|
Ez az egész
elaboratum ugyan a főispán részére készült (Findzsa asszony adatbeli
hozzájárulásával), de kiszakítva belőle pusztán a voglányi járást, Noszty
Ferenc is hasznát vehette.
Illő
szófogadással mindenben ennek alapján kezdte meg működését járásában,
mindenekelőtt Palojtay Istvánt keresvén fel Drenken. Az öregúr ódon
kúriában lakott, a falu végén. Különben minden ódon volt körülötte. Öreg faóriások
meredeztek égnek a kertben, divatból kiment csézák és bricskák álltak a
kocsiszínben, valamennyi a legjobb karban, mert mindent kímélt és soha semmit
se változtatott. Még a ruháját is mindig ugyanabból a posztóból vágatta. A
cselédei hasonlóan többnyire vén tuskók voltak, egy bérese száz és két tavaszt
számlált (arcképe gondolom meg is jelent a Vasárnapi Újságban). Valaha a
Simonyi regimentjében szolgált, mint huszár s mutogat is őkelme egy
makrapipát, amit a híres versailles-i zsákmányolásból elemelt, mely szerinte
valamelyik francia királyé lehetett. (Alighanem a XIV. Lajosé, incselkedett az
öreggel Palojtay.) Daru Jóska ebben az időben már semmit se dolgozott,
csak pipázott (abból a fent említett tajtékpipából) és nyáron a gyümölcsösre
ügyelt, ami nem volt valami fontos feladat, mert a gyümölcsfák is elaggottak és
nemhogy gyümölcsöt hoznának, de már virágozni is lusták voltak. Bent a házban
is ócska és kedves volt minden, a kályhák, a bútorok és maga az asszony is,
jóval öregebb az uránál, minthogy Palojtay az első felesége halála után
annak anyját vette el, hogy együtt sirathassák az elköltözöttet. Az anyósa, aki
már a nyolcvan körül járt, olyan eleven, fürge volt még most is, mint egy fürj.
Egész nap sürgött-forgott, tett-vett, bodros főkötője szinte
csillogott a fehérségtől. Keményre vasalt szoknyái vígan suhogtak, az
övéhez tűzött kulcsok fiatalosan csörömpöltek. Az egész megyének ő
volt a legtiszteltebb matrónája, kinek hírnevét csak emelte csodálatos
karrierje, hogy anyósból feleség tudott lenni. Pajzán nyelvek azt beszélik,
hogy Károly Albert főherceg látogatása is (amit roppant irigyeltek
tőle a mágnáskodó, nagyobb családok), arra a kíváncsiságra vezethető
le, hogy ezt a világra szóló anyóst akarta látni őfensége.
Palojtay ezentúl
is »mamá«-nak hítta feleségét s példás szeretetben éltek együtt. Bár kétezer
hold földjük volt, mégis a kisebb nemesekkel és lateinerekkel barátkoztak, a
rangtartó uraknak: Nosztyéknak, Rágányoséknak, Homlódyaknak, Horthoknak fittyet
hányva - s innen az óriási népszerűség, mely Palojtayt és Fruzina mamát
környezte.
Zimankós idõ volt február elsején estefelé, mikor a Noszty
Feri kocsija befordult a bontóvári útról Drenknek. Nagy hóbunda takarta a
mezõket és az utakat, csak a varjak feketéllettek a csillogó fehérségen és a
falvak szélein a disznópörkölési helyek. Noha az új fogaton sok kifogásolni
való volt, most mégis nagy kedvteléssel hajtotta Feri, orosz trappereket
képzelve élénk fantáziájával a pejkók helyére. Erõsen elhatározta magában, hogy
az új hivatallal õ maga is új, komoly emberré lesz, de úgy járt, mint a
szenvedélyes alkoholista, mikor pálinkás butykost lát, mindjárt visszaesik régi
nyavalyájába; amint markában érezte a gyeplõket, keblét legott
dzsentri-érzelmek kezdték magasra dagasztani. A cikázó, csengõ-bongó szánok,
melyek részint megelõzték, részint szembe siklottak, felköltötték benne a rossz
démont s azt jártatta mindenek felett eszében, miként tehetne annyi pénzre
szert, hogy egy mutatós négyest szerezhessen. Barátok szerzése volt útjának a
célja, ezt kívánta tõle a sógor. Nagyon helyes, de aztán így egészítette ki az
alapgondolatot: barátokat szerezni, akik zsiráljanak neki. Az eskü emléke,
melyet apjának tett, hogy sohase veszi többé igénybe a váltókat, a csengõs
fogatok zajába fúlt.
Palojtay szûz dohányt vágott a nagy ebédlõben az asztalon,
Fruzina mama pedig a befõttes üvegek felett tartott szemlét, mikor az asztal
alatt heverészõ »Mászlás« nevû híres vizsla morogni kezdett s nyugtalanul
hegyezte a füleit. Minthogy Palojtay és felesége egy kicsit nagyot hallottak, a
vizsla mindig velök volt s õ jelezte, ha valaki érkezett odakünn.
- Vendég jött - mondá Fruzina mama.
- Mégpedig idegen - jegyezte meg Palojtay -, mert megyebeli
úri ember mind tudja, hogy holnap kell jönni.
Hm, biz az finánc is lehet. Be kell takarni a dohánykát. Hamar ráterítettek
egy abroszt s azzal a vendég elé siettek volna a vizitszobába, hogy itt ne érje
õket; de a jött csinos fiatalember megelõzte õket, hirtelen belépett, zúzmarás
bajusszal, kivörösödött fülekkel és orral.
- Kívántam tiszteletemet
tenni kedves urambátyámnál és édes asszonynénémnél - szólt magát illedelmesen
meghajtva.
- Isten
hozott, kedves öcsém - kiáltott fel élénken a gazda -, de ne vedd rossz néven a
gyengülõ emlékezetemnek, hogy nem tudom, voltaképpen ki vagy.
- Noszty
Ferenc, az új szolgabíró vagyok.
Az öregúr
meghökkenni látszott egy kicsit.
- Ej no,
beste lélek, hát te vagy az, akivel a törvényt pofonütötték?
Fruzina
mama közbelépett, eltaszította pajkos dévánsággal az urát a fiatalember elõl.
- Eredj, te
hóhér! Még bizony nem átallod összeszidni az öcsémet a részeges Kaby miatt.
S ezzel
megölelte Ferit és egy atyafiságos csókot cuppantott az orcájára.
- Sokat
táncoltam valamikor az apáddal - szólt és szemtõl-szembe figyelmesen
megnézegette a jöttet. - Éppen ilyen volt valamikor.
- No, ha az
apád képét viseled fiú - kacagott fel az öreg úr kedélyesen, mintegy nyitányul,
hogy most fog élcet mondani -, akkor viseled az én képemet is, mert ámbár nem
szavaztam rá, ez idõ szerint apád a képviselõm. Hozd idább hát azt a
fizonómiádat, amely voltaképpen az én fizonómiám, hadd csókoljam meg magamat.
S most már
õ is összecsókolta az új szolgabírót.
Hanem azért
tovább is tettette magát, hogy haragszik, és el is kezdte legottan indokolni.
- Hát nagyon rám ijesztettél fickó, mert tudd meg, hogy
magyar dohányt vágtam odabent a másik szobában és minthogy ez tilos cselekedet,
ilyenkor fázom a hatósági közegektõl. Még a szívem is elállt dobogni.
- Legalább nem kopik addig - felelte Feri. - Egyébiránt én
örök hallgatásra kötelezem magamat.
- Nem ér semmit. Ennek csak egy orvoslata vagyon - folytatá
az öreg úr -, ha az illetõ hatósági közeg is beáll bûnrészesnek, vagyis aláveti
magát annak a szabálynak, hogy velem együtt szívja ki a felvágott dohányt. Nos,
ráállunk?
- Attól függ, kedves bátyámuram, hogy hány pipányit vágott
fel?
- Hát egy nehány pipányit.
- Mégis mennyit?
- Lehet vagy kétszáz pipára való.
- Tyûh!
Hisz az egy hétig is eltartana.
- Attól
függ, hogy milyen pipás vagy.
- Csak egy
félórára jöttem, urambátyám, hogy magamat bemutassam.
- Bolond
beszéd. Láss a vacsora után, Fruzinka. Nem lehet énnálam, fráter, egy félóra
alatt bemutatkozni. Ne nézz engem olyan semmi embernek! Mert én a
szolgabírámról mindenáron tudni akarom, hogy iszik, hogy kártyázik és hogy
táncol.
- No, hát
jól van - hagyta rá Noszty, hetykén belevetve magát egy karszékbe -, hozza hát
ide bátyám azt a pipát, hadd gyújtsak rá, aztán holdvilágos este van, elmehetek
én éjfélkor is, szívesen teljesítem a kívánságát a vacsoránál. Megpróbáljuk az
ivást és egy kicsit kártyázhatunk is.
- Látom,
hogy jól nevelt ember vagy, hékás, de ne kezdd a hivatalodat mindjárt
sikkasztáson - mert a táncolást már úgy látom, el akarod sinkófázni.
- Hiszen
nem vagyok én medve, hogy a bátyámuram mindenképpen meg akar táncoltatni.
- Medve
bizony nem vagy, hanem gavallér csak talán vagy és itt annyi szép leány és
menyecske lesz a környékrõl holnap, hogy még a sánta ember lábai is
megmozdulnak. Holnap van a Fruzina mama születésnapja, ezt aztán emberül
szoktuk megtartani. Aki kabátos ember van a vidéken, az mind itt lesz, hacsak
nem ágyban fekvõ beteg, azt a csúfságot hát nem teszed az én öregemen, hogy
ilyenkor menj el a házból.
- Hát
persze, hogy nem megyek.
- No, már
ezt szeretem. Jól fogsz mulatni, majd meglátod. Itt lesz a cigány is
Bontóvárról. Most küldtem el értük két béres-szekeret és tizenkét bundát, hogy
meg ne fagyjanak.
- Hol veszi
urambátyám azt a sok bundát?
- Esett
juhbõrökbõl fércelik össze erre az alkalomra a szolgálóink.
Noszty
tehát ott maradt éjszakára Palojtayéknál, miközben igyekezett az öreg úr
kedvében járni a hasznos útmutató szerint, szidta a zsidókat s szóba hozta a
fõherceg látogatását, ami kedvenc beszélgetési tárgya volt Palojtaynak.
Ettõl rögtön bõbeszédû lett. Elmondta, hogy itt volt ennél
az asztalnál s Fruzina mamát arra kérte, hogy magyar ebédet fõzzön neki, hát
fõzött is neki pörköltet, töltött káposztát és túrós csuszát.
- Úgy beszélsz - fortyant fel Palojtayné -, mintha egyéb se
lett volna.
- Persze volt egyéb is, egy teljes francia ebéd, de ez most nem
tartozik a tárgyhoz. Azt akarom mondani, hogy a pörkölt ízlett neki, a túrós
csuszától azonban visszariadt, mikor megkóstolta, »oh Istenem - szólt -, olyan
ízû, mint a mosott ruha.« Általában különös emberek ezek a fõhercegek. Sohase
tudhatni, mi tetszik nekik. Más vér foly az ereikben. Mikor elõször jelentette
be ezelõtt hat esztendõvel, hogy a vízi vadászat idejére hozzánk száll, egy
csomó anekdotás könyvet hozattam Pestrõl, Bécsbõl, hogy az ötleteket
megtanulva, tudjam mivel mulattatni. Bevágtam úgyszólván szóról szóra a
könyveket s ebédnél vagy vadászat közben próbáltam elmondani egyet-egyet, ha
valami apropóra került, de a fõherceg hideg maradt, mintha fából volna az arca
kifaragva, a legkacagtatóbb történetnél meg nem jelent azon egy fia mosoly sem;
hogy él, csak az ásításából és a pillái rezgésébõl látszott. Már-már
kétségbeestem, hogy olyan kedélytelen és semmivel sem bírom felrázni, midõn
véletlenül valami elhalaszthatatlan teendõm jutott eszembe s minthogy rossz a
memóriám, nehogy elfelejtsem, kihúzom a ceruzámat és az ing-mandzsettára
jegyzem fel: »Mit ír ön?« - kérdezte. Megmagyaráztam neki, hogy rendesen ide
szoktam jegyezni egyet-mást. »Pompás gondolat - mondá -, ezt én is megtanulom.«
»Iskolás koromban szoktam meg - folytatom -, mert ide jegyeztem ki leckémbõl a
slágvortokat, hogy a tanárokat bolonddá tegyem.« A fõherceg édesdeden kacagott
fel: »Das ist gut - kiáltott fel - sehr gelungen« - és megint csak kacagott,
hogy a ház is rengett és a könnyei potyogtak. Ezzel aztán egyszerre, mintha a fejembe
lõtték volna, kitaláltam, mi kell a fõhercegnek s sorra elõszedtem hajdani
diákcsínjeimet és a másokéit, ostoba, sületlen lappáliákat, melyekben mindég a
professzorok húzták a rövidebbet és amelyeken senki se nevet már napjainkban.
Kifogyhatatlan derültség kísérte ezeket, õfensége fel volt villanyozva,
hahotázott, tombolt, hanyatt vágta magát a kanapén s kijelentette, hogy egész
életében nem mulatott még ilyen jól és nem talált ilyen kitûnõ vadászcimborára.
Egy nappal meghosszabbította nálam való idõzését s azzal búcsúzott el, hogy
megint eljön hozzám, mihelyt teheti. Innen van az én barátságom a fõherceggel,
édes öcsém. Ne gondold, hogy én valami különös okos vagy szeretetre méltó
férfiú vagyok, akit ki akar tüntetni, vagy akibe beleszeretett. Mindössze
eltaláltam a gyengéjét. S az õ gyengéje is bizonyos pszichológiai igazságon
nyugszik. Neki minden ember, a nagyuraktól és államférfiaktól kezdve az apró
emberekig, mindig csak kellemeset mondott és tett, kivévén gyerekkorában a
nevelõk és professzorok, ezek az õ életét is megkeserítették, õk tehát az
egyedüli ellenségei e földön. Minélfogva minden epe, harag és rosszakarat,
amely egy emberi szívben szükségképpen megterem, míg nálunk eloszlik ezerfelé,
e szegény jámbor fõhercegeknél pusztán az ártatlan professzorok nyakába szakad.
Azért mulatott jól az én diákcsínjeimen, mint ahogy te mulatsz most az én
elõadásomon, mert te meg, imposztor, az én gyengémet találtad el.
Vacsora után Fruzina mama mindjárt lefeküdt, bocsánatot
kérvén, hogy holnap mozgalmas nap vár rá, a tyúkokkal fekszik le, hogy a
kakasokkal kelhessen, a két úr ellenben sokáig beszélgetett a borocska mellett,
országos és megyei közügyekrõl, ahogy ez már szokás magyar anyától született
emberek közt, szidták a németet és a zsidót, majd kifogyván a témákból, az örök
forráshoz, a kártyához nyúltak, néhány parti pikétre vállalkozván. Palojtay
kimelegedett a somlyóitól (Tóth Mihály termése - dicsérte a gazda), ingujjra
vetkõzve csinálta a hatvanasokat és kilencveneseket, már szinte az éjfélhez járt
közel az idõ, mikor valami kopogtatásféle hallatszott az ablakon.
A gazda megrángatta a falon levõ zsineget, mely a szomszéd
szobában alvó inasának szólt, állítólag a lábára volt kötve a zsineg másik
vége, mert az inas, Mucskó Berti, szintén nagyot hallott, túl lévén õ is a
nyolcvanon. Nagy lassan elõkullogott, ásítozva.
- No, mi a szó? - kérdé nem minden bosszúság nélkül.
- Nézd csak, apuska - mondá a gazda a kártyáit igazítva -,
valaki az ablakon kopogtat már harmadízben és nem lehet meglátni, mert jégvirágos
az üvegtábla, kinyitni pedig nem akarom, mert ki vagyok melegedve.
- Hát én nézzem meg, ugye? Mert én nem vagyok kimelegedve,
ugye?
- Bizonyára te is ki vagy melegedve, apuska, de te nem
kártyázol, ráérsz felöltözködni s kimenni, hogy tájékozást szerezhess, hogy ki
az és mit akar?
Az inas kicammogott kedvetlenül, dörmögve s elmúlt vagy
negyedóra, míg visszatért.
- Ki volt? Mit
akar? Csak nem vendég?
- Egy zsidó
fiatalember.
- Micsoda? -
ugrott fel Palojtay dühösen. - Hol az a korbács? Hát korcsma az én házam? Hát
ki vagyok én, hogy éjnek évadján rám merjen kopogtatni? Ejnye, mordizom adta,
ez már több az egynél. Hol van? Ereszd le rá a kutyákat a láncról.
- Itt van az
elõszobában.
- Beeresztetted?
Énhozzám? Most, éjjel? Hát meg vagy te veszve, apuska? Hát nem tudod te, hogy
én antiszemita vagyok? Korbácsold ki azonnal, te vén szamár.
- Már azt pedig
nem teszem - felelte Mucskó nagy flegmával.
- Mit? Nem teszed
- s villámok jelentek meg a szemeiben -, amit én parancsolok…
- Az Icik zsidóné
fia, azé a szegény özvegyasszonyé, aki a templom mellett lakik, a rozzant
házikóban.
- Mit bánom,
akárkié. Hogy mer idejönni? Ilyenkor? Hozzám?
- Hát úgy mer,
hogy az anyja hirtelen nagyon megbetegedett, talán a halálán van s
borostyán-csöppeket jött kérni a tekintetes úrhoz.
- Hm - szólt
Palojtay megjuhászodva -, az a beteges, sovány asszony az, ugye, aki némi
fûszerrel s nyáron gyümölccsel kereskedik?
- S úgy tartja
fenn az apró gyermekeit.
- No, hát adunk
neki borostyán-csöppeket. Küldd be azt a süldõ zebedeust.
Egy tizenhat-tizenhét
éves kamaszt tuszkolt be kisvártatva az apuska, aki vagy a hidegtõl vagy a
félelemtõl reszketve állt meg az ajtónál, összehúzván mellén a kopott zöld nõi
wiklert, melybe be volt burkolva.
- Mi baja az
anyádnak? - kérdé Palojtay.
- Görcsei vannak
- szólt siránkozó hangon -, már napok óta igen gyenge.
- Ki mondta, hogy
borostyán-csöppeket vegyen?
- Ezek szokták
fájdalmát enyhíteni, de nekünk nincs, elfogytak.
Palojtay
könyvtárszekrényében tartogatta kézi patikáját, onnan vett ki egy kis üveget,
amelybõl átöntött valami keveset egy üres üvegbe.
- Eredj, siess velök, aztán jó volna, ha egy kis bort
itatnál az anyátokkal; van borotok?
- Van
otthon. Árulunk azt is.
- Azt igya meg a béka, meg a kutya, amit ti árultok. Hanem egy
kis erõs tokaji bor kellene a betegnek. No, megállj csak. Mit is csináljunk
csak? (Az öregúr a fejét kezdte vakarni.) Hogy az ördög vigye el az anyádat,
még utoljára is nekem kell lemennem a pincébe. Nagy hideg van odakünn, apuska,
mi?
- Borzasztó hideg van - felelte Mucskó.
- Azért mondod, imposztor, hogy te szeretnél lemenni a
pincébe. Nem találtam el, mi? Nix, nix, fráter. Neked már ártanak az ilyen
expedíciók, öreg vagy s ha teleszopod magadat, két napig alszol utána, nem
lehet hasznodat venni, majd csak magam botorkálok le. Add rám a bekecsemet és
keresd elõ a kulcsokat, hadd hozzak annak a beteg asszonynak egy pár kortyot.
Így, most jól van. Eredj elõre, világíts a gyertyával! Te pedig vigyázz, öcsém
(ez a szolgabírónak szólt), hogy ez a fickó valamit addig el ne lopjon. Te
pedig, Slajmi (ez a zsidófiúnak szólt), eredj közelebb a kályhához és melegedj
meg.
Az öregúr csakugyan nem restellt a térdig érõ hóban
végigmenni az udvaron, a melléképület mögött a sziklába vájt pincébe s felhozni
egy kis itcés üveg tokaji eszenciát.
- De nehogy megkóstold útközben, te gazember - figyelmezteté
a suhancot, átadva neki az aranyszínû folyadékot -, és nehogy egyszerre találd
az anyáddal megitatni, mert menten táncra kerekedik és férjhez megy.
Ha már egyszer lent járt, bizony egy kis altatót a maguk
számára is hozott, megtöltött két kis poharat s koccintott a vendégével.
- Miértünk is meghalt a Jézus Krisztus - jegyzé meg
kedélyesen, némi felköszöntés gyanánt -, azaz hogy megfeszítették a zsidók.
- Úgy ám, de urambátyámnak ez nem mindig jut eszébe, mert
úgy látom, nem olyan nagy antiszemita, mint amilyennek tartják.
- Mit beszélsz? - csodálkozott az öreg. - Hogy én nem vagyok
antiszemita? Hát hogyne volnék én antiszemita? Mindig ellenök beszélek a
megyegyûléseken. Hiszen majd meg fogod te azt hallani.
- Mi a fityfenét ér, ha aztán olyanokat tesz, mint aminek az
imént tanúja voltam?
Palojtay furfangosan mosolygott.
- Nem érted te a csíziót, öcsém. Mert, látod, úgy van az,
hogy én alapjában borzasztó antiszemita vagyok, de csak azokra a zsidókra
haragszom, akikre én szorulok rá: azokra, akik énrám szorulnak, nem haragszom.
S hogy ím így kivágta magát, erre a dicsõségre még egy-egy
kupica tokajit kellett felhajtani Szent János áldásának. Még mikor lefeküdt és
a gyertyáját eloltotta is egy szép, cirádás ezüst koppantóval, sokáig
hánykolódott elmélkedvén párnái között, hogy milyen bolond ember ez az új
szolgabíró, aki még õt se tartja igazi antiszemitának. Hát érdemes a
közügyekben fáradozni?
Reggelre nagy nyüzsgés-mozgásra ébredt Noszty Feri. Talpon
volt az egész ház. Mozsárdöngetés, habverés zaja, malacvisítás, baromficsipogás
hallatszott a konyhai helyiségek tájáról. Az udvaron cselédek
lótottak-futottak, mindenféle nyelveken kiabálva, mintha a Babilon-tornyát
építenék s valamennyi fölött, mint valami tábornoki parancsszó, uralgott a
Fruzina mama hangja; sertést forráztak, távolabb a kamra elõtt õzet s nyulakat
nyúztak az ambituson. Azután a vendégek kezdtek érkezni a megye távolabbi
részébõl, csörgõ-bongó szánokon, nehézkesen gördülõ nagy batárokban. A
bemutatkozásoknak nem volt se hossza, se vége. Az urak kártyapartikká alakultak
át, az asszonyok pletykázó kompániákká. Odakünn az istállók elõtt máglyatüzet
gyújtottak meg, hogy a vendégcselédek melegedjenek körülötte. Ebéd után a
közeli falvakból is ömlöttek a vendégek, úgyhogy hovatovább szûkebb lett a
lakosztály, mivelhogy télen csak az innensõ részét lehetett a szobáknak
használni. A kúriát a híres utazó Palojtay, István úr öregapja építtette; nagy
fantaszta volt s talán Perzsiában is járt, ahol a sah palotájáról vette a
burleszk ötletet, de akárhogy volt is, akármiért tette, elég az, hogy a
»Paszománt« nevû patakot, mely átszeli a kertet, keresztülvezette a
fundamentum-falba illesztett rostozaton a szobák egy részén, úgyhogy
keresztülfolyik rajtuk és hûsen tartja õket; nyáron például úri élvezet a patak
csörgése mellett szundikálni a díványon vagy csibukozni, azonfelül
pisztrángtenyésztést is próbált ott a leleményes õs, hanem bezzeg télen
nyirkosak és mohtól zöldek, fölfelé pedig penészesek lévén a falak, nemcsak
kifûthetetlenek a szobák, de nem is használhatók. A halála lenne a falak
dögletes kipárolgásától, aki most ott töltene egy napot vagy éjszakát. Bízvást
eltörülhetné a király a halálos büntetést, ha ilyen börtönei volnának.
Ily viszonyok mellett csak nehány szoba jutott a vendégeknek
s amint egyre gyûltek, mindig több-több bútort kellett kivinni. Ágyak,
almáriumok apránként kikerültek az udvarra, a hóra. Ilyenkor csak a székeknek
van becsületük. S egyetlen professzor lenne most, akire Palojtay bácsi nem
mondana élcet, még a fõherceg õfensége kedvéért sem, ti. Hatvani professzor
uram, aki ismerte azt a bûvös fortélyt, hogyan kell a kicsiny szobákat tetszés
szerint egy pillanat alatt megtágítani öblös palotatermekké.
Torzonborz bácsik, öreg matrónák, szép fiatal leányok,
délceg fiatal úrfiak fejtõztek ki rendre a különféle bundákból és prémes
csurapékból, melyeket halomra hánytak az elsõ szobában. Amennyi csókot és
kézcsókot ezektõl kapott ma Fruzina mama, jó, hogy át nem lyukadt az arca vagy
a keze. Hát még a sok jókívánat!
Rangra ugyan nem volt egyforma a társaság, némelyik négy
ficánkoló lovon jött, másik két rossz gebén, volt itt nagy úr, de falusi jegyzõ
is, tanítók leányzói és baronesszek (Mezernyérõl a báró Krackner kisasszonyai),
de színre nézve egyformák voltak az érkezõk: vörösek és fehérek - vagyis
vörösre mart a csípõs hideg minden orrt és minden arcot s fehérre meszelt
minden bajuszt, hajat és szakállt a zúzmara. Csakhogy mikor aztán Fruzina mama
nyájas szólamára: »tessék, tessék beljebb kerülni, édes lelkem«, beléptek a
bundaszobából a nagy zöld szobába, melyet két vaskos kályha fûtött kívülrõl,
némely haj kiengedett, megfeketedett, némely arc kifehéredett vagy rózsaszínt
váltott, másik a sárga színt vette fel, míg ellenben maradtak hajak és
szakállak, melyek megtartották a fehér színeiket azontúl is.
Úgyszólván egymás hátán tolongtak a vendégek estefelé, de
azért igen jól érezték magukat, kivált a fiatalok; egy almát nem lehetett volna
elhajítani, ahogy szokás mondani, de egy gyújtó tekintetet most sokkal
észrevétlenebbül lehetett kicserélni. Végre is ki tehet arról, hogy Fruzina
néni télen született, éppen abban a hónapban, melyben legkevesebbet beszélnek
az asszonyok? A szükség nagy tanítómester és »sok jó ember elfér együtt«,
olyanforma pótigazság, mint a hiányos emberi tagok eltüntetésére vagy
kidomborítására kitalált vatta és egyéb mesterséges töltelékek. Egy darabig
elhiteti, hogy ez mind idom - de alapjában mégis csak vatta. A szobákban
beállott szorongás rendesen minden évben megszüli azt az indítványt, ha fagy
van odakünn, hogy: »ki a szabadba!«. A vendégek már tudják és magukkal hozzák a
fiatalok a korcsolyáikat. A kert alatt ott van a befagyott Mammut-szem (így
hívják a tavat), óriás ezüst karika, melyen csodás élvezet siklani, odaállítják
a partra a cigányt, s a zene hangjainál foly a mulatság, míg csak be nem
sötétedik és megjelenik a hírnök: »tessék vacsorálni jönni.«
Most is úgy
volt. A fiatalokat kikergették az öregek. Még a kártyaszoba (pedig az immunis
hely) sem védte meg Noszty Ferit.
- Eredj ki, öcsém. Jégre magyar! - dirigálta Palojtay. - Ami
kártyaasztal elfér, adjuk át whistezõ öreg hölgyeknek és uraknak. A ferbli majd
csak a vacsora után jön. Addig te még menyasszonyt is találhatsz magadnak!
Hát el is ment az új szolgabíró s meglepte, elkápráztatta a
tündéri kép, mely a Mammut-szemen elébe tárult a keresztül-kasul sikamló
fiatalság, a strucctollas és virágos nõi kalapok színpompája, a sehol véget nem
érõ fehérségben, mint egy illanó, összefolyó és szétszakadozó virágerdõ.
Megállt a jégtábla szélén és az összképben gyönyörködött,
midõn látja, hogy egy mellette elrohanó hölgy elesett a felkarcolt, szinte
porzó tükörlapon.
Odasietett és kezét nyújtotta, hogy fölemelje. »Köszönöm« -
mondá a nõcske gépiesen s csak akkor nézett lovagjára, mikor már fölkelt.
Összerezzent s egyszerre kék lett az arca. Minden vér elszállt abból, csak a
fagy ereje maradt rajta, az pedig kék színt ad a vér nélkül.
Feri is
csak most ismerte fel. Tóth Mari volt.
- Nem
ütötte meg magát? - kérdé.
- Oh, nem -
rebegte és reszketett. - Egy kicsit meglazult a korcsolyaszíj, azért estem el.
-
Megengedi, hogy megigazítsam. Noszty Ferenc vagyok az új szolgabíró - mutatta
be magát mosolyogva -, akit most sokan szidnak.
De még ki
sem mondta egészen s a leány még nem ért rá felelni, mikor mint a villám, két
korcsolyázó gavallér termett ott, nyilván bizalmas emberei. Az egyik báró
Krackner (a Mezernyén lakó nyugalmazott tábornok fia), már messzirõl kiabálta:
- Így kell a
kis gonosznak! Isten büntetése. Megszökött elõlünk.
A másik
Sipos István volt, a bontóvári fiatal törvényszéki elnök; csinos ember és nagy
stréber. Azonfelül pompás korcsolyázó, aki, mielõtt megállt volna Mari elõtt,
egy mûvészi piruettet vágott ki, ami a korcsolya-sportban olyan virtus, mint
mikor a legszebb írású hivatalnok kacskaringós manu propriát vagy cirádát
kanyarít ki a neve végén pont helyett.
- Maga is
látta? - kérdé Tóth Mari.
- Hogyne!
Hiszen nem vak az ember, hogy a csillaghullást se vegye észre. Úgy nézem,
megoldódott a korcsolyája.
S abban a
pillanatban már le is kuporodott, féltérdre ereszkedve és igazgatni kezdte a
szíjakat, mire az ehhez készülõdõ Noszty Ferenc szerényen félreállott.
- Sapristi!
- duzzogott a kis báró, kit soványsága miatt »Keszeg báró«-nak neveztek a
bakfiskörökben - mindig elszedi ez az ember elõlem a legjobb falatokat. Pedig
én voltam itt az elsõ egy lóhosszal. Az enyém volna a korcsolyamegigazítás
joga.
- Ne
haragudj, kis báró - kérlelte kedélyesen az elnök -, inkább vegyük úgy, hogy a
te nevedben igazítom fel a Mari kisasszony korcsolyáját.
- Az nem
megy.
-
Dehogynem. Ha a király nevében igazítom az emberek ügyeit-bajait, miért ne
igazíthatnám a korcsolyákat Krackner báró nevében?
- Azért,
mert én nem vagyok király.
- De akinek
igazítom, az királyné.
- Ugyan,
ugyan! Szégyeneljék magukat! Hát nem tudnak valami okosabbról beszélni? -
feddette õket Mari. - Bárcsak királyné volnék!
- No, ugyan mit csinálna?
- Nyomban fölmenteném mind a kettõjüket a szolgálattételtõl.
Vidáman mosolyogtak az évelõdésre, pedig volt benne egy kis
komolyság is. A kisasszony olyanformán érezte, hogy az urak gyors megérkezése
valami kellemes helyzetbõl zökkentette ki, de mindez csak zavarosan
jelentkezett fejecskéjében. A feltûnõ hasonlatosság lepte meg, de még azzal se
volt tisztában, hogy valóságos hasonlatosság-e az, vagy csak emlékeztetés a
somlyói vadászra. És a hang
is, csodálatos, mintha a hang is az lenne. Meglehet, képzelõdés, beteges
érzékek, homályos álmok ûznek vele csalfa játékot. Noszty Ferencnek, az új
szolgabírónak mondta magát. A Nosztyak nagy urak, templomok patrónusai.
Hatalmas középületek, romban heverõ várfalak beszélnek róluk, a köztermekben
felfüggesztett õsi arcképek, buzogányos, páncélos lovagok viselik ezt a nevet.
S maga ez a Noszty Ferenc, mint a náluk megfordult vendégek elbeszéléseibõl
tudja, elõkelõ, finnyás úrfi, volt huszártiszt, a ravasz, hatalmas képviselõnek
a fia, mit keresett volna a pápai csizmadiák és mesterlegények közt? Bolondság
ilyesmit elképzelni és mégis sokért nem adta volna, ha csak egy percig hagyják
még vele beszélni, csak még egyszer nézhette volna meg jól, csak még egy-két
szavát hallhatta volna. Mindezek torlódtak össze fejében s szívébe nyilallott
ez a vágy, nem bírt tõle szabadulni.
De
hasztalan, vége volt, elmúlt, mint a füst, az érdekes idegen eltûnt a sok
bámész, tarkabarka úri nép közt s tekintetével nem merte kutatni, nehogy a
gavallérok észrevegyék, akik már az imént is szinte bántó módon szorították
hátra, mintha bosszankodnának, amiért fölemelte, mintha valami olyanba ütötte
volna az orrát, ami az övék.
Ohó, drága
uracskák! Még nem vagyunk annyira! Kezét mérgesen ökölre szorította. De ki
vette volna azt észre? Hiszen a keze a muffban volt.
A két
gavallér közrevette, mindenik egy-egy karját fogva, elvitték onnan, sebesen
röpülve tova hármasban, mint a nyíl. Az volt a helyzet, hogy Tóthné a két
ifjúra bízta Marit, Mari pedig azzal pajkoskodott, hogy meg akart tõlük szökni,
természetesen csak játékból. Egy ilyen megszökésnél esett el az imént - a két
»zsandár« megfogta és erõszakkal utaztatta fel és le a nagy jégmezõn. Csak
mikor már elfáradtak, hagyták, hogy egy kicsit kifújja magát és hogy õk egy
kicsit udvarolhassanak. Mari azonban kedvetlenül felelgetett arra a tömérdek
badarságra, amit az aranyifjúság udvarlásnak nevez. Minden jel oda mutatott,
hogy most is meg akar szökni, de most már talán nem is egészen játékból.
A két
zsandár minden mozdulatát, minden tekintetét leste - a tekintetének pedig nem
bírt parancsolni, hogy ne kutasson, valahányszor a tónak a kastélykert mögötti
széléhez ért, ahol a vendég urak és hölgyek, parasztmenyecskék, suhancok nézték
a festõi látványt.
- Keres
valakit? - kérdé a gyanakodó Krackner.
- Azt hiszem -
felelte gépiesen.
- Hogyan? Maga
nem tudja, ha valakit keres, hogy bizonyosan keresi-e?
- A mamát nézem - dadogta zavarral.
- A mamát? Hiszen a mama bent ül a meleg kályha mellett s
azt mondotta, hogy semmi szín alatt sem jön ki. Azért bízta ránk magát, hogy
õrizzük.
- Akkor legalább mulattassanak!
- Hiszen mulattatnánk mi, de ha nem akar mulatni.
- Az csak annak a jele, hogy nem nagyon találékonyak és hogy
én meg már nagyon fáradt vagyok.
- Hahó, van egy ötletem! - kiáltott fel a báró. - Várjanak
egy kicsit!
Egy iramodással átröpült a túlsó partra, ahol Krackner báróné
üldögélt, egy számára kihozott öreg karszékben, az iringázó leányait tartva
szemüggyel.
- Kelj fel mama, add ide a székedet - mondá a bárónõnek.
- Minek az neked? - kérdé a tábornokné, a lornyettjén nézve
meg a fiút.
- Kell a karrieremhez - felelte nyeglén a fiatalúr.
- Eredj, te rossz fiú! Mindig áldozatokat kívánsz tõlem!
S ezzel felkelt, Artúr pedig megfogta a karszéket s mint
valami pelyhet, hajtotta maga elõtt, míg csak oda nem ért Marihoz.
- Üljön bele kisasszony, ha fáradt. Voltunk eddig lovagok,
leszünk ezután lovak, tolni fogjuk. Hát nem jó ötlet ez tõlem?
Mari beleilleszkedett a karszékbe, a két udvarló pedig
belefogódzott hátul s mint a szánkót szokás, csúsztatta maga elõtt, hol lassan,
hol sebesen, amint parancsolva volt, biztatva egymást: Gyí, Lámpás, Ráró!
Közben még
beszélgetni is lehetett.
- Hallotta-e, hogy nagy fõispáni bál lesz a farsangon? -
újságolta a bíró.
- Ah! - mondá Tóth Mari unottan.
- Még pedig kettõ is - sietett jólértesültségét bizonyítani a
báró is -, egy úgynevezett általános bál, melyre meg lesz híva minden jobb
család a megyében, tudja, egy afféle »jó kabátok bálja«, a másik pedig egy
szûkebb körû, melyre csak az arisztokratikusabb családok kapnak meghívót. Ez
lesz az igazi. Sapristi, erre elmegyünk. Lábnak Patikárius Pestrõl, gyomornak
Sacher Bécsbõl.
- Ott, úgy látszik, olyanok lesznek, akiknek csak lábuk és
gyomruk van.
- Hahaha! - kacagott a kis báró. - Maga ma bal lábbal kelt
fel, szép kisasszony és sapristi, az epécskéjét rajtunk, az arisztokrácián
tölti ki… hahaha. Nagyon kedves.
- A fõispánné már meg is érkezett tegnapelõtt - egészíté ki
a legfrissebb híreket Sipos István. - Nagy fogadtatás volt a vasútnál.
- Szép asszony? - kérdé a bárócska. - Láttad?
- Átkozottul szép.
- A Nosztyak mind szépek, keskeny lábaik és piciny füleik
vannak.
- Úgy? A fõispánné tehát Noszty-leány? - kérdé Mari.
- Noszty Vilma.
- Úgy gondolom, egyetlen leány - mondotta Mari, pedig tudta,
hogy egy fivére van.
- Dehogy.
Egy fivére is van. Az új szolgabíró, Noszty Ferenc.
- Miféle ember?
- Nem valami jó firma - jegyezte meg az elnök.
- Melyikük ismeri?
Egyikük se jelentkezett.
- Pedig itt van a társaságban Palojtayéknál.
- Melyik az? - érdeklõdött Krackner.
- Én nem fogom megmutatni. Majd kitalálhatja a keskeny
lábáról és a kicsiny füleirõl, melyek a Nosztyék tulajdonát képezik.
- Magának nagyon rossz nyelve van, kisasszony.
- Nekem? Miért?
- Mert ezzel körülbelül mindazt elsorolta, amivel még bírnak
a Nosztyak.
- Tönkrementek?
- Valami háromszáz holdja van még az öregnek, de tele
adóssággal s az is haszonbérbe van adva tizenkét évre.
- Hopp! Tisztelt lovak! - kiáltott fel most Mari élénken. -
Álljunk meg - azaz forduljunk jobbra! Ott valami történik.
- Csakugyan, tartsunk arra!
Biz ott csata volt. A Palojtayék vendégei, akiknek nem volt
korcsolyájuk, hanem csak nézni jöttek a fiatalságot, apránként megunták
magukat, mint a Mátyás hadai a Duna jegén. Ebben a nagy semmittevésben, üres
locsogásban valamelyik pajzán menyecske (ha jól tudom, a csintalan Pataky
Istvánné) egy hógomolyát gyúrt és megdobta vele a viceispánt, aki fiatal
korában udvarolt neki, mire az alispán, mint udvarias, gavallér ember,
hasonlóan egy hógolyóval visszadobta a szép asszonyt. Hiszen csak felelni is
kell az ilyenre és végre csupa tréfa az egész. A viceispánnét azonban, noha ma
van elõször úri társaságban, mióta Rágányosék mulatsága palotahölggyé avatta,
megmarta erre a zöld szemû szörnyeteg s szemet szemért, ha a férjemuram úgy
tesz, eb ura fakó, õ sincs fából, nosza hamar õ is gyúrt egy hógalacsint és a
daliás Ulrik János fõcsendbiztost szemelte ki incselkedési tárgyul. Lett nagy
nevetés ezekre a jelképes udvarlásokra s uccu neki, egy bolond százat csinál,
az egész társaság elkezdte egymást hólabdákkal paskolni. Mint a ragadós
nyavalya, elharapódzott boldogra, boldogtalanra, keresztül-kasul, összevissza
röpködtek a hólabdák, mintha fehér galambok szállnának, kergetõznének és
egymást kereszteznék a levegõben, valóságos konfettijáték kerekedett ki belõle,
ámbár annak akkor még hírét sem hallották Bontó megyében. Sikongatás, panasz,
vidámság, kacaj támadt nyomában, a kezük beledermedt, a toalettek
megnedvesedtek, némelyiknek a szemébe csapódott a hógalacsin s tele lett még az
inggallérja is hópihével, de mindegy, azért õk mégis jól mulattak.
Kisvártatva Marit is odaszállították lovagjai, lecsatolta a
korcsolyáját s elvegyült a csintalankodók közé. Szerette volna lerázni a két
gavallért, de azok sehogy sem akartak elmaradni s ha egy kicsit odább mentek
is, csak azért tették, hogy megdobálják. Ámor ma letette tegzét s más
szerszámhoz nyúlt. Innen-onnan is jött egy-egy löveg, mely neki szólt. Egyszer
aztán, mikor azt hitte, hogy nem figyelik, õ is kihúzta kezét a nyakán lógó
muffból s lehajolt, hogy golyóbist csináljon.
Lopva indította el szemeit megkeresni a fiatal szolgabírót,
éppen az alispánnal beszélgetett.
Már-már meglóbázta kezét, mikor az az ötlete támadt, hogy
odaállt a kövér Rajcsányiné háta mögé s onnan, védett helyrõl követi el a
rettenetes merényletet.
Feje zúgott, szíve hangosan dobogott, amíg egyre hajtogatta
magában: »A macska fél, de én nem félek.« Végre aztán csakugyan elhajította
labdáját s rémülten pillantott oda, hogy mi történt. Hát biz az szerencsésen a
Noszty Feri mellét érte, talán éppen a szíve táján. Ki hitte volna, hogy olyan
jól tud célozni.
Noszty elmosolyodott, leverte mellényérõl a havat és tovább
folytatta a beszélgetést az alispánnal, mintha semmi se történt volna. Oh,
Istenem, milyen borzasztók a férfiak!
Mari aztán úgy elszomorodott ettõl, hogy bekísértette magát
a két ugrifüles által a házba és ott leült a mamája mellé, megterhelt
lelkiismerettel, hogy megint több titka, több bûne van eggyel. Pedig nem tett
valami nagyon rosszat. Hiszen a többiek is mind így viháncoltak, bolondoztak. Igaz,
hogy ismeretlen embert dobott meg, de hát a többi leányok is elkövettek efféle
pajkosságokat. Legfeljebb illetlenség, amit csinált. Sõt az se, mert ezzel
vélte megköszönni, hogy az új szolgabíró fölsegítette, mikor leesett. Aztán nem
vette észre senki. Õ sem. Nem is hederített rá. Látszik, komoly ember. Pedáns
hatósági közeg, szolgabíró, akihez instanciával kell járulni és nem
hógolyókkal. De ha látták volna is, hát mi volna benne? A golyó el is
tévedhetett. Érhette volna a szolgabírót arra az esetre is, ha valaki másnak
van szánva, ha például a viceispánt akarta volna eltalálni.
Ilyen mindenféle mentségeket talált és amint ezek már
teljesen megnyugtatták, akkor vette észre, hogy voltaképpen nem mentségeket
keresett. Valami mást, amit nem talált meg.
Ezalatt gyorsan lehanyatlott a nap, de mit is ténferegne
fent sokáig, mikor úgyis csak a fele napszámját végzi; nem melegít, pusztán
világít s azt is csak kedvetlenül.
A gyertyák és lámpák kigyúltak bent, az estével a szél is
felkelt és belevegyítette dúdolását a pecsenyék sistergésébe a Palojtay-portán,
a vendégek lassanként besereglettek a szobákba s mint ahogy a teremtéskor
szétválasztattak bölcsen a vizek a szárazföldtõl, Fruzina mama is külön
kergette az ifjúságot az öregektõl, hogy ne lássák az egymás gyengéit; ezek
maradtak pletykázni és disputálni a balra esõ szobákban, amazok pedig
bevonultak »hogy tetszik«-et játszani jobbra, míg a közbülesõ pajtányi
ebédlõben nagy tányércsörömpöléssel iregtek-forogtak tatárarcú tenyeres-talpas
szolgálók, rakván egymás mellé a terítékeket, ahogy a tekintetes asszony
megparancsolta, jó sûrûn.
Feri nem csatlakozott az ifjúsághoz, pedig tudta, hogy Mari
köztük van. Tudott az idegeinek parancsolni, hiszen elsõrendû játékos volt. S
most jutott élete legérdekfeszítõbb játszmájához. Összes érzékei, tehetségei
meghatványozódtak, még a lábujjaival is gondolkozott - ahogy a nagy
kártyásokról mondják. A »ferbli« két nagy regulája vezette. Az egyik el nem
árulni tudni az arccal, hogy milyen »blatt« van a kézben. A másik elévülhetetlen
regula, hogy a ferblit két kártyából kell megjátszani, vagyis addig, míg nincs
minden kártya kiosztva. A játék csak odáig ér valamit, a többi már csak bamba
szerencse. A két elsõ kártyából, szóval »blind«-re »kóstáltatni« vagy
»javítani«, ha az ember sokat akar »behúzni«.
»Javítani« vélt hát a helyzeten, ha visszatartja magát s nem
közeledik szembeszökõ módon a leányhoz. Sokkal hazárdabb volt, hogysem mindjárt
a »zsinór« után nyúljon. A taktika adja meg a gyõzelmek borsát, savát. A katona
is, a játékos is taktikával dolgozik. Ez az igazi, ehhez tartotta magát. A
fiatalok közt különben sem voltak ismerõsei, úgyhogy egyelõre csak alárendelt
szerepet játszhatott volna Mari jelenlétében e rosszul öltözött vidéki majmok
és falusi bakfisok közt, kikkel nem lehetett egyébrõl társalogni, mint
jelentéktelen helyi eseményekrõl: hogy Kracknerék feldõltek a múlt héten a
szánkóval és Matild baronesse-nek az a szép kék blúza a csipkedudorokkal
tönkrement, úgy, hogy föl sem veheti többé, hogy a szeles Rápoltiné kiejtette
tegnap a bölcsõbõl a kis gyerekét, azért nem jöhetett ma, mert a baba beteg
lett és alighanem rámegy a szegény kis lélek.
Feri inkább künn maradt az asszonyok közt,
katonahistóriákkal mulattatta Fruzina mamát és környezetét, a »századokat«. A
gúnyoros Findzsa asszony nevezte el így, minthogy a háziasszony körül a
legidõsebb hölgyek, egykori leányismerõsei sorakoztak, de ott legyeskedett a
dévaj öregúr, Podwolski gróf is, csizmáján hetykén recsegett a talp, mert
csikorgósra varratta még most is, s gavallérosan pengett a sarkantyú. A gróf
csupa vidámság, csupa derû volt, bár már túl lehetett a hetvenen. Falun akadnak
még ilyen életerõs öregurak. A feje fehér volt, mint a friss hó, az arca piros,
mint a rózsa s a beszéde csintalan, hetykélkedõ, nagyzoló, mint valami kvietált
huszár õrmesteré olyan helyen, hol elvetheti a sulykot.
- Hát te, öcsém, mért nem hordod el innen az irhádat? -
zsörtölõdött a gazda Ferivel. - Mit udvarolsz itt a feleségemnek? Mars be a
leányokhoz!
- Nem lehet, kedves bátyám. Nem illenék. Hiszen én most
voltaképpen nászúton vagyok az új hivatalommal.
- Ördög kell neked, nem hivatal. De ha kellene, se
manipulálj elhasznált bélyegekkel.
Ezt a gonosz célzást elértette Kaprinczy Balázsné és
fölvette a kesztyût az érettebb nõi nem nevében.
- Mi is voltunk nyíló virágok valamikor s komámuram se volt
fogatlan farkas, mint most. De ha hervadtak vagyunk is immár, azért ezt bizony
nem érdemeltük, mert az elszáradt levendulának is van illata, forgós teremtette
és az öreg pemetefû is jó orvosság az olyan krákogó öreg salabakternek, mint a
komám.
- Hiszen éppen azért mondom - nevetett Palojtay -, mert
Noszty öcsém még nem krákogó salabakter.
- Noszty? - rikkantott bele Podwolski gróf - Hohohó Noszty!
Melyik Noszty! Mert annyi Noszty van, mint ahány tarka kutya a világon.
Az öreg gróf roppant örömet tudott mutatni, ha valami új
ismerõsre bukkant, ami nem csoda, mert ritkán esett meg vele, ismervén már az
egész világot. Birtokát még jóformán mint fiatalember vitalitiumba adta s azóta
mint vendég vagy utas csavarog a földtekén; egy nap Kairóban van, a jövõ héten
disznótoron valami magyar faluban, ahonnan a következõ nap elutazik Monacóba és
felteszi a krupiénél a mindennapi Napóleonját, egyformán fütyürészve s
félrecsapott kalappal ballagván haza esténként a Casinóból, akár nyert, akár
vesztett.
- Noszty Ferenc vagyok - felelte Feri, elnyelve a
bosszúságot, hogy a Nosztyakról oly félvállról szólott.
- Ferenc?
Én is Ferenc, te is Ferenc, a császár is Ferenc. Mit tudom én abból, melyik
malac ki ökre?
Mindezt szeretetre
méltó bonhómiával mondta, testének minden izma és porcikája mozgott, a szemei
hamiskásan nevettek, a homloka ragyogott, a szája szélesre szétnyílt és a
tömött bajusza szálanként élni és ingerkedni látszott.
Feri
elképedve nézett rá, mintha sértené a szó, de enyhíté a kedves ennivaló
mórikálás hozzá; gondolkozott, hogy mit feleljen, de nem is kellett, Fruzina
mama mondta helyette:
- Palinak,
követünknek a fia.
- Szervusz,
öcsém, agyagos - kiáltá erre kitörõ lelkesedéssel, mind a két kezét barátságosan,
bensõségesen megrázva. - Hja, hja - folytatá ezután elábrándozva és a nyelvével
csettentve, -, huj, de szép fehér teste volt az anyádnak!
Noszty Ferenc minden vére fejébe tolult, elsõ gondolata az
volt, hogy felugrik és arcul üti a tisztes hajú aggastyánt, de az olyan
ártatlanul nézett le rá, mint egy gyermek, szép kék szemei szinte ugráltak az
örömtõl, a hangja csengett-bongott az elevenségtõl és a kandallóban is azon mód
szerint pittegtek-pattogtak, játszadoztak a tûzszikrák, mintha az õ szavait kísérnék
és vele együtt pajkoskodnának.
- És honnan tudja azt maga? - kérdé a fiatalember fojtott,
tompa hangon. Olyan sötét, nehéz volt minden szava, mint egy felhõ, melyben
villám lakik.
Mindenki érezte a helyzet kínos voltát s szorongva,
elsápadva várták a kitörést. A fiatalember melle hullámosan emelkedni kezdett,
orrcimpái lüktettek. Oly csend lett, mint a kriptában, csak a szívek dobogását
lehetett hallani.
- Na! Honnan tudja?
Mindenki érezte a puskaporral telített hangból a készülõdõ
robbanást, csak maga az öregúr nem.
- Hogy honnan? - pattant fel kedélyesen hahotázva, nagy
kedvteléssel ringatván magát a csípõin. - No, nézd csak! Hiszen egy hajszál
híja vagy annyi se, hogy nem én vagyok az édesapád, ebugatta és ebadta.
A vér lassanként szökött vissza a fejébõl, most már
megfordítva, halotti sápadtság borította el arcát, s hogy remegõ kezeinek
munkát adjon, egy cigarettát sodort a jobb kezével, miközben a ballal bajuszát
morzsolta, tépegette nagy izgatottan.
Mindenki feléje
fordult, mit fog tenni. Az emberek összenéztek, mintha mondanák: Ez mégis
roppant tapintatlanság az öregtõl. Szegény fiatalember, hogy háborog, hogy küzd
magával! Kényes egy helyzetben van.
- No, mit
morogsz, hékás? Mért nem szólsz? - piszkálta kedves kötekedéssel Podwolski, a
sarkantyúit összeütve.
- Azon
gondolkozom - felelte Noszty epés humorral, a szemöldjeit felhúzva -, hogy
apagyilkos legyek-e ezentúl, vagy pedig ne legyek gentleman?
Bravó,
bravó! Kitört a derültség és a taps mindenünnen. Az egész társaság mintegy
lidércnyomástól szabadult. A »századok« összedugták a fejeiket és úgy
dicsérték. Szellemesen felelt meg! Kedves fiatalember. Egy püspök se
felelhetett volna meg bölcsebben ennek a Podwolskinak, ennek a bolondos öreg
gyereknek, akinek minden szabad. Mert ha valami vitézi pózba vágja magát,
nevetségessé válik, ha pedig rá se hederít az öreg gróf csacsogásaira, cinikus
hírbe keveredik, szóval vagy krakéler lett volna vagy cinikus, így azonban
pompásan ütött ki, apagyilkos se lett és megmaradt mégis gentleman. Hiába no,
sokat tesz a finom nevelés!
Még Tóthné
is odajött, ahol egy gyûrûben vették körül Ferit az öregasszonyok, magyarázva
neki a Podwolski csintalan szabadszájúságát. Bizony nagy Isten csodája, hogy
még be nem verték eddig a fejét.
- Ha már
eddig be nem verték, ezután már könnyebben elkerüli - vélte az öreg Palojtay. -
Ne hadd magad, öreg Ferkó!
Nem is
hagyta az magát, sõt csak most kezdte megmagyarázni, miképp értette a dolgot.
- Hát úgy történt, hogy az öreg Labikán fõispán volt
akkoriban, mikor én fiatalember voltam. Felmegyek a megyeházára az
elõszobájába, hát ott találom azt a tacskót, Noszty Palit, akkor megyei
aljegyzõ volt, és még egy csomó ügyes-bajost. Azt kérdi, mi járatban vagyok.
Mondom neki, egy kis beszédem volna a fõispánnal. »Most az alispán van bent, meséli,
utána majd én jönnék, de szívesen engedem át a helyemet.« Megköszöntem neki és
körülbelül így szóltam: »Félek, hogy soká várakoztatnálak, mert azt hiszem,
hosszabban veszem igénybe idejét, reménylem, te nem sokáig beszélsz bent?« »Oh,
semmi esetre sem« felelte. »Micsoda ügyben mégysz be?« »Bagatell - mondá -,
mindössze megkérdezek tõle valamit.« »Akkor hát eredj be elõbb te, nekem az
kényelmesebb.« Be is ment a lurkó és örömtõl sugárzó arccal lépett ki egypár
perc múlva. Közvetlen utána a fõispán elé járulok és ünnepélyesen megkérem tõle
a leánya kezét, természetesen a nagyobbikét, mert a kisebbik tatár hercegnõ, a
mostani Homlódyné, még a bábuival játszott. A fõispán fölszisszent
meglepetésében s bosszúsan csóválta a fejét. »Ejnye, ejnye, elkéstél, Ferkó
öcsém, éppen most ígértem oda Noszty Palinak a leányomat. Hogy nem tudtál tíz
perccel elõbb jönni!« Hát tudtam volna biz én, sõt maga Noszty ajánlotta fel,
hogy menjek be elõbb és ha szót fogadok neki, most akkor az én fiam volna ez a
fattyú.
S édes szeretettel, szinte büszkeséggel feledte a szemét
deli alakján.
- Nem is volna rossz - jegyzé meg Tóthné asszony, szokása
szerint összecsucsorítva száját, ha beszélt -, most már kész szolgabíró fia
volna a gróf úrnak.
- Csakhogy ahhoz nyilván még hozzászólt volna a Labikán
kisasszony is - kötekedett az öreggel Palojtay -, Noszty Pál különb legény volt
ám akkor, mint te.
- Ritka szép ember lehetett - erõsítette Tóthné -, megvan az
arcképe, gondolom, abból az idõbõl, mikor elõször választották követnek,
mentében, kardosan, kócsagos kalpaggal, mint valami mesebeli király. Ott függ a
vizitszobában, vagy tán nem is a vizitszobában. Oh, hogy romlik, mohosodik az
ember esze, szomorú az. No, bizony elfelejtettem, hogy hol van felakasztva.
Persze, tizennégy szoba, nem gyõzi az ember észben tartani. És mennyi tömérdek
takarítás jár azzal! Oh, Istenem, Istenem, minek is élünk? Talán csak azért,
hogy a szekrényeket letörölgessük. De bizony Isten, alighanem a kasznárunk
lakásában lóg a kép.
Egyszerre derültebb, világosabb lett a szoba s üdébb a
levegõje; mintha édes, tavaszi áram lopóznék be az ablakon, pedig hát nem
lehet, hisz téli este van s az ablaktáblák be vannak téve, nem a tavasz jött,
hanem Tóth Mari szaladt be a mamájához, annak a suhogó szoknyái csinálták azt a
langyos, csiklandozó szelet, mely a tavasz bûbájának adja ki magát.
Bár háttal állt Tóthné, tûnõdve, hogy hol is van voltaképpen
a Noszty-arckép, mégis megérezte a leánya közelgését, legott hátra fordult:
- Mi bajod, báránykám?
- Nekem semmi, hanem a szoknyám kiszakadt a ráncaiból,
igazítsa meg, mama. De van-e gombostûje?
- No, az volna szép, ha nem lenne, mikor apádnak ezer
részvénye van a csikágói gombostûfabrikában, vagyis talán Davenportban van az a
gyár, és ha jól emlékszem, nem gombostûket készít, hanem cérnát.
- Nem tudom, mama.
- No, nem tesz semmit. Hogy is mondta csak boldogult
keresztapád olyankor, ha valamit nem tudott? Borzasztó az, hogy most már
mindent elfelejtek. Így ni, most már rendben van a ruhád. Föl nem foghatom, hogyan
szakadhatott ki. Talán valami szögben. Vagy pedig ráült valaki és te hirtelen
fölkeltél. Kétségtelenül vagy az egyik vagy a másik. Ámbátor bizonyosan
lehetnek még többféle esetek, csak az eszünkbe nem jutnak. De nini, nem tudod
fiam, éppen arról beszéltünk, hogy a Noszty Pál arcképe melyik szobánkban van?
- Amelyikbe visszük, mamácska, mert egy poháron van
kifestve.
- Igaz, persze, egy poháron. Hogy is tévedhettem annyira! -
sopánkodott egyenesen Ferihez intézve a szót - mindamellett kegyelettel õrizzük
atyjaura portréját. Õ valóban csinos ember volt, ámbár nincs szerencsém
személyesen ismerni, legalább tudtommal nem, mert nem lehetetlen egyébként,
hogy láttam is valahol… de ne szaladj, kérlek. Leányom, Mari - Noszty Ferenc,
új szolgabíránk… Ugye már nagy leányom van, szolgabíró úr?
Mari gyöngén elpirult és egyetlen mozdulatra se volt képes,
Feri meghajtotta magát.
- Volt már szerencsém találkozni a kisasszonnyal - mondá -,
csak azt nem tudtam, hogy a nagyságos asszony leánya.
- Ah, és
hol?
- A jégen.
- Szeretem,
hogy rám ismert - vette fel a szót Tóth Mari, fojtott, reszketeg hangon -, így
legalább meg is köszönhetem, hogy segítségemre volt…
- Miféle
segítségedre? - kottyant bele Tóthné.
- Elestem, mama.
- Oh, te
szerencsétlen gyermek! És ezt meg sem mondod nekem. Mutasd hamar, hol ütötted
meg magadat? Istenem, Istenem.
- Sehol se, mama! Nem fáj semmim.
De Tóthné mégis megrémült és a kezeit kezdte tördelni.
- Mit tudod te azt? Oh, jaj, hogy is küldhettelek egyedül? Mit mondjak az apádnak, ha megtudja?
- Ugyan, ugyan,
legyen eszed, édes Tóthném - csillapította Kaprinczyné. - Hiszen hallod, hogy
semmije se fáj. Mit akarsz egyebet?
- Hogy semmije se
fáj? - vágott közbe Tóthné, aki csökönyös volt, ha valami irányban megindult. -
Az semmit se bizonyít, édesem. Hányszor van az, hogy valaki fájdalmat érez,
pedig voltaképpen semmije se fáj s az orvos azt mondja: »maga egyszerû
hipochonder, menjen haza, ne gondoljon a betegségére többet, mely csak az
idegek csalóka játéka.« Nálunk New Yorkban éppen a tõszomszédunkban lakott egy
elõkelõ özvegyasszony, mrs. Schmitt, aki azt érezte, hogy egy béka van a
gyomrában és mindennap elájult kétszer-háromszor a béka alkalmatlankodásaitól.
Õ maga, Schmitt asszony, azt állította, hogy kis korában itta meg a békát s az
ott nõtt meg a gyomrában; valami ilyet állított. De megállj csak, lelkem, mit
is mondtam? Most jut eszembe, hogy voltaképpen egér volt a gyomrában és ez
megzavar most, mert most már persze, ha agyonütnek se tudom, mit mondott,
miképpen került bele az egér - minthogy azt, természetesen, be nem vehette
vízben, mint ahogy bevehette volna a kis békát. Nem emlékszel, Marikám, hogy
mit mondott? Hogy nem? Eredj, golyhó, tudod te jól, csak nem akarsz rajtam
segíteni! Ilyenek ezek a gonosz gyerekek, ha megnõnek, kinevetnek bennünket.
Elég az hozzá, bent érezte az egeret és váltig jajveszékelt, hogy mardossa és
harapja. A doktor persze nevette az egészet, mert az egérhistóriában egy percig
se hitt. Alkalmasint nem mrs. Schmitt, hanem az egér miatt, mert az egér
szívesebben húzódik meg egy hombárban, vagy egy ócska padlásszobában, mint a
mrs. Schmitt gyomrában, bármennyire elõkelõ és tiszteletre méltó hely légyen az
különben, mert a lady egy tábornoknak volt az özvegye. A doktor ennélfogva egy
egeret fogatott valahol s úgy tett, mintha belõle ûzné ki, valamely
hókusz-pókuszokkal, pedig az õ mandzsettája alul szaladt ki a kis egérke a
kellõ pillanatban, amiben aztán meg is nyugodott az asszony és semmiféle marást
vagy harapást nem érzett belsõ részeiben ezentúl.
- Jó, jó -
jegyezte meg Fruzina mama -, de mi köze ennek a Mari eleséséhez, kedves Tóthné?
- Éppen ez az -
végezte be Tóthné -, hogyha lehetnek fájdalmak, amelyekhez nincsenek betegségi
okok, viszont lehetnek betegségi okok, amelyekhez nincsenek fájdalmak. Ma már
annyi mindenféle betegség van, hogy megbolondul bele az ember, ha rájok gondol.
- Nem csodálom - elegyedik közbe Palojtay -, hogy annyi a
képzelt betegség, mikor ezeknek olyan jó termõföldjük van, mint a szülõk
fantáziája. Ne hallgass anyádra, Mari húgom, sõt menekülj, mert még látleletet
talál követelni a megütött helyekrõl s erre magam is vállalkoznám…
Mint a héja, hirtelen lecsapott rá Fruzina mama.
- Ejnye,
Pista! Mikor nõ be már a fejed lágya? Hogy nem szégyenled magad megpirítani azt
a szegény gyermeket az ízetlen, durva ötleteiddel.
Palojtay
erre a szájára ütött, behúzta a fejét engedelmesen a vállai közé s látván, hogy
Tóth Mari fut el onnan, mint az elriasztott õzike, egy fürge mozdulattal
áthajolt a felesége feje fölött a tükör alatti márványasztalhoz, melyben egy
cserépben kinyílt kamélia piroslott, egy bimbó s egy rózsa kandikáltak ki a
húsos levelek közül (a figyelmes Podwolski hozta Fruzina mamának), nosza
leszakította nagyhamar a rózsát és intett a szemöldjeivel Nosztynak:
- Szaladj
csak utána, kérlek és add át nevemben, engeszteld ki, én magam most már nem
merek a szeme elé kerülni.
|