UTÓHANG

Az erdõk elpusztításával elvesztek a bennük lakozó nagy állatok, bölények, medvék. Hiszen természetes valami. Épp úgy elpusztította a folytonos civilizáció és az iskola elõnyomulása a babona, a miszticizmus sötét rengetegeit, tehát szükségképpen el kellett tûnniök e kiirtott homályokból a meséknek. A fantázia szívesebben táplálkozik a sejtésbõl, mint a tudásból. A nagy mesemondók eltûntek tehát a föld színérõl és vissza se fognak térni többé. Dumas, Hugó Viktor és Jókai után bezáródik a kapu és nem valószínû, hogy még valamikor megcsikorduljon sarkaiban.

Az elbeszélõ és a színi irodalom most már a hétköznapi életbõl meríti tárgyait. De még nem egészen. Még mindig sok nyûgözi a konvencionális sablonokból. A szabályszerû elbeszélõ mûvek (az akadémiai recept szerint írottak), bizonyos unalmat keltenek, mint a szabályosan épített házak. Semmi sem lehet egyhangúbb, látjuk a nagy városokban. Holott a falusi házikók, hol az emberek külön-külön szükséglete és ízlése érvényesül a legegyszerûbb formákban, változatos, kedves képet nyújtanak.

Csodálatos, hogy az emberiség e tekintetben milyen fiatal még és mennyire tele van naivsággal. Fõleg a színpadi mûvek közönségénél tapasztalható. - Ott ül a nézõtéren s látja a darab legelején, milyen rosszul áll az egymást szeretõ fiatalok dolga s még csak jobban romlik a második felvonásban: elszorult lélegzettel, remegõ aggódással várja a fiatal pár sorsát. Pedig csak a színlapra kell vetni egy tekintetet, s ha az áll ott, hogy »vígjáték«, még az angol bank sem olyan biztos, mint a házasság az utolsó jelenetben.

Nemde különös, hogy egy az érdeklõdés megfeszítésére igyekvõ mûben elõre meg legyen határozva a végkifejlõdés. Hát az életbõl van ez véve? Oh Istenem, az élet nem olyan jóságos, hogy ezt garantálná a fiataloknak! Hiszen a konfliktusok nem volnának konfliktusok, ha muszáj volna jól végzõdniök… Inkább csak azért lehet ez így, mert a közönség még fiatal s nem bánja, ha az történik a darabban, amit õ óhajt, hogy történjék. De nem kell-e egyszer ennek is megváltoznia, ha a közönség öregebb lesz?

Meggyõzõdésem, hogy úgy a színpadi, mint az elbeszélõ témáknak még mindig jobban kell közeledniök az élethez, lehányván azokat a békókat, melyeket az esztétika az öreg témákra azoknak a gyermekkorában rakott.

E szabályokból némelyek, még a legjobbak, a szinte nélkülözhetetlenek közül is, ártanak a természetességnek és rontják az illúziót. Még tán a kerekdedség, a frappáns fordulatosság is. Hogy egy rossz hasonlattal éljek (de talán nem is rossz), ha egy ruhának azt az illúziót kell keltenie, hogy élõ emberrõl van lehúzva, azt akkor nagy hiba kivasalni, ámbár különben a kivasalt ruha szebb. Úgy ám, de az élõ ember idomait jobban mutatná kivasalatlanul.

Kétségtelen, hogy az elbeszélés a mesébõl keletkezett. A »hol volt, hol nem volt« és a »még most is élnek, ha meg nem haltak« két cölöpe közt mozgott. Ez a tartalom lassanként beoltatott megfigyelésekkel és a közönséges hétköznapi viszonyok és élmények fájáról lenyesett gallyakkal. A tündérek helyébe vérbõl és húsból való emberek állíttattak be, kiket emberi szenvedélyek mozgatnak s emberi csapások és szerencsék érnek.

De ha a mesébõl lett a regény s levetve gyermekcipõit, amint attól folyton távolodott fejlõdésében, épp annyira bizonyos, hogy útja végére még el nem jutott; még most is sok a mesterkéltség benne, s a cselekmény szimmetrikus fölépítésében, az összefutó szálak elrendezésében a csináltság erõsen érzik. Az olvasó elsõ tekintetre észreveheti a történet kompozícióján s anyagán is az író kezét és ízlését, holott csak a kidolgozáson és fölfogáson volna szabad éreznie.

Világos tehát, hogy az elbeszélõ irodalom még mindig megy elõre. Megy, de hová?

Én úgy gondolom, hogy a hírlapírói riport felé. Itt fogja valahol megtalálni a tökélyt. De persze épp úgy nemesítse meg a riportot ezután, mint ahogy megnemesítette azelõtt a mesét. Nincs az a becses írói tulajdonság, mely ne érvényesülhetne ebben a rámában is.

A riport az egyetlen, mely a maga eredeti természetességében folyik. Legközvetlenebb rajzolata a valóságnak s azonfelül szabad és független a szabályoktól. Valóságos »vadon gyermeke« a lapok roppant betûerdejében. A riporter közli velünk a nyers eseményt, felvonultatja az abban részt vett fõ- és mellékalakokat anélkül, hogy kénytelen volna életfolyamatukból többet nyújtani, mint amennyit az esemény megértése kíván. A riporter elmondván az eseményt, épp azon módon, mint aki szõtte, maga a Végzet, szélnek ereszti az abban szereplõ személyzetet, menjen ki-ki a maga útján, más érdekes vagy nem érdekes, de ezzel többé nem összefüggõ események elé, holott az elbeszélõ írónak (eddig legalább), kötelessége volt ezeket az alakokat mindvégig összetartani és munkája folyamán vagy végén róluk az olvasónak számot adni, hogy mi lett belõlük azontúl.

Mesterségünk jövõjére vonatkozó ilyenforma sejtelmek kapcsában tettem meg a kísérletet a fentebbi elbeszéléssel. Úgy képzelem a dolgot, mint rendszerint szokott történni a társaságokban, hogy szó van valamirõl, mire egyik is, másik is elõhoz egy esetet vagy egy példát, mely bizonyít vagy megvilágít. Nos, mondjuk, hogy a »kicsikart« házasságok némely fajtája van szõnyegen s a disputa folyamán az én igazaim mellett felhoznám a Noszty fiú esetét Tóth Marival s mikor a történet bizonyító magvát elmondottam, mintha ezzel be is fejezném, nem törõdve a személyek további sorsával. Épp ahogy a vonat beérvén végállomására, megáll és nem megy tovább, habár maguk az utasok még be nem végezték az útjukat.

Csakhogy ezzel az újítási vággyal kapcsolatosan elõugrik a kétely is. Birkóznak, birkóznak és nem bírják egymást földhöz vágni. Az újítási vágy nagy hetykeséggel veri a mellét: »Hiszen igazam van«, a kétely ellenben titubálva mérlegeli: Hátha csak a patkót vertem fel megfordítva a pegazusra, s a lábnyomokat tekintve, magamat is megtéveszt a hátravaló menés, mely elõrevaló menésnek látszik?

Ily viszonyok között nem mervén dönteni se ide, se oda, legokosabbnak látszott egy kis barátságos egyezkedést kötni a két birkózó között, vagyis megtenni a kísérletet, de mindjárt azzal az engesztelõ szándékkal, hogy a következõ könyvemben, ha az Isten erõt és kedvet ad, tovább folytatom Bontó megyei ismerõseink sorsát.