, mely így hangzott: „Mi azt jobban tudjuk! Az uram ott volt a keresztelésnél!”

Ejnye be furcsa! Most kezdték még csak nem érteni.

Hiszen ennek nincs se füle, se farka! Hát nem valami nagy titkot vagy bûnt leplezett le a tót közbeszólás, melytõl Padáknak menten össze kellett roppannia? Hisz ez egy egészen semmitmondó hülyeség - azazhogy inkább sokatmondó, de inkább a közbeszólóra nézve, mert világosan látszik ebbõl, hogy õ is õrült.

Klementy azonban jótállt a Bubenyik józan eszéért.

- De iszen nem õrült az, hanem huncut. Ha egy kicsinyt pikós, szereti az urát kigúnyolni. A Kopereczky bárók ugyanis azzal szoktak dicsekedni, hogy valamelyik õsük valamelyik régi királyunkat, már nem tudom, melyiket, a keresztvízre tartotta, s hogy akkor adósodtak el.

- És hát igaz volna az?

- Isten tudja. Nehéz volna az ellenkezõt bizonyítani.

A beállott zavart taktikai célokra akarta kihasználni az alispán, s figyelmeztette Kopereczkyt, hogy teremtsen csöndet, hátha most sikerülne szavazásra bocsátani a kérdést, amikor vagy tíz tót szavazó künn van, a szavazás kimondása után be lehetne záratni a teremajtókat, s a statutum sorsa biztos lenne.

- Így is biztos - felelte a fõispán nyugodtan, de azért rázni kezdte a csöngettyût.

Ugyancsak meddõ fáradság volt. A csöngettyû szava elveszett, mint a légyzúgás a kovácsmûhelyben, mikorra meg a zaj kezdett már veszni, felállott szólásra a szász Wolf Rudolf, a bontóvári téglagyár tulajdonosa, s német nyelven támadta a statutumot. Alig jutott el öt-hat körmondatig, már a tótok is visszatértek, fenyegetõ gesztusokkal. Mindenki kíváncsi volt: mi újság, mi lett Padákkal? Lassankint fülbõl fülbe szivárgott, hogy semmi nevezetes se történt, nincs baja, hála Istennek (ezt a tótok tették hozzá), csak egy kicsit megijedt, és mindjárt itt lesz, mihelyt átöltözik, a Kék Golyó-nál, a szobájában. Valójában pedig igen otromba csíny történt - panaszkodának -, éretlen merénylet a szólásszabadság magasztos elve ellen, mégpedig orvul, hátulról, amennyiben valami gazember galambtojás nagyságú jeget csúsztatott be hátul a szónokló tiszteletes úr inggallérja mögé, amely hirtelen leszaladván a meztelen hátgerincén, olyan rettentõ érzést keltett, mintha hideg, éles pallospengével egyszerre kettészelnék a testét. Nem csoda, hogy a szegény tiszteletes annyira kijött a sodrából... Hanem iszen nem maradhat ez példás elégtétel nélkül.

Wolf úr, ki tüntetõleg búzavirágot szokott viselni a kabátja gomblyukában, nem ilyenkor, csak nyár elején (ilyenkor parókát visel, de nem tüntetõleg), szintén a hosszadalmas szónokokhoz tartozott. Nem gyújtott, nem tett hatást, legfeljebb elálmosította a magyarokat (de az is valami). Nem is igen törõdött õ ezzel, észre sem látszott venni a nemes törvényhatóságot, mint az imádkozó, valami itt jelen nem levõ, képzelt alakhoz intézte szavait, hogy bevádolja a barbár magyarokat. Bismarck vagy az öreg Vilmos sziluettje lebeghetett lelke elõtt.

Még az elején tartott, visszapillantással a hamelni patkányfogóra, ki egy varázssíp elbûvölõ hangjával csábította ide a szászokat, míg most a sovinizmus csinnadratta-bummja riasztja el innen, midõn a teremajtóknál felállított hajdúk egyike sürgönyt nyújtott át neki. Ritka idegek és ritka ékesszólás bírnak meg egy felbontatlan táviratot. Beleveszi magát az ember fejébe, és fúr ott, mint egy szú, a kíváncsiság és a rettegés bizonytalanságában himbálva az elmét. Próbálta egy darabig, de nem bírta ki. Addig-addig morzsolgatta ujjai közt, szórakozottan darálva mondókáját, míg végre feltörte s belepillantott. Arról értesíti a szuperintendens, hogy a fél tizenkét órai vonattal megérkezik és hozzá száll.

Minthogy pedig Wolf úr buzgó presbitere volt az egyháznak, s amellett sokba vette a püspököt, és nagy megtiszteltetésnek, hogy vendégül fogadhatja, legott meglepi a legnagyobb fokú nyugtalanság, akadozik, nem jutnak eszébe a poénok, az óráját nézegeti. Huh, mindjárt tizenegy óra, és még otthon semmit sem tudnak, hogy hozzálássanak az ebédfõzéshez! Aztán a vasúthoz is ki kellene menni, mégpedig egy kis küldöttséget illenék hirtelen összeszedni.

Szégyen ide, szégyen oda, a szükség a legnagyobb úr, mindeneknek meglepetésére befejezte, úgyszólván elcsapta beszédét, majd egypár tekintélyesebb hitsorsosával tárgyalt, mire nagy sebbel-lobbal, többedmagával elhagyta a közgyûlés termét. De biz azt észre se vették, mert az imént belépett Padákra fordult a közfigyelem, kit hívei, most már mint mártírt, „szlava”-kiáltásokkal fogadtak.

Horth Pista azonban gondoskodott róla, hogy az elnökséget figyelmeztesse a beállott kedvezõ körülményre, felszaladt jelenteni a fõispánnak:

- Nyolc darab szász szavazat eltávozott a vasúthoz a püspök elé.

- Nem is tudtam, hogy ma ide érkezik a püspök - jegyzé meg az alispán, lévén ágostai hiten õ maga is.

Horth Pista hamiskásan kacsintott rá.

- Nem csodálom, mert maga a püspök sem tud felõle.

- Puff neki! Akkor semmi hasznát se vehetjük, mert mindjárt visszatérnek.

A nevetését alig tudta elfojtani a viceispán.

Alkotmányos hasznot azonban csakugyan nem lehetett húzni a Horth csínyjébõl, mert a hurbanista dr. Motika nyomban átvette a szót. Szájas prókátor volt, éles hangjáért „Penicilus”-nak gúnyolták. Ha hamar bevégezné, még volna remény. Csakhogy ez is olyan penicilus, mely nem egykönnyen csukódik be.

A fõispán csendesen bóbiskolt az emelvényen, az alispán madarakat rajzolgatott egy ív tiszta papirosra, a bizottsági tagok csoportokba verõdve trécseltek. „Hagyni kell a lovat, hadd hányja ki a kehet, aztán megint húz - inté türelemre környezetét Noszty Pál -, ne szóljatok közbe, hamarabb elhallgatnak.” De nem hallgattak el. A nagyobb kaliberû szónokok után sorompóba léptek a szatelleszeik⁷², a kisebbfajta stréberek és az okvetetlenkedõk, akiknek nincs építõ téglájuk, de akad egy-egy kövecskéjük, amellyel meg lehet hagyigálni az ellenpártot. Bár gyorsan követték egymást, mégiscsak fél kettõkor záródott be a sor Uhl Timotheussal (röviden „Ultimó”-nak nevezték Bontóváron), aki kijelentette, hogy inkább a Gyík hullámaiba fojtja gyermekeit, mintsem magyar iskolába küldje.

Ultimó úr csakugyan az utolsó szónok volt, de mit ért, ha a szászok már délben visszajöttek, elégedetlen arccal, hogy a püspök lekésett a vonatról.

Poltáry gyöngéden megérinté a fõispán kezét, mire az fölrezzent.

- A tárgy ki van merítve. Nincs több szónok.

Kopereczky keményen nézett végig a hullámzó tömegen, honnan „szavazzunk”-kiáltások voltak kivehetõk, megrázta a csöngettyût, mire csend támadt, aztán kinyújtotta a fejét, mely eddig váll-lapockái közé volt esve, s ezeket mondta kemény, ropogós hangon, hogy szinte az ódon falak is visszhangozták:

- Miután a Liszy bizottsági tag úr indítványa ellen semmiféle érvet vagy kifogást nem hallottam, kimondom a határozatot, hogy egyhangúlag el van fogadva.

Mint hogyha hirtelen támadó orkán süvít végig az erdõn, szörnyû zúgással mozdulnak meg a fák, s gallyaik egymásba kavarodva, birokra szállni látszanak, legott pokoli háborgás tört ki, száz fenyegetõ, tiltakozó vagy csodálkozó mozdulat keresztezte egymást a fülledt, sûrû párás, szinte pépszerû levegõben, s kivehetetlen kiáltások fonódtak össze fül- és idegbántó hangzavarrá. Még a magyarok is megütõdve néztek a fõispánra, majd egymásra. Poltáry orráról leesett a pápaszem, legurulván a pulpitusról a padolatra, egyik üvege el is tört. Noszty a fejét csóválta. A fõjegyzõ kirúgta maga alól a széket, s le akart szállni az emelvényrõl, míg ellenben a nemzetiségi emberek az emelvény felé csörtettek, mint a bikák a vörös posztó irányában, szenvedélyes kiáltásokkal, melyekbõl csak elvétve lehetett megérteni egy és mást: Ohó! Nem oda Buda! Nem úgy verik a cigányt! Elõbb a szavazás következik! Hallatlan erõszak! Hát megbolondult? stb.

A vakmerõ Wolf a dühtõl sápadt arccal egyenesen az emelvényre ugrott. Kopereczky egy szigorú pillantást vetett feléje, s haragosan csapott a leoldott, keresztben fekvõ kardjára.

- Mit akar itt? - mennydörgé harsány hangon.

Pillanatnyi csönd támadt.

- A jogunkat akarom! - kiáltá fulladozó hangon. - Tessék szavazásra bocsátani a kérdést!

- Az már meghaladott álláspont - felelte csodálatos módon szelídre vált hangon a fõispán -, én már kimondtam a határozatot.

- Hisz éppen abban van a törvénytelenség, mert azon a hamis alapon mondta ki, hogy senki sem beszélt a Liszy indítványa ellen - méltatlankodott Wolf úr, most már tiszta magyar nyelven. - Fölforr az ember vére, ha látja, hogy ilyesmi lehetséges. Önökre hivatkozom, magyar testvérek, ítéljék meg, mi történt itt. Hiszen élõ emberek vagyunk, vannak füleink, és vannak még gentlemanek. Uramfia, hisz reggel óta nem csinálunk egyebet, csak mindig a Liszy-féle indítvány ellen beszélünk, a többi közt magam is...

Most meg már az õszinte sajnálkozás és megbánás külsõ jeleit vette fel a Kopereczky sunyi arca.

- Ah, istenem - szólt mintegy magába szállva, összetörten, naiv megszeppenéssel. - Mennyire sajnálom, hogy így történt, de honnan tudhattam volna én, hogy ellene beszélt az igen tisztelt barátom, mikor én nem értek németül!

Gúnyos vigyorgás ült ki az ellenzéki arcokra erre a kényszeredett kifogásra, míg a magyarok sötét hallgatásba takarództak, melyet mintegy kétfelé szelt, akár a borotva, a dr. Motika sajátszerû hangja.

- Hát én nem beszéltem ellene? Mi?

- Bizony meglehet - felelte a fõispán nyugodtan -, de én tótul se tudok.

Semmi, még a pénz se fogy oly villámgyorsan, mint a tisztelet és tekintély, ha egyszer az ember költeni kezd belõle; éktelen hahota támadt. Mit? Hogy tótul se tud? Ilyet mer mondani? Ez már mégis plusquam dialektika! Risum teneatis, amici!⁷³

- No, már ennek az egész világ tudja az ellenkezõjét, fõispán úr - fortyant fel Padák Sámuel fejcsóválva. - Hát nem tótul tárgyalt velem és társaimmal méltóságod a tegnap esti békítõ konferencián? Kérdem, meri azt, amit különben az egész világ tud, s ami annyi szem közt történt, itt a megye színe elõtt eltagadni?

Kopereczky még most se jött zavarba, se el nem vörösödött, mint a hazugságon értek szoktak, ellenkezõleg: hátravetette a fejét kevélyen, s kócsagtollas kalpagját magasra emelte, hogy szólni akar.

A kínos feszültség, mely erre a feleselésre következett, mélységes csendet teremtett, még a köhintéseket is leintették a türelmetlen „Pszt!” sziszegések. Hiszen lesz itt zaj mindjárt, mert egy szék fog most összetörni egy ember alatt. Ebbõl a slamasztikából lehetetlen immár kimászni. Halljuk, halljuk!

- Hát igaz - kezdé a fõispán szakadozottan, lassan -, tegnap tótul tárgyaltam az urakkal, és azonfelül sokszor és sokakkal beszéltem tótul, valamint még sokszor fogok, mert szeretek is tótul beszélni, de uraim (s itt egyszerre kigyúlt az arca, szinte megszépült, míg hangjában megcsendült az érc, mibõl közönségesen azt az aprópénzt verik, mellyel a hallgatók megvesztegettetnek), mikor én ezt a ruhát magamra veszem, ismétlem, uraim, ezt a ruhát (és meggyszín bársonymentéje rubinköves csatjára helyezte mutatóujját), akkor én a három istenbõl a negyedikben hiszek, a magyarok Istenében, a földtekébõl csak egy kis darabnyit látok, a magyar hazát, és minden nyelvet elfelejtek, csak egyet tudok, a magyar nyelvet!

No iszen, támadt erre zaj, de nem ám a fõispáni szék recsegésébõl, hanem a tomboló éljenrivalgástól. A nyomott kedélyek fölengedtek, és a másik túlságba csaptak, mint a lefogott gallyak, váratlanul fölszabadulva, hatalmasabb erõvel és lendülettel vágódnak fel a magasba. Valóságos diadalmámor fogta el a magyarokat, tobzódtak a lelkesedésben, kendõket lobogtattak, kalapjaikat lengették; egyetlen tetszetõs frázis kicsalta belõlük a tigrist, aki szörnyû fogát kivicsorítva, kész ellenfeleire rohanni. A nemzetiségek rögtön kicsinyek lettek, és meglapultak, mint a siket malac a rozsban. Csupán Uhl Timotheus kockáztatott meg egy szenvedélyes felkiáltást - de Uhl Timotheus bizonyosan be volt csípve, mert józanul nem merte volna:

- Önöknek tehát tetszik ez a gyalázatos törvénytelenség?

Nagy méltatlankodás tört ki erre. Jó szerencse, hogy immár nem karddal járnak a megyei urak, mert úgy járt volna Uhl Timotheus, mint egykor Rakovszky és Okolicsányi az ónodi országgyûlésen, ami pedig nagy kár, sõt szerencsétlenség lett volna, mert Uhl úr volt a fõispán napi partnere a tarokkjátéknál, s Uhlon kívül még csak egy ember tudta a tarokkot tízmérföldnyi distanciában Bontóvár körül, egy félszemû nyugalmazott ezredes (Bontóváron csak ferblit játszanak), minélfogva Uhl úr nélkülözhetetlen harmadik volt.

Sietett is a fõispán elterelni róla a figyelmet, leintvén kezével a háborgást, mint Neptun a szeleket.

- Halljuk! Halljuk!

- Uhl t. bizottsági tag úr törvénytelenséget emleget, amint a zajból kivettem. Nos, beismerem azon esetre, ha õ vagy társai olyan törvényt mutatnak, amelyik azt rendeli, hogy nekem németül vagy tótul kell tudnom.

- Úgy van, úgy. Nincs olyan törvény. Éljen a fõispán!

- Vitam et sanguinem pro comite nostro! - ordított bele az öreg Palojtay István, az ellenzék legkonokabb vezérfia. - Meghajtom elõtte a zászlómat!

Ezt a közbejött epizódot megint percekig tartó lelkes tüntetés követte a fõispán mellett, úgyhogy csak nagy sokára folytathatta szavait:

- Ugyebár nem tudnak ilyen törvényt mutatni? De én meg bírok mutatni önöknek olyat, mely azt mondja, hogy a határozat kimondása után minden további fecsegés hiábavaló. Azért tehát menjünk tovább, tisztelt közgyûlés. Napirenden van a megüresedett voglányi szolgabírói állás. Jelölöm Noszty Ferencet és Kaby Józsefet.

Kaby, Kaby, Kaby! A levegõ megtelt „Kaby”-kiáltásokkal. Száz és száz Kaby zúgott, hömpölygött a teremben. A nemzetiségek összeharapták ajkaikat, és kezdtek a terembõl kivonulni, odakünt fenyegetõzve és lármázva, mert bent most nem lett volna tanácsos; akik benn maradtak közülök, szintén „Kaby”-t kiáltottak, tudván, hogy a fõispán ellen tesznek, csak imitt-amott szórványosan potyogott egy-egy „Noszty” s az is szerényen, elenyészõn.

Õméltósága összevonta szemöldjeit, mint egy haragos Jupiter, aztán kissé felemelkedett székében, kardját a hóna alá fogva:

- Minthogy úgy veszem ki - mondta határozott, kihívó hangon, és szemeibõl zöld fény lövellt ki -, hogy a többség Noszty Ferencet óhajtja, ezennel kijelentem, hogy Noszty Ferenc választatott meg! Több tárgya nem lévén az ülésnek, ezennel bezárom.

A meglepetés pillanatnyira megfagyasztotta az ajkakat. Lehetséges-e? Jól hallották-e? Higgyenek-e a füleiknek? Az apró sérelmekre gyorsan vág vissza a tömeg, de a nagy injúriák⁷⁴, mint az erõs ökölütések, megszédítik az elméket. Úgyszólván levegõ után kapkodtak a magyarok, és mindössze egy általános fölszisszenés hangzott.

A nemzetiségek gúnyosan kiáltozták:

- Itt van ni! Kellett ez nektek? Éljenezzetek hát most is, pupákok!

Kaby József halotthalványan ugrott fel az egyik zöld asztalra.

- Hát engedjük ezt, polgártársak? - hörögte. - Hiszen többségben vagyunk!

A fõispán eközben rendíthetetlen nyugalommal lépegetett le az emelvényrõl, mint aki minden dolgát jól végezte. Némelyek eleibe futottak, hogy szép szóval meggyõzzék, visszatérítsék, mások ellenben tanácstalanul kiabáltak, kérdezõsködtek, lótottak-futottak, szörnyûködtek, s fejvesztve keresték a fejüket, a Kaby-párt vezérét, az õsz hajú Palojtay Istvánt, aki csak az imént rakta le hódolati szóbokrétáját a fõispán lábaihoz.

- Hol van Palojtay? Merre van Palojtay? Mit mond Palojtay? Halljuk Palojtayt!

Palojtay azonban, aki a legtekintélyesebb véne volt Bontó vármegyének, s mérges ember, mint a paprika, ezúttal csak a vállait rángatta ide-oda.

- Hja, kedves barátaim - mondá végre nagy kedvetlenül, az õ parasztos, ódon modorában -, ha megettük a fácányt, aki nagyon ízes pecsenye volt, most már bizony nyeljük le a békát is, aki nagyon keserû falat.

Ebben aztán, akarva, nem akarva, igazat kellett neki adni. „Ha az egyik jogtalanságot, mert jólesett, lelkesen megéljeneztük, most már nem lehet sírni a másikért.”

Így lett meg a voglányi járás szolgabírája Noszty Feri.

Persze suba alatt sok szó esett errõl ezután is, és ha Noszty Feri annyit csuklott volna, ahányszor e napokban emlegették a nemesi kúriákon és egyebütt, nem éppen hízelgõ megjegyzésekkel, a doktorok bizonyára nem eresztik útnak tél közepén. Minthogy azonban éppenséggel nem csuklott, és teljesen egészséges volt, a fõispánnak arra a sürgönyére, hogy szolgabírónak választatott, jöjjön a hivatalát elfoglalni, legott útnak indult, azaz elõbb még egy uzsorást hajszolt fel a Két szerecsen utcában, akibõl egy kis kölcsönt csiholt ki az új állásra, amellyel az utolsó estén kövérebb útiköltséget próbált szerezni a Korona-beli kártyaszobában; minthogy azonban a szerencse istenasszonya mögött nem Kopereczky ült, hanem ellenkezõleg, õmellette ült egy úgynevezett rokonszenves gibic, aki a kezei és a szemöldökei mozgatásával minden kártyáját ki tudta fecsegni, titkos egyetértésben az ellenjátékosokkal, reggelre csak annyi pénze maradt, hogy a vasúti jegyet megválthatta.

Sokkal könnyelmûbb volt, mintsem ez lehangolta volna. Semmi az, hiszen Bontóváron már ott a sógor, aki rendbe hozza. Fellengõs tervek és remények ringatták. Most végre megfogta a szerencse anyját. A raj majd utána jön. Milyen csodás véletlen, hogy éppen a voglányi járásban lesz! Alsó-Rekettyés is odatartozik. Tehát a legtermészetesebb módon jut be a Mariék házához is! Sapristi! Ez olyan szépen következik egymás után, mintha õ diktálná, vagy még jobban. Kíváncsi volt, mit szólt mindezekhez Máli néni, akivel élénk levelezésben állt, s akinek még Pápáról a vendéglõbõl megírta hosszú levélben a Findura szõlõjében lefolyt kalandot. Máli néni azt felelte ekkor röviden: „Ne tégy semmit többé, meg se moccanj ezentúl. A fûmag el van vetve, várd meg nyugodtan, míg kikel és megnõ, hogy széna legyen belõle. Szerencsés kópé vagy.”

A szerencsés kópé megérkezett, s nyomban a megyeházába ment, ahol éppen nagyban tisztogattak a fõispán lakóosztályaiban. A fõispánnét várták, aki holnap érkezik meg a kis Izrael báróval a krapeci kastélyból. Fehér ruhás leányok és a helybeli úrnõk Bécsbõl rendelt kaméliabokrétával fogják várni a vasútnál.

A fõispán nagy patáliát csapott, hogy minek pusztították el a szobájában levõ pókhálót is tisztogatás révén. - Hogy engedhetted azt, te mamlasz? (Ez Bubenyiknek szólt.) Hát nem tudod, hogy az a pók nekem kedves állatom volt, akit órákig elnézegettem, mikor már tõletek megundorodtam? A leghívebb barátomat öltétek meg. Õtõle tanulgattam a szövést. Aztán micsoda hasznát vettem csak az õsszel is, mikor még nyitva lehetett az ablakokat tartani, a beszálló legyeket mind elfogdosta, fölfalta, egyiket se engedte, hogy engem molesztáljon, és most vége van. Jól van, Bubenyik, most az egyszer elnézem a dolgot, hanem ha valamikor itt legyeket találok, azokat neked kell megenned a pók helyett. Isten engem úgy segéljen. Ah, nini! Hát megjöttél? Szervusz, sógor! Elmehetsz, Bubenyik!

- Kötelességemnek tartottam a sürgöny folytán - mondá az új szolgabíró, némi szertartásos ízzel -, s mindenekelõtt hálás köszönetemet fejezem ki a megválasztásért. Nagyon kedvesen lepett meg.

- Majdnem egyhangúlag ment - mosolygott a fõispán, megrázva a sógor kezét.

- Nem az én érdemem - szerénykedett Feri -, õsök érdeme s a Noszty név nimbusza.

- Nos, úgy értem az egyhangúságot, amice, hogy az én hangom, akárhogy kieresztem is, csak egy hang.

- A fõ az, kérlek alássan, hogy megvagyok.

- Világos és természetes. Napóleonon se kereste az ördög sem, miként lett elsõ konzul. De csak császár korában nem kereste. Mert akkor nem volt már tanácsos keresni. Te azonban egyelõre még nem vagy császár, sõt én magam se vagyok. Azért tehát jó lesz magadat mindenekelõtt egy kicsit megszerettetni. Azért sürgönyöztelek fel, hogy azonnal láss hozzá.

- Szívesen tenném, de hol kezdjem?

- Ezt is megmondom. Leteszed az esküt. Ami rendesen hamis eskü, mert azt egy szolgabíró se tartja be. De ezt az Isten nem is kívánja, van annak egyéb dolga is, mint a vármegye adminisztrációját figyelemmel kísérni. Annál inkább kívánják ennek az eskünek a be nem tartását a járás befolyásos bizottsági tagjai, ezek a liliputi oligarchák, a maguk két- vagy háromszáz holdján. Máskülönben kimarnak, elüldöznek, gáncsot vetnek, fegyelmikbe mártanak, s pokol lesz az életed már itt a földön. Azért tehát látogatásokat teszel a járásodban az elõkelõbb embereknél, és igyekszel szeretetreméltó, kedves embernek mutatkozni...

- Hm, persze, hanem...

- Tudom, mit akarsz mondani. Ahhoz fogat kell és csinos hajdú a kocsiülésre. Aztán egy kis aprópénz a borravalókra és a kártyára, mert azt csak nem mondhatod, ha tarokkozni hívnak, hogy „nem tudok”. A tudatlan ember ne vállaljon megyei hivatalt. No, ugye ezt akartad mondani?

- Bölcs Salamon se beszélt különben. Méz és színbölcsesség csurog ajkaidról.

- Ami a többit illeti, az mind meglesz magától. Lakást kivehetsz Voglányban, az elhalt szolgabíró házát kiadja az árvaszék, gazdasszonyt ellenben ne fogadj, mert azzal hírbe hoznak, ha olyan vén lesz is, mint a Matuzsálem hátramaradt özvegye. Kosztra egyébiránt nincs is szükséged, mert a szolgabíró a járásban mászkál, és mindenütt etetik, mint a pókot. Képzeld csak, milyen mérgem van! Kisöpörték a kedves pókomat, akinek itt volt a hálója az íróasztalom melletti ablaknál. A fõispáni pókot, hahaha! Ha megtudja Klementy, egy humoros újdonságot ír róla. Ismered Klementyt?

- Nem.

- Ó, bár csak én se ismerném! De hogy a szavamat ne felejtsem, hát mondom, ne tarts gazdasszonyt, s egyáltalán ne vígy háztartást, mivelhogy ma itten, holnap ottan, szépen kitartanak a kúriák és a kastélyok a hajdúval együtt, csak valahogy el ne áruld a hajdú elõtt vagy a kisasszonyok stammbuchjaiban, hogy melyek a kedvenc ételeid, hacsak nem akarsz egy évben hétszáztízszer lekváros derelyét enni vagy káposztás kockát, aszerint, amint a hajdú megsúgja, akit a háziasszonyok eziránt kivallatnak. Tiltsd meg neki huszonöt bot vagy halálbüntetés terhe alatt, hogy e tekintetben nézetet nyilvánítson, s olyan változatos kosztod lesz ingyen, majd meglásd, mint egy kanonoknak.

- Megengedem, kedves Izrael, de hát a többi?

- A többirõl én gondoskodtam. Még hajdút, kocsist is fogadtam már a számodra.

- Te vagy a világ legédesebb sógora - áradozott Noszty Feri -, és a legkörültekintõbb fõispán!

- Elõször is itt van egy százas, ezt egyelõre kölcsön adom nyolcas kamatra. Mert ne gondold, hogy engem szipolyozni fogsz. Amit eddig adtam, mind föl van jegyezve, s fizeted utána a kamatokat, majd ha lesz mibõl. Hiszen talán lesz. (Jelentõsen hunyorított a bal szemével.) A lovaidat az én saját nevelésû táltosaimból válogattam ki (ti. a rosszát válogatta ki). Hétszáz forint az áruk, sógorok közt, mert olyan könnyelmû embertõl, mint te, ha ugyan volna, egy másik hétszázat is megkapnék. A bricskát pedig Krapecrõl hozattam. Nem új, mert az nem is gavallérnak való, azt hinnék, ha új volna, hogy csak most kezdesz úr lenni, pedig annak a színének kell lenni, hogy folytatod. És arra fölséges egy ócska bricska, olyan, mint az öreg nemesség. Egyébiránt kitataroztatta Bubenyik, úgyhogy jobb az újnál, és újból ki van lakkozva, olyan, mint egy izé... mint egy kalitka.

Ezt a szót húzta ki elméje szûkös szótárából, mert legközelebb feküdt a valósághoz, minthogy otthon Krapecen tyúkok és másféle házi szárnyasok tanyáztak és költöttek benne.

Feri urat meglehetõsen lehangolta, és szinte az egekbõl rántotta alá a fogat vázlatos rajza, de nem szólt, csak a bajuszát pödörgette kissé idegesen.

- Mindezeket az apádnak ígértem meg - folytatá. - Egy Kopereczky pedig vagy meghal, vagy megtartja a szavát. Nota bene: a bricska ára kétszázötven forint, a hámot ellenben kölcsönadom ideiglenesen, de ha szétszaggatjátok, elõre megmondom, hetven forint az értéke, mert clara pacta, boni amici⁷⁵, édes Ferim. Nagyon tetszeni fog neked az egész úri készség, éppen egy szolgabíróhoz való. Egész életedben áldani fogsz érte. Hanem azért ne bízd el magad túlságosan az atyafiságos érzületeimben, mert már hallhattad is, hogy én egy kicsit bolond vagyok. Ezt a nõvéred is bizonyíthatja, ha nekem nem hinnéd. Mondtam már, hogy holnap érkezik?

- Nem.

- No, hát mondom. Megjön, és nagy bál lesz nálam a farsangon. Természetesen te is részt veszesz rajta. De nem errõl van most szó. Arra akartalak inteni, hogy ne bízd el magadat az érzelmemben, mert ahogy most a fõispánnál jelentkeztél és a sógort találtad, úgy is csöppenhet, hogy a sógorhoz jössz egyszer vagy másszor, egyben vagy másban, és a fõispánt találod magad elõtt. Most pedig elmehet a szolgabíró úr! Bubenyik majd elvezeti a Kék Golyó-ba, ahol a lovai és a cselédei vannak. Fizesse ki a számlájukat, és menjen a járásba egyelõre csak ismerkedni.

Noszty engedelmesen sarkon fordult elöljárója szavára, és a kéznyújtást se várva, sietett az ajtó felé.

Kopereczkynek tetszett ez az engedelmesség, s nyájasan szólította vissza.

- Maradj, kérlek, még egy kicsit. Látom, jó tisztviselõi matéria lappang benned, eltaláltad a helyes ösvényt, és nem akarsz visszaélni a rokoni összeköttetéssel, amitõl, megvallom, fáztam egy kicsit. Hát ülj le most már, végy egy szivart az agyaradra, míg kikeresem számodra a hasznos útmutatást. Azt ingyen adom.

Kinyitott egy fiókot az íróasztalban, sokáig kutatott, kotorászott benne, s káromkodott, hogy nem találja. Felváltva szidta Bubenyikot és Malinkát, míg végre megsokallta Feri.

- Ugyan, ne fáradj, kérlek alássan, majd megveszem útközben a könyvkereskedésben.

- Mit veszel meg a könyvkereskedésben? - csodálkozott a fõispán.

- Mi egyebet, mint a közigazgatáshoz szükséges ujjmutató kézikönyveket? Vagy nem azokkal akarsz megajándékozni?

Elnevette magát Kopereczky, és kedélyesen hátba ütötte a sógorát.

- Ó, jaj, te golyhó! Miféle bolondságokon jár a te eszed? Isten ments, hogy én tereád könyvet tukmáljak! Egyet tanulj meg, lelkem, hogy patikából szeretni, könyvbõl országot igazgatni, romlásra vezet.

- Honnan tanuljam hát meg a közigazgatást? Hiszen tudod, hogy sohasem foglalkoztam ilyesmivel.

- Hogy honnan tanuld meg? Ej, hát minden egyéb megtanít arra, csak a könyv nem. Megtanít például a bricskád, mert ahol nagyot zökken, ott kátyús az út, hát elrendeled, hogy csinálják meg. Ahol a lovad megbotlik, vagy visszahökken a hídon, ott bizonyosan valami baj van vagy a korlátfán vagy a híddongákon, meg kell csináltatni. Ahol a pajták lyukain ki van tolva a kocsirúd a közlekedési útra, úgyhogy a sötétben felesnének a pityókos emberek, elrendeled a kocsi eltávolítását a rúd különbeni elfûrészelésének terhe alatt. A közigazgatás a legkönnyebb dolog a világon. Látni kell tudni és parancsolni, ez az egész. Azonfelül tapintatos legyen a szolgabíró. Ha valami üdvöset csinálsz, csináld nagy kürtöléssel, nagy nyilvánosság elõtt, ha valakire huszonötöt vágatsz, gondoskodj róla, hogy ne legyen hozzá tanú, mert most már állítólag nem szabad botozni. Nem a miniszter, hanem az újságok miatt. Ahol rend nincs, rendet kell csinálni. Ahol az igazság erõsebb, mint az emberek, ott az igazságot kell a nyeregbe ültetni, ahol ellenben az ember erõsebb, mint az igazság, ott az illetõ ember pártjára állasz. A legnagyobb tudomány tehát az embereket ismerni a talpuktól kezdve a fejük tetejéig, és arról szól, fráter, az én „hasznos ujjmutatásom”, amit keresek, de itt is van már. Elbújt a kutya a sok ostoba írás közé. (Egy kis paksamétát húzott ki, s abból kikereste a voglányi járásra vonatkozót.)

- Ez az - mondá jelentõsen -, ezt tanuld meg, mint a Bibliát, és kövesd, hogy hosszú életû légy ebben a járásban.

Szólt pedig a hasznos útmutató a járásban lakó elõkelõbb és szájasabb családokról, valamint azokkal való diplomatikus és célirányos viselkedésrõl és bánásmódról, ilyenformán:

Mezernye. Briskay Péter (háromszáz hold) - szereti a latin klasszikusokat, egyéb nem imponál neki, erõs kálvinista, gorombáskodni kell vele, a mézédes embert utálja.

Voglány. Wracza Károly meggazdagodott fûszerkereskedõ, hiú ember, pertu kell szólítani, s tehetsz vele, amit akarsz.

Bárkányban Török Gábor nagybirtokos és nagy szamár, dicsérni kell a juhait, és rendelni a saját készítésû édes pálinkából.

Kaszád. Korgó Dániel (négyszáz hold) - sok atyafia van, szidni kell õket elõtte.