|
E hivalkodó, léha társaságot találta Noszty Rekettyésen, mikor
a következõ héten látogatást tett. Nem volt panaszra oka, mert szívesen
fogadták, nemcsak az öregek, de Mari is. Úgyszólván vele foglalkozott, neki
beszélt, õrá figyelt és kurtán bánt el a többiekkel, ha hozzája igyekeztek
férkõzni. Ez különösen a Palásthy gõgjét sértette s ürügyet keresett, hogy
belekössön az új vetélytársba. A vacsoránál szóba került a pozsonyi
Kempelennek, akit Tóthné még ismert kis leányka korából, a világhírû sakkozó
gépe, mely I. Napóleont is megverte a sakkban. Kempelen anyai nagybátyja volt
Palásthynak, de a család se tudja a világ e legcsodálatosabb találmányának a
titkát, az akkori fejedelmek is eleget firtatták a nagybácsit, de nem mondta
meg.
- Ejh, hát ember volt benne elrejtve - mondá Noszty. - Nem
lehet másképp.
- Vagyis ez azt jelentené, hogy a nagybátyám csaló volt?
- Én csak azt állítom, hogy élõ ember volt a gépben - felelt
kitérõleg és gunyorosan -, se többet, se kevesebbet. Az ön bácsikájához semmi
közöm.
Felugrott erre Palásthy, mint a hörcsög.
- Én pedig nem tûröm ezt a szemtelenséget, hallja az úr.
Nyugodtan ráemelte a szemeit Noszty:
- Én pedig megtanítom önt türelemre.
Mindössze ennyi feleselés történt, néma csönd lett utána s
vontatottan ment azután a társalgás, hamar szétoszlottak.
Reggel aztán párbaj volt a bontóvári Nyirjésben, Noszty
Ferenc átlõtte a Palásthy jobb kezét úgy, hogy harmadnapra amputálni kellett.
(Most már hát Palásthy is több darabban volt.) De semmi az, hiszen bal kézzel
is lehet hajtani négy lovat.
A Tóthék ártatlan polgári életét kellemetlenül zavarta meg
ez a szomorú eset, mely a náluk történt összeszólalkozás következménye. Tóth úr
különben, igazságos lévén, inkább a Noszty pártját fogta:
- Õ volt a sértett, nem tehetett egyebet; Palásthy maga
kereste a bajt.
Fokozta rokonszenvét Noszty még azzal is, hogy midõn néhány
nap múlva látogatást tett, nem hõsként viselte magát, inkább mutatkozott
vezeklõnek. Az asszonyok is Noszty mellé állottak, már azért is, hogy az
asszonyok elõtt mindig a jelenlevõnek van igaza, nem az elmaradottnak, márpedig
Palásthy, mikor meggyógyult, sem jött el többé Rekettyésre.
- Mit keresne itt? - nyugodott bele nagy malíciával miss
Tropp, az amerikai gouvernante - hisz már úgyis csak bal kézre köthetne
házasságot.
Eközben apránkint elvonult a tél s megérkezett a tavasz lila
bíborával a rekettyési udvarházat körülövezõ orgonabokrokon. Minden izgalom és
nagyobb esemény nélkül történt ez meg. Mari egyetlen bálba se ment, sõt még a
színházba sem kívánkozott Bontóvárra. Mindamellett gyorsan suhant el a tél.
Valaki mindig jött, vagy legalább mindig várt valakit. S ez is mulatság.
Többnyire a már említett uracsok szállingóztak be
délutánonkint a közeli falvakból vagy a városból. Néha sokan egyszerre, mintha
összebeszéltek volna, néha csak egy vagy kettõ.
Ezek a vizitek Marit illették, de Tóthnéhoz is eljött a
tiszteletesné egy kis parázs pletykára, Kovács Antalné, az özvegy kapitányné,
Voglányból, a jó befõttekre. Ebbõl a két asszonyból telt ki a társasága, mert
Palojtayné, Fruzina mama, akivel szintén jóban voltak Tóthék, téli idõben nem
mozdult otthonról; a többi vidéki dzsentri gõgös asszonyainak derogált a pékné
barátsága.
A gazdát nemigen vonzotta ez a társaság, többnyire
áthajtatott délután Mezernyére s ott volt késõ estig a szanatóriumban; azok a
fifikák, a »griff«-ek és finták, melyekkel a leányoknak férjet fogdosnak a
mamák, bántóan hatottak az õ gyöngéd, finom lelkületére. Nem jól érezte magát a
leánya kezéért versengõ léha úrfiak közt. Olyannak tûnt fel elõtte, mint egy
licitáció, mintha legkedvesebb tárgyát kótyavetyélnék. Háborgott a gondolatra,
hogy a leányát valami idegen ember elvigye tõle - de mégis megadta magát a
természet rendjének. Úgy kell lenni, mert mindig úgy volt. Arra azonban nem
volt rávehetõ, hogy a természet rendjét õ maga is támogassa - elég, ha ellene
nem szegül.
Váltig pirongatta Krisztina asszony evégett:
- Te semmit se törõdöl a leányoddal, a jövõjével.
- Eleget szereztem neki. Húsz-harminc rostélyost ehetik
napjában holtáig.
- Úgy beszélsz, Mihály, mint egy pénzeszsák, s nem mint egy keresztény
úriember. Az embernek nemcsak hasa van, hanem szíve is. Tekintetbe kellene
venned, hogy egyszer mi is meghalunk, mert a halált igen ritkán lehet
kikerülni, sõt nem is lehet. Neki férjhez kell mennie s ezt irányítani kell.
- Az anyák dolga a lányokat elsütni - feleselt Tóth Mihály
kedvetlenül -, ha már olyan nagyon akarsz tõle szegénytõl szabadulni.
Elérzékenyült e szemrehányásra az asszony, elborították az
arcát a könnyek s nagy méltatlankodással elrohant, becsapva mérgesen maga után
az ajtót, hogy a mennyezet vakolata is lehámlott egy darabon.
Pedig nem volt igaza, mert Tóth figyelte azért a dolgokat a
maga módja szerint és máris többet látott, mint neje. Feltûnt neki, hogy a
megyei közigazgatás egyszerre csodálatosan fürge lett. Ha egy híd valamelyik
dongája elromlik, másnap már ott terem a szolgabíró a helyszínen és elrendeli a
megcsináltatását, ha egy korlátfa kidõl a meredek helyeknél, megjelenik a
szolgabíró, mint az örökké éber gondviselés s pótolja újjal, ha egy kátyú támad
az úton, nosza legott Rekettyésen van s behányatja, ha egy becsületes verekedés
esik az Icik kocsmájában (pedig az mindig esik), másnap már megindul a
vizsgálat, szóval a szolgabíró ezer módját ejti, hogy valami dolga legyen a
faluban, és felüti a maga székhelyét Tóthéknál.
Úgy, de ez csak annak a jele, hogy a szolgabíró érdeklõdik
Mari iránt. Abban még semmi sincs. Hiszen a többi gavallér is az õ kedvéért
jár. Hanem van egy másik gyanús jel, amit Tóth észrevett, hogy a gavallérok
eddig mindig szaporodtak, most pedig kezdenek apránként elmaradozni. Világos
ebbõl, hogy már valamit észrevettek, ami a sanszaikat összetörte, hogy már van
valami, ami a szimat és megfigyelés erejével megállapítható, mert a szerelem
szemesebb, érzékenyebb a történendõk iránt a börzénél is. Minek törné tehát az
eszét Tóth Mihály úr a találgatásban, mikor úgyis elég hangosan beszélnek a
jelek?
Azaz még a jelekre sincs szükség. Suttogja, pletykázza azt
már az egész környék. Mikor a tavaszon valami értekezletre hívta meg a fõispán
Tóth urat, már akkor nem egy kedélyes célzást hallott erre nézve ismerõseitõl.
Az értekezlet után az a kitüntetés érte, hogy a fõispán magánál marasztotta
ebédre.
- Csak éppen a legszûkebb családi körben. Semmi parádé. Egy
kis levesünk lesz és egy kis húsunk.
Tóth úr szabódni próbált, hogy még egy kis megbeszélni
valója volna a takarékpénztári igazgatóval, aki ezalatt már elhagyta a
tanácskozási termet és lefelé sietett a lépcsõkön.
- Szaladjon utána, Malinka - találta fel magát hirtelen a
fõispán -, és hívja meg nevemben õt is. Mert ilyen kifogást el nem fogadhatok.
Tóth úr most már nem tehetett semmi ellenvetést, megadta
magát sorsának, pedig inkább szeretett volna az utolsó butikban vereshagymát
enni, mint a bárói családnál mamaligát2, mert a két kézzel való evés
mindig kiizzasztotta - holtig nem tudott beleszokni.
Tényleg intim ebéd volt, a háziakon kívül csak Homlódyné
volt ott és a takarékpénztári igazgató, Uhl Timotheus, akit a kapunál csípett
el Malinka. Igen jó kis ebéd volt, de Tóth úr sohase tudta volna elmondani, mi
minden volt, pedig Krisztina asszony otthon hetekig fogja élesíteni,
sarkantyúzni és korbácsolni az emlékezõtehetségét. »Gondolkozzál csak, hiszen
élõ ember vagy, lehetetlen az, hogy eszedbe ne jusson.« Pedig mégsem fog eszébe
jutni, hanem azt el nem felejti, hogy az asszonyok igen nyájasak és figyelmesek
voltak iránta; a méltóságos asszony (de micsoda takaros, cukros teremtés),
kilátásba helyezte, hogy legközelebb megtekinti a mezernyei Szent Sebestyént, s
ez alkalommal jó szívvel venné, ha megismerhetné a családját is.
A feketekávénál a fõispán egy saját kezûleg megtömött
csibukot nyomott a markába, mire Bubenyik, mintha valami varázsszóra történnék,
berohant tüzes üszöggel egy lapáton. A méltóságos báróné személyesen beejtett a
fehér kezecskéjével a findzsájába két cukorkockát, a tatár hercegnõ, Homlódyné
pedig egyszerre bizalmasan közelebb húzta hozzá a székét.
- Mondja csak, Tóth bácsi, mivel boszorkányozta meg azt az
én öcsémet, Noszty Ferit, hogy az most felém se néz, hanem sülve-fõve ott van
Rekettyésen?
- Jó ember a jó emberekhez húz - felelte Tóth Mihály
egyszerûen.
- Nincs annak valami egyéb oka? - mosolygott a fõispánné.
- Isten
tudja - mondta a kérdett kitérõleg.
- Hehehe! - nevetett a fõispán. - Mintha ti nem tudnátok.
Oh, szegény kis tudatlankák! Hát ki babonázta volna meg, mint az a szép kis
boszorkány, aki ott lakik. Nem igaz?
Tóth Mihály elpirult a távollevõ kis boszorkány helyett is.
- Bizony nem lehetetlen, méltóságos uram, mert mikor annak
az ideje van, kijön a fû a földbõl, még ha bunkóval vernék is vissza.
- No persze. De ön csak nem programszerûen emlegeti most a
bunkót?
- Nem, nem. Ha az Isten is úgy akarja, nekem semmi kifogásom
ellene.
- Feri egy kicsit szeles fiú - jegyezte meg a báróné -, de
jó szíve van, és én meg vagyok gyõzõdve, hogy akit elvesz, boldoggá fogja
tenni.
Több szó nem esett errõl e nevezetes ebéden, de ennyi is
elég volt untig, hogy a közönség közé kiszivárogva, Uhl Timót révén, minden
szemrõl leessék a hályog s tisztán láthassa Noszty Feriben a felkelõ napot. A
pénz elõre vetõdõ árnyéka glóriát font a feje körül. Hisz ez egy kapitális fiú!
Mennyi természetes esze van! Milyen okosan fejezi ki magát. De iszen, ember
lesz ebbõl. Különb, mint az apja. Õt kell az országgyûlésre küldeni, nem az
öreget. Lesz még abból miniszter is és legyen, mert azelõtt mindig voltak a
kabinetben földieink, addig volt jó dolgunk, de befellegzett már azóta a
szegény hazának (vagyis nem kap a nemes város semmit), stb.
Egyszerre az ifjúság vezére lett, dédelgetett kedvence
mindenkinek, a szemek lehunyódtak a hibái fölött és csak az a hír világított,
mint valami szemvakító karbunkulus, hogy el fogja venni Tóth Marit. Uhl
Timotheus pertupoharat iszik vele a »Kék golyó«-nál, mondván: »Legyünk örökös
barátok és ha egy hû szívre van szükséged, vagy egy kis polgári kölcsönre,
méltóztass velem rendelkezni.«
Mindenünnen a napfény dédelgeti. Maga Kopereczky is
megbiztatja, tréfás szemhunyorgatással:
- Az öreg Tóth, úgy látom, nem nézi rossz szemmel a
tervünket. Hanem tudod-e, mi az a finis-lovaglás?
- Éppen
abban vagyok most.
- Helyes.
Most kell megfeszítened minden erõdet, az utolsó pillanatban, a cél elõtt, és
talán nem rossz volna, miután már az öreg nem akadály, ha a leányra helyeznéd a
fõsúlyt. Úgy gondolom, egy kis fény kifejtése nem ártana. Tudod, egy kis
maszlag. Mit szólnál valami gyönyörû hátaslóhoz? Takarosan veszed ki magad a ló
hátán. Imponálnál neki. Vagy talán egy szép négyes? Ami a költséget illeti, hát
iszen már benne vagyunk. Ne félj addig, míg engem látsz. No, mit gondolsz?
Noszty Feri
természetesen azt gondolta, hogy az bizony nem lenne rossz és igénybe vette a
sógora tárcáját, sõt az Uhl Timotheus ígéretét se hagyta rozsdásodni, ti. a
pénzre vonatkozó részét, mert ami a hû szívet illeti, erre ez idõ szerint nem
volt szüksége.
Mindenütt
csak elõzékenységet és szeretetreméltóságot tapasztalt, még Tóth Mihály
részérõl is, ki a fõispáni ebéd óta, ahol a házassági terv elõször merült fel,
mint egy küszöbön álló lehetõség, mélyebben kezdett foglalkozni a
fiatalemberrel. Több apró jel árulta el, hogy rokonszenvezik vele s közeledik
hozzá.
|