HUSZADIK FEJEZET

Noszty Ferenc emelkedőben

E hivalkodó, léha társaságot találta Noszty Rekettyésen, mikor a következõ héten látogatást tett. Nem volt panaszra oka, mert szívesen fogadták, nemcsak az öregek, de Mari is. Úgyszólván vele foglalkozott, neki beszélt, õrá figyelt, és kurtán bánt el a többiekkel, ha hozzája igyekeztek férkõzni. Ez különösen a Palásthy gõgjét sértette, s ürügyet keresett, hogy belekössön az új vetélytársba. A vacsoránál szóba került a pozsonyi Kempelennek, akit Tóthné még ismert kisleányka korából, a világhírû sakkozógépe, mely I. Napóleont is megverte a sakkban. Kempelen anyai nagybátyja volt Palásthynak, de a család se tudja a világ e legcsodálatosabb találmányának a titkát, az akkori fejedelmek is eleget firtatták a nagybácsit, de nem mondta meg.

- Ej, hát ember volt benne elrejtve - mondá Noszty. - Nem lehet másképp.

- Vagyis ez azt jelentené, hogy a nagybátyám csaló volt?

- Én csak azt állítom, hogy élõ ember volt a gépben - felelt kitérõleg és gunyorosan -, se többet, se kevesebbet. Az ön bácsikájához semmi közöm.

Felugrott erre Palásthy, mint a hörcsög.

- Én pedig nem tûröm ezt a szemtelenséget, hallja az úr!

Nyugodtan ráemelte a szemeit Noszty.

- Én pedig megtanítom önt türelemre.

Mindössze ennyi feleselés történt, néma csönd lett utána, s vontatottan ment azután a társalgás, hamar szétoszlottak.

Reggel aztán párbaj volt a bontóvári Nyirjésben, Noszty Ferenc átlõtte a Palásthy jobb kezét, úgy, hogy harmadnapra amputálni kellett. (Most már hát Palásthy is több darabban volt.) De semmi az, hiszen bal kézzel is lehet hajtani négy lovat.

A Tóthék ártatlan polgári életét kellemetlenül zavarta meg ez a szomorú eset, mely a náluk történt összeszólalkozás következménye. Tóth úr különben, igazságos lévén, inkább a Noszty pártját fogta:

- Õ volt a sértett, nem tehetett egyebet; Palásthy maga kereste a bajt.

Fokozta rokonszenvét Noszty még azzal is, hogy midõn néhány nap múlva látogatást tett, nem hõsként viselte magát, inkább mutatkozott vezeklõnek. Az asszonyok is Noszty mellé állottak, már azért is, hogy az asszonyok elõtt mindig a jelenlevõnek van igaza, nem az elmaradottnak, márpedig Palásthy, mikor meggyógyult, sem jött el többé Rekettyésre.

- Mit is keresne itt? - nyugodott bele nagy malíciával miss Tropp, az amerikai gouvernante⁸⁶ -, hisz már úgyis csak balkézre köthetne házasságot.

Eközben apránkint elvonult a tél, s megérkezett a tavasz lila bíborával a rekettyési udvarházat körülövezõ orgonabokrokon. Minden izgalom és nagyobb esemény nélkül történt ez meg. Mari egyetlen bálba se ment, sõt még a színházba sem kívánkozott Bontóvárra. Mindamellett gyorsan suhant el a tél. Valaki mindig jött, vagy legalább mindig várt valakit. S ez is mulatság.

Többnyire a már említett uracsok szállingóztak be délutánonkint a közeli falvakból vagy a városból. Néha sokan egyszerre, mintha összebeszéltek volna, néha csak egy vagy kettõ.

Ezek a vizitek Marit illették, de Tóthnéhoz is eljött a tiszteletesné egy kis parázs pletykára, Kovács Antalné, az özvegy kapitányné, Voglányból, a jó befõttekre. Ebbõl a két asszonyból telt ki a társasága, mert Palojtayné, Fruzina mama, akivel szintén jóban voltak Tóthék, téli idõben nem mozdult otthonról; a többi vidéki dzsentri gõgös asszonyainak derogált a pékné barátsága.

A gazdát nemigen vonzotta ez a társaság, többnyire áthajtatott délután Mezernyére, s ott volt késõ estig a szanatóriumban: azok a fifikák, „griff”-ek és finták, melyekkel a leányoknak férjet fogdosnak a mamák, bántóan hatottak az õ gyöngéd, finom lelkületére. Nem jól érezte magát a leánya kezéért versengõ léha úrfiak közt. Olyannak tûnt fel elõtte, mint egy licitáció, mintha legkedvesebb tárgyát kótyavetyélnék. Háborgott a gondolatra, hogy a leányát valami idegen ember elvigye tõle - de mégis megadta magát a természet rendjének. Úgy kellett lenni, mert mindig úgy volt. Arra azonban nem volt rávehetõ, hogy a természet rendjét õ maga is támogassa - elég, ha ellene nem szegül.

Váltig pirongatta Krisztina asszony evégett:

- Te semmit se törõdöl a leányoddal, a jövõjével.

- Eleget szereztem neki. Húsz-harminc rostélyost ehetik napjában holtáig.

- Úgy beszélsz, Mihály, mint egy pénzzsák, s nem mint egy keresztény úriember. Az embernek nemcsak hasa van, hanem szíve is. Tekintetbe kellene venned, hogy egyszer mi is meghalunk, mert a halált igen ritkán lehet kikerülni, sõt nem is lehet. Neki férjhez kell mennie, s ezt irányítani kell.

- Az anyák dolga a lányokat elsütni - feleselt Tóth Mihály kedvetlenül -, ha már olyan nagyon akarsz tõle szegénytõl szabadulni.

Elérzékenyült e szemrehányásra az asszony, elborították az arcát a könnyek, s nagy méltatlankodással elrohant, becsapva mérgesen maga után az ajtót, hogy a mennyezet vakolata is lehámlott egy darabon.

Pedig nem volt igaza, mert Tóth figyelte azért a dolgokat a maga módja szerint, és máris többet látott, mint neje. Feltûnt neki, hogy a megyei közigazgatás egyszerre csodálatosan fürge lett. Ha egy híd valamelyik dongája elromlik, másnapra már ott terem a szolgabíró a helyszínén, és elrendeli a megcsináltatását, ha egy korlátfa kidõl a meredek helyeknél, megjelenik a szolgabíró, mint az örökké éber gondviselés, s pótolja újjal, ha egy kátyú támad az úton, nosza legott Rekettyésen van, s behányatja, ha egy becsületes verekedés esik az Icik kocsmájában (pedig az mindig esik), másnap már megindul a vizsgálat, szóval a szolgabíró ezer módját ejti, hogy valami dolga legyen a faluban, és felüti a maga székhelyét Tóthéknál.

Úgy, de ez csak annak a jele, hogy a szolgabíró érdeklõdik Mari iránt. Abban még semmi sincs. Hiszen a többi gavallér is az õ kedvéért jár. Hanem van egy másik gyanús jel, amit Tóth észrevett, hogy a gavallérok eddig mindig szaporodtak, most pedig kezdenek apránként elmaradozni. Világos ebbõl, hogy már valamit észrevettek, ami a sanszaikat összetörte, hogy már van valami, ami a szimat és megfigyelés erejével megállapítható, mert a szerelem szemesebb, érzékenyebb a történendõk iránt a börzénél is. Minek törné tehát az eszét Tóth Mihály úr a találgatásban, mikor úgyis elég hangosan beszélnek a jelek?

Azaz még a jelekre sincs szükség. Suttogja, pletykázza azt már az egész környék. Mikor a tavaszon valami értekezletre hívta meg a fõispán Tóth urat, már akkor nem egy kedélyes célzást hallott erre nézve ismerõseitõl. Az értekezlet után az a kitüntetés érte, hogy a fõispán magánál marasztotta ebédre.

- Csak éppen a legszûkebb családi körben. Semmi parádé. Egy kis levesünk lesz és egy kis húsunk.

Tóth úr szabódni próbált, hogy még egy kis megbeszélnivalója volna a takarékpénztári igazgatóval, aki ezalatt már elhagyta a tanácskozási termet, és lefelé sietett a lépcsõkön.

- Szaladjon utána, Malinka - találta fel magát hirtelen a fõispán -, és hívja meg nevemben õt is. Mert ilyen kifogást el nem fogadhatok.

Tóth úr most már nem tehetett semmi ellenvetést, megadta magát sorsának, pedig inkább szeretett volna az utolsó butikban vereshagymát enni, mint a bárói családnál mamaligát⁸⁷, mert a két kézzel való evés mindig kiizzasztotta - holtig nem tudott beleszokni.

Tényleg intim ebéd volt, a háziakon kívül csak Homlódyné volt ott és a takarékpénztári igazgató, Uhl Timotheus, akit a kapunál csípett el Malinka. Igen jó kis ebéd volt, de Tóth úr sohase tudta volna elmondani, mi minden volt, pedig Krisztina asszony otthon hetekig fogja élesíteni, sarkantyúzni és korbácsolni az emlékezõtehetségét. „Gondolkozzál csak, hiszen élõ ember vagy, lehetetlen az, hogy eszedbe ne jusson.” Pedig mégsem fog eszébe jutni, hanem azt el nem felejti, hogy az asszonyok igen nyájasak és figyelmesek voltak iránta; a méltóságos asszony (de micsoda takaros, cukros teremtés) kilátásba helyezte, hogy legközelebb megtekinti a mezernyei Szent Sebestyént, s ez alkalommal jó szívvel venné, ha megismerhetné a családját is.

A feketekávénál a fõispán egy saját kezûleg megtömött csibukot nyomott a markába, mire Bubenyik, mintha valami varázsszóra történnék, berohant tüzes üszöggel egy lapáton. A méltóságos báróné személyesen beejtett a fehér kezecskéjével a findzsájába két cukorkockát, a tatár hercegnõ, Homlódyné pedig egyszerre bizalmasan közelebb húzta hozzá a széket.

- Mondja csak, Tóth bácsi, mivel boszorkányozta meg azt az én öcsémet, Noszty Ferit, hogy az most felém se néz, hanem sülve-fõve ott van Rekettyésen?

- Jó ember a jó emberekhez húz - felelte Tóth Mihály egyszerûen.

- Nincs annak valami egyéb oka? - mosolygott a fõispánné.

- Isten tudja - mondta a kérdett kitérõleg.

- Hehehe! - nevetett a fõispán. - Mintha ti nem tudnátok. Ó, szegény kis tudatlankák! Hát ki babonázta volna meg, mint az a szép kis boszorkány, aki ott lakik. Nem igaz?

Tóth Mihály elpirult a távollevõ kis boszorkány helyett is.

- Bizony nem lehetetlen, méltóságos uram, mert mikor annak az ideje van, kijön a fû a földbõl, még ha bunkóval vernék is vissza.

- No persze. De ön csak nem programszerûen emlegeti most a bunkót?

- Nem, nem. Ha az Isten is úgy akarja, nekem semmi kifogásom ellene.

- Feri egy kicsit szeles fiú - jegyezte meg a báróné -, de jó szíve van, és én meg vagyok gyõzõdve, hogy akit elvesz, boldoggá fogja tenni.

Több szó nem esett errõl a nevezetes ebéden, de ennyi is elég volt untig, hogy a közönség közé kiszivárogva, Uhl Timót révén, minden szemrõl leessék a hályog, s tisztán láthassa Noszty Feriben a felkelõ napot. A pénz elõrevetõdõ árnyéka glóriát font a feje körül. Hisz ez egy kapitális fiú! Mennyi természetes esze van! Milyen okosan fejezi ki magát. De iszen, ember lesz ebbõl. Különb, mint az apja. Õt kell az országgyûlésre küldeni, nem az öreget. Lesz még abból miniszter is, és legyen, mert azelõtt mindig voltak a kabinetben földijeink, addig volt jó dolgunk, de befellegzett már azóta a szegény hazának (vagyis nem kap a nemes város semmit) stb.

Egyszerre az ifjúság vezére lett, dédelgetett kedvence mindenkinek, a szemek lehunyódtak a hibái fölött, és csak az a hír világított, mint valami szemvakító karbunkulus, hogy el fogja venni Tóth Marit. Uhl Timotheus pertu-poharat iszik vele a Kék Golyónál, mondván: „Legyünk örökös barátok, és ha egy hû szívre van szükséged vagy egy kis polgári kölcsönre, méltóztass velem rendelkezni.”

Mindenünnen a napfény dédelgeti. Maga Kopereczky is megbiztatja, tréfás szemhunyorgatással:

- Az öreg Tóth, úgy látom, nem nézi rossz szemmel a tervünket. Hanem tudod-e, mi az a finislovaglás?

- Éppen abban vagyok most.

- Helyes. Most kell megfeszíteni minden erõdet, az utolsó pillanatban, a cél elõtt, és talán nem rossz volna, miután már az öreg nem akadály, ha a leányra helyeznéd a fõsúlyt. Úgy gondolom, egy kis fény kifejtése nem ártana. Tudod, egy kis maszlag. Mit szólnál valami gyönyörû hátaslóhoz? Takarosan veszed ki magad a ló hátán. Imponál neki. Vagy talán egy szép négyes? Ami a költséget illeti, hát iszen már benne vagyunk. Ne félj addig, míg engem látsz. No, mit gondolsz?

Noszty Feri természetesen azt gondolta, hogy az bizony nem lenne rossz, és igénybe vette a sógora tárcáját, sõt az Uhl Timotheus ígéretét se hagyta rozsdásodni, ti. a pénzre vonatkozó részét, mert ami a hû szívet illeti, erre ez idõ szerint nem volt szüksége.

Mindenütt csak elõzékenységet és szeretetreméltóságot tapasztalt, még Tóth Mihály részérõl is, ki a fõispáni ebéd óta, ahol a házassági terv elõször merült fel, mint egy küszöbön álló lehetõség, mélyebben kezdett foglalkozni a fiatalemberrel. Több apró jel árulta el, hogy rokonszenvezik vele, s közeledik hozzá.