TIZENÖTÖDIK FEJEZET

MIKOR A LEÁNYOK A GYERTYÁT ELOLTJÁK

Ennyi mindenféle mellékeseményt fiadzott a pápai iparos ifjúság híres somlyói szürete, mely egy nappal előbb zajlott le az általános szüretnél. Tóthéknál természetesen egyetlen szó sem esett róla, a fiatalok hallgattak a kalandjokról, de különben is volt ott most elég anyag a beszélgetésre. Bugri apó azonban estére mégis meghozta a hírt, a csőszök mind jól informált emberek, hogy az istentelen Patkó hír szerint itt járt ma a hegyen s a Findura szőlőjében táncoló pápai asszonyok és leányok füleiből mind kiszedte az arany fülbevalókat (lehetett vagy félvéka egy rakáson), aztán odébbállt. A nagyasszony a konyhában szedte fel ezt az újságot s halálra rémült képpel jött be jelenteni a vacsoránál ülő társaságnak. A két leány jelentősen nézett össze, de szerencsére senki sem vette őket észre, mert a Velkovicsné sikoltása foglalta el a főfigyelmet, melynek kapcsán kijelentette hogy ő egy világért se marad akkor itt éjszakára, fogasson be a sógor és vitesse Pápára a fogadóba, ahol a rendőrség van. Ezt a nézetet Velkovics polgármester úr is osztotta, mert ő ugyan nem fél az ördögtől sem, de nem szereti az éjjeli jeleneteket, ha álmában háborgatják, márpedig, ha Patkó itt tartózkodik a hegyen, akkor okvetlenül ellátogat ide, lévén a Tóth Mihály nábobi híre nagy csalétek.

- Nem volna egy csöpp ép esze, nagyon lenézném - fejezte ki magát -, ha ide el nem látogatna.

Némi bátorság csak Rózánál nyilvánult.

- Ugyan, ne nyugtalankodjék papa, hiszen elég sokan vagyunk, hogy egy ember ne tudjon velünk elbánni. Itt van a bácsi, a kocsisa, a vincellérje és végre itt vannak a puskák - neki pedig nincs is puskája.

- Hát én nem vagyok itt? - sértődött meg az apai méltóság Velkovicsban. - Hát én kutya vagyok? Engem nem is említesz, mi? (Szemrehányólag tekintett a kezeit tördelő Velkovicsnéra.) A saját gyermekem és nem is említ. Mit várjon az ember a világtól, Zsuzsánna?

- Bocsásson meg, apuska, de úgy vettem a dolgot, hogy magát aludni hagyjuk.

- Úgy? Hm. Jó. De honnan veszed, hogy Patkó egyedül van? Miért ne lehetne itt az egész bandája? És hogy puskája sincs Patkónak?

- Mert tudom… azaz csak gondolom - javította ki magát Róza.

- Oh, te macska! Hogy képzeled te Patkót? Bizonyosan parazollal puska helyett. No persze.

A szegény Mari ezalatt remegve ült székén s úgy dobogott a szíve, mint a kis madáré, ha a héja szárnycsattogását hallja.

Velkovicsékat e riasztó hírre ugyancsak nem lehetett volna ott tartani éjjelre, ha a tornyosuló felhõk miatt be nem áll a szuroksötétség, úgy hogy még talán a bagoly se látott ez este s azonfelül a házigazda is igyekezett õket más véleményre téríteni.

- Elõször is Pápára menni nagy megszeppenésre mutatna. Pedig mit szólna ahhoz a világ, hogy a trencséni polgármester megijedt? Hát ki áll már helyt, ha egy ilyen elõkelõ hatósági közeg is elbújik? (Hm, ebben van valami igaz, - dünnyögte Velkovics György.) Másodszor hibás dolog azt hinni, hogy Pápán rendõrség van, vagy hogyha van, ott legyen, ahol veszedelemben forogna. Harmadszor úgy áll a dolog, hogy ha Patkó csakugyan itt van a hegyen és ma hozzánk akar betörni, akkor bizonyosan szemmel tartja a házat, következésképp mindent megtud, azt is észreveszi, hogy a városba szöktök elõle, sõt azt fogja gondolni, a mi féltett kincseinket is magatokkal viszitek, minélfogva útközben fog megtámadni és kifosztani. Márpedig itthon a falak közt mégis könnyebb a védekezés, mint a nyílt úton, ahol bokorból, csalitból egy-kettõre lepuffantanak benneteket. Azért hát szó sincs róla, hogy eleresszelek…

- Hiszen csak úgy értem, lelkem sógor - vágott közbe Velkovicsné asszony aggódó hangon -, hogy nappalra mindig idejönnénk és csak az éjszakákat töltenõk a városban.

- De Zsuzsánna! Hát nem hallottad, hogy lepuffantanának az úton?

- Ellenben nézzük csak - folytatta Tóth Mihály -, mi vár ránk itthon? Valószínû, hogy Patkó ránk se gondol és ide nem jön, annál kevésbé, mert azt hallja, hogy vendégek vannak, meg azért, mert tudja, hogy egy szõlõbeli nyaralóban nincsen értékes holmi és hogy a jómódú ember se hord magával degesz tárcát szüretre. De tegyük fel, hogy betör, nos, hát itt hagyja a foga fehérét. Az én jó Lankaszteremmel magam elbánok három-négy emberrel, a kocsisom huszár volt, bátor ember, Bugri apó hûséges, mint egy vén kutya s azonfelül itt van a Bligi is. Majd akkor nézzétek meg Bligit, mit tud, ha a gazdáit bántják.

- És teringette, itt vagyok én is - verte a mellét Velkovics, a sok biztató szótól átmelegedve. - Hanem csak akkor költsetek fel, ha nagy baj van, mert izé… mert nem szeretek ölni.

Még sokáig tárgyalták ezt a témát, Krisztina asszony pompás puncsot készített, ami igen jólesett, mert megindulván künn az esõ, a szoba levegõje hûvös lett és minél tovább hányták-vetették a Patkó ottlétét, annál többet vesztett félelmetes voltából, utoljára már csak nevettek rajta, hanem azért Krisztina asszony mégis eltûnt egy félórára és gyertyával járván a pincében Klárival, ott egy helyen elásták a használatban levõ ezüstöt, Tóth Mihály pedig arra való tekintettel, hogy Mari nagyon halovány, megnyugtatása végett elküldte Bugri apót a Potornyayék szõlõjébe (a negyedik szomszéd innen), hol villát építettek a kõmûvesek, ezekbõl fölfogadott borsos áron hármat. S ellátván õket puskákkal, egész éjjel ott strázsáltak fegyveresen a ház körül, minélfogva úgy aludt Velkovics uram a kiállott utazás fáradalmaitól eltörõdve és a beszedett italoktól elringatva, mint a tej, sõt mindenki nyugodtan aludt, csak Mari nem, ki egész éjjel ide-oda hánykolódott az ágyban; Róza vele hálván egy szobában, többször hallotta sóhajtani, de úgy tett, mintha semmit se venne észre.

Minden egyéb tekintetben nyugodalmas volt az éjszaka, melynek semmi története nincs, hacsak a Velkovics úr különös álmát nem vesszük, melyet bizonyos transzcendentális ködbe burkolva beszélt el a reggelinél. Ugyanis a szécsényi határban kóborolt álmában Miska sógorával. Ürgét öntöttek a Forgách-féle birtokon, mint annyiszor hajdanta, fiú korukban. A harmadik kalap víznél, mert kalapban hordták a vizet (amit, úgymond, éppenséggel föl nem foghat, mivel szalmakalapja volt), ürge helyett Patkó, a híres haramia ugrott ki átázottan a lyukból és rákiáltván Velkovicsra: »pénzedet vagy életedet«, egyenesen ráemelte a pisztolyt, elcsattantotta a kakast és most jön már a csodálatos, mert a pisztoly nem sült el (persze, nedves is lehetett a puskapor), szóval a kakas nem teljesítette a pisztolybeli kakasok kötelességét, hanem az igazi eleven kakasokét - elkukorékolta magát. Velkovics fölébredt erre s polgármesteri becsületére állítja, így ébren, teljes öntudatnál is hallotta még a kísérteties kukorékolást, mintha a föld alól hangzanék.

Voltak, akik csodálkozának; Kipeczkiné, a szakácsné, aki a tejesszilkét hozta, még keresztet is vetett magára, csak Tóthné kacagott fel jókedvûen.

- No, az bizony az én kakasom volt, amit két tyúkkal együtt tegnap vettem egy somlyóvásárhelyi asszonytól tyúklevesekre, s baromfiól hiányában abba a szobába zártam, a vén ládába, ahol maga hált s nagy örömömben, mikor délután megjöttek, elfelejtettem onnan kivenni.

Az ebbõl származott derültséggel kezdõdvén a nap, annak verõfényében oszladozni kezdett a tegnap esti ijedtség; különben is hangos lett már az egész hegy a szüretelõk dalától, jókedvû kurjongatásaitól és barátságosan nyájas az égnek szálló füstoszlopoktól, melyek a szõlõkben kigyúló tüzektõl származtak. Ekhós szekerek csikorogtak a meredek utakon. Minden vidékrõl összegyûlt malacbandák kóboroltak borháztól-borházhoz, cincogtatva hegedûiket. Pajkos gyerekek lármája verte föl, ami még a csendbõl megmaradt, addig is, míg a must elkészül, sárkányokat eregetve, melyek ott röpködtek a somlyói sólymok útjain. Tegnap, tegnapelõtt még egy-egy hírlap volt lenge testük, a gondolatszabadság futárja mindenik s ma már a gyerekek madzagján fetrengtek és kínlódtak a szellõk játékában.

A hegy benépesedése teljesen helyreállította a közbátorságot. Tóthné kiásta az ezüstjét, sõt ami még megmaradt a Patkó-legendából, annak is a végére járt Tóth Mihály, aki bement Pápára délelõtt holmi csemegéket beszerezni a vendégei számára. Kíváncsian várták, mégpedig vegyes érzelmekkel, milyen híreket hoz.

- Mit hallottál Patkóról? - rohanta meg Velkovics.

- Mindent.

- Vagyis?

- Ott hált a »Griff«-ben. Magam is betértem egy pohár sörre, beszéltem a vendéglõssel.

- És?

- Azt beszélte, hogy csakugyan ott volt az iparos ifjúság szüretén tegnap, aztán meghált a »Griff«-ben.

- Természetesen elfogták?

- Nem biz azt, elment reggel, elutazott.

- Hogyan? Hát nem fogták el? Soha ilyen gyámoltalanságot! - kiáltott fel Velkovics.

- Nem lehetett elfogni - jegyezte meg Tóth Mihály nagy flegmával.

- Nem lehetett? - szörnyûködött Velkovics. - No, azt szeretném én látni. Hát ugyan mért ne lehetett volna?

- Egyszerûen azért, mert nem Patkó volt.

- Hát ki volt? - kiálták erre egyszerre hárman is, csalódottan.

Csak a Mari kisasszony szemein látszott úgy, mintha valami fénycsík futna rajtok keresztül.

- Nevetségesek vagytok a kíváncsiságtokkal - vélte Tóth uram. - Nem volt Patkó, punktum, egy közönséges utas volt, utazgató diák vagy ilyesmi, szóval nem érdekes eset ezentúl.

De így, de úgy - faggatták a gazdát, legkiváltképpen Velkovics Róza -, mégiscsak érdekes volna tudni, ki lehetett s miért jutott abba a hírbe, hogy Patkó. Akarva, nem akarva, el kellett tehát mondania mindent, amit hallott. Teljesíté is aztán azzal a dörmögéssel: »Jaj, kedves húgocskám, ha téged minden ember érdekel, aki nem Patkó, akkor aztán a te kíváncsiságod nagyobb a tengernél és biz azon hajók is járhatnának.«

Föl se vette Róza a bácsi gúnyolódását, ahelyett megcirógatta szépen a borostás szakállát, amire az nyomban beszédessé lett.

- Hogy, azt mondják, ott volt a szüreten, ahol senki se ismerte és valami ismeretlen szép leányba bolondult bele.

Jó, hogy most senki se figyelt Marira, aki oly piros lett, mint a láng, egész a homloka hegyéig.

- Egyszer csak, így beszélik, éppen valami táncra volt foglalkozva fruskájával - folytatá Tóth uram, míg Mari egészen a tányérja fölé hajlott, mintha a csirkecsontokkal foglalkoznék s oda se figyelne, pedig mohón nyelt el minden szót, a szent igét se különben -, keresi a táncosát, hát nincs sehol, de nem lett volna semmi, hiszen nem ritkaság az elugrott táncos, aki kiábrándul a leányzójából…

Mari összerezzent. Az anyja odaszólt:

- Mi bajod, szívecském?

- Megijedtem mama, hogy egy csont akadt meg a nyeldeklõmben.

- Vigyázz, fiam, mert tudok eseteket…

De az esetekbe bele nem bonyolódhatott, mert mindenki a gazdára figyelt, aki következõleg folytatta:

- Van olyan is, aki megmámorosodik s egyszerûen ezért marad el. De itt az volt az eset, hogy az elszökött táncos a puskáját és a vadásztarisznyáját, pedig hallom, mind a kettõ értékes volt, otthagyta. Ez volt a fogantyú aztán a fantáziák élesztéséhez és ahhoz az ötlethez, hogy az ismeretlen nem lehetett más, mint Patkó barátunk. Este azonban befagyott a dolog, mert az ismeretlen »spéci«, aki, hirtelen eszébe jutván valamely elvégzendõ dolga, azzal az elhatározással szaladt be a városba, hogy még visszatér, kiküldte a vendéglõ szolgáját a puskájáért, meghált a »Griff«-ben s ma reggel annak módja és rendje szerint kifizetvén számláját, Isten hírével elutazott.

- Nem tudja a bácsi, hogy hívták?

- Valami Fitos vagy Mikos néven jegyezte be magát a vendéglapra, és hogy igen csinos, kellemetes fiatalember volt…

- Hát aztán mit tud még a bácsi, hogy van tovább?

- Nincsen tovább.

- Kár - mondta Velkovics -, legalább fölkavarta egy kicsit a mi vérünket. Kár az egész Patkóért, hogy így összezsugorodott az eset.

- Mindjárt gondoltam, hogy pletyka lesz - botránkozott meg Velkovicsné. - Nem hiába mondom, hogy az Isten rosszul teremtette az embert, ki kellett volna mérnie a szavakat, mint a búzakalászba a szemeket, hogy ennyi és annyi jut egy-egy emberi nyelv számára, például egymilliárd szó, ha ezeket ledarálta az utolsóig, megdermedne a nyelv és meg nem mozdulna többé, akkor aztán jobban meggondolnák az emberek, hogy mit beszélnek s nem pazarolnák a szókészletüket üres, valótlan fecsegésre.

- Oh, szegény Zsuzsannám, akkor te már régen néma lennél - szavalta Velkovics úr nagy pátosszal.

- Látod, ez az! Ez a haszontalan szófecsérlés - kerekedett felül Zsuzsánna asszony bámulatos nyelvfürgeséggel.

Tóthné eközben a hozott csomagokon jártatván tekintetét, lesújtó fölfedezést tett.

- Ember, te elfelejtettél élesztõt hozni!

Mire Tóth úr a homlokára ütött és mindenféle mentegetõdzéssel igyekezett enyhíteni a felesége bosszúságát, melybe teljesen belefúlt a Patkó-legenda földerítésének érdeme. A nap fõ eseménye az lett, hogy nem hozott élesztõt s most már se kenyeret nem lehet sütni, se kalácsot a kávéhoz, hacsak valaki be nem szalad délután a városba.

Pedig bizony hozott Tóth uram elég élesztõt. Az anyag, melyet elbeszélésével a leányfejekbe kevert, a legtitkosabb gondolataik közé, ott forrt, ott bugyborékolt és elõrelátható volt, hogy bizalmas közlésekre fog vezetni. Róza most már többet tudott, mintsem érdemes lett volna tovább titkolózni. Hiszen már látott, csak még nem jól. Igaz, hogy még csak botorkált, de már ott volt a kényes területen. Azonfelül Róza érdemeket is szerzett, hiszen készséges szövetségese lett Marinak és végre magáról az esetrõl is lehullt a rettenet ruhája. A borzalmas, csúf Patkó eloszlott a levegõben, mint a köd s maradt megint a csinos vadász.

A két leányszívnek okvetlenül meg kellett nyílnia egymás elõtt, mikor esténként levetkeztek fehér függönyös hálószobájukban, eloltották a gyertyát és nem jött álom a szemeikre. A nappali embert betakarja mosolygós, nyugodt, vagy gõgös betanult szerepével és arcával a sötét fátyol, az éj, melyet gyöngén átfest az ablakon beszûrõdõ holdvilág bágyadt fénye, s mint héjából a csiga, kijön a külsõ emberbõl a belsõ ember és elbeszélget magával… Hát bizony csak éppen a helyes szót kell akkor eltalálni a másik léleknek a másik ágyban s két titkos világnak a nyíló kapuja csikordul meg.

- Alszol már, Mari?

- Nem, még nem.

- Arról gondolkozom, hogy ki lehetett az a te táncosod. Van valami különös, valami titokzatos a dologban. Nekem legalább úgy látszik. Nem gondolod?

- De, de - hagyja rá Mari s magára húzza a paplant, hogy csak a szája, meg a szeme maradt takaratlan -, noha kisült, hogy nem az volt, akinek mondták, de hogy is lehetett volna az?

- Hogyan? Te tehát nem hitted Patkónak?

- Soha! - felelte elhirtelenkedve. - Hiszen az lehetetlenség! Csak rá kell nézni.

- Vagyis azt akarod mondani, hogy becsületes kinézése volt?

- Valóban az volt.

- Hm. Szõke volt vagy barna?

- Barna - úgy gondolom.

- Ej, csak gondolod? Az ilyesmit minden leány tudja minden táncosáról és rendszerint csak azokat nem akarja tudni, akik különösen megbûvölték. Ez gyanús tünet. Errõl ismerni meg a szerelmet.

Az ágynemû sustorgott odaát, jele, hogy Mari nyugtalanul mozdult meg erre a szóra.

- Talán nem minden leány egyforma - jegyezte meg fojtott hangon.

- Na, na! Ebben a tekintetben mind egy bordában szõtték.

- Vagyis, hogy te olyan vagy.

- Természetesen, szívecském. Nekem is van egy olyan alakom, akinek az arca éjjel-nappal megjelenik elõttem, örökké látom és mégis örökké szomjazom, hogy bárcsak láthatnám.

- És nem tudod, milyen? - kérdé Mari.

- Tudom, de valami megbénít, mikor másnak akarnám elmondani. Mintha azzal, hogy nem szólok róla, magamnak tartanám.

- No, látod!

- Semmit se látok, mert elõtted, tudd meg, nincs titkom. Kivált mióta azt hiszem, hogy te is titkolsz valakit. Az én alakom csinos fiú, nagy fekete szeme van, mint a bogár. Nos, a te táncosodnak milyen szeme volt?

- Fekete szeme.

- Az én alakomnak keskeny képe van, szép homloka, sûrû szöghaja.

- Ennek is az volt - sóhajtá Mari.

- Ugyan eredj! Te csak rámondod.

- De igazán olyan volt. Úgy írtad le, mintha csak ismernéd.

- No, látod, hogy tudod s elõttem mégis eltitkoltad volna - hányta szemére Róza.

Addig-addig csevegtek a két alakról, hogy egy-egy áruló szó a Mari ajkairól is kicsúszott; szerelemben a sötétség érleli az õszinteséget.

- Ah, Istenem, Mari, úgy látszik nekem, tetszik neked.

- Azt én nem mondtam.

- Ne is tagadd, édesem.

- Nos, ha éppen akarod, hát bevallom, de el ne mondd, kérlek, senkinek.

- Isten mentsen attól, rólam biztos lehetsz, hiszen cseréltünk; titokért titok.

- Aztán látod, úgyis csak olyan az egész, mint a permeteg esõ - sóhajtott fel Mari. - Elmúlt, mielõtt megkezdõdött, köd, semmi.

- Csak egyet nem értek, Mari lelkem, miként akadhatott meg a szemed valakin éppen azokban a rétegekben, ahol tegnap voltál. Még ha legalább Patkó lett volna, Patkót még értettem, Patkó végre is legény lehet a talpán és az igen gyakran elõfordult, kivált a regényekben, hogy az úri leány beleszeret egy délceg brigantiba. Még a szép juhászbojtárt is körüllengi némi költészet, de egy mesterlegénybe beleszeretni, az mégis shoking.

- Ejh, a tied talán valami princ vagy mi?

- Az enyim huszár hadnagy - felelte Róza egy sóhajjal.

- Az enyim is egészen olyan, mint egy civilruhába öltözött huszár hadnagy, de lehetne álruhás gróf is.

- Látnád az enyimnek a termetét, olyan, mint a szarvasé.

- Akár a hajlékony nádszál, olyan az enyimé.

- Hát még a szép vékony bajusza.

- Talán olyan, mint a hõscincéré?

- Kikérem a sértõ megjegyzéseket. A legszebb bajusz az ármádiában, fölfelé kunkorodó.

- Nem különb az enyimnél.

- Az a hamis mosolygása, ha incselkedik.

- És az a szelíd nézése, ha mosolyog.

- Az enyimnek a származása elõkelõ, majd csaknem arisztokrata.

- Az enyim meg abból az arisztokráciából származik, mely nem a királyoktól ered, hanem az Istentõl. Ez a természet arisztokráciája. A királyok arisztokratái közt van tömpe orrú, púpos, csenevész ember, a természet arisztokráciáját ellenben az erõ és a szépség teszi.

- De hát ahol együtt fordul elõ mind a kettõ?

- Mindegy, mégse cserélnék veled.

- Van is neked ízlésed! Tudod is te megítélni.

Így licitáltak egymásra, néha átcsapva némely személyeskedõ, csípõs megjegyzésekre is, amelyekbõl nyilván harag lett volna, ha a nagy versengési buzgalomban olyan jó tulajdonságokat is föl nem hoznak a kegyeltjeik mellett, kifogyván a jelentékenyekbõl, amelyeken okvetlenül nevetni kellett, mint pl. hogy a Róza hadnagya olyan szépen tud fütyülni, mint egy rigó és a Mari vadásza úgy tud pettyegtetni az ujjaival, mint az ostorpattogtatás, a szivarja füstjét pedig az orrán keresztül bocsátja ki.

- Aha! Most kezdelek már megérteni, hogy téged a füstölt orr vonz. No, ilyesmibõl én nem kérek, hahaha.

Lassankint azonban a derültséggel megszaggatott versengésbe belevegyül egy-egy ásítás is. Majmuna álomtündér, bár lomha léptekkel, de teljes bizonyossággal közeledik és betapasztja mézes ujjaival a szemhéjaikat. Pedig ez egyszer módjában lenne nem becsukni, amint tiszte hozza, a szemeiket, esetleg ki is nyithatná, ha akarná; mert tündér lévén, mindenrõl tud, megsúghatná hát nekik igen könnyen… Oh, leányok, leányok, ne bolondozzatok, egymás hegyibe hordva ifjaitok magasztalását, melyik a különb köztük, még össze találnátok zördülni efölött, mikor pedig hiábavaló feleselés az egész, mert egyugyanazon emberrõl beszéltek mind a ketten…

De Majmuna a maga dolgához tartja magát, elaltatja a két leányt, elküldi mind a kettõt folytatni az álmok országában, aminek az eleje ébren történt s mikor reggel fölkelnek és a napsugár betódul az ablakon, egymásra mosolyognak szemérmesen, mint akik már mindent tudnak.

Mégis, bár ezentúl elég érdekes beszélgetni valójuk lett volna, Mari feltûnõen kereste a magányt. Még Rózát is kerülte, órákig elõgyelgett egyedül a szõlõben, töprengve, ábrándozva, lesve az égen úszó felhõket, vajon hova mennek, minek mennek, ki küldi õket? Hát a madarak mi indokból szállnak keresztül-kasul a légi utakon, céljuk van-e vagy csak úgy találomra röpködnek? És ha jobbra száll az egyik, balra a másik, találkoznak-e még valamikor és ha találkoznak, ráösmernek-e egymásra? Honnan tudja a kakukk, hány évet él az illetõ, aki megkérdezte és hátha két ember kérdezi egyszerre, hogyan felel nekik? Mit érezhet a méh, mikor a rózsa kelyhében hempereg? Ilyenféle problémákon törte a fejét, mert bizonyos rokonságban voltak legbensõbb, legtitkosabb tépelõdéseivel, melyek akörül forogtak, nem volt-e konokság, oktalan gõg, köd elöl, köd hátul, elzárni az utat a vadász elõl, hogy közeledhessék? Bizony csúf kegyetlenség volt. Pedig hogy rimánkodott a szegény vadász - kétségtelen az egyedüli lény, aki azért szerette, mert tetszett neki, a testi alakja tetszett.

A világ kerekébõl ugyancsak ki nem esett volna egyetlen küllõ sem, ha megengedi neki, hogy legalább valamely álnévre vagy betûjegyre írhasson neki. Milyen mulatságos lett volna olvasni a leveleit s felelni azokra. Ha más egyebet nem veszünk is, de már magáért a mulatságért kár.

Hogy ezek a kérdések bolygatják Marit, csak Róza vette észre, aki már keresztülment ezen a betegségen s minden szimptomáját ismeri. Az se kerülte ki figyelmét egy-két nap múlva, hogy sokat sugdos Klárával s mert Klári elõtte való nap bent volt a városban, könnyû kitalálni, hogy egyúttal bizonyos nyomozásokat végzett a »Griff«-beli pincéreknél. Vajon mit süthetett ki? Kíváncsi volt, de Mari elzárkózott. Ez ismét új titok. S minden diót külön kell feltörni.

Mi, akik mindent tudunk, amit akarunk, elárulhatjuk, a hûséges Klári csakugyan tudakozódott a »Griff«-ben, de csak annyit tudott meg, hogy a vadász egy-egy forint borravalót adott a pincéreknek, mikor elment. Ugyancsak akkor egy katonatiszt is ott volt szállva, aki ismerte a vadászt, mert beszélgettek együtt, csakhogy az a katonatiszt is elutazott harmadnapra, Isten tudja, hova.

Mindez nyilván megint bõ tápot adott a Mari fantáziájának. Hogyan? Egy-egy forint borravalót adott a szolgáknak, hisz az akkor úr. És a katonatiszttel beszélgetett! Talán barátja is volt. De ha úr, mit keresett volna az iparosok szüretjén? Köd az egész végig, köd és köd. Ki nem igazodik ebbõl a káptalan sem. Ha csak az a kis húsdarab nem, amelyiknek több ereje és biztosabb ítélete van ilyenben a káptalannál.

Csak az öregek nem sejtettek semmit, mindamellett feltûnt nekik, hogy Mari búslakodó s arcába valami fájdalmas vonás lopta be magát. Összerezzen, ha hozzá szólnak, mintha álmából költenék fel. Szemeibõl édesbús melankólia tükrözõdik, nem nevet, nem hancúrozik, nem ugrál odakünn, mint azelõtt, hogy az egész ház víg volt a rezgésétõl, hanem elvonul valahová és órákig elmereng a nagy semmin, elringatja lelkét a falevelek zizegésén. Hisz a falevelek is bizonyosan panaszkodnak, õszi szél sóhajában. Csak azt nem tudni, hogy mirõl.

Az öregek szintén panaszkodnak, beszélik egymás közt:

- Mariska megváltozott. Valami baja van. Se nem iszik, se nem eszik, csak örökké gondolkozik.

Különösen Tóthné faggatja váltig:

- Min gondolkozol annyit? Nem jó az, papnak való az, aki a prédikációkon töri a fejét, de mi szükség neked gondolkodnod, mikor itt vagyunk mi, a szüleid. Nem vagy beteg? Nem kívánsz valamit?

- Nem, nem. Igazán nincsen semmi bajom.

A dologhoz végre, mint legfelsõbb fórum, Tóth úr is hozzászólt:

- Rosszul van fûtve a gép, ez az egész… a gépen fordul meg minden. A somlyói levegõ nem jó neki, tehát nincs jó étvágya s mert nincsen jó étvágya, tehát nincs jó kedve sem. A gépet jól kell fûteni, ez az egész, igaz-e Gyurka?

- Meglehet - nevetett Velkovics -, ti ördöngös amerikaiak többnyire eltaláljátok a dolgot, de ez, ha igaz, egyszersmind azt is jelenti, hogy a gépet olyan helyre kell vinni, ahol jól fûtik, vagyis hazaviszed Marit Rekettyésre, nekünk pedig útilaput kötsz a talpunkra.

- Hohó! Ez ellen tiltakozom, mert ha arra kerülne is a sor, szerencsémnek tartanám, ha itt hagyhatnám nektek a szakácsnét, meg a pincét, meg az éléstárt.

Sor nem került rá. Tóthék most is itt töltötték rokonaik társaságában a vénasszonyok nyarát, úgy, mint máskor, csak az õszi esõzések beálltával utaztak haza. Mari azonban otthon is szomorú maradt, úgyhogy Tóthné asszonyom nagy sopánkodással panaszkodott fûnek-fának, a doktornak, az ispánnénak, a jegyzõnének, a papnénak, a doktornénak és mindenkinek, akivel szóba állott, hogy Mari nagy változáson ment át, az a szilaj, akaratos gyermek most olyan szelíd, jó, mint egy bárány (félek, hogy ez valami rosszat jelent) és hogy olyan szomorú, mint egy szent és olyan halovány, mint egy liliom.

A doktor azt mondta, hogy a szomorúság ellen nem tud medicinát, a jóság ellen pedig kár volna receptet írni; az ispánné, aki babonás asszonyság volt, abban találta a dolog nyitját, hogy a kisasszony nyilván megijedt valamely látománytól s el kellene búcsúra vinni Szent-Malárdra, ahol a csodakútból igyék kilenc olyan gyûszûbõl, melynek mindenike más-más szûz leány ujján volt. (Jaj, lelkem - pirongatta meg Tóth uram a feleségét, mikor ezzel elõhozakodott -, hol a pokolba vegyek én ilyen gyûszût és még hozzá kilencet!) A jegyzõné ráolvasást ajánlott, a legvalószínûbb volt a doktorné gyanúja, hogy szemtõl jött Marira a baj s legjobb lesz szárított levendulával megfüstölni, mígnem a tiszteletesné, Kerekes Dánielné asszonyom csak ennyit mondott magyarán:

- Már az pedig úgy szokott lenni ilyen idõtájt és aki ellopta az orcája pirosságát, instálom, majd meg tetszik látni, vissza is hozza azt. Az efféle tolvajt nem szükséges körözni.