|
A mezernyei »Nagy
korsóhoz« címzett vendéglőben, melyre olyan korsó van ráfestve, hogy
beleférne három akó sör, közönségesen két okos ember szokott esténként
sakkozni. Néha csak beszélgetnek s mindenkinek van egy rögeszméje. Az egyik
okos ember, dr. Pázmár Anzelmus azt állítja, hogy törvényileg meg kellene
tiltani az ötven éven alóli emberek gyógyítását (maga alatt vágja a fát a
doktor), mert ha egészséges szervezetű az ötven éven alóli ember, magától
is meggyógyul, ha pedig nem jó szervezetű, hadd menjen a maga útján, ne
szaporítsa itt a kenyérpusztítókat és a rossz szervezetű utódokat;
gyógyítani csak az ötven éven túlit volna szabad, az öregségi bajok reparálása
céljából. Ha ezt a törvényt behoznák, akkor kellene aztán megnézni vagy száz év
múlva Magyarországot. A másik okos embernek, Holics József
kéményseprőmesternek, szinte van egy hazamentő eszméje (mert van az
minden magyarnak). Azt mondja ugyanis, hogy egy országot csak a kémények
tehetnek naggyá. De ez aztán biztos. A kormány ostoba, mert az embereket
számláltatja meg a statisztikusokkal, holott ahelyett kéményszámlálást kellene
elrendelnie. A kéményekben van az erő. Anglia nem azért nagy, mert
negyvenmillió lakosa van a három királyságnak, hanem mert van vagy tizenötmillió
kéménye. Minden három lélekre esik egy. (Csak azt szeretném tudni, a ponciusát,
hogy ki tisztogatja azt mind!)
A doktor rossz
véleménnyel viseltetett a kürtők iránt, mint amelyeknek füstjében megy ki
az ember keresménye. A kéményeket, úgymond, csak Dickens szerette, mert a szél
regényeket dudált be neki azon keresztül.
Ennek ellenében,
bár nem olyan tudós ember Holics mester, mint a doktor, mégis kivágja a rezet:
- Bizonyára
vagynak kémények, amelyeken kiszalad a föld, de viszont vagynak kémények, amelyeken
beszalad a pénz. Igaz, hogy ilyen kürtői csak az egy Tóth Mihálynak
vagynak.
Az ám. A
rekettyési uradalom tele volt ilyen karcsú, égnek meredező kéményekkel;
ott állt a gőzmalom a falu végén, a kockagyár roppant kürtője és a
fűrészmalomé az erdő alján, továbbá egy nagy szeszgyár is ott
dolgozott még tavaly a kenderáztatók mellett, ami krumplit már a tótocskák nem
bírtak megenni, átváltoztatta nekik alkohollá; volt még azonfelül téglagyár a
birtokon és Isten tudja mi minden. Egyszóval Tóth Mihály nem hiába járta
Amerikát, valóságos ki paradicsomot teremtett az elhanyagolt birtokon, hol az
idillikus ősgazdálkodás mellett megkísérelte az amerikai rendszert is:
zsidó nélkül gazdálkodni - amit ő így fejezett ki a szomszéd birtokosok
előtt, kiknek alagcsövezett rétjeit és füstölgő gyárait megmutogatta:
»Az urak szidják a zsidót, pedig nem tudnak meglenni nélküle, mert ő veszi
meg, amit termelnek, én nem szidom, pedig nincs rá szükségem, mert
lehetőleg magam dolgozom fel, amit termelek, ezáltal munkát nyújtok a
népnek és - tette hozzá - magam teszem zsebre a hasznot.«
Csak abban nem
volt igaza, hogy a hasznot ő teszi zsebre. Tóth Mihály birtoka öntötte
ugyan a pénzt, de ő nem volt kapzsi és haszonleső (amerikai
részvényei úgyis eleget jövedelmeztek), amit a birtok hozott, okos
bőkezűséggel szórta szét jótékony célokra, többnyire névtelenül,
sohase hivalkodás okáért, nemes ösztönből, azért az élvezetért, hogy
ő magát jó embernek és hasznos polgárnak tudja. De a jótékonysága egészen
más volt, mint az idevaló magyaroké. Követválasztásra nem engedte magát
megpumpoltatni, pártcélokra se adott egy grislit se (amiért aztán rossz
hazafinak tartották), még kevésbé volt munificens templomok és papi dolgok
iránt (amiért kijárt neki a »pogány kutya« elnevezés), hanem ahelyett kiosztott
nyaranként a bontóvári gyerekek közt háromszáz labdát, télen pedig ugyanannyi
pár korcsolyát (ezért meg már éppen félbolondnak emlegették), s megalapította
Mezernyén (a tatár fővárosban), a Szent Sebestyén-szanatóriumot, melynek ő
lett a védnöke s költségeit jóformán maga viselte. Ezért már nem merték szidni,
csak magukban gondolták: »Ostoba fráter.«
Voltaképpen csak azért alapította, mert vagyona egy részét
valami jó célra szánta. S ez elég jó. Az Isten iránta való jósága
megtermékenyítette az õ szívének jóságát is. Az öröklött vagyon rendszerint
gõggel jár, a szerzett vagyon bizonyos alázatossággal, bizonyos
bocsánatkérés-félével az emberiség iránt, mely elõl a tejfölt leszedte. Innen
van az, hogy a parvenük humánusabbak, mint a született nagyurak. Ezek a külsõ
csillogásra költenek, azok a szerencséjük nyomán keletkezõ irigység
tompítására.
Talán ez a szempont vezette Tóth urat is? Talán az amerikai
nábobok példája? Akármi vezette, elég praktikusan csinálta. Nem doktorokat
alkalmazott a kórháznál, hanem öregasszonyokat, akik az ápoláshoz értettek és a
fõzéshez, doktor csak egy volt, az említett Pázmár Anzelmus. A kórházat nem
nevezte el ispotálynak, hanem Szent Sebestyén-pihenõháznak, mert az ispotály
szó ellenszenves azon a vidéken. Gyalázatnak tartja a paraszt a kórházba való
jutást: az akasztófán meghalni vagy a kórházban, egyforma szégyen, sõt az
akasztófa még valamivel gavallérosabb, mert a király akasztatja fel az embert
roppant ceremóniával (s az is csak valami), de az ispotály borzasztó, inkább
pusztuljon el az illetõ a garádban, a lésza alatt!
Ez elnevezés alatt csakhamar fölvirágzott a kórház s tele
lett betegekkel és szimulánsokkal (mert híre ment a jó kosztnak), s a nép is
belátta a Tóth Mihály áldozatkészségét, számos jellel mutatta ki iránta
szeretetét és nagyrabecsülését, úgyhogy Tóth Mihály úr, aki csak azt célozta,
hogy lázároknak és ügyefogyottaknak vigasztalást nyújtson, önmagának szerezte a
legnagyobb vigasztalást és gyönyörûséget. Jobbnak, nemesebbnek, tisztábbnak
érezte magát, valahányszor az egyemeletes vörös téglaépület szemébe tûnt. Ez
tehát az õ alkotása. Úgy tûnt fel neki, mint egy kõbõl összerakott oltár,
melyrõl imádság száll az Istenhez a kémények füstjében… Ez a füst ugyanis a
betegek számára fõtt ételekbõl származik.
Kevély volt erre a dolgára s lassankint minden javítási és
cselekvési szenvedélye erre a pontra gyûlt. Kertet csinált a betegeknek, artézi
kutat fúratott nekik, hogy jobb ivóvizük legyen, örökké tett-vett, járt-kelt a
Szent Sebestyén-pihenõház érdekében.
Majd minden délután áthajtatott Mezernyére, ha nehéz betegük
volt, néha éjszakára is ott maradt, kivált ha krízis elõtt állott, érdekelte,
hova billen a Párkák orsója. Egy szobája volt berendezve az emeleten, abban
hált, este pedig olyankor, a »Nagy Korsó«-nál vacsorált s hallgatta a dr.
Pázmár és a Holics József disputáit a kéményekrõl és a beteg emberekrõl. Néha õ
maga is beleszólt szelíd, csendes modorában, leginkább az orvos rögeszméje
ellen, ki Spárta példájára, egy erõs, edzett fajnak roppant jövõjét tudta élénk
színekkel kifesteni, azon az alapon, hogy hadd hulljon a férgese.
- Nem doktorhoz méltó beszéd ez - jegyezte meg egyszer Tóth
Mihály.
Pázmár úr nagyon neki volt már hevülve, nem hagyta magát.
- A doktor
is lehet okos ember a privát óráiban.
- Igen, de
mindenekelõtt neki kell a legjobban áthatva lennie a modern humanizmustól, mely
ez elõhaladott századnak a legnemesebb alapgondolata. Önben a múlt századok
szelleme nyilatkozik, mikor az embert, mint birkózási alanyt tekintették a
királyok és oligarchák.
- Ejh,
menjenek önök a pokolba azzal a modern humanizmussal. Az is csak svindli!
- Ejnye, doktor,
doktor! Hiszen maga alatt vágja a fát. A saját mûködését törpíti le és egy
kicsit az enyimet is.
- Bánom is én!
- Hát nem lélekemelõ az, mikor az év végén kimutatást
csinálunk a Szent Sebestyénnél s azt jelenthetjük, mint például tavaly, hogy
kétszáztíz beteget bocsátottunk el meggyógyulva? Nem érez ön ekkor egy kis
meleget szíve táján? Vallja meg õszintén.
- Nem.
- No, én érzek.
- Pedig, ha valaki, úgy éppen ön nem érezhet.
- Hogy én? - dadogta Tóth úr, részben csodálkozva, részben
elképedve, részben sértõdve.
- Ön, ön, Tóth úr - rikácsolta a doktor és az egész pohár
puncsot fölhajtotta egyszerre.
- Hogy érti ön azt? - kérdé Tóth Mihály tompán.
- Nos, én goromba ember vagyok és ha már annyira jutottunk,
hát megmondom önnek az igazat. Ahogy én önt ismerem, Tóth úr, le fog a szemérõl
esni a hályog s egész világításban meg fogja ismerni a saját, úgynevezett
modern humanizmusát, amelyre most olyan sokat tart.
- Vajon? - szólt Tóth Mihály s kétkedve rázta a fejét.
- A dolog valóban úgy áll, hogy körülbelül kétszáz beteget
gyógyítunk ki évente a Sebestyénben, de miután én egyszersmind a gyári orvosa
is vagyok Tóth úrnak, én ennélfogva arról is vezetek magánstatisztikát, hogy az
ön gyáraiban hány ember betegszik meg és nyomorodik el évenként, a szeszgyárban
elõállított alkohol pusztításait nem is számítva, körülbelül háromszáz lélekre
rúg, az idén pláne több volt. No, már most…
- Ugyan, ugyan - vágott közbe Holics uram, szürke, gömbölyû
fejét rosszallón csóválva.
- No, már most - folytatá a doktor feltartóztathatatlanul -,
ha Tóth úr beszüntetné egy napon gyáraiban az üzemet és bezárná a Szent
Sebestyént, hát maradna évenként ötven ember haszon. Ilyen az a modern
humanizmusa a kémények urainak, hahaha.
Tóth Mihály elvörösödött, mint a rák, kihörpintette szó
nélkül a whiskyjét s azzal hazament lefeküdni a szanatóriumi szobájába. Mikor
reggel felkelt, már akkor az orvos az inspekcióját végezte a betegek közt.
- Majd ha készen lesz, doktor, rendelkezésemre bocsátja
azokat az adatokat.
- Miféle adatokat? - csodálkozott Pázmár.
- Amelyekrõl tegnap este szólott.
- Tegnap
este? Mirõl is beszéltünk tegnap este? Ah, igen, emlékszem már. (Nevetett, mint
aki valami jó tréfára emlékszik vissza.) Tényleg összeállítottam ezeket az
adatokat.
Kihozta
szobájából s átadta neki.
- A
statisztika azért jó tudomány - jegyezte meg -, mert mindent be lehet vele
bizonyítani.
Tóth Mihály
azzal kezet fogott vele s hazament Rekettyésre. Nem is jött el, csak
harmadnapra, amikor visszaadta a jegyzeteket Pázmár úrnak.
- Önnek
igaza volt - mondá egyszerûen. - A mai naptól kezdve bezártam a gyáraimat.
- Csak talán nem? - hüledezett a doktor.
- De
igen. Ön meggyõzött engem, hogy az effajta humanizmus öncsalás, istencsalás és
népcsalás. Egy szájból hideget és meleget fújni s bezsebelni az emberek
tiszteletét, nemtelen dolog. Vagy a gyárakat kell becsukni vagy a
szanatóriumot. Számot vetettem magammal, elég gazdag vagyok hozzá, én a
gyárakat szüntetem meg.
- És az én gyári prakszisom és fizetésem?
- Az is megszûnt a mai nappal. Vagyis a fizetés jár még egy
évig hálából, azért, hogy fölvilágosított.
Pázmár dr. ránézett, nem tréfál-e s mennyre-földre
esküdözött, hogy õ csak tréfált tegnapelõtt, de bizony Tóth Mihály egészen
komolyan vette a dolgot s attól a naptól kezdve a rekettyési uradalomban
megszûntek füstölögni azok a szép magas, karcsú kémények, a Holics József uram
kedvencei.
Ilyen ember
volt Tóth Mihály. Hirtelen elhatározású, s amit egyszer eltökélt, amellett
kitartó, sõt hajthatatlan.
A gyári
üzem megszûnése sok szóbeszédre adott alkalmat annak idején, de kevés
következménnyel járt, hacsak azt nem vesszük, hogy a »Nagy Korsó« két
szenvedélyes vitatkozója végre abbahagyta az évekig tartó szóharcot, a doktor
óvatos volt a betegek hiábavaló gyógyításáról elmélkedni, a
kéményseprõmesternek pedig fájt a szíve a kürtõkért, melyeket õ söpörtetett
azelõtt, s a be nem hegedt sebet nem akarta többé érinteni, azonfelül egy
pontban mind a ketten megegyeztek, hogy Tóth Mihálynak az egyik kereke
hiányzik. A távol álló körök természetesen nem hitték el Pázmár elõadását,
hanem arra vezették vissza a gyárak megszüntetését, hogy nem jövedelmeztek
eleget (van ám Tóth Mihálynak magához való esze), de akadtak olyanok is, akik
azt sugdosták: Tóth Mihály uramnak elfogyott immár az aprópénze.
Ezt az
utóbbi híresztelést azonban nemsokára tudtán és akaratán kívül is alaposan
megcáfolta, midõn a múlt év végén a bontóvári takarékpénztár válságos helyzetbe
jutott, s még Pesten járt küldöttei sem bírtak a pénzpiac rendkívül nyomott
helyzete miatt gyors segítséget hozni: jó szerencse, a vonaton összetalálkoztak
Tóth Mihállyal, s elpanaszolván neki a bajukat, megjegyzi az amerikánus
szerényen: »Ejnye, ejnye, hm. Ami pénzem van most a ház körül, beviszem holnap
az uraknak.« Be is állított másnap és leolvasott nekik a pulpitusukra egy
negyedmillió forintot.
Most már
egészen a terményekre vetette magát, de ebben is mesés sikereket ért el, mert nem
a sablonos gazdálkodást folytatta, nem azt nézte, hogy õ mit szeret, hanem hogy
mit szeret a föld; egy ötszázholdas táblát beültetett hagymával, több mint
százezer forint tiszta jövedelmet hozott neki, egy másik nagy táblában rengeteg
mákja termett, egy harmadikban lencséje. A pompás talaj, mely már megunta az
örökös búzát, szinte nekiszilajodott mámoros jókedvében, hogy valami újat
mutathat.
A szomszéd
birtokosok nem gyõzték bámulni szerencséjét, s dicsérni csodálatos
szakértelmét, de õ mindig kitért a dicséretek elõl.
- Nem tudok én semmit. És éppen abban van az erõm, hogy ezt
tudom magamról, s olyanokra bízom a dolgaimat, akik tudnak hozzá. A
minneapolisi egyetemen van egy komám, aki a Mari leányomat tartotta
keresztvízre, nagy vegyész, annak zacskókban beküldöm különbözõ dûlõkbõl a
talajt, õ vegyelemzi és megírja, melyik milyen növénybe szerelmes. Én aztán
csak az áldást adom rá. Ez az egyik titkom. A másik az, hogy jól fizetem az
embereimet, a béresek, juhászok bére fokozatosan emelkedik s nyugdíj van
kikötve öreg napjaikra, ezzel érem el, hogy jól viselik magukat és együtt
éreznek velem. A gazdatisztjeimmel pertu vagyok s ha valamit mondani akarok
nekik, én keresem fel õket, amiért aztán jól érzik magukat nálam és fizetésen
felül bizonyos hányadban osztoznak velem a jövedelembõl, egyszóval, szépen
megélnek a birtokon valamennyien, sõt azonfelül nekem és vendégeimnek is jut.
Még pedig elég vendég fordult meg a háznál, kivált mióta
Mari eladósorba került. Kedves, barátságos háztartást vittek, melynek azonban
voltak holmi különösségei, amelyeket balul ítéltek meg némelyek s csúfolták
érte háta mögött a kiflikirályt. Már mindjárt furcsa, hogy a kastélyban, mely
egykor a Várkonyi báróké volt, a gazdatisztek laktak, a tulajdonos az ambitusos
tiszttartó-házat foglalta el. »Még ez is túlságosan bõ és fényes nekem -
mentegetõzött Tóth úr. - Mit keresnék én abban a zordon kastélyban, azokban a
nagy termekben? Megfagynék én ott.«
Bent a szobákban is különc összevisszaságban fonódott egybe
a legridegebb igénytelenség a legnagyobb pompával. Az elõszobában néhány
keményfa szekrény van, egy ruhafogas, rajta a Mari kékrókás bundája lóg
(Worthtól való elsõrangú darab) az öregúr birkabõrrel bélelt fakó kabátjai
közt. A falon egy velencei tükör látható, mellette az aratók szalmakoszorúja, a
tükör alatt egérfogó masina és egy kosár, amelyben az anyamacska ül világtalan
kölykein. Kedves parányi fejüket ki-kidugják, azután megint összebújnak az
anyjuk meleg teste alá. Ámbár iszen ebbõl a szempontból elég tisztességesen
ellátva jöttek a világra, prémes bundában mindenik.
A nagy nappali szoba is a fent írt képet mutatja. Minden
elõkelõ és értékes, ami Mari kisasszonyra vonatkozik vagy az õ tulajdonát
képezi, a többi pedig polgárias. Egy korhadt sublódszekrény, néhány olcsó,
csíkos kanavásszal behúzott szék és ugyanolyan kelméjû hepehupásra besüllyedt
kihúzós dívány, egy hibátlan tigrisbõr a padlón s halvány zseníliaszõnyeg
rózsákkal, a kánai menyegzõ egy rossz színnyomata a falon, húsvéti barkával a
ráma mögött, átellenben Mari kisasszony pompás arcképe kis leányka korából
Lenbachtól, egy kétezer forintos mahagóni zongora, egy puhafa pohárszék
festetlen (a faragóbéres készítménye), egy XIV. Lajos korabeli bronzdíszítésû
rózsafa asztal, melynek felsõ lapján mûvészien van berakva a fontainebleaui
kastély. A szoba másik sarkában is van egy asztal, de ez már nem mûremek,
egyszerû X-lábú alkotás, melyen a Mari kedvenc virágai telelnek drága majolika
cserepekben. S így megy ez végig. A Tóthné szobájában, akár válik díszére, akár
nem a zöld ripsz-garnitúrának, egy szuszék áll az ajtónál, tele ocsúval, hogy
amikor a nemzetes asszony kifelé megy, belemarkolhasson, mivelhogy künn
csipogva gyûl köréje, ha meglátja, a sok lesipuskás, potyakedvelõ baromfi s azt
nagyon szereti a nemzetes asszony.
Érdekes volna a Mari kisasszony szobájába is benézni, milyen
kedves, tiszta, csillogó, csupa hab, csupa csipke, mint egy királykisasszony
fészke, de oda nem illik belépni akármikor, sõt a legjellemzetesebb a gazda
szobája lenne, de ilyenkor, ha az eszterga berreg, nem szabad õt háborgatni.
Most templom a szoba s lakója az Istennek áldozik, vagyis elsõ szerelmének:
zöld posztókötényben, felgyûrt ingujjakkal tajtékpipákat csinál a cselédeinek
és a tiszteknek.
Azaz van, akinek
minden szabad. Mari kisasszony rántja fel az ajtót, ijedt képpel, szelesen.
- Apa, apa -
lihegi -, vendég érkezett.
- Hát aztán? -
mondja az öreg nagy flegmával.
- Hamar, hamar,
vesd le a kötényt… a kötényt… Az ablakon át láttam, mindjárt itt lesz.
S ezzel
maga rohant, hogy a kötényt megoldja.
- De legyen
már eszed, mit rángatsz? Mért félsz úgy a köténytõl? Hiszen nem loptam
én azt.
Mari a lábával toppantott.
- De õ van itt - hebegte zavartan -, az izé…
- Talán bizony az esztergomi hercegérsek? - mondá az öreg
Tóth némi csodálkozással.
De már akkor kopogás hallatszott az ajtón, s az új
szolgabíró, Noszty lépett be.
- Isten hozta, Isten hozta - szaladt elébe az öregúr,
ismergetve, ki légyen. - Ah, az én múltkori gibicem - kiáltá vidáman s megrázta
a jöttnek mind a két kezét.
- Mint a járás új tisztviselõje, kötelességemnek tartottam
tiszteletemet tenni.
- Örülök a szerencsének. De menjünk talán a szalonba, mert
itt nagy rendetlenség van. Pipákat metszek a cselédeimnek. Értek hozzá egy
kicsit. Pipacsináló voltam valamikor. Hej, milyen szép idõk voltak azok!
Noszty tapintatosan jegyzé meg, hogy csak az az igazi úr,
aki a kezével is meg tudja a kenyerét keresni, nemcsak az eszével, mert annak
két dominiuma van.
A szalonban
csakhamar megjelent Tóthné is. Valóságos örömlármával fogadta a váratlan vendéget,
Bocsánatot kért, hogy elõbb nem jött, de nem vette észre a kocsi érkezését.
Ebben a latyakos sárban nem zörögnek a kerekek, csak huruttyolnak. Ámbár elõre
érezte, hogy ma kedves vendég lesz.
- Mert
valóságos kalendárium az én testem és szibilla-könyv - folytatá szokott
modorában, mindig a jelentéktelen részletekbe csúszva az alapgondolatról -, ha
lábamban van hasogatás, akkor esõ lesz, ha a halántékomon ég, szél lesz, ha a
bal szemem viszket, kedves vendég jön, ha az orrom viszket, valami eltörik a
háznál… ha a jobb fülem zúg, rossz hírt hallok, vagy ha talán a bal fülem, nem
tudom bizonyosan, te talán tudod, Mihály.
- A bal
füled lesz, Krisztina… mert csak a balra hallasz - nevetett Tóth úr.
- Ejnye
Mihály, Mihály - botránkozott meg Tóthné -, mi szükség a feleségedre
rápirítani? Mért nem doboltatod ki a bontóvári piacon hajdúval, hogy siket
vagyok? Tudhatnád, hogy minden asszony asszony, s egyik se szereti, ha a hibáit
kikürtölik.
- Nem
akarom, szívem, hogy elszeressenek tõlem - tréfálózott Tóth úr.
Erre aztán
Krisztina asszony is elmosolyodott és rászólt a hallgatag Marira, ki olyan
zavartnak, ügyetlennek, bátortalannak érezte magát e pillanatban, mint még
sohasem.
- Ugorj,
leányom, hozzál az asztalra egy kis szilvóriumot és pogácsát.
Miközben
még mindig dörzsölte a viszketõ bal szemét.
Noszty úr
szabadkozott, hogy az õ kedvéért ugyan ne fáradjon a kisasszony, mert õ a
világért se kér semmit, s hogy megakadályozza, mert Mari már megindult, utána szaladt
a szomszéd szobába és ott hirtelen átadott neki néhány összehajtogatott régi
újságot.
- Amit
ígértem, kisasszony. Tudja, a somlyói tündérrõl.
- Emlékszem
- felelte félénken, s a fekete kabátkája alá csúsztatta a fakó újságot.
- És most
már jöjjön vissza, mert azzal az ürüggyel szaladtam maga után, hogy
megakadályozom a pogácsahozatalt.
Noszty ezek után csakhamar felkelt és búcsúzott.
Sopánkodtak, amint ez már minden magyar házban szokás, hogy mért nem marad ott
ebédre, játszották a sértettet, fenyegetõztek, hogy sohase bocsátják meg,
csábították, hogy õzgerinc lesz és balatoni fogas, délután tarokkparti, mert a
kasznár egyike a legjobb tarokkistáknak Magyarországon és a kapcsolt részekben.
Noszty azonban kibeszélte magát, hogy most csak rövid, tiszteletteljes vizitre
jöhetett, mert ebédre Voglányba hivatalos, ott találkozik a húgával, a
fõispánnéval, akit még nem látott, mióta itt van. Sok huzavona után utoljára
abban egyeztek meg, hogy a jövõ héten eljön egy egész napra s hogy azután is
mindig ideszáll, ha a hivatalos dolga erre hajtja. Búcsúzáskor ünnepélyesen
kezet kellett adnia mindezekre.
- Annyit leszek én itt, hogy még rám is unnak asszonynénémék
- ígérgette.
- De már azt csak nem tesszük - tiltakozott Tóthné, kit
egészen elbájolt a bizalmas »asszonynéném» megszólítás, mintha hájjal
kenegetnék.
Künn az ambituson az úgynevezett kisebbik búcsúzkodás
következett, amikor a szíves háziak még egyszer összefoglalják az összes
jókívánságokat és a viszontlátogatási biztosítékokat, természetesen dideregve,
mert õk csak a szobai ruhában jöttek ki, míg a vendég már jó helyen van a
bundájában, de mindegy, ennek meg kell lenni, hisz azért falu és azért fekszik
Magyarországon. Marinak természetesen eszébe jut eközben:
- Ejnye, lássa, meg sem mutattam magának, hogy mim van.
- Hát ugyan mije?
- Jöjjön no, nézze meg!
S ezzel visszainti az elõszobába, ahol megmutatja a kis
macskákat az anyjukkal.
- Ugyan, Mari, de gyerekes vagy - csóválja a fejét Tóthné -,
pedig már nagy leány volnál.
A vén macska gyanakodva, ellenségesen néz vissza a
kíváncsiakra, szemei pirosban fénylenek, mint a rubint és a berzenkedõ bajusza
szinte szikrákat hány. A kicsinyek pedig bóbiskolni látszanak mindnyájan, csak
éppen az egyik nyitogatja már a szemecskéjét, mintha egy kis serét volna ott bent
a nyílásban.
- Hát látott már valaha ilyen gyönyörûséget?
Noszty elmosolyodik, mint mikor valaki nem tudja, mit
feleljen egy bohókás kis gyermeknek.
- Nem, soha - mondá és egész lelkével belemerült a Mari
arcának nézésébe.
Mintha tûz perzselné, úgy égett, olvadt, vörösödött e
tekintet alatt.
De ennek is vége lett, sõt a harmadik búcsúzásnak is a kocsi
mellett, ahova már csak Tóth Mihály kísérte vendégét, még egyszer kezet fogni
vele, mikor felszáll.
- A viszontlátásig, Miska bátyám.
S ezzel aztán elgurult a szolgabíró kocsija, az ugató
komondorok, melyek rárohantak, összeszidattak, ott bent pedig a szokásos
észrevételek cseréltettek ki. Tóth Mihály azt mondta: »Szép fiatalember, meg
kell adni.«
Tóthné hozzá toldta:
- És milyen kedves, elõkelõ.
Mari nem nyilatkozott. Tóth Mihálynak feltûnt és
megkérdezte:
- Neked hogy tetszik, kisleányom?
Elbiggyesztette ajkát, húzogatta egy kissé szemöldjeit, a
vállait, azután azt felelte:
- Nekem? Én bizony meg se néztem.
Vidáman, szelesen, valami dalt dúdolva szaladt ki a
szobából, bezárkózott a magáéba, kulcsra csukta be, aztán maga elé terítette ki
a lapokat, és miután ráakadt, éldelegve olvasta el a következõ kishirdetést:
Somlyó-hegyen,
a pápai iparosok idei szüretén azt a fiatal leányt, aki cseresznyeszín ruhában,
sárga rózsával a hajában jelent meg s magát Klárának nevezte, arra kéri
táncosa, kire felejthetetlen benyomást tett, hogy adjon magáról életjelt e
lapok kiadóhivatalába: »Örök seb« jelige alatt.
Lankadtan bocsátotta le a lapot ölébe, s merengett, álmodozott,
bekalandozta lelkével azt a hátteret, mely ennek az úgynevezett apróhirdetésnek
mögötte elterül; milyen szépnek gondolta õ azt (pedig milyen rút volt, milyen
közönséges volt - mi már láttuk).
- Szeret, szeret - suttogta, aztán felugrott, végigkeringõzött
a szobán, majd megállt a tükör elõtt, nézegette magát s egy-két szertartásos
piruettet vágott ki tükörbeli énje felé.
Egész nap víg volt, mint a csicsergõ madár, de ez se tûnt
fel, mert a Palojtayné-féle születésnap óta nem olyan ványadt, búskomor többé,
mint azelõtt. Nemcsak a régi kedve jött meg, hanem az arca is kezdte fölvenni a
hajdani almavirágszínét.
Az udvarlók iránt se volt oly érdes többé, nem bújt el
elõlük, nem szeszélyeskedett, ha jöttek, nyájasan beszélgetett, tréfálkozott
vagy kártyázott velök. Pedig ugyancsak jöttek. Néha tele volt az udvar
kocsival, az istálló pedig idegen lovakkal. Az a baj, hogy a kocsisok is ott
voltak, akik sok minden tarkaságot elmondtak az uraikról a Tóthék cselédei
elõtt, kikbõl ismét Tóthné szedte ki a hasznos tudnivalókat, melyek nagyban
halványították azt a jólesõ pompát és fényt, melyet a szép kocsik, cifra
szerszámok és lovak mutattak a szemnek. Kisült, hogy a Vitnyédy Pali négy
szürkéje le van foglalva s ha meg nem kapja Mari kisasszonyt húsvétig, mindene
dobra kerül. (No, hát nem kapja meg - dohogott Krisztina asszony.) A Gyengõ
Józsi is csak olyan könnyû gavallér, két orosz trapperje is bizony csak arra
való, hogy sebesebben elérje rajtuk a »Budapesti Közlöny« valamelyik hátulsó
kolumnáját. A legnagyobb »flanc«-ot Palásthy György fejtette ki, mert az minden
alkalommal más-más lovakon jött, folytonosan csereberélvén õket. Csinos,
elkényeztetett úrfi volt, szertelen gõgjében azt szokta mondogatni: »Csak egy
Isten és egy Palásthy van, csakhogy az Isten három személyre oszlik«. Szóval az
Isten föl van már Krisztus születése óta darabolva, de Palásthy egyben van.
Erõsen számot tartott a Mari kezére s úgy tekintette, hogy egy szavától függ,
hanem ezzel a döntõ szóval még gazdálkodott, egyelõre a »flört«-nél maradt,
csak ez a szép, ezt kell nyújtani - a többi egyszerû forma.
Valóban a származás volt itt piacra állítva a jámbor Tóthék
elé, hogy mint portéka óriási áron keljen el. És Tóthné tényleg a származás
felé hajlott titkos terveivel, Palásthy és Krackner közt habozva, mert Palásthy
ugyan csinosabb fiú, de Krackner báró. Igaz viszont, hogy Krackner csak német
báró, holott Palásthy elõkelõ magyar família. Tóth úr semmi nézetet nem
nyilvánított, de ha szabad némi jelekrõl következtetni, legszívesebben beszélgetett
vendégei közül Sipos törvényszéki elnökkel, pedig az csak fiákeren járt ki
Bontóvárról és már nem is volt elég fiatal, azonfelül azt mondják, nem nemes
ember, holmi polgári Siposokból való. A széptevõk néha »elefántokat« is hoztak
magukkal, ezek nélkül nem megy az ilyen falusi udvarlás. A széptevõkbõl nem egy
esetben udvarlók támadtak s így szaporodott a Mari udvara. Új alakokkal új
benyomások keletkeztek s Tóthné aszerint módosította terveit, reményeit, a
folytonosan változó szituációban nagyobb szórakozást és mulatságot találva,
mint leánya. A Palásthy György elõkelõ származása elhomályosult a köpcös Vente
László egyik elejtett büszke szavával. Vente, akit lófõ székelynek mondanak, de
inkább hasonlít feje a békáéhoz, csak elefánt volt eddig, vagy legalább úgy
tekintették (Gyengõ hozta el magával néhanapján), hanem egyszer, két nappal
azután, ahogy a szolgabíró ott járt, nagyban feléje fordult a Tóthné
érdeklõdése és figyelme. Orronverõsdit játszott Marival. Vente úr bukti lett,
Mari pajkos volt, mint egy kis ördög, nem lehetett vele bírni, olyan komolyan
és lendülettel ütögette nagy uborkaorrát a kártyákkal, hogy a vér eredt meg
belõle. Az istenért, hamar egy lavórt és vizet! Kifolyt abból vagy másfél
messzely vér, úgy, hogy mindnyájan meg voltak már ijedve s õ maga is
megrettent, hogy azt mondja, ez igen veszedelmes dolog a Ventéknél. Hogy miért,
kíváncsiskodott Tóthné, ki szenvedélyes gyûjtõje a különös családi vonásoknak.
- Mert családi betegség, mégpedig halálos betegség - felelte
Vente. - Már Attila, egyik nevezetesebb õsapám is orrvérzésben halt meg, éppen
a lakodalma éjszakáján. (Olyan hangon mondta, mintha még nevezetesebb Venték is
lettek volna.) Azóta meg éppen sok Vente pusztult el így - kivált a megyei
restaurációkon.
Az orrvérzés elállott és a Vente Laci értéke nagyban
megnõtt, mert már mindjárt a vacsoránál feljebb ültette Tóthné vagy négy
terítékkel, mint azelõtt.
|