NEGYEDIK FEJEZET

NÉHA A SZERENCSE ISTENASSZONYA ELLEN IS SEQUESTRUMOT LEHETNE KÉRNI

Beavatott nyelvek így adják elõ ennek a házasságnak az intim részleteit a burleszk komikum mártásában. De ha így volt is, nem lehet érte senkit megróni. Ki-ki úgy szerez feleséget vagy férjet, ahogy tud. Legalább már ez ne történjék egyformán. A többi aztán úgyis sablon. A mézeshetek, a háborús esztendõk, a válás, vagy az összetörõdés.

Ami Kopereczky házasságát illeti, azt bizony se a Kopereczkyek nem irigyelték, se a Nosztyak. A Nosztyak azt állították, hogy Vilma különb szerencsét is tehetett volna; a Kopereczkyek pedig azt hajtották egyre, hogy a szeniorjelölt bolondot csinált, olyan leányt hozva a házhoz, akinek nincs a rajta levõ ruhán kívül egyebe.

Hát a nexus kutya?

Kopereczky maga is restellte, hogy neje nem kapott rendes kelengyét s nem gyõzte mentegetni a látogatók elõtt ezt a dolgot.

- Magam kértem az apósomat, hogy ne vegyenek semmi limlomot. Nem fér ide be már egy bútordarab se. Ezeket az õsi székeket, szekrényeket pedig ki nem dobálom, még ha színarany bútorokat hoz is Vilma. Nem én, becsületemre mondom.

Hát ez igaz lehet, de egy bútordarab mégiscsak befért még (pedig nem volt ezüstbõl), egy bölcsõ, amibe a gólya egy év alatt egy kis Kopereczkyt hozott, akit természetesen Izrael Izsák névre kereszteltek.

Ugyanaznap észrevette a halál, hogy a Kopereczkyek létszámán most már semmit se ront, lenyisszantotta kaszájával a szenior Kopereczkyt Meránban; este jött meg a távirat Krapecre s most már nemcsak apa lett Krapec ura, de egyszersmind gazdag fõúr.

A keresztelõre feljött Krapecre az öreg Noszty is, s a díszes ünnepély után félrevonta a vejét és így szólt hozzá bizalmasan:

- Szoktál te lapokat olvasni?

- Minek volna az nekem? - csodálkozott Kopereczky.

- Ha lapokat olvasnál, akkor tudnád, hogy a Bontó megyei fõispán megbukott. Nagy visszaéléseket fedeztek fel az ottani folyamszabályozásnál s a fõispán volt a szabályozás kormánybiztosa. Buknia kellett. Most aztán tegnapelõtt félrehítt a miniszterelnök, mint a legöregebb és legbefolyásosabb Bontó megyei képviselõt, hogy ajánljak neki valakit, vagyis hogy gondolkozzam egypár napig s ha megfelelõ férfiút találok, akit az úgynevezett Noszty-klikk elfogad a megyében, azt õ ki fogja neveztetni.

- Mit bánom én azt.

- De nem úgy van az, hékás, mert én tégedet akarlak ajánlani.

- Csak nem? - lihegte Kopereczky és csupa ragyogás lett az arca.

- És miért ne, ha szabad kérdenem?

- Köszönöm, kedves apa - szólt ellágyulva -, de meg tudok-e én annak felelni?

- Elég jól áll rajtad a mente, elég ravasz vagy és most már elég vagyonod is lesz hozzá.

- Éppen az a kérdés. Félek, hogy a prágai örökség dolgában perbe fog ez a hóbortos Izsák Izrael s a pör évekig elhúzódhat, márpedig az ördögnek nõjön a fû, ha a lovak megdöglenek. Szóval nem lesz pénzem, nem mozdulhatok.

- Ebben az esetben még jobban elkél a fõispánság. Ha meglesz a prágai vagyonod, akkor mint rang és méltóság becses, ha nem lesz meg, akkor mint kenyér is jó, mert össze van vele kötve a vízszabályozási kormánybiztosság, vagy kilencezer forint összevissza.

Kopereczky a szájával csettentett.

- Te vagy a legédesebb após a világon!

- Ne ítélj kérlek hirtelen, mert ennek az én ajánlatomnak ára van.

- És az?

- Hogy te meg a sógorodat teszed úrrá.

- Mármint Ferit? Hm, az nehéz sor.

- Meg kell lenni.

- Hivatal?

- Dehogy. Nincsenek olyan hivatalnokok a világon, az írországi alkirályságot kivéve. Dinasztát akarok csinálni Feribõl, nagy urat.

- Akkor hát szoknya?

- Az.

- Kinéztél valakit?

- Megvan s neked és Vilmának kell nyélbe ütni. Hogy miképpen lehet, azt megtudjátok.

- Én rajta leszek - szólt Kopereczky -, ámbár lelkiismeretlen dolog. Azt a fiút rosszul nevelted. Az alma messze esett a fájától.

- Rossz közmondás - felelte Noszty kedvetlenül. - Ha az almafa dombon áll, bizony az almája könnyen elgurulhat a lejtõn messzire, de ha kiegyenesítik a talaját, hát nem gurul el.

- Van benne valami - hagyta rá Kopereczky. - Ki az a kisasszony?

- Egy amerikai leány.

- De csak nem kell Amerikába mennünk?

- Nem, nem. Az Isten végszükségünkben úgy tetszik, egyenesen nekünk hozta, mint a sült galambot és letette Bontó megye közepére. Ezt vétek lenne kisiklani engedni. Add rá a szavadat, hogy ha Bontó megyei fõispánná teszlek, hatalmaddal, ravaszságoddal és mindenféle eszközzel támogatod ezt a tervet. A fõispán szörnyû potentát ilyen helyen, sokat tehet, valamint a fõispánné.

Kopereczky odanyújtotta a nagy csontos kezét. A sors pedig, mintha egyéb dolga se lenne, mint báró Kopereczkyt kiszolgálni, úgy rendezte a dolgokat, hogy amint Noszty hazaért a keresztelõ után s másnap a Házba ment, az elsõ ember a miniszterelnök volt, akibe beleütõdött a folyosón.

- Hohó! Állj meg, ember, agyon ne tiporj - tréfálózott a miniszterelnök. - Egyébiránt közlendõm is van veled. Tegnapelõtt egy küldöttség volt nálam megyédbõl, mely gróf Topsichot kívánja fõispánnak. Van ellene kifogásod? De kínálj meg elõbb egy cigarettával.

- Igenis van. Elsõsorban klerikális és másodszor nagy intrikus, ravasz, megbízhatatlan ember.

- Van talán már valakid? De adjál elõbb egy kis tüzet is.

- Igenis van.

- Olyan-e, akinek adherenciája van ott s akiért egyszersmind jót állsz, hogy simán megszünteti a Gyik-szabályozásnál beállott zavarokat.

- Olyan - felelte Noszty.

- Hm, az a baj - vallogatta be lassankint a kegyelmes úr -, hogy már Topsich gróf is volt nálam tegnap és félig-meddig megígértem neki.

- Ejh mit! Ejtsd el!

- De nagyon megharagszik…

- Ne törõdj vele. Kevésbé ártalmas õ neked ellenségnek, mint intimusnak.

- Bizony meglehet - dünnyögte a miniszterelnök elgondolkozva, majd fürkészve tekintett egykori iskolatársa szeme közé, mert Noszty ezen a réven bírt roppant nagy befolyással. A közösen elkövetett diákcsínyek jobban forrasztanak, mint akár a közösen csinált történelmi események.

- Nos hát, ki az a te jelölted? - folytatá élénken. - Add elõ, Pál úr, de hamar, mert engem mindjárt beharangoz az elnök.

- Báró Kopereczky Izrael.

- Ugyan eredj - pattant fel a miniszterelnök -, azt mondják, nagy szamár.

- Ne adj a mendemondákra, - felelte sértõdve. - Hisz itt még (valami nagy embert keresett az elméjében) Bismarckra is azt mondanák, hogy szamár, ha nálunk pályázna valami állásra.

- No, ami igaz, az igaz. Hát ki, mi voltaképpen ez a báró Kopereczky? Van vagyona?

- Övé a krapeci uradalom.

- De az nem Bontó megyében fekszik. Mi nexusa van Bontóban?

- Az én rokonaim, a Nosztyak, Horthok és Ragányosok, Leviczkyek és Homlódyak.

- Úgy? Neked is rokonod?

- Võm.

A miniszterelnök kedélyesen a vállára borult.

- Ej no, bocsáss meg, bruder, de bizony Isten nem tudtam. Szeretnék a nyelvemre ütni. De ugye, nem apprehendálsz? Ki lesz nevezve, punktum. Kinevezem neked ab invisis. No, ugye, jó lesz? (Kedélyesen a tenyerébe csapott.) Végeztünk, amen.

Csengettyûszó hallatszott a terembõl. Sietve tûnt el a folyosón, eldobva cigarettáját, éppen olyan könnyedén, mint egy fõispánt.

Csakhogy a cigaretta még füstöl egy darabig eldobva is, de a fõispán mindjárt hamu.

Nosztynak elsõ dolga volt megsürgönyözni a nagy hírt Kopereczkynek, mire hirtelen elterjedt egész Trencsénben, hol már eddig is szörnyûlködtek az emberek a Kopereczky szerencséjén. De ez az utolsó hír okozta a legnagyobb szenzációt. Gyereke iszen a többi Trencsén megyei embernek is születik, az se szokatlan, hogy valakije meghal, akitõl örökség nyílik, de hogy Trencsénbõl vegyenek kölcsön okos embert olyan híres megye fejének, mint Bontó, ahol státusférfiak, miniszterek teremnek, olyan még nem történt, mióta a világ áll.

- Hát ez az elmaradt stafírung! Ehol van ni. No, most mondjátok már, hogy Kopereczkyné csak négy szoknyát hozott a házhoz és három hálóreklit!

Milyen szertelen a szerencse! Gyereke születik Kopereckynek, új költség, de mindjárt lehagyít az Isten egy nagy jövedelmet a prágai szeniorátussal; a nagy vagyonhoz már most nagy hivatal kell, itt van, kinevezik fõispánnak, a fõispánsághoz sok ész kell, majd meglássátok, meglesz. Hogy hol veszi, az Isten tudja, de meglesz valahogy, amint meglett valahogy a többi járulék is.

Nemsokára megjött a kinevezés a hivatalos lapban is. Alighogy átesett a tömérdek gratuláción, Budapesten termett és átalakult. Másképp lép, másképp beszél, másképp tartja a fejét. Valami nagy õ most, úgy képzeli, hogy a föld is érzi, ahol a lábát ráteszi. Olyan kórjelei vannak ennek, mint a tífusznak, hogy kodifikálni lehet õket.

Átveszi a belügyminisztériumban a kinevezési okmányt, tiszteleg a belügyminiszternél, aki ellátja instrukciókkal, kivált az ilyen megyében, mint Bontó, ahol zavarok vannak és pánszláv mozgalmak készülõdnek. Már mindjárt az elõszobában kezdi a hatalom bûvös mákonyát fölszíni.

A titkár csupa mosoly, csupa szívesség, az ügyes-bajos várakozó képviselõk egymásnak suttogják: »Az új bontói fõispán« s bosszús szemet vetnek rá, mert a képviselõket megelõzve mehet be a miniszterhez. Õexcellenciája »per tu« szólítja: »Ülj le, kérlek és gyújts rá, beszéljük meg együtt a dolgokat«.

Mikor a komoly és titkos részt rendbehozták, akkor egy pár meleg kérdést intéz hozzá a miniszter:

- Mikor szándékozol lemenni?

- Mikorra parancsolod?

- Minél elõbb tartod meg az installációt, annál jobb. Reménylem, leviszed a feleségedet is?

- Úgy szándékozom.

- Ugye, Noszty-leány?

- Az.

- No, az ott aranyat ér… Hát csak erély, barátom, erély és harmadszor is erély. Mihelyt egy kicsit megmelegszel, értesíts a viszonyokról, természetesen számjelekkel.

Ezzel aztán udvariasan kikíséri és az ajtónál hozzáteszi:

- De ne felejtsd magaddal vinni a kulcsot. Majd elküldetem a lakásodra. Hol vagy megszállva?

- Az »Angol királynõ«-nél, kegyelmes uram.

Az új fõispán most már elhajtat egy litografushoz és névjegyeket nyomat: »Báró Kopereczky I. I., Bontó vármegye fõispánja«, aztán a távirdára szalad és egy sürgönyt meneszt a Bontó megyei alispánhoz, melyben fõispáni kinevezését tudatja és kéri, hogy minél rövidebb idõ alatt a szükségesek megbeszélése végett keresse fel Budapesten az »Angol királynõ«-ben.

A Koronaherceg utcában találkozik a sógorral, Noszty Ferivel. Csinos fickó, vasalt nadrágban, villogó cilinderrel, szegfûvel a gomblyukban. Persze, nagy örömbe tör ki:

- Ejnye, de jó, hogy találkozunk, éppen azon gondolkoztam, kitõl kérjek kölcsön hirtelenében ötven forintot?

Kopereczky most az egyszer nem vág savanyú képet, átadja az ötvenest, de azt a megjegyzést mégse hallgatja el: »Ámbár most nekem is sok kiadásom lesz«.

- Az ám, fõispán lettél. Ebédek, pezsgõ, reprezentálás. Kedves pozíció. Minden virág neked nyílik a megyében, minden fácánt te eszel meg s minden asszony a hálódba botlik. Ezt jól csinálta az öregem. Csak aztán rólam se feledkezz meg, sógor.

- Mit? Volna talán kedved magántitkárnak lenni?

- Pfuj! Nem szeretek én körmölni. Arra keress magadnak valami skribát, valami ügyes lateinert, aki majd lapot is szerkeszt. Mert saját orgánumodnak kell lenni, amit te sugalmazol.

- Ne beszélj!

- Az úgy van, kedves sógor. Hozzátartozik a királyosdihoz. Kivált nemzetiségi megyében. A kormány szubvenciót ad a lapodnak, a lap azután mûködik. Te a közgyûléseken teszel nagy kirohanásokat a nemzetiségiek ellen, õ a cikkekben; ha nincsen ok rá, találtok okot, a cikkeket aztán a szerkesztõ megvörösceruzázva küldi fel a kormánynak, hogy lássa, mennyire dolgoztok a magyar állameszme érdekében s addig-addig dolgoztok, míg egyszer csak azon veszitek észre magatokat, hogy ahol azelõtt béke volt, most fenekestõl felfordult minden. Hát erre én nem vagyok való, ahhoz egy »buzgó« fiatalember kell. Hanem ha valami jót akarsz velem, szerezz nekem egy jó partit…

- Jó, majd híradással leszek, ha valami érdemes falat akad. Apád már beszélt velem ilyesfélét, de olyanformán, mintha már meg is volna. De addig is kísérj el a szabóhoz, díszmagyart megyek csináltatni. Nini, elfelejtetted már Velkovics Rozálit?

- Az csak akkor volt jó. Akkor még kevesebb adósságban úsztam. Most már nagyobb hal kell.

- Vigyázz, sógor, mert a cápáig találod fölvinni, az pedig nincs se a Tiszában, se a Dunában.

Ilyen vidám beszélgetés közt értek Grünbaum és Weinerhez, ahol mértéket vettek az új fõispánról, s onnan aztán a Birner-féle kereskedésbe nyitottak be pezsgõt rendelni a beiktatási lakomára. Ötven üveg francia és négyszázötven üveg magyar pezsgõre alkudtak meg.

- Hanem az etikett legyen egyforma a palackokon - rendelte a fõispán. - Ért engem?

Noszty Feri helyeslõleg intett a fejével, míg Birner úr arcán széles mosoly terült el.

- Óh, hogyne! Nagyon is értem a méltóságos urat. Méltóztassék benne megnyugodni, mind egyforma Moët Chandon vignettával lesz szállítva.

- Az ördögbe, Birner - pattant fel Noszty megbotránkozva. - A sógorom nem úgy érti ezt, hanem megfordítva, hogy ti. magyar vignetták legyenek a francia pezsgõkön is.

- Ahogy parancsolni méltóztatik - hajtotta meg magát Birner úr.

Kopereczky oldalba döfte a sógorát és tótra fordította a beszédét, mint mindig kritikus pillanatokban.

- Cso robis? Csi szi sza zblaznil? (Mit csinálsz? Megbolondultál?)

Hanem ott künn aztán felvilágosította Feri.

- Te bolondultál meg, sógorkám. Mert látod, ez a különbség. Egy tót úr úgy csal, ahogy te; egy magyar úr úgy csal, ahogy én. Ha a te intézkedésed sülne ki (pedig minden kisül), örökre lehetetlen volnál Bontó megyében, de ha az én intézkedésem tudódik ki, hogy a francia pezsgõre tetettél magyar etikettet, akkor mint bámulatra méltó gavallért és hazafit fognak ünnepelni s amellett így is, úgy is célodat éred, hogy csalod õket s hogy ti ínyencek fent az asztalfõn francia pezsgõt fogtok inni, míg az alsóbb rendbeliek a becsületes magyar gyártmányt kortyogtatják.

Tetszett az okoskodás Kopereczkynek.

- Hm. Mondasz valamit. Igazad lehet. Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Én nem vagyok hiú ember, se pedig olyan nagy szamár, aki ne tudná, hogy szamár. Én tudom és érzem a szamár voltomat s ez a kiváló tulajdonságom meglásd, ki fog emelni engem a közönséges fõispánok közül. Apád nem fog velem szégyent vallani, ne félj! Hanem egy okos ember okvetlenül kellene hozzám. Mert ha egy jó titkárom volna, hiszem, jól be tudnám tölteni az állásomat. Pompásan lehetne felosztani a dolgokat. Én a parancsolást tudom, a törvényeket, meg a többi egyebet a titkár tudná. Kereshetnél nekem valahol egy alkalmas fickót, mi?

- Utánalátok.

- Köszönöm, sógor, nagyon lekötelezel, kivált, ha sietsz vele, mert a miniszter azt akarja, hogy minél gyorsabban foglaljam el a székemet. Sokat vár tõlem - tette hozzá némi büszkeséggel. - Szóval, nem merem a beiktatás napját késõre kitolni, annál is kevésbé, mert már mindenem kész, ami a bontói felszereléshez kell, csak még egy sastoll kell és egy írótoll. A sastollat megvehetjük útközben.

- Az írótollról meg én gondoskodom. Három-négy nap múlva nálad lesz.

Noszty elvállalván a feladatot, egy úgynevezett »pokoli ötlete« támadt, melyrõl bajos elhatározni, az ördög súgta-e, vagy egy kis íjas fiú, aki valamikor Isten volt, míg az olimpuszi hatalmakat nem deposszedálták, de aki legtovább uralkodik, mert a többiek, az öregek, már eltûntek, de õ még most is intéz.

- Szegény húgocskám - dünnyögte az elhatározásnál Feri - miért ne tenném boldoggá?

S ezzel másnap, mikor reggel otthonról elment, benyitott az ugyanazon utcában levõ »Cinkotai itcéhez« címzett kis kocsmába; oda szokott járni, ha pénze nem volt és mulatni akart, ott mindig hiteleztek az elegáns fiatal úrnak.

Jóképû, tisztes öregasszony volt a kocsmárosné, nyájasan köszöntötte, mert már régen nem látta.

- Itthon van Kornél? - kérdezte.

Kornél, az öregasszony fia, oskolatársa volt, azonfelül együtt önkénteskedtek s azonfelül… de ezt már nem kell mindenkinek tudni.

- Nincs, édes úrfim, nincs biz az - felelte a jóképû anyóka - az ügyvédi irodában van.

- Hát kegyed hogy érzi magát, kedves Malinkáné asszonyom?

- Köszönöm a szíves kérdését. Mit mondjak neki, ha hazajön?

- Hogy kerestem, fontos beszélnivalóm van vele.

- Jó vagy rossz? - kérdi aggódó pillantással az asszony.

- Jó - felelte Noszty.

- Azért kérdeztem, kérem alásan, mert kedélybeteg, félek, nem jó vége lesz. Szenved, valami titkos bánata van, óvom a rossz fuvallattól is, nemhogy a rossz hírtõl. A lelkem is reszket, ha ránézek.

- Majd talán meggyógyítom - mosolygott rejtelmesen az úrfi. - Mondja meg neki, Malinkáné asszony, hogy eljövök délután, várjon meg otthon.

Feri körülbelül tudta, mi baja van. Évek elõtt együtt voltak önkéntesek, mikor az ezred még itt Pesten feküdt. A »Cinkotai itce« akkor is már abban a hírben állott, hogy koszt dolgában csak a »Kis Pipa« versenyezhet vele. Szokásban volt akkor, de még most se múlta divatját, hogy a jobb házból való leányok a Sacré-coeur-ök után mintegy a nevelés befejezéseül egy-egy nevezetes konyhájú vendéglõbe adattak, hogy egypár hónapig déltájban ott szorgoskodjanak, mint volontõrök a konyhán, annak csodás titkait meglesni, mert a szent házasságban csak eleinte vonzerõ a csók, de a jó asztal az örökös kapocs a férj és feleség között. Az elválás is »ágytól« és »asztaltól« szól. Az ágytól még csak el lehet válni, de a jó asztaltól nagyon keserves.

Vilma kisasszony, minthogy az utcájukban volt, a »Cinkotai itcé«-hez járt gyakorlatra. Eleinte kedvetlenül, késõbb valóságos szenvedéllyel. A kocsmárosné önkéntes fia szép, délceg, magas, szõke fiatalember, be-bekukkantott a konyhába, ha éhesen hazajött, egy kis palacsintát lopni azon melegiben a sütõvasról, úgy jó az. Önkéntes Malinka Kornél azonban csak éhes volt egy-egy gyakorlat után délfelé, de vak nem volt (sõt inkább igen csinos ábrándos szemei voltak), tehát hamar észrevette a konyhán sürgõ-forgó úri kisasszonyt. Malinkáné sietett bemutatni a fiát, aki aztán elbeszélgetett vele egyrõl-másról, elannyira, hogy bizonyos idõ múltán a konyhabeli jók közt Vilma kisasszonyt kezdte találni a legédesebb falatnak és mondjuk ki egyenesen, ami igaz, igaz, a bakfis Vilmácska sem maradt iránta hidegen. Itt a pattogó, perelõ tûz mellett, ahol minden nyers anyag megfõtt és megsült, az õ érzéseik is hamar forrtak. Elannyira, hogy már szûk volt nekik a konyha. Valahányszor Vilma elment az önkéntes öccsével sétálni, az ifjú Malinka, ki már az ablakból leste, hozzájuk csatlakozott s együtt járkáltak a városban. Feri úrfi, aki szerette húgát s kit a húga sokszor segített ki apró pénzzavaraiból, testvéri gyöngédséggel hunyt szemet a szövõdõ viszonyra. Sõt késõbb, midõn Vilma már bevégezte a tanfolyamot a »Cinkotai itcé«-ben, minthogy valaki, akit Malinkának hínak, semmiféle ürügy alatt nem juthatott volna be a gõgös Noszty Pál szalonjába, Ferenc úr közvetítette a szerelmesek levelezését.

Hogy minek irkáltak és mit reméltek, isten tudja (de hisz a szerelem legjobban táplálkozik a reménytelenségbõl), hogy találkoztak-e valahol a Feri tudtán kívül is, nem igen fürkészte, meglehetõs felületes és könnyelmû volt, hogy ne törõdjék vele. Az önkéntesi év után mindkettõjüket kinevezték hadnagynak. Noszty elfoglalta helyét s elment az ezreddel Trencsénbe, Malinka ellenben nem maradt a katonaságnál, beállott ügyvédsegédnek, hogy minél elõbb letehesse az ügyvédi vizsgát s mint híres ügyvéd, odaállhasson Noszty elé egy szép reggelen. Hej, mennyit álmodozott errõl a napról a száraz akták között.

Özvegy Ilvánczyné szül. Noszty Erzsébet, a Vilma nagynénje, aki a háztartást vitte Noszty Pálnál, szigorú asszony volt, a furfang se hiányzott benne (hiszen Noszty-vér csurgott az õ ereiben is), de ha valamely regény olvasásába elmerült, akkor a szõnyegét is el lehetett volna lopni a lába alól. Általában az olvasmányaihoz igazodott; ha gyilkosságról, rablásról olvasott, nappalra is kulccsal zárta be az ajtókat, ha nem, éjjelre is nyitva hagyta. Ha a regényben valami csintalan, kikapós asszony volt, átható árgus szemeivel, melyek egy detektívnek is becsületére váltak volna, még a Vilma titkos gondolataiba is behatolni igyekezett, a sóhajait, halaványságát, hallgatagságát mint bûnjeleket kezelte, az elhullatott papirosait titokban összeragasztotta és elolvasta, ha azonban jóindulatú, hõs jellemek fordultak elõ regényében, akkor megbízott benne, sokszor egyedül is elengedte órákon át flangírozni a városban. Beszélik a dr. Horváth Márton köz- és váltóügyvéd irodájabeli emberek (meglehet azonban, semmi vonatkozása sincs ezzel), hogy gyakran jött fel hordár, aki Malinka Kornélt kereste, egy levélkét csúsztatott kezébe, mire annak kigyúlt az arca s észrevétlenül otthagyva keresetet, aktát, végzést, kiosont az irodából. Az imposztor segédek, akik utána leselkedtek, azt állítják, hogy az utca sarkán egy elfátyolozott, karcsú kisasszony várakozott reá olyankor.

Hogy volt, hogy nem volt, isten tudja, csak az bizonyos, hogy azokban az idõkben, mikor Kopereczky elvette a Noszty-leányt, búskomor lett, nem ivott, nem evett, nem dolgozott, nem tanult (mert különben már letette volna azóta az ügyvédi vizsgát), hanem õgyelgett az utcákon, a budai hegyek közt, mint egy testetlen árnyék. Hogy miért, senkinek se mondta, senki nem sejtette, az ifjú Nosztyt kivéve, aki még a nász elõtti héten is hordta a leveleket. Aztán akárhányszor rajtakapta húgát, hogy keservesen sírt ott, ahol nem látták.

Vilmát aztán elvitte férje Krapecre, annak több mint egy éve, és most micsoda pompás jelenet lesz, mikor egyszer odatoppan Malinka Kornél is.

Alig várta a délutánt, hogy fölkeresse régi önkéntes pajtását.

Az már várt rá akkor; szomorúan nyújtotta feléje a kezét. Feri hasonlított Vilmához. Ez az arc fájt neki. Óvakodott ránézni.

- Parancsolsz velem valamit?

Olyan volt a hangja, mintha a sírból jönne.

- Egy ajánlatom van számodra, kedves öregem. Mennyit keresel te meg az ügyvédi irodában?

Malinka vállat vont és rábámult a közömbös, jéghideg szemeivel.

- Mit bánom én azt? Minek nekem a pénz? Hitványság az!

- Boldog ember vagy. De én még boldogabbá akarlak tenni. A sógorom, a Vilma férje, bontóvári fõispán lett és titkárra van szüksége. Vállalkozol-e rá?

Azok a jégszemek, hogy kezdtek egyszeribe villogni, mint a szentjánosbogarak. Mohón, izgatottan kapta meg a Noszty karját.

- Õ akarja?

- Nem, egészen az én ötletem.

- Tud róla? - suttogta rekedtes hangon.

- Nem is tud róla, de majd megtudja, ha egyszer ott lát.

- Azt hiszed, örülni fog?

- Gondolom, nem fog haragudni.

- Nem okoz-e az neki fájdalmat?

- Fájdalmat? Miért? - csodálkozott Noszty.

- Mert nekem fájdalmas lesz.

- Hát akkor ne vállald el.

- De nem bírok neki ellentállni.

- Ebben az esetben rendben van a dolog. Írok majd egy pár sort s ezzel keresd fel a sógort az »Angol királynõ«-ben.

Noszty fütyörészve távozott, gondolván magában: ezeket én most összehoztam, amibõl szép vígjáték lesz Krapecen. Sokkal frivolabb volt, mintsem arra is gondolt volna, hogy éppúgy lehet szomorújáték is.

Malinka jelentkezett másnap s a csinos, jóformájú fiatalember megtetszett Kopereczkynek, röviden megegyeztek és még aznap délután íróasztalt tétetett be neki az egyik vendéglõi szobájába:

- Ez az ön dominiuma - mondá, mutatván neki az íróasztalt. - Ön ezentúl nem Malinka, hanem Kopereczkynek a második énje. Beleképzeli magát az én bõrömbe és gondolkozik helyettem. Én mindenbe beleavatom önt. Ha ön valami bolondot csinál, összeszidom, ha pedig én csinálok valami bolondot, akkor még jobban szidom össze. Elég, ha egyelõre ennyit tud. A többi majd következik.

- De mégis szeretném teendõim tüzetesebb meghatározását - szólalt meg Malinka.

- Ne beszéljen nekem ilyen stílusban. Mert azt én ki nem állhatom, azt hiszem, hogy valami hivatalos okmányt olvas s attól én mindjárt elalszom, mint a kakas, ha meglóbálják. Hogy mi a teendõje? Hm, azt nehéz meghatározni. Mindenekelõtt egy szép beiktatási beszédre van szükségem. Ezt önnek kell megcsinálni. Ez a szekretárius dolga. Csinált ön már ilyesmit?

- Nem csináltam még, de a chriától kezdve mindent meg tudok csinálni, csakhogy…

- Csakhogy?

- Jó volna látni mintának egy ilyen beszédet, mi szokott abban lenni.

- Sok zöldség, temérdek hetle-kotla. És ezt nekem szóról szóra be kell magolnom. De hát ilyen az ember. Hihetetlen, mi mindenre képes a hazájáért! Különben itt volt tegnap az alispánom, akivel e hó 20-ikára állapítottuk meg a beiktatást. Fogalmazzon majd egy levelet ilyen értelemben a törvényhatósághoz, amelyben értesítem errõl, holnap pedig rendeljen valamely nyomdában meghívókat a fõispáni ebédre. Azokat majd csak a jövõ héten küldjük szét otthonról, Krapecrõl, mihelyt megkapjuk az alispántól a meghívandók névsorát. Ugyancsak megígérte, hogy megküldi a jegyzõkönyveket a régibb fõispáni beiktatásokról, ezekbõl aztán megtudjuk, mi minden vár ott engem. Oh jaj, már csak átestem volna rajta!

Malinka megértvén ezeket, lassan-lassan belemelegedett feladatába s minthogy úgyis értelmes koponya volt, az alispán által küldött programból és a régi beiktatási jegyzõkönyvekbõl összefogdosta a beiktató ünnepély képét.

A fõispán 19-ikén a délutáni vonattal érkezik Bontóvárra. A megye határán egy kisebb küldöttség száll fel a vonatra s kíséri a székvárosig. A székváros indóházában a város polgármestere és a megyei tisztikar fogadja, az ott elhangzó rövid »Isten hozott!«-ra néhány szívélyes szóval felel, mire a Dengely hegyén megdördülnek a régi Thököly-ágyúk, lévén most Thökölynek sokkal több ágyúja, imitt-amott elszórva várakban, városokban, mint amennyit valaha öntetett és bírt. A fõispán az elõre odaküldött négyes fogatára ül és a megyeházi szállására hajtat. A voltaképpeni beiktatás csak másnap lesz az e célra összehívott közgyûlésen, ahol a fõispán leteszi az esküt, mely alkalommal a fõjegyzõ, Vér Tamás fogja üdvözölni, mire aztán a fõispán mondja el a beszédét, stb.

A program egy kicsit szegényesen festett (kifejezõje volt, úgy látszik, a hangulatnak). Kopereczky is észrevette és váltig morgott. Hogy még be se tette a lábát a vármegyébe és máris sikkasztanak. Hová tették a programból a fehérruhás lányokat? Micsoda szemtelenség! Enélkül legyen õ fõispán? Azonkívül se bandérium, se fáklyászene. Ez bizony nem jól kezdõdik.

- Nem csoda - vigasztalta Malinka a panaszkodót -, még nem ismerik méltóságodat.

- Hiszen éppen az, hogy még nem ismernek. Azért csodálkozom. Mert ha ismernének, nem csodálkoznám.

Nem volt kedvezõ prognosztikon a »Bontói Napló« se, melynek minden sorát figyelmesen olvasták. A fekete betûerdõbõl hideg szél fújt s gonosz manók vigyorogtak ki. A távozó fõispán iránti szeretet és melegség áradt ki a különbözõ közleményekbõl. A lemenõ napnak üvöltöttek hozsanát. Ejnye, de furcsa magyarok!

E hidegségbõl egyébiránt nem érzett Malinka semmit, sõt inkább melege volt, izzadt a beszéd készítése közben. Sok penzumot csinált már életében, de egy se ment olyan nehezen, talán éppen azért, mert valami rendkívülit akart alkotni. Olvasta mintának Cicero, Kölcsey beszédeit, hogy azokból ihletet merítsen, elment vagy kétszer-háromszor a karzatra országgyûlési beszédeket hallgatni, ezeknek a hatása alatt írt aztán egyet-egyet, de mikor Kopereczkynek felolvasta, az nem volt megelégedve.

- Nem jó, amice, nem jó.

- Hát miért nem jó?

- Mit tudom én? Csak nem jó.

Akkor aztán áttanulmányozta az Antonius beszédét Caesar holtteste fölött és írt egy hatalmas, lendületes szónoklatot alexandrinusokban, hogy öröm volt azoknak a pattogását hallani. Mert meg kell adni, pompás tolla volt Malinkának.

Kopereczky végighallgatta ezt is s fitymálva intett a kezével:

- Ez se jó.

A szegény Malinka most már kezdte az alispán által küldött régi jegyzõkönyvekben megörökített beiktatási beszédeket fölturkálni s nagy kínjában kiválasztván egyet, amelyet a mostani alispán tartott még fõjegyzõ korában, az 1868-ban kinevezett fõispán, báró Aráncsy János beiktatásánál és amelyet a szónok úgy adott elõ akkor, mint a vármegye óhajait, most akként travesztálta, mintha a fõispán ígéret gyanánt mondaná el ugyanazokat a szóvirágokat, reformokat, pattogó szentenciákat, kopott hasonlatokat és részesülõkben összevissza gubózott oratori maszlagokat és cirádákat.

Kopereczkynek a szemei csillogtak a megelégedéstõl és örömtõl.

- Ez az, pán brat. Ez az igazi, ez a szép, rajta van az a bizonyos megyei szag, ami a hajdúk dolmányán és a bizottsági tagok bekecsén. Maga nagy talentum, pán brat.

Az volt nála a legnagyobb fokú megelégedés, ha valami alantast per »pán brat« (testvér úr) szólított.

Ezt a beszédét vitte haza Krapecre, hogy betanulja.

A beiktatásig ugyanis még tíz nap volt. Kopereczky ráért még hazamenni; úgyis dolga volt otthon; lemondani a takarékpénztári elnökségrõl, átadni az irományokat, ellátni instrukcióval a tisztjeit, aztán a kis rajkót is meg kellett nézni. Hisz az már nõtt azóta! Oh, hogyne! Egy hete, hogy eljött hazulról. Azóta talán már nevetni is tud.

Különben se lett volna célja a további ittidõzésnek, mert az apósa, aki eddig tanácsokat öntögetett a fejébe, már tegnapelõtt elõre elutazott a megyébe a hangulatot megfordítani (már amennyire lehet), sõt egyenesen nem célirányos lett volna, mert Feri sógor otthon maradt s minden másodnap megpumpolta, még pedig mindig duplájával az elõbbeni kölcsönnek. Egy szóval kubusra dolgozott. Ezt a metódust pedig állítólag egy hajdankori perzsa sah se gyõzte a sakktáblán, pedig csak búzaszemekrõl volt szó. Hja, ezt nem lehet tíz napig kitartani. A báró tehát azt mondta egy reggel Malinkának:

- Készüljön fel, amice, megyünk haza Krapecre. Ott a csendességben, ahol nem zörög ez a sok bolond szekér, könnyebben megtanulom a beszédet. Aztán szó, ami szó, nagyon szeretnék már egy kis gyereksírást hallani.

A portásnak meghagyta, hogy minden érkezõ levelét rögtön továbbítsa Krapecre.

- Ha pedig egy kulcsot hoznának a minisztériumtól, arra úgy vigyázzon, mint a két szemére, rögtön csomagolja be és küldje utánam!

Malinka szeretett volna elmélázni a vasúton (volt hozzá szép és bõséges anyaga), sokat adott volna érte, ha a fõispán nyugton hagyja, de az éppen fecsegõ kedvében volt s kedvencérõl, a kosról beszélgetve, hovatovább mindkettõ belemerült az állatvilág dicsõítésébe.

- Micsoda ostoba hivalkodás, barátom, hogy mi, emberek magunkat a legtökéletesebb teremtményeknek képzeljük! Önkényes ráfogás. Meglehet, hogy a birkák is azt gondolják magukról. Éppen olyan joggal tehetik, mint mi. Az igazság pedig alkalmasint az, hogy az Isten egyenletesen osztotta el teremtményei közt a tehetségeket. Egyik ebben kiválóbb, a másik abban. A kutyának több a megfigyelõképessége és a szaglása mindenkinél. A nyúl hallása csodálatos. A gólya napokkal elõbb megérzi a vihart s köveket hord csõrében a fészkébe, hogy erõsítse. Elbújhatnak elõle a meteorológusok. A vándorló madarak jobban ismerik a földrajzt, mint a tanügyi bácsik. Hát még a postagalambok, amice! Elviszik õket, mondjuk, sötét kalitkában vasúton, mondjuk Amszterdamba, ott kieresztik, megrázzák szárnyaikat, s jönnek egyenesen haza, mondjuk Trencsénbe. Hisz ez olyan isteni tehetség, hogy a nyomorult ember fölfogni se tudja. És mégis õ van felfuvalkodva! De ki bírná azt elõsorolni, mi mindent tud egy-egy állat? Mi csak olyanokat tudunk valamely állat tudása felõl, amit mi is a tudás körébe vélünk sorozhatónak. Tudjuk, hogy a macska karmolni, dorombolni tud és elfogja az egeret, de nem tudjuk, hogy még mi mindent tudhat ezenkívül? Mert fordítsuk csak meg a helyzetet. Bújjunk be a macskába, barátom Malinka, s a macska álláspontjából vizsgáljuk, hogy mit tud az ember. Hát tud beszélni, ülni, öltözködni, prüszkölni és böfögni; de hogy a történelmet is tudja, a matézist, a filozófiát, hogy könyveket ír és szellemes ötleteket mond, arról a macskának sejtelme se lehet. Sõt ha tovább megyünk és én megyek is, azt merem mondani, hogy az állatok többet kaptak az értékes tulajdonságokból, mint mi. Mert van-e csak egy olyan állat is, a majmot kivéve, amelyik az embertõl tanult volna valaha valamit? Ellenben mi folyton tanulunk az állatoktól, a fecskétõl tanultuk az építkezést és a darázstól, ugyancsak ez utóbbitól a papiros-csinálást is növényi anyagokból, csak még nem vagyunk tökéletesek, mert az övé, ha megázik, se szakad el. Hát a pók, amice? A pók! Hogy tud az szõni! Mi ahhoz képest egy takács?

- Vagy egy intrikáló fõispán - jegyezte meg Malinka.

- No-no, Malinka! Mindjárt a szájára ütök.