|
Feri előtt
most már tisztán mutatkozott a tényállás. Mindent kitalált. Nagy segítségére
volt a kép, melyet Máli néni festett meg Tóth Mari jelleméről. Mégse
bolondság a pszichológia. Biztos kulcs némely zárhoz.
Íme, hogy
világosodik meg a látóhatár! Az mondatott, a leányt a kishitűség emészti,
hogy a vagyonáért kapkodnak utána, senkinek se hisz, a tükrének se. Hiába
mondja anyja: »hiszen gyönyörű vagy, kis virágszálam.« Ejh, ugyan melyik
anya nem tartja szépnek a rút magzatját? Hiába állítja ugyanezt a környezete:
ámítás, vigasztalás, gyöngédség, hízelgés. A tükör is ezt mondja. A tükör nem
hazug. De hazug a szem, mely a tükörbe tekint. Hiszen talán a varangyos béka is
szépnek látná magát?
E gondolatok közt vergõdik lelke, itt a szüreti magányban
is, ahol érdekes esemény készülõdik. Ez a szüreti mulatság a Findura
szõlõjében. Bizonyosan hallott róla beszélni, nevezetes eset itt a hegyen. Ott
lesznek a környék összes szobaleányai és a mesteremberlányok, szóval közönséges
társaság. Az ördög súg neki egy gondolatot. Az ördög jó cimborája a
tépelõdõknek. Az ördög hozzáoson és körülbelül ilyeneket mondhat: Tudod mit, te
Mari, ez volna ám jó alkalom, hogy a marcangoló kételyeidet eloszlasd, könnyen
eldõlhetne most a dolog. Mutatok én neked egy föllebbezési fórumot, amelyik
ítélni fog a te szemed, az anyád szeme, a környezeted bókjai, a tükröd
incselkedései és a te skrupulusaid fölött. Könnyû és kézenfekvõ dolog,
valóságos Kolumbus tojása, amellett úri tréfa és egy csöppet sem veszedelmes,
mert téged ott senki sem ismer. Vedd fel a szobaleányod gúnyáját és eredj arra
a mesterbálra, állj be a táncosnõk sorába, ott éppen csak annyid van, amennyit
a természet adott, ott csak azt ítélhetik meg, azért aztán meglátod, mit érsz,
petrezselymet árulsz-e vagy lépesmézet? Méresd meg végre, mit nyomnál a mázsán
pénzed nélkül…
Biz ez így volt egészen s Tóth Mari e percben valóban ott
állt meghúzódva a táncosnõk nagy csapatjában, remegve, lázban, hányattatva a
visszatetszés szorongó érzései és a helyzet újdonságának ingere között, míg a
szobaleánya, Klára hátramaradva úgy tett, mintha arra sétálván, pillanatnyira
megállt volna az istenadta nép ártatlan mulatozásait nézni. Az igazat
megvallva, jobb szeretett volna most a saját ruháiban lenni a kisasszony
helyén, de hát a drágalátos angyal kedvéért meghozta az áldozatot. Csak már
vinnék is a táncba szegénykét! De még eddig nem akadt senki. Istenem, de nagy
marhák az emberek.
Kevély testtartással riszálta magát, csipkés napernyõjét
kacéran feszíté a nap felé. Némi kárpótlás a táncért. Mert hiába, szép dolog,
ha az ember elõkelõnek érzi magát. Hátha még a lornyettet is elhozták volna!
Szinte úgy rémlett neki már így is, mintha más vér pezsegne ereiben. Élvezte a
mesterasszonyok reá tapadó irigy tekintetét. Szerencse, hogy õ nem látott be a
koponyájokba, mert bizony oda az a megfigyelés nyomódott be, hogy íme egy
szakácsné, akinek az úrnõje nyilván nincsen otthon, minélfogva beleszabadult a
garderobe-jába.
- Uccu ni, uccu ni! Ki jön itt, ki jön itt? Répási bácsi jön
itt. Vivát, vivát!
Vidám kurjongatások fogadják mindenfelõl. A kis hordót
gurítja elõl Pali inas, utána lépked egy szenátor komolyságával õ maga, az
oldalánál pedig egy puskás ember.
Némelyek a hordót veszik pártfogásba, hogy csapra üssék,
mások az öreghez sietnek. Köztük Katka is, a Répási szikraszemû szép leánya,
akinek átadja a sült foglyokat. Sokan a délceg fiatal vadászt méregetik
kíváncsian, míg egyszer csak annak is akad ismerõse.
- Hopp, hopp! Itt vagyok! - kiált feléje Brozik, a vendéglõs;
hozzá rohan és viszi egyenesen a leányaihoz. - Karolinka, Tinka, hol vagytok?
Táncost hoztam, az ebugatta. No, az derék, hogy mégis eljött.
Répásiné asszonyom (a legnagyobb nyelvû asszony Pápán)
megorrolja Brozik uramnak ezt az eljárását s odaszól az urának:
- Miféle szerzetet csípett fel kigyelmed megint?
Mire felelte Répási János kenetteljesen:
- Asszony, azt én teneked meg nem mondhatom.
- És ugyan miért? - pattant fel a kardos asszonyság
haragosan.
- Mert nem tudom.
- Hát mért nem kérdezte meg tõle, mikor idehozta?
- Mert tudd meg, oktalan teremtés, hogy Répási János nem
lévén a szószaporítás embere, nem elegyedik a haszontalan részletek szemelgetõ
morzsolgatásaiba.
Ezzel aztán leült Répási egy hosszú asztalhoz, mely tele
volt rakva félig üres palackokkal, poharakkal, kancsókkal, valamint üres
tálakkal, melyeken állati csontok fehérlettek, szóval a déli lakoma romjait
mutatta az asztal, melynél mindössze néhány öreg mester kvaterkázott, Répásiné
asszonyom ellenben nem pihent meg ezzel, sõt csak most ereszté meg nyelvét
kedvére, az öreg asszonyok felé fordulva:
- Nem bánom én, akárki legyen, ha mindjárt valamelyik
álruhába öltözött Esterházy is, de ami szemtelenség, az mégis szemtelenség.
Hogy jut ahhoz Brozik uram, hogy viszi a maga leányaihoz, mint valami megtalált
pecsérkegombát! Ha már az urammal jön ide, no ugye, azt hozta volna magával az
illedelem, hogy nekem vagy az én Katámnak mutassák be, de nem, ide karikázik a
csámpás lábaival és viszi a gyönyörû kisasszonyainak: »Karolinka, Tinka, egy
táncost hoztam nektek.« Hogy ki nem ég a szeme! Hiszen nem azért mondom, mintha
egy és más, az én Katámnak kellene. Minden ujjára három van. Nem hogy táncos,
valóságos kérõ. De nem adom ki a házból, hadd élje még egy kicsinyt világát,
úgyis csak addig a mienk, míg velünk van. Ember legyen, aki kiemeli a
fészekbõl, azt mondom. Válogathatok, ráérek. Egyetlen leány, mindene van. Szép
ember jön, engem ugyan el nem kápráztat, hiszen Kata is szép, nemes ember jön,
no, hát Kata is nemes, Répási de eadem, ügyes ember jön, ügyes a leányom is,
gazdag ember jelentkezik, ejh, hiszen elég vagyona van a Katának, nem szükség
magát eladnia, okos ember kéri, Kata is okos, hanem igen is, ha valami
becsületes, erényes fickó akad, hát nem bánom, vigye Isten hírével…
Ezalatt Noszty felakasztotta puskáját egy diófára s egy pár
szót váltott a Brozik-leányokkal, kik édeskésen vigyorogtak a szemeibe.
- Táncoltak-e sokat?
- Csurom víz az ingem - selypíté Karolinka.
- De szeretném látni - tréfálkozott Noszty.
- No, nézze meg az ember, mindjárt illetlenségen kezdi.
- Láttam önt az este - panaszkodott a másik leány -, de maga
rám sem nézett.
- Nagyon el voltam álmosodva.
- Meg van a puska töltve? - kérdezte a vendéglõs, a fegyver
finom damaszt csövét vizsgálgatva.
- Az egyik csöve.
- Jó volna kilõni - vélte Brozik úr -, az ilyesmi élénkíti a
mulatságot, ez az én véleményem.
- Hát lõje ki!
Brozik leakasztotta és sokáig nézegetvén azt, célzott vele
erre felé, arra felé, ijesztgette a közellevõket, azután megkérdezte a
vadásztól:
- Mit kell meghúzni, hogy elsüljön?
Noszty megmutatta neki, mire elsült a fegyver s nagy
sikoltozás, ijedelem támadt, kivált az idõsebb asszonyok közt, kik szintén több
asztalt ültek körül. Csakhogy itt nem bor volt a cilinderüvegekben, hanem kávé,
melyet otthonról hoztak s víz gyanánt hörpengettek. A kannák citromos vízzel
voltak megtöltve, azokból merítettek a gavallérok a táncosnõiknek s apró
bögrékben szaladoztak vele. A mulatság folyt, de már lankadtan. Majd estefelé
élénkül fel újra. Most délután lusták az emberek. Nagyobb része emészt a fák
alatt, némelyek el is aludtak a gyepen és mélyen hortyognak, ami furcsán olvad
bele a muzsikaszóba, mintha a brúgónak lenne még egy mellékhangja. Alig
tíz-húsz pár ropja még folytonosan a csárdást. Egyik-másik legény kidõl, de
viszont sorba állnak a pihentek s hop-hop, húzzad Rupi, hajrá Rupi, ha elszakad
az a húr, megfizeti ez az úr… Délelõtt még sok mindenféle inger volt. Egy-egy
szerelmes párocska, ha megunta a táncot, szüretelni ment s a venyigék között
bujkálva, míg a szõlõszemeket csipegették egyenkint a lelógó fürtökrõl, sok
egyéb édességhez is alkalom nyílt. De most már le van tarolva a szõlõ, nincs
azon még egres se; Kóta Béni, a hetyke székálló-legény, ki a táncosnõje,
Macskás Terka kívánságára, hogy egy kis szõlõt ehetnék, felkutatta
tõkérõl-tõkére az egész kibérelt területet, utoljára se talált egyebet, csak
egy sündisznót a barázdán, amit csintalan jókedvvel odahajított a táncoló párok
közé. Bezzeg lett riadalom, sikoltozás, rémület. A jámbor sündisznó véletlenül
éppen a kackiás Szüts Mihályné finom habvállára pottyant és megszurkálta. (Úgy
kell neki, minek hagyja nyitva a testét.) Összeesett, elájult, úgy kellett
fellocsolni. Volt nagy gabalyodás, vidámság, nevetés, a kedélyes tréfából kisarjadzó.
Aranyat ér az effajta fûszer ilyenkor, midõn már a fáradtság
jelentkezik, kivált a férfinépnél. Keresztbe áll a legények szeme, mert sokat
ittak, csúnyák, mint az ördögök, hajuk belóg a homlokukba, a bajuszuk lekonyul.
Egyébkor sem csinosak, kevés bennök a daliás elem, szépek csak az úrfiak és a
parasztlegények, kiket a legédesebb, legegészségesebb anya szoptat, a föld; a
gyalu, fûrész, bicskia, olló, varrótû mostoha szüle, ki keservesen táplál,
kajlákra hajlítja lábaikat, görbére a hátukat s valami elkényszeredett,
kelletlen árnyalatot lop be az arcvonásaikba. Hanem a leányféle, az szépen
megterem a mûhelyek környékén is, mint ahogy a muskátli virít a cserépben vagy
a kocsikenõcsös skatulyában is, de az akác nem. A leányok itt is takarosak,
tessék csak körülnézni, egyik szebb, mint a másik és õk nincsenek is még
kifáradva, csak a frizuráik és a toalettjeik mentek tönkre. A szoknya kiszakadt
ráncaiból, a fodrok megtépve, cafatokban lógnak le, de hisz éppen ez a szép,
mert ez jelzi a kapós leányt - a fehér ingváll piszkos a sok izzadt tenyértõl,
némelyik leányon ki is van égetve, mert a gavallér, ki nem fér a bõrébe s égõ
szivarral táncolja a mártogatóst, táncosnõje vállára hajlítván fejét, hogy a
nõi nyak illatától megmámorosodjék, akaratlanul, de sokszor selymaságból is
odanyomja a szivar tüzes végét; fölszisszen a leány a fájdalomra s beáll a
gyors beavatkozás szüksége, az oltás - ami nem kis gyönyörûség a tenyérnek,
mert hát biz az becsúszik ilyenkor tilos helyekre is, ráfogván, hogy a tûz
odább harapózott - szóval alaposan kell eloltani. El is alszik aztán a terjedõ
tûzszikra az ingvállon, vagy a kacabájon, csak kormosszélû lyuk marad utána, de
kigyúl ahelyett az arcokon és a szemekben.
Hát bizony nem uralkodik valami nagy gyöngédség vagy finom
modor. De hát kinek mi köze hozzá, mikor a leányok meg vannak vele elégedve és
így is boldogok? Anyáik, nagyanyáik mind így mentek férjhez - nem lehet hát az
rossz szokás. A táncos legény nem megy a leányok csoportjához, mint az uraknál,
hogy meghajtsa magát a kiszemelt elõtt, hanem csak a félszemével kacsint vagy a
meggörbített ujjával int öt-hat lépésrõl. Ha aztán a jelre több leány rezdül
meg és habozás támad, fennhéjázó móddal jelöli meg az igazit…
- Te gyere ide,
te kis kancsal…
Vagy ahol
elõkelõbb a levegõ (aminõ például itt, a Findura szõlõjében), ott per »maga«
vagy »kegyed« megy ilyenkor a megjelölés. »Maga kis dundi« (ami iparos nyelven
kövéret jelent) vagy »maga, maga nagy szöszke«.
Régóta állt már a »piacon« Tóth Mari is, mert piac az a szó
szoros értelmében, ahol csak a »portéka« van kirakva. Az eladók. Ezek fölött
tartanak szemlét a legények s sokszor fumigative int egyik-másik a kezével,
hogy egy se tetszik neki. A menyecskének semmi helye a piacon. Aki menyecskével
akar táncolni, azt valahol másünnen kell elõkeríteni s ez, mint a birka az
úsztatóba, csak nagy húzódva engedi magát elcipeltetni a tánc helyére, még ha
úgy kopogna is a szeme egy-két forduló után. Úgy kívánja azt az illedelem, hát
így csinálják.
Mari szerényen vonult meg valahol a harmadik sorban, meg se
látszott kis finom arca a sok mindenféle gurgulyafej közt. Egy-egy leányt
kihúztak az integetések vagy a kacsintások mellõle is jobbról-balról, de neki
nem akadt szerencséje. Ami nem csoda, mert igaz ugyan, hogy a szép arc nagy
segítség az ilyenben, meg a szép termet (ámbár azt nem látni a harmadik
sorban), de vannak hathatósabb emeltyûk is, ilyen a nexus a mesterfamíliák és
az ismeretség a legények közt; ahol leány van a háznál, ott rendesen vannak
legényalkalmazottak a mûhelyben, akiknek úgyszólván kötelességük megforgatni a
gazda leányait.
Mari kisasszony különben már megbánta merész kíváncsiságát,
szeretne túl lenni a kalandon, megunta a dangubalást1, talán restellte
is a szobaleánya elõtt, édes örömest ott hagyta volna a »kirakatbeli« helyet,
de az nem volt könnyû, mert a háta mögötti sorok úgyszólván elzárták útját.
Éppen mikor a visszavonulás módozatán töprengett a hamupipõke, egyszerre csak a
sor elõtt terem a vadász s félreérthetetlenül feléje int kezével.
Tóth Mari észre sem veszi; a bal szomszédnéja, egy tömzsi
vénleány löki oldalba:
- Magát hívja az az úr, nem látja?
Egész teste megremeg, minden vér arcába szökken s
elhomályosul elõtte a természet, míg valami jólesõ melegség fut erein. Hát
mégis?
Az elõzõ sorok megnyílnak elõtte (mert rend van elöl) s
mintegy öntudatlanul tántorog ki az ifjúhoz, akire még csak most vet egy
bátortalan tekintetet. Úgy rémlik neki, mintha ismerné valahonnan, mintha már
látta volna valamikor a vadászt, aki gyöngéden fogja meg a kezét (pedig nagy
bolondság, mert még elárulja, hogy nem mesterlegény). De Mari nem vesz ilyet
észre, nem lát, nem tud már semmit, átveszi fölötte az uralmat a zeneütem;
meglendíti piciny lábát s azok szárnyakká válnak azon nyomban; száll, száll,
ismeretlen világokon át. Pedig ez még csak a lassú, a lépegetés költészete.
Kellemmel teljes, elõkelõ mozgás, de már ki-kicsillan belõle a szilajság
gyulladozó szikrája. Táncos a párját elereszti persze csak azért, hogy aztán
elfogja, negédesen illegeti, hajlongatja magát elõtte, Mari egy kicsit járatlan
a csárdás zamatos fortélyaiban (hiszen Amerikában nem tanulhatta ki), nem tud
elosonni kacérkodó incselkedéssel s elvegyülni idegen párok közé s mikor már-már
megfogná legyeskedõ kedvében a táncosa, kisiklani karmai közül a pillangó
illanásával, csalafinta kanyarodással, pedig csak úgy szép a fogdosó, ha nehézséggel jár. Ezúttal
ugyan nem virtus; ott fogja el, úgy fogja el, ahogy akarja, mint a pihegõ madárkát.
A Rupi rárántja a frisset. No,
most kell megnézni. Most jön a kopogós. Ejh, de tudja. Majd átkapja a Mari
derekát két kézzel, föl-fölemelgeti, le-leeresztgeti filigrán táncosnéját,
mintha piskótát mártogatna édes tejben. Harmatozik immár a homloka s lóbálódzik
hajában a sárga rózsa… jaj, már le is esett.
Lehajlik
érte Noszty hirtelen, de csak azt a kezét fejti le a leány derekáról,
amelyikkel fölveszi.
A leány is
leveszi a vadász válláról az övét s a rózsa után nyúl.
- Nekem
adhatná - mondja a vadász.
- Minek az
magának? - feleli az vissza (Most hallják elõször egymás hangját.)
- Hát csak.
Eltenném magamnak.
- Úgy sincs
már meg a szára - ellenkezik a leány csendesen.
- Hiszen
éppen azért, mert nem veheti már hasznát.
- No, ugyan maga meg nagy hasznát veszi - évõdik Tóth Mari.
- Ideadja?
Mari vállat vont, mire Noszty Feri az inge hasadékán át a
keblébe csúsztatta a rózsát, de elõbb megcsókolta.
Kigyúlt erre a leány, mint a láng, röstelkezni látszott, úgy
érezte, hogy egy kicsit tovább ment egy ismeretlen, alantas állású ifjúval, de
ez csak egy pillanatig tartott, hiszen nem is õ van itt voltaképpen, hanem a
szobaleánya, Kovács Klári és ami a rózsát illeti…
- Hiszen
nem az enyém - fejezte be a gondolatát hangosan.
- Hogy nem
a magáé? - csodálkozott Feri ravaszul -, hiszen errõl a fejrõl esett le, vagy
talán ez a fej se a magáé?
Mari az
ajkaiba harapott és nagy zavarba jött, hogy most majdnem elárulta magát a
fennhangon való gondolkozással, lesütötte a fejét és mosolyogva mondá:
- A fej
ugyan az enyém, de úgy érzem, mintha nem az enyém lenne, mert egy kissé
elszédült a táncban.
Feri erre
rögtön abbahagyta a táncot és az álldogáló táncosnék sorához vezette.
- Pihenjen
meg egy kicsit, de még talán jobb volna, ha leülne valahol, talán ott az
asztalnál, ha helyet szorítanának. Nincs ott valami ismerõse?
- Nincs,
nincs - felelte kedvetlenül, mert egy csöppet sem volt még elfáradva és csak
zavarában, kifogásnak rántotta elõ a fejszédülést; szeretett volna még
táncolni.
- Hogyan,
senkit se ismer? Tehát nem pápai a kisasszony?
- Sem pápai
nem vagyok - mondá halkan -, sem kisasszony.
Noszty
ijedten látszott fölszisszenni:
- Oh
Istenem! Hát már férjnél van?
- Nem úgy
értem - felelte szégyenlõsen, miközben a kendõjével legyezte magát.
- Hanem?
- Úgy, hogy
én csak szegény szobaleány vagyok, egyszerû cseléd.
Ez a
fölfedezés láthatólag elkedvetleníté Nosztyt; hozzátartozott ez a szerepéhez,
melybe apránként kezdett belejönni. Úgy tett, mintha egyszerre nagyon
elhidegült volna, elbocsátotta a Mari kezét.
- Nem gondoltam volna - mormogta csendesen.
A leány kíváncsisága föl volt már ezzel piszkálva.
- Hát mit
gondolt?
- Tudom is
én? Mit gondol a seregély, ha valahol egy szép szõlõfürtöt lát? Csak nem hiszi
talán, hogy ez akkor azt mérlegeli, a gróf tõkéjén nõtt-e az vagy egy
közönséges zsellérén?
- Hanem
megeszi, ugye? - felelte rá Mari hirtelen. - No, köszönöm. Maga engem meg akart enni.
- Miért ne?
Hiszen megenni való.
- Ugyan menjen! Talán mézeskalácsos, hogy olyan pazarul
bánik a mézes szavakkal?
Noszty kitért a felelet elõl, vagy nem hallotta a
megjegyzést, mert megfordult és körültekintett a tarkabarka mulatozók
csoportjain.
- Sehol se látok valami ülõhelyet - mentegette magát
bosszúsan -, s nekem sincs itten ismerõsöm.
- Alkalmasint maga se idevalósi.
- Én csak átutazó vagyok, de megálljon, látok valamit…
Noszty észrevette a pónit, a Répási uram hordóját, ott állt
kipányvázva a gyepen, az ördög se törõdött már vele - hát bizonyosan üres.
Otthagyta tehát Marit és fölkereste a szabót, hogy engedje
át a pónit egy a fáradtságtól kimerült leánynak ülõhelyül.
- Hm - dünnyögte Répási -, a hordó is kimerült, a leány is
kimerült, hát összeillenek.
- Elvihetem?
Répási uram felhajtott egy pohár bort s nagy lendülettel
felelte:
- Egy kõsziklát láték idejövet, mely kettérepedt, hogy
helyet engedjen egy vadrózsának, mely nem tudott a kõ alól kinõni; Répási János
se bugyborékolhat kegyetlenebbül, midõn egy rózsabimbó számára az elhelyezés
mivoltja helyeztetik tárgyalás alapjául, és mikor Répási Jánosnak meg sem kell
repednie emiatt.
Feri hát odagurította a hordót a leányok csoportjához és
megkínálta Marit a leüléssel.
- Tessék, édes lelkem, üljön le. - Ez a lelkem megszólítás
is most már stílszerû volt a vallomás óta. (De ‘iszen érti magát a gyerek.)
Az ülõke
elhozatala olyan nagyszerûen gavalléros tettnek tûnt itt fel, mint mikor herceg
Montrose bíborköpönyegét teríté le a sárba, hogy egy hölgy száraz lábbal
léphessen ki a kocsiból a csónakjához. Az általános figyelem Noszty és Mari
felé fordult. A bámulat megaranyozta Nosztyt. Ejnye, de csinos fiú! De ugyan hova tette a szemét? Az irigység nyilazni
kezdte Marit. Ki lehet? Honnan jött? Ki ismeri?
- Furcsa puska -
ereszté ki fullánkját Répásiné. - Úgy áll rajta a ruha, mintha vasvillával
hányta volna rá valamelyik béresünk.
(Ezzel azt is
jelezte az ifjúság elõtt, hogy béreseik vannak odahaza és pedig többen.)
- Úgy mórikálja
magát, mint valami úri kisasszony - vélte Komádi Józsefné asszonyom, a csinos
fûszeresné, a bencésekkel átellenben.
- Pedig csak
szobacicus - világosította fel Erzsi, a hajadon húga -, mert éppen mellettük
táncoltam, mikor azt mondta a vadásznak, hogy õ csak cseléd.
- Ejnye, a
szemtelen! - pattant fel Csömör Andrásné, kinek már meglehetõsen félre állt a
kontya, mert tisztelõje a boritalnak. - Hogy mer ide tolakodni, rangbeli
perszónák közé? Nem hordóra kellene ültetni az ilyet, hanem kalodába.
- Nono, nem
cseléd az - csillapította Kevély Istvánné a megbotránkozókat. - Nem látják
kegyelmetek, hogy milyen harmatos fehér keze van; nekem is ilyen volt, mikor még
kisasszony voltam (a kántor leánya volt S.-Vásárhelyrõl), aztán milyen
gyémántos arany karperec csillámlik a kézcsuklóján.
- Persze. Tudjuk
- gúnyolódott Somrói Veronika, a vénleány, aki ugyancsak ki volt festve és jól
tudta, hogy mit ér a látszat. - Bizonyosan a kegyelmed ura csinálta.
(Kevély István
uram ugyanis rézmûves volt.)
Úgy Noszty, mint
Mari, semmit sem sejtettek e fenekedésekrõl. Noszty leültetvén a kisasszonyt,
elvegyült a tömegek közé. Érezte, hogy a Voglányban kifõzött terv jobban
sikerült, mint remélte és most már fejlõdésképes, de nem szabad rohamosabban
érlelni. Egy kis idõt hagyott Marinak, míg lelke fölszívja a beadott mérgeket.
Már szinte megijedt, hogy többet adott be belõlük, mint
kellene. Csak egy kávéskanállal egyszerre - így diktálja az okosság. - Azért
hagyta ott egyedül.
Marinak úgy tetszett az elmúlt negyedóra, mint egy szép,
kedves álom, melybõl még kár volt fölébredni. Okolta magát, amiért elriasztotta
a táncosát, azzal a vallomásával, hogy szobaleány. »Mindegy - sugdosta a hiúsága
-, tetszettél neki, az bizonyos, nyilván beléd szeretne, ha volna rá alkalom, s
ha nem lennél cseléd, hanem valami mesterleány.«
Hisz az is vagyok - felelgette önmagának -, pékmester leánya
vagyok, csakhogy a kifli-királyé, királykisasszony…
Bolondság, bolondság - fûzte odább a gondolatait, miközben
visszaigazgatta azokat az engedetlen hajszálakat, melyek kirázódtak tánc közben
a fonatból és az égõ arca körül repkedtek, amint magára hajtotta a szelet
csipkekendõjével. - Kétségtelenül hibáztam és ha a mamáék megtudják, nagy
patália lesz belõle… Jaj, Istenem, csak meg ne tudnák! És ha már elkövettem a
hóbortot, legalább mulattam volna, de elrontottam a mulatságomat a vallomással.
Ez volt tõlem a második ostobaság. Azt értem el vele, hogy most itt hagyott a
gavallérom faképnél. Ejh, mindegy. Hiszen a voltaképpeni cél mégis el van érve.
Egy legénynek megakadt rajtam a szeme, hát mégis szép vagyok valakinek…
S egy
kedves, szelíd mosoly osont el ajkain.
Aztán nem
is az utolsó legény szeme akadt meg rajta, hanem a legcsinosabbé valamennyi
között. Két dióbarna szem, finom, vékony bajusz fölött. Megint elkezdte fejét
törni, hogy honnan olyan ismerõs neki a fiatalember. S e végbõl ismét
fölkereste a tekintete. Oh, csakis evégbõl. Hopp, megvan, eszébe villant. A Vörösmarty
»Szép Ilonká«-jának illusztrációiban szakasztott ilyen a vadász, akibõl aztán
Mátyás király hámlik ki.
Noha
kitalálta, mégis önkéntelenül is figyelemmel kísérte a vadászt. Röstelkedve
érte magát ezen a hóbortos érdeklõdésen, fülig pirult, de (s ez a gyanús) azon
nyomban megtalálta a mentséget, amivel a belsõ kisbíró száját bedugta. Ejh,
ugyan mi van abban? Hiszen ki érdekelje az idegen tömegbõl, ha éppen az az egy
ember nem, akinek megtetszett? E sokaságból kétségkívül leginkább õ áll hozzá
legközelebb… azaz csak állt. Ámbár ki tudja? Hiszen miért ne jöhetne még
vissza?
Tehát már
várta. Várta anélkül, hogy tudná, hogy várja. Feri hidegen, közömbösen
õgyelgett, majd itt, majd ott tûnt fel, beszélt egy kicsit Brozikkal, majd
Répásival, ezzel az utóbbival koccintott is, miközben odajött a Répási-leány, a
szikraszemû, megösmerkedett vele s egy darabig beszélgettek, nevetgéltek. De
micsoda kedvetlenítõ nyugtalanság lepte meg Tóth Marit ezalatt, szeretett volna
már hazamenni, de nem volt ereje fölkelni a hordócskáról.
Próbálta
elterelni gondolatait a vadászról, de nem egészen sikerült, majdnem akaratlanul
is rátévedt a tekintete s kísérte mindenüvé, látta, amint elválik a
Répási-leánytól (no, hála Istennek), megkönnyebbszik, érezte; most egyenesen a
leányok sora elé állt a vadász szemlét tartani, hogy táncosnét válasszon
közülük, sokáig nézett ide, oda, bizonytalanul, habozva, aztán mintha nem
talált volna senkit, eleresztette a jobb kezét, mellyel inteni szokás és elment
a sor elõtt, kezeit hátra téve. Így ment el Mari mellett is, lassan,
gondolatokba mélyedve, anélkül, hogy észrevette volna, csak mikor már áthaladt,
fordult meg, s mintha csak történetesen esnék, hátra szólt:
- No,
kipihente már magát?
A Mari
szíve elkezdett hevesebben dobogni, de ezt magának se merte bevallani.
- Körülbelül - felelte.
- Nem táncolnánk még egy kicsit? - kérdé nevetve.
- Nem bánom - mondá a leány fojtott hangon és felemelkedett
ülõhelyérõl.
A hordóra rögtön leült Süvegjártó Ágnes. Noszty elkezdett
táncolni, de alig perdített egyet-kettõt Tóth Marin, mikor a selyma Guba Pali
fölhajította duhaj kedvvel a Kolotnoki Jóska selyempántlikás kalapját a diófára
s az ott maradt lógva fent a gallyak között. Kolotnoki fölmászott a kalapjáért
s ha már egyszer ott volt a magasban, az a gavalléros gondolata támadt, hogy
miután a banda éppen a fa árnyékában állva muzsikált, leereszt a Rupi
hegedûjébe egy ezüst forintost. A forintos azonban a prímás orrára esett, úgy,
hogy abból legott megeredt a vér. Látván a saját vérét folyni a kabátján (ámbár
a cigány szereti a pirosat), ezúttal rémülten ejté el hegedûjét, valóságos
halálordítást hallatva, mely csak fokozódott azáltal, hogy a szerencsétlen
hegedû éppen egy kõre esett és megrepedt, amely körülmény folytán
stradiváriusszá lépett elõ. Nagy galamuta támadt ebbõl; Rupi jajveszékelésbe
tört ki drága hegedûje miatt, a banda többi tagjai, látván vezérük
katasztrófáját, keresztbe tették vonóikat, a brácsás vízért szaladt, lemosni a
Rupi arcát.
- No, mi az? - riadtak fel a táncosok. - Hát miért nem muzsikáltok,
hékás?
Rupi még mindig kiabált, átkozódott cigány nyelven, mire a
többiek is nekibátorodának:
- Nem urák ezsek - mondá a flótás és kezdte a flótáját a
szarvasbõrtokjába csúsztatni.
- Reselt figét ezseknek, nem muzsikát - vélte a cimbalmos -,
szúrják le elíbb a hegedí árát!
Nosza odaugráltak a rendezõk a sztrájkolókhoz, észretéríteni
igyekezvén az elkeseredett Rupit, hogy így, amúgy, hiszen Kolotnoki jót akart,
pénzt hagyított le, ki tehet arról, hogy rossz helyre esett, hiszen a pénznek
nincsen esze (pedig dehogy nincs). Rupi váltig csökönyös maradt, míg végre
tömérdek huzavona, fenyegetés, gorombáskodás, könyörgés után sikerült õt
megnyugtatni tíz forintnyi kárpótlás ünnepélyes ígéretével, ami nem is volt
túlzott összeg, ha meggondoljuk, hogy az utolsó stradiváriuszok egyikének
összetörését volt hivatva fedezni.
Míg az alkudozások tartottak, a sokáig húzódó szünet bõ
alkalmat nyújtott a csevegésre, azokról a bizonyos csacsiságokról, melyek
semmiképp se alkalmasak a följegyzésre.
- Még nem is kérdeztem, hogy hívják? - kérdé Noszty.
- Találja ki!
- Juliskának?
- Nem.
- Hát hogy?
- Klárának.
- Klára szép név, de hát a vezetékneve?
- Minek azt tudni? - vélte Tóth Mari. - Ne legyen olyan
kíváncsi.
- Arra gondoltam, hogy ha talán egyszer kedvem jönne levelet
írni.
- Nekem? - szólt a leány ijedten. - Oh, hiszen az
lehetetlen.
- És ugyan miért volna lehetetlen? A posta elviszi akárhova.
Mari habozott egy percig a felelettel, miközben fülig
pirult.
- Az asszonyom sohase engedne meg ilyen levelezést.
- Különös asszonyság lehet - jegyezte meg Noszty vidáman -,
csak nem valami apáca fejedelemasszony?
- Nem, nem, de
mégis…
- Egyszerûen ne
mutassa neki a levelet.
Mari nem felelt,
de Noszty örömét találta õt ebben a kérdésben megkínozni, sarokba szorítani.
- No, ne
okoskodjék hát, Klárika, mondja meg a címét kérem - rimánkodó, lágy hangon
ismételgette -, mondja meg, ne keserítsen meg, hiszen olyan szomorú még
gondolatnak is, hogy sohase lássam többet… de persze maga nem bánja…
- Hát mit
tehessek? - rebegte bizonytalanul, nagy zavarral.
- Mondja meg a
címét és a többit bízza rám - suttogta a vadász mámorosan.
Tóth Mari
megrázta a szép fejét tagadólag s álmatag tekintetét lesütötte.
- Nem mondhatom
meg, éppen azért, hogy ne írhasson… nem akarom.
- De hiszen nem
mutatná meg az asszonyának.
- Meg kellene
mutatnom - felelte akadozva -, mert tudja meg az igazat, mert, de ne nevessen
ki kérem, nem tudok olvasni.
- Oh, szegény
kicsikém! Szegény kicsikém!
Jó szerencse, e pillanatban
megszólal a zene, mozgásba jöttek megint a lábak és megpihenhettek a nyelvek.
Mari szabadabban lélegzett, Noszty azonban a boldogtalan szerelmest adta,
dacosan szegte le fejét s elfordította táncosnéjától. És mintha keserû érzései
annyira kicsordultak volna, hogy a lábába is jutott, vad szilajsággal járta a
táncot. Ahol ni, Brozik uram is beugrott s éppen Répásiné asszonyommal (mintha
elefánt táncolna a tehénnel), mindkettõjükrõl csorgott a verejték, a Brozik
nagy tokája ide-oda rengett, míg a Répásiné pufók arca szinte már a kékbe
játszott a fölhevüléstõl.
- Talán már elég
is lesz - lihegte. - Öregek vagyunk már, szomszéd.
- Többet ér egy
negyedórai napfény télen, mint egy egész napfényes hét nyáron. Ez az én
véleményem, szomszédasszony lelkem.
Széles jókedvben,
ott rezegtette magát és méltó terhét közvetlen Noszty mellett, miközben
barátságosan ütött rá a vállára:
- Sose halunk meg, vadász uram.
Noszty dühösen fordult meg, hogy megfenyítse, aki vele
komázni mer, de meglátván Brozikot s eszébe jutván, hogy hol van, egy mély
sóhajjal felelte:
- Bárcsak már meghaltunk volna!
- Hát mi a baj, haj, haj, hopp?
- Nem akar a rózsám szeretni - nyögte ki keserû panaszát a
vadász, mire úgy látszik, megesett a táncosnéja szíve, önkéntelenül hozzásimult,
szinte hozzátapadt.
Delejes áram futott erein keresztül s szenvedélyesen magához
szorította - pedig ez már nem is tartozott a szerephez.
- Nem tud olvasni? - suttogta lázasan. - Hát a szemekbõl se
tud?
- Nem próbáltam - lihegte a leány ábrándosan. - Jaj,
agyonszorít!
Legott elbocsátotta a derekát, aztán már csak elõtte
cifrázta, szép, formás mozdulatokkal, daliásan, mind a két kezét a csípõjére
téve. Addig-addig iregtek-forogtak, míg egyszer csak odaértek a cigány elé.
Feri egy bankót csúsztatott titokban a prímás tenyerébe s
parancsoló mozdulattal kiálta rá:
- Ácsi
more! Ez jön most.
S dalolni
kezdte, táncosnéjára szegezve izzó tekintetét (nem volt ebben semmi mesterkélt
többé):
Nézz rózsám a szemembe,
Mit olvasol belőle?
Mari eleinte
puszta szónak vette s inkább lesütötte a szemeit, semhogy bele mert volna velök
nézni a vadászéba, fáklya a fáklyától gyúlik, jaj, dehogy nézne oda, hanem a
legény nem engedte, s addig ismételte a dal első sorát, mindig csak azt
húzta a cigány is, hogy feltűnő jelenetté kezdett fajulni - akkor már
mégiscsak célszerűbb, ha belenéz.
Rávetette
búzavirágszín szemeit, csak egy villanásra találkozott a négy szem, csak annyi
ideig, amennyiig a nyíl egy falevelet áthasít (de talán az is sok volt), aztán
lehunyta, mintha megperzselődtek volna, rájok húzódott pihentetőül a
selyemrojtos szemhéj.
Mit olvasol belőle?
Ugye azt mondja,
Ugye azt mondja…
Dalolta Noszty
tovább, miközben megfogta a Mari kezét:
- No, hát
mondja már, hogy mit mond, mit olvasott ki?
- Azt, hogy
maga bolondot ûz belõlem - felelte a leány tündöklõ mosollyal, amely elárulta,
hogy maga se hiszi, amit mondott.
A párkák keze azonban sohasem pihen egészen, váltig új
szálak fonódnak le a guzsalyaikról. Kolotnoki Józsi nagyon zokon vette a flótás
mondását, hogy õk nem urak s hangulatot kezdett csinálni a rendezõk közt
amellett, hogy ezt meg kell torolni, a flótás szemtelenkedett velök, ezt nem
viheti el szárazon, meg kell a flótást verni, hogy lepedõben vigyék haza, ezt
kívánja az iparos ifjúság becsülete. Ebbe bele is nyugodtak a többi rendezõk,
mert a becsület egyugyanazon koszttal táplálkozik, eltérõ vélemények csak arra
nézve voltak, hogy most lasnakolják-e el a flótást, vagy csak a szüreti
mulatság legvégén? Sõt volt egy harmadik indítvány is, a fiatal Broziké,
melyben szintén bennfoglaltatott az elagyabugyálás, de úgymond, elõbb be
kellene bizonyítani, hogy urak vagyunk, ez pedig akként volna keresztülvihetõ
célszerûen és olcsón, ha valahogy egy négyest lehetne összehozni, mert a négyes
okvetlenül imponálna a bandának s nagyra nevelné a mulatság tekintélyét a
külvilágban is, ha híre menne a városban, hogy négyest is táncoltak a szüreten.
Úgy ám, négyest, de ki tud négyest táncolni? Nagy dolog az!
Arra sincsen módja a szegény mesterlegénynek, hogy a fejét megrakná
mûveltséggel, nem hogy különbözõ ismeretek jussanak még a lábaiba is. Hiszen
gyönyörû volna egy négyes, nagy eset volna, szó sincs róla. Findura bácsi
holtig kevélyen emlegethetné, hogy valamikor négyest táncoltak ebben a
szõlõben, de azért mégse tanácsos buga fõvel neki ugrani, mert hátha valami
világraszóló felsülésbe vagy nevetségbe lyukad ki a dolog, hanem egy kis
elsõdleges tapogatódzás nem árthat, hogy ki tud, ki nem tud s hány pár állna ki
a döntõ percben?
A fiatal Brozik bízatott meg ezzel, mire sorba vette a
fiatalságot s így jutott el Nosztyhoz is, megszólítván õt illõ módon:
- Szokott kegyed négyest táncolni?
- Csak nem akar engem táncosnénak? - kérdé nevetve.
- Szeretnék egy négyest rendezni, ha elég vállalkozó akad.
Noszty a táncosnéjához fordult.
- Akarna velem egy négyest táncolni?
- Miért ne? - felelte Mari odaadón.
Úgy látszik, több helyütt is szerencsével járt a kis beesett
szemû Brozik, mire hirtelen nagy nyüzsgés-mozgás támadt, mint a futótûz terjedt
el a hír, hogy négyes készül, ami csodálatosan fölajzotta az idegeket és emelte
az önérzeteket. Mindenki nagyobbnak, elõkelõbbnek érezte magát egy fokkal,
kivévén azok a leányok, akik nem tudtak négyest táncolni s marcangoló
lelkiismeretfurdalással mélyedtek el múltjukban elõforduló olyan mozzanatokba,
melyek lehetõvé tették volna a finom tánc elsajátítását.
A rendezõk lázasan futkároztak ide-oda a nagy esemény
küszöbén. Ezer és egy kérdés merült most fel (nem olyan könnyû ez, ahogy
látszik). Megtanácskozandó, miképp történjék a megszólítás: Urak, hölgyek vagy
pedig: Férfiak és nõk? Természetesen urak, hölgyek. De az egyes figurák
egymásutánjával és elnevezésével sem volt egészen tisztában Brozik úr, hiába
tanulta a mészárosságot Bécsben. Ezeket bizony magával Rupival kellett
megbeszélni, evégbõl fölfüggesztették a táncot s újólag kisöpörték és
kiegyengették a tánchelyet.
Noszty ezalatt elbocsátván táncosnéját, hogy a négyeshez
majd visszatér, fölkereste idõsb Brozik uramat, hogy valami ennivalót kerítsen
tõle, mert a gyomor is megköveteli a magáét - kivált olyan sovány ebéd és annyi
testmozgás után. Hanem iszen egyéb se kellett, csak jeleznie, hogy éhes.
Ha eddig senki se törte magát õt észrevenni, vele
megismerkedni, míg semmire se volt szüksége, most bezzeg tízen is rohantak az
élelemmel rakott kosaraikhoz, fölséges hideg pecsenyék: malacok, ludak,
foglyok, nyulak, torták, fánkok és nyalánkságok kerültek ki a sustorgó zsíros
papirosok közül.
- Ide, ide, öcsém uram. Ebbõl tessék, kedves öcsém! Ne vesse
meg a mienket. Tiszteljen meg minket is.
Ha nem álltak is egészen jó lábon a finom elõkelõ tónussal,
de a magyar vendégszeretet a maga teljességében duzzadozott. Tartaléknak
eldugott pókhálós palackok kerestettek elõ ugyancsak a kosarakból vagy a
krispinek és köpeny zsebeibõl, zöldesbe játszó aranyszín nedveikkel, melyek a
városi pincékbõl öreg korukban származtak vissza a hegyre, melytõl eredtek.
Egymásra licitáltak a jó emberek. Ebbõl egyék, ez a jó! Mi az a poharában?
Ugyan öntse ki azt a lõrét! Eh, ne hallgasson azokra, kóstolja meg az úr az enyimet!
Így kínálgatták fölváltva, azt se tudta már, mit egyék, mit
igyék, a sok szívességtõl, a veszprémi püspök se dúskál annyi jóban, le is
telepedett az asztalhoz nagy kényelmesen, de még jól se lakott, már a cigány a
négyes akkordjait kezdte jelezni, a párok immár sorakoztak kétfelõl és a
rendezõk harsányan kiáltoztak.
- Urak, hölgyek! Kezdõdik a négyes! Ide, ide a sorba! Ej no, gyûljenek már, kutya
mérges teremtette.
Noszty is
felugrott, sietett megkeresni a táncosnéját. Körülnézett a leányok hullámzó
során, de sehol sem látta Tóth Marit, hanem ahelyett megpillantotta Bligit, a
dogot, amint ott somfordált a leánypiac túlsó szélén. Aha, a Bligi kiszabadult
és idejött. No, ahol a Bligi van, ott kell lenni közel az úrnõjének is.
Abba az
irányba indult egyenest és most már meg is pillantotta Tóth Marit, felismerte
az aranyszínû hajkoronáról, ámbár háttal állt, egy csenevész barackfa levelei
által részben elfedve, egy másik leánnyal beszélgetett, aki széles karimájú,
lilapántlikás szalmakalapot viselt, mely csak az állát engedte láttatni
messzirõl. Úgy látszik, élénken folyt közöttük a beszéd. Vajon kivel
barátkozott meg?
Most
egyszerre fölvetette fejét az idegen nõ s Noszty lábai megdermedtek, arcát
halaványság lepte el. Az, akivel Tóth Mari beszélgetett, Velkovics Rozália
volt, az õ egykori menyasszonya Trencsénbõl.
Velkovics
Rozália! Álom-e vagy valóság? Talán csak hallucináció, kísértet, mely a saját
lelkiismeretébõl kél ki? Hiszen mit keresne itt Velkovics Rozália? És hogyan
eredhetne beszélgetésbe éppen Tóth Marival? Annyi véletlen nem fér egy
kosárba!… És mégis õ az, testestõl-lelkestõl, minden mozdulata rávall, õ szokta
hol leszegni, hol fölhajítani fejét, mint a kényes paripa, a kezét is úgy
lóbázza, nem minden kellem nélkül, sõt a lencse is ott van a balszeme alatt.
Jaj, csak valahogy meg ne látta volna, mert akkor minden elveszett.
Egy
másodperc alatt kellett átgondolnia és mérlegelni mindent. Szent Isten, milyen
szerencse és szerencsétlenség egyszerre!
Világos
volt, hogy futnia kell innen, nehogy meglássa, ha meg nem látta eddig. De mit
szól ehhez Mari, ki tán már várja e pillanatban táncosát? A táncos nem lesz
elõ, az már bizonyos. Nagy szégyen, hogy megszökött, de legalább mégsem romlik
el minden, mert egyet-mást meg lehet késõbb magyarázni, de ha kisül, hogy ki õ,
hitvány partivadászattá durvul a mai bájos kaland.
Pedig ez a
játék már nem megy babba, nemcsak Mari hozományáról van már szó (hiszen még
elég pénzes leány akad az országban), hanem az õ szívérõl is, mely nyugtalanul
dobog és hánykolódik.
Önkénytelenül
megfordult s mindenekelõtt belevetette magát a hullámzó embertömegbe, hogy
észrevétlenül a puskájáig jusson s minél elõbb elhagyja ezt a veszedelmes
helyet, de amint az asztalokhoz lopta magát, hol a puskája és tarisznyája volt
felakasztva, a Répási uram háta mögötti szilvafán, felette kockáztatott
vállalatnak látszott a tárgyak leakasztása, mert a körülülõk alkalmasint
észreveszik, Brozik és Répási tartóztatni fogják, a rendezõk, akik most
hajkurásszák össze héjaszemekkel a négyes-táncolókat, elõreláthatólag
közbelépnek, hogy ne menjen; ebbõl jelenet keletkezik vagy legalább szóbeszéd
és ráterelheti a Rozália figyelmét… Jó lesz vigyázni! Inkább a puska vesszen,
mint a remény.
Noszty
tehát arra határozta magát, hogy ott hagyja vadászkészségét s mögéje kerülvén
nagy ügyesen a ponyvákból készített szüreti sátornak, észrevétlenül
leereszkedett a hegy legalján elhúzódó árokba, melyet a hegyrõl leszakadó vizek
vájtak ki ott századok óta. Az árokban egy csöpp víz se volt s minthogy kétrét
meghajolva mendegélt benne egy darabig, teljesen láthatatlanná lett.
Csak messze, túl a láttávolon lépett ki onnan, hogy a völgy
pázsitján kanyargó gyalogúton a város felé tartson. Elõlrõl a pápai templom
kettõs tornya integetett feléje komoran, hátulról a négyes egyre bágyadozó
zenéje csiklandozta. Éppen a chaine anglaise figuránál tartottak most. Milyen
jó volna ott lenni, a Mari puha kezét fogva, édes vallomásokat, apró szikrákat
csalni ki belõle. Ki tudja, mi minden történhetnék még?
A nádason innen, a tocsogóknál, vadludak csapatja rebbent
fel, a kukoricásokból nyulak ugráltak ki szemtelen vakmerõséggel. Mert ilyen az
élet. Mikor puskája van az embernek, kerüli a vad, mikor meg nincs puskája, ott
ténfereg a lába alatt.
Igaz, nem valami nagyon érdekelte most a vad, jobban izgatta
az a rejtély: hogy toppant ide Velkovics Rozália? A pokol lökte-e ki magából
vagy az ég küldte, hogy egyetlen húzással elrontsa mindazt, amit az ördög
épített?
De hátha mégsem volt Velkovics Rozália? - Hátha csak
hasonlított hozzá és most õt csak egy képzeletbeli fantom, egy üres árnyék
kergeti a paradicsomból?
|