TIZENHETEDIK FEJEZET

Nagy mulatság a drenki öregeknél

Ez az egész elaborátum⁷⁹ ugyan a főispán részére készült (Findzsa asszony adatbeli hozzájárulásával), de kiszakítva belőle pusztán a voglányi járást, Noszty Ferenc is hasznát vehette.

Illő szófogadással mindenben ennek alapján kezdte meg működését a járásában, mindenekelőtt Palojtay Istvánt keresvén fel Drenken. Az öregúr ódon kúriában lakott, a falu végén. Különben minden ódon volt körülötte. Öreg faóriások meredeztek égnek a kertben, divatból kiment csézák és bricskák álltak a kocsiszínben, valamennyi a legjobb karban, mert mindent kímélt, és soha semmit se változtatott. Még a ruháját is mindig ugyanabból a posztóból vágatta. A cselédei hasonlóan többnyire vén tuskók voltak, egy bérese száz és két tavaszt számlált (arcképe, gondolom, meg is jelent a Vasárnapi Újságban). Valaha a Simonyi regimentjében szolgált mint huszár, s mutogat is őkelme egy makrapipát, amit a híres versailles-i zsákmányolásból elemelt, mely szerinte valamelyik francia királyé lehetett. (Alighanem a XIV. Lajosé, incselkedett az öreggel Palojtay.) Daru Jóska ebben az időben már semmit se dolgozott, csak pipázott (abból a fent említett tajtékpipából), és nyáron a gyümölcsösre ügyelt, ami nem volt valami fontos feladat, mert a gyümölcsfák is elaggottak, és nemhogy gyümölcsöt hoznának, de már virágozni is lusták voltak. Bent a házban is ócska és kedves volt minden, a kályhák, a bútorok és maga az asszony is, jóval öregebb az uránál, minthogy Palojtay az első felesége halála után annak anyját vette el, hogy együtt sirathassák az elköltözöttet. Az anyósa, aki már a nyolcvan körül járt, eleven, fürge volt még most is, mint egy fürj. Egész nap sürgött-forgott, tett-vett, bodros főkötője csillogott a fehérségtől. Keményre vasalt szoknyái vígan suhogtak, az övéhez tűzött kulcsok fiatalosan csörömpöltek. Az egész megyének ő volt a legtiszteltebb matrónája, kinek hírnevét csak emelte csodálatos karrierje, hogy anyósból feleség tudott lenni. Pajzán nyelvek azt beszélik, hogy Károly Albert főherceg látogatása is (amit roppant irigyeltek tőle a mágnáskodó, nagyobb családok), arra a kíváncsiságra vezethető le, hogy ezt a világraszóló anyóst akarta látni őfensége.

Palojtay ezentúl is „mamá”-nak hítta feleségét, s példás szeretetben éltek együtt. Bár kétezer hold földjük volt, mégis a kisebb nemesekkel és lateinerekkel barátkoztak, a rangtartó uraknak: Nosztyéknak, Rágányoséknak, Homlódyaknak, Horthoknak fittyet hányva - s innen az óriási népszerűség, mely Palojtayt és Fruzina mamát környezte.

Zimankós idő volt február elsején estefelé, mikor a Noszty Feri kocsija befordult a bontóvári útról Drenknek. Nagy hóbunda takarta a mezőket és az utakat, csak a varjak feketéllettek a csillogó fehérségen és a falvak szélein a disznópörkölési helyek. Noha az új fogaton sok kifogásolnivaló volt, most mégis nagy kedvteléssel hajtotta Feri, orosz trappereket képzelve élénk fantáziájával a pejkók helyére. Erősen elhatározta magában, hogy az új hivatallal ő maga is új, komoly emberré lesz, de úgy járt, mint a szenvedélyes alkoholista, mikor pálinkásbutykost lát, mindjárt visszaesik régi nyavalyájába; amint markában érezte a gyeplőket, keblét legott dzsentriérzelmek kezdték magasra dagasztani. A cikázó, csengő-bongó szánok, melyek részint megelőzték, részint szembesiklottak, felköltötték benne a rossz démont, s azt járatta mindenekfelett eszében, miként tehetne annyi pénzre szert, hogy egy mutatós négyest szerezhessen. Barátok szerzése volt útjának a célja, ezt kívánta tőle a sógor. Nagyon helyes, de aztán így egészítette ki az alapgondolatot: barátokat szerezni, akik zsiráljanak neki. Az eskü emléke, melyet apjának tett, hogy sohase veszi többé igénybe a váltókat, a csengős fogatok zajába fúlt.

Palojtay szűzdohányt vágott a nagy ebédlőben az asztalon, Fruzina mama pedig a befőttesüvegek felett tartott szemlét, mikor az asztal alatt heverésző, Mászlás nevű híres vizsla morogni kezdett, s nyugtalanul hegyezte a füleit. Minthogy Palojtay és felesége kicsit nagyothallottak, a vizsla mindig velök volt, s ő jelezte, ha valaki érkezett odakünn.

- Vendég jött - mondá Fruzina mama.

- Mégpedig idegen - jegyezte meg Palojtay -, mert megyebeli úriember mind tudja, hogy holnap kell jönni.

Hm, biz az finánc is lehet. Be kell takarni a dohánykát. Hamar ráterítettek egy abroszt, s azzal a vendég elé siettek volna a vizitszobába, hogy itt ne érje õket; de a jött csinos fiatalember megelõzte õket, hirtelen belépett, zúzmarás bajusszal, kivörösödött fülekkel és orral.

- Kívántam tiszteletemet tenni kedves urambátyámnál és édes asszonynénémnél - szólt magát illedelmesen meghajtva.

- Isten hozott, kedves öcsém - kiáltott fel élénken a gazda -, de ne vedd rossz néven a gyengülõ emlékezetemnek, hogy nem tudom, voltaképpen ki vagy.

- Noszty Ferenc, az új szolgabíró vagyok.

Az öregúr meghökkenni látszott egy kicsit.

- Ej no, beste lélek, hát te vagy az, akivel a törvényt pofon ütötték?

Fruzina mama közbelépett, eltaszította pajkos dévánsággal az urát a fiatalember elõl.

- Eredj, te hóhér! Még bizony nem átallod összeszidni az öcsémet a részeges Kaby miatt.

S ezzel megölelte Ferit, és egy atyafiságos csókot cuppantott az orcájára.

- Sokat táncoltam valamikor az apáddal - szólt, és szemtõl szembe figyelmesen megnézegette a jöttet. - Éppen ilyen volt valamikor.

- No, ha az apád képét viseled, fiú - kacagott fel az öregúr kedélyesen, mintegy nyitányul, hogy most fog élcet mondani -, akkor viseled az én képemet is, mert ámbár nem szavaztam rá, ez idõ szerint apád a képviselõm. Hozd idább hát azt a fizonómiádat, amely voltaképpen az én fizonómiám, hadd csókoljam meg magamat.

S most már õ is összecsókolta az új szolgabírót.

Hanem azért tovább is tettette magát, hogy haragszik, és el is kezdte legottan indokolni:

- Hát nagyon rám ijesztettél, fickó, mert tudd meg, hogy magyar dohányt vágtam odabent a másik szobában, és minthogy ez tilos cselekedet, ilyenkor fázom a hatósági közegektõl. Még a szívem is elállt dobogni.

- Legalább nem kopik addig - felelte Feri. - Egyébiránt én örök hallgatásra kötelezem magamat.

- Nem ér semmit. Ennek csak egy orvoslata vagyon - folytatá az öregúr -, ha az illetõ hatósági közeg is beáll bûnrészesnek, vagyis aláveti magát annak a szabálynak, hogy velem együtt szívja ki a felvágott dohányt. Nos, ráállunk?

- Attól függ, kedves bátyámuram, hogy hány pipányit vágott fel?

- Hát egynehány pipányit.

- Mégis mennyit?

- Lehet vagy kétszáz pipára való.

- Tyûh! Hisz az egy hétig is eltartana.

- Attól függ, hogy milyen pipás vagy.

- Csak egy félórára jöttem, urambátyám, hogy magamat bemutassam.

- Bolond beszéd. Láss a vacsora után, Fruzinka. Nem lehet énnálam, fráter, egy félóra alatt bemutatkozni. Ne nézz engem olyan semmi embernek! Mert én a szolgabírámról mindenáron tudni akarom, hogy iszik, hogy kártyázik, és hogy táncol.

- No, hát jól van - hagyta rá Noszty, hetykén belevetve magát egy karosszékbe -, hozza hát ide bátyám azt a pipát, hadd gyújtsak rá, aztán holdvilágos este van, elmehetek én éjfélkor is, szívesen teljesítem a kívánságát a vacsoránál. Megpróbáljuk az ivást, és egy kicsit kártyázhatunk is.

- Látom, hogy jól nevelt ember vagy, hékás, de ne kezdd a hivatalodat mindjárt sikkasztáson, mert a táncolást már, úgy látom, el akarod sinkófázni.

- Hiszen nem vagyok én medve, hogy a bátyámuram mindenképpen meg akar táncoltatni.

- Medve bizony nem vagy, hanem gavallér csak talán vagy, és itt annyi szép leány és menyecske lesz a környékrõl holnap, hogy még a sánta ember lábai is megmozdulnak. Holnap van a Fruzina mama születésnapja, ezt aztán emberül szoktuk megtartani. Aki kabátos ember van a vidéken, az mind itt lesz, hacsak nem ágyban fekvõ beteg, azt a csúfságot hát nem teszed az én öregemen, hogy ilyenkor menj el a házból.

- Hát persze hogy nem megyek.

- No, ezt már szeretem. Jól fogsz mulatni, majd meglátod. Itt lesz a cigány is Bontóvárról. Most küldtem el értük két béresszekeret és tizenkét bundát, hogy meg ne fagyjanak.

- Hol veszi urambátyám azt a sok bundát?

- Esett juhbõrökbõl fércelik össze erre az alkalomra a szolgálóink.

Noszty tehát ott maradt éjszakára Palojtayéknál, miközben igyekezett az öregúr kedvében járni a hasznos útmutató szerint, szidta a zsidókat, s szóba hozta a fõherceg látogatását, ami kedvenc beszélgetési tárgya volt Palojtaynak.

Ettõl rögtön bõbeszédû lett. Elmondta, hogy itt volt ennél az asztalnál, s Fruzina mamát arra kérte, hogy magyar ebédet fõzzön neki, hát fõzött is neki pörköltet, töltött káposztát és túrós csuszát.

- Úgy beszélsz - fortyant fel Palojtayné -, mintha egyéb se lett volna.

- Persze volt egyéb is, egy teljes francia ebéd, de ez most nem tartozik a tárgyhoz. Azt akarom mondani, hogy a pörkölt ízlett neki, a túrós csuszától azonban visszariadt, mikor megkóstolta, „ó, istenem - szólt -, olyan ízû, mint a mosott ruha”. Általában különös emberek ezek a fõhercegek. Sohase tudhatni, mi tetszik nekik. Más vér foly az ereikben. Mikor elõször jelentette be ezelõtt hat esztendõvel, hogy a vízi vadászat idejére hozzánk száll, egy csomó anekdotáskönyvet hozattam Pestrõl, Bécsbõl, hogy az ötleteket megtanulva, tudjam mivel mulattatni. Bevágtam úgyszólván szóról szóra a könyveket, s ebédnél vagy vadászat közben próbáltam elmondani egyet-egyet, ha valami apropóra került, de a fõherceg hideg maradt, mintha fából volna az arca kifaragva, a legkacagtatóbb történetnél meg nem jelent azon egy fia mosoly sem; hogy él, csak az ásításából és a pillái rezgésébõl látszott. Már-már kétségbeestem, hogy olyan kedélytelen, és semmivel sem bírom felrázni, midõn véletlenül valami elhalaszthatatlan teendõm jutott eszembe, s minthogy rossz a memóriám, nehogy elfelejtsem, kihúzom a ceruzámat, és az ingmandzsettára jegyzem fel: „Mit ír ön?” - kérdezte. Megmagyaráztam neki, hogy rendesen ide szoktam jegyezni egyet-mást. „Pompás gondolat - mondá -, ezt én is megtanulom.” „Iskolás koromban szoktam meg - folytatom -, mert ide jegyeztem ki leckémbõl a slágvortokat, hogy a tanárokat bolonddá tegyem.” A fõherceg édesdeden kacagott fel: „Das ist gut! - kiáltott fel. - Sehr gelungen!”⁸⁰ - és megint csak kacagott, hogy a ház is rengett, és a könnyei potyogtak. Ezzel aztán egyszerre, mintha a fejembe lõtték volna, kitaláltam, mi kell a fõhercegnek, s sorra elõszedtem hajdani diákcsínyjeimet és a másokéit, ostoba, sületlen lappáliákat, melyekben mindég a professzorok húzták a rövidebbet, és amelyeken senki sem nevet már napjainkban. Kifogyhatatlan derültség kísérte ezeket, õfensége fel volt villanyozva, hahotázott, tombolt, hanyatt vágta magát a kanapén, s kijelentette, hogy egész életében nem mulatott még ilyen jól, és nem talált ilyen kitûnõ vadászcimborára. Egy nappal meghosszabbította nálam való idõzését, s azzal búcsúzott el, hogy megint eljön hozzám, mihelyt teheti. Innen van az én barátságom a fõherceggel, édes öcsém. Ne gondold, hogy én valami különös okos vagy szeretetreméltó férfiú vagyok, akit ki akar tüntetni, vagy akibe beleszeretett. Mindössze eltaláltam a gyengéjét. S az õ gyengéje is bizonyos pszichológiai igazságon nyugszik. Neki minden ember, a nagyuraktól és államférfiaktól kezdve az apró emberekig, mindig csak kellemeset mondott és tett, kivévén gyerekkorában a nevelõk és professzorok, ezek az õ életét is megkeserítették, õk tehát az egyedüli ellenségei e földön. Minélfogva minden epe, harag és rosszakarat, amely egy emberi szívben szükségképpen megterem, míg nálunk eloszlik ezerfelé, e szegény jámbor fõhercegeknél pusztán az ártatlan professzorok nyakába szakad. Azért mulatott jól az én diákcsínyjeimen, mint ahogy te mulatsz most az én elõadásomon, mert te meg, imposztor, az én gyengémet találtad el.

Vacsora után Fruzina mama mindjárt lefeküdt, bocsánatot kérvén, hogy holnap mozgalmas nap vár rá, a tyúkokkal fekszik le, hogy a kakasokkal kelhessen, a két úr ellenben sokáig beszélgetett a borocska mellett, országos és megyei közügyekrõl, ahogy ez már szokás magyar anyától született emberek közt, szidták a németet és a zsidót, majd kifogyván a témákból, az örök forráshoz, a kártyához nyúltak, néhány parti pikétre vállalkozván. Palojtay kimelegedett a somlyóitól (Tóth Mihály termése - dicsérte a gazda), ingujjra vetkõzve csinálta a hatvanasokat és kilencveneseket, már szinte az éjfélhez járt közel az idõ, mikor valami kopogtatásféle hallatszott az ablakon.

A gazda megrángatta a falon levõ zsineget, mely a szomszéd szobában alvó inasának szólt, állítólag a lábára volt kötve a zsineg másik vége, mert az inas, Mucskó Berti, szintén nagyothallott, túl lévén õ is a nyolcvanon. Nagy lassan elõkullogott, ásítozva.

- No, mi a szó? - kérdé nem minden bosszúság nélkül.

- Nézd csak, apuska - mondá a gazda a kártyáit igazítva -, valaki az ablakon kopogtat már harmadízben, és nem lehet meglátni, mert jégvirágos az üvegtábla, kinyitni pedig nem akarom, mert ki vagyok melegedve.

- Hát én nézzem meg, ugye? Mert én nem vagyok kimelegedve, ugye?

- Bizonyára te is ki vagy melegedve, apuska, de te nem kártyázol, ráérsz felöltözködni s kimenni, hogy tájékozást szerezhess, hogy ki az, és mit akar?

Az inas kicammogott kedvetlenül, dörmögve, s elmúlt vagy negyedóra, míg visszatért.

- Ki volt? Mit akar? Csak nem vendég?

- Egy zsidó fiatalember.

- Micsoda? - ugrott fel Palojtay dühösen. - Hol az a korbács? Hát korcsma az én házam? Hát ki vagyok én, hogy éjnek évadján rám merjen kopogtatni? Ejnye, mordizomadta, ez már több az egynél. Hol van? Ereszd le rá a kutyákat a láncról.

- Itt van az elõszobában.

- Beeresztetted? Énhozzám? Most, éjjel? Hát meg vagy te veszve, apuska? Hát nem tudod te, hogy én antiszemita vagyok? Korbácsold ki azonnal, te vén szamár.

- Már azt pedig nem teszem - felelte Mucskó nagy flegmával.

- Mit? Nem teszed - s villámok jelentek meg a szemeiben -, amit én parancsolok...?!

- Az Icik zsidóné fia, azé a szegény özvegyasszonyé, aki a templom mellett lakik, a rozzant házikóban.

- Mit bánom, akárkié. Hogy mer idejönni? Ilyenkor? Hozzám?

- Hát úgy mer, hogy az anyja hirtelen nagyon megbetegedett, talán a halálán van, s borostyáncsöppeket jött kérni a tekintetes úrhoz.

- Hm - szólt Palojtay megjuhászodva -, az a beteges, sovány asszony az, ugye, aki némi fûszerrel s nyáron gyümölccsel kereskedik?

- S úgy tartja fenn az apró gyermekeit.

- No, hát adunk neki borostyáncsöppeket. Küldd be azt a süldõ Zebedeust.

Egy tizenhat-tizenhét éves kamaszt tuszkolt be kisvártatva az apuska, aki vagy a hidegtõl, vagy a félelemtõl reszketve állt meg az ajtónál, összehúzván mellén a kopott zöld nõi wiklert, melybe be volt burkolva.

- Mi baja az anyádnak? - kérdé Palojtay.

- Görcsei vannak - szólt siránkozó hangon -, már napok óta igen gyenge.

- Ki mondta, hogy borostyáncsöppeket vegyen?

- Ezek szokták fájdalmát enyhíteni, de nekünk nincs, elfogytak.

Palojtay könyvtárszekrényében tartogatta kézipatikáját, onnan vett ki egy kis üveget, amelybõl átöntött valami keveset egy üres üvegbe.

- Eredj, siess velök, aztán jó volna, ha egy kis bort itatnál az anyátokkal; van borotok?

- Van otthon. Árulunk azt is.

- Azt igya meg a béka meg a kutya, amit ti árultok. Hanem egy kis erõs tokaji bor kellene a betegnek. No, megállj csak. Mit is csináljunk csak? (Az öregúr a fejét kezdte vakarni.) Hogy az ördög vigye el az anyádat, még utoljára is nekem kell lemennem a pincébe. Nagy hideg van odakünn, apuska, mi?

- Borzasztó hideg van - felelte Mucskó.

- Azért mondod, imposztor, hogy te szeretnél lemenni a pincébe. Nem találtam el, mi? Nix, nix, fráter. Neked már ártanak az ilyen expedíciók, öreg vagy, s ha teleszopod magadat, két napig alszol utána, nem lehet hasznodat venni, majd csak magam botorkálok le. Add rám a bekecsemet, és keresd elõ a kulcsokat, hadd hozzak annak a beteg asszonynak egypár kortyot. Így, most jól van. Eredj elõre, világíts a gyertyával! Te pedig vigyázz, öcsém (ez a szolgabírónak szólt), hogy ez a fickó valamit addig el ne lopjon. Te pedig, Slajmi (ez a zsidófiúnak szólt), eredj közelebb a kályhához, és melegedj meg.

Az öregúr csakugyan nem restellt a térdig érõ hóban végigmenni az udvaron, a melléképület mögött a sziklába vájt pincébe, s felhozni egy kis iccés üveg tokaji eszenciát.

- De nehogy megkóstold útközben, te gazember - figyelmezteté a suhancot, átadva neki az aranyszínû folyadékot -, és nehogy egyszerre találd az anyáddal megitatni, mert menten táncra kerekedik, és férjhez megy.

Ha már egyszer lent járt, bizony egy kis altatót a maguk számára is hozott, megtöltött két kis poharat, s koccintott a vendégével.

- Miértünk is meghalt a Jézus Krisztus - jegyzé meg kedélyesen, némi felköszöntés gyanánt -, azazhogy megfeszítették a zsidók.

- Úgy ám, de urambátyámnak ez nem mindig jut eszébe, mert úgy látom, nem olyan nagy antiszemita, mint amilyennek tartják.

- Mit beszélsz? - csodálkozott az öreg. - Hogy én nem vagyok antiszemita? Hát hogyne volnék én antiszemita? Mindig ellenök beszélek a megyegyûléseken. Hiszen majd meg fogod te azt hallani.

- Mi a fityfenét ér, ha aztán olyanokat tesz, mint aminek az imént tanúja voltam?

Palojtay furfangosan mosolygott.

- Nem érted te a csíziót, öcsém. Mert, látod, úgy van az, hogy én alapjában borzasztó antiszemita vagyok, de csak azokra a zsidókra haragszom, akikre én szorulok rá: azokra, akik énrám szorulnak, nem haragszom.

S hogy ím, így kivágta magát, erre a dicsõségre még egy-egy kupica tokajit kellett felhajtani Szent János áldásának. Még mikor lefeküdt, és a gyertyáját eloltotta is egy szép, cirádás ezüstkoppantóval, sokáig hánykolódott elmélkedvén párnái között, hogy milyen bolond ember ez az új szolgabíró, aki még õt se tartja igazi antiszemitának. Hát érdemes a közügyekben fáradozni?

Reggelre nagy nyüzsgés-mozgásra ébredt Noszty Feri. Talpon volt az egész ház. Mozsárdöngetés, habverés zaja, malacvisítás, baromficsipogás hallatszott a konyhai helyiségek tájáról. Az udvaron cselédek lótottak-futottak, mindenféle nyelveken kiabálva, mintha a Babilon tornyát építenék, s valamennyi fölött, mint valami tábornoki parancsszó, uralgott a Fruzina mama hangja; sertést forráztak, távolabb a kamra elõtt õzet s nyulakat nyúztak az ambituson. Azután a vendégek kezdtek érkezni a megye távolabbi részébõl, csörgõ-bongó szánokon, nehézkesen gördülõ nagy batárokban. A bemutatkozásoknak nem volt se hossza, se vége. Az urak kártyapartikká alakultak át, az asszonyok pletykázó kompániákká. Odakünn az istállók elõtt máglyatüzet gyújtottak meg, hogy a vendég cselédek melegedjenek körülötte. Ebéd után a közeli falvakból is ömlöttek a vendégek, úgyhogy hovatovább szûkebb lett a lakosztály, mivelhogy télen csak az innensõ részét lehetett a szobáknak használni. A kúriát a híres utazó Palojtay, István úr öregapja építtette: nagy fantaszta volt, s talán Perzsiában is járt, ahol a sah palotájáról vette a burleszk ötletet, de akárhogy volt is, akármiért tette, elég az, hogy a Paszománt nevû patakot, mely átszeli a kertet, keresztülvezette a fundamentumfalba illesztett rostozaton a szobák egy részén, úgyhogy keresztülfolyik rajtuk, és hûsen tartja õket; nyáron például úri élvezet a patak csörgése mellett szundikálni a díványon, vagy csibukozni, azonfelül pisztrángtenyésztést is próbált ott a leleményes õs, hanem bezzeg télen nyirkosak és mohtól zöldek, fölfelé pedig penészesek lévén a falak, nemcsak kifûthetetlenek a szobák, de nem is használhatók. A halála lenne a falak dögletes kipárolgásától, aki most ott töltene egy napot vagy éjszakát. Bízvást eltörülhetné a király a halálos büntetést, ha ilyen börtönei volnának.

Ily viszonyok mellett csak néhány szoba jutott a vendégeknek, s amint egyre gyûltek, mindig több-több bútort kellett kivinni. Ágyak, almáriumok apránként kikerültek az udvarra, a hóra. Ilyenkor csak a székeknek van becsületük. S egyetlen professzor lenne most, akire Palojtay bácsi nem mondana élcet, még a fõherceg õfensége kedvéért sem, ti. Hatvani professzor uram, aki ismerte azt a bûvös fortélyt, hogyan kell a kicsiny szobákat tetszés szerint egy pillanat alatt megtágítani öblös palotatermekké.

Torzonborz bácsik, öreg matrónák, szép fiatal leányok, délceg fiatal úrfiak fejtõztek ki rendre a különféle bundákból és prémes csurapékból, melyeket halomra hánytak az elsõ szobában. Amennyi csókot és kézcsókot ezektõl kapott ma Fruzina mama, jó, hogy át nem lyukadt az arca vagy a keze. Hát még a sok jókívánat!

Rangra ugyan nem volt egyforma a társaság, némelyik négy ficánkoló lovon jött, másik két rossz gebén, volt itt nagy úr, de falusi jegyzõ is, tanítók leányzói és baronesse-ek (Mezernyérõl a báró Krackner kisasszonyai), de színre nézve egyformák voltak az érkezõk: vörösek és fehérek - vagyis vörösre mart a csípõs hideg minden orrt és minden arcot, s fehérre meszelt minden bajuszt, hajat és szakállt a zúzmara. Csakhogy mikor aztán Fruzina mama nyájas szólamára: „tessék, tessék beljebb kerülni, édes lelkem”, beléptek a bundaszobából a nagy zöld szobába, melyet két vaskos kályha fûtött kívülrõl, némely haj kiengedett, megfeketedett, némely arc kifehéredett vagy rózsaszínt váltott, másik a sárga színt vette fel, míg ellenben maradtak hajak és szakállak, melyek megtartották a fehér színeiket azontúl is.

Úgyszólván egymás hátán tolongtak a vendégek estefelé, de azért igen jól érezték magukat, kivált a fiatalok; egy almát nem lehetett volna elhajítani, ahogy szokás mondani, de egy gyújtó tekintetet most sokkal észrevétlenebbül lehetett kicserélni. Végre is ki tehet arról, hogy Fruzina néni télen született, éppen abban a hónapban, melyben legkevesebbet beszélnek az asszonyok? A szükség nagy tanítómester, és „sok jó ember elfér együtt”, olyanforma pótigazság, mint a hiányos emberi tagok eltüntetésére vagy kidomborítására kitalált vatta és egyéb mesterséges töltelékek. Egy darabig elhiteti, hogy ez mind idom - de alapjában mégiscsak vatta. A szobákban beállott szorongás rendesen minden évben megszüli azt az indítványt, ha fagy van odakünn, hogy: „ki a szabadba!” A vendégek már tudják, és magukkal hozzák a fiatalok a korcsolyáikat. A kert alatt ott van a befagyott Mammut-szem (így hívják a tavat), óriás ezüst karika, melyen csodás élvezet siklani, odaállítják a partra a cigányt, s a zene hangjainál foly a mulatság, míg csak be nem sötétedik, és megjelenik a hírnök: „tessék vacsorálni jönni.”

Most is úgy volt. A fiatalokat kikergették az öregek. Még a kártyaszoba (pedig az immúnis hely) sem védte meg Noszty Ferit.

- Eredj ki, öcsém. Jégre, magyar! - dirigálta Palojtay. - Ami kártyaasztal elfér, adjuk át whistezõ öreg hölgyeknek és uraknak. A ferbli majd csak a vacsora után jön. Addig te még menyasszonyt is találhatsz magadnak!

Hát el is ment az új szolgabíró, s meglepte, elkápráztatta a tündéri kép, mely a Mammut-szemen elébe tárult a keresztül-kasul sikamló fiatalság, a strucctollas és virágos nõi kalapok színpompája, a sehol véget nem érõ fehérségben, mint egy illanó, összefolyó és szétszakadozó virágerdõ.

Megállt a jégtábla szélén, és az összképben gyönyörködött, midõn látja, hogy egy mellette elrohanó hölgy elesett a felkarcolt, szinte porzó tükörlapon.

Odasietett, és kezét nyújtotta, hogy fölemelje. „Köszönöm” - mondá a nõcske gépiesen, s csak akkor nézett lovagjára, mikor már fölkelt. Összerezzent, s egyszerre kék lett az arca. Minden vér elszállt abból, csak a fagy ereje maradt rajta, az pedig kék színt ad a vér nélkül.

Feri is csak most ismerte fel. Tóth Mari volt.

- Nem ütötte meg magát? - kérdé.

- Ó, nem - rebegte és reszketett. - Egy kicsit meglazult a korcsolyaszíj, azért estem el.

- Megengedi, hogy megigazítsam? Noszty Ferenc vagyok, az új szolgabíró - mutatta be magát mosolyogva -, akit most sokan szidnak.

De még ki sem mondta egészen, s a leány még nem ért rá felelni, mikor mint a villám, két korcsolyázó gavallér termett ott, nyilván bizalmas emberei. Az egyik báró Krackner (a Mezernyén lakó nyugalmazott tábornok fiat), már messzirõl kiabálta:

- Így kell a kis gonosznak! Isten büntetése. Megszökött elõlünk.

A másik Sipos István volt, a bontóvári fiatal törvényszéki elnök; csinos ember és nagy stréber. Azonfelül pompás korcsolyázó, aki, mielõtt megállt volna Mari elõtt, egy mûvészi piruettet vágott ki, ami a korcsolyasportban olyan virtus, mint mikor a legszebb írású hivatalnok kacskaringós manu propriát⁸¹ vagy cirádát kanyarít a neve végén pont helyett.

- Maga is látta? - kérdé Tóth Mari.

- Hogyne! Hiszen nem vak az ember, hogy a csillaghullást se vegye észre. Úgy nézem, megoldódott a korcsolyája.

S abban a szempillanatban már le is kuporodott, fél térdre ereszkedve, és igazítani kezdte a szíjakat, mire az ehhez készülõdõ Noszty Ferenc szerényen félreállott.

- Sapristi - duzzogott a kis báró, kit soványsága miatt „Keszeg báró”-nak neveztek a bakfiskörökben -, mindig elszedi ez az ember elõlem a legjobb falatokat! Pedig én voltam itt az elsõ egy lóhosszal. Az enyém volna a korcsolyamegigazítás joga.

- Ne haragudj, kis báró - kérlelte kedélyesen az elnök -, inkább vegyük úgy, hogy a te nevedben igazítom fel a Mari kisasszony korcsolyáját.

- Az nem megy.

- Dehogynem. Ha a király nevében igazítom az emberek ügyeit-bajait, miért ne igazíthatnám a korcsolyákat Krackner báró nevében?

- Azért, mert én nem vagyok király.

- De akinek igazítom, az királyné.

- Ugyan, ugyan! Szégyeneljék magukat! Hát nem tudnak valami okosabbról beszélni? - feddette õket Mari. - Bárcsak királyné volnék!

- No, ugyan mit csinálna?

- Nyomban fölmenteném mind a kettõjüket a szolgálattételtõl.

Vidáman mosolyogtak az évelõdésre, pedig volt benne egy kis komolyság is. A kisasszony olyanformán érezte, hogy az urak gyors megérkezése valami kellemes helyzetbõl zökkentette ki, de mindez csak zavarosan jelentkezett fejecskéjében. A feltûnõ hasonlatosság lepte meg, de még azzal se volt tisztában, hogy valóságos hasonlatosság-e az, vagy csak emlékeztetés a somlyói vadászra. És a hang is, csodálatos, mintha a hang is az lenne. Meglehet, képzelõdés, beteges érzékek, homályos álmok ûznek vele csalfa játékot. Noszty Ferencnek, az új szolgabírónak mondta magát. A Nosztyak nagy urak, templomok patrónusai. Hatalmas középületek, romban heverõ várfalak beszélnek róluk, a köztermekben felfüggesztett õsi arcképek, buzogányos, páncélos lovagok viselik ezt a nevet. S maga ez a Noszty Ferenc, mint a náluk megfordult vendégek elbeszéléseibõl tudja, elõkelõ, finnyás úrfi, volt huszártiszt, a ravasz, hatalmas képviselõnek a fia, mit keresett volna a pápai csizmadiák és mesterlegények közt? Bolondság ilyesmit elképzelni, és mégis sokért nem adta volna, ha csak egy percig hagyják még vele beszélni, csak még egyszer nézhette volna meg jól, csak még egy-két szavát hallhatta volna. Mindezek torlódtak össze fejében, s szívébe nyilallott ez a vágy, nem bírt tõle szabadulni.

De hasztalan, vége volt, elmúlt, mint a füst, az érdekes idegen eltûnt a sok bámész, tarkabarka úri nép közt, s tekintetével nem merte kutatni, nehogy a gavallérok észrevegyék, akik már az imént is szinte bántó módon szorították hátra, mintha bosszankodnának, amiért fölemelte, mintha valami olyanba ütötte volna az orrát, ami az övék.

Ohó, drága uracskák! Még nem vagyunk annyira! Kezét mérgesen ökölre szorította. De ki vette volna azt észre? Hiszen a keze a muffban volt.

A két gavallér közrevette, mindenik egy-egy karját fogva, elvitték onnan, sebesen röpülve tova hármasban, mint a nyíl. Az volt a helyzet, hogy Tóthné a két ifjúra bízta Marit, Mari pedig azzal pajkoskodott, hogy meg akart tõlük szökni, természetesen csak játékból. Egy ilyen megszökésnél esett le az imént - a két „zsandár” megfogta, és erõszakkal utaztatta fel és le a nagy jégmezõn. Csak mikor már elfáradtak, hagyták, hogy egy kicsit kifújja magát, és hogy õk egy kicsit udvarolhassanak. Mari azonban kedvetlenül felelgetett arra a tömérdek badarságra, amit az aranyifjúság udvarlásnak nevez. Minden jel oda mutatott, hogy most is meg akar szökni, de most már talán nem is egészen játékból.

A két zsandár minden mozdulatát, minden tekintetét leste - a tekintetének pedig nem bírt parancsolni, hogy ne kutasson, valahányszor a tónak a kastélykert mögötti széléhez ért, ahol a vendég urak és hölgyek, parasztmenyecskék, suhancok nézték a festõi látványt.

- Keres valakit? - kérdé a gyanakodó Krackner.

- Azt hiszem - felelte gépiesen.

- Hogyan? Maga nem tudja, ha valakit keres, hogy bizonyosan keresi-e?

- A mamát nézem - dadogta zavarral.

- A mamát? Hiszen a mama bent ül a meleg kályha mellett, s azt mondotta, hogy semmi szín alatt sem jön ki. Azért bízta ránk magát, hogy õrizzük.

- Akkor legalább mulattassanak!

- Hiszen mulattatnánk mi, de ha nem akar mulatni.

- Az csak annak a jele, hogy nem nagyon találékonyak, és hogy én meg már nagyon fáradt vagyok.

- Hahó, van egy ötletem! - kiáltott fel a báró. - Várjanak egy kicsit!

Egy iramodással átröpült a túlsó partra, ahol Krackner báróné üldögélt, egy számára kihozott öreg karszékben, az iringázó leányait tartva szemüggyel.

- Kelj fel, mama, add ide a székedet - mondá a bárónõnek.

- Minek az neked? - kérdé a tábornokné, a lornyettjén nézve meg a fiút.

- Kell a karrieremhez - felelte nyeglén a fiatalúr.

- Eredj, te rossz fiú! Mindig áldozatokat kívánsz tõlem!

S ezzel felkelt, Artúr pedig megfogta a karszéket, s mint valami pelyhet, hajtotta maga elõtt, míg csak oda nem ért Marihoz.

- Üljön bele, kisasszony, ha fáradt. Voltunk eddig lovagok; leszünk ezután lovak, tolni fogjuk. Hát nem jó ötlet ez tõlem?

Mari beleilleszkedett a karszékbe, a két udvarló pedig belefogódzott hátul, s mint a szánkót szokás, csúsztatta maga elõtt, hol lassan, hol sebesen, amint parancsolva volt, biztatva egymást: Gyí, Lámpás, Ráró!

Közben még beszélgetni is lehetett.

- Hallotta-e, hogy nagy fõispáni bál lesz a farsangon? - újságolta a bíró.

- Ah! - mondta Tóth Mari unottan.

- Mégpedig kettõ is - sietett jólértesültségét bizonyítani a báró is -, egy úgynevezett általános bál, amelyre meg lesz híva minden jobb család a megyében, tudja, egy afféle „jó kabátok bálja”, a másik pedig egy szûkebb körû, melyre csak az arisztokratikusabb családok kapnak meghívót. Ez lesz az igazi. Sapristi, erre elmegyünk. Lábnak Patikárius Pestrõl, gyomornak Sacher Bécsbõl.

- Ott, úgy látszik, olyanok lesznek, akiknek csak lábuk és gyomruk van.

- Hahaha! - kacagott a kis báró. - Maga ma bal lábbal kelt fel, szép kisasszony, és sapristi, az epécskéjét rajtunk, az arisztokrácián tölti ki... hahaha. Nagyon kedves.

- A fõispánné már megérkezett tegnapelõtt - egészíté ki a legfrissebb híreket Sipos István - Nagy fogadtatás volt a vasútnál.

- Szép asszony? - kérdé a bárócska. - Láttad?

- Átkozottul szép.

- A Nosztyak mind szépek, keskeny lábaik és piciny füleik vannak.

- Úgy? A fõispánné tehát Noszty leány? - kérdé Mari.

- Noszty Vilma.

- Úgy gondolom, egyetlen leány - mondotta Mari, pedig tudta, hogy egy fivére van.

- Dehogy. Egy fivére is van. Az új szolgabíró, Noszty Ferenc.

- Miféle ember?

- Nem valami jó firma - jegyezte meg az elnök.

- Melyikük ismeri?

Egyikük se jelentkezett.

- Pedig itt van a társaságnál, Palojtayéknál.

- Melyik az? - érdeklõdött Krackner.

- Én nem fogom megmutatni. Majd kitalálhatja a keskeny lábáról és a kicsiny füleirõl, melyek a Nosztyak tulajdonát képezik.

- Magának nagyon rossz nyelve van, kisasszony.

- Nekem? Miért?

- Mert ezzel körülbelül mindazt elsorolta, amivel még bírnak a Nosztyak.

- Tönkrementek?

- Valami háromszáz holdja van még az öregnek, de tele adóssággal, s az is haszonbérbe van adva tizenkét évre.

- Hopp! Tisztelt lovak! - kiáltott fel most Mari élénken. - Álljunk meg, azaz forduljunk jobbra! Ott valami történik.

- Csakugyan, tartsunk arra!

Biz ott csata volt. A Palojtayék vendégei, akiknek nem volt korcsolyájuk, hanem csak nézni jöttek a fiatalságot, apránként megunták magukat, mint a Mátyás hadai a Duna jegén. Ebben a nagy semmittevésben, üres locsogásban valamelyik pajzán menyecske (ha jól tudom, a csintalan Pataky Istvánné) egy hógomolyát gyúrt, és megdobta vele a viceispánt, aki fiatal korában udvarolt neki, mire az alispán, mint udvarias, gavallér ember, hasonlóan egy hógolyóval visszadobta a szépasszonyt. Hiszen csak felelni is kell az ilyenre, és végre csupa tréfa az egész. A viceispánnét azonban, noha ma van elõször úri társaságban, mióta Rágányosék mulatsága palotahölggyé avatta, megmarta erre a zöld szemû szörnyeteg, s szemet szemért, ha a férjemuram úgy tesz, eb ura fakó, õ sincs fából, nosza hamar õ is gyúrt egy hógalacsint, és a daliás Ulrik János fõcsendbiztost szemelte ki incselkedési tárgyul. Lett nagy nevetés ezekre a jelképes udvarlásokra, s uccu neki, egy bolond százat csinál, az egész társaság elkezdte egymást hólabdákkal paskolni. Mint a ragadós nyavalya, elharapódzott boldogra, boldogtalanra, keresztül-kasul, összevissza röpködtek a hólabdák, mintha fehér galambok szállnának, kergetõznének, és egymást kereszteznék a levegõben, valóságos konfettijáték kerekedett ki belõle, ámbár annak akkor még hírét sem hallották Bontó megyében. Sikongatás, panasz, vidámság, kacaj támadt nyomában, a kezük beledermedt, a toalettek megnedvesedtek, némelyiknek a szemébe csapódott a hógalacsin, s tele lett még az inggallérja is hópihével, de mindegy, azért õk mégis jól mulattak.

Kisvártatva Marit is odaszállították lovagjai, lecsatolta a korcsolyáját, s elvegyült a csintalankodók közé. Szerette volna lerázni a két gavallért, de azok sehogy sem akartak elmaradni, s ha egy kicsit odább mentek is, csak azért tették, hogy megdobálják. Ámor ma letette tegzét, s más szerszámhoz nyúlt. Innen-onnan is jött egy-egy löveg, mely neki szólt. Egyszer aztán, mikor azt hitte, hogy nem figyelik, õ is kihúzta kezét a nyakán lógó muffból, s lehajolt, hogy golyóbist csináljon.

Lopva indította el szemeit megkeresni a fiatal szolgabírót, éppen az alispánnal beszélgetett.

Már-már meglóbázta a kezét, mikor az az ötlete támadt, hogy odaállt a kövér Rajcsányiné háta mögé, s onnan, védett helyrõl követi el a rettenetes merényletet.

Feje zúgott, szíve hangosan dobogott, amíg egyre hajtogatta magában: „A macska fél, de én nem félek.” Végre aztán csakugyan elhajította labdáját, s rémülten pillantott oda, hogy mi történt. Hát biz az szerencsésen a Noszty Feri mellét érte, talán éppen a szíve táján. Ki hitte volna, hogy olyan jól tud célozni.

Noszty elmosolyodott, leverte mellényérõl a havat, és tovább folytatta a beszélgetést az alispánnal, mintha semmi se történt volna. Ó, Istenem, milyen borzasztóak a férfiak!

Mari aztán úgy elszomorodott ettõl, hogy bekísértette magát a két ugrifüles által a házba, és ott leült a mamája mellé, megterhelt lelkiismerettel, hogy megint több titka, több bûne van eggyel. Pedig nem tett valami nagyon rosszat. Hiszen a többiek is mind így viháncoltak, bolondoztak. Igaz, hogy ismeretlen embert dobott meg, de hát a többi leányok is elkövettek efféle pajkosságokat. Legfeljebb illetlenség, amit csinált. Sõt az se, mert ezzel vélte megköszönni, hogy az új szolgabíró fölsegítette, mikor leesett. Aztán nem vette észre senki. Õ sem. Nem is hederített rá. Látszik, komoly ember. Pedáns hatósági közeg, szolgabíró, akihez instanciával kell járulni, és nem hógolyókkal. De ha látták volna is, hát mi volt benne? A golyó el is tévedhetett. Érhette volna a szolgabírót arra az esetre is, ha valaki másnak van szánva, ha például a viceispánt akarta volna eltalálni.

Ilyen mindenféle mentségeket talált, és amint ezek már teljesen megnyugtatták, akkor vette észre, hogy voltaképpen nem mentségeket keresett. Valami mást, amit nem talált meg.

Ezalatt gyorsan lehanyatlott a nap, de mit is ténferegne fent sokáig, mikor úgyis csak a fele napszámját végzi; nem melegít, pusztán világít, s azt is csak kedvetlenül.

A gyertyák és lámpák kigyúltak bent, az estével a szél is felkelt, és belevegyítette dúdolását a pecsenyék sistergésébe a Palojtay-portán, a vendégek lassanként besereglettek a szobákba, s mint ahogy a teremtéskor szétválasztattak bölcsen a vizek a szárazföldtõl, Fruzina mama is külön kergette az ifjúságot az öregektõl, hogy ne lássák az egymás gyengéit; ezek maradtak pletykázni és disputálni a balra esõ szobákban, amazok pedig bevonultak „hogy tetszik”-et játszani jobbra, míg a közbül esõ pajtányi ebédlõben nagy tányércsörömpöléssel iregtek-forogtak tatárarcú tenyeres-talpas szolgálók, rakván egymás mellé a terítékeket, ahogy a tekintetes asszony megparancsolta, jó sûrûn.

Feri nem csatlakozott az ifjúsághoz, pedig tudta, hogy Mari köztük van. Tudott az idegeinek parancsolni, hiszen elsõrendû játékos volt. S most jutott élete legérdekfeszítõbb játszmájához. Összes érzékei, tehetségei meghatványozódtak, még a lábujjaival is gondolkozott - ahogy a nagy kártyásokról mondják. A „ferbli” két nagy regulája vezette. Az egyik: el nem árulni az arccal, hogy milyen „blatt” van a kézben. A másik: elévülhetetlen regula, hogy a ferblit két kártyából kell megjátszani, vagyis addig, míg nincs minden kártya kiosztva. A játék csak odáig ér valamit, a többi már csak bamba szerencse. A két elsõ kártyából, szóval „blindre”-re „kóstáltatni” vagy „javítani”, ha az ember sokat akar „behúzni”.

„Javítani” vélt hát a helyzeten, ha visszatartja magát, s nem közeledik szembeszökõ módon a leányhoz. Sokkal hazárdabb volt, hogysem mindjárt a „zsinór” után nyúljon. A taktika adja meg a gyõzelmek borsát, savát. A katona is, a játékos is taktikával dolgozik. Ez az igazi, ehhez tartotta magát. A fiatalok közt különben sem voltak ismerõsei, úgyhogy egyelõre csak alárendelt szerepet játszhatott volna Mari jelenlétében e rosszul öltözött vidéki majmok és falusi bakfisok közt, kikkel nem lehetett egyébrõl társalogni, mint jelentéktelen helyi eseményekrõl: hogy Kracknerék feldõltek a múlt héten a szánkóval, és Matild baronesse-nek az a szép kék blúza a csipkedudorokkal tönkrement, úgy, hogy föl sem veheti többé, hogy a szeles Rápoltiné kiejtette tegnap a bölcsõbõl a kis gyerekét, azért nem jöhetett ma, mert a baba beteg lett, és alighanem rámegy a szegény kis lélek.

Feri inkább künn maradt az asszonyok közt, katonahistóriákkal mulattatta Fruzina mamát és környezetét, a „századokat”. A gunyoros Findzsa asszony nevezte el így, minthogy a háziasszony körül a legidõsebb hölgyek, egykori leányismerõsei sorakoztak, de ott legyeskedett a dévaj öregúr, Podwolski gróf is, csizmáján hetykén recsegett a talp, mert csikorgósra varratta még most is, s gavallérosan pengett a sarkantyú. A gróf csupa vidámság, csupa derû volt, bár már túl lehetett a hetvenen. Falun akadnak még ilyen életerõs öregurak. A feje fehér volt, mint a friss hó, az arca piros, mint a rózsa, s a beszéde csintalan, hetykélkedõ, nagyzoló, mint valami kvietált huszár õrmesteré olyan helyen, hol elvetheti a sulykot.

- Hát te, öcsém, mért nem hordod el innen az irhádat? - zsörtölõdött a gazda Ferivel. - Mit udvarolsz itt a feleségemnek? Mars be a leányokhoz!

- Nem lehet, kedves bátyám. Nem illenék. Hiszen én most voltaképpen nászúton vagyok az új hivatalommal.

- Ördög kell neked, nem hivatal. De ha kellene, se manipulálj elhasznált bélyegekkel.

Ezt a gonosz célzást elértette Kaprinczy Balázsné, és fölvette a kesztyût az érettebb nõi nem nevében.

- Mi is voltunk nyíló virágok valamikor, s komámuram se volt fogatlan farkas, mint most. De ha hervadtak vagyunk is immár, azért ezt bizony nem érdemeltük, mert az elszáradt levendulának is van illata, forgós teremtette, és az öreg pemetefû is jó orvosság az olyan krákogó öreg salabakternek, mint a komám.

- Hiszen éppen azért mondom - nevetett Palojtay -, mert Noszty öcsém még nem krákogó salabakter.

- Noszty? - rikkantott bele Podwolski gróf. - Hohohó Noszty! Melyik Noszty! Mert annyi Noszty van, mint ahány tarka kutya a világon.

Az öreg gróf roppant örömet tudott mutatni, ha valami új ismerõsre bukkant, ami nem csoda, mert ritkán esett meg vele, ismervén már az egész világot. Birtokát még jóformán mint fiatalember vitalitiumba⁸² adta, s azóta mint vendég vagy utas csavarog a földtekén; egy nap Kairóban van, a jövõ héten disznótoron valami magyar faluban, ahonnan a következõ nap elutazik Monacóba, és felteszi a krupiénál a mindennapi Napóleonját, egyformán fütyörészve s félrecsapott kalappal ballagván haza esténként a Casinóból, akár nyert, akár vesztett.

- Noszty Ferenc vagyok - felelte Feri, elnyelve a bosszúságot, hogy a Nosztyakról oly félvállról szólott.

- Ferenc? Én is Ferenc, te is Ferenc, a császár is Ferenc. Mit tudom én abból, melyik malac ki ökre?

Mindezt szeretetre méltó bonhómiával mondta, testének minden izma és porcikája mozgott, a szemei hamiskásan nevettek, a homloka ragyogott, a szája szélesre szétnyílt, és a tömött bajusza szálanként élni és ingerkedni látszott.

Feri elképedve nézett rá, mintha sértené a szó, de enyhíté a kedves, ennivaló mórikálás hozzá; gondolkozott, hogy mit feleljen, de nem is kellett, Fruzina mama mondta helyette:

- Palinak, követünknek a fia.

- Szervusz, öcsém, agyagos! - kiáltá erre kitörõ lelkesedéssel, mind a két kezét barátságosan, bensõségesen megrázva. - Hja, hja - folytatá ezután elábrándozva és a nyelvével csettentve -, huj, de szép fehér teste volt az anyádnak!

Noszty Ferenc minden vére fejébe tolult, elsõ gondolata az volt, hogy felugrik, és arcul üti a tisztes hajú aggastyánt, de az olyan ártatlanul nézett le rá, mit egy gyermek, szép kék szemei szinte ugráltak az örömtõl, a hangja csengett-bongott az elevenségtõl, és a kandallóban is azon mód szerint pittegtek-pattogtak, játszadoztak a tûzszikrák, mintha az õ szavait kísérnék, és vele együtt pajkoskodnának.

- És honnan tudja azt maga? - kérdé a fiatalember fojtott, tompa hangon. Olyan sötét, nehéz volt minden szava, mint egy felhõ, melyben villám lakik.

Mindenki érezte a helyzet kínos voltát, s szorongva, elsápadva várták a kitörést. A fiatalember melle hullámosan emelkedni kezdett, orrcimpái lüktettek. Oly csend lett, mint a kriptában, csak a szívek dobogását lehetett hallani.

- Na! Honnan tudja?

Mindenki érezte a puskaporral telített hangból a készülõdõ robbanást, csak maga az öregúr nem.

- Hogy honnan? - pattant fel kedélyesen hahotázva, nagy kedvteléssel ringatván magát a csípõin. - No, nézd csak! Hiszen egy hajszál híja vagy annyi se, hogy nem én vagyok az édesapád, ebugatta és ebadta.

A vér lassanként szökött vissza a fejébõl, most már megfordítva, halotti sápadtság borította el arcát, s hogy remegõ kezeinek munkát adjon, egy cigarettát sodort a jobb kezével, miközben a ballal bajuszát morzsolta, tépegette nagy izgatottan.

Mindenki feléje fordult, mit fog tenni. Az emberek összenéztek, mintha mondanák: Ez mégis roppant tapintatlanság az öregtõl. Szegény fiatalember, hogy háborog, hogy küzd magával! Kényes egy helyzetben van.

- No, mit morogsz hékás? Miért nem szólsz? - piszkálta kedves kötekedéssel Podwolski, a sarkantyúit összeütve.

- Azon gondolkozom - felelte Noszty epés humorral, a szemöldjeit felhúzva -, hogy apagyilkos legyek-e ezentúl, vagy pedig ne legyek gentleman?

Bravó, bravó! Kitört a derültség és a taps mindenünnen. Az egész társaság mintegy lidércnyomástól szabadult. A „századok” összedugták a fejeiket, és úgy dicsérték. Szellemesen felelt meg! Kedves fiatalember. Egy püspök se felelhetett volna meg bölcsebben ennek a Podwolskinak, ennek a bolondos öreg gyereknek, akinek minden szabad. Mert ha valami vitézi pózba vágja magát, nevetségessé válik, ha pedig rá se hederít az öreg gróf csacsogásaira, cinikus hírbe keveredik, szóval vagy krakéler lett volna, vagy cinikus, így azonban pompásan ütött ki, apagyilkos se lett, és megmaradt mégis gentleman. Hiába no, sokat tesz a finom nevelés!

Még Tóthné is odajött, ahol egy gyûrûben vették körül Ferit az öregasszonyok, megmagyarázva neki a Podwolski csintalan szabadszájúságát. Bizony, nagy istencsodája, hogy még be nem verték eddig a fejét.

- Ha már eddig be nem verték, ezután már könnyebben elkerüli - vélte az öreg Palojtay. - Ne hadd magad, öreg Ferkó!

Nem is hagyta az magát, sõt csak most kezdte megmagyarázni, miképp értette a dolgot.

- Hát úgy történt, hogy az öreg Labikán fõispán volt akkoriban, mikor én fiatalember voltam. Felmegyek a megyeházára az elõszobájába, hát ott találom azt a tacskót, Noszty Palit, akkor megyei aljegyzõ volt, és még egy csomó ügyes-bajost. Azt kérdi, mi járatban vagyok. Mondom neki, egy kis beszédem volna a fõispánnal. „Most az alispán van bent - meséli -, utána majd én jönnék, de szívesen engedem át a helyemet.” Megköszöntem neki, és körülbelül így szóltam: „Félek, hogy soká várakoztatnálak, mert azt hiszem, hosszabban veszem igénybe idejét, reménylem, te nem sokáig beszélsz bent?” „Ó, semmi esetre sem” - felelte. „Micsoda ügyben mégysz be?” „Bagatell - mondá -, mindössze megkérdezek tõle valamit.” „Akkor hát eredj be elõbb te, nekem az kényelmesebb.” Be is ment a lurkó, és örömtõl sugárzó arccal lépett ki egypár perc múlva. Közvetlen utána a fõispán elé járulok, és ünnepélyesen megkérem tõle a leánya kezét, természetesen a nagyobbikét, mert a kisebbik tatár hercegnõ, a mostani Homlódyné, még a bábuival játszott. A fõispán fölszisszent meglepetésében, s bosszúsan csóválta a fejét. „Ejnye, ejnye, elkéstél, Ferkó öcsém, éppen most ígértem oda Noszty Palinak a leányomat. Hogy nem tudtál tíz perccel elõbb jönni!” Hát tudtam volna biz én, sõt maga Noszty ajánlotta fel, hogy menjek be elõbb, és ha szót fogadok neki, most akkor az én fiam volna ez a fattyú.

S édes szeretettel, szinte büszkeséggel feledte a szemeit deli alakján.

- Nem is volna rossz - jegyzé meg Tóthné asszony, szokása szerint összecsucsorítva száját, ha beszélt -, most már kész szolgabíró fia volna a gróf úrnak.

- Csakhogy ahhoz nyilván még hozzászólt volna a Labikán kisasszony is - kötekedett az öreggel Palojtay -, Noszty Pál különb legény volt ám akkor, mint te.

- Ritka szép ember lehetett - erõsítette Tóthné -, megvan az arcképe, gondolom, abból az idõbõl, mikor elõször választották követnek, mentében, kardosan, kócsagos kalpaggal, mint valami mesebeli király. Ott függ a vizitszobában, vagy tán nem is a vizitszobában. Ó, hogy romlik, mohosodik az ember esze, szomorú az. No, bizony elfelejtettem, hogy hol van felakasztva. Persze, tizennégy szoba, nem gyõzi az ember észben tartani. És mennyi tömérdek takarítás jár azzal! Ó, istenem, minek is élünk? Talán csak azért, hogy a szekrényeket letörölgessük. De bizony isten, alighanem a kasznárunk lakásában lóg a kép.

Egyszerre derültebb, világosabb lett a szoba s üdébb a levegõje; mintha édes, tavaszi áram lopóznék be az ablakon, pedig hát nem lehet, hisz téli este van, s az ablaktáblák be vannak téve, nem a tavasz jött, hanem Tóth Mari szaladt be a mamájához, annak a suhogó szoknyái csinálták azt a langyos, csiklandozó szelet, mely a tavasz bûbájának adja ki magát.

Bár háttal állt Tóthné, tûnõdve, hogy hol is van voltaképpen a Noszty-arckép, mégis megérezte a leánya közelségét, legott hátrafordult.

- Mi bajod, báránykám?

- Nekem semmi, hanem a szoknyám kiszakadt a ráncaiból, igazítsa meg, mama. De van-e gombostûje?

- No, az volna szép, ha nem lenne, mikor apádnak ezer részvénye van a chicagói gombostûfabrikában, vagyis talán Davenportban van az a gyár, és ha jól emlékszem, nem gombostûket készít, hanem cérnát.

- Nem tudom, mama.

- No, nem tesz semmit. Hogy is mondta csak boldogult keresztapád olyankor, ha valamit nem tudott? Borzasztó az, hogy most már mindent elfelejtek. Így ni, most már rendben van a ruhád. Föl nem foghatom, hogyan szakadhatott ki. Talán valami szögben. Vagy pedig ráült valaki, és te hirtelen fölkeltél. Kétségtelenül vagy az egyik, vagy a másik. Ámbátor bizonyosan lehetnek még többféle esetek, csak az eszünkbe nem jutnak. De nini, nem tudod, fiam, éppen arról beszéltünk, hogy a Noszty Pál arcképe melyik szobánkban van?

- Amelyikbe visszük, mamácska, mert egy poháron van kifestve.

- Igaz, persze, egy poháron. Hogy is tévedhettem annyira - sopánkodott egyenesen Ferihez intézve a szót -, mindamellett kegyelettel õrizzük atyjaura portréját. Õ valóban csinos ember volt, ámbár nincs szerencsém személyesen ismerni, legalább tudtommal nem, mert nem lehetetlen egyébként, hogy láttam is valahol... de ne szaladj, kérlek. Leányom, Mari; Noszty Ferenc, új szolgabíránk... Ugye, már nagy leányom van, szolgabíró úr?

Mari gyöngén elpirult, és egyetlen mozdulatra se volt képes, Feri meghajtotta magát.

- Volt már szerencsém találkozni a kisasszonnyal - mondá -, csak azt nem tudtam, hogy a nagyságos asszony leánya.

- Ah, és hol?

- A jégen.

- Szeretem, hogy rám ismert - vette fel a szót Tóth Mari, fojtott, reszketeg hangon -, így legalább meg is köszönhetem, hogy segítségemre volt...

- Miféle segítségedre? - kottyant bele Tóthné.

- Elestem, mama.

- Ó, te szerencsétlen gyermek! És ezt meg sem mondod nekem. Mutasd hamar, hol ütötted meg magadat? Istenem, istenem!

- Sehol se, mama! Nem fáj semmim.

De Tóthné mégis megrémült, és a kezeit kezdte tördelni.

- Mit tudod te azt? Ó, jaj, hogy is küldhettelek egyedül? Mit mondjak az apádnak, ha megtudja?

- Ugyan, ugyan, legyen eszed, édes Tóthném - csillapította Kaprinczyné. - Hiszen hallod, hogy semmije se fáj. Mit akarsz egyebet?

- Hogy semmije se fáj? - vágott közbe Tóthné, aki csökönyös volt, ha valami irányban megindult. - Az semmit se bizonyít, édesem. Hányszor van az, hogy valaki fájdalmat érez, pedig voltaképpen semmije se fáj, s az orvos azt mondja: „maga egyszerû hipochonder, menjen haza, ne gondoljon a betegségére többet, mely csak az idegek csalóka játéka.” Nálunk New Yorkban éppen a tõszomszédunkban lakott egy elõkelõ asszony, Mrs. Schmitt, aki azt érezte, hogy egy béka van a gyomrában, és mindennap elájult kétszer-háromszor a béka alkalmatlankodásaitól. Õ maga, Schmitt asszony, azt állította, hogy kiskorában itta meg a békát, s az ott nõtt meg a gyomrában; valami ilyet állított. De megállj csak, lelkem, mit is mondtam? Most jut eszembe, hogy voltaképpen egér volt a gyomrában, és ez megzavar most, mert most már persze, ha agyonütnek, se tudom, mit mondott, miképpen került bele az egér, minthogy azt, természetesen, be nem vehette vízben, mint ahogy bevehette volna a kis békát. Nem emlékszel, Marikám, hogy mit mondott? Hogy nem? Eredj, golyhó, tudod te jól, csak nem akarsz rajtam segíteni! Ilyenek ezek a gonosz gyerekek, ha megnõnek, kinevetnek bennünket. Elég az hozzá, bent érezte az egeret, és váltig jajveszékelt, hogy mardossa és harapja. A doktor persze nevette az egészet, mert az egérhistóriában egy percig se hitt. Alkalmasint nem Mrs. Schmitt, hanem az egér miatt, mert az egér szívesebben húzódik meg egy hombárban vagy egy ócska padlásszobában, mint Mrs. Schmitt gyomrában, bármennyire elõkelõ és tiszteletre méltó hely légyen az különben, mert a lady egy tábornoknak volt az özvegye. A doktor ennélfogva egy egeret fogatott valahol, s úgy tett, mintha belõle ûzné ki, valamely hókuszpókuszokkal, pedig az õ mandzsettája alól szaladt ki a kis egérke a kellõ pillanatban, amiben aztán meg is nyugodott az asszony, és semmiféle marást vagy harapást nem érzett belsõ részeiben ezentúl.

- Jó, jó - jegyezte meg Fruzina mama -, de mi köze ennek a Mari eleséséhez, kedves Tóthné?

- Éppen ez az - végezte be Tóthné -, hogy ha lehetnek fájdalmak, amelyekhez nincsenek betegségi okok, viszont lehetnek betegségi okok, amelyekhez nincsenek fájdalmak. Ma már annyi mindenféle betegség van, hogy megbolondul bele az ember, ha rájok gondol.

- Nem csodálom - elegyedik közbe Palojtay -, hogy annyi a képzelt betegség, mikor ezeknek olyan jó termõföldjük van, mint a szülõk fantáziája. Ne hallgass anyádra, Mari húgom, sõt menekülj, mert még látleletet talál követelni a megütött helyekrõl; s erre magam is vállalkoznám...

Mint a héja, hirtelen lecsapott rá Fruzina mama:

- Ejnye, Pista! Mikor nõ be már a fejed lágya? Hogy nem szégyenled magad megpirítani azt a szegény gyermeket az ízetlen, durva ötleteiddel!

Palojtay erre a szájára ütött, behúzta a fejét engedelmesen a vállai közé, s látván, hogy Tóth Mari fut el onnan, mint az elriasztott õzike, egy fürge mozdulattal áthajolt a felesége feje fölött a tükör alatti márványasztalhoz, melyen egy cserépben kinyílt kamélia piroslott, egy bimbó s egy rózsa kandikáltak ki a húsos levelek közül (a figyelmes Podwolski hozta Fruzina mamának), nosza leszakította nagy hamar a rózsát, és intett a szemöldjeivel Nosztynak:

- Szaladj csak utána, kérlek, és add át nevemben, engeszteld ki, én magam most már nem merek a szeme elé kerülni.