HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Disputa

Zách Klárának ama bizonyos esete óta nem volt olyan nagy szenzáció Bontó vármegyében, mint a Szent Sebestyén-beli éjszaka. Sõt, ez még különb csemege, mert a régibõl csak az egyik fél idevaló (Bontóvár földesura a Rágányosok elõtt Zách Félix volt), de most mind a két fél helyi nevezetesség. No, már hallatlan, mik történnek! Nem állhat már sokáig a világ. Korhadt már ennek minden küllõje, kereke. Ki gondolta volna arról az angyalképû leányról! Milyen naiv volt, mintha kettõig se tudna olvasni! Ó, Jézuskám, Jézuskám, de nagyot hibáztál, hogy megváltottad ennek a világnak a bûneit! Hadd veszett volna el mindenestül!

Gyorsan, mint villámlás, úgy futotta be a vármegyét a pikáns hír. Mezernyén, Bontóváron, a falusi kúriákon csak errõl beszéltek. Poharak és kávéscsészék között és mindenütt, ahol ketten-hárman találkoztak. Kiszivárogtak a részletek is mind-mind, okos emberek, leleményes eszû asszonyok összeállították különbözõ alakba és formába, ahogy az építõkockákat szokták a gyerekek, szétszedik, összerakják, s ki-ki a saját fantáziája szerint épít belõlük.

Onnan kezdõdik, hogy Tóth Mari nem jött haza éjjelre a fõispánéktól, ahol palotahölgy volt az erdélyi udvarnál. Sokan irigyelték is érte. Ki hitte volna, hogy az udvarból egyenest a chambre séparée-ba⁹⁷ kerül. (Szegény Zách Klára is az udvarnál járt rosszul.) Hát várta Tóthné otthon, s miután nem jött a leány, nagy nyugtalanságában utána küldte hajnalban hintón az angol társalkodónõjét és Igali uramat, a kasznárt. Eljutnak a Gyíkig, hát uramfia, a híd el van rontva, azt mondják, nem lehet átkelni. Mit csináljanak? Nosza, hamar valahonnan egy csónakot. Átkelnek a zajló folyamon, s egyenest Voglányba tartanak gyalog. Képzelhetni a szegény, vérhányós Misst abban a hóban, könnyû cipõben, nehéz bundával a fonnyadt vállain. Bezörgetnek Voglányba: hol a kisasszony? Szerencsére ott van a doktor (mert a tatár princessz beteg), az felvilágosítja õket, hogy a kisasszony jó helyen van, a Szent Sebestyénben, az apja toronyszobájában, az éjjel oda szállásolták el a fiatal Nosztyval, befûtöttek a szobájában, aztán átjöttek ide, hát nincs, hála istennek, semmi baja, most bizonyosan jóízûen alszik.

Így jutottak aztán a Homlódyék kocsiján a doktorral együtt a Sebestyénbe, ahol a zörgetésre kinyílván az ajtó, elõtárult a nevezetes jelenet.

De persze két eleje van ennek s két vége, mint a kiflinek, amit Tóth uram sütött valamikor. Onnan is kezdõdhetik (s úgy is adják elõ némelyek), hogy Homlódynénak kellett volna Marit hazavinnie, hanem Homlódyné útközben beteg lett (hiszi egyébiránt a piszi), s éppen Voglány közelében harapott bele a gyomorgörcs, úgyhogy Homlódyné természetesen kiszállott, és azt mondta a kocsijukban ülõ Nosztynak: „kísérd haza Marit”, és haza is kísérte volna a nemes gentleman, ha lehetett volna; de a Gyíkon a híd természetesen el volt rontva, csodálatos, milyen véletlenek játszanak közbe az élet drámáiban, a szolgabíró, Malinka úr éppen aznap rendelte el a híd megcsinálását (bár véletlenül nem volt semmi baja), s az útbiztos föl is szedette éjjelre. (Gyönyörû kis eset ez: a szolgabíró mint hajtó az Ámor vadászataiban.) No, most aztán kezében volt a madárka, s vitte Mezernyére, mint a macska a zsákmányát... úgy lesz azonban valahogy, hogy a pintyõke se csipogott valami nagyon.

Micsoda gazdag kincsesbánya nyílt meg ez esettel a rágalmazó, fürkészõ, oknyomozó, következtetõ, boncoló és egybekapcsoló emlék elõtt. Pletyka-smaragdok, topázok és sûrû tüzû opálok hasadoztak ki az egyes homályos szögletekbõl. Mikor már kicsodálkozták magukat azon, amit tudtak, azt kezdték feszegetni, amit még nem tudtak. Az szinte még érdekesebb.

- Hát mért nem vette el feleségül, hisz elég gazdag?

- Mert talán nem adták hozzá.

- Hiszen éppen az a megfoghatatlan: miért nem adták?

- Vagy talán õ, Noszty, nem akarta elvenni - vélték mások -, mert hisz jószántából helyeztette át magát a járásból. Ez arra mutat.

- Ej, ha nem kellett neki a leány, akkor nem csinálja meg a mezernyei botrányt.

- Hm. Az is igaz.

Ezer meg ezer kérdés merült fel. Vajon hogy jutott hát a Mari szobájába? Meg lehet ebbe bolondulni! A leánynak kellett õt beereszteni. Vagy volt talán egy másik kulcsa is! De ha egy másik kulcs volt, akkor elõre készült. És ha elõre készült, akkor aztán a híd elromlása is elõre kicsinált dolog, valamint Homlódyné megbetegedése - ami ahhoz is ürügy, hogy a doktort eltávolítják Mezernyérõl. Sõt ebben az esetben világos, hogy Homlódyné tudott a merényletrõl és Malinka hasonlóan. No, ha pedig Malinka tudott, akkor a fõispánné is tudott. Ezt Findzsa asszony állította, aki még hozzátette azt is: „Mert amit az egyik tud, azt a másik is tudja, de amit én tudok felõlük, azt még eddig senki sem tudja.”

Hopp, milyen új perspektíva megint! Ha a család tudott róla, hisz akkor az nem egy futó pásztoróra kedvéért történt, ez ki van zárva, ezért nem mentek volna bele ilyen rút cselekedetbe, itt nagy, fõbenjáró okoknak kell meglapulva lenniök valahol alul, valahol mélyen az esemény mögött, azért tehát csak ásni, ásni, egyre ásni, míg a bánya mélyébõl kihozatnak.

Addig is azonban a kívülrõl jövõ apróságokat és értesüléseket is szorgalmasan fölcsipegették, hogy Noszty Ferenc még akkor reggel egyenest a járásba vonult, mint a menekülõ bûnös, sehol meg nem állva, csak éppen tíz percig Bontóváron, ameddig a Kék Golyó-nál megreggelizett, ahol Klementy szerkesztõvel beszélgetett (mert az az imposztor is mindenütt kivirít), továbbá, hogy Tóth Mihály aznap jött haza valami hosszabb útról, és amióta megtudta Igalitól a történteket, senkihez se szól, senkit látni nem akar, bezárkózott a szobájába, ül az esztergánál, és hajtja-hajtja a kereket éjjel-nappal, az ételt is csak úgy az ajtón teszik be neki egy kis asztalkán, de csak annyit eszik, mint egy kanári, vagy annyit se.

Hogy ím annyit súgtak-búgtak mindenütt, immár a Klementy lapja sem hallgathatott, s megjelent a Csavaros ésszel kifundált szerelmi kaland címen az egész esemény leírása nemes diszkrécióval, csak a kezdõbetûkkel jelezve a szereplõket, és némi tapintatos körülírással, hogy „amint Mezernyérõl írják lapunknak”. N. F. úr, egyik szeretve tisztelt országgyûlési képviselõnk fia, ki a megyénél is jelentékeny állást foglal el, egy idõ óta élénken udvarolt T. M. kisasszonynak, egy Amerikában saját ernyedetlen szorgalmával nagy vagyont szerzett, elõkelõ polgár és nagybirtokos szép leányának stb.

A terjengõs közleményt nem annyira a tények elõadása tette nevezetessé, hiszen a tényeket már mindenki ismerte, inkább a mártás okozott feltûnést. És volt abban tendencia is elrejtve, amely többé-kevésbé a Noszty malmára hajtotta a vizet (nem volna csoda, ha kisülne, hogy õ maga sugalmazta). Az szaladt ki a tollból, hogy a T. család régebben észrevette, sõt ápolta a fiatalok közt szövõdõ gyöngéd viszonyt, abban a hitben, hogy Hymen rózsaláncához fog vezetni, úgy, hogy a sajnálatos eset is egyike azoknak a felfricskázásoknak, melyekben a modern kor egyik legsivárabb nyavalyája, a fölfelé való kapaszkodás részesül olykor a nemezis részérõl, mivelhogy (és most már nemcsak balra sújt, hanem jobbra is sújt a fényes és igazságos toll) a nagyralátó dzsentri úrfi laza, kaszinói erkölcseivel csak a rózsa letépésére gondolt. Végezetül egy kicsit megpiszkálta Malinka h. szolgabírót is, írván, hogy hírlik (s õ csak fenntartással közli), miszerint a szolgabíró azért rontatta volna le a rekettyési hidat azon éjjelen, hogy nagyúri kollégáját ibolyafaló „stikli”-jében segítse, de ez majdnem hihetetlenül hangzik. Egyébiránt: juventus ventus⁹⁸ - fejezi be egy bölcsnek nyugalmával -, Boccaccio óta mindig történtek effélék, s mint ilyen esetben többnyire, most is különféle következmények várhatók.

No, ebben igaza volt Klementy úrnak. Az elsõ következmény az lett, hogy Igali uram, aki hízott kocákat hajtott be Bontóvárra eladni, azon melegiben találkozott vele a sörházban, s egy bikacsekkel úgy elverte a közleményért, hogy hordágyon kellett hazavinni, s két lesütött szemû apáca borogatta egész éjjel.

A másik következmény a Malinka Kornél h. szolgabíró nyilatkozata, ki légbõl kapott, aljas koholmánynak nevezi azt a hírlelést, s csatolja a hó 19-ikérõl kelt jelentését Klincsók György megyei útbiztosnak, mely a híd megrongált voltáról szól. Õt tehát hivatalos akta fedi. Az pedig, hogy a híd megcsinálását már mindjárt 19-ikén rendeli el, és azt akkor éjjel nyomban foganatosítják, nem képezhet ellene komoly vádat. Azért gáncsolni a vármegyét, hogy valamit gyorsan csináltat, lehet ugyan - de még eddig sohasem történt.

Kis dolog ez különben. Ha valami feldõl vagy összeomlik, és az ott egerészõ kotnyeles macskának bennszorul a lába vagy a farka, vigye patvar. A fõ figyelem Rekettyés felé fordult. Mit fog csinálni ezek után Tóth Mihály? Mi lesz a szegény kis Mariból? Ez az érdekes.

Csakhogy éppen errõl nem volt szabad beszélni Rekettyésen. Szomorú karácsony köszöntött be. Némán járt-kelt a háznép, mintha hatott lenne a háznál, és maga a halott is köztük járna. Élõ kísértetek ezek. Kapuk, ajtók bezárva. Még a betlehemeseket sem eresztették be, mint egyébkor. Ne mondja senki, hogy leszállt az angyal. Ne hazudjék. Elszállt az angyal. Krisztus se született. Vagy ha született, minek született? Nem nagy látszatja van, hogy itt tanított.

Negyed-ötödnapra, karácsony másodünnepén, végre kijött a gazda, mint a medve a barlangjából, az ünneplõje volt rajta, befogatott, s átment a bálingi kastélyba, gróf Topsichhoz. Ott éppen vendégek voltak, Tóth Mihálynak jó ismerõsei: Palojtay és a víg Podwolski gróf.

Topsich gróf nagyra nézte Tóth Mihályt, hideg eszû, józan embernek tartotta, most pedig kétszeresen megbecsülte, tudván a csapást, ami érte.

- Hozta isten, hozta isten a tekintetes urat - sietett eleibe kezet szorítani.

Podwolski fel volt villanyozva. Nevezetesebb ember nem is jöhetett volná Bálingra ez idõ szerint, még ha Bismarck lenne is. Podwolski szenvedélyesen szerette a pletykát. Csak a Palojtay becsületes arcán tükrözõdött mély részvét; õ nem bírta eltitkolni, igaz barátja volt a Tóth családnak.

- Nem jár nekem az a cím, méltóságos uram, nincs diplomám - szabadkozott Tóth Mihály -, nemesember se vagyok, szóval semmi se vagyok, sõt most már kevesebb vagyok a semminél is.

- Ej, nem kell azt olyan nagyon szívére venni - vágott közbe Podwolski gróf rögtön, in medias res⁹⁹ akarván bocsátkozni -, hiszen magunk is voltunk fiatalok, kutya mája, sõt, ami engem illet...

A házigazda a kabátját rántotta meg a csacska öregnek, ami azt jelentette, hogy nem jó irányba van a rúd fordítva.

- Ugyan, ne hallgasson rá, kedves szomszéd, hanem üljön le nálunk, és mit hozzak: szivart vagy csibukot? Ugyan, ne hallgasson rá.

- Köszönöm, de inkább szivart kérek.

- Tudja-e, hogy igen szép öntõl, amiért meglátogatott, valahára, hogy meglátogatott.

- Dologban jöttem, méltóságos uram.

- No ugyan? - kérdé a gróf várakozó kíváncsisággal. - Akarja talán, hogy négyszemközt beszéljünk, négyszemközt?

- Sohase volt titkolnivalóm, úgy öregedtem meg.

- Szép szokás - méltányolta Topsich -, bárcsak az egész emberiség ilyen átlátszó volna... az egész emberiség.

- Ugyan, hagyd el - csacsogott Podwolski -, mire valók volnának akkor a vizsgálóbírák és a fürkészõ detektívek?

- Ne zavartassa magát, kedves szomszéd, ne zavartassa...

- Hát biz én azért jöttem, méltóságos uram - kezdte Tóth Mihály, elsimítva szürke haját a homlokáról -, hogy mint közvetlen szomszédnak, felajánljam a rekettyési birtokomat megvételre, nagyon olcsón adnám.

Már ezt Palojtay se állhatta szó nélkül:

- Micsoda? Csak nem akarod komolyan eladni?

- De - felelte Tóth Mihály eltökélten.

- És miért?

- Mert el akarok errõl a vidékrõl költözködni. Hiszen nem szükséges bõvebben magyarázni okaimat.

Topsich a fejével bólintott, hogy nem szükséges. Azután másodszor is biccentett egy kisebbet, mert hozzá volt szokva a véleményét ismételni.

- Hm - felelte aztán egy kis szünet múltán, mialatt Palojtay idegesen járt fel s alá -, az eset kétségkívül felette kellemetlen. Sajnálom, úgyszólván meg vagyok rendülve... Nekem is vannak leányaim, s az ember nem tudja, milyen gazembernek neveli... micsoda gazembernek. Minélfogva, ha egy hû barátra, õszinte tanácsadóra van szüksége, itt vagyok, hic sum (ezzel megragadta, és melegen rázta meg a Tóth kezét); de ha a vételrõl van szó, hát nem vagyok itt két okból. Elõször, mert nincs pénzem, másodszor, mert nincs lelkem hozzá, hogy elõsegítsem távozását errõl a vidékrõl, amelynek ön valóságos atyja és jóltevõje. S pénzt még talán kapnék valahol, de lelket nem kérhetek a zsidótól... lelket nem kérhetek.

- Mert az nincs neki - jegyezte meg Palojtay.

Tóth Mihály nem bírta eltitkolni a csalódás kedvetlenségét.

- Pedig azt reméltem - hebegte zavartan.

- Nono, csak nem kell ilyenekbe reménykedni. Aludni kell rá egy kicsit, és nem hirtelen határozni. Vannak dolgok, amelyek csak bizonyos távolságból láthatók tisztán. Tegyen le az efféle tervekrõl. Ami megtörtént, megtörtént, nagyobb dolgok is estek már. El kell õket igazítani, punktum. És nem kétségbeesni. Okosan kell eligazítani, és megmenteni, amit lehet - néha azt is, amit nem lehet. Ha nem vagyok indiszkrét, úgyis in camera charitatis vagyunk: tett már ön ebben a famózus ügyben valamit?

- Nem. Semmit.

- Hogyan? Ön semmit se tett? Hallod, Palojtay, õ semmit se tett eddig. Mit szólsz ehhez, Podwolski? Teringette, hisz ez nem jól van... Hallod-e, Palojtay?

- Hát mit tehetnék? - kérdezte Tóth Mihály szenvtelen arccal, a vállait vonogatva.

- Felelõsségre kell vonni a tacskót - mondá dühösen Palojtay.

- Felelõsségre? - felelte bánatos mosollyal Tóth. - Gondolkoztam már errõl. De arra az eredményre jutottam, hogy ha én lövöm le, akkor engem becsuknak, s ez megint csak az én családomnak baj, ha pedig õ lõ meg engem, az is csak az én családomnak baj és szomorúság.

Podwolski egy széken himbálta magát, s egyre hunyorgatott a másik grófra, mintha mondaná: „igazi filisztergondolkozás”, hangosan pedig jóakaratúlag jegyzé meg, egy hõsnek a leereszkedõ allûrjeivel:

- Nem kell ám a fegyvertõl félni, az ebugatta. Nem harap az, csak elsül.

- Nem félek tõle, gróf úr, higgye meg - mentegetõzött Tóth.

- Hiszem, lelkem; hanem volt-e már párbaja?

- Az is volt már.

- Igazán?

Topsich gróf közbeszólt:

- Ej, persze. Hisz Rágányos arcán az a nagy vágás tõle való. Én voltam e párbajnál a Rágányos segédje.

- Sapristi, gratulálok! - ugrott fel Podwolski. - Hallottam errõl valamit. Ugye, Párizsban?

- Igen, Párizsban - vallotta ki Tóth Mihály röstelkezve.

- Miért nem szóltál te nekem soha errõl? - csodálkozott Palojtay.

- Mert sohase volt szó róla.

- Sapristi, sapristi! - toporzékolt Podwolski. - Hisz ez valami. Az ördögbe is, ennek örülök. Tudja mit, Tóth úr, legyünk ezentúl pertu. Hozass fel egy kis konyakot, János, hadd igyuk meg a brúdert ezzel a vadállattal.

- Ne okoskodjál most, Podwolski - mond a gazda -, csengess az inasnak, vagy keresd meg magadnak a konyakosüvegeket, ott vannak az ebédlõben, de hagyj most bennünket beszélni. Ne okoskodjál, Podwolski.

És Podwolski nem is okoskodott tovább, hanem csendesen, észrevétlenül kiosont megkeresni a vidámító folyadékokat.

- Hol is hagytuk el? - folytatá a gróf. - Igen, tudom már. Azt mondja ön, rossz, ha önt lövik le, rossz, ha ön lövi le õt, nos, megengedem, a praktikus eredmény sehogy se kielégítõ, ön pedig a praktikus eredmények embere. Azt azonban elfelejtette, hogy a felelõsségre vonás úgy is csöppenhet, hogy Noszty kényszerítve lesz elvenni a leányát... úgy is csöppenhet.

- Köszönöm szépen - szólt megvetõ mozdulattal Tóth Mihály. - Ez a becsöppenés már megvan. (S ezzel egy levelet húzott ki a zsebébõl.) Noszty úr már tegnapelõtt írta ezt a levelet, melyben bocsánatot kér, s újból megkéri a leányom kezét.

- Bravó! - kiáltá Topsich.

- Hisz akkor minden reparálva van - visszhangozta megelégedetten Palojtay.

- Mért volna reparálva? - csodálkozott Tóth.

- Mert nevet ad a leányodnak, jóvá teszi a dolgot.

- De ha én nem adom a leányt.

- Csak nem bolondultál meg, hogy oda ne add?

- No, azt csak nem teszi? - erõsködött Topsich is.

- De megteszem, mert nem bolondultam meg - mondta sziklaszilárdan Tóth Mihály.

A két derék úr nekirohant erre, mint két hörcsög, egyik is, a másik is a fülébe beszélt, hogy két kézzel kell kapni az ajánlaton, nem is szabad rajta gondolkozni, már azért sem, mert nincs választék, csak ez, vagy semmi. Példákat hoztak fel, hogy így ment férjhez Vinkóczy Erzsi is Somolyaihoz, Szuhai Matild egy pesti fiskálishoz, Komáromy Eszter Sós Pálhoz, pedig micsoda kevély kisasszony volt - de már ennek ez a módja. Az emberek lassanként elfelejtik, aztán végre is csak abba a matrikulába¹⁰⁰ kerülnek, ahová amúgy is jutottak volna.

- Csakhogy én amúgy sem adtam oda, mikor elõször megkérte - vélekedett Tóth úr.

- És miért nem? - kérdék egyszerre.

- Mert gyenge jellemû, mihaszna embernek véltem ismerni.

- Akkor talán igazad volt - mondá Palojtay elgondolkozva -, esetleg én is azt tanácsoltam volna, de most oda kell adni.

- Föltétlenül - bizonyítá a gróf.

- Ej, ej, méltóságos uram, hogyan beszélhet úgy egy olyan nagyon okos ember, mint méltóságod, hogy most odaadhatom, hát most már talán derekabb ember lett az úrfi, mióta ezt a gyalázatot elkövette?

Topsich elmosolyodott az apai elfogultságon, Palojtay ellenben dühös lett.

- Nem az úrfi lett derekabb, hanem a leányodban támadt hiba, hát nem akarod érteni? Hiszen nekem kedvencem, úgy szeretem, mintha az enyém lenne, fáj a szívem, mikor kimondom, de ne csaljuk magunkat, a leány vásári portéka, és most már kevesebbet ér, mint azelõtt. Lám, a csikónak is, ha karóba ugrik, ugye, mindjárt leszalad az ára?

- A leány nem oka. Valóságosan tõrbe lett csalva, válogatott gaz módon.

- A csikó se oka, de az mindegy, hiba van benne, punktum.

- Ah, milyen nézetek ezek - szörnyülködött Tóth Mihály, és izzadni kezdett az üstöke -, az ember szinte kételkedni kezd, vajon az emberek szoktak-e gondolkozni! Van, mondjuk, egy gazember, aki elrabolja gyermekünknek a becsületét, s akkor utána kell futnunk (már teszerinted, Palojtay), hogy vigye el a leányt is, meg a hozományát is, és ezt te reparációnak nevezed, a gróf úr pedig mentésnek mondta (hogy mentsük, amit lehet). Hogyan? Hát mentés ez? Hát reparáció ez? Lássuk csak sorba. Eddig, ugye, tönkrement a leány becsülete, de még megvan a fiatalsága, szépsége, hozománya. A gazember elviszi azt is. Apránként tönkreteszi a szépségét, rosszul bánik vele, mert hisz gazember, talán veri is, mert gonosz, a pénzét elpocsékolja, mert lump, s mikor semmije sincs, s szépsége eltûnt, pénze elfogyott, teste roncs, akkor elhajítja, ha ugyan már hamarabb nem hagyta cserben, valamely tulajdonság eltûnésénél, mert lehet, hogy már a pénze elköltése után lerázza, ami aránylag szerencse. Hát ez az a reparáció, amit olyan erõsen védelmezett Palojtay? Csinos kis hülyeség ez, hallod (Tóth Mihály egészen kipirult, és a gyûlölet zöld fényét lövellték a szemei e fejtegetés közben). Egészen ehhez a korhadt, öreg Európához való, ahol, mikor a francia császárné terhes lett, és fölvette a krinolint, az Istentõl szép termettel megáldott nõk is elrútították a termetüket, és azt hitték, hogy ennek így kell lenni. No, ha én szép, karcsú nõ lettem volna, én fel nem húzom a krinolint, annyit mondhatok. És ezt a krinolint se húzom fel, amit az apákra szabtak, akárhogy kinevet is engem a méltóságos gróf úr. Reparáció! Gyönyörû dolog. Az ember családi otthonába betör egy rabló, ellopja az ezüstkanalakat, nosza, szaladjunk utána: megálljon, tolvaj úr, tessék visszatérni, és elvinni a villákat és a késeket is, mivel hogy az egy garnitúra. Nos tehát, Noszty Ferenc úr is kéri ebben a levélben az egész garnitúrát, hahaha.

A gróf nyugodtan tette le csibukját.

- És én mégis azt mondom, oda kell adni... mégis azt mondom.

- Az én érvelésem után?

- Az ön érvelésében vannak egészséges gondolatok, de van egy gyenge oldala is. S azt mondja az angol, minden lánc csak olyan erõs, mint annak a leggyengébb láncszeme... azt mondja az angol. A hasonlatáról, a kanalakkal, nem is szólok, kedves Tóth, mert nagyon sántít. Hogy az elrabolt kanalak után oda nem dobja a tulajdonos a tolvajnak a késeket és villákat, az bizonyos. Mert a kések, kanalak a saját használatunkra való tárgyak, míg ellenben a leányaink... nem akarom kiegészíteni a mondatot... a leányaink nem a tulajdonaink, a szó szoros értelmében, azokat idegeneknek neveljük, idegeneknek kell odaadni, ami mindig lutri. De mi volt az? Mintha sikoltoznának valahol... mintha sikoltoznának.

- Asszonyi hang - jegyezte meg Palojtay. - Pszt! A szobaleányok hancúroznak.

Elhallgattak, figyeltek. Valahol az ebédlõ felõl hallatszott még egy sikoltás, s aztán csendes lett minden.

- De jól van - folytatá Topsich, annyira belemelegedve a vitába, hogy az ilyen apró incidensek fel nem tartóztathatták -, kapcsoljuk ki a hasonlatot, és maradjunk a vita fõanyagánál. Majd mindjárt megokolom én, miért kell a leányt odaadni ilyen esetben... miért kell odaadni. Azt már megmondta Palojtay, hogy az ilyen kompromittált szegény teremtésnek nagyban leszáll az értéke a leányvásáron, nagyban leszáll. Leszáll pedig a világ valamennyi házasulandó férfiával szemben, kivévén ezt az egyet, aki õt csúfságba hozta... kivévén azt az egyet. Csak ez veheti át még a régi értékben... Nem hülyeség ez, kedves Tóth úr. Van benne bizonyos magasabb etika és célszerûség is.

E pillanatban nyitott be a belsõ szobákból Podwolski.

- No, megtaláltad a konyakot?

- Meg, de...

- Szent isten, mi történt veled?

Podwolskinak az egész arca össze volt karmolva, néhol lehámlott a bõr, néhol kiserkent a vér, mintha valami herõcevágó karika szaladt volna végig a képén.

- Mert hogy rövidlátó vagyok - nyöszörgött -, beleütöttem keresés közben a fejemet az almárium üvegajtajába.

- Aha - nevetett Palojtay -, csakugyan hallottuk a szegény üvegajtót, amint elsikoltotta magát!

- Hagyjatok, kérlek, békét az ilyen ízetlen viccekkel! - tiltakozott szánalmas savanyúsággal, ami roppant ellentétben állott örökké mosolygós, virágos kedvével.

- Nem addig, vén lator, míg színt nem vallasz - piszkálta tovább is Palojtay -, hogy Tinka volt‑e, vagy Málcsi?

- Ki látott már olyat - dohogott az orrán keresztül, mely szintén meg volt karcolva -, tigriseket alkalmazni szobacicáknak?

- Eredj a pokolba - bosszankodott a háziúr -, minduntalan kizavarod az embert a mederbõl, éppen akkor tereled el a figyelmünket, mikor már sarokba szorítottam ezt a makacs urat... egészen a sarokba.

Tóth Mihály a fejét rázta.

- Nem gondolnám.

- A matézisnek engednie kell, kedves Tóth.

- Annak én engedek is, mert az nagy úr.

- No, az pedig olyan, mint a matézis, amit én mondtam.

- Hiszen valamennyit én is elismerek belõle - felelte az õ nyugodt, meggondolt modorában -, azt, hogy a leány értéke alászáll ilyenkor minden házasulandó elõtt, kivéve azt, aki kompromittálta. Ez vas. Ez úgy van. De hogy állunk a reparálás kérdésében? Hát igenis, reparálás volna, ha a kompromittáló egyén megfelelõ parti volt a leány számára már azelõtt is. De hátha nem volt megfelelõ, mert a leány nagyobb értékû kérõkre tartott igényt? Hiszen akkor mégiscsak devalválva van, ha hozzámegy. A méltóságod fejtegetése tehát, bocsánatot kérek, mégse matézis. Ott logikus csak, ahol a leány a régi igényei szerint is nyer, vagy nem veszít azzal, ha meggyalázója oltárhoz viszi, de ez ritkán történik, mert a megfelelõ házasulandó, ha akarja, megkapja rendes úton...

- A skatulyáival együtt - kottyant bele Podwolski.

- A gyakorlatban majdnem kizárólag olyan csábítja el, aki másképp meg sem kaphatná. Mit ér mármost az az állítás, hogy a leány az illetõ kezén még a régi érték? Hiszen már abban mutatkozik, hogy nem a régi érték, mert hozzáment.

- Quantum caput originale! (Milyen eredeti fej) - mondá Palojtay latinul, hogy csak Topsich értse, ki idegesen rezgette a lábát, mint mindig, ha valamire nem talált hirtelen argumentumot.

- De lehetnek olyan esetek is - érvelt Tóth Mihály -, hogy a leány értékcsökkenése még sincs arányban a hozományvadász értéktelenségével.

- Nem értem - szakítá félbe Palojtay.

- Képzeljük el, hogy a két nembeli házasulandók értéke súlyokkal jelöltetik meg, hogy a legkívánatosabb menyasszony például egy métermázsa...

- Sapristi!

- Már megint zavarsz bennünket, Podwolski, megint zavarsz.

- Bocsánatot kérek - mentegetõzött Tóth úr -, ha valami nevetségeset mondtam. Elismerem, nem mindig találom el a legszerencsésebb kifejezést. Hát jelezzük inkább számokkal az értékeket. A legértékesebb házasulandó feleket mondjuk száznak. A száz után jönnek a kilencvenkilencek és a kilencvennyolcak és így lejjebb-lejjebb a kisebb értékûek, egészen a kettõig, egyig, ahol már az emberiség ocsúja van. No, mármost tegyük föl, hogy az én leányom a hatvanas számon állt az eset elõtt. Következésképp õt is a hatvanas kérõ illette volna meg egy úgynevezett egyenlõ házasság esetén, s valóban mi, szülõk, a Hatvanat vártuk a Hatvanhoz. S íme, közbejön a Tíz (ennyire mérlegelem Noszty urat, de annyi sincs), közbejön, és kompromittálja Hatvanat. A Hatvan veszít emiatt értékben, leszáll harmincra, de a Tíz nem emelkedik azért, ezentúl is csak Tíz marad, és sohasem képezheti a Harmincnak a felét. A méltóságos úr és Palojtay barátom azonban mégis azt a tanácsot adják, hogy a Noszty ajánlatát el kell fogadni.

- Lárifári! - csapott le most már rá Podwolski gróf. - Mit akarsz te? Ámbár nem ittuk még meg a brúdert, de mindegy. Elõlegezem neked. Micsoda bolond okoskodások ezek, se füle, se farka! Ezt így csinálják, barátocskám, egész Európában, a világ eleje óta. Ne akarj okosabb lenni, mint õseink. Mindig úgy volt. És okosan volt. Kivált mikor még Monte-Carlót föl nem fedezte Kolumbus Kristóf. Mikor még a kártyát föl nem találta Sorel Ágnes. Hát mi az ördögöt csinált volna akkor az elszegényedett nemesember, hol regresszálhatta volna magát, ha az efféle szerencsejáték se lett volna? Elkezdett udvarolni egy módos leánynak, s ez volt az a blatt, amin a szerencséjét kipróbálta; ha nem adták hozzá, kompromittálta, akkor aztán hozzáadták. Neked persze nem tetszik. De nem is csodálkozom. Az én praxisomban sem fordult elõ, hogy valaki megsimogatta volna azt a kutyát, amelyik megharapta. Mindamellett a kutya mégis kutya, és jó, hogy van. Ne is vergõdj hát a kis szárnyacskáiddal, add meg magad, ilyen a szokás, és punktum.

- Szokás, de rossz szokás - felelte Tóth. - Hiúságokra, külsõségekre fektetett gyakorlása a szülõi kötelességnek, a gyermek jövõjének elõkészítésében. Ábrahám fiát akarta megölni áldozatul. Akkor az volt a szokás. Ma már becsuknák érte Ábrahámot. Holott õ legalább az Istennek akart áldozni, de az olyan szülék, aminõt belõlem szándékoznak faragni az urak, a közvélemény, vagy jobban mondva a pletyka szájának betapasztása miatt dobják oda gyermeküket egy gazembernek, akinél biztos elzüllés éri. Ezzel a korhadt elvi tétellel már egyszer végezni kell, és újat kezdeni, mert ez minden logika ellen való.

- Pedig az egész dzsentri így csinálja, brúder - erõsködött Podwolski.

- A logika nem törõdik a dzsentrivel.

- De az arisztokrácia is azt teszi.

- A logika fölötte áll az arisztokráciának is.

- Azt már tagadom - fortyant fel Podwolski, s tekintetével a másik grófhoz fordult segítségért. - Hát nincs igazam?

- Ebben nincs - felelte mosolyogva Topsich -, és abban se volt, hogy Kolumbus Kristóf fedezte volna fel Monte-Carlót.

- Olyasvalamit olvastam pedig a fickóról.

Így folyt ez a disputa szakadatlan, egész a vacsora idejéig, melyre Tóth Mihályt is marasztották, még a grófnõ is elõjött, hogy nem ereszti, de Tóth úr a grófnõnek is kosarat adott.

- Nem vagyok én grófi asztalhoz való ember - mondá, szerényen lehajtva fejét, s csak úgy dõlt a gõg minden szavából.

Befogatott... hazament.