|
Ha Tokaj a
bortermő hegyek királya, Somlyó se kutya, nagy oligarcha Somlyó is.
Aranyszínű nedve Grand Vin s behűtve a világ bármelyik
pecsenyeborával fölveszi a versenyt. Hanem az a baja a kereskedelemben, hogy
nem egyforma, egyszer gyengébb, egyszer erősebb, egyszer aromásabb, néha
csak savanykás, máskor savanyú. Sok függ attól, mikor szüretelik. Eltalálják-e
az időt, amikor már érett, és amikor még nem túlérett.
Az idő
előtti szüretelés rendesen megrontja a bor minőségét, az idő
utáni a mennyiségét, mert a darazsak és seregélyek is osztoznak a
szőlőtulajdonosokkal. Azért tehát mindenféle furfangos módokat
kieszelnek, hogy a szüret idejét eltalálják s ezáltal a darazsak és seregélyek
ingyenélő hadának gátat vessenek a szőlő megdézsmálásában. A
szőlőérés idején innen-onnan szedve, néhány fürtöt tesznek két tégla
közé, a téglára aztán rááll egy jól megtermett pápai cívis (mert többnyire a
pápai cívisek tulajdonai a híres szőlők) s ha szétfreccsenvén a nedv,
hirtelen lehuppan alatta a felső tégla, akkor megtartható a szüret, de ha
csak lassan, alig észrevétlenül nyomódik az alsóhoz, akkor még várnia kell.
A Kohlbrunn-féle
szőlőben, vagyis most már a Tóth Mihály úréban, egészen más az
eljárás. A praktikus amerikánus mindenütt behoz egy kis újítást. Tóth Mihály
uram ugyanis tanulmányozta a rókák természetét s rájött, hogy a róka a savanyú
szőlőt megugatja. Ha tehát a szőlőkben tartózkodó róka nem
ugat többé, ez annyit jelent, hogy immár a szőlő nem éretlen és meg
van vele elégedve. Mindezeknél fogva minden teremtett lények közül a róka a
legilletékesebb faktor arra, hogy a szüret idejét meghatározza. A gyakorlati
élet azt követelvén, hogy a gazda mindenütt a szakismeretet honorálja, Tóth úr
meghagyja a vincellérnek, Bugri Mártonnak, kinek csinos kunyhója volt a
szőlő alján, hogy mikor a róka abbahagyja ősszel az ugatást,
annak rendje és módja szerint azonnal üzenjen Rekettyésre.
A csõsz nem egészen osztotta ezt a tervet.
- Hiszen mind szép ez, ténsuram, a róka csakugyan ugatja a
savanyú, éretlen szõlõt és ha hallom, hát tudom, hogy legalább a polyhosokon és
a hársfalevelû fajokon még alszik a bor, de ha nem hallom a róka ugatását, ez
nem jelenti okvetlenül a szõlõ megérését, hanem jelentheti azt is, hogy nincs a
szõlõhegyen róka.
Ez aztán olyan igazság volt, hogy az amerikánus se térhetett
ki elõle, pedig ugyancsak makacs volt abban, amit fejébe vett.
- Hát tudja mit, tartson kend egy házirókát a szõlõben és
amikor kell, õvele állapíttassa meg a szüret idejét.
Bugri apó szerzett is egy kis rókát, akibõl valóságos
értelmes háziállatot nevelt, mely nem szokott el tõle, egész nap vígan
barangolt a szõlõben, csak enni járt haza és éjszakára vonult be a kunyhó
melletti kis házába.
Abban az esztendõben, amikor a Bontó megyei új fõispán
installációja volt, dacára a Bugri apó ama mondásának, hogy sem a nagy hideget,
sem a nagy meleget nem eszi meg elõlünk a német, mégis elsikkadt valahol a nagy
meleg, hûvös és esõs nyár volt, a szõlõtõkék nagy termést hoztak, de a szem apró
maradt és késõn ért meg, a kis róka pedig rekedtre ugatta magát a Tóth Mihály
szõlõjében. Egyszer aztán októberben mégis megérkezett az üzenet Rekettyésre,
hogy »nem ugat már a róka Somlyón«.
Nosza fölkerekedett erre az egész família, Tóth uram, Tóthné
asszonyom, Mari kisasszony meg a komornája, Kovács Klári, továbbá a szakácsné,
az amerikai miss, aki a háztartást vitte, mióta a Mari kisasszony nevelése
befejezõdött, számos ládákkal és élelmiszerekkel megrakodva megérkezének a
somlyó-hegyi villába. Ezek voltak Tóth Mihálynak a legboldogabb napjai. Ide
aztán rendszerint összehívta a rokonokat, eljöttek Velkovicsék Trencsénbõl,
Stromm ezredes, aki jelenleg szinte Trencsénben feküdt, azonfelül a pozsonyi
sógorasszonyok és férjeik, úgyhogy néha három nagy üstben kellett a
birkapörköltet fõzni.
Noha már azok a víg szüretek rég elmúltak, melyekrõl a
Kisfaludy versei emlékeznek s melyekhez az õ regénye is szövõdik a szép Szegedy
Rózával, a világ kevésbé szomjas már és sokkal boldogtalanabb, mint akkor,
mikor még Badacsonyban, Somlyón azok a nagy »cécók« estek s aztán egy kis bogár
is beleavatkozott a Noé apánk plántájába, mindamellett még zajos a Somlyó
szüretkor, világítanak esténként a pásztortüzek, mint apró csillagok, a kis
fehér borházak ablakaiból gyertyafény csillog, néha elpukkan egy-egy pisztoly
valahol, majd kurjantás hangzik a néma csendben s innen-onnan messzirõl
elmosódott zenehangokat hoz a venyigék és barackfák közt elsuhanó szellõ.
Noha lassan mozdul a kálvinista ember, az a ténykörülmény,
hogy néhány éven át a Kohlbrunn-féle szõlõn termett a legjobb és a
legkeresettebb bor, arra a meggyõzõdésre vitte a szõlõtulajdonosokat, hogy
mégis Tóth uram találja el leginkább a szüretelési idõt, aminek a házirókája az
oka, nem csoda tehát, hogy a róka, melynek »Hanzi« a neve, valóságos
intézménnyé nõtte ki magát; az óriási viták, melyek annakelõtte lezajlottak a
szõlõtulajdonosok kisasszonynapi és azutáni tanácskozásain a szüretelés
terminusának meghatározására nézve, a hatalmas beszédek a darazsak, seregélyek és
a csatangoló kutyák pusztításairól, mind a lomtárba került ócskaságok, mert a
Tóthék rókája, a Hanzi dönti már most el a terminust, ami Pápa városában
dobszóval hirdettetik ki s futótûzként terjed el.
- A Hanzi nem ugat többé.
Erre a varázsszóra nagy kongás-bongás támad az egész
városban, üres hordók guríttatnak ki a fészerekbõl, amelyeket megforráznak.
Társzekerek húzódnak végig a Somlyó felé vezetõ úton, újonnan vasalt kádakkal
megrakva. Oláhcigányok jelennek meg az utcákon üstökkel és mindenféle bográcsokkal,
bognárok lázas tevékenységgel rakják össze a szétesett dongákat, kovácsok
forrasztják a szétpattant abroncsokat. A »Griff« vendéglõ és a többi kisebb
megszálló helyek vendégszobái megtelnek idegen pofájú alakokkal, ezek a
szállingózó borkereskedõk, kik a mustot veszik meg a hegyen, hogy mikor aztán
megérik, palackokba szûrve, az egész világba elterjesszék a nemes folyadékot,
mely mint a parázs tûz fut végig az emberi ereken, melegíti a vért s kergeti a
gondot.
Leginkább csak az urak mulatsága ez. Szõleje csak a jobbmódú
polgároknak van. De az idén a vagyontalan osztály is megmozdult. Az iparos
ifjúság megvette a lábán a Findura Máté szûrszabómester egyholdas szõlõjének a
reménybeli termését és kivetette köztük annak árát (valami két forint esik egy
fejre) és most szüretet fog tartani nagy parádéval, vidám tánccal egybekötve,
melyre a város minden tisztességes hajadon leányzója, aki valamelyképpen az
iparososztályhoz húz és tartozik, illõ tisztelettel hivatalos. Hideg ételek,
sütemények a hölgyek által hozatnak. A bográcsos húst nemzetes Tajtiné és
Komoráné asszonyok fogják fõzni.
A zenét Rupi Jóska bandája szolgálja. Szóval gyönyörû dolog
lesz.
Ahogy a Hanzi róka elhallgatott, legott kivonultak a
rendezõk s vékony nemzetiszín pántlikákkal kezdték díszíteni a szõlõtõkéket,
mintha bizony lehetne õket szebbekké tenni, mint amilyenek, színes papírból
csinált láncgirlandok és lámpák csüggtek alá a diófákról. A borház elõtti
gyepet kisintelték sima táncterületnek. Csak mármost valahogy bolondjában esõ
ne szakadjon erre a sok csecsebecsére. Bent a városban is megindult a lázas
nyüzsgés-mozgás. A leányok ingvállakat, szoknyákat varrtak, a majszternék
tepertõs pogácsákat, fokhagymás borjúcombokat és kövér ludakat sütöttek nagy
tepsikben, lévén valamennyi igen jó borkorcsolya. Ekként indul meg egy egész
nehezen mozduló város egyetlen róka után, ha az jól és helyesen tölti be a maga
hivatását.
De még messzebbre is elértek a Hanzi elhallgatásának
következményei. A »Griff«-be az esteli vonattal egy csinos fiatal vadász
érkezett, szürke zöldhajtókás zekében, zöld mellényben, szürke kamásnis
lábszárakkal, a fején fajdkakastollas kalap volt, a vállán puska és sárga
bõrtarisznya. Lehetett nagy úr, de lehetett egyszerû urasági vadász, aki talán
a kastélyba akar elszerzõdni. Az ördög ismeri ki magát ebben a szélhámos
világban.
A fiatalember szobát kért, megvacsorált, vacsora közben
beszélgetést kezdett a korcsmárossal.
- Messze van innen a Somlyó?
- Közel van.
- Mikor kezdõdnek a szüretek?
- Néhol már holnap, de általánosan csak holnapután.
- Kaphatok reggel kocsit, mely odavisz?
- Kocsit mindig lehet kapni.
- Van ott valami vendéglõ?
- Nincs. De
nem is szükséges, hogy legyen. Mindenütt fõznek ott holnap, hát bizonyosan ott
is, ahova uraságod megyen.
- Nem
gondolnám - mondá a vadász mosolyogva -, mert én ott senkit sem ismerek és
senkinek se vagyok vendége. Csupán bizonyos szõlõ iránt érdeklõdöm.
A vendéglõs
barátságosan pislantott rá, aztán végigsimítá tenyerével fején a gyér haját,
megcsörgette zsebében az aprópénzét és így szólt:
- Az ilyen
csinos fiatalember, uram, mint ön, nem vesz ott éhen holnap, ez az én
véleményem, de még szomjan se, ez szinte az én véleményem, és ha önnek az volna
a véleménye holnap, hogy fölkeresne engem az iparosok szüretén, a Findura-féle
szõlõben, hát azt mondanám, hogy Isten hozta és a többi.
- Köszönöm
szépen, kedves vendéglõs úr, bizony nem lehetetlen, hogy odahajt a szükség. Ön
eszerint künn a hegyen lesz?
A
korcsmáros nyeglén vonogatta vállát.
- Mi
tagadás benne, ott leszek, kiviszem a leányaimat, az iparos ifjak vidám, nagy
ünnepélyt rendeznek. Kivették bérbe a Findura szõlõjét. Tetszik talán ismerni
Findurát?
- Nem
ismerem.
- Hát
kivették és szüretet tartanak. Olyan az (és most a vadász felé kacsintott), mint
mikor a bolhák köhögni próbálnak. Mi a mennykõbe köhög a bolha, mikor nincs
tüdeje? De hát azért õk mégis szüretet tartanak és az én leányaimat is
meghívták. Tetszett már látni a leányaimat?
- Bizony
még nem láttam.
Szétnézett
és egy testes nõszemélyre mutatott, aki nekivörösödve a konyhai tûztõl, egy
messze illatozó fokhagymás rostélyossal futott végig az éttermen egy
sarokasztalhoz, ahol a szokásos törzsvendégek ültek, a szerkesztõ, a
polgármester, egy-két fiskális és a postafõnök.
- Ez a kisebbik, a Tinka - folytatá -, a másik, aki most
nyilván a konyhában van, még ennél is csinosabb.
Ami bizony nem is mutatkozott fölöslegesnek, mert Tinka
szeplõs volt, mint egy pulykatojás és idomtalan nagycsontú, mint egy tehén.
- Nem tehetem meg, hogy el ne menjünk, mert az egyik fiam
székálló legény és benne van a rendezõségben. Ámbátor egy vendéglõs mégiscsak
több, mint egy iparos s ha az ember maga nem becsüli meg a saját rangját,
hogyan becsüljék meg mások? De én túlteszem magamat, mert úgy gondolom, hogy a
vendéglõs olyan, mint a sántával való ferbliben a tízes… tetszik ismerni a
sántával való ferblit?
- Mindenesetre.
- Természetesen - darált tovább a csacska vendéglõs -,
hiszen látom, magyar anya szülte. Nos, a sántával való ferbliben a tízes a
felsõk közt felsõ, az alsók közt alsó, vagyis a vendéglõs az iparosok közt
iparos, az urak közt úr… ez az én véleményem.
- Ismeri ön
a hegyet? - kérdezte a vadász.
- Mint a
tulajdon tenyeremet. Szolgálhatok talán valamivel?
- Ismeri
Tóth Mihályt?
- Tóth Mihályt
nem ismerem, de a szõlõjét tudom, hol van. A régi Kohlbrunn-féle szõlõ. Sokat szaladgáltam
benne.
- Nem tudja, itt
van-e már Tóth úr?
- Itt kell neki
lenni, ez az én véleményem, mert ma nálam járt a vincellérje és egy csomó öreg
hordót vett, ki is fizette. Holnap reggel elszállítom. Ön talán ismerõse Tóth
úrnak? Azt mondják, nagyon gazdag és derék ember.
- Nem vagyok
ismerõse, hanem arról a vidékrõl való vagyok, azért érdekel.
- Nemde, urasági
vadász?
- Igen, urasági
vadász vagyok.
- Mindjárt az volt
a véleményem. És miféle uraságé?
- A báró
Kopereczkyé.
- Sohase
hallottam ezt a nevet - dörmögte a korcsmáros. - Hm, már a mágnások is sokan
vannak. Az ördög gondolná, hogy annyi sokan vannak, elszaporodtak, mint az
egerek, hanem azért többnyire jól élnek, ez az én véleményem.
- Brozik! -
kiáltá most egy harsány hang a törzsasztal mellõl, mire a testes vendéglõs,
felismervén a polgármester úr hangját, megfordult a saját tengelye körül, mint
egy pörgettyû, s elhagyván fiatal vendégét, rohant a nevét kiáltó hang felé.
A fiatalember
pedig fizetett ezek után és felment a szobájába. Reggel korán felkelt és
szemügyre vette az udvart.
Egy
katonatiszttel találkozott a garádicson, aki rábámult és felkiáltott:
- Kriszti
Gott, Noszty, te vagy az, vagy a lelked?
A vadász
összerezzent.
- Pszt -
figyelmeztette halkan. - Ne kiabálj, kamerád. Inkognitóban vagyok, Fitos
Jánosnak vagyok a vendégkönyvbe beírva.
A tiszt
nevetve csapott a vállára:
- Ej,
lurkó, lurkó! Még mindig a régi rossz csont. No, hát nem találkoztunk. Szervusz,
kamerád.
S ezzel
fölment a lépcsõn, Noszty pedig lejött s érdeklõdni kezdett az elszállítandó
hordók iránt.
Az volt a
terve, hogy miután a hordókat a Tóthék szõlõjébe viszik, felkuporodik jó maga
is a szekérre s így jut el odáig, anélkül, hogy útközben fûtõl-fától
kérdezõsködni kelljen a szõlõ után s esetleg áruló nyomokat hagy hátra.
Az udvaron
csakugyan ott állt már egy társzekér, hordókkal megrakva. Bizonyosan ez az! A
rúd végibe járom volt illesztve, ennélfogva ökrök lesznek befogva. Hm, annál
jobb. Hisz akkor fel se kell ülnie a szekérre, elég lesz, ha a nyomában ballag,
puskával a vállán, s ahova majd befordul a szekér, az lesz a Tóth Mihály
szõlõje. Semmi se lehet megfelelõbb ennél!
Mindenekelõtt
megreggelizett bent az étteremben (a korcsmáros, mondták a pincérek, már
hajnalban kiment a leányaival), némi hideg sültet szerzett a tarisznyába. Az
élelmezési ügy minden hadimûveletnek egyik legfontosabb része.
Vidáman
fütyürészve indult meg aztán a szekér után, mely elõtt négy sovány ökör
szedegette kedvetlenül a lábait. Míg a sima út tartott a völgyben, a rétek és a
suhogó kukoricások között, addig szinte úgy látszott, mintha magától menne a
szekér s az ökröcskék csak azért lépegetnének, nehogy hátbalökje õket a jármû,
hanem a hegyen aztán kisült, ki viszi a terhet, az ökrök testén kidudorodó
megfeszült inakból.
A Somlyó
csaknem egy tökéletes, szabályos kúp, mintha egy óriás a kalapjából borította
volna ki a földjét, a mintegy ezer holdnyi kúpot, mely voltaképpen három kúpból
áll. (Alakja a pápai tiarára emlékeztet.)
Tûzhányó
volt valamikor; a legfelsõbb kúp tetején tisztán kivehetõ a kráter üstalakú
öble és szerteszét hever a sok lávakõ még most is, késõbb aztán, úgy látszik,
meggondolta magát, vagyis észretért a Somlyó, hogy mennyivel okosabb lesz másképpen
adni ki a tüzet, mint forró kõzetekben, forma dat esse rei és most már a
legalsó kúpon díszlõ venyigék gyümölcsén át jön ki a tüze. A pokolnak is vannak
szerencsés ötletei.
Ment,
mendegélt a vadász a kacskaringós úton mindig följebb-följebb, mindenütt a
szekér nyomában, nézegetve a második, középsõ hegykúpon a szép bazaltsziklákat,
vagy a dús terméssel rakott szõlõkön legeltetve szemeit. Egyik-másikról,
különösen, ahol csinos volt a borház vagy villa, azt kívánva, hogy bárcsak az
lenne a Tóthéké (már szinte úgy vette, hogy akkor az õ tulajdona lesz), midõn
az egyik bazaltszikláról egy sólyompár röpült fel ideg-izgató szárnysuhogással.
Hirtelen
felemelte puskáját, rálõtt, de a két madár sértetlenül szállt tova.
- Jó
szerencse, vadász úr, hogy nem talált - szólalt meg a béres, ki érdeklõdve állt
meg a lövés hallatára -, nagy baj lett volna, ha meglövi a szent madarat.
- Miért? -
tudakolta a vadász.
- Mert ezek
eszik meg a seregélyeket és a mindenféle szõlõpusztító madarakat és talán agyon
is vernék az olyan embert itt a népek, aki egy sólymot elpusztítana.
- És sok van?
- Lehet vagy húsz pár a sziklák között. Az egész Dunán-túl
nincs egyebütt. Ezek is úgy maradtak itt, azt mesélgette az édesapám, aki csõsz
volt a somlyói hegyen, hogy a régi nagy urak, akik itten a várban laktak,
ezeknek a madaraknak az ükapáival vadásztak volna, vagyis hogy a kisasszonyaik,
de az még talán akkor volt, mikor még a puskát nem találta ki a német. Elég az
hozzá, hogy a nagy urak elpusztultak, de valahogy itt maradt egy pár
sólyommadaruk s azóta élnek a sziklák között maradékaikban és a tulajdon
szakállukra vadásznak. Ni, most is a vár felé tartanak.
Csakugyan nyugatra röpültek, ahol az enyingi Török Bálint
egykori vára meredezik… Ott kóvályognak, keringõznek, mintha várnák, hol nyílik
meg az ablak s kinyújtja fehér kezét a várúrnõ, hogy oda szálljanak.
A vadász kissé hátramaradt s a szekér nemsokára befordult a
kecskerágóval szegezett hepehupás útról egy gondozott szõlõbe, a sárgára
meszelt présház elé, hol néhány ölnyi terület gyepnek volt meghagyva. Itt
kezdték lehányni a hordókat. Valami kabátos alak megjelent és beszélgetett egy
kis ideig a lerakodó emberekkel. Távolabb a magaslaton állt a villa, csinos,
földszintes épület verandával, vörösre festett zsindelyfedéllel, két kéménnyel;
az egyik javában füstölt.
Noszty alkalmas leshely után nézett. Olyan pontot keresett,
ahonnan szemügyben tarthatja a házat és tájékát. Hiszen egyéb se kell, csakhogy
Tóth Marit meglássa, habár csak egy percre, míg valami jellemzõt, szembetûnõt
jegyezhet meg róla, amelybõl aztán magára ismerjen a Homlódyné receptje
szerint.
A Tóthék szõlõjét egy keskeny út választotta el a
Hipélyi-féle szõlõtõl, a dûlõút somlyóvásárhelyi kanyarulatánál öreg kápolna
állt egy dombon, birsalmafáktól környezve. A kápolnában Orbán szobra. Könnyû
lebernyegben, meztelen mellel van ábrázolva, egyik kezével homlokát törülgetve
(nyilvánvaló célzás, hogy meleg tavaszi napot kívánnak tõle, õt izzadó
homlokkal képzelvén.) Amit õ maga is érez, mert merev és gõgös a magatartása,
mintha mondaná: »Én vagyok az a szent, akitõl a kálvinisták is félnek.«
Ezt a helyet választotta Noszty, ez volt a legalkalmasabb
pont, itt gyanútlanul heveredhetik le a gyepre, legfeljebb fáradt vadásznak
gondolják, vagy valami hitbuzgó ifjoncnak, akit a fagyos szent vonz ide,
senkinek se lesz feltûnõ. Pajkos lepkék iregnek-forognak, kergetõznek a
napfényben, mézes szõlõtõl részeg darazsak döngnek s sárgarigók fütyülnek a
fákon, de senki se gyaníthat rosszat, csak a birsalmák lombjai susogják: »Jázon
van itt, az aranygyapjút ellopni.«
Feri egész kényelmesen látta innét a vörös ház életét.
Csakhamar meggyõzõdött, hogy Tóthék már itt vannak. Egy-egy nõi alak jelent meg
a verandán, majd ismét eltûnt. Késõbb aztán ebédhez terítettek a nagy kõrisfa alatt.
Három hölgy ült az asztalnál és egy férfi, de természetesen nem lehetett
tisztán kivenni egyiket sem. Ennek tehát nem volt semmi gyakorlati haszna.
Közelrõl kell látnia Máriát, anélkül, hogy magát feltûnõvé tegye. Hogy miképp
fog ez megtörténni, el sem bírta gondolni egyelõre, de iszen arra való a
gondviselés. Az ügy most már a szõnyegen van. Valami csak lesz. Valaki csak
közbeavatkozik. Vagy az Isten vagy az ördög.
Az Isten jó a jókhoz, segíti a híveit, akik valamit akarnak,
segíti, de többnyire csak egy kicsinyt; a fele fáradságot nekik engedve át,
segíti állandóan: az ördög jó cimbora, õ is segíti az emberét, igaz, hogy csak
egy darabig, de ameddig segíti, nagyon segíti.
Úgy látszik, ez az ügydarab neki lett beosztva.
Mert alighogy megérkezett Feri és falatozni kezdett a
tarisznyája tartalmából, hasmánt feküdve a gyepen, egy óriás pipacsvirágot
látott úszni a Tóth-féle szõlõ barackfái között… ami természetesen nem lehetett
pipacsvirág, hanem piros napernyõ. Felkönyökölt s kitûnt, hogy két fiatal nõ lépeget
a barázdán az út felé. Szíve nagyot dobbant. Felismerte Tóth Marit. Felugrott s
a kápolna mögé húzódott, félfejjel kihajolva nézte õket.
Igen, Tóth Mari volt. De micsoda finom, törékeny termet,
milyen ritmikus mozdulatok. Igaza van Homlódynak, ennek a lépése valóságos
muzsika. S aztán az a szépen ívezett homloka! Hát még a fitos orra s azok a
mindenféle görbületek a kis pikáns arcocskáján! Feri el volt bájolva, szinte
felszisszent a szépsége láttán. Tényleg egyik érdekes példánya volt Tóth Mari
azoknak a teljesen szabálytalan szépségeknek, kik nem mindenkinek tetszettek,
de ha egyszer tetszenek, nem lehet belõlük könnyen kijózanodni, mert a
szabályos szépségek többé-kevésbé másolatok egymásról s könnyû az egyik helyett
másikat találni, egy kis különbségen túlteszi magát a szem, de a szabálytalan
szépségek unikumok, jaj annak örökre, akibe mélyen belevésõdik az ilyen arc…
Tóth Mari barnafalú foulard-selyemruhát viselt, finom vonalú
fehér patkókkal mintázva s széles szalmakalapot, margaréta-virágokkal, mely
hátrataszítva, úgyszólván a hátára lapult, látni hagyva gyönyörû tömött haját,
mely koszorúba volt fonva a feje körül. Ezt jól az eszébe véste Feri.
Ez az, amire szüksége van. Könnyû selyemruha, fehér
patkókkal, szalmakalap margaréta-virágokkal. No, meg a dog, aki elõtte ment, kiöltött nyelvvel, nagy lihegve. A dog
is megemlítendõ a hirdetésben. Ejnye, de jó volna, ha a nevén szólítaná - akkor
a dog neve is bent lehetne a lapokban, minden félreértés elkerülésére.
Csak
kívánnia kellett. Hiszen azért volt közel az ördög.
- Bligi! -
szólt most Tóth Mari kedves, csengõ hangon s megütötte napernyõjével a kutyát.
- Eredj vissza, Bligi. Ahova mi most megyünk, ott nincsen rád szükségünk.
Hallod-e Bligi?
Tehát
Bliginek hívják a kutyát. Feri kivette a ceruzáját s felírta a nevét. De a
Bligi csak nem akart tágítani az úrnõje mellõl, dacára, hogy a másik nõ is
mindenféle mozdulatokkal biztatta a visszamenetelre.
A másik nõ,
talán jó lesz azt is érinteni a leírásban (ha ugyan Máli néni szükségesnek
találja), szinte fiatal leány volt, épp oly vézna, filigrán, mint Tóth Mari, de
jóval kisebb termetû s egyébként is ég-föld különbség a két teremtés közt.
Széles pogácsa-arca volt, mint a bagolyé, hegyes orral, öltözetét egy
cseresznyeszín szoknya képezte csipkés köténnyel s ugyancsak csipkés ingváll
rózsaszín szalagokkal díszítve, kalapot nem viselt, hanem egy sárga rózsa volt
beszúrva szurokfekete hajfonata közé.
Nyilvánvaló,
hogy ez a Mari kisasszony szobalánya.
Egyre
közeledtek a kápolna felé. Talán éppen oda tartanak? Feri szepegett. No
iszen, csak az kellene, hogy észrevegyék leselkedését. Legott összeomlana
minden. Pedig most már benne volt a vadászhevületben. A vadászéban, aki eleinte
csak azért indul a vad nyomain, mert pecsenyére van szüksége, mert éhes, de
amikor meglátja a vadat, egyszerre lázba esik s megmámorosodik a szenvedélytõl.
A leányok meg-megálltak útközben, mintha tanácskoznának. A
mozdulatukról azt lehetett kivenni, hogy a szobaleány erõsen ellenkezik
valamiben, mert a kisasszony a lábával látszott toppantani s egész alakja
parancsolást fejezett ki, mire a szobaleány balra fordult és egy keresztbe futó
barázdán leszaladt a szõlõ aljára, a vincellér gunyhójába, melynek ajtaján
eltûnt.
A kisasszony ezalatt a középsõ barázdán várakozott,
hátracsúszott kalapját lecsatolta és kezében lóbázta, mialatt a napsugarak
hatalmukba vették élénk kis arcát és glóriával öntötték körül.
A szobaleány kijött a kunyhóból s titokzatosan intett a
kezével, mintha mondaná: »Jöhet.«
Tóth Mari óvatosan nézett körül elõbb s azzal õ is félretért
az útból és a kunyhó felé libegett. Nemsokára eltûntek mind a ketten, magokra
zárva az ajtót.
Mindez különös és rejtélyes volt. Miért mentek oda? Mit
csinálnak ott? Hátha várnak valakit? A dolog veszélyesen hasonlít valami
légyotthoz. Hátha itt Pápán, vagy a szõlõkben lappang valami titkos udvarló, s
azért potyog az a sok kosár Rekettyésen?
Még nem is volt szerelmes s máris féltékeny. »Hát nem vagyok
én bolond?« - morogta, fölfedezvén magában e nevetséges érzelmet. De nem
tehetett ellene, noha egyelõre minden dolgát elvégezte és már mehetett volna,
mégis ott maradt a kápolna mögött, valamiféle lelki kényszer nyomása alatt,
bevárni a történendõket. Egy cigarettát sodort, miközben a pók nézésébe merült,
mely a maga hálóját a Szent Orbán lámpása mellé fonta, hogy mikor
meggyújtották, az odaverõdõ muszlincákat és bogarakat kénye-kedve szerint
elfogdoshassa. A XIX. század pókja sokkal értelmesebb állat, mint aminõ például
egy õskori pók lehetett. A modern technika vívmányai nem hagyják hidegen. Ha az
emberek kifundálnak valamit a magok érdekében, azt õ is igyekszik kiaknázni s
íme kombinál és olyan helyre építi rablóvárát, amelyhez közel van az éléstár.
Valami lusta nagy bogarat úgy sikerült befonnia, hogy az
most kínosan vergõdik a hálóban. Ezt nézi érdeklõdve Noszty. A pók fel s alá
szaladgál a selyemnél is finomabb síneken, nagy sürgés-forgásban van, mint a
halász, aki cápát fogott. A Góliát-rovar egy-egy kétségbeesett mozdulatot tesz
csápjaival a kibonyolódásra s ilyenkor szakadnak a fonalak, de a leselkedõ pók
egy iramodással hirtelen ott terem a csodálatos takácsmûvészetével szinte
észrevétlenül, egy szempillantás alatt igazít valamit s újra be van bagyulálva
a hálózatba.
Feri ráfújja a cigarettafüstöt a kis semmiházi pókra s azzal
mulatja magát, hogy az most már a gömörgõ füstöt is a saját hálójának nézi s
minduntalan bele akar szaladni a semmibe. Egy öreg kecskebak, aki a kápolna
körüli gyepen legelész, bámész szemeket látszik vetni a pókokkal incselkedõ
vadászra s elégedetlenül rázza fejét, azért-e, mert egy vad méh mászott a
fülébe s ott döng, vagy mert az a gondolat motoszkál a fejében (hiszen a
kecskében van filozófiai hajlam), hogy a kis semmiházi, a pók, meg a nagy semmiházi,
a vadász, voltaképpen egy mesterségben dolgoznak most.
S mint ahogy a póknak egyik szeme mindig rajta van a
zsákmányán, Feri úrfié sem téveszti a kunyhó ajtaját. Jól látja, hogy íme kilép
a szobaleány és az úrnõje járását, mozdulatait mímelve (ejnye akasztófára való
fruska), könnyedén, mint a zerge, átugorja a garádot és megindul az úton
lefelé, szilfid, ringó lépésekkel.
Majd kilép a kunyhóból Mari kisasszony is, egy darabig azzal
veszõdik, hogy a dogot betuszkolja, rázárja az ajtót, megindul a szobaleánya
után s alkalmasint látván, hogy az õt utánozza, hasonlóképpen õ is annak
félszeg mozdulatait, esetlen fejtartását veszi fel oly híven, hogy egy vérbeli
színésznõ se jobban. Feri urat kacagásra ingerli ez a kis tréfa. Mennyi
ügyesség, mennyi pajkos humor van ebben a leányban! Sóvárgó tekintete szinte
elnyelte. Milyen nagyon illik neki a tettetett ügyetlenség! Szeretett volna
utána kiáltani; »Bravó, Mari kisasszony!«
De vajon hova mennek? - töprengett magában s messzirõl
követte õket, nagy megnyugvással, hogy a vincellérkunyhó mégsem volt
találkahely.
Így mendegéltek dévánkodva a szobaleány a kisasszony, a
kisasszony pedig a szobaleány testtartása szerint mórikálva magát, ami felette
mulatságos látvány volt Nosztynak. A Klempa szõlõjénél egy pocsolya képzõdött a
tegnapi esõzéstõl, ennek a vizénél megálltak és amint a tükörben szokás, sokáig
nézegették magukat, telhetetlen kacérsággal. A szobaleány körül is táncolta a
pocsolyát, mint egy gonosz villi, mindenféle illegetéssel és hátraszegzett
fejjel, hogy lásson magából valamit a víz fenekén.
Aztán megint felkerekedtek, megint mentek egy darabon s õ is
utánok, míg végre a Martay-féle pléhfedeles borháznál egy gyalogútra csaptak
át, mely kecskerágóbokrok között, rézsút vezetett valamerre.
Ez volt a válópont. Feri úr ideérve, búcsút vett lelkében
»jövendõbelijétõl«, ki már jó messze haladt társnõjével. Még egy végsõ
pillantást vetett utánuk, mielõtt nekiiramodék a városnak. Alakjukat félig
eltakarták a bokrok, csak a vállaik látszottak és a fejek, a margarétás kalap,
meg a sárga rózsa a szobaleány hajában. Hanem nini…
Feri úr különös felfedezést tett. - Annyira élénk volt a
megdöbbenése, hogy hangosan kiáltott fel:
- Hopp! Álljunk meg csak!
A szobaleány most majdnem egy fejjel volt nagyobb, mint a
kisasszony, holott pedig azelõtt a kisasszony volt nagyobb, mint a szobaleány.
Hopp, álljunk meg csak, hogy lehet ez?
Egész biztosan emlékezett rá, hogy így volt, mikor a házból
kijönni látta õket, pedig mikor ezt a megfigyelést tette, akkor egész közel
voltak hozzá. Úgy van, úgy, egymás mellett állottak a saját szõlõjükben, a
középbarázdán, tanácskozva, s Mari nagyobb volt, holott a kalapja a hátára
csúszott, most a fején pipeskedik s mégis kisebb a szobaleánynál.
Megfoghatatlan dolog!
Ejh, bolondság! Hiszen egyszerû oka lehet. Mari esetleg
valami mélyedésben megy, a szobaleány meg magaslaton.
Csakhogy Ferinek úgy tetszett, hogy míg a sima dûlõúton
mentek is, magasabb volt a szobaleány. Persze, most már nem lehetett
megállapítani, de majdnem esküt merne rá tenni. Bosszankodott, hogy elébb nem
vette észre, de ez nem csoda, mert akkor egész alakjuk s egymást mímelõ
taglejtéseik vették igénybe figyelmét, míg most a gyalogúton, ahol a bokrok
miatt jóformán csak a fejeik láthatók, fel kellett tûnnie a különbségnek.
De vajon valóban utánozták-e egymást? - Noszty fejében
váltig erõsbedõ gyanú támadt. Hol volt az eszem eddig? Mért hittem inkább azt,
hogy két nagy utánzó tehetség került az utamba, mint egyszerûbbet, a
mindennapit és közelfekvõt, hogy azért osontak be a vincellér kunyhójába, mert
toalettet cseréltek?
Hovatovább mind érdekesebb perspektíva nyílt meg elõtte. Hát
így vagyunk? A napnál világosabb, ruhát cseréltek a kunyhóban. S mi következik
ebbõl? Az, hogy a kisasszony kalandra megy, mégpedig a szobaleány képiben. Szent
Isten, milyenek ezek a mai lányok!
De hát mit ér az ilyen sopánkodás? Az embernek végre is meg
kell házasodnia, kivált ha az ostáblán csak ez az egy mozdulata van. Ha a mai
leányok romlottak, hát romlottak, az ember nem választhatja se a múlt, se a jövõ
generációbelieket, még kevésbé veheti el élettársul a kegyes életû püspököket,
csak mégis a mai leányok közül kell kihúzni egyet. Lehetõleg olyat, akinek a
talpához minél több föld van hozzáragadva.
Csak egy másodpercig kedvetleníté el a fölfedezés. Jobban
átgondolva a helyzetet, még örült neki. Iszen hát mirõl van szó? Egy titoknak
jött nyomára, aminek esetleg hasznát veheti. Határozottan voltak vigasztaló
oldalai a helyzetnek. A kisasszony a szobaleány álarca alatt folytat
szerelmeteskedést bizonyosan valami alantas emberrel, tehát nem veszedelmes
vetélytárssal. Nos, ez a kis árnyék föl sem ér majd a leendõ dámához, mint
ahogy a királynak se számítanak azok a csínyei, melyeket holmi Mátyás diákok és
kóbor lovagok neve alatt inkognitó elkövet. Hanem már most az a fõ, ha már
ilyen világító szálat csúsztatott kezébe a sors vagy az ördög, hogy egész
végére járjon.
Ezzel letért õ is a gyalogútra. »Lássunk világosabban« -
mormogta s megbiztatván egy kicsit lábait, csakhamar utolérte a leányokat,
vagyis csak a nyomukban maradt egy puskalövésnyire.
És csakugyan némi világosság nyílt, amint a kanyargó
gyalogút végre kilátást nyitott a szõlõhegy túlsó oldalára. Lent a hegy tövénél
nagy népsokaság hullámzott egy szõlõben, a fákon nemzetiszín zászlók lengtek, a
cikcakkos mezei utakon a város felõl egyre sereglettek a tarkábbnál-tarkább
alakok. Mint valami máktábla, úgy virítottak a különféle színû nõi parazolok.
Egy-egy hûs széláram, mely a fák leveleit megmozgatta néha, valami olyasféle
elmosódó hangot hozott, mely erõsebb korában cigányhegedûbõl születhetett.
Egy taplósipkás, mándlis polgár kicsi borháza elõtt két
nyársra tûzött foglyot sütött, élénken lobogó tûznél, melyet egy inasgyerek
élesztgetett rõzsével, száraz venyigével. Amint késõbb kitudódott, Répási János
volt, a híres virágos szavú pápai »mérnök« - vagyis szabó, aki azért nevezte
magát mérnöknek, mert jómódú lévén, se nem szabott, se nem varrt, az a legények
dolga, õ csak mértéket vett a megrendelõ alanyokról. Máskülönben sem törõdött
valami nagyon sokat, hogy valamely fogalom megjelölésére a helyes szót
használja, sõt éppen arról volt nevezetes, hogy szabadon mert gázolni a magyar
nyelv virágos kertjében, mint egy beszabadult bivaly.
Feri úr köszönt neki s tiszteletteljesen szólítá meg:
- Ugyan kérem szeretettel bácsi, miféle sokadalom az ott?
A taplósipkás ember körülnézett s noha csak egy helyen
mutatkozott sokadalom a láthatáron, mégis megkérdé alaposan:
- Melyiket érti elméje rejtett kuckóiban?
- Ott ni! Ahova az a két leány tart.
Répási uram megpiszkálta elõbb a tüzet.
- Hja, ott ma a vidámság szellentyûit prüszögtetik.
- Bált tartanak - kottyant közbe az inasgyerek.
Mire hirtelen nagy csattanás következett, amit Répási uram
tenyere idézett elõ a szabóinas pufók képén.
- Hogy mersz beleszólni, te láb, mikor a fej beszél? De nem is láb, te kisujj! (Majd ismét
nyájasan fordult Noszty felé.) Irtani kell az ifjúság fattyúhajtásainak
ösztönzetét, uram, mert a fejünkre nõnének a kedélyzetei. Ámbátor igazat
mondott õ, mivelhogy valóban a tánc tajtékzó serlegeibe merülnek az iparoskeblû
ifjúság mindkét nembeli ágazatai.
- Igen, hallottam
errõl valamit, hogy szõlõt béreltek volna ki a fiatal iparosok és szüretet
tartanak. Szabad vajon oda elmenni idegennek is?
Répási uram
meggondolkozott egy darabig, majd következõ rejtélyes választ adta:
- Ha hogy
kézizzadtságbeli piszok terebesedik a körme alatt.
Látván, hogy nem
érti meg a vadász, kedélyesen hozzátette:
- Én se
cselekedvén egyébképpen, mivelhogy vágyaim zománcai engem is odahajtanak,
feleségem és leányom ottlétének ténybeli árnyalatai miatt, elmeneteli akaratom
csupán e két fogolynak lévén foglya; õk ugyanis nékiek elviendõk. Ha a vadász
úr türelmének szivárványai medrükbõl ki nem csapnak, míg e megdicsõült
szárnyasok elvesztik jellembeli nyerseségüket, én magam, Répási János, vezérlem
a vigasság ama völgyébe, mert ámbátor magam is szõlõtulajdonos vagyok, itt la,
jussom vagyon vendéget vinni és én szeretem a fiatalságot… mert utóvégre a
fiatalság sokat ér, már azért is, mert a fiatalságon sokkal jobban áll a ruha.
Feri köszönettel fogadta el a meghívást s késznek
ajánlkozott, hogy megvárja a foglyok elkészülését; leült õ is a tûzhöz. A
ruhamérnök végigmérte tekintetével és így szólt, inkább önmagához:
- Hm. A fehérnépek nem apprehendálnak meg.
Mialatt a foglyok vidáman sercegtek és szemmelláthatólag
zsugorodtak, addig a ruhamérnök szája egyre járt s fejtegetései folyamán az az
elõbbi homályos mondása a köröm alatti piszokról, nyert valamennyit értelmezés
tekintetében. Elmondta ugyanis, hogy a szõlõtelepnek mai szürete tanulságos
példa a boldogulásra, mely az egyesülésben keresendõ. Hogy azt mondja, minden
ember körme alatt van egy kis feketeség, külön-külön piszoknak neveztetik, de
ha az egész emberiség összerakná, ami a körme alatt van, például a
Karszt-hegységre - hát egy pár hold fekete termõföld lenne belõle.
Megpirulván a szalonnával kellõképpen megcsöpögtetett
foglyok, miután egy régi újságpapírba csavartattak, Répási uram felhúzta
ünneplõ dókáját, mely a borház ajtajának kilincsén lógott s taplósipkáját
felcserélte fekete új kalapjával.
- A készenléti indulás párázataiba jutottunk - mondá -, de
talán ne menjünk gyalog.
Odaszólt az inasnak:
- Vezesd ki a pónit, ördögfattya!
Mire az inas bement a pincébe, mely a borházból nyúl be a
föld alá és kisvártatva egy liliputi, körülbelül fertályakós hordócskát hajtott
maga elõtt. Ez volt a »póni«.
- Immár hömpölygesd lépteink elõtt az úr nevében, ámen -
rendelé a bolondos szabó. Szótfogadott az inas s kellõ ügyességgel gurigázta
elõttük a kis hordót a lejtõs gyalogúton, hadd legyen fullajtár, hirdetve az
egybegyûlt sokadalomnak, hogy kiváló személyiség érkezik, hozván magával ivó
vendéget, de italt is.
|