TIZENEGYEDIK FEJEZET

AZ OLVASÓ VISSZAVITETIK A RÉGI IDŐBE, MIKOR MÉG A MÉZ IS ÉDESEBB VOLT

Harmincöt évvel történetünk kezdete előtt élt Pesten egy Nagy István nevű tajtpipametsző. Akkor ez volt az első mesterség. Az egész ország pipázott, reggeltől estig. Dohány volt quantum satis; az úrnak termett, a többi lopta. A tekintetes nemesség mintegy életcéljának tartotta minél több tajtékpipát és szipkát minél szebben kiszívni, úgy, hogy azok úgynevezett bajuszt ne kapjanak. Akinek az sikerült, az rendesen bizonyos önérzettel tekintett múltjára, mint aki nem hiába élt e sárgolyóbison. Egy-egy szépen, egyenletesen kiszítt szipkáról úgy beszéltek országszerte, mint a Kohinorról szokás, hogy itt és itt Radvánszky bárónak Radványban vagy Recsky Andrásnak Szabolcsban egy olyan mahagóni színűre kiszítt pipája van, hogy nincs azon annyi makula se, mint a szent Rozália palástján, hogy olyan erős lett, kétszer ment át rajta egy szénásszekér kereke s még csak egy karcolást se ejtett rajta. A pipafaragás művészet volt akkor. Sőt egyéb művészet ebben az országban nem is volt. Nagy uram egy-egy sikerült pipájáról legalább annyit beszéltek az emberek, ha nem többet, mint mostanában egy színdarabról, milyen a makkja, milyen a nyaka, a kupakja. Ha valami újabb formájú bevégzett művet tett ki a kirakatba (az Úri utcában), egész népcsődület támadt előtte. S az összegyűlt bámészkodók szívesen elújságoltak némi intim részleteket a nevezetes pipakészítő-műhely belső életéből. Hogy ti. valami Tóth Mihály nevű legénye van nagy uramnak, az csinálja a legszebb példányokat. Csodálatos keze van hozzá.

És igaz is volt. Ez a mi mostani alsó-rekettyési Tóth Mihályunk a Nagy István műhelyében dolgozott, harminc pengő forintért havonkint, ami akkor szép pénz volt, mert kilencven huszas lakott benne; egy huszasból pedig meg lehetett élni naponként, úgy, hogy még a koldusnak is adhatott volna az ember egy rézgarast, ha lett volna koldus.

Hanem iszen talált annak helyet Tóth Miska. Bolondja volt a könyveknek, s ami jó megjelent a könyvpiacon, azt menten megszerezte. Ahelyett, hogy elment volna devernálni a »Két Kék Bakokhoz« vagy a »Két Pisztoly«-ba, vitte a könyvzsákmányát a Frühjahrsfeld utcai tiszta kis szobájába s beszítta, mint a szomjas növény a harmatot. Bolond volna bort inni, mikor nektárt szürcsölhet a pénzéért. Igaz, nem sok könyv termett, attól nem megy az ember tönkre, s ami termett volna is, az író agyától még nagyon messze esett a könyvesbolt. Petőfi Sándor például nem bírta kinyomatni az összegyűjtött verseit, nem volt rá pénz. A főurak, akiké volt az ország, nem törődtek az ilyesmivel. Kártyáztak, ittak-ettek és böfögtek. Egy szabómester, Tóth Gáspár uram, ki a nadrágjaikat varrta, gondolta el magában, hogy az ő kötelessége illő köntösben megjelentetni a legbecsesebbet, ami akkoriban a magyar földön termett, és leszúrt néhány száz forintot a költemények kinyomatására. Örök szégyen az akkori nagy urakra, kik pedig lapáttal szórták a pénzt, mindenütt, ahol nem kellett. Az egyszerű, szürke bekecsek és dókák alatt meleg szívek dobogtak. Kasznárok, prókátorok, mesteremberek nevei vannak megörökítve az akkori könyvek végső lapjain, ahol szokás volt ösztönzésül kinyomatni az előfizetők lajstromát. Azok a jámbor, becsületes, szegény emberek tartották meg az országot, akiké nem volt.

A nemzeti lélek bujdosott, vándorolt. Hol itt tanyázott, hol ott, mint a peregrinus. Néha sehol se volt. Talán el is veszett már! Majd ismét fölbukkant. Ej, hát megvan még? S milyen furcsa helyeken gyúlt ki, ahol senki sem kereste volna. A császár katonáinál, a testõröknél Bécsben. Aztán vándorolt, egyre vándorolt és nem talált állandó helyet egy osztálynál sem, ahová szállt. Abban az idõben, amelyrõl írunk, a középosztály legalján húzódott meg. No, fog az még följebb is menni! De biz az lejjebbre vette az útját. Volt az iparosnál, láttuk a parasztnál azóta. Hiszen nincs kizárva, lehetett valamikor a nagyuraknál is, csakhogy azt még nem láttuk - vagy hogy még csak ezután jut oda, de már szeretnénk látni.

Tóth Miskának a könyveken kívül egyébiránt volt még egy mágnese: a Nemzeti Játékszín. Dehogy is maradt volna el valamelyik elõadásról, kivált ha történeti darabot adtak. Míg egy szomorú napon ennek is vége szakadt - egy jó barátja kedvéért. Velkovics Gyurinak hívták a barátját, ugyanabból a városból való volt, ahonnan õ: Nagyszécsénybõl. A szüleik szomszédok voltak és komák. A Velkovics uram szûcsmûhelye egy házban volt a Tóth Máté pékboltjával. Úgyszólván egy családot képeztek, s épp annyira szerették egymást az öregek, mint a fiaik, kikbõl mind a ketten diplomás embereket akartak faragni.

Tóth uram prókátornak szánta Miskáját, de az anyja ellene szólt:

- Soha. Nem adom a fiamat olyan mesterségre, ahol annyit kell hazudni.

Tóthné papot akart belõle, de ezt meg az apja kifogásolta:

- Eredj, te golyhó, hiszen a papnak még többet kell hazudni. Ami annyival rosszabb a prókátorénál, mert ezt nem illik el nem hinni.

Egymás iránti gyöngédségbõl mindenik elejtette idõközben a maga kedvenc tervét, s mikor arra került sor, hogy a két egyforma korú fiúcskát Losoncra viszik a nagy iskolába, abban állapodtak meg kölcsönösen, hogy Velkovics koma döntse el, mi legyen a gyerekbõl.

A koma nem vonta meg a jó tanácsot:

- A mi fiúnk doktor lesz, hát legyen a Miska is doktor.

Ezt pedig azzal indokolta, hogy õk (Velkovicsék) már nagyon öregek, nem pörlekednek senkivel, fiskálisra nincs szükségük, ahelyett sokat betegeskednek, tehát doktorra van szükségük. De egy doktor mégiscsak egy doktor, míg ellenben, ha a Miska is doktor volna, és valaki megbetegednék a két család közül, még konzíliumot is lehetne tartani. Már pedig milyen szép és úrias dolog, mikor híre terjed a városkában, hogy Velkovics uram vagy Tóth uram fölött konzíliumot tartottak ma a doktorok.

De biz ezzel se fegyverezte le a péket:

- Micsoda? - kiáltá és a félszemével a feleségére bandzsított - hisz a doktornak kell a legtöbbet hazudni. És ez még a papénál is rosszabb, mert sohase lehet rájönni.

Ebben az anyóka is osztozván, végre sok hánytorgatás, keresgélés után kikotorászták a mérnöki pályát, az egyedülit, amiben nem lehet hazudni.

Õsszel aztán a jövendõbeli inzsellér és doktor egy becsületes német származású pipametszõhöz, Stromm Adalberthez kerültek kosztba Losoncon. Stromm mesternek magának is volt egy tanuló fia, ifjabb Adalbert, akivel a fiúk összepajtáskodtak. Õszinte, szinte megható barátság fejlõdött ki köztük.

Kedves, könnyed, gondtalan évek következtek egész a retorikáig; gomboztak, labdáztak, pigéztek és egy kicsit tanultak is; eminens azonban csak Miska volt közülük, kirõl a professzor urak azt tartották, hogy nagy koponya és sokra viszi az életben, ha valahogy útközben el nem veri a ragya. Éles esze volt, dacos nyaka, józan ítélete.

És csakugyan õ tört le legelõbb. Egy kis kolera szaladt végig az országon, s apja, anyja meghalt váratlanul, nem hagyván maguk után egyebet, csak jó emléket az ismerõsöknél. Abból azonban nem lehet kosztot fizetni Stromm apónál; ezzel tisztában volt Miska, s a temetésrõl visszamenve Losoncra, azzal az elhatározással állított be a mûhelybe, hol az öreg Stromm dolgozgatott, hogy az új helyzet szerint helyezkedik el a világban.

- Stromm úr - mondta, noha eddigelé bácsinak szokta nevezni -, szüleim meghaltak, és nem maradt utánok semmi vagyon.

- Hallottam, édes fiam - sajnálkozott a derék mester.

- Ebbõl aztán az következik, Stromm úr, hogy nem bírom tovább fizetni az ellátást.

- Ej, ne törõdj te ilyenekkel! Ahol két paniperda jóllakik, ott a harmadik nebuló se pusztul éhen.

- Nem kell nekem kegyelemkenyér, Stromm úr - vágott közbe a fiú keményen -, köszönöm alásan a jó szívét, de nem kell.

- Ejnye, forgós adta! - csodálkozott a jó ember, és a szemöldei felszaladtak a homlokára - hát mi a mennydörgõs fityfene kell?

- Eddig én fizettem önnek, most már azt akarom, hogy ön fizessen nekem.

- Hogyhogy, barátja az erénynek? (Stromm úr nagy elõszeretettel tanulta el az ilyen diák kiszólásokat.)

- Hát úgy értem a dolgot, hogy én évekig nézegettem itt a mûhelyben, miképpen faragják önök a pipákat és metszik, otthon aztán a vakációban én is próbáltam a faragást és azt hiszem, hogy hasznomat veheti.

- Ugyan ne izélj, te bolond!

De a fiú addig erõsködött, addig követelt, engedjen hát neki a szerszámaival itt a mûhelyben egy pipát csinálni, s olyan határozott, imponáló volt a föllépése, hogy az öreg Stromm nem volt képes megtagadni a kívánságát.

- Jó no, bánja a szösz, ronts hát el egy darab tajtékot, ha már annyira rátérdepeltél a lelkemre.

Nevetett, hagyta, oda se nézett többé, méltóságán alul tartotta volna felülni, úgy vette, mint egy gyerekes szeszélyt s kiment inkább a kertbe a palántáit öntözni. Miska pedig egész délután dolgozott szorgalmasan, s mikor a mester este akaratlanul odapillantott s meglátta egy makrapipának a kibontakozó nemes idomait, a finom vonalakat, a karcsú nyakat és a ráfaragott vizsla félig elkészült figyelõ fejét, ijedten csapta össze a kezeit és megrázta a diákot.

- Vesd le a csizmádat, hé, hadd nézzem meg hamar, nincs-e lúdlábad, nem vagy-e maga az ördög? Mutasd csak ide azt a pipát!

Megnézegette, megforgatta, csóválta hozzá a fejét, dörzsölte a szemeit, nem álmodik-e, elimádkozott hamarjában egy hiszekegyet, keresztet vetett magára, aztán így szólt:

- No hát, fiam, te nagy talentum vagy. Vétek lett volna neked a könyvek közt megpenészedni. Itt maradsz a mûhelyben, s úgy lesz, ahogy te mondtad, most már én fizetek neked, de egyszersmind megmutogatok még egyet-mást.

Miska tehát fölvette a zöld kötényt, kimaradt az iskolából és ott dolgozgatott az öreg Stromm oldalán két-három évig. Mindjárt az elsõ pipáját a híres Bornemissza csendbiztos vette meg a kirakatból, ami nem csekély dicsõség volt. Mert a nagy csendbiztos, kinek halála után még sok évtized múlva is bornemisszáknak nevezték abban az egész országrészben a pandúrokat, egyszersmind nagy pipaértõ hírében állt, s elég volt egy mestert kiemelni a homályból maga az a tény, hogy az õ szájában látták az alkotását.

Miska hovatovább olyan pipákat készített, hogy addig szállt-szállt a hírük, míg a Nagy István uram fülébe is eljutott, s elcsalta a legényt magához Pestre.

Nemsokára odakerültek a pajtások. Az ifjú Strommot, akit idõközben katonaiskolába adtak volt, oda nevezték ki hadnagynak, Velkovics Gyuri pedig orvosnövendék lett s ismét együtt lakott Tóth Miskával, a Frühjahrsfeld utcai szobácskában. Csodálatos, hogy sem a nyalka huszár hadnagy, sem az Alma Mater »gólyája« nem restelltek a mesterlegénnyel barátkozni, ebben az idõpontban lévén az ifjúság a legzöldebb; sõt bizonyos fokig tekintély volt Miska, aki imponált nekik és akire hallgattak. Megszokták fölényét még az iskolai padokban.

Megy az idõ, forog a világ, kopik az ember. Egy nap, mikor Gyuri másodéves medikus volt, letette a kanalat meg a varrótût örökre Velkovics Dávid uram is (Velkovicsné már korábban elhalt), s minthogy egy kis leányka is maradt (Fruzina), Gyuri taníttatására nem jutott pénz.

Gyuri végszorultságában egy Bécsben lakó rokonához, anyja testvéréhez, dr. Protokhoz fordult, egy szép, érzelmes levéllel, anyagi támogatásért, mert a szülõi házban gyakran hallott meséket a vagyonos orvosról, kinek tele van a szobája megrendelõkkel és aki hallani se akar nõvérérõl, a szegény szûcsnérõl, gõgje vagy talán fösvénysége miatt. Dr. Protok nem is válaszolt a levélre, ami roppant kétségbeejtette Gyurit, de Tóth Miska megvigasztalta:

- Ne félj, kenyeres. Ha minden gát szakad, itt vagyok én. Megosztom veled a keresményemet. Mindenképpen el kell végezned az egyetemet.

S azontúl búcsút mondott az irodalmi mûveknek, a szellemi szórakozásnak. Õ fizette a kosztot és a tandíjat Gyuriért, õ látta el apró kiadásait panasz nélkül, felhánytorgatás nélkül, gyöngéden, mintha csak a legtermészetesebb kötelességét teljesítené.

Így tartott egész két évig ez az apai szerep, nem kis erõfeszítéssel. Noha titkolta, sokszor nélkülözött, csakhogy a »student« ne szenvedjen hiányt semmiben. Mégis a student unta meg a helyzetet hamarabb.

Egy este, mikor fáradtan hazajött, nem találta otthon Gyurit, se a ládáját, csak egy levelét az asztalon.

»Kedves Miskám! Egy bolond mágnás paralysis progressivába esett, ami csinos kis szerencse rám nézve. Az egyetemen egy orvosnövendéket kerestek hozzátartozói, aki állandóan mellette legyen, mint ápoló s kísérgesse Meránba, Monakóba és nem tudom én milyen fürdõkbe. A sallárium meglehetõs, teljes ellátás a legfinomabb vendéglõkben vele együtt s havonként jelentékeny összeg készpénz. Annyira meguntam már az okos embereket az egyetemen, hogy ennek a bolond embernek a társasága különös ingerrel bír rám nézve. Varietas delectat. Én hát elfogadom ezt a majdnem kanonoki stallumot, mert nagyon bántott az is, hogy a te nyakadon élõsködöm. Nem szóltam neked errõl semmit, mert nem volt erõm tõled élõszóval elszakadni. Nem is szakadok én el soha, csak egy kicsit elmegyek s némi pénzt szedek össze, amellyel aztán elvégzem az utolsó évet. Köszönöm neked az irántam való jókat, ígérem továbbá, hogy sokszor foglak értesíteni hollétemrõl, helyzetemrõl, és mihelyt lehet, visszatérek hozzád« stb.

Miska megsemmisült, mintha valami nagy csapás zúzta volna össze. Egész éjjel idegesen járt föl s alá, kezeit tördelve: »Miért tette azt, miért tette?« Szinte nevetséges volt a bánatával, úgy érezte, hogy ezentúl már nincsen életcélja.

Gyuri szavának állt, szorgalmasan irogatott grófjáról (valami Plechnitz õrgrófról) és életfolyásáról, hol innen, hol onnan, Európa különbözõ klimatikus helyeirõl, sóhajtozván leveleiben, hogy már szeretne egy kis töltöttkáposztát enni (ez a fényes hotelek kosztja ellen irányult) vagy hogy már nagyon vágyik egy kis békakuruttyolást hallani… Ezt részint a hangversenyek iránti csömör fokozta, mert a beteg gróffal minden hangversenyre el kellett mennie, a zene csillapítólag hatván idegeire, de mutatkozott ebben honvágy is, mert a József-városrészben még akkor sok volt a békákkal benépesített pocsolya, s esténként ugyancsak hangos volt az a vidék, ahol Miska lakott.

Úgy vagy egy évig még csak volt némi humor a leveleiben. Néha valami pajkos kalandról is megemlékezett. Vidor életkedv bugyborékolt némely megjegyzésébõl. Hovatovább azonban rövidebbek és kedvetlenebbek lettek a levelei. Látszott, hogy unja már a dolgot. Egyszer ki is fakadt: »Úgy látszik - írja -, kettõnk közül én vagyok a nagyobb bolond, mert õ bolond ésszel bolond és nem tudja, hogy bolond, míg én józan ésszel láncoltam magamat egy bolondhoz és jól tudom, hogy az õrültség.«

Majd egészen kimaradtak a levelei, hetek, hónapok elmúltak, egy sort sem írt. Miskát elfogta a nyugtalanság. Hol van? Mi történhetett vele? Nem tudta, hova írjon neki, hiszen örökké vándorolnak, futnak, a tavaszt keresik.

Már éppen arra gondolt, hogy a gróf Plechnitz-családhoz fordul útbaigazításért, mikor levelet kapott Gyuritól, melyben Bécsbõl értesíti, hogy elcsapta magától grófját és a jövõ héten a keddi hajóval Pestre érkezik állandó ottmaradásra. »Állíttasd régi ágyamat szobádba«, írja a »post scriptum«-ban.

Megörült Tóth Miska és sietett a kaszárnyába Stromm hadnagyot fölkeresni, vele is tudatni a nagy eseményt: »Képzeld csak, képzeld csak, megérkezik kedden a fiú.«

Lázas türelmetlenséggel várták a keddet, kedden pedig a hajót. Ugyancsak szidták, hogy lassan cammog. Már este volt, mikor kikötött, s Velkovics Gyuri ott állott velök szemtõl szembe. Bezzeg volt öröm, összetorlódott a sok nyájas szó. De megemberesedtél! No, csakhogy itt vagy! Úgy vártunk, mint egy püspököt. Hohó fiú, hiszen te tokát is eresztettél. De milyen csinosan van öltözve!… Nosza, karonfogták és nagy diadallal vitték az »Arany Sas«-ba, mert csak meg kell inni a viszontlátás áldomását. A borjúbõrös ládát meg a köpenyeget hadd vigye haza a hordár.

Valami kis nyegleség mutatkozott Gyurin. Nemcsak hideg volt egy kicsit a barátai iránt, de sehogy sem akart ráismerni a városra. Miféle statua ez itt? Hát a Nagy Kristóf, hiszen tudod. Ejh, az ördög emlékezne minden rongy faragványra! Hát az a templom-féle ott micsoda? Hm. Az a belvárosi plébánia-templom. Különös, fumigáló hangon beszélt, rosszul leplezett fölénnyel. Barátai titkon összenéztek: ej, ej, mi lett ebbõl a jó fiúból; az arcán is volt valami arrogáns, ellenszenves vonás. Ugyancsak mindent kifogásolt az »Arany Sas«-ban is, olyan lehetetlen nevû ételeket követelt, hogy a másik asztalnál ülõ Józsa Gyuri odaszólt a pincérhez, mintegy célzásul a tökéletlen fiatalember kívánságaira:

- Hozzon nekem egy cápát, Károly, de egészben és rántva, öntött salátával.

Restellték Tóth Mihályék az esetet, de csak mégis megbocsátottak lelkükben Gyurinak. Hja, ilyen a világlátott ember! Valóságos nagyzási hóbort volt tõlük, hogy ilyen nagyuraknak való vendéglõbe hozták a fogadtatás nagyobb pompája miatt, s íme, ahelyett, hogy el volna ragadtatva, mindent fitymál, az asztalkendõtõl kezdve az utolsó mártásig, mint egy elkényeztetett spanyol grand.

A borocskától mégis átmelegedett lassankint s elmesélte utazásainak tarka-barka élményeit, egész addig, míg a gróf baja Ischlben mintegy hat héttel ezelõtt dühöngõ õrültségbe csapott át, úgyhogy nekirohant Gyurinak, meg akarta fojtani, akkor aztán fölszedte sátorfáját és egyszerûen elszökött tõle, meg se állván Bécsig, ahol egy hónapig tartózkodott.

- Mit csináltál ott annyi ideig? - kérdé Adalbert.

- Egy kis dolgom akadt - felelte rejtélyesen.

- Aha! Valami szoknya - mosolygott Tóth Miska.

- Hé garçon, pincér - parancsolá Gyuri. - Nincsenek francia boraik?

- De igenis, vannak.

- Ide egy kis rajnait, ugye, fiúk?

- Úgy látszik, nagyon megpelyhesedtél a gróf mellett - vélte a hadnagy.

- Hagyjatok békét - vigyorgott Velkovics, az asztalra csapva a tenyerével -, Bécsben már a gyûrûmet adtam el, hogy a hajóköltséget fizethessem.

- Ez már nagy hiba! - szólt a hadnagy elszontyolodva. - Mit fogsz hát csinálni? Mi a szándékod?

Gyuri közömbösen vont vállat.

- Mit tudom én? Miska majd kigondol valamit.

A hadnagy léhának találta a választ és nem állhatta megjegyzés nélkül:

- Meg kell gondolnod pajtás, hogy Miska keze munkájával, keservesen szerzi a pénzt.

- Ej - vágott közbe Miska, megrestellve, hogy ilyen kényes irányban indul a szó, sietett elejét venni. - Amíg nekem van, van neki is. Ez a regula nálam. Csak az a baj persze, hogy nem sok van. De mindegy, nem halt még meg a pénzek anyja!

Koccintottak, ittak rá, de a hadnagy csak tovább nyomorgatta a fölvett témát:

- Reménylem, teljes erõvel nekidõlsz a félbenhagyott stúdiumoknak.

- Majd még gondolkozom errõl. Egyelõre pihenek egy kicsit.

- Persze, nagyon elfáradtál - gúnyolódott Stromm hadnagy.

E naptól fogva újra a régi élet kezdõdött, Miska gondoskodott szobatársa minden szükségletérõl, az õ nagy türelmével és gyöngéd elõzékenységével. Csakhogy ez most már terhesebb feladat volt, mint annakelõtte. Gyuri azelõtt szerény volt, most követelõ lett (Stromm hadnagy szerint: szemtelen). Nem akart többé eljárni a kis vendéglõbe: »nem veszi be - úgymond - gyomrom a közönséges kosztot.« Mindennap elõállott egy-egy bohókás kívánsággal, most új kalapot kívánt, majd valami különös penicilus tetszett meg neki a kirakatban.

Stromm hadnagy, aki eleinte sokszor volt velük, kijelentette, hogy õ már ezeket nem nézheti tovább.

- Gyuri szívtelen fickó. Teljesen jóllaktam vele.

Miska védelmébe vette.

- Igazságtalan vagy iránta. Egy kicsit elrontotta ugyan a könnyû élet, a gróffal való utazgatás, de majd meglátod, apródonként rátalál a régi lelkére, hogy ím, megszabadult a bolondtól.

- Hiszen ha megszabadult volna, de még nagyobb bolondra talált benned.

A hadnagy kimaradt, kettecskén éldegéltek ezután néhány napig, mialatt gyorsan laposodott a Miska erszénye. Egy nap arra biztatta fel Gyuri mecénását, kérjen másnap délutánra szabadságot gazdájától, mert õ akarja igénybe venni az idejét, de majd csak holnap mondja meg, mire.

Miska ebben se szegte kedvét, másnap azzal jött a Liciniushoz, ahol ebédelni szoktak, hogy egész délutánja szabad.

- Nagyon helyes, eszerint ez az én délutánom lesz.

- Mit akarsz velem?

- Attól függ - mondá Gyuri fürkészõ tekintettel -, mennyi pénzed van?

- Bizony nem sok. Ha most az ebédet kifizetem, marad még két forintom.

- Összesen? - kiáltá Gyuri szinte szemrehányón, csaknem megbotránkozva.

- Sajnos, de úgy állok - dadogta Miska elpirulva, de amikor látta, hogy a Gyuri homloka elborul, fojtott hangon tette hozzá: - Mire kellene?

- Szerettem volna egyet mulatni. Tudod együtt, kettecskén. Valami ellenállhatatlan vágy ösztökél már napok óta, hogy egy kis »kirohanást« csináljunk.

- Ezért kérettél velem szabadságot?

- Megvallom, ezért.

- No és mit neveznél te kirohanásnak?

- Hogy elõször is egy fiákert fogadnánk és kihajtatnánk úri módon a Zugligetbe, például a »Szép juhászné«-hoz.

- Hisz azt még talán meg lehetne tenni két forinttal, de mibõl vacsorálunk ezután? Nem, nem, ilyen õrültséget mégse tehetünk.

- Hát nem tudnál valahol pénzt szerezni? - kérdezé Gyuri lágy, rábeszélõ hangon. - Gondolkozz rajta, kis öregem.

- Most? Igazán nem tudnék; de holnap elõleget kérek Nagy uramtól.

- Nincsenek valami ékszereid?

- Sem aranyom nékem, sem ezüstöm - idézett Miska egy Szécsényben ismeretes követválasztási zsoltárból.

- Hát az az óra mit vétett a zsebedben?

A mesterlegény kemény, szigorú pillantást vetett barátjára, de biz az kiállta minden szemöldökrezgés nélkül. Nem látszott egy csöpp fogalmának sem lenni arról, hogy õ most komiszkodik. Egy nagy gyerek, gondolta Miska, szeszélyes, de ártatlan.

- Aztán mit akarnál hékás azzal az órával?

- Tedd zálogba.

- Az nem lehet - pattant fel idegesen. - Atyám vette ajándékba, mikor Losoncra vitt, hiszen emlékszel, az egyetlen emlék tõle. Nem sokat ér, klepszidra, de én nem válhatok meg tõle.

- Ejh, hiszen mindennap megválsz tõle, mikor este az asztalra kiteszed s nélküle alszol.

- De legalább beleketyeg az álmaimba.

- Hiszen kiválthatnád holnap.

- Nem, nem, ne kívánd tõlem!

- Tedd meg, Mihálykám, ha szeretsz.

Addig-addig cirógatta, kéregette, hogy nem bírt neki ellenállni, bevitték az órát egy zálogházba és egy kocsit fogadtak, mely a Zugligetbe röpítette õket. A »Szép juhászné«-nál Gyurit csodálatos szomjúság fogta el.

- Mihálykám, fiacskám, tudod-e, mit indítványozok. Csináljunk magunknak egy jó órát. Igyunk meg egy palack francia pezsgõt.

- Félek, a vesztedet érzed, fiú - intette Tóth Miska. - Mi lesz veled, ha ilyen szokásaid vannak? Sírni volna kedvem, nem pezsgõzni.

- Tedd meg csak ez egyszer. Sohasem kívánom többet.

- Becsületedre mondod?

- Arra. Csak a bizonyítékot akarom, hogy jó szívvel vagy irántam.

- Hogyan kételkedhetnél ebben?

- Akkor hát hozasd meg a pezsgõt.

- Hiszen szívesen hozatom, nem a pénzt sajnálom, csak a saját gyengeségemet szégyenlem, hogy olyanban engedek, amivel nem teszek jót és ami mindenképpen helytelen.

Denique, meghozatták a pezsgõt, nagyot durrant a dugó, Gyuri hurrát kiáltott hozzá, aztán összeütötték a habzó kelyheket, s iddogálás közben, amint a rózsaszínû köd ereszkedett lassan az agyukra, a fölséges panoráma helyett, amit Pest nyújthatott, Szécsény ugrott ki, a kis sárga házikó, ahol éltek, a hímes rétek, mezõk, ahol imitt-amott egy-egy madárfészket tudtak, szállt, szállt képzeletük, fölturkálta a sok apró csínyt és minden egyebet. Milyen szép volt még akkor ez a világ!

Aztán ennek is vége volt, megitták az utolsó kortyot is.

- Minden órádnak leszakítsd virágát - elméskedett Gyuri -, de sajnos, nekünk minden óránk az a te órád volt s annak a virágát már leszakítottuk, menjünk hát haza.

Vidáman, virágos kedvvel hajtattak vissza a városba, gangosan hátradõlve a puha kocsiülésen, mint a becsípett úrfiak és »arszlánok« szoktak.

A Váci utcában egy helyütt, éppen a híres Klemitzer ékszerész ragyogó boltja elõtt, megdöfte Gyuri botjával a kocsist.

- Hó, álljunk meg! Szállj le, hû pajtásom, kamarásom. Még egy bolondságom van hátra. Hadd rázom ki azt is, s aztán lássunk a komoly élethez. Gyere csak be utánam!

Gyuri eközben a Klemitzer-bolt felé lépkedett s megfogta a kilincset.

- Gyuri, ne okoskodj, hová mégysz oda?

- Gyere csak utánam!

- Nem vagyok bolond. Mi dolgod van neked ott?

- No, csak gyere be, majd meglátod.

- Valami éretlen ostobaságot fogsz elkövetni.

- Szavamat adom rá, hogy semmi éretlenséget nem szándékozom elkövetni, gyere no, kérlek. Nem szabad engem elhagynod.

Utána ment, a pezsgõ az õ bátorságát is megnövelte, de azért a háttérben maradt s nem minden szepegés nélkül várta, hogy mit akar Gyuri.

- Van-e valami szép, értékes aranyórája, Klemitzer úr?

Klemitzer kis vöröshajú emberke, meghajtotta magát és néhány csinos aranyórát mutatott.

- Nincs valami különösebb darab, kövekkel kirakva?

- Van egy - mondá Klemitzer -, melyet Nádasdy grófnak készítettem, de közben meghalt, és az örökösei nem akarták átvenni.

- Mutassa!

Gyönyörû órát vett ki egy bársonytokból, melyet rubintok és gyémántok díszítettek.

- Megjárja - mondá Gyuri. - Hogy az?

- Ugyan ne bolondozz, Gyurka, gyere ki - szólt közbe hátulról a jó barát, akit nyúlszemeivel szeretett volna Klemitzer úr ledöfni.

- Hatszáz forint - felelte Klemitzer.

- Megtartom - mondá Gyurka. - Most már csak egy aranyláncot keressen hozzá!

Tóth Miska jónak látta erre egész az ajtóig hátrálni.

- Gyurka, Gyurka! - intette onnan még egyszer.

A láncot azalatt kikereste Klemitzer, az éppen száz forint volt.

- Tehát hétszáz forint összesen - veté oda Gyurka könnyedén s ezzel megfogván az órát láncostól, Miska felé nyújtotta:

- Gyere hát közelebb, kedves öregem, fogat fogért, órát óráért, fogadd el tõlem, kérlek, ajándékba.

Miska bizony a világért se ment volna közelebb, hogy az órát fogja, ahelyett inkább görcsösen fogta a kilincset, mert érezte, hogy most mindjárt jön a »stikli« csattanója.

Jött is, de nem ahogy õ képzelte, mert Gyurka kihúzott az oldalzsebébõl egy vastag papír paksamétát, amelyet szétterítvén, kivillant egy nagy csomag ezres bankó, ezekbõl elnyálazott egyet, megfricskázta, aztán letette Klemitzer elé.

- Tessék belõle visszaadni!

De mire szétnézett volna a boltban, akkor már Tóth Miska rémült arccal ugrott ki s futott lihegve, remegõ szívvel, végig az utcákon, mint egy kergetett vad, és meg sem állt, csak otthon, a Frühjahrsfeld utcai kis szobában, melyet magára zárt belülrõl s végig dobván magát a kanavász dívánon, keserves sírásra fakadt: »Jaj nekem, százszor jaj, kígyót neveltem a tejemen.«

Még le sem csillapodott a lelki háborgása, mikor Gyurka is megérkezett; hallani lehetett belülrõl, amint megáll ott künn a robogó bérkocsi, majd kip-kop, ismerõs ütemû léptek közelednek a kis szobához, megzörren a kilincs, de nem enged az ajtó.

- Miska, eressz be!

Semmi hang belülrõl.

- Ne tettesd magad, tudom, hogy bent vagy, látom, belülrõl van a kulcs a zárba téve, ne csinálj rossz tréfákat.

Mire hatalmasan kezdte az ajtót rázni, hogy az recsegett, ropogott a pántoknál.

- No, hát bent vagyok, ha éppen tudni akarod - hangzott ki most tompán, szinte rekedten a Miska szava -, de szándékosan nem bocsátlak be, mert én becsületes ember vagyok.

- Hát mondtam én, hogy nem vagy becsületes? - kedélyeskedett Gyuri.

- Ládádat, köpenyegedet kitettem az ajtó elé, eredj Isten hírével, amerre a két szemed lát.

- Micsoda? Csak talán nem akarsz elkergetni magadtól, mint egy megveszett kutyát?

- De igenis, mint egy elveszett embert. Megsiratlak, de nem akarlak látni ezentúl, nem kívánok veled egy levegõt szívni többé. Ha bûnbe estél, én nem dobom rád az elsõ követ, nem küldöm utánad a rendõrt, de közösségben sem akarok lenni veled. Menj, menj innen! Az isten szent nevére kérlek. A mi útjaink elváltak örökre.

A künn levõ fiatalember felkacagott erre vidoran, édesdeden, az ártatlanság, gondatlanság ezüstös tiszta hangján. Miskának úgy tetszett ez, mintha egy csengettyû szólana, melyen nincs repedés, sõt karcolás se.

- Ej, ugyan ne okoskodj, legyen eszed, eressz be hamar! - sürgeté Velkovics még mindig nevetve.

- Nem, nem.

- Mindent megmagyarázok, kedves öregem, csak eressz be.

- Köszönöm, de nem vagyok hiszékeny. Annyi pénzt, amennyit én nálad láttam, nem lehet tisztességes úton szerezni. Ezt az egyet tudom. A többire nem vagyok kíváncsi. Az Aladin csodalámpájának szellemei behatolhatnak mindenüvé, de az én fejembe nem. Távozz kérlek, ha már a gonosz útra tévelyedtél. Elégedj meg azzal, hogy már eddigi itt tartózkodásod is beszennyezett, magam elõtt ugyan nem, de mások szemében mindenesetre.

- Hiszen értelek - felelt Gyuri -, tudom méltányolni eljárásodat, rossz tréfát csináltam, hát most iszom a levét, punktum, de ha egyszer mondom, hogy olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bárány.

- Nem hiszem.

- De legalább hallgass meg.

- Nem hallgatlak meg.

- A gyilkost se ítélik el kihallgatás nélkül.

- Én téged elítéllek - kiáltá Miska ünnepélyesen. - Távozz közelembõl, sátán!

- Ha már nem bocsátasz be - esengett Gyuri -, legalább azt az utolsó kérésemet teljesítsd, hogy nyisd ki az ablakot, hadd adjak be neked egy írást.

- Minek nekem a te írásod?

- Elolvasod, aztán ha nem tetszik, visszaadod…

- Undorodom az érintésétõl.

- És ha akkor mégis elküldesz, hát elmegyek szó nélkül, örökre, ellenben pedig…

- Mit akarsz az »ellenben«-nel?

- Ellenben leülök a küszöbödre s isten engem úgy segéljen, nem megyek el onnan élve, míg ki nem jössz és végig nem hallgatsz.

- Jó. Végezzünk. Eredj ki az utcai ablakhoz, én eddig kinyitom, tedd be az írásodat, mert én nem akarlak látni, elolvasom, visszateszem, s onnan aztán elveheted.

Így is lett. Gyuri kiment az utcára s kikeresvén a zsebében lévõ íráscsomagból egy ívet, felágaskodott egy kicsit s becsúsztatta a zöldre festett zsalu bordái közt. Tóth Miska meghallotta a papírsustorgást, de õ feléje se ment hamarosan, csak késõbb nyúlt utána, hogy figyelmesen átbetûzze a németül írt okmányt.

Sápadt arca megszínesedett apránkint, szíve hangosan dobogott az örömtõl, aztán egyszerre lecsapta az asztalra a papirost és kiszaladt kabát, mellény nélkül, hajadonfõvel, ahogy otthon volt, az utcára, Gyurihoz, a nyakába ugrott, átnyalábolta, megropogtatta a derekát, összecsókolta két oldalról, aztán így a karjai közt vitte be a szobába, mint a kis gyereket szokás, hiába tiltakozott az ellene:

- Jaj, meg ne fojts! Huh, minden csontomat összetöröd. Eressz el, kérlek. Én csak fiákerezni akartam, de arra nem gondoltam, hogy ilyen alkalmatosságon vonuljak be.

De Miska csak vitte, mint egy pelyhet s közben nem gyõzte a bocsánatkérõ szavakat keresgetni:

- Ne haragudj - rebegte elérzékenyülten -, hogy megsértettelek.

- Meg biz a macskát. Adok is én a te sértéseidre valamit.

- Hát már most ülj le és beszéld el a dolgokat.

- Most már egy kukkot se mondok addig, míg a pipámat meg nem töltöd.

- Én pedig meg nem töltöm, azt elhiheted, ha örökre megnémulsz se. Mert a szegény pajtásnak megtettem eddig, de a nábobot én ki nem szolgálom.

- Jól van no, megtömöm magam, bár olyankor sohase szelel olyan jól.

Rágyújtottak s letelepedvén egymással szemben a pipamodellekkel megrakott asztalnál, Velkovics Gyuri a következõkben beszélte el szerencséjét:

- Június elsõ napjaiban szöktem meg Ischlbõl a grófomtól s egyenest Bécsbe mentem, hogy onnan Pestre hajókázzam. Volt pedig összesen húsz forintom, beszálltam a »Vidám Pelikán«-hoz azzal a tervvel, hogy az éjszakát Bécsben töltöm és reggel megyek tovább. Estefelé az utcákon õgyelegve, unalmamban egy cirkuszba váltottam jegyet, hol valami miss Lenora Walton produkálta magát, ingerlõ arasznyi szoknyácskában. Hogy szép volt-e? Gondolom. És hogy tudott lovagolni! Olyat még nem látott kend, bácsi. Egész Bécs bomlott érte, mert egész Bécs ott volt vagy legalább nagyon sokan és mindenesetre többen eggyel, mint amennyi az én tervembe beleillett. Azt a valakit sokallom ugyanis, aki ellopta a zsebembõl a tárcámat, úgy, hogy a cirkuszból kijövet néhány rézkrajcárral a zsebemben találtam magamat egy ismeretlen nagyvárosban. Elhûlt bennem a vér. Mit csináljak most? Neked akartam írni, de mi lesz velem addig, míg tõled segélyt kaphatok? Máris éhes voltam, de hogy vacsoráljak, a pénzem nem volt elég. Kétségbeesve töltöttem el az éjt a »Pelikán«-ban, mindenféle terveket szõve éhen-szomjan, a holnapi napra nézve, végre is nem volt más választásom, mint fölkeresni nagybátyámat, dr. Protokot, aki ugyan rideg agglegény és fösvény, szívtelen ember, hiszen eleget hallhattad a nevét otthon, Szécsényben, mikor a szüleim szidták, de ilyen esetben talán mégsem hagy az utcán elpusztulni. Lázadozott bár bennem a büszkeség és a gyermekéveimben fölszítt gyûlölet érzése fejembe kergette a vért, de mégis erre határoztam magamat. Végre is könnyû volt választani a kigázolási módok közül, mikor csak ez az egy kínálkozott. Ej, mi bajom eshetik, ha megkísérlem? Legfeljebb mint most. Igen ám, de hol találjam én meg dr. Protokot, ebben a rettenetes városban? Reggelre kelve, az utcákon kérdezgettem hordároktól és egyéb járókelõktõl, persze senki sem tudta, kicsoda dr. Protok, pedig hogy beszélte a mamám, milyen híres doktor, hogy egész Bécs róla beszél. Végre egy öregúr azt tanácsolta, nézzem meg valamely kávéházban az orvosok lakjegyzékében, ott meg fogom találni. S tényleg kikerestem. Dr. Protok Vince, lakik Kemetter-gasse Nr. 23. Félelem és remény közt hányattatva siettem a jelzett házhoz, egy kétemeletes komor, ódon és barátságtalan épülethez. Minden kopott, rozzant, földszint néhány bolt s egy korcsma a balszögletben, a »Százéves hollóhoz«, a kapualja sötét, a lépcsõk hepehupások, mégis igaza volt a szegény mamának, hogy sokan járhatnak Protokhoz, ugyancsak kitaposták lépcsõköveit a páciensek. A csengettyû-zsinór után indulva, mindenekelõtt a házmesteri lakáshoz indultam tájékozódni, hogy hol lakik az öreg. A zsinór egy kis piszkos cellához vezetett az udvar mélyén, hol egy asztalkánál pápaszemes öreg asszony ült és nagy figyelmesen kártyákat rakott ki. »No mi az?« - förmedt fel bosszúsan, fel se nézve, amint beléptem. »Hol lakik dr. Protok?« - kérdém. Fölemelte bal kezét, amelyben nem volt kártya és némán a mennyezet felé mutatott száraz, csontos ujjaival, hogy ott lakik. »Vagyis az elsõ emeleten?« - kérdém ismét, bõvebb magyarázatot várva, mire kedvetlenül rázta meg a fejét és már lefelé mutatott a kezeivel, hogy ott lakik dr. Protok. »Hogyan? A pincében? - mondom én hitetlenül. - Maga tréfál velem, anyóka. Fent is, lent is nem lakhatik a doktor úr.« Erre a megjegyzésemre elvörösödött az anyóka, látszott összehúzódó arcizmain, hogy köhögési roham környékezi, hirtelen kieresztett a szájából egy diót, melyet a kártyakirakás alatt különös babonából a nyelve alatt tartott (ahogy késõbb megtudtam), s miután elõbb kiköhögte magát, ekképpen szólott, vasvilla szemeit rám szegezve: »Hohó, uracskám. Amit mondtam, mondtam. Heller anyó sohase beszél zöldeket. Dr. Protok lakhatik fent is, lent is, ahogy én mutattam, amint vagy az égbe ment, vagy a pokolba, mert Protok dr. meghalt.« »Oh istenem, és mikor halt meg?« »Bizony már egy félesztendeje.« »Ez aztán borzasztó!« - mondám önkénytelenül, helyzetemre gondolva. »Mit borzasztó?« - fortyant fel az anyóka. - Magoknak betegeknek mindegy. Az egyik doktor olyan, mint a másik doktor. Egyik se tud semmit. De mit szóljak én? Engem itt hagyott könnyelmûen, anélkül, hogy gondoskodott volna rólam, a ház idegen kézbe kerül, s akkor Heller anyónak fel is út, le is út, a végrendeletben meg se említett, komisz kutya volt, ez az igazság.« »Úgy? A ház tehát az övé volt? - kérdém - és ki örökölte utána?« »Ejh, valami vagabundus, akit a hatóság azóta sem bír megtalálni - felelte Heller anyó -, valami Velkovics György nevû lump diák.«

- Képzelem, mennyire megörültél - szólt közbe Tóth Miska, aki elfojtott lélekzettel hallgatta eddig a történetet.

- Gondolhatod. Ez a szó szárnyakat adott, legott rohantam egy ügyvédhez, kivel megkerestük a hatóságnál a végrendeletet, melyet az imént nyújtottam be neked az ablakon, s ki, miután személyazonosságomról is meggyõzõdött, ellátott bõven elõleggel s egy hónap alatt lebonyolítá az egész örökséget. A házat eladtam kétszázezer forintért.

- De hát, hogy volt lelked mindezeket eltitkolni elõttem?

Velkovics Gyuri hamiskásan mosolygott.

- Mert próbára akartalak tenni, hogy olyan igazi önfeláldozó barát vagy-e, amilyennek képzeltelek? Azért voltam olyan szemtelen és követelõ irányodban.

- No, és hogy vált be a próba?

- Túlhaladta várakozásomat.

- Hát már most mihez kezdesz azzal a sok pénzzel?

- Mindenekelõtt gondoskodom a saját kényelmemrõl, és ez egyelõre abból áll, hogy szeretném, ha megint te töltögetnéd a pipámat, mint azelõtt, minthogy pedig te azt mondod, hogy a gazdag embert nem szolgálod, hát azért is, meg amazért is, hogy ami a tied volt, azt mindig megosztottad velem, most én is megosztom veled, amim van.

Ezzel benyúlt a zsebébe, kihúzta az egész szemkápráztató pénzcsomagot s az egyik köteget odahelyezte Miska elé.

- Száz darab ezres, ez a fele, ez a tied.

Miska incselkedõ tréfának vette a dolgot s közömbös arccal tolta vissza a bankjegycsomagot.

- No, csak tedd el és ne hozz kísértetbe, mert még el találom venni.

- Hiszen komolyan a tied.

Miska a barátja szemébe nézett s kiolvasván annak igaz szándékát, felette elérzékenyült.

- Köszönöm pajtás, szép tõled, de nem fogadhatom el, nem nekem hagyta azt a te nagybátyád. Az órát, amelyet felajánlottál a boltban, elfogadom emlékül, de hogy a vagyonod felétõl megfosszalak, ahhoz nekem nincs lelkem. Az ilyen ajánlatokkal csak megsértesz.

- Már megint okoskodol? - bosszankodott Velkovics. - Elrontod az embernek minden örömét a savanyú életnézeteiddel. Hát illik az tõled? Tedd el hamar azt a pénzt, ha mondom, mert még bajba kerülsz. Benyit a házmester, meglátja, rendõrért szalad, s bevisznek. Te azt fogod mondani, hogy az én pénzem és csak rád akartam disputálni, én eltagadom, de különben sem akadsz olyan együgyû bíróra, aki elhiszi neked. Azért hát tedd el… no, szépen kérlek…

Összetette kezeit s meglágyította a hangját, mint mikor valami makrancos gyereket kell rávenni valamire.

- Nincs rá eset - mondá Tóth Miska eltökélten. - Az ilyen regényekbe való nagylelkûségi rohamoknak rendszerint csak az eleje kellemetes.

- Nem értesz engem, ez az egész. Ne hidd, hogy csak bolondjába szórom ki a pénzemet, mint egy õrült, s ezért aztán vonakodol azt fölszedni. Úgy tekints engem, mint egy furfangosan számító üzletembert. (Hiába vigyorogsz, mert az így van.) Az okos tõkepénzes sohase teszi mindenét egy lapra, gyakran látni, hogy a fele vagyonát földvásárlásba fekteti, a másik felén papirosokat vesz, én a fele tõkémet átadom neked, úgy fogván fel a dolgot, mintha két részbõl állnék, ha az egyik felerészemen rosszul megy a tõkeszaporítás, a másik része jól mehet. Az ember nem juthat olyan könnyen tönkre. Ne hidd, azért adom oda az örökségem felét, mert elszédített a sok pénz és nem tudok vele mit csinálni. Oh, én egy cseppet se sokallom, sõt azért adom oda felét, mert keveslem. A szerzés ördöge egyszerre szegõdött hozzám a szerencsémmel s most szüntelen szurkál a sarkantyújával. Úgy bizony, kedves Miskám, nem a pénzemet osztom én meg veled, hanem voltaképpen az eszemet és a szerencsémet egészítem ki a tieddel. Mert úgy értem a jövõt, hogy a száz-százezer forint tõkével mindenikünk valamely komoly munkához lát önállóan, tetszése, vezérlõcsillaga szerint, és a százezer forint esetleg új százezer forintokat fog szülni. Lehet, hogy mind a ketten boldogulunk, akkor a százezer forintomat visszafizeted s ezzel vége - lehet, hogy tönkremegyek s ebben az esetben hozzád fordulok: »most már te segíts ki engem«; megeshetik a te puskaporod fogy el elõbb s akkor egy szép napon bekopogtatsz hozzám és te hozod el az üres tarisznyát megtöltés végett.

- Hiszen mind szép ez így elméletben, de a harmadik eshetõséggel nem számoltál.

- S melyik az?

- Ha mind a két tarisznya üres talál majd lenni.

Velkovics vidáman vont vállat.

- Eb gondol ilyenre. És hát végre is ott leszünk, ahol voltunk. Megmaradnak a szép emlékeink.

- Neked talán megmaradnak, de az én lelkemen még azonfelül megmarad egy mázsás kõ is, hogy én kísérleteztem el a fele vagyonodat. S ez a kõ nagyon nyomna engem. Láthatod tehát, miért nem mehetek be ajánlatodba, mely rám ilyen hátránnyal végzõdhetnék, egyenlõtlen helyzetet teremtve.

- Lárifári. Micsoda nevetséges okoskodás! Vagy veszed a pénzt egy-kettõre, vagy itt a szemed láttára elégetem, oly igazán, amint Velkovics Györgynek hívnak. Add idébb csak kérlek azt a kéngyertyát!

(Kéngyertyának a gyufát hívták akkoriban, mely éppen abban az évben volt új találmány.)

Oly határozott mozdulattal nyúlt a kéngyertya után György, hogy amilyen szenvedélyes természetû szeles és hirtelen akaratú volt, a fenyegetés beváltásától komolyan tartani lehetett. Az okos, higgadt Miska nem találta ezek után célszerûnek az ellenkezést. Sõt amint tovább gondolkozott, szerencsésnek kellett ítélnie a Gyuri szándékát, éppen Gyuri érdekében.

Elvitázhatatlanul volt Gyuriban némi uralkodási hajlam, aztán egy kicsit keleti, ábrándozó természet. Nád, aki a szél ingása szerint hajlik. Azonfelül szép fiú, kacér asszonyok kezébe kerülhet. Isten tudja, mennyit fog rontani jellemén az örökség is. Hátha gyorsan nyakára hág? Ebben az esetben milyen jó lesz, ha megmarad az a rész, amit Tóth Miskánál hagyott?

Ekképpen szõtte gondolatait Miska. Hiszen õ átveheti, de nem fogja tekinteni magáénak, úgy veszi, mintha valami letét volna vagy ha hozzányúl is, csak biztos szaporítás céljából teszi. De ezt nem szükség most kijelenteni. Csak higgye Gyuri, hogy véglegesen neki adta. Hiszen éppen ez a forma a szerencsés. Így könnyebben lesz önmérséklõ a költekezésben, gondolván, hogy a nála maradt fele rész voltaképpen az egész vagyona.

Sõt hovatovább hömpölygette elméjében, mindjobban kialakult és módosult a dolog. Milyen bolond voltam - gondolta -, nem akartam elfogadni Gyuri ajánlatát, pedig ha Gyurinak nem jut eszébe, magamnak kellett volna kiravaszkodni, hogy ketten gazdálkodjunk önállóan a pénzzel, ami késõbb kifejlesztheti a versengést, hogy ki bír többet produkálni, s ilyen valami rugó okvetlenül szükséges a Gyuri könnyed alapjellemének megedzéséhez. Miska tehát elvetette elsõ gondolatát, hogy letétnek vegye a kapott összeget, ellenkezõleg, hozzányúl, jövedelmezõ üzletbe fekteti, tekintvén azt kölcsönnek, melyet valamikor busás kamatokkal kell visszatéríteni.

Átvette a pénzt és most már elkezdõdött a tervezgetés. A szerencsébõl se jó a nagy adag. Se aludni, se enni nem tudtak a sok színes tervtõl, a sok álmodozástól, sehogy sem bírták elhatározni, mihez kezdjenek. Egyelõre abban állapodtak meg, hogy egy kis világot próbálnak, megnézik elõbb az európai nagyvárosokat, hogy az odavaló emberek mit csinálnak.

Az elsõ állomás Bécs volt, hol a »Stadt Frankfurt«-ba szálltak. Velkovics már teljesen otthon volt Bécsben s nagy kedvteléssel vezetgette tanulékony és ámuló barátját az õs császárvárosban.

A »Stadt Frankfurt«-ban egy pozsonyi öregúrral ismerkedtek meg, bizonyos Kohlbrunn Frigyessel, aki egy híres orvostanárral kezeltette lábbaját s evégbõl hosszasabban tartózkodott Bécsben. Az öregúr unta magát esténként az étteremben egyedül s engedelmet kért, hogy átülhessen beszélgetni a fiatal honfitársakhoz és áthozhassa söröcskéjét. Nyájas, kedves modorú úr volt, de nem minden ravaszság nélkül való. Apránként megismerkedtek s némi bizalmas viszonyba jutottak, különösen Miskával rokonszenvezett, aki gyakran maradt otthon vendéglõi szobájában, olvasgatván napközben is, míg Gyuri apró kalandok után futkározott a városban. Ilyenkor szobáikban is felkeresték egymást egy kis csevegésre, az öregúr elbeszélte, hogy õ kékfestõ Pozsonyban és az üzlete meglehetõsen megy, csinos vagyona van, úgyhogy minden gyereke ötvenezer forintot fog kapni; ilyenkor kidüllesztette a mellét és bizonyos önteltséggel szippantott burnótjából. Ilyen beszélgetések alatt Miska is kigombolkozott s bevallotta, hogy valami üzlethez szeretne kezdeni, csak azt nem tudja, mihez, éppen abban fõ a feje.

- Hogyan? Üzlethez? - csodálkozott az öregúr. - Hát nem tanuló úrfiak az uramöcsémék?

- A barátom orvostanhallgató, de én csak mesterlegény vagyok, vagyis voltam.

- Ah! - szólt az öregúr meglepetve, gõgös tekintettel mérve végig a szelíd Tóth Miskát - és milyen mesterséget tanult?

- Pipametszõ voltam.

- Pfuj! - kiáltá megvetõleg. - Hisz az nem is mesterség. Mióta a szivornyát (a szivart hívták így némelyek) feltalálták, a pipák halála már csak rövid idõk kérdése.

Azóta szembetûnõen hidegebb lett s bizonyos fennhéjázó modorban érintkezett az ifjakkal, de Tóth Miska a maga szerénységével és egyszerû jóságával észre sem vette s egy nap bizalmasan tanácsot kért Kohlbrunn úrtól, mint tapasztalt üzletembertõl, hogy pénzét, mellyel majdan valamit kezdeni akar, hol és milyen formában helyezhetné el teljes biztonságban olyan helyre, melyhez távoli városokból is könnyû és egyszerû volna a hozzáférés, mert idegessé teszi a zsebében hordania.

Kohlbrunn úr egy régi bankházat ajánlott a Kärntner strassen, de arra a kérésre, hogy Kohlbrunn úr talán oly jó lenne és õt, a járatlant odakísérné, kereken kijelentette:

- Ej, barátom, maga túlságos sokat akar. Csak menjen el egyedül, senki sem fogja önt meglopni. Azok ott becsületes emberek. Aztán én a fájós lábammal csak kocsin mehetnék s ez az ön tõkécskéjének bizonyára nem volna elõnyére. Mennyi pénzt akar ön letenni? - vetette oda mellékesen.

- Mintegy kilencvenkilencezer forintot.

- Hogy? Mit mondott? Kilenc ezeret?

- Kilencvenkilenc ezeret.

- Készpénzt?

- Igen.

- Nem mesél ön?

- Itt van az oldalzsebemben.

- Teringette! Hiszen ez rengeteg pénz? Megyek, édes fiam, hogyne mennék! Ennyi pénz megérdemli a gondot és a körültekintést.

Elkísérte Miskát, de kapott is a lábába olyan nyilallást utána, hogy a híres orvostanár állítólag ráparancsolt, egy percig se maradjon ezentúl gondos ápoló nélkül, amit Kohlbrunn úr olyan jól megfogadott, hogy stafétát küldött Pozsonyba s mindjárt két ápolónõt is hozatott, a két hajadon leányát, Zsuzsannát és Krisztinát.

Mi természetesebb, minthogy most már a leányok is megismerkedtek fiatal embereinkkel. Egy kicsit libák voltak, de elég csinosak. Tizenkilenc-húszéves korban minden leány szép és kívánatos. Krisztinának nagy kék szemei voltak és pompás sárga haja. A szemeit gyakran rajtafelejtette Miskán, mikor a vendéglõi asztalnál szemben ültek; egyszer reggel Tóth Miska elhaladván szobájuk mellett, amint éppen a szobaleány belépett, megpillantotta a nyíló ajtón át Krisztinát fésülködõben, a sárga agyagszínû haja a sarkáig ért s ezt nem bírta többé elfelejteni. Ugyancsak lehettek valamely vonzó tulajdonságok Zsuzsa kisasszonyban is, mert Velkovics Gyuri egy nap kijelentette, hogy Bécs a legunalmasabb város a világon s éppen nincs benne semmi megnézni való. Mi mindent gyûjtöttek össze például a Wittelsbachok Münchenben, de ezek a Habsburgok úgy látszik, hiába éltek a világon. Nincs ezeknek semmijök - csak a népeik szeretete. Ezen aztán mindnyájan mosolyogtak. De mindegy, indoklásnak ez is elég volt, hogy Gyuri otthon maradhasson délutánonkint, legyeskedni a Kohlbrunn-leányokkal. Kortársak beszélik egyébiránt, hogy Zsuzsának fiatal korában olyan termete volt, mint egy szarvasé s olyan piros kis szája, hogy szinte tüzet látszott lehelni.

Kellett a dologban valaminek lenni, mert hiszen a fiúk se voltak éppen vakok és akármint szidták is Bécset, mégse bírták elhagyni, noha Párizs volt kitûzve a következõ tartózkodási helynek. Kétszer-háromszor is elhalasztották útjukat, különbözõ ürügyek alatt. Szembetûnõ módon folyt a flört, az öreg Kohlbrunn nagy szabadságot engedett a fruskáknak, néha szabad volt nekik a Práterbe is kirándulni a két fiatalemberrel. Így tartott ez hetekig és bár már a szálloda személyzete is mindent kitalált, mégsem akart semmi nevezetesebb lépés történni, mintha csak csigák volnának Ámor szekerébe befogva, maga Kohlbrunn úr már azon gondolkozott, hogy hazaküldi a két leányzót és másik kettõt hozat fel (még három volt odahaza), mikor végre megnyilatkozott Velkovics Gyuri egy unalmas, esõs délután, amint éppen az étterembeli asztalnál ültek, egy elköltött ebéd után a feketekávénál, megkérte Zsuzsika kezét.

A kékfestõ nyájasan bólintott szürke fejével, de mielõtt válaszolt volna, egy gonosz tréfát engedett meg magának. Villámhirtelen lekuporodván az asztal alá, mintha valamije leesett volna, észrevette, hogy az abrosz alatt a Krisztinka keze a Miskáéban pihen, minélfogva ekképpen felelt Velkovicsnak:

- Örömmel fogadom s szerencsémnek tartom az uramöcsém tisztes szándékát, de egy kis kifogásom van a személy ellen.

Velkovics Gyuriban elhûlt a vér.

- Nem az uramöcsém személye, de a Zsuzsikáé ellen. - Egy fogadásom van - folytatá a kedélyes kékfestõ -, hogy Krisztina elõtt egyetlen leányomat sem adom férjhez. Azért, ha úgy tetszik, várja meg, míg Krisztina férjhez megy, vagy pedig vegye feleségül Krisztinát.

Erre aztán csupa láng lett Tóth Miska is, Krisztina is, s az elõbbi fojtott, rekedt hangon hörögte:

- Ohó. Krisztinát nem engedem.

- Mindjárt gondoltam - nevetett a furfangos kékfestõ -, mert már napok óta látom, hogy kettõtöknek csak két látható keze van az asztalnál.

Így lett egyszerre két eljegyzés és azután két menyegzõ, melyet illõ vidámsággal ültek meg Pozsonyban néhány nap múlva.

Kohlbrunn úr szavatartó ember volt, legott kifizette vejeinek a hozományt, s Miska szinte csodálkozva gombolta azt be, hogy íme, a Gyuri százezer forintja milyen könnyen szült neki ötvenezret - mert hiszen Krisztinát hozomány nélkül is el lehetne venni.

A párizsi utat nem ejtették azért el, csakhogy most már nászút lett belõle.

Másfél mézes hónapot töltöttek együtt Párizsban, tervezgetve a két férj, hogy mihez fogjanak, s mulatozva a két asszonyka. Velkovics olyasfélét emlegetett, hogy hazaérve mindenekelõtt hozzálát a nemesség megszerzéséhez, ami könnyen kivihetõ, csak egypár befolyásos ágenst kell jól megkenni Bécsben. Hogy azt mondja, sokat beszélt ezekrõl és a megszerzés módjáról az apósa és Zsuzsanna is szeretné.

- Szóval én nemességet keresek - hajtotta egyre Gyuri. - Magyarországon szükséges. És te mit szándékozol?

- Én meg olyan országot keresek, ahol a nemesség nem szükséges - felelte Miska, Amerikára gondolva, ahova gyermekkora óta vágyott, utazási könyvek által fölpiszkált fantáziával.

Noha három hónapra volt határozva a párizsi tartózkodás, a második hónapban a kis Velkovicsnét már elfogta a honvágy, s váltig nyafogott: Menjünk már haza! Micsoda unalmas város ez, ahol még németül sem tudnak! Nem, nem, én már nem maradok itt tovább.

Velkovics tehát érzékenyen elbúcsúzott Miskától, Velkovicsné pedig Krisztinától, és hazamentek Pozsonyba, ahol Velkovics csakugyan megszerezte a nemességet, lobodi elõnévvel, a perszonális Szerencsy István révén, kinél a Kohlbrunn nõvére, Ludmilla, szakácsné volt, egy kis jószágot vásárolt közben Trencsénben, de minthogy nem értett a gazdálkodáshoz, csakhamar ellovazta a maga százezer forintját, amikor aztán közbelépett Kohlbrunn papa s rákényszeríté, hogy a felesége megmaradt hozományával valami üzlethez fogjon. Kézzel-lábbal tiltakozott ez ellen az újdonsült nemes, így nem illik, úgy nem illik a címert megfertõzni, de kényszerhelyzetbe jutott, s minthogy semmihez sem értett a világon, csak a prémekkel való bánáshoz, amit apjánál, a szécsényi szûcsnél látott, egy prémáru üzletet nyitott Pozsonyban, mely azonban nem nagyon virágzott, a gazdag diétai követek többnyire Bécsben vásárolván szeretõiknek a muffokat és a cobolyprémes felöltõket, de mindenesetre legillõbb foglalkozás volt Velkovicshoz, mert a tigrisek, medvék, kékrókák és más nemesebb állatok bõre egyáltalában nem vethetett árnyékot a kutyabõrre.

Tóth Miskáék még Párizsban maradtak egy darabig, aztán pedig átvitorláztak az Újvilágba, miután elõbb Londonnak is szenteltek egy pár hetet.

- Azokban az országokban álljunk meg - szokta mondani Miska -, ahol már királyt nyakaztak. Ahol még nem nyakaztak, ott nem érdemes megállni.

Végre hát abba az országba jutott, ahol még sohasem volt király. Ez az igazi. Itt már nemcsak megállni érdemes, de letelepedni is.

Eleinte csak mint utasember nézett szét, s tanulmányozta a New York-i életet. Az ember minden új országban macskakölyök egy ideig, csak hetednapra nyílnak ki a szemei. De ez a hetednap eltarthat hét esztendeig vagy holtig is. Nagy dolog látni tudni.

Egy-két havi ott-tartózkodás után elhatározta, hogy hasznát veszi mûvészetének, tajtékpipákat fog metszeni, s evégbõl mûhelyt rendezett be, s mikor már több pipát készített, egy kis boltot nyitott, remekeit a kirakatba helyezve el, gondolta, tódulni fognak hozzá az emberek s csengõ dollárokkal fizetik ügyességét, de számítása egy csöppet se vált be. Extra Hungariam non est pipa, si est pipa, non est ita. A jenkik és a matrózok, Amerika legerõsebb dohányosai, a fa- és cseréppipákhoz voltak szokva, s éppen úgy nem bírtak érzékkel a pipák stílje, formái és ornamentikája iránt, mint ahogy senki sem törõdik vele, hogy a kocsikenõcs milyen alakú dobozban legyen, mahagóni fából készíttessék-e esetleg faragványokkal, vagy pusztán négy vékony deszkából üssék-e össze? A pipánál az a fõ, hogy jól szeleljen, s anyaga a dohánynedveknek minél jobban ellenálljon. A kiszívás nemes mestersége ismeretlen az amerikai férfi ambíciók közt. Az, hogy valami tárgy, amely fehér, sárgának, sõt feketének változzék át, teljesen impraktikus törekvés, és csak abban az esetben érdemli meg a figyelmet, ha az illetõ tárgy lopott, és színváltozás által felismerhetetlenné lesz.