|
Igaz volt, nagy
elégedetlenség forrt a megyében a kinevezés ellen. Az urak, akik a kormánnyal éreztek,
azért bosszankodtak, mert nem közülök nevezték ki az új főispánt.
Emberemlékezet óta nem volt itt idegen főispán. Még a provizóriumban is
itthon akadt az ahhoz való imposztor. Csak most kellett megszégyeníteni a
megyét. Azt is egy tót báróval. Mintha csak a Caligula lovát küldenék a
nyakukra. Sőt még rosszabb. Mert a Caligula lova legalább a Caliguláé
volt, de Kopereczky nem is a miniszter lova, hanem csak az öreg Noszty Palié.
Kopereczky együgyű mondásai, a tudatlanságáról, eszelősségéről
szóló anekdoták, mint valami ínycsiklandozó kaviár keringtek a társaságokban,
nevelve az ellentállási étvágyat a négy lovon járók között. A két lovas urak és
az iparosok az ellenzékhez tartoztak; ezeknek azért nem kellett Kopereczky,
mert a kormány küldte, mert a mameluk Nosztynak a veje és mert Izraelnek
hívják, gyanút gerjesztő, hogy valamelyes köze van a zsidó felekezethez. A
tisztviselők és a mindenféle szállítók, kik a Gyík-szabályozási panamába
bele voltak keverve, azért toporzékoltak ellene, mert nyilvánvalónak látszott,
hogy a kormány vele akarja fölpiszkáltatni a nagy szemétboglyát. A
protestánsoknak azért nem kellett, mert katolikus, a katolikusoknak azért, mert
a klerikális gróf Topsichot ütötte el hitük szerint a főispáni
széktől. Szóval ezer és egy oka volt a kedélyek hullámzásának. Úgy, hogy
olyannak látszott a vármegye, mint egy háborgó tenger. Nyüzsgött-mozgott,
lázadozott minden ember, csak a Noszty-rokonság állt szilárdul, mint egy
falanksz, az új főispán mellett. De talán csak felületen tarajosodnak ezek
a habok ily nagy háborgással. Egy kis magyar hangulat az egész. A vizek mélye
esetleg nyugodt. Alul a tenger semmit se tud arról, hogy nehéz gályák járnak
rajta vagy hogy fürge csónakosok evezőlapátja barázdákat vág a hátán.
A
népszerűséget a népszerűtlenségtől nálunk csupán egy finom
hártya választja el egymástól. Minden egyes magyar hazafi két emberből
áll. Az egyik, aki otthon pipázik az ambituson; ez igen okos úr, érzületére
nézve konzervatív, haragszik a zsidóra, de azért nem tud ellenni nélküle, okos,
higgadt egyébként, sóhajtozik a régi idők után s csendes filozófiával vagy
keleti apátiával nézi az új időket - a másik, aki magára veszi a
közgyűlési atilláját és a fórumon kiabál vagy a zöldasztalnál könyököl, ez
liberális és szangvinikus, jogállamot és egyenlőséget ordít, mindenképpen
heves férfiú, se lát, se hall, rohan az ösztöne vagy a kiadott jelszavak
szerint s még a búza sikértartalmát is politikai okokra vezeti vissza. Hát ez a
két ember az emberben könnyen összetéveszti magát s a két ellenfél csodálatos
gyorsan békül ki; csak egy kis külső incidens kell hozzá, s az egyik
beadja a derekát a másik előtt, vagy pedig úgy belefárad az egymással való
tusakodásba, hogy amikor tettre kerülne a dolog, egyik sincs ott.
A közéletben
szereplő vezéralakokat is ilyen kettős felfogással taksálja a magyar
ember. A pecsovics Széchen Antalról azt mondja például: »Hej, okos egy ember,
de sokat pisszegtem neki«, míg ellenben megesik, hogy mikor egy-egy
népszerű emberét megéljenzi, hozzáteszi kritikaképpen: »Nagy svihák biz’
ő, de jól szaval.«
Meg kell azonban
adni, hogy a Kopereczky elleni agitáció ügyesen volt csinálva: Liszy ügyvéd, az
egész mozgalom vezetője, kitett magáért (lesz még abból követ is, ha így
folytatja), legfőképpen azzal gyújtotta fel nagyarányúvá a heccet, hogy
tömérdek bizottságot alakított. Az ellenálló-bizottság annyi mellékrajt
eresztett ki a tüntető-bizottság, a romboló-bizottság, a
macskazene-bizottság, a hírszolgálati-bizottság, a
záptojásgyűjtő-bizottság, a kapacitáló-bizottság és más mindenféle
nevű és célú albizottságok kiküldésével, hogy az összes kabátos emberek
díszes szerephez juthattak, részint mint elnökök, alelnökök,
igazgató-választmányi tagok, főtitkárok s jegyzők. Nagyon okos dolog
volt, mert szerep kell a magyarnak. A szerep tetszik neki. S nem ő viszi a
szerepet, hanem a szerep viszi őt. Sőt, hogy még több legyen a
szerep, egy szerepkiosztó-bizottság is alakult, mely az elhelyezkedésről
is gondoskodott azon a vonalon, amelyen a főispán bevonul. Minden
húsz-harminc lépésnyire, minden utcaszögletre jusson egy krakéler, aki
birizgálja, animálja a közönybe könnyen süllyedő tömegeket. E
krakélereknek viszont a paszkvil csinálóbizottság osztott ki részint
csúfondáros, részint gyújtó jelszavakat. A csúzli-bizottság (elnöke Krátki Elemér
ügyvédbojtár) betanította a város mesterinasait parittyából lőni s
evégből mintegy háromszáz parittyát osztott ki, kiknek hivatása a
főispán huszárját és lovait eltrafálni, de a főispánba is szabad
belehibázni. Ezeket csoportokban kellett elhelyezni a vonalon.
Ugyancsak
illetékes kezekbe osztattak ki a záptojások, s minden a legjobb mederben folyt,
hogy országos skandallum legyen a fogadtatás - a többi azután magától jön -, az
ellenállási bizottság nemcsak az ellenzék nagy rétegeit állította talpra, hanem
a kapacitáló albizottság a Nosztyék nyájából is kihúzott egyes juhocskákat, így
például Vér Tamást, aki az utolsó órában lépett vissza az üdvözlő beszéd
megtartásától, kár, hogy mindég akad komisz ember, Poltáry alispán vállalkozott
szónoknak s ezzel minden ódium a nyakába szakadt. (No megállj, kutyafülű,
hiszen lesz még alispánválasztás!)
Nagy sokaság
gyűlt be a vidékről is s noha a főispán csak uzsonna táján volt
megérkezendő, a nép mindjárt ebéd után elözönlötte a Csipke utcától a
megyeházig terjedő útvonalat. Az ablakokból szép női fejek hajoltak
ki. »Lesz itt ma virághullás - jegyezte meg Demeczky József, a megyei ellenzék
feje -, de cserepestől.« A »Klenpa és Komp« vaskereskedése előtt a
venicei kurtanemesek sorakoztak, a legverekedőbb fajzat a vármegyében,
gyújtó harci dalukat fújva:
Bujdosik a disznó, kilenc malacával,
Utána megy Draskóczy, nagy bunkós botjával.
Nincs az a vörös
posztó, amitől a bika annyira megdühödik, mint a venicei nemes ettől
a mámorító, régi kortesnótától.
Az utcákat uraló
néptömeg közt csak kevesen vonultak ki négy óra felé az indóházba, a
főkapitány, Csiz Károly, a szürkéjén lovagolt s itt-ott rákiáltott a
hullámzó csoportokra:
- Rendet
tartsanak, atyafiak, rendet, mert aki a rendet megbontja, hátraköttetem a
sarkát.
Ami annyit
jelentett, hogy ő is a Topsich grófok kreatúrája és nem bánja, ha egy kis
zenebonát csinálnak.
A
Noszty-atyafiság szállingózott kifelé, ki négyesfogaton, ki ahogy bírta. Majd a
főispán üres hintaja következett, cifratarsolyos hajdúval a bakon. A négy kövér
paripa kevélyen hányta-vetette a fejét. (Ki csak ki, de majd hogy lesz a
bejövetel?) Azután a polgármestert lehetett látni, amint mélyen behúzta
ősz fejét a krispinjébe. (Szégyenli magát a jámbor.)
De fölösleges
részletezni a kivonulást, miután már előre tudjuk, hogy a bevonulásból nem
lesz semmi. A Szent Erzsébet-templom tornyára kiküldött éjjeli őr jelezni
fogja ugyan, mikor a vasút bekanyarodik a bontóvári völgybe, a mozsarak el
fognak pukkanni a Dengely-hegyen a megérkezéskor, élénk riadalom, lázas
nyüzsgés támad a várakozó tömegekben, mígnem mikor már legjobban meg lesz
feszítve az érdeklődés, lehangoló morajjal fog megérkezni és tovább-tovább
hatolni a hír:
- Az új
főispán nem érkezett meg; lemaradt a vasútról.
A csalódott
tömegek káromkodnak, bosszankodnak, összevissza kuszálódnak rendetlen
gomolyaggá, találgatni fogják, miként történhetett ez, árulás volt-e vagy csak
véletlen, a róka volt-e ügyes, hogy kiszabadult a veszedelemből, vagy a
vezetők rendezték a dolgot ügyetlenül?
- Az Isten is a
nagyurakkal tart - dühösködik Tari Gábor, a politikus varga.
Híre megy, hogy
Noszty képviselő meg akarta kardlapozni mérgében a kalauzt és a
vonatvezetőt - tehát mégis csak »véletlen eset« volt.
A különböző
albizottságok elnökei, alelnökei és titkárai észtvesztve szaladgáltak, hogy a
népeket visszatartsák, mert a főispán minden bizonnyal megérkezik, csak
azt nem tudni, mikor. Őrszemeket fognak állítani a város végére lóháton,
akik híradással legyenek. A titkárja elküldte a hintót érte Rekettyésre, de
meglehet, nem várja be, hanem különvonatot rendel. Okvetlenül itt lesz estére,
nem kell szétszéledni. Itt a Kálvária mellett fog bejönni valamelyik utcán,
majd ügyelni fognak rá. Másünnen be nem jöhet a városba, mert röpülni nem tud,
ámbátor a kétfejű sas nemzette.
De a népszeszély
is olyan, mint a puskapor, csak egyszer lehet vele lőni. Az atyafiak a
vállukat vonogatták. Bánják is ők már. Az ördög áll itt glédában
bizonytalanra. A záptojásokat csak nem őrzik a zsebükben ítéletnapig.
Uccu, bele kell hajítani valakibe s olyan valaki mindég akad a nagy
sokadalomban. Ha más nem, hát a városi rendőr. Meg is dobálják nagy
röhejjel és viháncolással. Az inasgyerekek is hasznát akarják venni a csúzlinak
s útközben különféle célpontokat találnak, de legnagyobb élvezet az ablakok
csörömpölése. A venicei nemesek torka kiszáradt, be kellett térniök a »Két
gránátos«-hoz és ott egymással verekesznek össze. Jó szüretje lesz itt a
doktoroknak holnap a látleletekért.
Áldomással járván
minden alkotmányos mozzanat, az egész város vigadott az este. A kudarc épp úgy
szomjúságot okoz, mint a diadalérzet. Nemcsak a kocsmák és vendéglők
teltek meg zsúfolásig beszálló vidékiekkel és mulatozó bennszülöttekkel, a
magánházaknál is nagy összejövetelek estek. A közgyűlésre összesereglett
urak ugyancsak válogathattak a meghívásokban. Az ellenzékiek számára Liszy
fiskálisnál volt nagy estély és a gróf Topsich tiszttartójánál bál, hol a
vezetők rossz hangulatban hányták-vetették meg a mai különös fordulatot és
a holnapi közgyűlés esélyeit. De a fiatalság csak olyan vígan rúgta a
port, mintha a főispánt tényleg agyonverték volna a bevonuláskor és most a
ravatalon feküdnék égő viaszgyertyák között.
A Kopereczky-párt
a Rágányos-kastélyban tartotta a főhadiszállást, ott volt a
»boszorkánykonyha« - ahogy a városban nevezték. Nagy sárga ház ez, a lutheránus
templommal átellenben, pompás angol kerttel, mely tíz holdra terjed.
Bontóvárnak voltaképpen a Rágányosok az ős földesurai, valaha minden az
övék volt itt s most is ők a legelőkelőbb emberek. Rágányos
Tivadar követségi tanácsos volt a francia követségnél és állítólag sohasem
akart megnősülni, minden vagyona a Noszty-gyerekekre, Vilmára és Ferire
volt esendő (mert az anyja Noszty Pál testvére), mikor egyszer,
ezelőtt sok évvel, a magyar egylet estélyén Párizsban összefeleselt egy
polgárral, különben honfitárssal, egy pár paprikás szót mondtak egymásnak, mire
Rágányos kihívatta segédjeivel egy szomszéd szobában, de a polgár nem fogadta
el a párbajt, okul hozván fel, hogy a mérkőzés nem volna egyenlő,
mert neki fiatal felesége van, akivel most éli a mézesheteket itt Párizsban;
ilyenkor - úgymond - nehéz meghalni, míg ellenben a tanácsos úr, Európa úgyis
csendes lévén, semmi különös vagy érdekesebb dolgot nem hagy itt. Mikor ezt a
segédek elreferálták, felbosszankodott Rágányos, azt mondta a barátainak:
»legyetek szívesek és várjatok itt egy percig« - s azzal hátralépett a falhoz
támasztott székekhez, ahol a kisasszonyok ültek a mamáikkal s kiszemelvén
közülök egyet (alkalmasint aki legjobban tetszett neki), bizonyos Viliers
grófkisasszonyt, nyomban ott megkérte és megkapta a kezét (megjegyzendő,
hogy gyönyörű férfi volt) s most már azt üzente a segédekkel, hogy a
mérkőzés egyenlő lesz, mert neki is menyasszonya van. Így történt meg
másnap a párbaj s akkor kapta azt a szép vágást a bal arcán, mely úgy néz ki
ott, mint egy piros paszománt.
Kétségkívül
Rágányoséknál volt a legelőkelőbb társaság. A Nosztyak, Horthok,
Rágányosok, Homlódyak képezték a megye krémjét, emberemlékezet óta ők
uralkodnak a megyében. S a társadalmi életben is az a törvény, az a divat, amit
ők kezdeményeznek. Ha egy Horth-kisasszony pelyhes szoknyát venne fel, egy
hónap múlva mindenki pelyhes szoknyában járna Bontóváron.
Ezek a családok
erősen zárt kört képeznek s idegen ritkán jut be ide. Az asszonyaik
majdnem kivétel nélkül szépek és disztingváltak, a férfiak pedig rendszerint
cs. kir. kamarások. Ez alól csak Noszty Pál képezett kivételt, akit
kezdettől fogva politikusnak szántak, minélfogva nem folyamodta meg az
arany kulcsot, mert a politikában nem használ; a nép szívéhez nem kulcs, vagy
ha kulcs, hát nem nyílik meg vele, csak elzáródik.
Ma különben
vegyes társaság mulatott a Rágányos-kastélyban, melynek kapuja hermetice van
elzárva máskor, olyan hermetice, hogy oda a francia forradalom szele még
mostanáig sem fújt be, de a korteskedés kivételes etikettbontó valami, a kék
vér háttérbe szorul egy napra és a kék foltok érvényesülnek, melyeket a
párttorzsalkodásban az ellenfél oszt. Ma azok hivatalosak, akik legjobban
tették ki magukat Nosztyék mellett. Többek közt ott van Poltáry alispán is a nejével. Igenis, a nejével.
Mert ez nagy szenzációt fog okozni az egész vármegyében. Hogyan? Hát az egykori
kassziros kisasszony, Wild Fanny, ott fog ma táncolni a hajporozott õsanyák,
grófnõk, udvari dámák és történelmi nevû asszonyok képei alatt? Ahol õk
táncoltak egykor. S a kevély, nyolcvanéves aggastyán, Rágányos Imre, talán
éppen õt fogja vezetni karonfogva a családi asztalhoz. Õt, aki likõrös üvegek
közt trónolt s akit végigudvarolt négy évig minden Kassán megfordult lajdinánt.
Õ fogja vezetni, aki egyébkor szinte kipukkad a gõgtõl; õ, akinek az a mondása
maradt meg a negyvenes évek végérõl: »Milyen különös ember ez a Kossuth.
Mindenhez hozzászól, pedig talán nincs ezer holdja sem.«
Poltáry
ügyvédbojtár korában habarodott bele a szõke Hébe bájaiba s nõül vette. Azt
mondják, igen csinos volt, de erre nézve nincs ma már semmi bizonyíték, csak a
hadnagyok emlékezete. Ámbátor a növése még most is szép és tekintélyes.
Akkoriban
azt mondták, hogy Poltáry ezzel tönkretette karrierjét, de vannak, akik azt
állítják, hogy éppen ennek a házasságnak köszönheti amivé lett, mert Findzsát
(Findzsának gúnyolták a kisvárosi Mefisztók az egykori kávéházi Hébét) nem
fogadván a Bontó megyei jobb társaságok, kénytelen volt otthon ülni a
férjemuram is mellette (ki pedig szerette volna a léha társaságokat, a kártyát,
meg a bort). Mit tegyen unalmában, képezi magát. Így lett könyveken hízott elme
s mint ilyen, tiszti ügyész, majd aranytollú fõjegyzõ és végre alispán. A
Findzsa asszony nagyravágyása volt a sarkantyú. Most pedig, ahogy beszélik, két
legyet ütött egy csapásra. Tudniillik a királyi tanácsosság az egyik légy, a
másik pedig ez a meghívó Rágányosékhoz. S mondhatni, hogy a két légy közül ez
az utóbbi a kövérebb. Mert most már megnyílik Poltáryné elõtt minden ajtó.
Ezzel a meghívóval el van fogadva dámának.
Hjah, ilyen a
politika, hogy az Isten verje meg. A tiszta múltat befencseli (Poltáry ezentúl
semmi embernek fog tartatni), a piszkos múltból kiveszi a pecséteket, akár a benzin
- Poltáryné ezentúl fehér liliom lesz. S mindez azért, hogy beleugratta urát
egy beszédbe, olyan nehéz pillanatban, amikor senki sem vállalkozott rá.
Istenem, Istenem, de nagy bolondságokból van ez a világ összerakva!
Egy beszéd nem nagy
munka olyan okos embernek, mint Poltáry, de mégis el kell rá készülni, mert
sokan fogják bírálgatni. Ellenséges szemek a kis hibákat is nagyoknak látják.
Az asszony érezte, hogy most ki kell vágni a rezet s már jóval éjfél elõtt
elkezdte szólítgatni a kártyaasztalhoz telepedett urát:
- Gyuri lelkem,
nem akar maga még hazamenni?
Ezt a »maga« szót
a mai napra vette fel a bonton kedvéért, mert ez volt a szokás az elõkelõ
famíliákban.
Gyuri lelkem
szívesen felejtette volna magát ott, nem nagyon hajlott a jó szóra, a partnerek
se igen akarták még ereszteni.
- Hagyj még egy
kicsit, Fánnykám. Egy-két tourt.
- Kegyelem az
öreg bûnösnek - esengtek érte a játszótársak.
Az alispánné
azonban türelmetlen volt, kisvártatva megint a kártyaszobákba sompolygott.
- Gondolja meg -
mondá félhalkan -, hogy még beszédet kell írnia az éjjel.
Ah, a
beszéd! Persze, a beszéd. Ez már más. A haza minden elõtt. Most már nem
ellenezték a partnerek, sõt mikor Nosztyra került az osztás sora, már nem is
adott Poltárynak kártyát.
- Te pedig
eredj a kötelességed után.
Így aztán
még éjfél se volt, mikor a Poltáry-pár elhagyta a kastélyt. Útközben elmenve a
megyeháza mellett, kíváncsi volt Poltáry, hogy megérkezett-e már a fõispán.
A vártán
álló hajdú azt felelte, hogy õ nem tudja, mert csak most nem régen váltották
fel.
- Hát a
másik õr hol van? Kit váltottál fel?
- Pimpósi
Jánost, ott fekszik a várnagy elõszobájában.
- Eredj,
költsd fel azonnal.
- Ugyan,
minek háborgatod a szegényt! - bosszankodott az alispánné, ki talán fázott is
egy kicsit lenge, kivágott báli ruhájában.
- Ej, az
ember végre is tudni akarja, hogy mi történik a témájával. Hátha agyonütötték?
- Amit
persze nem bánnál, mert lusta vagy beszédet írni.
- Bizony,
megvallom neked, jobban szeretnék visszamenni. Éppen most kezdett egy kis jobb
kártyám járni.
Kisvártatva
elõkerült az elõbbi várta, nagy álmosan.
- Megjött a
méltóságos úr? - kérdezte az alispán.
- Dehogy
jött - felelte az a bizonyos Pimpósi János.
- Nem
láttad a fõispán úr titkárját?
- Dehogy
nem. Az itt ácsorgott a kapuban, az új vadásszal, aki ma jött, aztán úgy tíz
óra tájban valami parasztszekér állt meg a megyeház elõtt, egy szürke
köpenyeges zsidó szállt le róla s felment velök az emeletre.
- Milyen volt?
- Magas és
vöröses szakállú.
- Nem jött aztán le?
- Nem.
- No hát, akkor az volt a fõispán, te oktondi.
Az utcákon még mindig õgyelegtek járókelõk, kocsmákból
hazatérõ csoportok, kik duhaj nótákat énekeltek, összeverõdött mesterlegények,
kik Liszyt éltették. - Puttonyba Kopereczkyvel! - hallatszott egy-egy borízû kiáltás
a mellékutcákból.
Különösen a megyeházán túl még sok nép látszott nyüzsögni.
Ezek hihetõleg a fõispáni kocsi érkezését várják.
Az alispánné megreszketett.
- Gyuri, én félek. Meg fognak minket támadni.
- Hát aztán? Nem vagyok-e itt? - felelte Poltáry, aki bátor
ember volt.
- De látod, sötét van, a lámpák már kialudtak, valaki
megtámadhat orvul, különösen most, mikor haragusznak rád.
- Hát jól van, jöjjön velünk Pimpósi, ha félsz. Vedd a
kardodat, Pimpósi és gyere utánunk - parancsolá az alispán.
Megindultak hárman, minthogy sár volt és csak a házak és
palánkok mellett kínálkozott egy kis kitaposott gyalogút, egyenkint lépegettek
az alispán lakása felé a Fürmender utcába. Elöl az alispán ment, hogy ha valami
ellenség szembe jön, õt érje elsõbb, hátul a hajdú, hogy a hátulról jövõ
ellenséggel õ bánjon el. Findzsa asszony ment a középen, mindenképp
biztonságban volt, mint a gyapotba takart alma. Hanem azért váltig biztatta
Pimpósit:
- Rántsa ki a kardját, Pimpósi, meztelenül vigye, magasra
emelve, hadd villogjon a sötétben. Aztán, ha valaki hozzánk nyúl, csak aprítsa
össze, kedves Pimpósi.
Nem történt semmi. Minden baj nélkül tértek be a néptelen
Fürmender utcába, csak éppen a Kapanovszkyék deszkapalánkja mellett, egész
közel az alispán lakásához, jött nagy dülöngéssel valami garázda ember,
rekedten kiabálva:
- Félre az útból, minden jótét lélek, mert baj lesz.
- Ejnye, akasztófára való! - bosszankodott az alispán.
- Kitérjen az úr, mert én a császár embere vagyok.
S ezzel közel kerülvén az alispánhoz, lökött rajta egyet,
úgy hogy a feje odakoppant a deszkákhoz.
Az alispánné sikoltott. Pimpósi odaugrott a kivont karddal,
de akkor már össze voltak gabalyodva, egymást átnyalábolva küzdöttek, nagy
káromlások között.
- Hol a nyaka, hol a nyaka? - kiabálta Pimpósi, a karddal
hadonászva. - Hadd válasszam el a fejétõl.
- Hozzá ne nyúlj! - inté le az alispán. - Én magam akarok
vele végezni.
- Pedig jó volna, ha hazavinnõk a fejét - morogta Pimpósi
elégedetlenül -, legalább megismernénk otthon, hogy ki volt.
De a parancs,
parancs. A hajdú némán nézte a birkózást. Rettentõ dolog az, hogy a vármegye
elsõ emberére egy közönséges halandó ráteszi a kezét és az ég nem horpad össze.
Az alispán erõs ember volt, fölemelte, megforgatta a levegõben, de nem bírta a
földhöz vágni, majd az idegen kapta meg az alispán nyakravalóját, fojtogatni
kezdte és a térdeivel odaszorította a kerítéshez. Az alispánné a legyezõjével
verte a támadó fejét, miközben egyre jajveszékelt, sírt, meg káromkodott,
vegyesen, mint egy bakancsos. Míg végre az alispánnak sikerült egy
mesterfogással legyûrni a legényt a sárba. Rátérdelt a mellére és gyûrûs
kezével ütötte, míg az hörögni kezdett, mint a haldokló vadállat.
- Eredj már most
panaszra a császárodhoz, ha az õ embere vagy - mondta végre kielégített bosszúérzettel.
- Hogy hínak?
- Nagy Pálnak.
- Rekruta vagy?
- Igen, rekruta
vagyok. Tegnap soroztak be.
- No, most már
elég volt - szólt kiengesztelt, szelíd hangon. - Ezer szerencséd, édes fiam,
hogy te voltál a gyengébbik. Mert, ha te a császár embere vagy, én meg a
vármegye fõembere vagyok, és ha te lettél volna az erõsebb, elhiheted, hogy a
börtönben rothadtál volna meg. Így azonban itt van öt forint, végy rajta
pántlikát a szeretõdnek.
A privát ügyeiket
ilyen sommás úton végezték azelõtt a viceispánok.
Erre aztán egész
jókedvvel ért haza az alispán, még dicsekedett is útközben:
- Legalább
kiverte az álmot a szemembõl ez a kis jelenet. Most már igazán jó beszédet
csinálok, legfeljebb egy kis feketekávét fogok kérni.
Hanem iszen volt
otthon egyéb is, ami kiverte szemébõl az álmot, a lakás összes ablakai be
voltak törve, a bútorok, tükrök megrongálva a behullott kövektõl. A megszeppent
cselédek hajmeresztõ részleteket beszéltek, melyek a csataképek
borzalmasságával hatottak idegeikre. Egy óra kellett hozzá, míg a lakást
valahogy rendbe hozták, az ablakokat a »Pesti Napló« régi számaival
beragasztgatták. Tessék mármost ebben a hangulatban beszédet komponálni!
És ha csak ez
lett volna, hanem amint az alispánné vetkõzni kezdett, amint kioldá vállfûzõjét
s levette fejérõl a chignont, egyszerre rémülve veszi észre, hogy a drága
gyémántos tûje, mely bele volt szúrva s mely a Poltáry-címert ábrázolta, a
gyémántokból kirakott medvét, csak a szeme volt két kis rubint, nincs a helyén.
Izgatottan kereste mindenütt, de híre-hamva sincs.
Sápadtan rohant
be az ura szobájába, ki már az íróasztalnál ült s tétován merengett a két
legkönnyebb sor fölött, melyet leírt:
Méltóságos báró úr,
Szeretve tisztelt fõispánunk!
Minekutána…
Csodálatos - gondolá
-, mióta nem vagyok »aranytollú jegyzõ«, azóta nincs meg az a stílusom. Mintha
a hivatallal együtt az is megváltozott volna.
- Jézus Mária -
rázta föl az ihletre várakozó férfiút a neje hangja -, elvesztettem a
gyémánttûmet.
No, ennek fele se tréfa. A gyémánttû ötszáz pengõ forintba
került, éppen egy királyi tanácsosné fejére való, s most elveszett.
- Lehetetlen! - dadogta Poltáry. - Keresd jobban.
- Kereshetem már - szólt halotthalványan az asszony. -
Nincs, nincs, (majd zokogásra fakadt), bizonyosan ott vesztettem el, ahol te
verekedtél. Nyilván ott esett ki, mert kétségbeesésemben mindenhez kapkodtam.
Te vagy az oka. Oh, jaj nekem. Milyen nehezen jutottam hozzá és most vége van.
Megölöm magamat, Poltáry, megölöm magamat.
- És hol volt? Hol viselted?
- Hát nincs
szemed, nem láttad, hogy a hajamban volt? Hiszen az egész társaság azt bámulta.
- Meg
kellett volna érezned, amikor kiesett.
- Hogyan
érezhettem volna, mikor a chignonban volt, az álhajamban.
- Nem értem
azt az undok szokást - dörmögte Poltáry -, hogyan viselheti egy úri asszony egy
másik asszonynak a haját a fején.
A Findzsa
halvány arcát a vér futotta el erre s felrakta a kezeit a csípõre.
- Hát te
meg, hogy viselheted egy másik borjúnak a bõrét a lábadon?
- No, no,
ne tüzelj azért - kérlelte Poltáry. - Hát mit akarsz? Hát mit csináljak?
- Eredj,
végy magadhoz lámpásos embert és keressétek meg az úton, különösen a dulakodás
helyén.
- Hátha
Rágányoséknál esett ki? Ne menjek el oda is, ha az úton nem találom?
- Nem, nem,
oda elküldöm a szobaleányt, ott ragadnál. Ösmerlek, milyen madár vagy, a
beszédnek pedig meg kell lenni.
- Köszönöm
szépen. Éppen kedvezõ rá a hangulat. Ahelyett, hogy szimiléket, parabolákat
keresnék, most a te ékszereidet kell keresnem. Mondhatom, nagy mulatság.
De azért
szót fogadott s órák hosszáig kereste az utcán a cselédekkel hasztalanul, míg
végre hazajött, leült az íróasztalhoz, de az asztal fölé hajolva, tollrágás
közben csakhamar elnyomta a buzgóság és csak akkor ébredt fel, mikor reggel a
hajdú jött jelenteni, hogy föl van tálalva a reggeli és hogy azóta az ékszer is
megkerült; itthon volt leesve a kis asztalka alatt.
|